Gyermekkoromban zeneimádó apám többször emlegetette egy magyar operaénekes nevét, amely számomra meglehetősen furcsán hangzott: „LAURISIN” Lajos. Ezért is maradt meg az emlékezetemben. Hiszen „Laurisin” franciásan ejtve igazán zeneien hangzik ... Minthogy a zenei archívumok böngészése közben gyakran találkoztam e névvel, úgy gondoltam, jobban utánanézek, ki is volt ő egykor.
LAURISIN LAJOS (Kalocsa, 1897.03.26.-New York, 1977.01.10.)
A Schöplin Aladár szerkesztette MAGYAR SZÍNMŰVÉSZETI LEXIKON annak idején ezt írta róla:
„Laurisin Lajos, operaénekes, sz. 1897. márc. 26-án, Kalocsán (Pest m.). Atyja: L. Miklós, nyug. kir. ítélőtáblai bíró, kúriai tanácsjegyző, anyja: Fittler Irén. Gimnáziumi tanulmányait Kalocsán, illetve Esztergomban végezte. Papi pályára készült, s az esztergomi szemináriumban, majd a jászóvári premontrei kanonokrendben végezte teológiai tanulmányait. 1918-ban kilépett, jogot hallgatott, s egy évig volt az akadémia mecénásának, gróf Vigyázó Ferencnek magántitkára. Elvégezte a Rákosi Szidi-színésziskolát, s mint növendék, szép sikerrel játszott a Király- (A kék mazur), a Revű- (Luxemburg grófja) és a Scala-színházakban … A »Kis Színkör« (Colosseum) tagja volt 1921-ben, majd három éven át mint a »Turán Regős-csoport« tagja járta az országot, kb. 500 hangversenyen vett részt. Elvégezve a Zeneművészeti Főiskolán az operai tanfolyamot, Radnay Miklós igazgató 1926. szeptemberében a M. Kir. Operaházhoz szerződtette, mint ösztöndíjas tagot. A következő év szeptemberében a rendes tagok sorába került, s azóta az Operaház ünnepelt tenoristája. Főbb szerepei: »Bajazzók«, »A cigánybáró«, »Farsangi lakodalom«, »Mignon«, »Turandot«, »Hoffmann meséi«, »Bohémélet«, »Rigoletto«, »A tenor« stb. vezetőszerepei. — Költeményei számos fővárosi és vidéki lapban láttak napvilágot. »Alkonyi mesék« címen verskötete is jelent meg.”
Néhány későbbi, a II. világháború utáni ismertetőben azonban már szerepet kap a politika, és mint oly sok jeles, korábban kedvelt művész esetében, személye – nem a művészete! - különféle elmarasztaló kritikákat kap. Ld. a Carusoban megjelent írást (a szerző neve ismeretlen) itt.
Nem tisztem, hogy e kérdésben állást foglaljak. Már csak azért sem, mert ahhoz nem ismerem eléggé a történteket, viszont meg vagyok győződve arról, hogy az elfogultság pro és kontra téves következtetésekhez vezet.
Sztankay István, a Nemzet Színésze - Laurisin Lajos unokaöccse – az Új Ember Hetilapnak adott interjúban (megjelent: 2012.02.19-én) így beszélt felmenőiről:
„ […] Édesapám és nagyapám is görögkatolikus pap volt. …..Gyerekkoromban orgonáltam, ministráltam. Az én fejemben is megfordult, hogy pap legyek. Végül mégis a színészetet választottam: Thália papja lettem. […]
A művészet szeretete jellemezte a családunkat, mi ebben nőttünk fel. Apai ágon több rokonom is művészi pályán tevékenykedett. Nagybátyánk, Laurisin Lajos a háború előtt tenorista volt az Operaházban. A testvére, Laurisin Miklós a Zeneakadémián tanított. Laurisin Irén, a nagynénénk, koncerténekesnőként volt ismert. Unokabátyám, Tarlós Endre, színész volt a Madách Színházban.”
De Sztankay István fia, Ádám, ugyancsak „művész” lett, újságíróként az írott szó művésze, leánya, Orsolya, pedig a színészmesterséget választotta hivatásul.
Tény, hogy a Laurisin családból nem mindennapi egyének származtak le, és már csak ezért is érdekelt Laurisin Lajos személye.
(Folytatom.)
A ZENE, 1935., 2. SZÁM:
„BUTTYKAY ÁKOS (1871-1935)
Közel negyven esztendeje annak, hogy a vigadói Filharmonikus hangversenyek egyikén egy új magyar komponista bontogatta szárnyait. Sokat ígérő szvitjét — vonószenekarra és két kürtre — nemcsak a napi sajtó, hanem a nagyközönség is lelkesen ünnepelte. Sikerén felbuzdulva, egymás után írja meg Buttykay cisz-moll és d-moll szimfóniáit, zenekarkíséretes zongorafantáziáját, majd szellemes scherzoját, és egy Liszt-hatású szimfonikus költeményt, az »Ünneprontók«-at. Közben a fővárosi kvartett-társaságok műsorain is felbukkant egy-egy nagyon sikerült kamarazenei műve: vonósnégyese és hegedű-zongora-szonátája. Mindenki jogosan várhatta ezek után, hogy Buttykay a század elején virágzásnak indult magyar szimfonikus irodalom fejlesztésében vezető szerepet fog vinni. De a sors máskép döntött. Az akkor divatos operettkomponisták nagy nemzetközi sikereinek láttára, őt is elfogta a pénzszerzési láz s elfordulva eddigi diadalainak színterétől a könnyű múzsa felé kezdett orientálódni. Első operettje: »A bolygó görög«, még a szimfonikus Buttykay nagyszerű kvalitásaival győzött. Finom, ízléses dallamvezetése, nobilis tónusa, színes zenekari aláfestése őszinte sikert jelentett a szakértő muzsikusok szemében. De a népnek, az operettszínházak közönségének nem kellett ez a muzsika. Buttykay — első bukása után — buzgón követte az igazgató, a rendező, a karmester és a színházi szakértők tanácsát: megkísérelte az operett népszerűbb hangjához való igazodást. »A csibészkirály«-lyal és az »Ezüstsirály«-lyal már közelebb tudott férkőzni a közönséghez, de — »slágereket« még mindig nem tudott írni. Egy bizonyos népszerű hangnak eltalálása későbbi dolgaiban (»Olivia hercegnő«, »A császárné apródja«) sem sikerült. És ez volt a tragédiája. Mert amidőn vissza akart kanyarodni régi stílusához, elmúlt két évtized, a háború utáni művészi forradalmak korszaka. Régi művei az újabb stílusok reflektorainak fényében megfakultak, ő maga pedig keserűséggel és kiábrándulással telten, betegen, fáradtan nem tudott már az új szelek járásához igazodni.
Tizenöt éven át tagja volt a Zeneakadémia tanári testületének is. Zongora-melléktanszakot tanított a zeneszerzési tanfolyamon. Lelkiismeretes, komoly munkásságát akkoriban ismételten elismeréssel tüntették ki.
Halála nagy vesztessége a magyar zenekultúrának.
Nagy részvét mellett temették el a farkasréti temetőben hantolt díszsírba. Temetésén a magyar közélet számos kitűnősége jelent meg, köztük Korányi Frigyes ny. pénzügyminiszter, Huszka Jenő ny. min. tanácsos, Korányi Sándor egyetemi tanár, Makay Margit és a színházi világ sok reprezentánsa. Az egyházi szertartás után, melyet az elhunyt testvérbátyja celebrált, Siklós Albert lépett a ravatal elé, és a Zeneművészeti Főiskola, valamint a Zeneszerzők Szövetkezete nevében búcsúzott elhunyt kollégájától. Utána Radnai Miklós az Operaház, Földes Imre a Színpadi Szerzők Egyesülete és Dömötör Lajos a Filharmóniai Társaság nevében mondott gyászbeszédet.”
Ezzel be is fejezem a Buttykay Ákosról szóló, a tervezettnél hosszabbra nyúlt megemlékezést. Szerettem volna komolyzenei műveiből is beilleszteni némi hanganyagot, ám a YouTube-on mindössze egyetlen ilyen műve volt fellelhető.
Azt, hogy a „nekrológ” álarcát öltött fenti kritika mennyire állja meg a helyét, nem lehet megítélni. Hiszen operettjeit nem játsszák, komolyzenei műveit nem adják elő. Miért is tennék, minek kutakodni a „holtak házában”? Helyet az üstökösként berobbanó, ifjú silányoknak!
Azért Buttykay Ákosnak ezt az egyetlen, YouTube-on meghallgatható komolyzenei művét mégis csak beteszem. Az én füleimnek legalább is nagyon kedves ez a kis nyúlfarknyi darab:
Még adós vagyok a „Bolygó görög” c. operettel, amelyről már korábban kellett volna szólnom. Mulasztásomat itt pótolom:
BUDAPESTI HÍRLAP, 1905.10.20.:
„A bolygó görög.
— Operett három fölvonásban. Szövegét írta Pásztor Árpád, zenéjét Buttykay Ákos. Először adták a Király-Színházban 1905. október 19-dikén. —
Egy szerencsés véletlen Buttykay Ákosnak operettszöveget játszott a kezére. Buttykay a mi legkiválóbb fiatal szimfonikusunk: erőtől duzzadó, fényes talentum, poéta és virtuóz egy személyben. A ragyogó készültségű szimfonikus: Buttykay nekifogott az operettírásnak. Nagyon természetes, hogy — nem írt operettet. Valami egészen mást. Meglepőt, különöset. A Király Színház mai bemutató-estéjének nemcsak darabot, de műfajt is köszönhetünk. Olyan műfajt, melynek az eljövetelét várva-várja a modern művészet. Tudjuk, hogy a régi operett mennyire kimerült a maga korlátolt formáiban, elcsépelt ritmusaiban, bohóságaiban, naivságában, kicsinyességében. Sablonná süllyedt, s az ifjú dilettánsok vígan mázolták operettjeiket a régi mesterek kipróbált patronjain keresztül. Nem csoda, hogy így a patronok is idejének előtte elkoptak. El kellett valakinek következnie, a ki új stílust alkot magának, a ki rehabilitálja az operettet. A ki az operettben megírja a jövő zenéjét. Ezt megtette Buttykay Ákos.
Erre nem volt elégséges az, hogy Buttykay szimfonikus. IIyesmire a szimfónia egymaga nem kvalifikál. Képzeljük csak el, micsoda bájos kis darab volna például Strauss Rikárd egy operettje. Buttykay Ákost más valami kvalifikálta arra, hogy A bolygó görög-ben renesszánszot csináljon. Az, hogy ő alapjában nagy színpadi talentum, s mint muzsikus vérbeli vígjátékíró. Muzsikájának annyi a színe, hogy el nem homályosítja semmilyen színpadi fény. Melegsége nem fojtott és lappangó, mint az abszolút szimfonikusoké, hanem közvetetlen, lüktető, vérmes. Erotikája ingerlőén érzéki. Temperamentuma tüzes és elragadó. Azonkívül elmés, humoros, ironikus, és igazán, fiatalosan vidám. A bolygó görög stílusában a káprázatos keleti színpompa gyönyörűen egybeforr a francia gráciával, a magyar szilajsággal, s a szerkezet teknikai szövedékét német alaposság fűzi szorosra. Goldmark, Massenet, Delibes, Wagner, Liszt szolgáltatták a frazeológiát, mellyel Buttykay A bolygó görög-ben oly fordulatosan, könnyedén és elmésen beszél, mint előtte igen kevés komponista. Látnivaló, hogy Buttkay a régi operettel megszakított minden közösséget. Helyenkint, egy-két számban tesz koncessziót a megszokott operett-stílusnak. Rosszul teszi. Ezek a számok kirínak a darabból, nem Buttykay lelkéből valók, keésbbé inspiráltak, halaványak és fölöslegesek.
