Gratulálok. Szép... :-)
Úgy gondoltam – az áttekinthetőség végett - minden 100. beírásnál beillesztek egy kimutatást az e topikban szereplő művészekről szóló bejegyzésekről. Íme a 2017.12.06-i állapot:
|
||
Név, művészeti ág |
Szül. év |
A vonatkozó bejegyzés sorszáma |
Adelburg Ágost hegedűművész, zeneszerző |
1830 |
10. |
Aggházy Károly zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus |
1855 |
11.,154.,331. |
Alexander László zongoraművész, zeneszerző, feltaláló |
1895 |
130.,144.,145.,146.,147.,148.,149.,150. |
Anday Piroska operaénekesnő |
1903 |
118.,119.,120.,121.,129.,130.,132.,156. |
Antalffy-Zsíros Dezső orgonaművész, zeneszerző |
1885 |
151.,152.,153.,154.,155. |
Báthy Anna operaénekes |
1901 |
220.,221.,222. |
Beleznay Antal karnagy, zeneszerző |
1857 |
227.,228.,231.,232.,233. |
Bertha Sándor zeneszerző, zongoraművész, zeneíró |
1843 |
371.,372.,373.,374.,375.,376.,382.,383.,384., 385. |
Bodó Erzsi drámai szoprán |
1899 |
266.,362.,363.,364.,365.,366.,367.,368.,369.,370. |
Bogáthy Mihály színész, énekes |
1926 |
53. |
Böhm Gusztáv zeneszerző, hegedűművész, karmester, operai rendező |
1823 |
83.,85.,86. |
Bräuer Ferenc zeneszerző, egyházkarnagy, zenetanár |
1799 |
89.,90. |
Burián Károly operaénekes |
1870 |
9. |
Buttykay Ákos, zeneszerző, zongoraművész |
1871 |
230.,234.,237.,239.,240.,242.,257.,286.,287.,288.,289.,290.,291.,292.,293.,294.,295.,296.,297.,298.,300.,301. |
Dohnányi Ernő zeneszerző, zongoraművész, karmester, pedagógus |
1877 |
79.,80.,81.,128.,130.,158.,166. |
Doppler Ferenc fuvolavirtuóz, zeneszerző |
1821 |
191.,192.,193.,337. |
Doppler Károly zeneszerző, karmester, fuvolaművész |
1825 |
190. |
Durigo Ilona operaénekesnő |
1881 |
130.,131. |
Egressy Béni zeneszerző, író, színész |
1814 |
29. |
Ember Nándor zongoraművész |
1897 |
41.,42.,54.,55.,56.,277.,278. |
Erkel Gyula karmester, zeneszerző, zongoraművész, timpanista |
1842 |
157.,158.,160.,161. |
Farkas Ödön zeneszerző, zenepedagógus |
1851 |
186.,187.,188.,189. |
Fenyves Gábriel dr. zongoraművész, karmester |
1895 |
130.,142. |
Flattné Győrffy Gizella operaénekes |
1874 |
378.,379.,380.,381.,392.,393. |
Fusz János zeneszerző, karnagy |
1777 |
135.,136. |
Gábor Arnold operaénekes |
1888 |
130.,143. |
Gárdonyi Zoltán zeneszerző, zenetörténész, zenetudós |
1906 |
158.,159. |
Gobbi Alajos hegedűtanár, karmester, zeneiskolai igazgató, zenekari igazgató és zeneszerző |
1842 |
224.,225.,226. |
Goldmark Károly hegedűművész, zeneszerző, zenepedagógus |
1830 |
44. |
Goll Bea táncosnő, színésznő |
1927 |
41.,42.,50.,93. |
Greisinger István zeneszerző, zongoratanár |
18..? |
179. |
Hámory Imre színész-operaénekes |
1909 |
247.,248.,249. |
Horváth Attila zongoraművész, zeneszerző, zenetanár |
1862 |
173.,174.,175.,176.,177.,178.,179.,180.,181.,182. |
Horváth Mihály zeneszerző, karmester, zenetanár, orgonaművész, zongoraművész |
1903 |
313.,316.,318. |
Jemnitz Sándor zeneszerző, karmester, esztéta, zenekritikus |
1890 |
162.,163.,164.,165.,166.,167.,168.,169.,172. |
Joachim József hegedűművész |
1831 |
122.,123.,124.,125.,126. |
Kabos Ilonka zongoraművész |
1898 |
327.,328.,330.,334.,335.,336. |
Kemény Egon zeneszerző |
1905 |
171.,172.,305.,306.,308.,324. |
Kern Aurél zenei író, zenekritikus, zeneszerző |
1871 |
33. |
Kósa György zeneszerző, zongoraművész, karnagy, korrepetitor, főiskolai tanár |
1897 |
348.,349.,350.,353. |
Kosáry Emmi operaénekesnő |
1889 |
230.,234.,235.,236.,235.,238.,239.,240.,241.,242.,286.,289.,291.,292.,293.,294.,295.,296.,297.,298. |
Környei Béla operaénekes |
1873 |
217.,218.,219. |
Laurisin Lajos operaénekes (tenor) |
1897 |
302..303.,304.,306.,307.,311.,312.,314.,315.,317.,318.,319.,320.,323.,325. |
Laurisin Miklós zongoraművész, zeneszerző |
1899 |
302.,305.,306.,319.,320.,321.,322. |
Lumpe Gizella énekesnő, énektanár |
18..? |
179. |
Medek Anna operaénekesnő |
1885 |
212.,213.,214.,393. |
Michalovich Ödön zeneszerző, zenepedagógus |
1842 |
45.,158. |
Mosonyi Mihály zeneszerző, zenepedagógus, zenei újságíró, zenekritikus |
1815 |
46.,51.,112.,158.,337.,338. |
Nyíregyházi Ervin zongoraművész, zeneszerző |
1903 |
100.,101.,102.,103.,104.,105.,106.,114.,115.,116.,117.,130. |
Ottrubay Melinda balett-táncos |
1920 |
324.,326.,339.,340.,341.,344.,351.,352. |
Papp Viktor zeneíró, zenekritikus, szerkesztő |
1881 |
6. |
Pilinszky Zsigmond operaénekes |
1883 |
130.,133. |
Popper Dávid gordonkaművész, zeneszerző |
1843 |
95.,96.,98.,99. |
Radnai Miklós zeneszerző, színházigazgató |
1892 |
23.,24.,34.,35.,36.,183.,184. |
Rajter Lajos karmester, zeneszerző, pedagógus |
1906 |
57.,87.,88. |
Reményi Ede zeneszerző, hegedűművész |
1928. |
394.,395.,396.,397.,398.,399.,400. |
Réthy Eszter operaénekesnő |
1912 |
91.,92.,207.,210. |
Rubányi Vilmos karmester |
1905 |
58.,59.,60.,61.,245. |
Rubinstein Erna hegedűművész, operetténekesnő, színésznő |
1903. |
250.,251.,252.,253.,254.,255.,256.,257.,258.,259.,262.,264. |
Ruzitska György zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus |
1786 |
83.,84.,158. |
Sárosi Ferenc zeneszerző |
1855 |
49. |
Schmidt Ferenc zeneszerző, zongoraművész, karmester, pedagógus |
1874 |
70.,72.,74.,76.,77.,78.,81.,108.,111.,113.,118.,128.,171.,172. |
Sebeők Sári operaénekes |
1882 |
32.,67.,68. |
Szabados Béla zeneszerző |
1867 |
94.,97. |
Szabó Ilonka operaénekes,lírai szoprán |
1911 |
282.,283.,284.,285. |
Szabó Lujza operaénekes,kol. szoprán |
1904 |
263.,265.,266.,353. |
Szabó-Xavér Ferenc zeneszerző |
1848 |
31. |
Szamosi Elza operaénekesnő |
1881 |
215.,216.,217.,378.,380. |
Szendy Árpád zongoraművész, zeneszerző, zenepedagógus |
1863 |
355.,356.,357.,358.,360.,361. |
Szendrei Alfréd zenetudós, orgonista, karmester, zeneszerző |
1884 |
130.,137. |
Széchenyi Imre gróf zeneszerző |
1825 |
386.,387.,388.,389.,390.,391. |
Tamás Ilona operaénekes, szoprán |
1914. |
243.,244.,245.,246.,247. |
Tóth Péter karmester |
1924 |
3.,7.,8.,12.,13.,14.,15.,17.,19.,279.,280.,281. |
Tutsek Ilona operaénekesnő |
1905 |
195.,197.,198.,199.,200.,211. |
Tutsek Piroska operaénekesnő |
1905 |
195.,196.,197.198.,199.,200.,204.,205.,206.,207.,209.,210.,211.,260.,351. |
Virovay Róbert hegedűművész |
1921 |
38.,39.,40.,171. |
Volkmann Róbert zeneszerző |
1815 |
28.,332.,333.,337. |
Zádor Dezső operaénekes |
1876 |
130.,134. |
Zádor Jenő zeneszerző, zenetörténész |
1894 |
107.,139.,140.,141. |
Závodszky Zoltán operaénekes |
1892 |
52.,185.,204.,205.,207. |
Zichy Géza író, drámaíró, zeneszerző, zongoraművész |
1849 |
37.,63.,64.,65.,66.,392. |
Zsedényi Károly táncos, koreográfus, balettmester |
1910 |
50.,343.,344.,345.,346.,347.,351.,352.,353.,354. |
Utószó:
„Reményi Edéné emlékei
Acron (Ohio).
(Az Est kiküldött munkatársától.)
Kívül lucskos, kormos amerikai gyárváros. Az Egyesült Államok legnagyobb kaucsuk- és gumigyárai, össze-visszadobálva felhőkarcolók és viskók. A Doyle Street 376. számú házához igyekszem. Túl a jómódú negyeden, fent a dombon, a szegényvégen ... Megvan a ház. Egyemeletes kis amerikai »home«, ilyenekben laknak a munkások, Európa dollárt kereső vándorai, ilyenekben laknak az amerikai kis hivatalnokok, akik »20—25 dollárt csinálnak« egy héten. Két szoba a földszinten, két szoba az emeleten.
Belül nagy bőrkarosszékben a mesék öreg-öreg asszonya. A lába hatalmas köteg rongyba pólyálva, szeme felett zöld ellenző, fején kis sapkaszerű, fekete selyemvalami, féloldalt ül felém, újságot olvas. Kezében széttárva az újság. Meghökkenek, a párisi Le Figaro.
Hangosan, majdnem népszínműiesen köszönök.
— Jónapot adjon Isten!
Lelkes, örvendő, boldog hang fakad az öreg-öreg asszony fogatlan, élénkvörös szájából:
— Hogyan ? Hát magyar ember ? Hozta isten, kerüljön beljebb.
— Ugy-e bár, Reményiné ?
-— Az, az vagyok. Reményi Edéné.
És hirtelen elhallgatott s egy csodálatosan mély, elgondolkodó pillanat után újra megszólalt:
— Milyen régen hallottam így : Reményiné!...
Bemegyek, leülünk a szegényes, szürke szobában. És megindul a beszélgetés. És a harmadik, negyedik, tízedik mondatnál egész valómat csodálatos melegség futja át, a meghatottság lelkesedése, az ámulat, — mi több! érzés, a milyen csak valódi művészeti megnyilatkozások idején támad az emberben.
Korok, regények, irodalmi, művészeti fordulatok, Magyarország egész átalakulásának története, bámulatos emlékek és megjegyzések töltötték be a kis acroni szobát s nekem elfacsarodott a szívem:
Tud-e még róla valaki otthon, emlékezik-e valaki rá? Fáy Antal lánya . . .
Az anyja Blaskovich leány, a híres lótenyésztő Blaskovich-családból s a nagybátyja … Erről ennyit mondott :
— Nagybátyám a Karthausi írója.
És többé nem kérdeztem, csak hagytam beszélni, mesélni, hallgattam a szavait, mintha mélyérzésű, művészi, nagyszerű regényt olvasnék, mintha régi divatlapokat forgatnék és mályvaszínkabátos, rókaprémszegélyes ujjú, sárga nanking- nadrágos, cilinderes, keskeny lakk cipős, egyenes, elefántcsontvégű pálcás gavallérok jelennének meg előttem, mintha Miskolcon volnék, a Fáy-kúrián, vidám csengőszóval pompás négyesfogat kanyarodnék be a jegenye alléen, a Péchyek jönnek Sárosból, majd jön Reményi, hegedűjével elvarázsolja a szép Fáy kisasszonyt, megnyílik a világ … Páris szalonjai ... nagy művészek ... világhírű nevek ... pénzforgatag ... London ... még egy utolsó látogatás otthon ... Amerika ... dollárok ezrei és most szegényen, a legcsodálatosabb emlékekkel gazdagon, rongyokban, de az álmok hermelinprémjével befedve Acronban ...
Megittasult szívvel, mozdulatlan merevséggel bámultam a rongyos, öreg-öreg asszonyra, a világszép, előkelő, sleppes dámára. Mintha régi, régi muzsikát hallanék. Tovább mondja, tovább zenéli:
—Hát kell nekem más, mint az emlékeim ? Maga már nem tudja, nem emlékezhetik rá, de a régi világban minden úri házban volt egy porcellánváza, potpourri volt a neve. Abba dobáltunk bele lehullott virágleveleket, csokrokról leszáradt szirmokat s a mindenféle virág illatával megtelt a szoba. Egy ilyen potpourri az én életem. Az emlékek sok hervadt, száraz, lehullott leveleiből támad az én atmoszférám.
Ide, Acronba kellett jönnöm, hogy ezzel a költővel, ezzel a páratlan öreg asszonnyal találkozzam.
— És nem hiszi, hogy a magyarokat, a népemet napról-napra jobban szeretem ... Hogy fáj nekem, hogy a gyerekeim nem látták Magyarországot. A fiam, Tibor, francia nyelvmester volt, most egy áruházban dolgozik és halad előre, a leányom von Ende zenetanár felesége ... Egész német lett. Mennyire sajnálhatják, hogy nem ismerték az én Magyarországomat.. .
Aztán Reményire fordult a szó.
— Nagy művész volt. Bámulták az egész világon. Tizennyolc évig éltünk Párisban. Eleinte vele utaztam mindenfelé, de aztán abbahagytam. Minek egy művészt mindenüvé elkísérni. Ő szereti a változatosságot, szeszélyei szerint él. Oh, sokszor hallottam, hogy hangverseny után a legszebb fogaton ment a hoteljébe, jobbján egy gyönyörű szőke, balján egy gyönyörű barna nő. Igy szeretett élni. Nem voltam féltékeny, művész volt. . . Kellett ez neki. .. Egyszer éppen Ausztráliában hangversenyzett. Én Párisban voltam, mikor híre jött, hogy a hajó, a mellyel haza készült, elsüllyedt. Bejárta az egész világot a hír. Mindenféle városból, kikötőkből vagy hetven kuffer érkezett hozzám. Haza küldték az otthagyott podgyászait. Sohase vitte el …»Még ide visszajövök !« — szokta mondani és otthagyta. Ha egy ing kellett neki, mindig egész tucatot vett. Hétszáz ing maradt utána. A szegényházakban osztogattuk szét. Persze akkor nem volt azon a hajón, visszajött. A mikor csakugyan meghalt, San-Franciscóban hangversenyzett. A koncertteremben, kezében a hegedűvel, esett össze ... A legszebb halál. Nem is láttam holtan ... Beteg voltam, nem engedtek a temetésre ... Úgy látom csak mindig, a hogy március 13-án az ebédlőasztalnál ült odahaza Newyorkban, s várta a cab-et, a mely a vonathoz vigye... Minden koncertje után telegrafálni szokott, hogy sikerült. Az ágyban feküdtem este, mikor csengetést hallunk. Mondom a fiamnak:
— Biztosan Ede távirata.
Tibor lemegy s túlhosszú ideig marad ott. Mi lehet ? Nyugtalan vagyok. Végre sápadtan, lassan bejön s csak ennyit mond :
— Papa est mort.
S a következő percben már egy riporter tör be a szobába. Amerikai; kalappal a fején. »Reményit keresem« — mondja. »Engem, vagy az apámat?« kérdi a fiam. »Hiszen az apja meghalt« kiabál a riporter. Elájultam.
Tudom, mi ölte meg. Egy igazi művész örökké elégedetlen, mert tökéletlennek érzi magát. De Ede néhány nappal végső útja előtt boldog volt. Gyakorlás köbben mondogatta nekem :
— Mamákám, mamákám, mintha szárnya nőne az ujjaimnak ...
A koncertteremben az utolsó délután két darabot játszott. Paganini Angol himnusz-átiratát... Az egy kemény, energikus darab ... Aztán rögtön utána Delibesnek egy könnyű kis koncertjét ... Ezt ...
És a fogatlan vén asszony valami ellenállhatatlan bájjal kezdte dúdolni: Lalallalalala …
Mindegyik zene más érzést, más elmélyedést követel, Ede egészen beleélte magát s a hirtelen érzésváltozás, a nagy átmenetkülönbség megölte. Szép, művészhalál volt …
Halála után Magyarországról nem jött egyetlen részvétnyilatkozat, egy sor sem. Senki se törődött vele... Ez nagyon fáj nekem, mert tudom, hogy mennyire magyar volt, hogy mit tett Magyarországért. A Petőfi- szobrot is ő hegedülte össze . . . Mikor Párisból hazajött és diadallal fogadták, kérdezte:
— Petőfinek még nincs szobra ?
S az utcán letette a földre a kalapját és a sarkon hegedülni kezdett a szobor javára ... Amikor pedig meghalt, senki nem emlékezett meg róla. Pedig a Repülj fecském . . . örökké Magyarországé marad... És én azért mégis szeretem, nagyon szeretem Magyarországot . . .
Szomorún és megindultan néztem Reményi özvegyére ... Milyen könnyű, ha megindító is, innen Amerikából, az emlékeken át szeretni Magyarországot, s milyen nehéz, tövises ugyanezt cselekedni odahaza ...
— Mondja, — fordult azután kíváncsin, kissé fátyolozottabb hangon beszélve hozzám — ismert otthon valami Grünhut nevű miskolci orvost?
— Nem, asszonyom.
—Nem? — és csalódottan csóválta a fejét — Nagyon szerelmes voltam belé és sokszor sajnálom, hogy nem lettem a felesége.
Flaubert, vagy Balzac, ha ti ez asszonyt ismertétek volna. Hetvennyolc éves korában Acronban Páris, London, Amerika minden fényén és nyomorúságán keresztül visszaálmodja a miskolci Grünhutot.
—Minden, minden előfordult az én életemben — folytatja. — Az unokanővérem volt a szép Ebergényi Júlia, aki Bécsben szerelmes lett gróf Chorinskybe. Elsietett egy nap Kállay Béninéhez s azt mondta:
— Du, der Chorinsky wird mich heiraten …
— De hisz az nős ember.
— Macht nichts . .. Macht nichts 1 — felelte a szeles teremtés.
Teára hívatta magát Chorinskynéhez s mérget öntött a teáskannába. A grófnő meghalt, Júliánái aztán otthon megtalálták a kannát... Elfogták... Az ostoba magával vitte ... Lássa ... Minden ... Hja, még gyilkos is volt a családunkban...
Lassan, egészen nesztelenül tettem be az acroni Doyle-Street 376. számú ház ajtaját. Kívül közönséges, kopott amerikai viskó, belül háromszázharminchárom termes elvarázsolt kastély, az idegeneket egy öreg-öreg asszony fogadja, aki minden teremben más és más viruló kisasszonnyá, ragyogó dámává változik.
Pásztor Árpád”
(AZ EST, 1914.04.23.)
Gwendolyn Dunlevy Kelley amerikai miniatürfestő, szobrász és több könyv szerzőjének Reményi halálára írt verse:
„The strings are mute
And the bow is stilled
Forgone is the master-hand.