Az ő muzsikájának ott, hol a szöveg jókedvű és eleven, nincsen szüksége táncritmusokra. A bolygó görög egész első fölvonása csudálatos frisseséggel pereg, mivel ennek a fölvonásnak van szövegbeli humora, egységes tónusa s bizonyos kerek meséje is. A bolygó görög Homérosz kalandos hőse: Ulisszes. Az Odisszéa bonyodalmas körutazásából a szövegíró Pásztor Árpád csak a három főállomást tartotta meg, s az Odisszéa hölgyei közül is csak a legismertebbeket: Nauzikát, Circét és Penelopét. Egy-egy fölvonást képvisel mindegyik.
Nauzika, a mikor a függöny először felgördül, a parton ruhát tereget, majd lapdázik a többi leánnyal. Megpillantják a hajótörött Ulisszest, a lánysereg sikoltozva széjjelrebben. A fölvonás hűségesen követi az Odisszéa negyedik énekét. Nauzika és Ulisszes szerelmi kettősét megzavarja Eurialosz, a vőlegény. A két férfi összetűzése bonyodalmat szolgáltat a fölvonás másik felére. Megjön az öreg király, vele a nép. A király elrémül, a nép ítél és szavaz, persze a szerelmesek pártján van. Nauzika, a királykisasszony, úgy vágyik egy kis mezalliánszra, s épp kapóra jött a hajótörött idegen. De ekkor dörög az ég, sötét lesz a szín, s megszólal a dea ez machina: Pallasz Athéne. Leleplezi a ravasz Ulisszest, elárulja Nauzikának a szörnyű valót: Ulisszesnek felesége van. A nép zúgolódik, s Ulisszes már-már a halál fia. A szolgálatra kész Pallasz Athéne, megint fölemelkedik a süllyesztőből, és szabad utat biztosít Ulisszesnek. A király, mitevő legyen szegény, hatásos tablóba állítja népét. Így éneklik a finálét, mely — így mondja Alkinousz — operettben nem lehet más, csak utazás. Nauzika megvigasztalódik: Ulisszes is király, s a feleségének lenni nem volna mezalliánsz. A travesztált görög miliő romantikával vegyül össze. A fölvonás ügyes és jókedvű s ragyogóvá teszi a Buttykay zenéje. Itt halmozta össze Buttykay az ő vidám ötleteit. A lapdakórus, Nauzika belépője, az együttesekbe szórt néhány önálló szám, köztük Nauzika dala: Ezt az urat szeretem ...., a Lohengrin-paródia s utána Ulisszes bemutatkozása, végül a zárófuga megannyi apró remeke a zenei humornak. A közönség ma este pompásan mulatott a fölvonáson, s a szerzőket a szereplőkkel vagy ötször hívta a lámpák elé.
A második kép Circe szigete. A kábító, rnámorító női bűbáj országa. Bakhánsnők, nimfák, najádok. Aranysugaras a levegő, terhes az illattól. Szállanak a sóhajok, csókra vágyik Circe és vele mind a leány. Megérkeznek Ulisszes társai. Lerészegednek és Circe disznókká változtatja őket. Magát Uiisszest figyelmessé teszi Pallasz Athéne, és fölfegyverzi Circe varázslata ellen. Mikor Circe kéjes álomba ringatja a szerelmes hőst, Pallasz Athéne fölriasztja, eléje idézi Penelope képét, mire Ulisszes kiragadja magát Circe karjaiból, és társaival együtt menekül a veszedelmes tündér-szigetről. Ebben a képben az eposz romantikája fölébe kerekedik a szatírának, s az érzékiség poézise föltétlen hatalmába ejtette a muzsikát is. Csudálatos gazdagsággal bugyog itt Buttykay Ákos forró, érzéki melódiája. Csak még Goldmark tudta volna ezt így megcsinálni. Érdekes a két magyar talentum stílusának a találkozása. Hátha ez a keletinek látszó, izzó, perzselő muzsika voltaképpen a magyar faj muzsikája? Senki sem lett még úrrá rajta Goldmárkon és Buttykayn kívül. A fölvonás egyik száma szebb a másiknál. A vágyakozó Circe dala, a csók-kettős, az altató, a búcsúdal: Találkozunk vajjon mi még? . . . Mily gazdag, nagy talentumból fakadt ez mind! Az egyik görög legény szólója — A kis madár, így hazaszáll . . . — percekig tartó tapsvihart keltett. Meg kellett ismételni. Az egész közönség a muzsika igézete alatt állott s viharos éljenzéssel hívta a lámpák elé Fedák Sárival és Környey Bélával együtt a zeneszerzőt.
A harmadik felvonás meghozza a kibontakozást körülbelül úgy, a hogy Homéroszból tudjuk. Megint túlteng a travesztia hangja. A zeneszerzőnek ez a felvonás már kevés anyagot ád.
A színház valóságos csodát művelt ezzel a bemutatóval. Nincs egyhamar operett-színház, mely ilyesmire képes volna. A zenekart és énekkart, kivételképp ez alkalomra: Kacsóh Pongrác dr. tanította be és dirigálta. Csak ízig-vérig művész szolgálhatja a másik művészt ennyi szeretettel, fáradhatatlan lelkesedéssel. A partitúra egy szépsége sem veszett kárba; a zenekar ambíciója és figyelme pótolt úgyszólván mindent: tömeget, gyakorlatot és — hiányzó hangszert. Az Opera csak tökéletesebben játszhatta volna a zenét, jobban nem. Azonkívül volt a darab muzsikájának egy gyűönyörű visszhangja fönn a színpadon: Fedák Sári alakítása. Finomságában, ötleteiben, színességében, a vonalak harmóniájában egyaránt tökéletes. A nagy dekoratív hatás, a legaprólékosabb részletmunka csodálatosan kiegészítik egymást a Fedák Sári művészetében. A ki pedig a stilizált mozgás szépségét, az antik gesztus tökéletességét akarja látni, nézze meg Circe altató jelenésének az utójátékát, a mint Fedák Sári körüljárja a nyoszolyát, homlokon csókolja Ulisszeszt, virágot tesz melléje, búcsúzik tőle, lábujjhegyen távozik, s visszafordulva újra búcsút int. Ez a megelevenedett antik plasztika. Környei Béla gyönyörű énekével aratott nagy és megérdemelt tetszést. A tenorszólót, melyet megismételtettek, Thorma énekelte. Kedves volt Németh József, jók voltak a kisebb szerepekben Hudák Juliska, Szegedy Erzsi, Szentgyörgyi Györgyike, Molnár, Bársony, Horváth, Körmendy. Kazal Biri, a színház széphangú énekesnője, indiszpozíciója miatt mind az énekszámokat elő nem adhatta, de értelmesen és hatásosan mondta el a recitált részeket. A kiállítás pazar és ragyogó volt. A darab nagy, megérdemelt sikert aratott. (k. a.)”
PESTI NAPLÓ, 1925.03.25.:
„A császárné apródja
Buttykay Ákos és Faragó Jenő operettje a Király-színházban
(Részlet)
I. A főpróba
Mikor a »komoly« szimfonikus-zene terén már szép sikerekkel dicsekvő Buttykay Ákos a »könnyű« operett-muzsika szolgálatába szegődött, örömmel fogadtuk ezt az új fordulatot, mely újabb iskolázott, finomabb zenei szellem bevonulását ígérte a magyar operettirodalomba. Buttykay »könnyű-zenéje« valóban beigazolta, hogy a művészi kultúra, a fejlett ízlés nem veri szükségképpen nehéz aranybilincsekbe az operett múzsájának táncos lábait, sőt ellenkezőleg, gyakran szárnyakat ad a karcsú bokáknak. Megmutatta, hogy a feltűnést keltő, külsőségeiben is tetszetős ruha rikító anyagának nem kell vásári portékának lennie, hogy a finom zenei szövetből készült kosztűm vonzóbban simul a modern operett alakjához.
Buttykay Ákos legújabb darabja, a "Császárné apródja, sajnos, egészen más tanulságokkal szolgál. […] Buttykayt a »Császárné apródjá«-ban bizony cserbenhagyta régi invenciója. Nem talált elementárisan új melódiákat s ami még nagyobb baj, nem talált érdekes, frappáns kapcsolatot a színpaddal. Pedig az utóbbi az operettmuzsikus legfontosabb erénye. Nincs az a félszeg librettó, melyet a jó színpadi érzékkel megáldott zeneszerző ne perdíthetne lebilincselő ritmusú, izgató táncra.
Úgy látszik, ezúttal a fáradt muzsikus és fáradt librettista csak arra gondolt, hogy a »Császárné apródja« színpadán mindent felhalmozzon, ami a közönségnek
»tetszhetik«. Feudális romantika: az elűzött gróf és hű szolgája; magyar falu, mely tárogatószavát elküldi Amerikába; világhírű művésznővé vedlett parasztlány: egy kis Petruska, aki öt perc alatt filmsztárrá avanzsál... Film! Ez az új ötlet. A moziszínészet az operettszínpadon! Ez fogja új megvilágításba helyezni a régi sablónokat... — Mindez kétségkívül jó librettó-anyag. […] Nem az anyagban van tehát a hiba, hanem az anyag elrendezésében, helyesebben elnemrendezésében.
Buttykayék ugyanis beleestek abba a manapsag elég gyakori hibába, hogy a szerző megelégszik bizonyos operettanyag felhalmozásával, az anyag tetszetős, változatos feltálalását pedig a »rendezőre« bízza. Ezért azután a mai operettek nagyrészében a siker kulcsát az ügyes rendezés tartja kezében. Buttykav bízhatott a »Császárné apródja« kitűnő rendezőjében, Tihanyi Vilmosban, de bizalma odáig ment, hogy mindent tőle várt. Ellentmondásnak látszik, de úgy van: a rendező csak rendezett anyaggal boldogul igazán. […]. — Ne nézzük le az operett műfaját: az operett nagyszerű, igazán művészi műforma annak a kezében, aki ért hozzá. Offenbach és Strauss örökéletű művészetet teremtettek operettjeikben. Komolyan, költői ambícióval kell hozzálátnia a szerzőnek, pontosan kidolgoznia a muzikális tervet, hogy mikor, a dialógusnak mely pontján vágjon bele a zene, hogy milyen jelenetnek, milyen táncforma, zenei műforma felel meg legjobban, stb.: csak az ilyen művészi felépítés nyomán fakad az a titkos varázs, mely a nagyközönséget önkéntelenül magával ragadja.