Yet the chords he stirred
In t he hearts once thrilled
Find echoes in every land.”
(Immár némák a húrok,
Megállott a vonó,
A mesterkéz kihűlt.
De szívünk húrjain
Még csendül a dallam
S visszhangzik mindenütt.
Ford.: Eölbey-Thyll Margit)
Johannes Brahms and Eduard Reményi — Robert Greenberg: Music As A Mirror of History
(video)
Zsigray Julianna: Tékozló élet
"A magyar szabadságharc hegedűse, később pedig két világrész ünnepelt művésze volt Reményi Ede. Kalandos, a szó igazi értelmében romantikus pályafutása egy miskolci kis házból, a legszerényebb körülmények közül indult el és a 19. század művészi és politikai életének szédítő magasságait érintve végül is egy amerikai mulatóhelyen ért véget. A szenvedélyes és könnyelmű, adakozóan jószívű s ugyanakkor önző művész ellentmondásokkal teli és emberileg rokonszenves alakját rajzolta meg új regényében Zsigray Julianna. A könyv egyben a század széles perspektívájú képét nyújtja, melynek egyik emlékezetes művészalakja Reményi Ede volt."
LITERATURA, 1929. ÉVI 6. SZÁM:
„Egy „csodálatos élet“
(Reményi Edéről, születése századik évében)
Irta NIL
Ilyen káprázatosan kalandos ívelésű karrier is csak a délibábok hőseinek földjén teremhetett. Elindul a miskolci zsidóvárosból, hogy Európán, Ázsián, Afrikán, Ausztrálián és Amerikán keresztül, pápák, kardinálisok, királyok, hadvezérek, szellemi héroszok, bohémek, arisztokraták és egyszerű polgári népek között, váltakozva rózsa-, babér-, tövis- és avarlepte ösvényeken végig, — a sanfranciscoi halálos hangversenydobogóról a newyorki Evergreen temető pázsitja alá érkezzék meg...
A szülőváros országos keretekben ülte meg a »Repülj fecském« hegedűsének centenáriumát. Zenepalotája előcsarnokában maradandó emléket állított nagynevű fiának; a Lévay József Egyesület pedig kiadja Reményi Ede életrajzát, amelyet a család gondosan gyűjtött adatai és emlékei nyomán egyik unokaöccse írt meg hivatott tollal. Ebből az életírásból igen élvezetes részlet jelent meg a centenárium alkalmára, rövidre fogott extraktuma a nagy munkának; csak az a véletlen (vagy szándékos?) elsiklás nem tetszik benne az embernek, amellyel Reményi zsidó eredetét elhallgatja az író. Pedig hiszen a »csodálatos élet« eredményei nem jöhettek volna létre amaz »eredet« nélkül! Ha Reményi Ede véletlenül derék miskolci, kálomista cserző varga fiának születik: minden valószínűség szerint elkallódik istenadta nagy tehetsége, vagy legföllebb a pataki kollégiumig viszi sorsa, ahonnét kikerül valami jó kántorságba, mint kiválóan »muzsikális« ember ... De szerencséjére a sárgafoltos fajtából eredt, az »Idők kovászai« közül (Idézet Ady: A bélyeges sereg c. verséből. Megj.: A.) és okos apja nem nézte gyermeke nyilatkozó talentumát értelmetlen közömbösséggel, hanem idejekorán taníttatni kezdte zenére. Miskolcról időközben Egerbe vándorolt az aranyműves Hoffmann-família és ott az érseki egyház karmestere, Bartmann József lett a kis Eduárd első oktatója. A feltűnő tehetségre nyilván ez a karmester hívta föl a poéta-lelkű érsek: Pyrker János figyelmét, aki bőkezű pártfogója volt minden művészetnek s aki Reményi Ede életútját is beigazította a sikerek felé. Ennek a párfogásnak természetesen alapfeltétele volt az egész Hoffmann-család katolizálása, úgyhogy a kis Ede már 1838-ban az egri érseki líceum r. k. vallású diákja (egyik bátyjából pláne katolikus pap lesz). 1843-ban Pyrker a wieni konszervatóriumba küldi, ahol Böhm József a mestere. 1846-ban már mint végzett konszervatorista hangversenyez Győrött és Pesten; különösen Petrichevich Horváth Lazi szalonjában szerez hódolókat és hasznos összeköttetéseket.1847-ben Széchenyi István ajánlólevelével megy Párizsba, onnét a Monarchia nagykövete, Apponyi Antal gróf nyit neki utat Londonba, ahol 48 tavaszán már a »Her Majesty’s Theater« első hegedűse.
Szabadságharcunk híre hazahozza a rajongólelkű magyar fiút; közhonvédnek áll be Klapka hadtestébe, de hegedűje boszorkányos varázsa Görgey törzskarába vezeti, akinek kedves tábori muzsikusa. Természetesen emigrálni kényszerül; félévig Amerikában szerez nevet és népszerűséget, de érzi, hogy még tanulnia, tökéletesednie kell, tehát visszatér Párizsba. Itt Victor Hugo társaságába jut és a magyar emigráció vezetőivel van együtt. De már 1852 végén Hamburgban véletlenül összekerül Brahms-szal, akit magával visz Weimarba, hogy Lisztnél tisztelkedjenek. Liszt megkedveli és tanítványául fogadja Reményit; 53-ban Wagnerrel is megismerkedik általa. 1814—60-ig Viktória angol királynő magánzenekarában játszik s elnyeri »a királynő solo-hegedűse« címét. Az angol udvarnál sok történelmi eseménynek válik szemtanújává, népszerűsége folyton nő, a ragyogó, mozgalmas életet azonban ujjongó boldogsággal hagyja ott arra a hírre, hogy a kiváló zenebarát: báró Augusz Antal helytartótanácsi elnök (és Liszt intim barátja!) közbenjárására megkapta az amnesztiát!
Idehaza jó hír előzte meg Reményit. Régi honvédek emlékeztek még Görgey tábori hegedűsére. Az emigráns írók beszámoltak tudósításaikban a külföldön aratott sikereiről. Várakozással várják, hogy az elnyomatás nehéz esztendei után, ha a szó tilos is még, a muzsika szárnyán szállhassanak a lelkek. .. Ám a hatóság szigorú parancsot küld a művésznek: a bejelentett műsoron kívül tilos egyebet játszania! Különösen tilos a Rákóczi-induló, a hangversenyek betiltásának terhe alatt.
1860 januárius 30-án lép föl először a Nemzeti Színházban. Műsora után a közönség tombolva kívánja, követeli a Rákóczi-indulót. Reményi jelekkel integeti, hogy »nem szabad«. Végre az orkán elragadja — lesz, ami lesz — és megzendül a Rákóczi... A hatás, a tömegpszichózis érthető, elképzelhető. Reményi az abszolutizmus magyarságának bálványa lesz. Prottmann is érthető a maga nézőpontjából, hogy betiltja a további hangversenyeket. Két hónap múlva újra megszerzik az engedélyt Reményi barátai s a művész bejárja az országot híressé lett Rákóczi-átiratával. A vidék lelkesedése nem fogható szavakba; útja diadalút a mámoros szívek fölzengő echójával. Körútjának eredménye a példátlan népszerűségen kívül, amelyet nemcsak ragyogó művészete, hanem sajátságosán bizarr, rapszodikus egyénisége is segített kiváltani, — a Petőfi-szoboralap (amelyre adat szerint egymaga 67.000 o. é. (= osztrák értékű. Megj.: A.) forintot hegedült össze), valamint egy kitűnő zenei tehetség fölfedezése Munkácson. Ez a tehetség a fiatal Plotényi Nándor volt, akit Reményi maga mellé vett, kiválóan kiképeztetett és 14 éven át állandóan együtt járták a világot, mert Plotényi lett Reményi legjobb zongora- kísérője. A hangversenykörútnak bájos epizódja történt a püspökladányi váróteremben. Amíg Reményi Váradról Debrecenbe menőben a csatlakozásra várakozott, az utazóközönség felismerte és ostromolni kezdte, hogy játsszék nekik. Reményi hirtelenében pompás koncertet rögtönzött, de az ántrét be is »tányérozta« a lelkesült publikumtól a — Petőfi-szoborra ...
A kiegyezésig azonban állandóan akadályt gördítettek Reményi nobilis szép célja elé az »illetékesek«; csak 67-ben adta meg báró Wenckheim Béla az engedélyt a szoborbizottság megalakítására. Maga a szobor 1882-ben került a talapzatára s mint ismeretes: Izsó Miklós halála után, Huszár Adolf fejezte be. Reményi, aki összehegedülte a szobor költségét, nem volt jelen a leleplezése országos ünnepén, mert 1876-ban elhagyta Magyarországot, hogy újra Párizsban próbáljon szerencsét. Bizonyos, hogy a változásokra szomjas, kalandvágyó temperamentuma is vitte; hiszen az amnesztia után idehaza eltöltött 16 év folyamán is sűrűn tett ő egy-egy kis exkurziót a nagyvilágba! 1863-ban öt hónapig járja Itáliát; Genovában kitüntették azzal a rendkívüli megbecsüléssel. hogy Paganininek üvegharang alatt őrzött Guarnerius-hegedűjét adták a kezébe játszani, minekutána a feltört hivatalos pecséteket emlékül átnyújtották Reményinek. 1864-ben, második olasz köútján elérkezik Rómába, ahol Liszt bemutatja a pápának; Nardi bíborossal együtt játszottak s a magyar dalokkal megríkatták a jelenlevő Haynaldot. Közben végigjárja Németországot is; kedves egy Berlinből 1862 április 4-én kelt levele édesanyjához.
»... mikor vége volt a Concertnek tegnap a királynál — a király egyszerre hozzám jön és nagyon kért a királyné nevében, hogy adjak még egy ráadást — elhiszik, hogy elvagyok fáradva — de csak tegyem meg — a művészek egymásra bámultak — ez még nem történt — das ist gegen alle ettiquette de Cour. — Édesanyám örülök, hogy jobban vagy — csak javulj — az lesz az én örömem — Anyámat agyoncsókolva — a többinek is egy pár tucat —- vagyok Anyámnak pompás jó fia — amilyen jó csak lehetek. Edus.«
1865-ben párizsi sikereiről számol be:
»Vasárnap Mad. Erardnál ebédelek Passyban — kastélyában — holnap szombaton pedig senki másnál csak George Sandnál ebédelek, ki nagyban készül fogadtatásomra. Tegnap Théophile Gautiernél ebédeltem. A Császárnál már hivatalos voltam, de szerencsétlenségemre elmaradt az orosz trónörökös közben jött halála miatt. — Annyit senkiről sem írtak, mint rólam. Je suis connu, comme le loup blanc —
66—67-ben Erdély, Románia van soron s eljut Konstantinápolyba, ahonnét vidám és kalandos emlékeken kívül nagyszerű numizmatikai gyűjteményt is hoz magával, amely a kalifák pénzeit tartalmazza. Ezt a fölbecsülhetetlen kincset báró Eötvös Józsefnek, mint a Tud. Akadémia elnökének adja át. 1872-ben nősül, Fáy Antal népzenésznek Gizella leányát veszi feleségül. Érdekes, hogy a Fáy-család nem tud (nem akar?!...) erről a tagjáról, sem a lexikonban jelzett »népzenészről«, sem annak Reményihez nőül ment leányáról. Nem szerepelnek a »családfán«. Pedig az esketést maga Haynald bíboros végezte és Liszt Ferenc külön Epitalamiumot (lat.: nászdal. Megj. A.) szerzett tanítványa esküvőjére. Aligha jutott ilyesmi osztályrészül a családfa szereplőinek...
A házasságból ikrek születnek: Tibor és Adrienne. Utóbbi New Yorkban él, von Ende német hegedűművész özvegye. Az ikrek jóvoltáról gondoskodni kell, tehát Reményi, a gondos apa, megint szétnéz egy kis hangversenykörutra. Csak Egiptomba látogat el, ahol egy kicsit kirándul Gizehbe. A Cheops-piramis csúcsán, 450 láb magasságban rögtönöz hangversenyt. Eljátssza a Himnuszt, a Szózatot, egy Chopin-prelűdöt, egy maga szerezte török dallamot s Plotényivel együtt egy duót...
1875-ben körültekint Párizsban; itthon már égett a föld a lába alatt. Irigyei hogyne lettek volna, intrikáltak is ellene eleget s nemcsak kedvét vették el, hanem a népszerűségét is. 1870- ben ugyan Orczy Bódog hangversenymesternek szerződteti az operához s mint ilyen, egyre diadalokat arat (pl. »Don Juan« szerenádját mindig meg kellett repetálnia), de sem a színházi rendbe az ő szabad természete, sem a zenekarba az ő önálló egyénisége nem tudott beleilleszkedni. A közönség most már maga is húzathatja a Rákóczit, nem tilos a magyar nótaszó, tehát lelohadt a csodahegedűs iránt való lángolása s talán ez fájt annak mindennél jobban. Megpróbálja hát újra Párizst, de csak azért, hogy alig két esztendei küszködés után szökve hagyja el... Mert a nagystílű, pazarló életmódot nem győzte pénzzel idehaza sem, — csődöt mondtak ki ellene adósságai miatt, -— Párizsban pedig még jobban az idegeire ment az anyagi gondok mellett a felesége és anyósa tűrhetetlen követelődzése. Elhagyta hát a családját és Amerikába menekül. Megint a nagy sikerek forgószele ragadja! Végig hangversenyezi egész Észak-Amerikát, Kanadát, Mexikót, Havannát. Siker, száguldó, szárnyaló siker mindenütt, Pedig Sarasate, Wieniawsky, Vieuxtemps emlékét kellett már akkor legyőznie az amerikai közönség lelkében . .. Hat esztendei lázas munka és sikerek után egyszerre nyoma vész Reményinek. Eltűnik a civilizált világból. Aztán újra felbukkan, hír jön róla, hogy Ausztráliában jár kis művésztársasággal. Bebarangolja Kelet exotikus világát s 1890-ben Londonban terem. Családi életének 12 esztendei pauza használt. Az asszony már nem féltékeny, az anyós nem él, a gyerekek szépen megnőttek s a művész maga meghiggadt, megfáradt, megörült az otthonnak. Még egyszer haza kívánkozik és 1891-ben néhány hónapot újra magyar földön él s kevesebb zajjal, de nem kevesebb dicsőséggel adja ötvenegynehány koncertjét, mint 30 évvel azelőtt. Biztos kenyeret, tűzhelyet a haza még ekkor sem tudott neki nyújtani, — Reményi nem is kérte, — és a 63 éves ember visszatér Amerikába, hogy tovább robotoljon a koncertdobogón — haláláig. Ez Friscoban, 1898. május 15-én következett be, ujjongó, ünneplő közönség tapsai között. Nem érte meg, hogy a Mátyás-szobor leleplezésén bemutathassa ének- és zenekarra írott Nemzeti Himnuszát Kincses Kolozsvárott...
Nagyszámú kompozíciói közül legkevésbé ismerik a »Souvenir de la Pologne« címűt, amely Londonban 1865-ben jelent meg (»Almanach de l‘exil). A »Repülj fecském« átirata azonban örökéletű marad, nekünk magyaroknak mindenesetre.
New Yorkban temették; legjobb barátja, Edison s előkelő amerikai közéleti emberek fogták a koporsó gyászleplét. A Lennox-akadémia gyászünnepet rendezett emlékére. A hazai egykorú hírlapok két sorban említik meg halálát, ellenben vezércikktől kezdve végignyúzzák a Gladstone halálát (= angol liberális politikus, aki 1898. 05.19-én hunyt el. Megj.: A. ) és hogy — az udvar Budapesten van... Pedig, ha mást nem, — temetni és parentálni mi ugyancsak tudunk és tudtunk a múltban is! Reményinek, a csodálatos bohémnek, ez ugyan már mindegy lehetett, ha volt is benne hiúság és jogos önérzet annak idején, ő a dicsőségen túl, amit a magyar névnek szerzett, 140 ezer forintot is adott nemzetének jótékony célokra. Királyi gesztus, pedig csak a nyirettyűvel cselekedte...“
REMÉNYI EDE (eredeti nevén Hoffmann Ede) zeneszerző, hegedűművész (Miskolc, 1828.01.17. - San Francisco, 1898.05.15.)
Reményi Edét szerencsére még nem sorolhatjuk a zenei élet elfeledett művészei közé, annak ellenére sem, hogy a XIX. században született és halt meg. Budapesten, Miskolcon utcát, Egerben teret neveztek el róla, nevét iskola és zenekar viseli. Abban persze már nem vagyok biztos, hogy azok, akik a róla elnevezett utcákat járják vagy lakják, tudatában vannak annak, ki volt ő valójában.
Jóllehet, a neten Reményi Edéről rengeteg információ olvasható, úgy érzem, e topikban is szólni kell arról a hegedűművészről és zeneszerzőről, akinek személye Arany Jánost is versírásra ihlette:
Arany János:
REMÉNYINEK
Emlékkönyvbe
Karddal melyet dicsővé tenni, egykor
Hiven ajánlád ifju véredet,
A hon, az úgy-e szent hon, félig élt már,
Halál árnyéka rásötétedett.
Te messze távozál, - mi itt maradtunk,
Tompán enyészve, mint sivár növény,
Mely élni nem tud, halni még nem érett,
Ledőlt fa korhadó tövén.
A honfibú, mely elzsibbaszta minket,
Tenálad munkás fájdalom leve,
Nagy, büszke, boldog népek közt forogván
Müvészetedben a magyar neve.
És kik panaszra, mely szóban alél el,
Fület zárnának, a dús boldogok,
Veled kesergik azt, amin te vérzel,
Midőn nyirettyüd úgy sír, úgy zokog.
Most a reménynek egy hangját, Reményi,
Vidd el nyugatra zengő húrodon;
Hirdesse szózatos fád a világnak,
Hogy újra érez, újra él e hon.
És élni fog, - menny, föld minden hatalma
Zúdúljon bár fel, - mert élni akar;
Öngyilkolásra hogy többé fajulna,
Sokkal önérzőbb a magyar.
(1859)
Még egy kicsit tovább „lapozgattam“, és viszonylag sok egyéb információt is találtam a neten Flattné Győrffy Gizelláról. Ezekből idézek néhányat. (Hanganyagra sajnos nem sikerült rábukkannom.)
BUDAPESTI HÍRLAP, 1904.06.11.:
„SZÍNHÁZAK.
Budapest, szombat, 1904. június 11.
.........
Moharózsa
Dalmű 4 képben, előjátékkal. Szövegét Ouida „Egy pár kis facipő“ című novellája nyomán írta: Rothauser Miksa. Fordította: Cziglányi Béla. Zenéjét szerzé: Hubay Jenő.
Személyek:
Bébé Szoyer I.
Lizette Payer M.
Voisinné N. Válent V.
Krebszné Flattné
Flamen Bochnicsek
Jeannot Beck
Robert Dalnoki
Kezdete fél 8 órakor.“
BUDAPESTI HÍRLAP, 1908.01.15.:
„ (Maleczkyné asszony), akadémiai ének- tanárnő, a következő sorokat intézte hozzánk:
……
Működésemmel mindenkor a magyar zeneművészet fejlesztésén dolgoztam. S ha némely nyilvános bírálat nem részesít is elismerésben, megnyugvassal tölt el az a tudat, hogy növendékeim igazi énekművészetükkel, a nagy közönségnek a haza határain innen is, túl is. immár páratlan élvezetet szereznek. Hiszen a megbírált operai előadáson is két nagy tehetségű. művésznő tanítványom (Flattné az „Ortrud“ személyesitője és Medek Anna az „Elza“ személyesítője) köszönte meg a rivaldán az operalátogató kényes közönségnek viharos tapsát . . .“
PESTI NAPLÓ, 1911.11.05.:
„A színházak közleményei.
Az Operaházban … Hétfőn este 6 órakor …. ifjúsági előadásul „A varázsfuvola“, Mozart dalműve kerül színre, melyben Sándor Erzsi (Éj királynője), Hajduné (Pamina), Szoyer Ilona (Papagena), Venczell (Sarastro), Arányi (Tamino), Hegedűs (Papagéni), továbbá Szilágyiné, N. Válent, Flattné (a 3 hölgy). ………… Csütörtökön …. a „Pillangó kisasszony“ van műsoron a címszerepben Sándor Erzsi, a többiben Báder Dóra, Flattné, Székelyhidy, dr. Dalnoki, dr. Hardy, N. Bodor K.. Déri. Hegedűs, Pichler, Ney B. és Kárpát közreműködésével. Pénteken „A walkür“ kerül színre, melynek főszereplői: V. Krammer, Haselbeck, Flattné. …..Vasárnapra „Sába királynőjé“-t tűzték ki, Flattné. Bánó Irén, R. Berts, Nirschy, Arányi, Szemere, Ney B. és Mihályi közreműködésével. ….“
Egy bejegyzés erejéig még visszatérek a Flattné Győrffy Gizelláról írtakhoz.
A neten elérhető külföldi sajtóban, sajnos, nem találtam róla szóló írásokat. A korabeli magyar sajtóban fellépéseiről csupán az alábbi rövid hír olvasható:
BUDAPESTI HÍRLAP, 1905.11.06.:
„(Erkel Ferenc emlékezete.) Kedden, Erkel Ferenc születésének évfordulóján új szereposztással kerül színre Bánk bán az Operaházban. Takács Mihály énekli Petur bánt. Szemere Árpád Tiborcot és Mihályi Ferenc Biberakot. A régi szereplők közül Vágóné Teréz, mint Melinda, Flattné Gizella, mint Gertrud királyné és Arányi, mint Bánk bán vesz részt az előadáson, melyet Erkel Sándor síremléke javára rendeznek.“
A Schöpflin Aladár szerkesztette MAGYAR SZÍNMŰVÉSZETI LEXIKON-ban ez áll:
„Rákóczi Ferenc (II.) ….Gróf Zichy Géza, a költő és zeneszerző operát, sőt trilógiát írt róla. Ennek első darabja: »Nemo«, magyar történelmi dalmű 1 előjátékban és 3 felv. Bem. a M. Kir. Operaházban, 1905. márc. 30-án, ezzel a szereposztással: Zrínyi Ilona: Vasquezné; Komáromy János: Kertész Ödön; Jusszuf bég: Szendrői Lajos; Elek, Nemo: Arányi Dezső; III. Achmed: Dalnoki Viktor; II. Rákóczi Ferenc: Takáts Mihály; Hesseni Sarolta Amália: Flatt Gizella; Badinyi Klára: V. Krammer Teréz; gr. Bercsényi Miklós: Beck Vilmos; Lackó, a fia: Szoyer Ilonka; Desalleurs marquis: Gábor József; Sieniawska Elisabeths hercegnő: Ambrus Zoltánné; Vay Ádám: Várady Sándor; Andrássy Miklós páter: Ney Dávid; Korbe apát: Pichler Elemér; 1. Kuruc: Dalnoki Béni, 2. Hegedűs Ferenc, 3. Komái Richard. Vezénylő : Szikla Adolf.
A trilógia II. darabja: »II. Rákóczi Ferenc«. Bem. 1909. jan. 30. U. o. Szereposztása: Zrínyi Ilona: Vasquez Italia gr.; II. Rákóczi Ferenc: Szemere Árpád; Rákóczi Julianka: Payer Margit; Abso- lon: Venczell Béla; Radios: Várady Sándor; Körösi: Mihályi Ferenc; Badinyi: Kertész Ödön; Gazda: Ney Dávid; Kulcsár: Dalnoki Béni; Hesseni Sarolta: Flatt Gizella; Sieniawska hercegnő: Szamosi Elza; gr. Bercsényi M.: Mihályi Ferenc; gr. Nigrellí: Kornai Richard; Longueval: Anthes György; Korcsmáros: Déri Jenő; Kapitány: Hegedűs Ferenc; Bence: Dalnoki Viktor; Berzeviezy: Pichler Elemér; Esze Tamás: Szendrői Lajos.
A trilógia harmadik darabja: »Rodosto«, dalmű 3 felv. Bem. u. o. 1912. márc. 20. Szereposztása: II. Rákóczi Ferenc: Rózsa Lajos; Sarolta Amália: Krammer Teréz; Rákóczi György: Kodólányi; Sieniawska hercegnő: Sándor Erzsi; Bercsényi Miklós: Dalnoki Viktor; Longueval: Balta Károly; gr. Eszterházy Antal: Juhász; Máriássy Ádám: Budai; gr. Csáky Mihály: Várady Sándor; János: Déri Jenő; Öreg paraszt: Venczell Béla; Parasztasszony: Háber Györgyike; Lengyel katonatiszt: Ney Bernát; Lengyel katona: Várkonyi; Csajághy brigadéros: Pichler Elemér. Vezénylő: Szikla Adolf.“
A trilógia harmadik darabjában tehát Sarolta Amália szerepét már nem Flatt Gizella énekelte. Ezt követően Flatt Gizella mintha abbahagyta volna a pályáját. Legalább is az újságokban nem olvashatunk róla.
A 2004-2005-ben készült zenetudományi dolgozatok egyikében pedig a következő információ olvasható:
„Baranyi Anna
MTA Zenetudományi Intézet
Magyar centenáriumi Liszt-érmek (1911)
Liszt Ferenc születésének 100. évfordulóját 1911 októberében Budapesten nagyszabású zenei programokkal ünnepelték meg. ……
………………………………………………………………………………………………….
A kiállítás megnyitóját követő héten hat hangversenyen Liszt műveit a legjelesebb hazai és külföldi művészek szólaltatták meg. Október 21-én, …… este a Magyar Királyi Operaházban szcenírozott előadásban a Szent Erzsébet legendája oratóriumot mutatták be Alszeghy Kálmán rendezésében. Ezt a művet Magyarországon a hagyományok szerint csaknem minden évben előadták, Erzsébet-napon, november 19-én. A centenáriumi előadás különösen nagy sikert aratott. Erzsébetet Medek Anna, Zsófiát Flatt Gizella, Lajos őrgrófot Takáts Mihály énekelte. A karnagy Kerner István volt. …..“
Majd egy rövid hír Flattné Győrffy Gizella férjének haláláról a PESTI HÍRLAP 1926.05.13.: számában:
"Dr. alföldi Flatt Gaszton ügyvéd, ny. miniszteri tanácsos f. hó 12-én meghalt. Feleségén, Flatt Gizellán, az opera volt művésznőjén kívül három gyermeke s kiterjedt előkelő rokonsága gyászolja. …“
Flattné Győrffy Gizellának tehát három gyermeke született: Flatt Margit, Ágoston és Alice. Feltételezhető, hogy a színpadot a családi kötelezettségek miatt hagyta ott.
„Gizella Győrffy, hadházi“ személyi adatait és családjáét megtaláljuk itt. Eltérés: Az énekesnő e lapon szereplő születési éve, de elhunytának dátuma sem egyezik meg a lexikonokban szereplőkével.
És egy másik, szintén 2017-ben megjelent CD:
6 Romanzen; Le rosier; Das Blatt im Buche; Vorbei; Komm, o Nacht; La Bas; Waldeinsamkeit; Nachtgruß; Der Gefangene; Erster Schnee; Ja Winter war's; Die Lerchen; Bölcsodal; Der träumende See; O komm' in mein Schifflein; Il Ritrovo in Mare; Es fällt ein Stern herunter.
Gróf Széchényi Imre, a zeneszerző (Bécs, 1825.02.15.-Budapest, 1898.03.11.)
Széchenyi Kálmán: TÁNCOK ÉS DALOK SZERZŐJE, GRÓF SZÉCHENYI IMRE
Elhangzott 2015. április 17-én, a budavári palota aulájában.
Hat dal (Sechs Lieder), egy énekhangra zongora kísérettel.
szerzé: Széchényi Imre gróf.
1) A leány kérdése.
2) A szerelem nyelvezete.
3) Fájdalom.
4) Ó te, ki előtt a viharok hallgatnak.
5) Lieto amor (Vidám szerelem).
6) A három czigány.
[Ára 4 márka. A lipcsei, brüsseli, londoni és new-yorki Breitkopf és Härtel czég kiadványa.]
Széchényi Imre gróf, az osztrák-magyar birodalom német-országi nagykövete nem csak közmondásossá vált szeretetreméltóságáról nevezetes, hanem arról is, mivel a berlini diplomáciai kar közt ő az egyedüli, ki nemcsak az államügyekkel foglalkozik komolyan, hanem nagy előszeretettel a szépművészeteket is kultiválja, ezek közül leginkább a zeneművészetet, még pedig nagy szerencsével.
Bizonyságot tesz erről a diplomata-zeneszerző gróf előttünk fekvő dalfüzete, mely most jelent meg Lipcsében s hat szebbnél-szebb dalt tartalmaz. E hat dal közt van ama hatásos dal-keringő is, melyet a kiváló tehetségű főúr Sembrich Marcella számára irt, melyet a nagyhírű művésznő legutóbbi berlini vendégszereplése alkalmával betétül a Rossini «Szevillai borbélyá»-ban nagy hatással énekelt. A füzet legsikerültebb számai kétség kívül az első és harmadik dal. Érdekes a Lenau három czigányához irt zene is, de ebben a hatnyolczad ütemnyi rész kevésbé sikerült. A dalt kedvelő közönség bizonyára örömmel fogadja Széchényi Imre gróf múzsájának e szüleményeit, melyeket mi is a legmelegebben ajánlunk a zeneművészet minden kedvelőjének.
ZENELAP, 1892. január 23. (7. Évfolyam, 2. szám)
A Naxos cég 2017-ben kiadta CD-n Széchenyi Imre zenekarra komponált táncait.
A CD innen letölthető:
E téma lezárásaként álljon itt az a cikk, amely Bertha Sándor halála után jelent meg a magyar sajtóban:
VASÁRNAPI UJSÁG, 48. SZÁM, 1912. 59. ÉVFOLYAM:
„BERTHA SÁNDOR
1843—1912
Sokan még nevét sem ismerték, pedig megérdemli halóporában is, hogy egész nemzete megilletődve ajkára vegye. Nem volt ragyogó és káprázatos szellem; de határozott tehetség és egyéniség, s a mi a fő: hasznos, mert lelkes és munkás férfiú volt. A legjobbak meg is becsülték; második hazája, Francziaország, előkelő társaságába befogadta a jövevényt; ott is a legelőkelőbb lapok, folyóiratok álltak Berthának rendelkezésére, többnyire, hogy a rovásunkra félrevezetett külföldet felvilágosítsa.
Szerencsés külső viszonyai kétségkívül nagyban hozzájárultak, hogy belső aranyértékét gyümölcsözőleg hozza forgalomba. Atyja, felsőeőri Bertha Sándor, kiváló, egyszersmind szereplő és vagyonos férfiú volt: ügyvéd, majd a legfőbb ítélőszék pótbirája, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár egyik alapítója, a Pesti Lovaregyesület első titkára, a Magyar Tud. Akadémia levelező tagja és ügyésze; verseket és jogi műveket irt. A fiatal Bertha házi nevelése olyan gondos volt, hogy zongorajátékát szinte művészi tökéletességre vitte, sőt az igazi tehetség arra serkentette az ifjút, hogy a művészet elméletével is behatóan foglalkozzék. 1861-ben már zeneszerzést tanult, Ábrányi «Zenészeti Lapok»-jába zenetörténeti czikkeket irt.
Bertha Sándor külső életpályája nem változatos: jó módja megengedte, hogy világot lásson, húsz éves korában meglátogatta Németországot, átrándult Párisba — s nem csoda, ha ez a «városok királynéja», akkor még minden művészetnek fővárosa, annyira lebilincselte, hogy onnan már csak hosszabb-rövidebb látogatásra tért haza. Parisban települt le, franczia nőt vett feleségül (csak pár éve halt meg, gyermektelenül), ott vett részt minden társadalmi akczióban — a Párisi Magyar Egyesületben is sok jót tett — s végre ott hunyt is el a mult vasárnapon.
Bertha Sándor a magyarság állásáról, politikai és művelődési viszonyairól a párisi nagy napilapokban számos czikket irt oly ember éleslátásával, a ki folyton figyelemmel kiséri életünket, bizonyos távolságból nézi s tehát tisztábban lát sokat, mint mi magunk. Ez legjobban kiviláglik 1901-ben megjelent negyedfélszáz lapnyi könyvéből: La Hongrie moderne de 1849 á 1001, mely sok tekintetben forrásmunka, mert közállapotaink és haladásunk képe egyetlen könyvben így megrajzolva még alig volt. A nemzetiségi kérdés hosszasabban foglalkoztatta Berthát: alaposan tanulmányozta románjaink történelmét, s végre 500 lapnyi kötetet irt:
Magyars et Roumains devant I‘histoire (1899) nemzetiségi politikánk igazolására. Mikor 1904-ben hazaszállítottuk Rákóczi hamvait, erről is könyvet irt Bertha. Ismeretesek egyébiránt azok az irodalmunkról tartott felolvasásai, melyeket a párisi húsznyelvű nemzetközi Rudy-intézet keretében 1887 táján több izben is tartott.
Szerelme azonban a zene volt, sőt a magyar zene. Az a Palotás (zongorára), mely még a 60-as évek elején jelent meg, magyar tűzzel teli, nem köznapi menetű s művészileg is kidolgozott, gyönyörű darab volt, Mosonyi Mihály méltó tanítványának valóságos érettségi bizonyítványa. Mondhatni: egyszerre olyan magasságban tűnt fel
Bertha tehetsége, hogy természetesnek találhatjuk, hogy ő nem akart a mi fogalmaink szerinti még magasabb tájakra jutni. Egy kis irányváltozást állapíthatunk meg egy-két évtizeddel utóbb irt műveiből: az ő jó alapjához, a német klasszikus zenéhez, mindig hű maradt, s úgy látszik, hogy a túlhabzó ifjúi évek multán a lehiggadt vérmérséklet a nyájas, az örökkön derült Haydn zenéjét, szerény eszközökhöz kötött formai művészetét találta a maga kedélyének legmegfelelőbbnek. Nem tudjuk, sokat komponált-e Bertha; mindössze mintegy tiz füzet magyar változat, csárdás, palotás és egyéb, egyszerűen Hongroise (magyar) elnevezésű zongoradarabja van elterjedve, párisi kiadványok, a melyeknek ismertebbé tételéhez Bertha soha egy lépéssel sem járult. Arisztokrata lélek volt, beérte a kevesek megértésével s becsülésével. Mikor egyetlen operája, a franczia szövegre szerzett Mathias Corvin, minden művészi erényei mellett sem talált kegyelmet a párisi szinház szenzácziót szomjazó közönsége előtt: föllebbezett a magyarhoz, de operairásba többé nem fogott. A budapesti Nemzeti Szinház — épen a Magyar Királyi Operaház elkészülte előtt — utolsó dalműujdonságul mutatta be a Corvin Mátyás-t. A mi közönségünk sem találta elég hatásosnak a zenét, sőt, mert nem hajhászta a «talp alá valót», a triviálist: még eléggé magyarnak sem érezte.
Igaz viszont, hogy épen Berthától valami kimondott, erősen hangsúlyozott magyarosságot vártak, mert tudták róla, hogy a külföldön ő a magyar zene prófétája. A legelső franczia folyóiratokban és szaklapokban (Revue Des Deux Mondes, Nouvelle Revue; L‘Art Musical, Progrés Artistique stb.) ismertette és védte Bertha a régi és az újabb magyar zenét, a mellett itthon is a «Budapesti Szemle», a «Magyar Salon», a «Zenelap» és elsőrangú napilapok hasábjain, bár ritkán, hozzászólt zenekultúránk napi kérdéseihez, mindig magvasan, s a mily sok tudással, olyan becsületes meggyőződéssel. A «Vasárnapi Ujság»-ot is nem egyszer megtisztelte értekező és zenetörténeti irányú czikkeivel.
Olvasóink jól ismerhetik lelkes, idealista jellemét, melynek legélesebben kidomborodó vonása a mindig eleven magyar érzés volt. Liszt Ferenczről három év előtt lapunkban közölt emlékezéseiből tudjuk, hogy az a benső viszony, melyben ő mint tanítvány állott Liszt Ferenczczel, a mesterrel szemben, legelső sorban a miatt az akkor nagy feltűnést keltett könyv miatt hidegült el, a melyben Liszt a magyar zenét a czigányzenével azonosította. Bertha e könyvet Wittgenstein herczegnő sugalmazására vezette vissza, de nemzeti érzületét így is annyira bántotta a dolog, hogy a régi bizalmas érintkezést nem tudta többé fentartani.
Utóbbi éveiben, elmondhatjuk, lapunkhoz állott legközelebb; nekünk irta érdekes czikkeit, emlékezéseit, a mi karácsonyi albumunk adta ki legutolsó zeneműveit (egy posthumus szerzeményét most készülő albumunk fogja közölni) s szerkesztőségünkkel állandó, bizalmas levelezésben állott. Levelei még munkáinál is jobban mutatják öregkorában is megőrzött idealista lelkületét. Igy abban a levelében, melylyel az 1910. évi albumunkban megjelent Éjjeli dal-t küldötte, többek között a következő reá nagyon jellemző sorokat irta lapunk szerkesztőjéhez:
«Legyen meggyőződve, Kedves Barátom, hogy nem mételyezem meg vele a magyar érzést. Csak finomítani kísérlem meg. Mindig az volt ideálom, hogy ezt a magyar érzést, mely bizonyos tekintetben egészen sajátságos, a legműveltebb mezben mutassam be a világnak. E részben a jelen kis munka igen nagy jelentőségű. A «Vasárnapi Újság» útján be fog jutni a magyar társadalomba s talán néhány embert meg fog győzni arról, hogy a magyar zene megbírja a művészi színvonalra való emelést is. A czigány előkép után való dolgozás nem lehet kiindulási pont nagyobbszabású művek megteremtésére. Azt felejtik el a mi zenészeink, hogy a mai zeneviszonyok Német- Olasz- és Francziaországban túltengésből származtak. Ezekben az országokban szabad extravagálni, mert megvan már a klasszikus zeneiskola. E mellett azután mókázhatik a mai generáczió. De nálunk az iskolát még meg kell teremteni; nálunk csak komolyan szabad dolgozni.»
Egy másik levelében mintegy összefoglalja törekvéseinek alapgondolatát e szavakkal:
«Tessék elhinni, hogy kétségbe kell esni fajunk jövője fölött, ha tanulni-nemakarásunkat meggondoljuk. Mi csak szellemi fölényünkkel szerezhetünk magunknak respektust rosszakaróinkkal szemben. Mindég feljebb, mindég nemesebben, mindég kitartóbban a szép, a jó, az igaz mellett!»
K. I.“
Bertha Sándor zongoraművei
(Ha az egyes kották címlapjaira kattintunk, megjelenik a teljes, lapozható kotta.)
Bertha Sándor a kritika értékéről:
VASÁRNAPI UJSÁG, 1909. / 8. TÁRCZACZIKKEK; NAPI ÉRDEKŰ KÖZLEMÉNYEK:
„A LESZÓLÁS MŰVÉSZETE.
A «Vasárnapi Ujság» 5-ik számának A hétről czimü rovatában egy kikezdés nagyon fontos kérdést bolygat, midőn a művészeti kritizálásról elmélkedik egy legutóbb eldöntött építészeti pályázat alkalmából. Szabadjon az ott tett megjegyzésekhez még néhányat fűzni, mi után köztudomásúlag e tárgy sohasem lehet kellőleg kimerítve.