Mindezt Buttykay elmulasztotta. […] A zene ritkán és akkor is rosszkor szólal meg, a prózák ezért hosszúra nyúlnak; ahol bőbeszédű, ott unalmas, ahol szűkszavú, ott zavaros; az egész, úgy, ahogy van, valóban méltatlan olyan komoly zenész hírében álló művészhez, mint Buttykay. A librettistát, Faragó Jenőt, szerencséjére, szemrehányásainknak csak egyötöde illeti. A többi négyötödrészt áthárítjuk arra a négy, részben ismert, részben ismeretlen szerzőre, aki több-kevesebb joggal magáénak vallotta a librettót. (Hány librettista jelentkezik vajjon a premier után?)
A kitűnő szereplők ezúttal is mentették a megmenthetőt; Kosáry Emma és Honthy Hanna pompásan mozogtak és énekeltek a színpadon; Rátkaynak, Latabárnak, Szirmainak elég nevüket leírnunk, az olvasó már hozzágondolja a fenntartásnélküli dicséretet. Király Ernő előkelő grófot alakít. Egy gróffal több vagy kevesebb, az ő rutinjának ez már nem számít. Külön elismerés illeti Losonczi Dezsőt, aki a zenei rész betanításával újabb művészi érdemeket szerzett karmesterpálcájának.
Tóth Aladár”
Buttykaí Ákos következő operettje már meglehetősen elmarasztaló kritikákat kapott, de hát e tényt sem illik elhallgatni. Faragó Jenő, a darab egyik (!) librettistája – természetesen - pozitívan írt a műről:
SZÍNHÁZI ÉLET - 1925/12. SZÁM:
„A CSÁSZÁRNÉ APRÓDJA
- Szerző a darabjáról -
Írta: Faragó Jenő
Ha le tudnám ide írni a Buttykay Ákos pompás melódiáit és a Harmath Imre kitűnő operettverseit, azzal mindent elmondanék az új operettjéről, amivel a közönség kegyeibe ajánlhatnám. Mert bizonyos, hogy mindenkit magával ragad az a muzsika, mint ahogyan magával ragadott bennünket, akik a Király Színház sötét nézőterén ülve a „Császárné apródja" próbáját figyeltük. Amikor Kosáry Emmy azt énekli, hogy
„Régen, régen
Tarka mesében ..."
megtelik könnyel az ember szeme s amikor Honthy Hanna és Rátkai Márton előadja sántikáló-duettjét, amelynek ez a refrénje:
„Tillárom, sárga rigó!..."
az oldalát fogja a kacagástól mindenki. És a gyönyörű Kosáry-Rátkai-duett:
„Aranyszívű, kékszemű szőke lány . .."
vagy táncos-duettjük:
„Azt mondom: juj. Ide mellém bujj,
no meg a Honthy-Rátkai táncosszáma:
„Lesz nyáron
Kicsi párom
Ezekre a melódiákra, ezekre a tizennégy karátos operett-melódiákra nem is szabad azt az elcsépelt és hitelét vesztette szót alkalmazni, hogy slágerek. Ez a muzsika a zenéjében és muzsika a szövegében. És ötlet és finomság és pikáns, kedves, csiklandozó operett minden taktusában, minden kottafejében ...
*
Bécs, Berlin, Newyork, Csikágó!... Ezüst sirály, Diadalmas asszony, Marica grófnő!... Stációk ezek, amelyet a nagyszerű primadonna bejárt azóta, hogy itthon nem szerepelt. És ahogyan most a színpadon látjuk Kosáry Emmit: Bécs kedélyességét, Berlin színpadi kultúráját, Newyork nagystílűségét fedezzük fel játékában. Az énekében nem tudunk fölfedezni semmi újat. Hangja ma is olyan pompás, mint akkor volt, amikor utoljára hallottuk itt, énektudása olyan tökéletes, amilyen mindig volt: Kosáry Emmy — mondotta nekem néhány nappal ezelőtt Lehár Ferenc — a világ legkitűnőbb operett-primadonnája.
És mégis: amikor Petruska, a kis parasztcseléd megjelenik a színen, egy új Kosáryt látunk: egy kedves, bűbájos kis parasztfruskát, aki szavával, dalával hódít. És megértjük a nagy karriert: hogy lesz a „császárné apródjává", hogyan lesz világhírű filmstarrá, hogyan vonul be végül a kastélyába ...
Van valami hasonlóság a két karrier között: a primadonna élete és az operetthősnő élete között. Öntudatlanul ezt a karriert mutatja a librettó és ha vannak benne olyan merészségek, amelyekben azt mondhatná az ember, hogy: az életben ilyesmi nem történik: gondoljon Kosáry Emmi ragyogó karrierjére, hogyan lett a kis kezdő színésznőből nagy, világhírű primadonna. Igaz, hogy rengeteget tanult: igaz hogy intelligenciája, energiája, tudása fejlesztette tehetségét mostani nívójára: de a kis Petruskának minderre nincs szüksége — mert ő kölcsön kapja mindezt Kosáry Emmytől...
*
A Király Színház régi tradíciói új fényben elevenednek meg ezen az előadáson. Ez az igazi operett, ez az igazi operett-stílus. Tihanyi Vilmos főrendező nem teoretikusa, de mégis tudósa ennek a műfajnak és operett-librettistának nem lehet hőbb vágya, mint az, hogy ő rendezze a darabját.
És a gárda!... Kosáry, Király, Honthy, Rátkai!. .. Mellettük: az őshumorú Latabár, az elegáns Szirmay, a jellegzetes Zilahy Emil, a mindig decens, mindig előkelő Raskó Géza, a kedves Siró Anna és az új karmester: Losonczy Dezső, aki az operettszínház igaz nyeresége.”
A Pesti Naplóban megjelent kritika azonban már nem ilyen nem ilyen kedvező:
(Folyt. köv.)
De sikert aratott Buttykay „Olívia hercegnő” c. operettje is. Tartalmát - akárcsak a „Csibészkirály” esetében - azért idézem, mert ezek a művek egyhamar aligha fognak szerepelni a Fővárosi Operettszínház műsorán.
SZÍNHÁZI ÉLET – 1923./1. SZÁM:
„OLÍVIA HERCEGNŐ – MEGNYÍLT A FŐVÁROSI SZÍNHÁZ
[…]
Budapest színházi közönsége egészen szokatlan, felette ritka karácsonyi ajándékot kapott: kettős bemutatót. Egy új színház és egy új magyar operett premiérje zajlott le a karácsonyt megelőző estén és talán sohasem volt olyan találó a rosszul csengő és elkoptatott „zajlik" ige, mint ebben az esetben, amikor a teljes nagy siker viharos zajáról is be kell számolnia a krónikásnak.
[…]
[…] A függöny csak az első taps után lebbent széjjel, hogy föltárja titkát: a házavató, színháznyitó új magyar operettet, a címével már jóval előadása előtt népszerű „Olivia hercegnő"-t […]. Szövegét Földes Imre, sok kitűnő, nagysikerű darab és egy külföldet is diadallal megjárt operett szerzője írta, komponistája pedig „Az ezüst sirály" zeneszerzője, a sokoldalú Buttykay Ákos, aki szimfóniák és „Az ember tragédiája" nagyszabású kísérőzenéjének komponálása mellett nagy sikerrel vonult be már régen a népszerű, gazdag invenciójú operettszerzők sorába is, és Bródy Miksa végtelenül könnyed, elmés verseire új operettjét megint finom, ötletes és gyors elterjedésre született zeneszámokkal aggatta tele.
Hatalmas színes ernyőjű állólámpákkal tarkított szürke és szép tónusú előcsarnok tárul fel, orgonabúgásos nyitány közben szétlebben a függöny. Ez itt Montesillo Adrienne grófné leánynevelő intézete. De nehogy holmi közönséges internátusra gondoljunk. Két inas beszélgetéséből megtudjuk, hogy a grófné ügyes ötlettel alkalmazkodott a legfrissebb történeti időkhöz és intézetét csakis elűzött, trónjuktól megfosztott uralkodók leányai számára nyitotta meg. Ha akad még valahol király, aki nem vesztette el a trónját és országát, csak ebbe az intézetbe jöhet háztűznézőbe. Néznivalója mindenesetre, akadhat. Lám, már jönnek a fiatal fenségek, csupa viruló, bájos királylány, hófehér intézeti ruhában,
A sok lány után kedves, játékos ifjú jelenik meg, a fiatal Arisztid gróf (Halmay Tibor), a királyi leánynevelő igazgató-tulajdonosának reményteljes csemetéje, aki ha megharagszik, mindenkit a kardja élére akar hányni — pedig nincs is kardja. Ezt azonban nem szabad zokon venni tőle. A szegény fiú fülig szerelmes Heléna bárónőbe (Vigh Manci), az intézet legelőkelőbb növendékének, Olívia hercegnőnek udvarhölgyébe, aki — mint erről nyomban személyesen meggyőződhetünk — szívből viszonozza az iránta tanúsított érzelmeket. Hogy ez a kölcsönös szerelem pompás ének- és táncszámban jut kifejezésre, azt talán fölösleges megjegyeznünk.
Mindenki itt van már, megösmerkedünk a kedves, szigorú, de jóságos Montesillo grófnővel is (Kürthy Sári), csak éppen a legfontosabb személy, a címszereplő Olívia
hercegnő nem látható még sehol. […] A lányok, akiknek, úgy látszik, bizalmasa Arisztid, már megsúgták, hogy Olívia és Heléna nem töltötte az intézetben az éjszakát, a hercegnő hálószobájában gyanús bűnjeleket is találnak: egy moziszínlapot és egy bár italjegyzékét, és Heléna bárónő kénytelen végre bevallani, hogy valóban nem volt otthon éjjel Olívia hercegnővel. Moziba mentek, ahol megismerkedtek egy csinos, kedves, karcsú fiatalemberrel és, minthogy lekésték az utolsó villamost, kénytelenek voltak az éjszakát egy bárban tölteni. Természetesen velük volt a csinos, kedves, karcsú fiatalember is, aki nem más, mint Blinting, a híres színész.
Szörnyűség! csapja össze kezeit a derék Montesillo grófnő. És éppen ma történik ilyesmi, amikor ide készül az intézetbe XV. Don Ramiro, Petrogallia királya, az egyetlen, trónjától még meg nem fosztott európai uralkodó, aki Olívia hercegnő kezét akarja megkérni. Az ám, hát hol is van Olívia hercegnő? Egy remegő lovász, akit kifaggatnak, csak annyit tud, hogy kora reggel nyergeltetett őfensége és kilovagolt sebes iramban a virágzó rétek felé. Montesillo grófnő megijed, pedig nem kell félni, mert íme, megérkezik végre Kosáry Emmy, és egyáltalában nem is tagadja az esetet :
Kalandra akadtam,
Jaj be mulattam
Tegnap este én,
Az éj csodaszép volt,
Csillagos égbolt illata szállt felém.
Nem titkolom én el
Hogy egy legénnyel
Bárban éjjel ittuk a pezsgőt.
S míg csoda gyöngy mese kelt ajakán,
Húzta fülembe a dalt a cigány:
Suhog odakünn a szél,
Kicsi baba szörnyen fél,
Mert a legény, csalfa legény
Gyönyörű mesét mesél.
Kicsi baba jönnöd kell.
Mesebeli hintón el
Csókolva és ölelve
Felviszlek majd a mennybe.
Fájdalom, nem a kicsi baba jön, hanem a király, XV. Don Ramiro őfelsége, pedig
Olívia hercegnő Blintinget várja, a kedves, fiatal színészt, akinek — úgy látszik — kissé nagyon is mélyen talált a szemébe nézni és aki megígérte, hogy még a kulcslyukon át is eljön hozzá. De nincs idő a sok ábrándozásra. Trombita harsog, dob pereg és nagy kíséretével, huszároktól, alabárdosoktól, virágos kosarakat hordó szép lányoktól kísérve, megérkezik a Király, vagyis Király Ernő, aki pompás, aranysujtásos vörös huszárruhát visel, és valóban XV. Don Ramiro őfelsége, a háztűznézőbe jövő uralkodó. Olívia hercegnő azonban boldogan sikoltja Heléna fülébe: „Látod, eljött, még a kulcslyukon is eljött! "
Kezdünk zavarba jönni. Kicsoda tehát Király: a király vagy Blinting, a színész. De
nemcsak mi jövünk zavarba. Olívia hercegnő is. Ő se tudja, vajjon a király vagy a színész áll-e előtte, XV. Ramiro pedig óvatos és szerelmes ifjú, aki világért sem árulná el, hogy álruhás színész-e, vagy valóban király-e. Egyelőre mindenesetre a király szerepét adja és nagy meglepetéssel hallja, hogy egy hozzá hasonló valakivel már előző éjjel megismerkedett Olívia hercegnő, aki azonban kalandjából semmit sem akar elárulni. Hiába faggatja a király:
Nos, ne féljen.
Nos meséljen.
Mi történt kisasszony, az éjen?
Olívia. Az az én titkom!
A király. Tessék?
Olívia. Az az én titkom, felség.
Az operett egyik legszebb száma ez a finom, egészen újszerű kettős. De Földes Imre még csak most kezdi bonyolítani az érdekes, fordulatos mesét. A király, aki már a moziban fülig beleszeretett a szeszélyes kis királykisasszonyba, most szereti meg mélyen és igazán, amikor látja, hogy Olívia hercegnő nem XV. Don Ramirót, hanem Blintinget, a divatos színészt, nem az uralkodót, hanem az embert szerette meg benne. Ámde Olívia szeszélyes és kiszámíthatatlan lány. Mikor azt hiszi, hogy a király csakugyan király, most már csak azért is kijelenti, hogy ő Blintinget szereti, és ridegen kikosarazza őfelségét, mikor ünnepélyesen megkéri kezét. A megszégyenített, szerelmes király távozik, de csakhamar mint „Blinting" tér vissza, civilben. Olívia most már megelégeli a játékot és kegyetlen bosszúra határozza el magát. A királyra mutatva leleplezi, hogy nem más, mint az álruhában hozzá belopózott színész. Detektívek jönnek és elkísérik az álszínészt, aki most még jobban szereti Olívia hercegnőt.
A második felvonás színhelye pompás, ragyogó, japán stílusban berendezett bár. Málnai Béla, a díszletek tervezője, ugyancsak kitett magáért és olyan pazar színpadi képeket tervezett az „Olívia hercegnő"-höz, amilyenek alig szerepeltek még nálunk operett színpadon.
Olívia hercegnő, aki ezúttal nagyszerű estélyi ruhában van, és egy csodálatos, ezüst díszítésű köpenybe burkolózik, természetesen a királyt keresi a bárban. Sejtelme nem csal, mert a király valóban itt mulat, és ő is keresi, várja a párját.
Mulatozik nagyban Satyr főceremóniamester is, aki gyors egymásutánban ürítgeti a pálinkás poharakat, és nem nagyon zavartatják magukat Heléna és Arisztid sem. A király és Olivia hercegnő között azonban véres komolyságú a harc. Mindegyik a másikat akarná legyőzni, és egyformán szerelmes mindegyik a másikba. A bárba téved véletlenül az igazi Blinting is (Kompóthy Gyula), akit a sors bártulajdonos képében megismertet Olívia hercegnővel. A makacs, nyakas királykisasszony gyorsan kész a tervével: ha a király bitorolhatta a színész szerepét, miért ne bitorolhassa a színész a királyét? Olívia bejelenti, hogy az egész estét Blintinggel fogja tölteni.
A király pedig most már végig akarja játszani a veszedelmes pártit. Az öreg
Satyr ugyan már teljesen elázott, de annyit még meg tud vele értetni, hogy mindenkivel el kell hitetni, hogy az a frakkos fiatalember, akivel Olívia hercegnő mulat, nem más, mint XV. Don Ramiro, őfelsége, a király. A harminchatodik pohárnál tartó Satyrnak ugyan nehezen megy a fejébe ez a feladat, de azért mégis eleget tesz a parancsnak, sőt annyira belejön a komédiába, hogy végül maga is azt hiszi, hogy a színész a király.
Kétségbeesett hölgy jelenik meg a bárban, Montesillo grófné, aki Olívia hercegnőt keresi. Olívia atyja egy ellenforradalom által visszanyerte trónját, ismét
aktív uralkodó, és a királyi szülők most jönnek gyermekükért. Olívia hercegnőt tehát el kell vinni, hogy illő módon fogadhassa felséges szüleit, de a hercegnő csak vőlegénye karján akar távozni, a vőlegény pedig nem más, mint Blinting, a színész. Nagy az elképedés, a szerelmes király elkeseredésében már-már inzultálja a szerencsétlen színészt, aki akarata ellenére kerül ebbe a csapdába, de végül belenyugszik a látszólag változhatatlanba és csendesen nézi, amint a büszke
Olívia hercegnő Blinting karán eltávozik a bárból.
A harmadik felvonás nem kevésbé színes és mozgalmas, mint az előző kettő, de itt már természetesen nincsenek bonyodalmak, Sőt, ellenkezően, itt oldódnak meg az összes félreértések. Mint minden jólnevelt operetthez illik, a szerelmesek végül mégis csak egymásra találnak és bevallják, hogy csak játszottak. Kiderül, hogy
Olívia hercegnő a királyban nem a királyt, hanem az embert szereti, és Don Ramiro őfelségének egészen mindegy, visszakapta-e trónját Olívia hercegnő papája vagy sem. A fő, hogy boldogok lesznek és boldogságukban osztozik a kedves, mulatós Heléna bárónő is, akinek most már nem kell többé elválnia az ő szeleburdi Arisztidjétől.
Egyébként bízvást állíthatja a krónikás, ezek a párok nem fognak egymástól egyhamar elválni. Huszonötször, ötvenszer, százszor, és ki tudja, hányszor még fogják eljátszani Földes Imre, Buttykay Ákos és Bródy Miksa operettjét, amely a megnyitás napján teljessé tette a fővárosi Színház sikerét.”
SZÍNHÁZI ÉLET - 1923/44. SZÁM:
„Apponyi Albert és leánya az Ezüstsirály newyorki premierjén
Az Amerikai Népszava nagy dicsérő kritikája az Ezüstsirály newyorki előadásáról
Buttykay—Földes operettje a Manhattan Opernhouseban
Ma érkezett hozzánk az Amerikai Népszava tíz nap előtti száma, amelyben hatalmas öthasábos cikk számol be Buttykay Ákos és Földes Imre operettjének az Ezüstsirálynak newyorki előadásáról. Budapesten a Városi Színházban közel százszor játszották azt a gyönyörű operettet, amely most a Manhattan Opernhouse színpadáról hóditotta meg a yenkiket.
Az Amerikai Népszava közli az angol lapok szokatlanul meleghangú kritikáit, amelyekben úgy a librettóról, mint a zenéről a legnagyobb elismerés hangján emlékeznek meg. Azután a lap kritikusa részletesen beszámol a premierről, külön tárgyalva az előadást, a színészeket, a muzsikát, a librettót.
Az előadásnak rendkívüli érdekességet kölcsönzött az a körülmény, hogy a két főszerepet Kosáry Emmi és Király Ernő játszották, akik éppen most vendégszereplő körúton vannak az Egyesült államokban. Az Amerikai Népszava beszámolójából közöljük az alább következő részleteket:
Háromezer ember!
Vasárnap este új darabban mutatkoztak be az amerikai magyar színpad illusztris vendégei, Kosáry Emmi és Király Ernő. Állapítsuk meg, hogy ez az este még zajosabb és még melegebb volt, mint a múlt vasárnapi. Külsőségek: háromezer ember a Manhattan Opernhouse nézőterén, szakadatlan ünneplés minden felvonás végén, újrázások és ismétlések, nyíltszíni tapsok és tomboló lelkesedés a harmadik felvonásban, amikor Király magyar nótákat énekel. Ilyen meleg és szép estéje kevés volt a magyar színpadnak Amerikában. A második felvonás végén a közönség az Ezüstsirály komponistáját, Buttykay Ákost akarta látni. A mester, kedves, szinte megható szerénységgel köszönte meg a tapsokat. Kosáry Emminek minden számát megismételtették és hogy még a felvonásköz sem múljon el ünneplés nélkül, az első felvonás után, mikor a csillárok kigyúltak a nézőtéren, a közönség megismerte az egyik földszinti páholyban Apponyi Albertet, aki lányával együtt jelent meg az előadáson. Szinte fékezhetetlen erővel robbant ki a taps, a lelkesedés, a nézőtéren mindenki felállt, percekig ünnepelte a nagy államférfit, aki meghatottan hajlongott a páholyában, s köszönte meg a közönség spontán ünneplését. Nagyon szép, nagyon meleg este volt és Kosáry is, Király is, legnagyobb diadalaik közé sorozhatják a vasárnapi előadást. Ebben a rendkívüli sikerben bizonyára nagy szerepet játszott maga a darab, amely magyarosságával, mindenekfölött pedig finom és előkelő muzsikájával közel tudott férkőzni a közönséghez.
A sok limonádé után.
Ezután a kritika részletesen ismerteti a darab tartalmát, majd ezt írja:
— Buttykay muzsikája a magyar zene legszebb alkotásai közé tartozik. Erről a muzsikáról külön kellene írni, még pedig hosszú értekezést. Buttykay a finom művészek ösztönszerű irtózásával menekül minden közhelytől, egy pillanatra sem útszéli és nem ír le egyetlen gassenhauert sem. A Kosáry belépője meglepően újszerű, érdekes, igazi kis zenei csemege; az első felvonás táncduettje tele van zenei humorral és hangszerelési ötlettel. Öröm, lelki felüdülés volt a Buttykay muzsikája, mestermű a sok limonádé után, amiket eddig hallottunk és amelyekkel majd minden showban inzultálják az embert. Ami az előadást illeti
Kosáry Emminek
valóban nagyszerű diadalmas estje volt. A világszép nagyhercegné szerepe úgy tapad és simul az egyéniséghez, mint egy ragyogó báliruha, amelyet művészkéz szabott erre a pompás alakra. Aláhúzottan öntudatos egyéniségének kitűnően fekszik ez a szerep, amelynek azután az ő ragyogó művészi egyénisége ad erőt, tartalmat. Kosáry Emmi valóban kettős gyönyörűséget adott a közönségnek, zenei élvezetet, amelyet csak ilyen tökéletes énekesnőtől kaphatunk és drámait, amelyet a brilliáns színésznő szerzett nekünk. A Kosáry hangja tömör, erőteljes, van színe, csillogása, csengése, vivőereje és tud meleg lenni és drámái. Az énektudása hihetetlenül kulturális. A játéka olyan, mint a Buttykay muzsikája, ő is kerüli a közhelyeket és az olcsó primadonnai-fogásokat. Uralkodik a színpadon és a közönségen is. A ruhái valóban párisi kreációk, izgatóan szépek. A sikere hangos, zajos, meleg ünneplés volt, amely az első jelenetnél kezdődött és tartott az előadás végéig.