A bírálatoknál az szokott lenni a baj, hogy a bíráló elfelejti azt a kötelességét, melyet az eszthetika szab elébe. Ez ugyanis azt követeli tőle, hogy álljon a művész vagy költő és író szempontjára, mutassa meg ennek helyességét vagy helytelenségét és ebből indulva ki, tegye feladatává megítélni, hogy az adott körülmények között az alapeszme megfelelő-e, s hogy kivitele az eszmét kimeríti-e vagy nem? Ha a bíráló így jár el, akkor úgyszólván újra teremti a művet és ennélfogva egyenrangúvá válik a mű szerzőjével, legalább is oly mértékben, mint az előadó művész.
És ez a másod-szerzés nem meddő munka. Ez a nagy közönséget orientálja, tanítja. Ha az előadó művész az utóbbinak élvezetet nyújt, a kritikus meg szellemét nemesíti, ítélőtehetségét élesíti, a mi psychologiai szempontból bizonyosan nagyobb eredmény, mint a puszta élvezet.
Ebből kifolyólag ki lehet tehát mondani, hogy kritizálás nélkül a művészet nem volna teljes. Csakhogy a mint ritka a jó szerző, úgy ritka a jó kritikus is. Amannak önálló képzelőtehetséggel, ötletességgel, szakképzettséggel kell bírnia, emennek meg szakképzettséggel, felfogással és logikával. A morális követelményekről, minők a részrehajlatlanság, a méltányosság, természetesen nem is beszélek, mert ezeknek megkivántatása magától értetődik.
A kritizálással szemben tehát nem szabad a tiltakozás szempontjára állni. A rossz kritika csak magának árt, mert bebizonyítja, hogy szerzője nem bír hivatásának kellékeivel. S azt sem kell hinni, hogy a közönséget véglegesen félrevezeti. Legfeljebb csak időlegesen s akkor is csak azokat, kik önállólag gondolkozni absolute nem tudnak.
A jó kritika ellenben valóságos jótétemény egy ország szellemi életére nézve, a mint ezt irodalmunk történelme megczáfolhatlanul bebizonyította, mert föllendülése, nagysága nagyrészben Kazinczy, Vörösmarty, Bajza, Arany és Gyulai Pál fáradhatlan kritikusi éberségének, jó tanácsainak és önzetlen buzdításainak köszönhető.
Szerencsétlenségünk az, hogy kevesen levén magyarok, s nyelvünk nem bírván elterjedtséggel, a kritika igen sokat szenved a pajtáskodás befolyásától. Innen a sok rögtönzött és múlékony nagyság, a gyakran meg nem magyarázható és meg nem érdemlett háttérbeszorítás.
E részben, azt lehet mondani, hogy provincziálisak a viszonyaink. S az elmondottak után látni lehet, hogy ezen a sajnos állapoton épen csak a magas röptű kritika segíthet hatásosan.
Reméljük, hogy a magyar géniusz megteremti lassanként nálunk az eszthetika művelőinek ezen nélkülözlietlen osztályát is!
Páris, 1909 február 4.“
Bertha Sándor, mint történész:
VASÁRNAPI UJSÁG, 1902. 01. 12.:
„BERTHA SÁNDOR
BERTHA SÁNDOR Párisban élő jeles hazánkfia régebb idő óta folyton azon fáradozik, hogy hazánk viszonyait a külfölddel megismertesse s a rólunk ottan uralkodó téves fogalmakat eloszlassa. Ezen a réven lett neve a hazában ismeretes, ez a működése tette őt népszerűvé s adott nekünk is alkalmat arra, hogy most, midőn legújabb műve a francia könyvpiacon a Plon et Nourrit előkelő párisi könyvkiadó cégnél megjelent, az érdemes szerző arcképét bemutassuk.
Új művének címe: «La Hongrie moderne» (Az újkori Magyarország) s hézagpótló munka annyiban is, mert magyar nyelven is csak egy munka van olyan, — a Beksics Gusztávé - mely a legújabb kort 1867 óta tárgyalja, Bertha Sándoré pedig történetünket 1849 óta a legújabb korig — a mostani országgyűlés megnyitásáig, vagyis 1901-ig ismerteti. A külföldi olvasónak módot nyújtott a Bertha könyve, hogy tájékozást szerezhessen a magyar faj legújabb haladásáról, és a világot meggyőzze arról, hogy a magyar nemzet miképpen használta fel a kiküzdött szabadságot. Nemzetünk az újabb korszakban szabadságharcával vonta magára a külföld közfigyelmét, az abszolutizmus alatt szenvedésével keltett részvétet, s most már rajta áll megmutatni, megérdemelte-e a lelkesedést s a részvétet? Tudott harcolni, tudott szenvedni; Európa most látni szeretné, tud-e dolgozni, alkotni is.
Erről nyújt most Bertha könyve hű képet a világnak.
Bertha Sándor, a Magyar Tud. Akadémia elhunyt tagjának, Felsőeőri Bertha
Sándornak a fia. Édes apjának háza ott állt azon a helyen, melyen ma a Nemzeti Múzeum átellenében Brázay Kálmán háza van. Lelkes magyar ház volt az, régi divatú erkölcsökkel, a nemzet napszámosainak erkölcseivel, mely az abszolutizmus alatt a magyarság egyik központja volt, hol a társadalmi és művészi kitűnőségek sorra megfordultak. Itt született Sándor 1843 augusztus havában. Itt szívta magába azt a szellemet, mely egész életén át vezette.
A zene iránt mindig rendkívül lelkesedett s már 17 éves korában jelent meg első zeneműve, később pedig feltűnést keltett «A zenei kozmopolitizmus» című cikksorozatával, melyben azt fejtegette, hogy kozmopolita zene voltaképp nincs is, s a magyar zene rendszere, művelése mellett nyilatkozott. Magasabb kiképzése céljából külföldre ment, megismerkedett Bülow Jánossal, Liszt Ferenccel, kit Rómába kísért, honnan visszatérve, Párisban telepedett le. Ott tagja lett egy szorosabb baráti körnek, melynek oly előkelő tagjai voltak, mint Coppée, Theuriet, Sully - Prudhomme, Hérédia, Claretie, Anatole France, Houssaye, stb.
Egész élete szakadatlan munkában telt el az irodalmi és zenészeti téren. Írt egy operát is «Mathias Corvin» («Korvin Mátyás») címmel, mely Párisban az Opera Comique-ban került színre először s itthon is előadatott. Nagyobb zenei kompozíciói közül fölemlítjük még koronázási miséjét, mellyel Ő Felsége elismerését is kinyerte. Zenészeti, irodalmi és politikai cikkei pedig számos lapban és folyóiratban (többek közt a «Revue des deux mondes»-ban is) megjelentek. Valamennyiben egy célt követett: megismertetni a magyarságot, annak szellemét a maga valóságában s visszautasítani a nemzete ellen intézett támadásokat. Hazai lapokba is gyakrabban írt, így nevezetesen a «Vasárnapi Újság»-nak többször küldött Párisból érdekes cikkeket és tudósításokat.
Nemrégiben egy nagy művet adott ki «Magyars et Roumains» címmel, mely a magyarországi román ügyet ismertette, s nagy figyelmet keltett. Ez a mű a román irredenta körökben is sok port vert föl.
«Az újkori Magyarország» megírásával betetőzte működését, mely tiszta, önzetlen hazafisága miatt a legmelegebb elismerésre érdemes.
Bertha Sándor a párisi magyarok társaséletében is nagy szerepet játszik és a magyar-osztrák segélyegyesület körüli, hosszú évekig tartó önzetlen fáradozásáért a Ferenc József rendet, később pedig a III. osztályú vaskoronarendet is megnyerte.
Bizton remélhetjük, hogy az ép oly lelkes, mint fáradhatatlan férfiú sok kitűnő szolgálatot tesz még külföldön a jövendőben is a magyarság ügyének.
Erre Párisban előkelő társadalmi és művészeti összeköttetéseinél fogva kiválón alkalmas. Aki magyar ember a francia fővárosban megfordult s kissé az irántunk érdeklődő körökkel érintkezett, mindenütt tapasztalhatta, mily közbecsülésnek és rokonszenvnek örvend Bertha Sándor úgy személyes tulajdonságai miatt, mint ideális, nemes működésénél fogva. Ebben az óriási forgatagban is, hol mindenki csak érdekének kielégítését tartja életcélnak, van érzék az önzetlenség iránt is, és méltányolják az oly ember fáradozását, ki mindig másra gondolt, sohase magára: a hazára, honfitársaira egyaránt s emellett saját, még jogosult érdekeit is elhanyagolta. Egyéniségének alapvonása a hazafiság abban a régi fajta értelemben, mint azt a táblabírák világa gyakorolta. Hazafiságból adta magát a politikára, illetőleg a publicisztikára is, mert látta, hogy nemzetének ezen a téren nagyobb szolgálatokat tehet, mint a zene terén, melyre eredetileg készült. De a zenében is ismeretessé tett bennünket és számos magyar jellegű zeneműve jelent meg a francia piacon, akárhány párisi zeneünnepélyen pedig játsszák az ő műveit. Nagy műveltségére és kiváló készültségére vall az, hogy úgy a zenében, mint a publicisztikában egyaránt megállta helyét. Irodalmunkat is előszeretettel ismerteti; Zrínyi, a költőről, Vörösmartyról s másokról kiváló jellemrajzokat bocsátott közre francia folyóiratokban. Királyunkról és Rudolf trónörökösről is írt egy-egy monographiát. Sokoldalú elfoglaltsága mellett társadalmilag is folyton tevékeny, ahol a párisi magyarság összegyűl, mindig ott van s a hol a francia-magyar érintkezés s a kölcsönös rokonszenv ápolása kerül szóba, mindig találkozunk az ő nevével.
Ennyi becsületes, lelkes, önzetlen fáradozásért, méltán hálával tartozunk a buzgó férfiúnak.
b. á.“
La Hongrie Moderne de 1949 à 1901 - Étude Historique par A. de Bertha:
„Kivonat
Nem komoly aggályok nélkül való a feltételezés, hogy e mű magyar szerzője ezúttal megszólítja a francia közönséget. Mert nála jobban senki sem érzi azokat nehézségeket, amelyekkel egy történésznek a saját korában általában meg kell küzdenie, lévén túl közel azon eseményekhez, amelyekről a teljes megértetés végett beszámol, és kortársai későbbi hozzáállásukkal mindig megcáfolhatják őt, emellett tudja azt is, hogy azok a dicséretek, amelyekkel itt teljes őszinteséggel országát illeti, az idegenek szemében könnyen önelégültségnek tűnhetnek.“
FŐVÁROSI LAPOK, 1893.12.21.:
„A párisi magyar egylet új helyiségének dísztermében e hó 17-én leplezték le Bertha Sándor, Párisban tartózkodó zeneművészünknek arcképét, kinek nagy érdemei vannak az egylet felvirágoztatása körül. Bertha tiszteletére igen díszes közönség jelent meg a kör termeiben. Munkácsy Mihály indispositiójával mentette ki elmaradását. A vendégek közt jelen volt Goblet volt francia miniszterelnök és senator is. Miután Hennel alelnök meleg szavakban emlékezett meg Bertha érdemeiről, leleplezték a sikerült arcképet, melyet az egylet számára Herzl Kornél festett. A banketten számos felköszöntőt mondtak Bertha Sándorra s lelkesen éljenezték Goblet-t, a népszerű francia képviselőt. Vacsora után következett a Bertha tiszteletére adott hangverseny, melynek fénypontját egy fiatal, nagy tehetségű magyar hegedűművésznek, Adorján Jenőnek játéka képezte. Művészi bravourral adta elő Berthának egyik sonátáját, a Scenes de la Csardá-t Hubaytól és saját compositióját, a Sérénade espagnole-t. Schwarz Lajos úr szépen interpretálta zongorán ugyancsak Bertha Sándor egyik kompozícióját. Telkes úr nagy tetszés mellett szavalta el Petőfi néhány költeményét. Kiváló műélvezetet nyújtott Halász Mariska kisasszony cimbalomjátéka, ki Allaga Vihar-ját játszotta s ráadásul magyar népdalokat. Magyarok és franciák szűnni nem akaró tapsokkal jutalmazták a fiatal művésznőt. A sikerült estélyt tánc fejezte be, melyen 60—80 pár, köztük sok francia, táncolta a csárdást.“
Némi kiegészítés az alábbi információkhoz:
"Flattné Györffy Gizella (Flatt Gaszton ügyvéd neje) sz. 1874. május 14-én. Mint az Operaház ösztöndíjas növendéke kezdte meg 1900-ban művészpályáját. Eleinte csak kis szerepeket énekelt, később rábízták Orlovszkyt a „Denevér“-ben, Gertrudot a „Bánk bán“-ban és „Hamlet“-ben a királynét. Első nagy sikerét Ortrud szerepében aratta a „Lohengrinben“, majd a „Tannhäuser“-ben, Erzsébet szerepében is elismerést vívott ki. Szép terjedelmű és jól iskolázott, átható erejű mezzoszopránja, zenei intelligenciája és színészi tehetsége a legszebb reményeket váltotta be.“
Köszönöm, hogy betetted ezt az információt. Flattné Győrffy Gizelláról - sajnos - elég kevés információ található a neten. Majd még megpróbálok kutakodni a külföldi irodalomban. Találtam viszont egy érdekes fotót. Kisebbítve megkísérlem beilleszteni:
A "Herczegkisasszony" operett előadása az Operaházban. (Balogh Rudolf fölvétele) Alszeghy a rendező, Ambrusné, Székelyhidy, Környei, Szamosi Elza, Lehár Ferencz, a zeneszerző, Flattné, Kornay. (Balról jobbra).
MÚZEUM ANTIKVÁRIUM
31. árverés
2017. 12. 08. PÉNTEK 16:00 - 2017. 12. 08. PÉNTEK 20:00
171. tétel
[FLATTNÉ Gizella (1874-1942) operaénekes (akinek Puccini a fényképet dedikálta) „fellépései kezdettől (1901. évtől) fogva”. A művésznő tintával írt jegyzetei.]
KIKIÁLTÁSI ÁR: |
25 000 HUF |
TÉTEL TELJES LEÍRÁSA
1901. okt. 25-től 1910. árp. 4 ig 313 fellépés táblázatba foglalt feljegyzései a következők szerint: „Sorszám, A szerző neve, A darab czíme, Az előadott szerep és előadásának száma, Jegyzet”.
A 169. sz. bejegyzés: „1906. május 12 / Puccini / Pillangó kisasszony / Kate 1. / Premiére, szerző jelenlétében. Szerzőtől arczkép”.
7 lap, 14 sűrűn beírt oldal.
Hozzá tartozik:
FLATT Gizella szerepeinek és fellépéseinek összesítése. A művésznő tintával írt jegyzetei.]
1 lev, 2 beírt oldal.
Hozzá tartozik:
MÁDER Rezső (1856-1940) az Operaház igazgatójának aláírt köszönő levele Flattné Gizella számára.]
Tartalom: „a „Pillangó kisasszony” bemutató előadásán produkált művészi alakításáért […] őszinte elismerésemet és köszönetemet ezúton is kifejezem.”
Kelt: „Budapesten, 1906 május hó 14-én”. Aláírás: Máder Rezső igazgató.
1 lev. (az Operaház fejléces papírján), 1 beírt oldal.
Hozzá tartozik:
FLATT Gizella. Kritikák. [Cikkgyűjtemény.]
Tartalom: Az 1902-1910-ig tartó időszakban, a művésznőről megjelent sajtóhírek, kritikák gyűjteménye. A különböző, magyar és német nyelvű lapokból kivágott cikkek számozott lapokra ragasztva, a dátum, az újság neve és a szerep kéziratos feliratozásával. A lapok közül: Magyar Hírlap, Egyetértés, Pesti Hírlap, Szinházi Hírlap, Magyarország, Neues Pester Journal, Pesti Hírlap, Pester Lloyd, Budapester Tagblatt, Pesti Napló, Magyar Szó, Politiches Volksblatt, Hazánk, Az Ujság, stb…
A 49 számozott lev., ebből 10 dupla oldalas.+ 1 lev. (az Ország-Világ c. újság 1910-es egyik számának egy lapja, melyen „Maleczky Vilmosné énekmesternő és végzett tanítványai” láthatóak fényképeken. Köztük Flattné Gizella.
Korabeli feliratozott mappában. A mappa belső oldalára ragasztva az Unsere Theater in Wort und Bild egész-oldalas illusztrációja; „Das kön. ung. Operhaus” társulatának fotóiból készült montázs, a tagok megnevezésével, köztük 5-ös számmal Flatt Gizella.
Hozzá tartozik:
12 db kabinet fotó Flatt Gizelláról.
A fényképek közül 3 db. Mertens és Tsa. műhelyében készült, 8 Szenes Adolf felvétele, 1 pedig Kossak József fényképész munkája. Egy kivételével valamennyi felvétel szerepeiben, színházi jelmezben ábrázolja a művésznőt. 2 fotó nővérének, 1 Dr. Strausz Istvánnak dedikált. 3 kép alsó és felső részén sérült.
aukció időpontja:
2017. 12. 08. péntek 16:00 - 2017. 12. 08. péntek 20:00
aukció helyszíne:
A Magyar Építőművészek Szövetsége Kós Károly termében | 1088 Budapest VIII. Ötpacsirta u. 2.
kiállítás helyszíne:
Múzeum Antikvárium | 1053 Budapest, Múzeum krt. 35.
kiállítás ideje:
2017 november 23-tól, december7-ig
MÚZEUM ANTIKVÁRIUM
31. árverés
2017. 12. 08. PÉNTEK 16:00 - 2017. 12. 08. PÉNTEK 20:00
170. tétel
PUCCINI, Giacomo (1858-1924) zeneszerző dedikált fényképe Flatt Gizella operaénekesnőnek.]
„Alle gentil Signora Flatt Gizella (Kate) Grati ricordo di Giacomo Puccini”.
Kelt: „Bpest 14. 5. 06”.
KIKIÁLTÁSI ÁR:350 000 HUF
TÉTEL TELJES LEÍRÁSa
Puccini többször is járt Magyarországon először 1894-ben, akkor a Manon Lescaut előadásán, majd másodszor tizenkét évvel később, „a Pillangókisasszony budapesti premierjének alkalmából látogatta meg újra hazánkat. Külön kívánsága volt, hogy részt szeretne venni a darab színpadra állításában, ezért már két héttel a bemutató előtt megérkezett Budapestre. Kerner István karmester azonban nem vette jó néven, hogy a mester folyton kemény kritikákat mond a próbákon, sokszor változtat elképzelésein, akadályozva a haladást, ezért tapintatosan arra kérte, ne vegyen részt az előkészítésben. A Pillangókisasszony nagy sikert aratott a magyar közönség körében. A bemutatót díszvacsora követte a Hungária Szállóban, ahol különleges ételekkel köszöntötték a zeneszerzőt, többek között „Tosca módra” készített „porhanyóssal”, és „Butterfly” módra készített „jegecedett bombával.” A zeneszerzőnek azonban – el nem ítélhetően – nem a szívélyes fogadtatás, hanem a Pillangókisasszonyt alakító énekesnő, Szamosi Elza személye okozott maradandó élményt. Puccini továbbra is kapcsolatban maradt a budapesti Operaházzal. Amellett, hogy a zenei élet számos jeles alakjával levelezett, egy évtizeddel később újra ellátogatott Magyarországra, hogy részt vegyen „western operája”, A Nyugat lánya bemutatóján” /törtenelemportal.hu/.