Király Ernő,
aki nem először van Amerikában, az Ezüstsirályban aratta legnagyobb sikerét. Az az ünneplés, amelyben a közönség részesítette, szívből jött, őszinte volt és legfőképpen megérdemelt. Király Ernő nevét nem lehet elválasztani a magyar operettől, amellyel együtt nőtt és együtt lett világhíressé. Azt a Király Ernőt láttuk vasárnap este, aki jóval több, mint tíz év óta dominálja a magyar operett-színpadot és aki nélkül operettsikert nem is igen leheti elképzelni. Elragadóan kedves volt, megint az a színész, akit szívesen lát az ember a színpadon, aki melegséget és valami jó érzést hoz magával. Elegáns, nagy úr, minden mozdulatában ízléses és kedves. Ezt a kedvességet kell a legjobban aláhúzni, mert a bonvivánnak ez a kvalitása a legfontosabb. Stílus van a Király Ernő játékában. Az az igazi hamisítatlan operettstílus, amelyet nem lehet megtanulni, amelyre születni kell. Király Ernőnek ez az alakítása a háború előtti Budapestre emlékeztetett, a Király Színház régi estéire, amelyekről a kritikusok azt írták: diadalmas esték, a közönség a színházból kijövet az operett, kedves melódiáit dúdolgatta. Nagyon szépen énekelt vasárnap Király, férfias tenorján melegen szálltak a Buttykay széles melódiái; töretlen tisztaságában hallottuk ezt a behízelgő kellemes orgánumot, ezt a férfias tenort, (magyar tenort, ahogy Beöthy László mondta) amelynek sok-sok sikerét köszönhette. A közönség a mulatási jelenetek után Király Ernőt nem akarta lebocsátani a színpadról.
D. Fellegi Teri
vasárnapesti szereplése bebizonyította, hogy nincs kicsi és nagy szerep, nincs hálás és hálátlan szerep, csak színész van, aki a maga egyéniségének a jelentőségével tölti meg a szerepet, amely csak keret a művészi egyéniség számára. A Fellegi Teri virágárus leánya volt a legdrágább, a legbájosabb virágárus leány, akit valaha láttunk, üde, fiatal, friss, mint a virágai. A közvetlensége meghódította és magával ragadta a közönséget. A siker, amelyben része volt, azt mutatja, hogy mennyire benne van az amerikai magyar közönség szívében ez a fiatal művésznő. Az előadás többi szereplői közül Vámos Vilmos, R. Tóth József, Heltai Nelly, Hegedűs Henrik, Hegedűs Lajos és Mártonfalvy karmester neveit említi fel a kritika.”
Részletek Buttykay Ákos „Ezüstsirály” c. operettjéből:
Németh Marika, Kövecses Béla - Ezüstsirály - Kívánj akármit
Neményi Lili, Szabó Miklós – Ezüstsirály - Hová, hová
Németh Marika, Kövecses Béla - Ezüstsirály - Szép asszony mellett
SZÍNHÁZI ÉLET - 1921/15. SZÁM:
„Ezüstsirály – 100
A Városi Színház Bohnen estéi feledhetetlen élvezetet szereztek azoknak a boldog embereknek, akik jegyhez jutottak. Faludiéknak persze jólesett, hogy a nagyarányú vállalkozás első hírére már özönlött a jegyekért versengők tömege a Tisza Kálmán-téren, de — mi tagadás — volt egy kis aggodalom is. Eláruljuk: féltették az Ezüstsirályt.
Elvégre akármilyen nagy is a siker, a húsvéti ünnepek után, és az ilyen drága vendégszereplések után, könnyen érheti baj a legkapósabb darabot is. És itt volt a szombati est a Bohnen Mihály három fellépése között.
Megállapítottuk, hogy azon a kritikus szombaton nem maradt jegy a kasszában, és zsúfolt nézőtéren gyönyörködött a publikum az Ezüstsirály szépségeiben. Ezek a szépségek pedig az idők folyamán elmélyedtek, ragyogóbbak lettek, a népszerűség zománca növeli értéküket. És így jutott el az Ezüstsirály a Városi Színházban rekord számhoz: a századik előadáshoz.
Olyan ünnep ez, amit igaz örömmel kell regisztrálni. A Faludi-rezsim néhány évének eredménye, hogy íme, lehet a Városi Színházban ilyent is megérni, csak derekasan hozzá kell látni. Jó darabot, jó előadásban, szép kiállításban.
Az Ezüstsirályra ez a három jelző teljes mértékben ráillik.
Az előadás nem marad mögötte az operett fénykorának legszebb teljesítményei mögött. Kétségkívül van ebben érdeme, nagy érdeme a két kiváló vendégnek, dehát hiszen ez is csak a színház érdeme, hogy a külföldi konkurrenciával szemben is nekünk tudta biztosítani Kosáry Emmy és Király Ernő fellépéseit.
Kosáry Emmy, mint nagyhercegnő, valósággal fenséges. Ha Talma oktatta Napoleont a fejedelmi magatartásra, pózra, Kosáry asszonytól bizony akármelyik fejedelmi hölgy eltanulhatná az előkelőséget, amit még valahogyan lehet tanulni, dehát a felséges szépséget már nehezebb. Király Ernő mintája marad minden énekes szerelmes színésznek. Ideális könnyedséggel jár-kel, énekel, táncol, kedves, elegáns, van humora, tud szentimentális lenni. És ki tud magyarosabban mulatni, nótát húzatni ?
Aztán jön Sziklay József mandarinja; bátran énekelhetné, hogy a »mandarinok mandarinja vagyok", mert aligha lesz valahol színész, aki ebben a szerepben túltesz rajta. A kecses és fürge Tisza Karola pedig a legjobb partner, akit mindig örömest lát a közönség.
Mály Gerő, az Ezüstsirály új szereplője minden este jobban kívántatja meg, hogy már láthassuk egyszer egész estére terjedő szerepben. Az új harmadik felvonás egyik oszlopa, Sík Rezső mindig megbízható, jó színésznek bizonyul.
Stephanidesz Károly régen betéve tudja a partitúrát. Talán jobban tudja, mint Buttykay, a komponista, akit a századik alkalmából ugyancsak lelkesen ünnepeltek a librettistával, Földes Imrével együtt. És a kis Ferenczy Frigyes, a gyönyörű kiállítás kigondolója és elrendezője is méltán kap egy extraüdvözlést a jubileum alkalmából.
Az Ezüstsirály pedig a századik előadás után is szerepel a Városi Színházban; ez a sirály nem volt vészmadár és ezentúl is a színház szerencsemadara lesz.”
A SZÍNHÁZI ÉLET - 1921/12. SZÁMÁBAN MEGJELENT BESZÁMOLÓ FOLYTATÁSA:
Kosáry, Király, Buttykay és Földes
nyilatkoznak az Ezüstsirály új harmadik felvonásáról
Megkérdeztük az Ezüstsirály két főszereplőjét és a szerzőket: mi a véleményük az új harmadik felvonásról? Itt adjuk a nyilatkozatokat:
Kosáry Emmy:
— Nékem azért kedves az új Ezüstsirály — még kedvesebb, mint a régi volt, — mert az új harmadik felvonásban szív van. Fel is frissíti a játékot az új miljő s az, hogy magyar földön végződik Xénia szerelmi regénye, különösen meghódítja a nézőt. Engem már meghódított... Emlékszem, Földes Imre sehogysem akart harmadik felvonást írni. Még a budapesti első premiér előtt — most már így kell számozgatnom a bemutatókat — azt az ötletet vetette fel, hogy egyáltalában ne is játsszunk harmadik felvonást, hanem a második felvonás végén a zenekar játsszon tovább, elsötétített nézőtér mellett, a finálé befejeztével pedig lépjen ki a rendező és finoman, poentírozottan csak ennyit szóljon :
— És egymáséi lettek...
— Az ötlet friss, kedves, szinte amerikaias volt, de nyomban figyelmeztettem Földes Imrét arra, hogy a közönség számára csak a premiér lenne meglepetés, a későbbi előadásokon elvész az ötlet minden finomsága. Valahogy mégis belenyugodott, hogy meg kell írnia a harmadik felvonást. Jó volt, de az új harmadik felvonásban annyi az érzés, annyi a melegség és szerelem, hogy az új harmadik felvonás sikere felér egy új bemutató előadás tapsaival...
Király Ernő:
— Még a premier napján is úgy volt Bécsben, hogy németül énekelek. Német szó, magyar mulató jelenetben? Nem! Azt hiszem, Rollét, a kitűnő bécsi rendezőt lephette meg legjobban s utána jómagamat, amit ott a premier estéjén cselekedtem. Ahogy a nótám magyaros futamai felcsendültek, lehunytam a szemein, gondoltam egyet - és magyarul énekeltem. A publikum is meglepődött, másodpercnyi csönd támadt a nézőtéren... egyszerre felzúgott a taps — nyertem ! De ebből a nyereségből igen sok jutott a magyar művészetnek s ettől az estétől kezdve mindennap magyar muzsika, magyar szó csengett a Carltheaterben. Ilyen emlékek után hogyne szeretném az új Ezüstsirályt ? Meg kell vallanom, hogy az Ezüstsirály bécsi előadásai után komolyan tartottam attól, hogy pesti bemutatón önkénytelenül németül szólalok meg. A főpróbán kétszer is Johannak tituláltam az öreg Jánost — Mály Gerőt.
A harmadik felvonásban persze nem fenyegetett már ez a veszedelem, hiszen magyar ennek a felvonásnak minden íze. Művészi pályámnak legszebb emlékei fűződnek az Ezüstsirályhoz, a régihez is, az újhoz is.
Buttykay Ákos:
— Az ilyesmit könnyebb megcsinálni, mint beszélni róla . . . Szép feladat volt az új harmadik felvonás, mert magyar a levegője, magyar a lelke ... Az ilyen szövegre gyönyörűség muzsikát írni . . . itt a gróf mulató-nótája, hallgassa csak :
„Az én rózsám gőgös, büszke,
Haj, de "rátarti.
Ha elmenek házuk előtt,
Alig pislant ki.
Ha kipislant, nem rám pislant,
Csak az eget nézi . . .
Pedig én még az eget is
Haj, lehoznám néki."
Buttykay leült a zongorához, eljátszotta az édesbús magyar nótát . . Ez volt a felelete.