Flatt Gizella (Flattné Győrffy Gizella) (1874-1942), aki az 1906-os előadáson a darabban Kate Pinkerton szerepét játszotta, 1900-ban, mint az Operaház ösztöndíjas növendéke kezdte meg művészpályáját. Első nagy sikerét Ortrud szerepében aratta a Lohengrin-ben, majd a Tannhäuser-ben, Erzsébet szerepében is elismerést vívott ki. Szép terjedelmű és jól iskolázott, átható erejű mezzoszopránja, zenei intelligenciája és színészi tehetsége korának elismert operaénekesévé tették.
A fényképet Kossak József Cs. és kir. udvari és kamara fényképész készítette. Kép: 19x10 cm, karton: 20.1x11 cm, celloidin. A karton hordozó alul sérült, verzója leragasztva, valószínűleg „keretméretre” vágták. A fotó felső és alsó részén kisebb sérülések.
aukció időpontja:
2017. 12. 08. péntek 16:00 - 2017. 12. 08. péntek 20:00
aukció helyszíne:
A Magyar Építőművészek Szövetsége Kós Károly termében | 1088 Budapest VIII. Ötpacsirta u. 2.
kiállítás helyszíne:
Múzeum Antikvárium | 1053 Budapest, Múzeum krt. 35.
kiállítás ideje:
2017 november 23-tól, december7-ig
VASÁRNAPI UJSÁG, 8. SZÁM, 1885., XXXII. ÉVFOLYAM 455. OLDAL
"Bertha Sándor:
NÉPDALAINK PARISBAN.
Már vagy tizenkét éve annak, hogy Bartalus István barátom «101 magyar népdal»-át forgatván, — jól esnek a hazai hangok idegenek között, de meg a gyűjtemény maga is sikerült, — azon eszmére jöttem, hogy a magyar zene terjesztésének szempontjából, mely életczélként lebeg mindig előttem, nem volna tán fölösleges hasonló gyűjteményben terjeszteni a polgárosult világ elé népdalaink legjavát! A czigány zenekarok előadásai után ismerik ugyan már Európaszerte nagyobb részöket, Liszt Ferencz «Rhapsodiái» is meghonosítottak belőlük néhányat a hangverseny-termekben, de a nagy közönségig még sem hatoltak el, mert naiv egyszerűségükben vagy épen lefordított szöveggel soha sem jelentek meg eddig külföldön.
Meg levén győződve, hogy minden igazi zenész és műkedvelő, kire a magyar zene mindenütt magnetikus vonzerőt gyakorol, hévvel fog felkarolni egy ily magyar népdal-gyűjteményt, rögtön munkához fogtam s kisérletképen kilencz népdalt alkalmaztam énekre, zongora kísérettel.
Természetesen főtörekvésem az volt, hogy dalainkat az idegenre nézve hozzáférhetőleg tegyem le, s ezért is figyelmemet különösen a korijambus mérték (- ̮ ̮ -) elsimítására fordítottam, mert zene-tanári tapasztalataim folytán jól tudtam, hogy azt egy nem-magyar vagy igen élesen vagy döczögősen adja elé. Ennek az indogermán népek prosódiájától elütő prosódiánk az oka. Ugyanis az áriai nyelvekben a hangsúly mindig összeesik a hosszú szótagokkal, ellenben a magyarban mindig az első szótagon van, ez pedig igen gyakran metrikailag rövid. Ebből kifolyólag azután a magyar zenében sokszor két hang közül, melyeknek egyike hosszabb a másiknál, a zene-elmélet minden alapelve ellenére, a rövidet kell hangsúlyozni, ha e rövid alá a szövegben a szó kezdete kerül. A magyar zene-kedvelők megnyugtatására megjegyzem, hogy ez elsimitást nem eszközlöttem zenénk eredeti jellegének megcsorbításával, s eljárásom mellett beszél minden esetre az a körülmény, hogy népdalainkban az első vers prozodiája ugy szólván soha sem egyezik meg a következő versek prozodiájával, melyeket a magyar énekes nem is énekel azzal a rhythmussal, minővel az elsőt énekelte, mert a versmérték módosulván, lehetlen volna egy rövid hangra hosszú szótagot, vagy megfordítva hosszura rövidet énekelnie. Ugy gondoltam tehát, hogy egyrészt az idegenekre való tekintetből, másrészt saját következetlenségünk folytán megbocsátható lesz oly rhythmikai átlagban állapodni meg, mely megkönnyitendi a magyar zene megérthetését, a nélkül, hogy a mi specziális zeneérzékünket sértené.
Ezenkívül két szabadságot engedtem meg még magamnak: hogy a kontrás czigány harmóniai képzettségére emlékeztető akkordos kísérettől eltérőleg, hangulatos, független kíséretet alkalmazzak, s hogy néhol két dalt egy kikerekített egészbe fűzzek, ha a dalok külön-külön nagyon igénytelenek volnának (igy lett a földolgozott kilenczből hat). Idegenek előtt újításaim csak a dalok értékét növelhetik s nem tetszenek feltűnőknek, miután ők a czigány bandák hangszereléséhez nincsenek hozzá szokva, a két dal szövegének eshetőleges összefüggéstelenségét pedig a fordításban könnyen ki lehet egyenlitni.
A «kóstoló »-nak szánt féltuczatnyi magyar dallal azonban nagy meglepetésemre több kiadónál felsültem. «Nem érdekli ez közönségünket» volt mindnyájuk válasza, bár a dalokat magukat szépeknek is találták. Elkedvetlenítve a hideg fogadtatás által, kis gyűjteményemet kiadatlan müveim mellé a fiókba zártam, honnan csak akkor került elő, ha valamelyik udvarias művész, ismervén gyöngémet, belőle néhányat itt-ott előadott.
A mult télen végre megsokalva hangjegyeim szemrehányó hallgatását, a hires ének-mesterné, Marchesi asszony férjének, ki maga is zeneszerző s e mellett költő s fordító is (ő fordította le a többek között olaszra Wagner «Lohengrin»-jét) azon ajánlatot tettem: nem lenne-e hajlandó az általam átírt magyar népdalokat átnézni, s ha tetszenének, olaszra fordítni? A véletlen ugy akarta, hogy Marchesi ur ép akkor ne legyen annyira elfoglalva, mint rendesen lenni szokott, neje iskolájával — hová a világ négy sarkáról gyűlnek tanítványok, — hangversenyeivel, — hol a párisi legelőkelőbb körök képezik a közönséget, — minélfogva ajánlatomat készséggel elfogadhatta s feladatát gyorsan megoldhatta.
Jó olasz szöveg birtokában már erősebbnek éreztem magamat, midőn pedig a dalok meghallgatása után Marchesi asszony megígérte, hogy azokat tanítványai között terjeszteni fogja, egészen biztos voltam a végleges sikerről, s igy emelt fővel kezdtem újra látogatásokat a kiadóknál. Most más ellenvetésük volt: miután az első dalt hálából Marchesi-nénak ajánlottam, megijedtek, hogy a hirére féltékeny kartársak a vállalatot nem fogják pártolni! Hosszas keresés után végre azonban mégis zöld ágra jutottam; találtam kiadót, a Durdilly-czéget, mely az összes külföldi nagy kiadók párisi képviselője s egy internaczionális üzletre a legalkalmasabb. Ekkor...
Ekkor egy váratlan akadály gördült elém a franczia fordítás képében!
A franczia nyelvben ugyanis nincs metrum, csak hangsúly van; ezt pedig a mi rhythmusaink keretébe erőszakolni lehetetlenség. Ujabb középutat kellett tehát keresnem s megengednem, hogy egy ütenyben a magyar négy szótagnál több vagy kevesebb is fordulhasson elő. E változtatásba nagyon nehezen egyeztem bele, de három-négy franczia költő felkeresése után beláttam, hogy a franczia fordítás más módon nem történhetik meg. A fordító, Verdur ur egyébiránt nagyon kielégitöleg felelt meg kötelességének.
Hátra volna még elmondani, hogy mily soká tart itt a sok megrendelés miatt a vésés, a kinyomatás, hogy az első dal körül tett tapasztalatok folytán a következőket kénytelenek voltunk Lipcsébe, a hires Breitkopf czéghez küldeni, hogy még mily nagy munkába kerül majd a gyűjtemény kibocsátása, mennyi reklám, lótásfutás, idővesztegetés kell hozzá! De végre is a dologban a lényeges az, hogy most Párisban franczia és olasz szöveggel magyar népdalok jelennek meg — az első «Jegenyefa tetejében» — ily czim alatt: «Chants de la Hongrie. Mélodies populaires magyares».
Kétséget sem szenved, hogy azon haladás, melynek a magyar nemzet jelét naponként adja, előnyös befolyást gyakorolt a jelen szerény kísérletre is: Magyarország tevékenységénél, munkásságánál fogva jó hirt biztosított minden termékének.
Valójában tehát az itt kiadott magyar népdalokat a budapesti szép kiállítás egyik szellemi osztályának kell tekinteni: ha amannak fényes sikeréből ezekre is háramlik valami, minden fáradság busásan meg lesz fizetve!“
A NÓGRÁD MEGYEI MÚZUMOK ÉVKÖNYVE 2005
Kazareczki Noémi:
„BERTHA ISTVÁN ZENESZERZŐ ÉLETÚTJA
Bertha István „[…]1903-ban érettségizett a Losonci Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban. Még ebben az évben beiratkozott a Budapesti Tudomány Egyetem Bölcsészkarára, ahol nyolc félévet hallgatott filozófiából, matematikából és fizikából. Ezzel párhuzamosan - a zene iránti egyre nagyobb elhivatottsága miatt - elvégezte a Budapesti Zenekedvelők Egyletének iskoláját zongora tanszakon és karmesterképző szakon. Muzikalitását valószínűleg édesapjától és Bertha Sándor (1843-1912) zeneszerző rokonától* örökölte. A híres zeneszerző, zongoraművész és zenei író Mosonyi Mihály növendéke volt, majd Lipcsében és Berlinben tanult. 1861-től a Zenészeti Lapok munkatársa, 1862-től a lap külföldi levelezője volt. 1864-ben Liszt meghívására Rómába utazott, és itt mintegy fél éven át a mester római tanítványi és baráti köréhez tartozott. Párizsban művészeti szalont nyitott feleségével (aki egyébként francia bárónő volt), és különböző zenei, irodalmi lapok munkatársa lett. Az 1860-as évek végétől Alexandre de Bertha néven publikált párizsi írásaiban egyre inkább Liszt és Wagner ellenzékéhez csatlakozott. Fontosabb művei: Koronázási himnusz 1867, Nászinduló 1871, Millenniumi induló 1895, továbbá kamaraművek, zongoraművek, csárdások, palotások, keringők, mazurkák, dalok, népdalfeldolgozások. Ragaszkodott a magyar műfajokhoz, témákhoz, szövegekhez.
Szalonjukban gyakran megfordult Liszt Ferenc, Berlioz, Richard Wagner, akihez Bertha Sándort baráti szálak fűzték. A nagy hegedűvirtuóz Reményi Ede is gyakran megfordult náluk. Az ifjú Bertha István élénk levelezést folytatott rokonával, annak 1912-ben bekövetkezett haláláig.** (Felesége nem sokkal később szintén meghalt, miután gyermekük nem volt, így a nagy vagyon a francia államra szállt.)
1905-1907-ig tanított a Zenekedvelők Egyletében, ahol ő is tanult Aggházi Károly és Bellovics Imre mellett. (Aggházi Károly zeneszerző munkásságára a német romantikának a magyar hangulatelemekkel való keverése volt jellemző. A kiváló zenepedagógus Liszt Ferenctől tanult a Budapesti Zeneakadémián. Ő maga pedig a Nemzeti Zenedében is tanított 1881-83 között.) […]“
* A hagyatékban található, Bertha Sándor által írt kottákon, valamint a Bertha Istvánné által írt önéletrajzban az szerepel, hogy Bertha Sándor a nagybátyja volt Bertha Istvánnak. Ez azonban az anyakönyvi iratok alapján teljesen kizárható. Valamilyen rokoni kapcsolat azonban lehetett közöttük, mivel mindketten a Felsőeőri Bertha nevet viselték. Bertha Sándor művei közül a hagyatékban megtalálható: Honvéd Roham Induló KFM 81.260.1, Lassú magyar KFM 81.260.2., Valse KFM 81.260.3., Deuxième Csárdás KFM 81.260.4., Air Hongrois Varié KFM 81.260.5.
**Bertha István „élénk levelezése" Bertha Sándorral megkérdőjelezhető. A kortársaival, kollégáival folytatott levelezése ugyanis megtalálható a gyűjteményben, nem valószínű, hogy éppen a Bertha Sándortól kapott leveleket ne őrizte volna meg.
Szomory Dezső így ír a már idős Bertha Sándornál tett látogatásáról:
„[…] Az egész embernek, nem tudom, hogyan, de valami sárga alapszínét láttam, valami ingatag talapzatát, amelyen földúltan a bizonytalanban, egész formája reszketegnek tűnt. Nagy feje, nagy mongol feje, merő homlok volt viaszos árnyalatban, egy tágas sárga homlok a fülek tájékáig, ahol a magasban, véget ért. Dús haja eleinte gyéren, csak a feje búbján kezdődött, mint a szálas bozót egy sziklán s onnan termelte ki magáét, áthajolva a koponyalapra, azzá az egyenlőtlen s ápolatlan vegatációvá, ami bizonyos tudósok fejét oly jellegzetessé teszi. Két sárga szeme a csíptető mögül, elfoghatatlan sugarával, rövidlátón és céltalanul nézett, sűrűn, hogy nem nézett semmit s míg maga az orr, omlatagon, alig szelte ketté az arcot, a száj, a száj! […] ez a száj sem látszott. Egy vastag bajusz e száj körül, egye-egy félkörben jobbról s balról, eltemette e száját, mint egy-egy zárjel közé, sárga szőrből. A cvikkerzsinór lazán lógott, kettős vonala hieroglifáival s a két üvegkör világához látszot kötni Berthát, az örre körül a bizonytalanba. Időnként, elég gyakran, egy-egy nyugtalan kézmozdulata beleakadt a zsinórba s az üveget lerántotta, a véletlenség olyan tragikumával, zörejével s robbanásával, hogy az egész ember megrázkódott bele, mint egy katasztrófába.
- Nem! nem! nem! – mondta szapora triolákban, miután beavattam titkaimba. Nem! nem! nem! – ismételte s még sokáig ezt mondta, mindig csak ezt, termékenyen és terméketlenül: nem! – Ne is álmondjon róla, - mondta, - hogy a könyvét kiadja franciául, mert ezt nem lehet. Ez itt egy óceán, Párizs! ahol minden elmerül, ami idegen elem úszkálna ebben az óceánban, egy könyv, egy kép, a legszebb zene!
Ó, a legszebb zene! – gondoltam, ezt nyilván tulajdon termékére érti s remegtem, hogy vitatkozzam.
- Pardon! – mondtam azzal a kazuisztikus finomsággal, ahogy hajdan a Pesti Naplónál szoktam volt Acsády Ignáccal, pardon! Hát Munkácsy!? az nem merült el, lássa, kedves mester! – szólottam fiatalos bölcsességgel.
Egy kést, egy éles kést döftem volna a szívébe, hogy ez nem hatott volna ilyen szörnyen. Vér folyt volna, igaz, de ezzel vége is lett volna. De így szárazon e néhány szóval, csak agonizált s nem halt bele. Ha tudtam volna! Ha ismertem volna ezt a keserű lelket, ezt az elkábult lelket, mely elveszve, lemaradva s lealkonyodva körforgásán, a Munkácsy fényes csillagától szenvedett a legtöbbet. Együtt kezdték Párizsban, két fiatalok hajdan! Az egyik szállt mind magasabbra, a másik lenn maradt a földön s bámulta fulladozva. Az egyik zseni volt, a másik … a másik egy szerencsétlen, ami csak a fela a zseninek. Munkácsy minden sikerében, dicsőségében s rendkívüliségében Bertha vérzett, mint egy áldozat.
- Munkácsy, az egy egész külön dolog – mondta, mikor magához tért, Munkácsy benne van a kerékforgásban! – magyarázta s egy reszketeg kézmodulatával megint lerántotta az üveget az orráról. - Én nem vagyok benne a kerékforgásban, vallotta be, mert ezt nagyon szerette, ezt a bölcseleti szisztémát a kerékforgással. – Én nem vagyok benne, - ismételte s látszott rajta, hogy szenved. Úgy szenved, aprólékosan, ezernyi tűszúrástól, mindennap, este, reggel ezernyi tűszúrástól, ahogy az ember csak szenvedhet egy bölcseleti szisztémában, amit a maga kárára, bolond ember! felállít magának. […]“
Ezt tartottam érdemesnek idézni Szomory szomorú történetéből. Vajon helyesen ítélte meg a fiatal Szomory az idős ember lelkiállapotát? Ki tudja? Mindenesetre Bertha Sándor (Alexandre de Bertha) sírja ma, 106 év elteltével is megtalálható Párizsban, nem úgy, mint Bodó Erzsié vagy Berg Ottóé. Minthogy a mesternek utódja nem maradt, a sírt egészen biztosan a párizsi adófizetők pénzéből gondozzák. Ez pedig azt bizonyítja, hogy e magyar művészembert idegenben nagyon is megbecsülték.
BURIAL Batignolles Cemetery Paris, City of Paris, Île-de-France, Francen
MEMORIAL ID 81872911
"Hungarian composer, musicologist, journalist, patriot and pupil of Franz Liszt. He wrote and lectured extensively about his "discovery" of the "gammes enharmoniques."
A ZENE, 1912/12. szám:
„Bertha Sándor, az ősz magyar komponista, aki évtizedek óta Párisban élt, a napokban meghalt. Bertha Sándor nevét a fiatalabb generáció nem igen ismeri már, de az öregebbek még jól emlékeznek erre a lelkes magyarra, akit negyven esztendő alatt sem tudott elfranciásitani a párisi kultúra, amely pedig sikert, dicsőséget és társadalmi állást adott neki, tehát mindent, amit idehaza nem kaphatott meg. Bertha Sándor fiatalon került ki Párisba; az atyja Széchenyi titkára volt és a fiatal Bertha ezen a réven kerül érintkezésbe Beustal és a mindenható külügyminiszter ajánlatával a legelőkelőbb párisi körökbe került be. Liszt Ferenccel is jó barátságban volt; emlékei között Ollivier, III. Napoleon utolsó miniszterelnökének a barátsága is szerepel. Több mint négy évtizede élt Párisban, de magyar maradt és a magyarságát egész párisi munkássága, karrierje bizonyítja. A kompozíciói nagyon tetszettek Párisban és a „Mátyás király“ cimű operája, amelyet a Párisban élő magyar mágnások protegáltak, az Opera Comique-ben került színre. Annak idején szó volt róla, hogy az operát a kolozsvári nemzeti színházban is előadják. Bertha be is küldte a darabját, de még választ sem kapott rá ... Az írásai is ismertté tették a nevét: a legelőkelőbb francia revueknek dolgozott, magyar tárgyú témákról írt a „Mercur de France‘‘-ba és hazai magyar lapokban is jelentek meg cikkei. A párisi társaságban előkelő pozíciót foglalt el és mindig ott lehetett őt látni Khevenhüllernek, az elhúnyt párisi nagykövetnek az estélyein. Itthon lassanként egészen elfelejtették őt, aki annyit gondolt a hazájára és a halála híre is csak napokkal később érkezett el hozzánk.“
BERTHA SÁNDOR zeneszerző, zongoraművész, zeneíró
(Pest, 1843 – Párizs, 1911)
Mostanában olvastam Szomori Dezsőnek a „A párizsi regény“ c. könyvét, amelyben az író sok hírességgel történt találkozása mellett a Bertha Sándornál tett látogatásának is szentel egy fejezetet. Berta Sándort Türr István ajánlására kereste fel Szomori Párizsban, abban a reményben, hogy az támogatni fogja könyvének francia nyelven történő megjelentetését. Nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy ki is volt valójában ez a Szomori korában közismertségnek örvendő, párizsi magyar. Következő bejegyzéseim róla szólnak.