Földes Imre:
— Az új Ezüstsirály történetét maholnap jobban ismeri a pesti közönség, mint én magam. A bécsi sikerről azonban szívesen beszélek, mert csak utolsó sorban az én sikerem, mindenekfölött a magyarság, a magyar muzsika a magyar kultúra sikere . . . Pedig eredetileg nem is akartam három felvonást írni. Merő sablon, a harmadik felvonás sem az írónak, sem a főszereplőknek nem adhat kellő teret, a komponista pedig hiába építi fel a legszebb művészi finálét, a zenei finomságok elvesznek. Ennek az ideges kornak a közönsége türelmetlen, elég annak két jó felvonás ... nos, azt gondoltam, de aztán mégis csak megírtam a harmadik felvonást, a régi iskola szerint. Igaz, hogy soha nem tetszett nekem, a bemutató-előadáson kívül egyetlen-egyszer se néztem meg.
Mikor aztán Bécsbe készültünk az Ezüstsirállyal, szíves örömest írtam új harmadik felvonást
s az is természetes, hogy magyar földön játszattam. Arra kellett gondolnom, hogy az Ezüstsirály magyar operett, magyar gróf játszik benne, nem vihetjük tehát külföldre magyar muzsika, magyar zamat nélkül. Buttykay Ákos szép kurucos nótái is magyar levegő után sóhajtoztak, magyar lett tehát az új harmadik felvonás.
(K—y)”
Az e topikban bemutatásra kerülő egykori hírességek karrierjének vázolásában általában próbálok némi kronológiai sorrendhez igazodni. Buttykay Ákos esetében ez nem sikerült teljes mértékben. Ezért elnézést kérek. Egyik legsikeresebbnek tartott művéről, az „Ezüstsirály”-ról az alábbiakban lesz szó.
SZÍNHÁZI ÉLET - 1921/12. SZÁM:
„Az új Ezüstsirály
Emlékezetes, szép este volt, amikor először hangzott fel a Városi Színházban Buttykay Ákos nyitánya, az Ezüstsirály bevezető zenéje; először mulatott a közönség Földes Imre érdekes és vidám szövegén; és tapsolt az operett főszereplőinek, Kosáry Emmynek, Király Ernőnek és Sziklay Józsefnek. A premier estnek nagyszerűségén is túltett most a második premieré, amikor egy nagy külföldi siker után ismét visszakaptuk az operettet és két vezető szereplőjét, sőt kaptunk egy új harmadik felvonást is, és egy új színészt, akinek jelentős sikert hozott az új Ezüstsirály. Mály Gerő ez az új színész, a régi nagyszerű Mály, akinek minden szavát nyílttéri taps fogadta a reprízen.
Az Ezüstsirály második premierje tökéletes, színházi szenzáció volt. Arról szóló hírekkel együtt tudták meg az emberek, hogy Kosáry Emmyt már Berlinbe szerződtették ugyancsak Xénia nagyhercegnő szerepének kreálására. És mintha csak attól félne a közönség, hogy lekésik, úgy ostromolja a Városi Színház pénztárát, hogy mielőbb kaphasson jegyet. Akik már látták az első formájában az operettet, természetesen meg akarják ismerni az új harmadik felvonást is, és akik még nem látták, annál inkább akarják pótolni ezt a mulasztást.
A Faludi-rezsiim legnagyobb operettsikere így került ismét a közönség elé. A szezon egyik legnagyobb sikere lett ismét az Ezüstsirály. Egészen biztos, hogy az Ezüstsirályt évtizedek múltán is éppúgy fogják emlegetni, mint az operett aranykorának egy-egy kimagasló művét. Amint a régibb nemzedék tagjai most fellángolva beszélnek a Nebántsvirág, a Mikádó, a Lili estéiről, a Blaháné, Hegyi Aranka, Pálmay Ilka, Küry Klára diadalairól, úgy fogják emlegetni Kosáry Emmynek Xéniáját, amely kétségkívül magasan kiemelkedik a szokvány operettalakítások sorjából. Valami különösen nemes, megragadó vonása van ennek a szerepnek. Magában a librettóban is megvan már ennek a kivételességnek a magva, dehát Buttykay Ákos zenéje még fokozza ezt az előkelőséget, amely a legszebb módon érvényesül, anélkül, hogy rovására menne annak a derűs és mulattató elemnek, amely mégis csak éltető ereje egy igazi operettnek- A káprázatos öltözékeket sem lehet megemlítés nélkül hagyni. Kosáry új toillettjei oly káprázatosak, hogy azokról csak elragadtatással lehet beszélni. Bizony sok pénzbe kerül ez a rengeteg toillette, ami nagyon prózai mozzanat, dehát ez is kell a sikerhez, és elvégre Kosáry Emmynek olyan a szerződése, hogy megbírja ezt a költséget.
Király Ernő szerepe erősen megnőtt a harmadik felvonásban. A bécsiek kedvéért beillesztették a híres mulató jelenetét. A bécsieknek is magyarul énekelt, és képzelhető honfitársaink lelkesedése, amikor végre magyar szót, magyar nótát hallhattak a Carl Színházban. De Budapesten is örömest fogadjuk operett keretében is, ha felcsendül egy mélabús, majd meg egy pattogó ritmusú magyar nóta Hiszen a népszínmű elzüllése folytán úgyis oly ritkán jutunk hozzá. Az meg aztán különösen kedves, amikor a kinai mandarin is meg akar tanulni magyarosan mulatni. Itt szépen belekapcsolódik Sziklay József is a harmadik felvonásba. Az operettnek ez a figurája talán legjobban sikerült Földes Imrének. Valami egészséges operettihlet szállta meg, amikor megcsinálta. De az is bizonyos, hogy ugyancsak keresnie kellene széles e világon színészt, aki oly híven és kacagtatóan tudja tolmácsolni a szerző intencióit, mint Sziklay József. Erős segítsége ebben Tisza Karola, a kecses és jóhangú szubrett.
Mály Gerőről már megemlékeztünk. Bizonyára fogunk még vele találkozni hosszabb lélegzetű szerepben is. Annyi bizonyos, ha valaha, ezúttal szabad élnünk a „kabinetalakítás" kifejezéssel, amikor az ő ábrázolását dicsérjük.
Sík Rezső nagyon jól játszik drámában is, és igazi nagyúri allűrökkel tudja személyesíteni a férjet, akinek át kell engednie a helyét a vetélytársának.
Ferenczi Frigyes rendezése most is a helyzet magaslatán volt.
(Folyt. köv.)
Ami a táncjáték megírását megelőzte:
ESTI KURIR, 1925.02.11.:
„A függöny mögött
Kedd
KOSÁRY EMMA színészkörökben arról is nevezetes, hogy olyan nagyszerű kávét tud főzni, amilyen mellett bizony az egykori török szultán udvari kávéfőzőjének kávéja is elbújhat, így aztán nem csoda, ha Kosáryéknál délutánonként a vendégek egymás kezébe adják a kilincset.
Tegnap délután Márkus László látogatta meg Kosáryékat. Buttykay Ákos a kávézás után Márkusnak elzongorázta új ópuszát, az „Ünneprontók“-at, azután félrevonultak a dolgozószobába, ahol közel két óra hosszat beszélgettek Buttykay operájáról.
A beszélgetést ugyan senki sem hallotta, de én így is gyanítom, hogy az „Ünneprontók" március végén vagy április elején színre kerül az Operaházban. A koreográfiáját Márkus László fogja írni.
Szóval tegnap Márkus László kávézott Buttykayéknál, ma már nagyobb társaság előtt fog párologni a meisseni csészében Kosáry Emma finom kávéja. Ma délután Kosáryék vendégei lesznek: Faludi Jenő, Király Ernő, Faragó Jenő és Losonczy Dezső.
Buttykay Ákos leül majd a zongorához és vendégeinek eljátssza „A császárnő apródja" című operettet, majd Faragó Jenő felolvassa a librettót. Ez lesz az operett tulajdonképpeni olvasópróbája, mert szerdán reggel tíz órakor már megkezdődnek a Király-Színházban a kóruspróbák is.”
Buttykay Ákos operettjeiről, illetőleg azok hazai és külföldi bemutatóiról egyébként pontos kimutatást olvashatunk az "Operett Magyarországon, 1860-1958 forráskatalógus 31. oldalán. Ld. itt.
A ZENE, 1927. 16. SZÁM, 317. OLDAL:
„Táncjáték Arany János egy balladájából. Márkus László táncjátékot írt Buttykay Ákos Ünneprontók című zenekari munkájához. A táncjáték Arany János balladáját viszi színpadra. Mint értesülünk, a m. kir. Operaház a jövő szezonban színrehozza az Ünneprontók balettváltozatát.”
SZÍNHÁZI ÉLET, 1919. 24. SZÁM:
„A CSIBÉSZKIRÁLY
Repríz volt múlt héten a Király-Szinházban, de valóságos bemutató számba ment ez a repríz, mert bizony a mai színházi közönségnek csak igen kis hányada emlékszik még azokra az időkre, amikor ugyanezen a színpadon játszották „A csibészkirály"-t. Tizenkét évvel ezelőtt mutatta be ezt az operettet a Király-Szinház és azóta kissé megfeledkeztek a budapestiek a kis Daisyről, a kedves Grolmusról, a mulatságos Gámeczről és a darab sok más vidám figurájáról, melyek most frissen, mintha nem is tartózkodtak volna hosszú éveken át a színházi könyvtár poros csendjében, új életre keltek.
Az angol miljőben játszó darab szövegét Szél Lajos, egy kiváló magyar mérnök írta, aki a komoly aritmetikai tudományok mellett nagy rutinnal és sok ötletességgel forgatta már tizenkét évvel ezelőtt is a tollat és most dolgozik éppen új darabjai megírásán. Egy új operettlibrettója és egy vígjátéka van készülőben és ha ideje volna hozzá, nagyon szeretne megírni egy középkori verses drámát, mely a valóság köntösébe öltözött mesejáték volna.
A zene Buttykay Ákos műve. A kiváló komponistát, akit a komoly hangversenyek publikuma épp oly jól ismer, mint a színházakéi, nem kell e helyen és ez alkalommal külön bemutatni. Két nagyszabású szimfóniája, zongoraversenye, az Arany balladájához készült „Ünneprontók" című szimfóniai költeménye és „Az ember tragédiájá”-hoz a Nemzeti Színház számára készült kísérőzenéje mellett tudvalévőleg vannak színpadi művei is, amelyek őszinte sikereket hoztak számára. „A csibészkirály"-on kívül sok nagysikerű előadás emléke fűződik „A bolygó görög" című operettjéhez, mely ugyancsak a Király-Színházban került előadásra és a „Hamupipőke" című operához, melyet az Operaház adott elő. Hogy továbbá Buttykay Ákos operettkomponista azonos az európai hírű zongoraművésszel és a budapesti Zeneakadémia professzorával, talán nem minden olvasója e soroknak tudja, de aligha lesz olyan tagja a színházi közönségnek, aki ne tudná, hogy Kosáry Emma neve előtt a B. betű Buttykay Ákost jelenti, a legszeretetreméltóbb primadonna-férjet.
*
„A csibészkirály" a legkevésbbé sem sablónoperett. Minden értékén felül ez egyik legnagyobb érdeme: egyáltalában nem él az operettek unos-untig megszokott rekvizitumaival, egészséges ötlettel olyan szituációkat visz színpadra, amilyenek alig kerülnek oda ebben a műfajban és még a romantikája is olyan beállítású, ami nem hasonlítható a librettók nagy átlagának elkoptatott patronjaihoz. Mert operett, nem maradhatott el a szerelem A csibészkirályból sem. De a szívek és érzelmek története csak halvány fonálként húzódik végig egy kacagtatóan kedves, burleszk betörő-histórián, amely az egész operett magvát alkotja.
Az egyik szerelmes Daisy, a primadonna, híres starja egy nagy londoni operettszínháznak, aki valamikor nem volt ilyen boldog, mint most, mikor premierre készülhet és nem volt ilyen előkelő primadonna, hanem egy szegény, ostoba kis leány, akit sötét gondolatokra csábított az éjszaka csendje és a víz fekete tükre. Mi tűrés-tagadás, Daisy valamikor öngyilkos akart lenni és végső elkeseredettségében vízbe vetette magát. A mentőangyal azonban ott őrködött a közelben egy derék rendőrfelügyelő képében, aki minden baj nélkül vitte szárazra a kis öngyilkosjelöltet, kit a holdfénynél, vizesen, prüszkölőn meglátni és megszeretni pillanat műve volt. Megmentő és megmentett azután elváltak és nem is tudták meg egymás kilétét. De
Daisy épp ugy nem felejtette el szabadítóját, mint a derék Edward Leyton az ő védencét és keresik egymást, hátha egyszer véletlenül megint összeakadnak.
Mi már akkor ismerkedünk meg velük, mikor ez a titkos óhaj régen ég a szívük mélyén. De Daisy most már primadonna és semmi oka sincs arra, hogy öngyilkosságot akarjon elkövetni. Éppen premier előtt állnak, a színház javában készül „A Csibészkirály" című operett bemutatójára és Daisy öltözőjébe garmadával hordják a virágot az udvarlók. Ott sürög-forog az igazgató is, a kritikus is, ki és befut az ügyelő és bejön a kórus is, hogy még egyszer utoljára elpróbálja Daisyval a főszámot. A primadonna, szerepéhez híven, csibésznek van öltözve, művészien rongyos fiúruhában, nagy tollas karbonári kalapban, a harmadik felvonásban azonban estélyi ruhában lesz és már ott hevernek öltöző-asztalán a pompás ékszerek, melyeket viselni fog.
Leyton rendőrfelügyelő, aki szenvedélyesen üldözi a betörőket, elárulja az igazgatónak, hogy betörés készül, el akarják lopni a primadonna ékszereit és kénytelen az öltöző környékén megfelelő számú rendőrt elhelyezni, hogy idejekorán lefülelhessék a jómadarakat Daisynek természetesen nem szólnak, nehogy felizgassa a dolog. Alig libben ki Daisy a színpadra, kiürül az öltöző és pontosan, ahogyan a rendőrfelügyelő megjósolta, megjelenik halk, macskaléptekkel Grolmus,
a híres betörő két társával. Egyenesen Daisy toilette-asztalához tartanak és javában zsákmányolják a kincseket, mikor besurrannak Leyton emberei és lefülelik őket. A szín pár pillanatig ismét üres marad és Daisy fut vissza a színpadról, hogy a tükör előtt kis festéket tegyen arcára. Két rendőr e pillanatban visszatér, megpillantják az operett jelmezébe öltözött „Csibészkirályt" és e szavakkal, hogy:
— Ni, egy még itt maradt ! — fülön csípik a meglepett primadonnát is és viszik magukkal a többiek mellé a dutyiba.
A második felvonás két részből áll. Az elsőben a rendőrségi fogház kőfallal körülkerített udvara a színhely. Két rendőr beszélgetéséből megtudjuk, hogy Leyton rendőrfelügyelő állandóan álöltözékben a betörők közé jár, kilesi minden tervüket, titkukat és a munkánál azután rajtuk üt. Ez a magyarázata annak, hogy a betörők állandóan kudarccal dolgoznak. A színházhoz mozgósított rendőrök visszatérnek a zsákmánnyal, magukkal hozzák Grolmust és társait, valamint Daisyt, akit szintén betörőnek tartanak.
Daisy csak a díszes triumvirátustól tudja meg, hogy miért cipelték őt el az öltözőjéből és mikor értesül arról, hogy betörőnek vélik őt is, boldogan felsikolt :
— Hiszen ez pompás ! Nagyszerű reklám lesz!
Vidáman megadja magát sorsának és felcsap a bandába, hiszen ez a legegyszerűbb módja annak, hogy baj nélkül kiszabaduljon a furcsa kalandból. Grolmus segítségével pillanatok alatt megszabadulnak bilincseiktől és a kőfalon át megszöknek.
A szín változik: a színpad egy tolvajkocsma kedélyes helyiségét tárja elénk. Sorra gyülekeznek a betörők, tolvajok, kik nagy ünnepre készülnek: ma lesz a Csibészkirály választása. Gámecz két húgát hozza magával noviciáknak. Ma kell letenniök a vizsgát, hogy felvehetők-e a céhbe. Csak Grolmus kompániája hiányzik és egy leány szepegve hozza hírül, hogy a társaságot elfogta a zsaru. A nagy búsulás azonban, ami ennek nyoméban támad, nem tart sokáig. Vidám nótázással megérkeznek a szökevények: Grolmus, Daisy és a többiek.
Ott van a betörők közt a rendőrfelügyelő is két emberével, hogy kilesse az újabb terveket. Leyton meglepetve ismeri fel Daisyben azt, akit állandóan keres és elhatározza, hogy megmenti a bűn fertőjéből. Daisy is felismeri .a rendőrfelügyelőben azt a fiatalembert, aki után vágyódik, mióta a hullámokból megmenekült. Sajnálja, hogy ily mélyre süllyedt és elhatározza, hogy megmenti.
Először a vizsgát tartják meg. Csengőkkel teleaggatott babát hoznak be, annak a zsebkendőjét kell kilopni úgy, hogy a csengők meg se szólaljanak. Gámecz két húga nagyon ügyetlenül végzi a feladatot, Daisy azonban remekel, nem csak a zsebkendőt lopja ki a bábu zsebéből, hanem elcsórja a csengőket is anélkül, hogy bárki észrevenné. llyent még a legvénebb betörők se láttak. Hát még amikor Daisy
a szélsípokkal telerakott szőnyegen, melyen a surrunó járást tanítják, nemcsak hogy úgy fut végig, hogy egy síp se szólaljon meg, de a sípokon lépdelve egy vidám nótát is elzenél. Grolmus egészen elérzékenyül ennyi tehetség láttán és azt indítványozza, hogy maga helyett Daisyt válasszák meg csibészkirállyá. A választás közfölkiáltással meg is történik és Daisy azonnal szónokolni kezd :
— Népemhez!
Grolmus azonban leinti. Előbb a koronázásnak kell megtörténnie. Behozzák a palástot, jogart és koronát, felültetik az új csibészkirályt a trónra, azután ünnepélyes menetben Vonulnak el az új király előtt az alattvalók, az egész tolvaj és betörőtársaság. Az ünnep azonban nem volna teljes, ha meg nem koronáznák egy nagyszabású — betöréssel. Grolmus azt indítványozza,, hogy miután a primadonna öltözőjében pórul jártak, köszörüljék ki a csorbát azzal, hogy betörnek a primadonna lakááéra. Az új „Csibészkirály" lesz a vezérük.
Daisy felújong. Hiszen így a legkényelmesebben fog hazajutni! Kiválaszt magának néhány embert, köztük Grolmust, akit nagyon megszeretett és Leytont, akit minden áron meg akar menteni.
A harmadik felvonásban a társaság bravúrosan végrehajtja a betörést. A díszes szalonban azonban legnagyobb megrökönyödésre Daisy leleplezi magát. Leyton boldogan újong föl és ő is levetve inkognitóját szerelmesen veszi birtokba a legnagyobbszerűbb zsákmányt: Daisyt magát.
*
Ezt a kedves, mulatságos cselekményt csengő-bongó rímekben és ötletes prózában írta meg Szél Lajos, Buttykay Ákos pedig olyan muzsikát komponált hozzá, ami — ne értsék félre ezt — szinte túl jó operettnek. Nemcsak dalok, táncok, indulók pompás sokasága van Buttykay partitúrájában, a zenekari ötletek végtelen változatossága pajzánkodik állandóan az orkeszterben, szinte nem is győzi figyelni az ember azt a sok kedves részletet, amely ellenállhatatlanná teszi ezt a finom, tartalmas és mesterien instrumentált muzsikát.
A Király-Színház pazar szereposztásban hozza ismét színre „A Csibészkirály"-t. A főszerepet, Daisyt, Fedák Sári játssza, aki nagy sikerrel alakította ezt a pompás nadrágszerepet már az operett bemutatóján, most pedig sok komoly drámai szerepe után vidáman, egészséges pajkos humorával tér vissza kis kirándulásra, benne az operett birodalmába, ahol — hiába távozott — sokkal inkább otthon van ma is, mint sokan mások. Nem lehet részletezni Fedák Sári Daisyjét, ezt a sokaknak új alakítását. Fedák ismét Zsazsa, egyéniségének minden bájával, eredetiségével, varázsával.
A partnere Grolmus szerepében Rátkai Márton, aki pompás figurát csinál a vén betörőből. A bemutatón, tizenkét évvel ezelőtt Sziklay Kornél játszotta ezt a szerepet, most Rátkai kacagtatja meg mókáival, fürgeségével közönségét. Az érzelmes rendőrfelügyelőt Király Ernő alakítja, kinek kellemes orgánuma megkapóan érvényesül a szép, finom Buttykay dalokban. Ihász Aladár, akit őszinte elismerés illet meg a kitűnő rendezésért is, a szerencsétlen színházi igazgatót játssza, akitől a premiér közepén hurcolják el ostoba félreértésből a rendőrök a primadonnát. Latabár Árpád és Nádor Jenő két betörő alakjában jeleskednek, Mányoki Gizi mint takaros
Kitty szobaleány arat sok tapsot és nagyon kedves jelenség a fiatal Bellák Annus is. Szirmai Imre a kritikus, Raskó a tűzoltó szerepében egészítik ki a kitűnő együttest, mely előreláthatóan sok-sok estén át fogja sikerre vinni A Csibészkirályt-t.”
PESTI HÍRLAP, 1912.10.17.:
„SZÍNHÁZ ÉS ZENE
Hamupipőke
(Részlet)
(Mesejáték három felvonásban. Szövegét írta Bakonyi Károly. Zenéjét Farkas Imre és Gábor Andor verseire szerzette Buttykay Ákos. Először színre került a m. kir. Operaházban 1912. okt. 26-dikán.)