TOLNAI ÚJ VILÁGLEXIKONA (1926):
„Bertha Sándor, zeneszerző, szül. Pesten 1843., megh. 1911. Párizsban, hol állandóan lakott. Egyetlen operáját (Mathias Corvin) a párizsi Opéra Comique adta elő, majd Nemzeti Színházunkban is színrekerült. Zeneművei: dalok, csárdások, indulók, suite-ek és hasonló kisebb műformák. Műveit választékosság és finom zenei képzettség jellemzi.“
MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON:
„Bertha Sándor (Pest, 1843. aug. 19.— Párizs, 1912. nov.-24.): zeneszerző, zongoraművész és zeneíró. ~ Sándor ügyvéd fia. Pesten Mosonyi Mihálynál tanult. 1862-ben Lipcsébe, később Berlinbe ment, ahol H. von Bülow, a nagynevű zongorista és karmester tanítványa. 1864—65-ben Rómában Liszt Ferenc irányításával fejlesztette tovább zenei tudását, majd véglegesen Párizsban telepedett le. Itt mutatták be operáját, a Mathias Corvint 1883-ban, amelyet a következő évben a pesti Nemzeti Színház is műsorára tűzött. Az Erkel Ferenc utáni m. zeneszerző-nemzedék egyik legkülönösebb alakja. Azon elv alapján, hogy nemzeti zenekultúránkat a legalapvetőbb rétegektől kezdve kell újra kiépíteni, a barokk polifon formákhoz nyúlt vissza, melyeket nemzeti elemekkel (verbunkos, népies műdal) próbált feltölteni. — M. Palotások, 2 Suite Hongroise (1871, ill. 1872); Előjáték és fúga (1885); Six Hongroises (1890); Csárdás de féte (1890, zenekar). Írásai: Adalékok a magyar zene történetéhez (Zenészeti L., 1861); La musique hongroise et les tsiganes (1878, magyarul 1879); La musique des Hongrois (1907). — Irod. Szabolcsi Bence: A XIX. század magyar romantikus zenéje (Bp., 1951); Hamburger Klára: B. S. (Muzsika, 1962.)“
Zárszó
Ahhoz képest, hogy Bodó Erzsiről milyen nagyszámú újsághír jelent meg annak idején, meglepő, hogy egyetlen lemezfelvételt sem lehet találni, amely hangját megörökítette volna. Talán nem voltam elég alapos, jobban utána kellett volna néznem a dolognak?
Szerettem volna kideríteni, mi történt vele a II. világháború után. Életrajzírói megemlítik, hogy férjétől, Berg Ottó karmestertől, 1948-ban elvált.
Berg Ottó vezényletével Bodó Erzsi korábban több hangversenyt is adott, de az 1941 utáni időkből szinte alig lehet olvasni valamit az énekesnőről. Befejezte volna pályafutását? Időlegesen külföldre távozott volna? Tanított? Talán tudja valaki a kedves fórumtársak közül.
Megtaláltam viszont a Farkasréti temető felszámolt síremlékeinek válogatott jegyzékét (itt). Ebben megtaláljuk Bodó Erzsi nevét, és Berg Ottóét is, aki 17 évvel élte túl volt házastársát, azaz 1974-ben hunyt el.
Ez is újabb bizonyítéka annak, miként (nem) becsüljük meg kiválóságainkat.
Végezetül még néhány figyelemre méltó újsághír:
BUDAPESTI HÍRLAP, 1931.01.27.:
„(Díszelőadás az Operaházban.) Takamatsu japán császári herceg és felesége tiszteletére január 27-én, kedden díszelőadást rendez az Operaház. A műsoron szerepel a Seherezádé, majd Bodó Erzsi énekli a Hunyadi László című operából a La Grange-áriát, befejezésül pedig a Pesti karnevál kerül színre. (Bérletszünet, rendes helyárak; estélyi öltözék kötelező.)“
ESTI KURIR, 1931.03.31.:
„Magyar művészek a bécsi rádióban. A magyar művészet nagy megbecsülését jelenti, hogy kiváló magyar művészek mind gyakrabban szerepelnek a külföldi stúdiókban. Ezen a héten, szombaton ismét egy jeles magyar művészpár kapott meghívást a bécsi rádió vezetőségétől szereplésre. Szombaton, március 21-én délután 5 óra 15 perces kezdettel Bodó Erzsi, a m. kir. Operaház művésznője tart magyar hangversenyt a bécsi rádióban, zongorán Berg Ottó, a m. kir. Operaház és a stúdió karnagya kíséri. A műsor a következő: I. Erkel Ferenc: Ária Hunyadi László c. operából. 2. Radnai Miklós: Iróma, dal, — varrólány dala és Tüzes seb vagyok. 3. Mozart: Don Juan, levélária.“
FRISS UJSÁG, 1934.09.28.:
„Az 50 éves Operaház kitüntett művészi és műszaki személyzete. A kormányzó Radnai Miklósnak (ld. még: 23.,24.,34.,35.,36.,183.,184. sz. bejegyzés), a magyar királyi Operaház igazgatójának, a magyar királyi Operaház fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából a II . osztályú magyar érdemkeresztet adományozta. Ugyancsak az ötvenéves jubileum alkalmából Báthy Anna (ld. még: 220.,221.,222. bejegyzés) , Bodó Erzsébet, Némethy Ella örökös tag, Palló Imre dr. örökös tag, Szende Ferenc örökös tag, Székelyhidy Ferenc dr. örökös tag, magánénekesek, ifjú Oláh Gusztáv szcenikai főfelügyelő, Rékai Nándor karnagy és Szalay Karola magántáncosnő kormányzói elismerést kaptak. […].“
ESTI KURIR, 1937.10.03.:
„Ünnepi Hunyadi László a kapunyitó Operaházban
[…]
Különös érdeklődés előzte meg Bodó Erzsi játékát Szilágyi Erzsébet szerepében. Operaházunknak ez a talán egyetlen koloraturprimadonnája Németh Máriával felváltva szokta énekelni ezt a szerepet, amelyik az operairodalom legnehezebb szopránszerepei közé tartozik. Erkel a legmagasabb régiókban járó hatalmas hősi hangra írta ezt a szerepet, amelyet — a rendkívüli asszonylélek jellemzéseként —- teleszőtt a legmerészebb variációkkal. Olyan ez a szerep, mint a sas röpte, a magasba süvít, a mélybe csap — hangakrobatákat próbára tevő feladat. Bodó Erzsi művészete diadalmasan állotta ki ezúttal is a szopránénekesi tudásnak ezt a nagy próbáját. Az ő szereplése az alkalmon felül is külön ünnepi fénnyel aranyozta be az előadást, az igaz művészet és tudás fényével.
[…]“
AZ ÚJSÁG, 1939.01.21.:
„Opera. Pénteken este ismét játékrendjébe iktatta Operaházunk Bellini örökszép dalművét, a Normát. A címszerepet Bodó Erzsi énekelte stílusosan, élvezetesen. […]“
A drezdai meghívás ügye:
ÚJSÁG, 1929.04.30.:
„Bodó Erzsi kevesebbért is itthon maradna, mint amennyiért Drezdába hívják
Évi harmincezer márka fizetést kínálnak neki
[…]
Legújabban a színház egyik gyorsan beérkezett kiváló és népszerű drámai szopránját, Bodó Erzsit akarja elhódítani tőlünk a drezdai operaház. A kitűnő művésznő, mint annak idején már megírtuk — az Operaház együttesének nürnbergi vendégszereplése után igen előnyös szerződtetési ajánlatot kapott Drezdából. Most, hogy itt is sor került a lejáró szerződések megújítására, széltében-hosszában beszélik művészkörökben, hogy Bodó Erzsi is itthagyja az Operaházat és Drezdába szerződik. Mint legilletékesebbhez, magához Bodó Erzsihez fordultunk a kérdéssel, hogy igaz-e ez a hír.
— Egyelőre csak annyi igaz az egészből, hogy idehaza tárgyalok Radnai igazgatóval, viszont Drezdából igen kedvező szerződési ajánlatot kaptam, amelyet csak alá kelt írnom, hogy a drezdai operaház tagja tegyek.
S már át is nyújtja a szerződési ajánlatot, amely évi hatvan fellépésért harmincezer márka fizetést biztosit neki, és még azt is kilátásba helyezi, hogy kereseti adóját elengedik. A túlfellépések ötszázmárkás díjazása, vendégszereplési szabadság s minden más jó kecsegtet még ebben az ajánlatban.
— És maga még habozik? — kérdezzük tőle.
— Igen, mert nem szívesen mennék el innen. Hiszen idefűz minden szál, minden rokoni és baráti kapocs. Azonkívül nem szeretném itthagyni az Operaházat sem, ahol mindig jól bántak velem és módot adtak arra, hogy kifejlődjem. A közönség szeretete is visszatart. Éppen ezért tárgyalok Radnai igazgató úrral a szerződésem megújítása ügyében.
Nem is kérek annyit, amennyit Drezdából ajánlanak s ha meg bírunk egyezni, itthon maradok. Ha azonban Radnai igazgató anyagi eszközök hijján nem tudná teljesíteni a drezdai ajánlathoz mérten eléggé leszállított igényeimet, úgy Drezdába szerződőm a férjemmel együtt, akit szintén szerződéssel kínáltak meg. Fájdalmas lesz itthagyni Budapestet, de nem rajtam fog múlni, hogy maradok-e vagy sem, hanem az Operaházon.“
8 ÓRAI ÚJSÁG, 1930.02.18.:
„Radnai igazgatóra bízzák az Operaház egyensúlyának helyreállítását
[…]
Az elsőrendű magánénekesek közül néhányat, köztük több örökös tagot is, nyugdíjaznak, másoknál viszont a gázsinál igyekeznek megtakarítást elérni. Így például Bodó Erzsivel, akinek kétéves szerződése a jövő évre lényegesen emelkedő gázsit biztosítana, Radnai már közölte, hogy a mostaninál nagyobb fizetést a jövő szezonban sem kaphat. Bodó Erzsi most a külföld felé orientálódik, legutóbb nagy sikerrel már vendégszerepelt is Drezdában, minthogy azonban a férje a mi Operánk karmestere, remélhetőleg beletörődik a kényszerhelyzetbe, és mégis itt marad. […]“
8 ÓRAI ÚJSÁG, 1930.02.19.:
„Bodó Erzsi szerződése - Kaptuk a következő levelet:
Mélyen tisztelt Főszerkesztő Ur!
Engedje meg, hogy nagyrabecsült lapjának tegnapi számában az Operaház büdzséjének leszállításáról megjelent cikkére vonatkozólag az én személyemmel kapcsolatosan közöltekre egynéhány helyesbítő észrevételt tegyek.
1. 1929 márciusában egy kitűnő hároméves drezdai szerződéssel szemben Radnai igazgató úr egy még előnyösebb hároméves szerződést ajánlott fel, amely közöttünk jogerőre emelkedett. Ez a szerződés megköttetett és csak a két szerződött fél által kölcsönösen másítható meg, így tehát Radnai igazgató úr velem nem közölhette, hogy szerződésemet redukálja.
2. Az én már tavaly megkötött hároméves szerződésemet ha redukálni akarná, akkor ahhoz az én beleegyezésemre és hozzájárulásomra volna szükség.
3. Amely pillanatban az én szerződésemet megbolygatni próbálnák, akkor a már megkötött szerződésemet nem tartanám magamra nézve kötelezőnek, tehát szabad lennék a jövő szezontól kezdődőleg és elkezdhetném Drezdával az új tárgyalásokat, ahol most szabadságom alatt jártam és ahol számomra a hely még mindig üresen áll.
4. Külföld felé még nem orientálódhattam az idén, mivel engem hároméves szerződés köt a m. kir Operaházhoz.
Fogadja Főszerkesztő úr nagyrabecsülésem és őszinte tiszteletem kifejezését.
B. Bodó Erzsi.“
És újfent a sikerekről:
PESTI HÍRLAP 1928.11.11.:
„(Magy. kir. Operaház) Az Operaház művészi magyar hetének ma volt egyik legragyogóbb estéje. Az Erkel Ferenc után legnagyobb, saját hazájának operaházából méltatlanul elhanyagolt operaszerzőjének, Goldmark Károlynak legzseniálisabb színpadi alkotása, „Sába királynője“ került színre, olyan előadásban, amellyel a magyar zeneművészetet büszkén vihetnők hódító útra az egész kulturvilágon át. Alig tudunk ma Európában operaszínházat, amely egy előadás keretében annyi szép hangot, annyi tehetséget állíthatna csatasorba, mint mi a mai Sába előadása alkalmából nagy élvezettel megcsodálhatunk. Bodó Erzsi (Sulamith) fényesen szárnyaló magas szopránja, Sebeők Sári érces és mégis puha drámai mezzoszopránja, Pataky Kálmán csodálatosan édes tenorja, Farkas Sándor nemes, üdítően szép baritonja, Székely Mihály erővel, fénnyel és szépséggel szaturált basszusa ma oly csodahangzású együttesé olvadtak össze, hogy már csak az akusztikai, az érzéki gyönyörűség is rabul ejtette a nagyszámú, díszes közönséget.
[…] Bodó Erzsi, ez a nagyszerűen fejlődő, fiatal művésznő, Vasquez grófné után az Operaház legjobb, legszebbhangú Sulamithje, […]“
MAGYARORSZÁG, 1929. 12. 08.:
„Bodó Erzsi Bécsben
Bécsből írják: Bodó Erzsi, a m. kir. Operaház tagja, egy zenekari hangverseny keretében nagy sikerrel vendégszerepeit a bécsi Konzerthaus nagytermében. A művésznő különösen a „Hunyadi László“ nagy áriájának előadásával ragadta el a közönséget. Egy hangversenyvállalat Bodó Erzsit önálló dalest rendezésére szerződtette, amelyet még e szezón folyamán fognak megtartani.“
ÚJSÁG, 1929.03.03.:
„NÜRNBERGI PILLANATFELVÉTELEK
A magyar színek értékes győzelmet arattak Nürnbergben. Amikor elindultunk, azt hittük, hogy tanulni fogunk itt, ebben a régi, festői fekvésű városban, ahol minden kő művészetet sugároz magából. Amikor pedig eljöttünk, az volt az érzésünk, mintha a művészi színek gazdagságát élvező nürnbergi barátaink tanultak volna valamit a művészet magyar zarándok-csapataitól ez alatt a néhány nap alatt.
*
[…]
*
A Turandot előadása nagy feladat elé állította Márkus Lászlót, Operaházunk főrendezőjét. A nürnbergi színház ugyanis olyan kicsiny, hogy a darabot egészen át kellett rendezni, mert nálunk hatszor akkora személyzet mozog a színpadon, mint itt. Reggel 9-től délután 3-ig dolgozott Márkus a zenekarral, a kórussal és az ottani sogédszínészekkel, de azután ment a dolog, mint a karikacsapás. Az előadás egészen ünnepi külsőségek között folyt le. A nürnbergi lapok csodálkozva állapították meg másnap, hogy a kedélyes szocialisták közül milyen sokan vetek erre az estére frakkot vagy szmokingot, a hölgyek pedig estélyi toalettet. Mindegyik szereplő művészünk érezte a felelősséget, mely rajta nyugszik és oly gyönyörű előadással ajándékozták meg a közönséget, hogy a harmadik felvonás végén még a lámpák eloltása után is forró, tüzes taps zuhogott a nézőtéren és legalább harmincszor kihívták Sándor Erzsit, Bodó Erzsit, Székelyhidyt, Pallót és Laurisint a függöny elé.“
Hogy ne csak a pozitív kritikákból idézzek:
8 Órai Újság, 1928.10.25.:
„Operaház. Bodó Erzsi Santuzzáját nagy várakozás előzte meg. A fiatal művésznő eddigi új szerepei szinte töretlenül fölfelé ívelő vonalban számoltak be bámulatos fejlődéséről, melynek iránya teljesen a drámai szerepkör felé látszott mutatni. Tegnapi alakítása ebből a szempontból csalódást hozott. A hálás szerep játékrészét szinte egészen elejtette, vagy túlzott, vagy egészen passzív volt — ami pedig ennél is nagyobb baj, a szerep énekrészében is kiegyenlítetlen produkciót nyújtott. Érzékien szép, vivőerős magas hangja mellett a középfekvést egészen elejtette, sokszor hallani is alig lehetett, nemhogy szövegmondását megérteni. Bodó Erzsi sokkal többre van hivatva, semhogy jövőjét ilyen „féligkész“ alakításokkal szabad lenne kockáztatni. […]“
PESTI NAPLÓ, 1929.05.07.
„Filharmonikus hangverseny. A filharmonikus zenekar hétfőn rendkívüli hangversenyt rendezett a Zeneművészeti Főiskola nagytermében. […]
A hangverseny második részében minden idők egyik legnagyobb alkotása Beethoven IX. szimfóniája került előadásra. Szépen sikerült a két középső tétel. Az első tétel démonikus víziójába s az utolsó tétel humanisztikus freskójába Dohnányi fantáziája nehezebben találja bele magát. Meglepett azonban a zenekari munka pontossága, tisztasága. A szólókat Bodó, Basilides, Székelyhidy és Szende énekelte. Bodó Erzsi ezúttal vitte először a szoprán szólamot, melynek hírhedt technikai nehézségeivel a fiatal széphangú énekesnő egyelőre nem tudott kifogástalanul megbirkózni. Az énekkultúra bizonyos fogyatkozásait, az intonáció bizonytalanságát ilyen kényes partiban nehéz leplezni. A Beethoven-követelte költői emelkedettségre pedig: születni kell. Bodó Erzsi szépjövőjű énektalentuma — véleményünk szerint — nem tartozik a Beethoven muzsikára termett talentumok közé. […] (T-th.)“
SZÍNHÁZI ÉLET, 1928./15. SZÁM:
„…..
A Holtak szigete
Furcsa, titokzatos hangulat van a színpadon, a Holtak szigetében. Palló
Imre Arnold Böcklin maszkjában szerepel. Bodó Erzsi egy szerelmes leányt alakít, Székely Mihály pedig egy — négert. A Holtak szigete Jonny-ját. Ez a görögországi Jonny azonban nem a jazzról mesél, hanem a Holtak szigetének legendáját mondja el:
. . . Valamikor régen, a tengervészek áldozatjait,
kiknek holttestét az ár a partra dobta,
ezen a bús szigeten szokták eltemetni.
Alusznak sziklasírjuk mélyén,
elhagyottan sok-sok századéve
már,
mert félve kerüli a zátonyt
s nem téved arra tengerész . . . . . .
Viharos éjszakákon
benépesül a sziklazátony,
fölkelnek a holtak,
fölkelnek fehér lepleikben,
kiket rég elhantoltak.
Ott lengedeznek vad robajában
a szélnek
a férfiak, asszonyok, gyerekek,
vének és
megindul a szellemek félelmes
tánca.
És jaj a hajósnak, ki balgatag
ésszel,
az éjszaka titkát kilesni
merészel.
Ez az ária Zádor Jenőnek (ld. még: 107.,139.,140.,141. sz. bejegyzés), a komponistának egyik legszebb eddigi zeneszáma. Az opera két képből áll. A két képet összekötő Intermezzo hangjai alatt érdekes színpadi trükköt láthat a közönség. Az első kép végén lassan leereszkedő sürű felhők fátyolozzák be a színpadot. A színpad teljesen besötétedik. Az Intermezzo
kezdeténél a felhőfátylak mögött, előbb elmosódva, majd egyre nagyobb és tisztább alakban tünedeznek elő Böcklin világhírű festményének, a Holtak szigetének, a néző felé közeledő körvonalai. Úgy érezzük, mintha egy bárkán ülnénk és simán úsznánk a titokzatos sziget partjaihoz. Ezt a szemfényvesztést vetítéssel csinálják a színpadon.
Az előadás egyetlen női szereplője Bodó Erzsi. Finoman és hatásosan énekel.
Zwereuz K. György"
UJSÁG, 1927.11.19.:
„Kis intervjuk a Turandot női főszereplőivel
[…]
Minden este
az Opera színészpáholyában
Bodó Erzsi fogja Turandot címszerepét játszani felváltva Tihanyi Vilmával. Nagyon rokonszenves, csinos, fiatal énekesnő, öntudatos egyéniség, komolyság és elmélyülés van benne, amit egyetlen mondatából megérezhet mindenki:
— Tanulok, tanulok és tanulok — mondja minden képzelődéstől menten — és nagyon komolyan veszem a hivatásomat. Nincs egyetlen szabad estém, mindig itt ülök az Operában, a második emeleti színészpáholyban és hallgatom az előadásokat. Nekem a művészet életcélom — nem is lehet máskép csinálni. Társas életet nem élek, jól érzem magam enélkül is.
Premier előtt áll, de egyáltalában nem ideges. A próbákon minden nagyszerűen ment, ez megerősítette az önbizalmát és bízik benne, hogy sikere lesz.
Bodó Erzsi vallásos leány és tud hinni. Különben erre minden oka megvan. Hiszen a jó Isten is rámosolygott, amikor tavaly Saljapinnal együtt léphetett fel a Faustban. És Bodó Erzsit észrevette az a közönség, amelyik csak Saljapin bordalára és szerenádjára volt kíváncsi. Észrevette és külön, tüntetően őt is megtapsolta az ékszerária után. Radnai direktor ekkor hallotta őt legelőször. Másnap magához hívatta és leszerződtette az Operaházhoz.
— Úgy érzem — mondja —, hogy a Turandot egyik legjobb szerepem. Hangilag és játékilag szép feladat. Örülök neki. Decemberben Elsát fogom énekelni és az egyik újdonságban, a Holtak szigetében is kiosztotta rám a főszerepet Radnai direktor úr.
Negyedéves zenedei növendék volt, amikor két évre leszerződtette a Városi Színház. Megmutatta, hogy tehetséggel és szorgalommal még itthon is lehet arriválni, különösen, ha egy kis szerencse is szegődik e két jó tulajdonság mellé. Énekelte már az Aidát, Tannhäusert, Lohengrint és alig várja már, hogy ezekben az operákban új közönsége előtt a magyar királyi Operaházban is be- mutatkozhassék.
Jövője van — akárki meglássa. Perfekt német — ne lepődjünk meg, ha egy szemfüles külföldi direktor elhalássza tőlünk. Jó lesz rá vigyázni!
Vásárhelyi Gyula”
SZÍNHÁZI ÉLET - 1927/48. SZÁM:
„[…] Hosszú idő óta nem volt ilyen nagyszerű előadása az operaháznak. […]
A második szereposztásban Bodó Erzsi énekelte a »Turandot« címszerepét. Hangban és játékban elsőrangú teljesítményt nyújtott ez a fiatal énekesnő, akinek ez az első premierje az Operaházban. […]“
PESTI HÍRLAP, 1927.04.30.:
„Lohengrin a Városi Színházban
„[…]
Külön meglepetést nyújtott az a fiatal magyar művészgárda, amelyet a színház ma az első tűzvonalba küldött. Elsőízben nagy Wagner-szerepet énekelni súlyos tehetségpróba, de örömmel állapítjuk meg, hogy ezt a próbát valamennyi szereplő sikeresen oldotta meg. Poétikus megjelenésű, édeshangú, melegérzésű Elza volt Bodó Erzsi, akinek lágy és mégis erős, kitűnően képzett szopránjában, zenei és játékbeli intelligenciájában a színház egyik legnagyobb operaértékét bírja. […]“
PESTI HÍRLAP, 1927. 10. 14.:
„(Magy. kir. Opera.) A Trubadur mai előadásának keretében mint Leonóra először mutatkozott be Bodó Erzsi a magyar királyi Opera közönségének. A fiatal művésznő, akit Radnai igazgató a múlt évad végén iktatott a magyar kir. Operaház tagjai közé, a közönség előtt nem ismeretlen. Ismerjük őt a Városi Színház színpadáról, ahol Bodó Erzsi éveken át az első drámai szoprán szerepkörét látta el nagy sikerrel. Emlékezetünkben él kitűnő Aidája, Erzsébetje, Elzája és Leonórája is, amellyel ma este megkezdte operaházi működését. Az operaház Bodó Erzsiben nagytehetségű, a legszebb reményekkel kecsegtető művésznőt nyert. Fényes csengésű, magasan szárnyaló meleg szopránja, biztos muzikalitása, énekbeli kulturáltsága predesztinálják őt arra a szerepkörre, amelyben őt Radnai igazgató foglalkoztatni akarja. Bodó Erzsi mai első fellépése a legteljesebb sikerrel járt. Gyönyörű hangjával, ízléses, meleg érzéstől hevített, formailag nobilis énekével már az első nagy áriájával meghódította a közönséget és az első felvonás után nyert ügye volt. A telt nézőtér viharos tapsokkal és sok kihívással fogadta kegyeibe a debütáló fiatal művésznőt, akitől még sokat remélhetünk.
[…]“
Bodó Erzsi mint Silvana és Palló Imre mint Basilio Ottorino Respighi A láng című operájában (1930-ban készült felvétel)
BODÓ ERZSI (Budapest, 1899.09.11.-Budapest,1957.06.10.)
Bodó Erzsi drámai szoprán énekesnő életútjáról az interneten viszonylag kevés információ található. Pedig fénykorában rengeteg újságcikk jelent meg szerepléseiről. Többnyire nagyszerű kritikákat kapott, noha voltak elmarasztaló vélemények is. Elsősorban egy Weiner László nevű, zenekritikussá avanzsált zeneszerző, zongoraművész és karmester részéről, akinek – szerencsétlen sorsa miatt – nem maradt életideje arra, hogy saját művészete kiteljesedjék.
Bodó Erzsi szép hangjával viszont nemcsak idehaza, de külföldön is elismerést aratott. Több alkalommal próbálták őt is – mint sok más művészünket – külföldre csábítani.
Hangjáról – sajnos – az interneten nem találtam felvételt, de még utalást sem arra, hogy valaha is készült volna róla hazai lemezfelvétel. Így azután nem lehet vitába szállni a művészi teljesítményét negatív kritikákkal illetőkkel, de a tehetségét magasztalókkal sem. A következőkben csupán a művésznőről megjelent tudósításokból idézek, minden különösebb logikai sorrend nélkül.
Szendy Árpádról részletesebben és nagyobb tisztelettel aligha lehet szólni, mint ahogyan azt Szirányi Gábor, a Zeneakadémia történetét kutató könyvtáros tette az alább belinkelt tanulmányában. Hozzátenni szinte már semmit sem lehet.
Nagyon sajnálom, hogy a YT-n gyakorlatilag semmilyen hanganyag nem található Szendy Árpád műveiből. Talán lesz valaki, aki saját archívumából és technikai eszközeivel pótolja e hiányt.
E téma lezárásaként álljon itt egy nekrológ, amely Szendy Árpád elhunyta alkalmából jelent meg a Szózat c. folyóiratban:
SZÓZAT, 1922. 09. 12.:
"Szendy Árpád
1863— 1922
Nagynevű és nagymúltú zeneművészünk, Szendy Árpád kidőlt az élők sorából. Súlyos, kemény és harcos egyéniség volt. Munkakedve és munkabírása bámulatosan gazdag lélekre vallott. Izzó lelkesedéssel, törhetetlen hittel, rajongó magyar szívvel végezte áldásos, szinte már apostoli munkáját, mellyel mindenben és mindenütt a magyar zeneművészet javát szolgálta. Akár mint zeneszerző, akár mint tanítómestere az. ifjúságnak, szent és tiszta hevület volt minden hangja, mit papirosra vetett és minden szava, mit növendékeinek lelkébe csepegtetett.
Szarvason született 1863-ban. Fiatalon, tele duzzadó reménységgel, akarattal, tehetséggel került Liszt Ferenchez. A nagy, világjáró Liszt Ferenc lett mestere, akinek nagyszerű lelke és káprázatos művészete egész életére kiható irányításul szolgált Szendy Árpádnak. Olyan mély, olyan feledhetetlen emlék maradt Liszt óriás alakja Szendy lelkében, hogy benne minden kis zugot bevilágított és mint követendő példa lebegett előtte hosszú, munkás életén keresztül. Szendy kémény és leszűrődött egyéniségére kétségkívül Liszt Ferenc volt az első, egyúttal utolsó külső hatással. Élete, mely most váratlanul kihunyt, Liszt szellemének őre, ápolója, letéteményese volt. Művészete pedig Liszt Ferenc hagyományainak egyenes folytatása. Mint zeneszerző sok zongoraműben, a Szabados Bélával közösen írt operában, melynek „Mária“ volt a címe, néhány zenekrari szerzeményben, többek között a tavaly bemutatott „Helikon szvit“-ben lelkes magyar érzésről és tudatos faji törekvésekről tett tanúságot alkotó lelke. Emellett a tanulmányi célzattal írott műveknek, átiratoknak, jegyzetes kiadásoknak nagy számával gazdagította zeneirodalmunkat, melyek az addig szervezetlen és sok tekintetben zavaros zongoratanítás módszerének egészen új és egységes irányát jelölték meg. Bátran megállapíthatjuk, hogy az utolsó évtizedek nagyméretű lendületében, mely a zenei művelődést hazánkban széles rétegekben komoly és alapos tanulmányokra fektette, az oroszlánrész Szendy Árpád lankadatlan és céltudatos munkájának eredménye. Nem is szólva azokról, akik a mesternek közvetlen közelében éltek és tanultak! Ezek legtöbbje rajongó híve, tisztelője és bámulója lett Szendynek, a tanítómesternek és vitték, országszerte terjesztették a magukba szívott nemes és kikristályosodott művészi hitvallást, mit tőle tanultak.
Évek óta gyötrő betegség rágódott Szendy szervezetén. Szívbaj gyöngítette. Ez hátráltatta a mestert pompás és tüneményes előadóművészetében is. Nem szívesen tette ki magát a hangversenyekkel természetszerűleg együtt járó izgalmaknak. Közéleti tevékenységét is gátolta súlyosabb természetű betegsége. Alighogy hozzáfogott a Nemzeti Zenede újjászervezéséhez, mint az intézet elnök- igazgatója, egy évi munka után kénytelen volt állásáról lemondani betegsége miatt. A munka nagyja ugyan már mögötte volt, de élvezni már nem tudta az intézet új korszakát. Szívéhez különben a Zeneművészeti Főiskola volt igazán közel. Ennek volt tanára, útmutató szelleme, súlyos és jelentős tagja majd négy évtizeden át. Az utóbbi időben már csak a zongoraművészképzőt vezette. A fiatalabb nemzedék nevesebb zongoraművészei, úgyszólván valamennyien, az ő neveltjeiként kerültek innen ki. Elve volt, hogy nemcsak az előadás benső szépségére ügyelt, de a külső kidolgozottságra is nagy súlyt fektetett. Valahogy olyan módon, mint a jó festő, aki nemcsak színekben, de rajzban is tökéletes munkára törekszik. Töredelmes és alázatos munkát kívánt növendékeitől, de olyat, mely méltó volt a hivatáshoz, amit egy művésznek be kell töltenie. Hitt és tanítványainak is hinni kellett a művészet szentségében.
Önzetlenül, áldozatok árán, a kiválasztottak szenvedést tűrő rajongásával dolgozott, alkotott, tanított Szendy Árpád, míg vasárnap éjjel szíve dobbanása megállott örökre. A lobogó munkakedv, mely még legutóbb is egy új magyar operának terveit szövögette és Hubay Jenővel társultan hangverseny körútra készült a megszállott területek magyarjaihoz, megfagyott a halott mester szívében, mint a rügy, melyet a fagy megöl. Sok és nagyszabású az örökség, mit Szendy Árpád a magyar zeneművészetnek hagyott, a veszteséget azonban, mit az élő mester, az utolérhetetlen tanár jelentett zenei életünkben, azt semmi sem pótolja. Helye, terme üres marad a Zeneművészeti Főiskolán úgy lehet sokáig, míg hasonló tanítószellem találkozik zongoraművészeink között.
A földi tisztességadás és búcsúvétel, melyen Szendy Árpád utolszor lesz a szeretett falak között, kedden délután három órakor fog végbemenni a Zeneművészeti Főiskola előcsarnokában.
Radnai Miklós“
Szendy Árpád (Szarvas, 1863. augusztus 11. – Budapest, 1922. szeptember 10.) zongoraművész, pedagógus és zeneszerző sírja Budapesten. Kerepesi temető: 52-1-22
Szirányi: Szendy Árpád, Liszt Ferenc tanítványa
MUZSIKA. ZENEMŰVÉSZETI, ZENETUDOMÁNYI ÉS ZENEKRITIKAI FOLYÓIRAT, 1929 / 4. SZÁM:
R Á D I Ó
Magyar kamarazene-est (Papp Viktor)
(Rádió-felolvasás)
„[…]
Szendy Árpád legnagyobb zongorapedagógusunk volt. Ez a legkimagaslóbb értéke. Nemcsak azért, mert hagyományosa, képviselője és terjesztője a Liszt- tradícióknak, hanem mint saját lábán járó, új utakat kereső pedagógus is. Liszttől rengeteget lehetett tanulni s minthogy Szendynek szeme, füle és befogadó- képessége rendkívüli volt, a nagymester óriási tudásából sokat megszerzett. De nemcsak megszerezte a kincseket, hanem át is tudta azokat adni tanítványainak.
Puritán, nemes egyéniségéért, megbecsülhetetlen tapasztalataiért s mindentudásáért rajongtak tanítványai. Úgy beszéltek róla, mint ő beszélt Liszt Ferencről. Szendy Árpád egész kis könyvtárnyi zenepedagógiai művet hagyott hátra. Kincsek ezek a kóták. A Liszt-hagyomány legtisztultabb őrzői. És milyen melegen ütközik ki belőlük Szendy ragyogó magyarsága. A füzetek okos bevezetéseiből csak úgy cseng a színmagyar szó. Magyarázatai rövidek, világosak. Magaalkotta magyar műszavai pompásak. Ujj-jelzései olyanok, mintha Liszt állana a zongora mellett.
Szendy, aki több mint harmincnégy évig zongoratanításban őrlődött, zeneszerzőnek is elsőrangú volt. Méltán büszkesége a magyar zeneszerzői gárdának. Költői invenciója és erőteljes fajisága emeli az elsők közé. Összesen huszonkét ópusz jelzi zeneszerzői munkásságát, köztük a kimagasló Helikoni magyar szvit nagyzenekarra, melyet a Kisfaludy-Társaság 1923-ban, a szerző halála után, a Greguss-jutalommal tüntetett ki.
*
Szendy mint zongoraművész elsőrangú volt. Nemcsak a mi mértékünk szerint, hanem a világ legelsőihez képest is jelentős. Popper Dávid Beethoven G-dur zongoraversenye középtételének eljátszása után ezt mondta róla:
— Rubinsteint sem hallottam megdöbbentőbb drámai erővel zongorázni.
*
Szendy középtermetű, őszbevegyülten szőkés, szántottarcú, törékeny alakú ember volt. ívelt, vakító homloka s energikus tekintete uralta lényét. Művelt, kellemes modorú, de sokszor ridegségbe burkolódzó.
Legjellemzőbb és legértékesebb kvalitása: a magyarsága. Mindent magyarul tudott. Egyetlen nagy művészt sem ismertem, aki ennyire magyar ember lett volna. Tőrőlmetszett szülöttje a dúserejű békési földnek. Beszédében, esze- járásában. művészetében önkénytelen magyar.
*
Szendy Árpád csaknem hét éve halott. A Kerepesi-temető díszsírhelyén, szépen és halkan muzsikáló, magyar nyárfasor mentén nyugszik.
*
Szendy két vonósnégyest írt. A műsorra vett mű nyomtatásban megjelent, a másik kézirat. 1902-ben komponálta s először Budapesten, a híres Hubay—Popper-vonósnégyestársaság mutatta be. Egy évre rá Bécsben is nagy sikere volt, ahol a Rosé-kvartett játszotta. Azóta a nemes mű pihent, míg most a Rádió fel nem rázta méltatlan álmából.
A klasszikus kvartettek mintájára készült. Négy tételes. Az első (allegro) tétel markáns főtémájára bájos, palotás-szerű melléktéma következik. E kettő mesteri szövetéből készült a szabályos szonáta-formában tartott tétel.
A második tétel szellemes scherzo presto tempóban. Túláradó muzsikáló kedv hajtja a játszi könnyedségű, sziporkázó témát. A scherzo Triója lassú, szélesen ívelő, nemes melódia.
A harmadik tétel: andante. Szomorú sóhajokkal és mély fájdalommal telített, nagy, magyar siratóének. A szerző maga írta az élére: lugubre.
A negyedik tétel, a finale, gyorsmenetű, víg hangulatú allegro. Csürdöngölö- szerű, pattogóan magyar főtémájára a „Végigmentem az ormódi temetőn“ kezdetű népdalt érintő nyugodtabb melódia következik, majd a hangulat visszaugrik a vidámságba s hódító magyar zeneképpé fejlődik ki.
***
[…]“
Szendy Árpád neves tanítványai és művei
(a Wikipédia információja szerint):
Neves tanítványai:
Kabos Ilonka (ld. a 327.,328.,330.,334.,335., 336. sz. bejegyzést)
Művei:
-
Mária. (Opera három felvonásban Szabados Bélával, ősbemutató Operaház, 1905. febr. 28., hat hét alatt ötször adták elő, soha többé nem játszották)
-
g-moll vonósnégyes (1905 körül)
-
Négy dal, op. 15
-
Pièces antiques, op. 16 (hegedű–vonószenekar, ill. hegedű–zongora változatban)
-
Magyar poémák zenekarra
-
Helikoni szvit (1921,; a Kisfaludy Társaság Greguss-díja, 1923)
zongoradarabok, dalok, didaktikai művek
ZENEI SZEMLE, 1917. ELSŐ FOLYAM, 3. SZÁM, MÁJUS:
„ ….A Rosé-vonósnégyes kamaraestélyén Mozart és Beethoven egy-egy kvartettjét hallottuk a régi híres művésztestületnek hagyományosan előkelő, precíz és színgazdag interpretációjában. Műsoruk egyik számában, Schumann: Zongoraötösében Szendy Árpád, akadémiánk kitűnő professzora és művésze játszotta a zongoraszólamot tökéletesen, szárnyalón, magávalragadón. …..”
ZENEI SZEMLE, 1917. ELSŐ FOLYAM, 3. SZÁM, MÁJUS (86.-87. odal):
„SZENDY ÁRPÁD
A zongora letéteményese a zenei kultúrának. Az ország zenei kulturáltságára épp úgy jellemző, hogy hányan és hogyan tudnak zongorázni, mint ahogy az általános kultúrfokot kifejezi az írni és olvasni tudó lakosság százaléka. A zongora a zenei eszperantó. Aki közepesen tud zongorázni, elolvashatja mindazt, amit muzsikában valaha is leírtak. Otthon, a zongorája mellett, egyedül, opera-előadásokat rendezhet.
Az új magyar zenei kulturkezesei és erősségei azok a zongorázók, akik az utolsó tizenöt év alatt és óta a magyar iskolákban nevelődtek és akiknek a nagyobb része közvetlenül vagy közvetve: Szendy Árpád nevelése. Régebben ezt úgy fogalmazták volna: ő az új magyar zongorakultúra apja. Ma, elmondhatni, hogy pedagógiai munkásságának leszűrődéseképen alakult ki Magyarországon a zongoratanítás szelleme.
Milyen ez a szellem ?
Szigorú hadat üzen a dilettánsságnak, engedményeket nem ismer, a teljesítmények elképzelhető legmagasabbra fokozását követeli, teljes odaadást a tanulmány iránt, nemcsak mekanikus munkát, hanem állandó lelki koncentráltságot, a dologbeli készségnek rekordig való fokozását.
Ez a szellem az idők folyamán fejlődött olyanná, amilyen. Szendy ma egészen másként tanít, mint tanított tizenöt év előtt. Tanítási módszere gazdag tapasztalatainak, mondhatni: öntudatos kísérletezéseinek az eredménye. Ez az eredmény főbb vonásaiban megegyezik azokkal, amelyeket az élő legjelentékenyebb külföldi zenepedagógusok oeuvreje szemléltet.
A pedagógusokat nagy általánosságban két csoportba oszthatjuk. Az első csoportba soroljuk azokat, akiknek a tanítása kimerül a tanítvány munkájának felügyeletében, akik sorsára bízzák a tanulót, egyéniségének kialakulására befolyást nem gyakorolnak, általában: tartózkodóak. A második csoport a saját világnézését, gondolkodását, felfogását, tudását, egész egyéniségét átadja a növendéknek, akit a saját képére igyekszik átformálni.
Szendy Árpád ebbe a második csoportba tartozik.
Vizsgáljuk a két módszer előnyeit és hátráltató tulajdonságait. Kétségtelen, hogy az első inkább kedvez az egyéniség gyors kialakulásának. Ezzel szemben az átlagos növendékanyag teljesítményeit a közepes színvonalon túl emelni nem tudja. A második módszer viszont a szinte szuggesztív erejű példa, a már kész eredmények közlésével legalább is, ami a dologbeli tudást illeti, a növendéket olyan készséggel ajándékozza meg, amilyent más úton megszerezni nem tudott volna. Gyakori eset, hogy a tanuló később hozzánő, hozzáfejlődik, megér ehhez a teknikához. De, ha nem fejlődik hozzá, akkor is, jobb, művész modorában zongorázni, mint művészietlenül. Mindez természetesen a növendékeknek csak arra a tömegére vonatkozik, amelyből: közönség lesz. Akiből művész lesz, annak az egyénisége nehezebben bontakozik ki, ha fejlődése közben jelentékeny művész hatása alatt áll, az igazi egyéniség azonban az idegen befolyást idővel asszimilálja a külső hatásnak lelkéből idegen elemeit leküzdi, megszabadul azoktól. Ha viszont az egyéniség erre nem elég erős és a küzdelemben alul maradt: nem kár érte.
Minden pedagógus, aki művész, egyéniségét is beleviszi a tanításba. Senki sem tudja megtagadni önmagát. Most már csak az a fontos, hogy ez az egyéniség, amely példa és szabály gyanánt áll a tanuló előtt, művésszé legyen.
Szendy Árpád a zongora kivételes tehetségű mesterei közül való.
Interpretálásai mintáját adják az öntudatos tervezőképességnek, egységességük mellett is a legapróbb részletekig, logikailag és lélektanilag indokoltak és kidolgozottak. Teknikai készségében: plasztikus és modulációkban gazdag billentése, tiszta és dús pedálozása, futamainak ragyogó lendülete és biztonsága, kántilénájának szárnyaló ereje és férfias melegsége, énekszerűsége, dinamikai skálájának terjedelmessége: csodálatra késztet.
Nagy művészi és nagy emberi tulajdonságai, minden képesség és erő azonban csak egy célt szolgáltak életében: tanítványainak fejlesztését. Nem lehet csodálkoznunk, ha a tanítványai esküsznek a szavára, fanatikusan és szinte kritikátlanul lelkesednek érte. A legnagyobbat, a legtöbbet adta nékik, amit csak adhatott. A művészetét. Az életét. Saját magát.
F. GY.”
Szarvas, 1863. augusztus 11 – Budapest, 1922. szeptember 10.
Szendy Árpád a magyar zenepedagógia egyik legjelentősebb alakja, aki mint kiváló zongoraművész és -tanár Chován Kálmánnal együttműködve kidolgozta a Zeneakadémia zongora tanszakának első rendszeres, valamennyi évfolyamra kiterjedő tantervét és tananyagát. Ezzel nemcsak az akadémiai képzés normáit határozta meg, hanem, miután tantervét kiterjesztették az összes állami zeneiskolára, a magyar zongoraoktatás egészének is irányt szabott.
Szendy Árpád szülővárosában megkezdett zenei tanulmányait 1876-tól a fővárosban folytatta, ekkor a Nemzeti Zenede, majd 1879-től a Zeneakadémia hallgatója lett. A zongoraszakot Gobbi Henrik, a zeneszerzést Hans Koessler irányítása mellett végezte el. Tehetsége és tudása elismeréseként az 1883/84-es tanévre elnyerte a Liszt-ösztöndíjat és – talán ezzel összefüggésben – ebben a tanévben Liszt Ferenc tanítványa lett. A következő két tanévet betegsége és egyéb nehézségek miatt kénytelen volt kihagyni s csak 1887-től folytathatta tanulmányait – minthogy Liszt 1886-ban meghalt – korábbi tanáránál, Gobbi Henriknél. 1889 tavaszán szerezte meg oklevelét, s még az év őszén németországi tanulmányútra indult. Egy évet töltött Weimarban, illetve Berlinben, hogy volt Liszt-növendékeknél, Bernhard Stavenhagennél, illetve Hans von Bülow-nál tovább képezhesse magát. Hazatérése után, 1891 januárjában nevezték ki a Zeneakadémia zongora tanszakának tanárává.
Szendy és két, vele nagyjából egy időben kinevezett kollégája, Chován Kálmán és Thomán István hamarosan szembesült azokkal a problémákkal, amelyek a hazai zenetanítás szabályozatlanságából fakadtak. A zongora- (és általában a zene-)oktatás színvonalának emeléséhez elengedhetetlen volt egy mértékadó és – a zenetanulás alacsonyabb szintjein – az ország egyéb zeneiskoláiban is általánosan bevezethető tanrend kidolgozása. Az éveken át tartó munkában a zongora tanszak mindhárom tanára részt vett, ki-ki a maga egyéniségének és művészi–pedagógiai elveinek érvényesítésével. A Szendy–Chován-, illetve a Thomán-módszer különbségeire már a kortársak is rámutattak, a kettőt hol egymás ellentéteként, hol pedig egymás szerencsés kiegészítőjeként interpretálva.
A Zenei Szemle 1917 májusi számában megjelent Szendy-arckép írója, F. Gy. összefoglalja a kétféle metódus lényegét: „A pedagógusokat nagy általánosságban két csoportra oszthatjuk. Az első csoportba soroljuk azokat, akiknek a tanítása kimerül a tanuló munkájának felügyeletében, akik sorsára bízzák a tanulót, egyéniségének kialakulására befolyást nem gyakorolnak, általában: tartózkodóak. A másik csoport a saját világnézését, gondolkodását, felfogását, tudását, egész egyéniségét átadja a növendéknek, akit a saját képére igyekszik átformálni. Szendy Árpád ebbe a második csoportba tartozik." Egy hajdani Thomán-tanítvány, Kálmán György 1928-as találó megfogalmazása szerint „a játékot a legkisebb részletekig pontosan előre tervező iskola volt a Szendyé, Thomán iskolája csak a keretet tervezi meg pontosan előre, a keret kitöltésének, a pillanatnyi sugallatnak nagyobb teret engedve."
És valóban: míg Thomán István elsősorban kiváló előadókkal, addig Szendy Árpád mindenekelőtt kitűnő pedagógusokkal ajándékozta meg a világot. Szendy tanítványa volt többek között: Fodor Ernő, Hegyi Emánuel, Kabos Ilonka, Kovács Sándor, Nagy Géza, Reschovszky Sándor, Senn Irén, Unger Ernő és Varróné Picker Margit. Pedagógiai tekintélye elismeréséül Szendyt bízták meg az 1911-ben megszervezett művészképző vezetésével is. Művészjelölt-tanítványai – köztük Kabos Ilonka, Szatmári Tibor, Zsigmondy Gábor – 1914-ben nagy sikerű hangversenyen mutatkoztak be a bécsi Konzerthausban.
Idővel azonban Szendy metódusa is megérett a korszerűsítésre, amivel először Dohnányi Ernő próbálkozott 1918-ban. Szendy, jellemző módon, éppen a pedagógiai progresszivitást, a fokozatosság elvének betartását hiányolta a volt Thomán-tanítvány részéről és különösen abban nem értett egyet, hogy Dohnányi a közreadói kottakiadásokkal szemben az Urtext-kiadások használatát szorgalmazta. Bár Dohnányi reformtervét az igazgatóság elutasította, Szendy mégis egyre inkább háttérbe szorult.
Tóth Aladár Szendy 1922. szeptember 10-én bekövetkezett halála alkalmából írott nekrológjában ennek okáról is írt, árnyalva a Szendyről a kortársakban kialakult képet: „Ha szabad olyan siker- és elismerésdús életben mint az övé, tragikumról beszélni, úgy Szendy tragikumát éppen közéleti s vele kapcsolatos pedagógiai tevékenységében kell keresnünk, mely elvonta őt érvényesülésének legigazibb lehetőségétől: a pódiumtól. [...] Szendy életében tényleg oroszlánrész a zongoraoktatásé. Mégis úgy érezzük, Szendy egyénisége sokkal természetesebben bontakozhatott ki a hangversenydobogón, mint a tanteremben. (...) Szendy iskolájában azonkívül, hogy becsületes, lelkiismeretes munkához szoktak a növendékek, csak a kiváló egyéniség lenyűgöző hatását találtuk, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. A tanárnak tanítványhoz közeledését jobban nélkülöztük nála, mint a modern tanítási módszerek nagy eredményeit, melyek elől mereven elzárkózott." E tartózkodó viselkedés ellenére – ismeri el végül Tóth Aladár –, „erős markát mindig éreztük, s eredeti, kiváló egyéniségének igézete nem szűnt meg most sem, mikor már a sir választja el tőlünk."
Kaczmarczyk Adrien”
SZENDY ÁRPÁD
1863.08.11.-1922.09.10.
RÉVAI NAGY LEXIKONA:
Szendy Árpád, zongoraművész és zeneszerző, szül. Szarvason 1863 aug. 11., megh. Budapesten 1922 szept. 10. A Zeneakadémián Gobbi Henrik és Liszt Ferenc volt a mestere. 1890-ben a Zeneakadémián a zongoratanszak tanára lett. 1920-ban kinevezték a Magyar Orsz. Zeneművészeti Tanács ügyvezető alelnökévé s a Nemzeti Zenede elnökigazgatójává, de ez állásáról 1921. betegsége miatt lemondott. Egyike volt a legjobb magyar zenepedagógusoknak, mint előadó művész is kitűnő. Számos zongoradarabot, zenekari- és kamarazeneművet, dalt írt. Szabados Bélával együtt írta Béri Géza (Moravcsik) szövegére a Mária c. regényes dalművet, amely 1905. febr. 28-án került először színre az Operaházban; utolsó kiváló szerzeménye volt a Helikoni szvit (az 1921. évi helikoni ünnep alkalmára), nagy zenekarra. Ezt 1923-ban a Kisfaludy-társaság a Greguss-dijjal jutalmazta.
SZÍNHÁZI ÉLET, 1922., 12. SZÁM:
„Zenekari Magyar Est
Nagy zenei esemény színhelye lesz 31-én a Zeneakadémia. Ekkor kerül bemutatásra Szendy Árpádnak a keszthelyi helikoni ünnepség alkalmából írt Magyar Suitje. Ezenfelül : Csobánc-nyitány nagy zenekarral és Liszt: Magyar ábránd, amelynek zongora-szólóját Szendy Árpád játssza. A zenekart Hubay Jenő vezényli, Palló Imre magyar dalokat énekel. Részletes műsor a következő:
1.) Csobánc-nyitány;
2.) Szendy: Magyar suite, előadja a zenekar.
3.) Hubay : Könnyek, Szendy: Ez az én szeretőm, Szabados: Fekete felhőbe..., Kacsóh: Aratáskor; énekli: Palló Imre.
4.) Liszt: Magyar ábránd: zongorán Szendy Árpád zenekarkísérettel. […]“
Szendy Árpádtól a YT-n, sajnos, csak az alábbi hanganyagot - átiratot - találtam. Mindenesetre ez is érdekes, mert az alapdallamot Arany János „szerzette“.
Zsedényi Károly témáját lezárandó, még beillesztek egy utolsó hírt, amely e nagyon tehetséges, sokoldalú művész által koreografált darabról szól. Zsedényi Károly nem sokkal ezután – 1948-ban – végleg elhagyta Magyarországot. Ám karrierjét külföldön is képes volt felépíteni, és áldásos művészi tevékenységének csak a halála vetett véget.
A SZEGEDI ÁLLAMI NEMZETI SZÍNHÁZ 1947. ÉVI SZÍNLAPJÁN a következő olvasható:
„Hétfőn 1947. december 29-én este 7 órakor
[…]
S Y L V I A
Mithologiai ballet 3 felvonásban.
Meséjét írta : Barbier és Merante. Zenéjét szerzette: Delibes. Vezényel: Várady László. Koreográfiáját készítette, rendezte és betanította: Zsedényi Károly
Sylvia, Diana nimfája: Bartos Irén
Ámor: Fülöp Dóra
Diana: Rimóczy Viola
Aminta: Bachora János
Orion, a fekete vadász: Zsedényi Károly
Fiatal pásztor: Renkei Gyula
Öreg faun: Jeszenszky Endre
Orion rabnői: Takács Piroska, Földes Zsuzsa, Dési Rózsi
Szóló vadásznők: Rimóczy Viola, Fülöp Dóra
Gyerekek, amazonok, nimfák, faunok, katonák
Díszlettervező: Bozó Gyula“
E bejegyzés kapcsolódik a 345. számúhoz is:
Úgy látom, a Kósa Györgyről szóló megemlékezést, ill. a vele kapcsolatos zenei anyagot nem lehetett meghallgatni, mert a Rádiófónia 41. része e topicban nem nyílt meg. Pedig abban – néhány zenei részlettel fűszerezve - szó esett az „Árva Józsi három csodája c. műről is. Megpróbálom a hivatkozott adást itt újra belinkelni. Ha a megnyitás ismét csődöt mondana, a YouToube-on meghallgató.
A Kósa Györgyről szóló megemlékezés a 39. perc 26. másodperctől hallható.
BUDAPESTI HÍRLAP, 1933-02-26:
„Árva Józsi három csodája
Az Operaház magyar újdonsága
Mesejátéknak nevezik a szerzőik az Árva Józsi három csodája című pantomimet. Mohácsi Jenő ötlete volt, hogy Kriza János Vadrózsák című népköltési gyűjteményének Halász Józsi című meséjéből opera, illetőleg pantomim szöveget írjanak. Márkus László költői lélekkel úgy alakította át a székelygyökerű költeményt, hogy a cselekményből táncos némajáték lett, énekes kísérettel. A zamatos költemény mindenben megőrizte poétikus, misztikus hímporát. Modern zeneszerzők antik mintájára írtak már olyan operákat, amelyekben a cselekményt állandóan kórus konferálja be, vagy értelmezi, itt azonban a szöveg előadása teljesen a néma szereplőkre van bízva. A mozdulat, a táncig fejlesztett kifejező mozgás érzékíti a cselekményt, a három favágóból álló, szimbolikus kórus csak előre megmagyarázza a történendőket, mintegy mélyebb emberi értelmet ad a meseszerű témának,
Árva Józsi szerény kunyhója szemben fekszik a dőzsölő nagyságos úrfi száztornyú palotájával. Türelmesen halászik, míg egyszerre csak csillogó aranyhal akad a kivetett horogra. Árva Józsi nagyon megörül a fényes zsákmányának és tarisznyájába rejti a halat. Egy öreg, kóborló koldus kopogtat nála, a nagyságos úrfi kitaszíttatta, Árva Józsi, a nincstelen, jószívű kamasz pedig odaadja néki egyetlen vagyonát, a csillogó aranyhalat. Az öreg koldus visszadobja a vízbe és ime, csodálatos tündér merül föl a patakból. Az aranyruhás halkisasszony tündéri kastélyt varázsol Árva Józsi rozzant viskója helyére, ő pedig örömében meghívja magához ebédre a nagyságos úrfit. A nagyságos úrfi el is fogadja a meghívást, hogy megnézze az új csodát. A halkisasszony nem mutatkozik, de a gazdag vendég mégis megpillantja őt és őrülten megkívánja. Három próbát mér a nagyságos úrfi szegény Árva Józsira, hogy elveszejtse és a halkisasszonyt magának megkaparintsa. A három próba a halkisasszony segítségével megoldódik, a csodák beteljesednek, a nagyságos úrfi pedig tornyos kastélyával együtt a pokolba süllyed el.
Kósa György zenéje fejezi ki a cselekmény minden egyes részletét. Nagyszabású orkeszterrel, modern hanghatásokkal dolgozik. A táncoknál felcsendülnek a féktelen, vad ritmusok, olyan a, hangszerelése ekkor, mint Bartók Bélánál a Fából faragott királyfiban, egészben mégis mérsékelt eszközöket használ. Úgy hangzik a zenekara, mint egy mai, európai készültségű muzsikushoz illik. Tematikája érthető, mindenre megvan a jellemző melódiája, vagy ritmusa. Fülemüléje valóban játszi kedvvel csicsereg. A diszharmonikus elemekkel csak akkor él, mikor erre a cselekmény kifejezése készteti, máskor a darab végén, a harmadik csoda alkalmával meg egyenesen magasztos összhangzatok szólalnak meg a zenekarban és a színpadon. Különösen a három favágó tercettje harmonikus mindig. Deklamálásukban, melodikus énekükben érvényesül a mesejáték vokális jelentősége. Vitathatatlan értéke végül a zenének magyar karaktere is.
A költői szöveghez és az értékes zenéhez méltó a színpad képe és az előadás is. Fülöp Zoltán díszletei és ifj. Oláh Gusztáv rendezése tündéri világot varázsoltak a színpadra. A fantasztikus díszletek és a rendezés ötletessége, ifj. Oláh Gusztáv első ilyennemű munkája, őszinte dicséretet érdemelnek. A színpadon mindig az van megvilágítva, ahol valami történik, a többi rész sötétben marad. Cieplinsky János koreográfiája a modern orkesztikai iskola eredményeit használja fel. Mozdulatokban érthetővé teszi a darab szövegének minden egyes részletét. Egyike a lengyel balettmester legértékesebb munkáinak.
A szereplők között a legfárasztóbb és a legkényesebb munkát Csányi László végezte a nagyságos úrfi szerepében. A kielégítetlen vágy egész skáláját kifejezően érzékelteti. Zsedényi Károly, mint Árva Józsi, szelíden megadó és harmonikus. Passzív, félénk, mint ahogy a szerepe előírja, csak maszkja kissé szlávos. Szalay Karola egyéniségének bájával hat. Jászai András és Sallay Zoltán a kisebb szerepekben voltak jók. A fülemüle szólamát Szabó Lujza csicseregte el könnyed koloratúrával, a három, favágó kórusát pedig Maleczky Oszkár, Kálmán Oszkár és Koréh Endre szólaltatta meg zeneileg és szövegileg értelmesen. A zenekart Fleischer Antal vezette, a darab minden értékét kihozva.
A közönség a mesejátékot rendkívül szívesen fogadta és a szerzőket a szereplőkkel együtt igen sokszor a függöny elé szólította. Úgy látszik, az Árva Józsi három csodájának maradandó sikere lesz az Operaházunk színpadán. A magyar újdonság után Dolmányt Ernőnek klasszikus értékű Pierette fátyola került színre.
YBL ERVIN“