[…]
Méltó, igazán kongeniális társa (Bakonyi Károlynak) a munkában a zenei rész szerzője: Buttykay Ákos. Itt is, ebben a művében is találkozunk a Salambo s az Ünneprontók makarti orchestralis színpompájával; és a Bolygó görög s a Csibészkirály ötletes invenciójával, kellemes és üde dallamosságával. Csakhogy itt kétféle elem különböztethető meg a zenéjében, ami összefügg a mű keletkezésével, illetőleg átdolgozásával. Eredetileg ugyanis a Királyszínháznak szánta a művét Buttykay, és ehez képest daljátékot, afféle magyar operettet írt; később átdolgozta a munkáját a m. kir. operaház számára és behódolt a magasabb operai stílusnak. Van tehát művében könnyebb és van nehezebb fajta zene; van operettrészlet és van abban magas nívójú opera. De ezzel a kategorizálással korántsem akarjuk lekicsinyelni, vagy lejebb szállítani a mű értékét. Mert az egész mű mégis egységes benyomást kelt; legfölebb az kifogásolható, hogy a rongyos, hamvas és szurtos kis hamupipőke néha nagyon is ragyogó és nehéz zenei köntösben jár. De ebben iskolát alapított Humperdinck, kinek gyermekszereplői egy nagy wagneri zenekar hullámai közt enyelegnek és játszadoznak egymással. […]”
A Filharmóniai Társaság Zenekara Buttykay Ákosnak az Ünneprontók” c. szimfonikus költeményét 1905.01.25-én mutatta be a Pesti Vigadóban. Vezényelt: Kerner István. (Ld.! Koncertadatbázis – budapesti hangversenyek 1900-tól napjainkig)
Korabeli kritika:
UJ IDŐK, 1905 (11. ÉVFOLYAM, 1-26. SZÁM) - TÁRSADALMI ISMERETTERJESZTŐ CIKKEK, GENREKÉPEK, LEÍRÁSOK (114. OLDAL):
„Az Ünneprontók
A szerdai filharmonikus koncerten mutatták be először Buttykay Ákos hazánkfia legújabb művét, az Ünneprontók című szimfóniai költeményt. E mű poétikus intencióit, — helyesebben formulázva — inspirációját, lelkesedését Arany János hasonló című balladájából merítette a szerző.
Buttykay szimfonikus költeménynek nevezi a munkáját, — helyesen, — zenéje tényleg programzene, amelynek élvezését, megértését nagyban elősegíti a ballada ismerése, azonban mégsem szimfonikus költemény ez a munka, ha a legmodernebb német zeneírók írásmódját tartjuk szem előtt. Nem követi szó szerint a szöveget, nem tekinti főcéljának azt, hogy zenében adja vissza a ballada egyik vagy másik vers-sorát, hanem az egész kép, a költemény eltévelyedett hőseinek ijesztő tragikuma hatott fogékony, költői lelkére. De van még egy másik, sokkal élesebb különbség a mai program-szimfónikusok és Buttykay közt: Amazok rombolva alkotnak, a zenét föl akarják szabadítani a forma békói alól, szabadon, de belső összefüggés, kellő rendezettség nélkül sorakoztatják gondolataikat, Buttykay ellenben néhány gyengéd, indokolható szabadságot véve magának, nagyjában híven megtartja a nyitány klasszikus, — a szimfónia első tételével megegyező — formáját. Az Ünneprontók zenéje tehát programatikus, de abban az értelemben, amelyben ezt a kifejezést a Mendelssohn plasztikus formáiban remek nyitányaira, nem pedig a Berlioz—Liszt-féle irány alapján fejlődött Strausz Richárd zenére alkalmazzuk.
Hangulatos, dallamában alig hullámzó zenével kezdődik a darab; a zenekari kolorit találóan jellemzi a verőfényes ünnepi délelőtt meleg, napsugaras levegőjét, a templomi közönség áhítatos, kissé egyhangú énekét. A zene mind erősebbé, pompázóbbá válik, a zenekar összes regiszterein nagy erővel szólal meg a hívők korálisa, egyszerre csak vad, földi hang, az ünnepet megrontó tivornyázók, lármás, bőszült kiáltása vegyül az áhítatos hangok közé, nemsokára föllép a dudás, az ördög, aki csábító zenéjével kínhalálra, poklok fenekére táncoltatja az egész mulató csoportot.
Kis, magyaros ritmusú, fickándozó témával kezdődik a tánc. Ebből az alig két ütemnyi motívumból építi fel a szerző az egész nagy tételt. A zene mind tüzesebbé, szenvedélyesebbé válik, egymásután ugranak elő az ellenállhatatlan táncritmusok, szinte reng a föld a táncolók talpa alatt, szinte látja az ember az ördögöt. Hirtelen megáll a tánc, lassú gyászos melódia, a főtéma szellemesen átalakított, megnemesült formában panaszolja el a táncoló csoport keservét, visszatérnének már a jó útra, de nem lehet, vad robogással rohannak a gyehenna tüzére.
Buttykay zenéjének legszebb s nekünk legkedvesebb vonása a magyarossága. Nem mindenütt, de nagyobb részben színmagyar ez a muzsika, magyar szív, magyar lélek alkotása.
A szenzáció erejével hat Buttykay ragyogó orkesztráló tudása. Anélkül, hogy keresné, hajszolná a hatásokat, ezer színben pompázik sokszavú zenekara. Valami ideges, izgatott hangulat uralkodik az egész munkán. Ez a lázas zene élénken szavalja el, szinte dramatizálja a balladát. Egészséges polifóniája, gazdag sematikus munkája hathatósan támogatja céljának keresztülvitelében. De van egy hibája ennek az egészében gyönyörűen sikerült darabnak: kevés benne a melodikus invenció, a témák szűkszavúak, rövid lélekzetűek. Ezért aztán ismétlésekbe, ritmikus egyhangúságba keveredik a szerző. Igaz ugyan, hogy a gyors, bizsergő tempó nem érezteti föltűnően ezt az egyhangú ritmust a hallgatóval.
Ezek a kis hibák elenyésznek a munka szépségei, gazdagsága mellett: az Ünneprontók Buttykay Ákos legsikerültebb, legérettebb kompozíciója, Buttykay Ákos pedig egyik legkomolyabb, leghivatottabb művésze hazájának.
Kálmán Imre”
(Halmi, 1871. júl. 22. – Debrecen, 1935. okt. 26.): zeneszerző
Ha már Kosáry Emmiről írtam, feltétlenül szólnom kell férjéről, Buttykay Ákosról. Házasságuk közismerten kiváló volt, nagyon szép családi életet éltek. Egyetlen gyermekük, Buttykay Emma (aki később színésznő lett), a szemük fénye volt. Nekem úgy tűnt, Buttykay Ákos - szeretetből - némileg alá is rendelte magát felesége, Kosáry Emmi karrierjének, ritkán mutatkoztak egymás nélkül. De tény: Buttykai Ákos korának elismert zeneszerzője és zongoraművésze volt.
MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON:
„… Thomán István és Weimarban B. Stavenhagen tanítványa. 1907-től 1922-ig a Zeneak. tanára. 1909-ben feleségül vette Kosáry Emmi színművésznőt. – M. Zenekari művek: Fantázia zongorára és zenekarra (1896); Scherzo (1898); Suite (1900); cisz-moll szimfónia (1900); d-moll szimfónia (Salammbo, 1905); Az ünneprontók (szimfonikus költemény, 1905); hegedűverseny stb., kamarazene, zongoraművek (Magyar dalparafrázisok), daljáték (Hamupipőke), operettek: A bolygó görög (1905); A csibészkirály (1907); Az ezüst sirály (1920) stb.; színpadi kísérőzene Az ember tragédiájához, dalok. Kacsóh Pongrác: János vitéz c. művének az Operaház számára történő áthangszerelése. – Irod. Nekrológ (A Zene, 1935. 2. sz.); Koch Lajos: B. Á. (Magy. Zenei Szle, 1941. 9. sz.)”
A továbbiakban – a teljesség igénye nélkül - ismertetni fogok néhány korabeli beszámolót, ill. kritikát Buttykay Ákos, a zeneszerző főbb műveiről, de bevezetőben olvassuk el „vádlott”-ként tett vallomását, amelyben „csak a tiszta igazat vallja”. :)
SZÍNHÁZI ÉLET 12. ÉVF. 2. SZ. (1923. JANUÁR 7-13):
„Vádlott BUTTYKAY ÁKOS - Csak a tiszta igazat vallja.
A SZÍNHÁZI ÉLET TÖRVÉNYSZÉKE
Neve? Buttykay Ákos.
Kora? 52.
Születési éve? 1871.
Foglalkozása? Zeneszerző.
Kedvenc foglalkozása? Lehetne erről beszélni.
Mint tanár szigorú-e? Az voltam.
Ki volt a legkedvesebb tanítványa? Szegény kis Pártos Pista.
Milyen hangszereken játszik? Zongorát.
Melyik a kedvenc dala? Amit a feleségem énekel.
Ki a kedvenc színésznője? A feleségem, Kosáry Emmy.
Mi a kedvenc étele? Nincs.
Mi a kedvenc itala? Nincs.
Mi a kabalája? Nem szeretem a 13-as számot és a pénteket.
Ideges-e? De mennyire! . . .
Színésznő lesz-e a kislánya? Kitűnő hegedűnövendék.
Tud-e nagyon haragudni és mikor? Ha bántanak!
Hol szeretne élni? Ahol nincs gyűlölet!
Kire haragszik? Senkire.
Kit szeret legjobban? Hogy lehet ilyet kérdezni? Feleségem, kisleányom van.
Kártyázik? Alsóst, örömmel és végletekig.
Dohányos? Erősen, fájdalom!
Vannak-e titkai? Alig hiszem.
Mik a zenei tervei? Dolgozni, teremteni, sokat, szépet.
Milyen a pesti színházi publikum? Nem vagyok illetékes erre felelni.
Mi a véleménye a kritikáról? Ha nem volna, meg kellene teremteni.
Büszke-e a felesége sikereire? Csakis arra.
Drukkol-e a premierjein? Kimondhatatlanul.
Szereti-e a drámát? Lehet erre nemet mondani?
Hát a mozit? A jót nagyon.
Szeret -e telefonálni? Kedvenc foglalkozásom.
Szereti-e a csendet? Ha dolgozom.
Volt-e már büntetve? Dohányzásért a villamoson, 10 koronára, jogerősen.”
A lap alján Butykay Ákos saját kezű kézírása és aláírása:
„Vallomásomat aláírásommal hitelesítem. Buttykay Ákos”
Szabó Ilonka halálának szürrealisztikus története:
VILÁG, 1947.08.07.:
„György Ferenc riportja a Magyar Ellenállási Mozgalomról
A BUDAI SZT. ERZSÉBET KÓRHÁZ LEGENDÁJA
(Részlet)
„[…] Budán fellépett a kiütéses tífusz, Szabó Ilonka operaénekesnő volt az első áldozat. Ez a művésznő, akiről utcát is neveztek el Budán, 41 fokos lázban hozta világra gyermekét és szülés közben operaáriákat énekelt. A gyermek ma is él. Az eset, megrázó mivoltában, páratlanul áll az orvostudomány történetében. […]”
És egy másik verzió:
FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1960.05.06.:
„A SZERKESZTŐ POSTÁJA:
[…] Szabó Ilonka, a tragikus körülmények között elhunyt operaénekesnő a Mátyás-templom kórusában énekelt. Hangjára (lírai szoprán volt) egy zenei szakíró hívta fel az Operaház igazgatóságának figyelmét. Próbát énekeltettek vele és azonnal szerződtették. A Traviata címszerepében mutatkozott be igen nagy sikerrel. Utána a Szöktetés a szerájból és más Mozart-operák főszerepeit játszotta. Férjhez ment, tovább tanult és szerepelt az Operaház színpadán. 1944-ben gyermeket várt - férjének bujkálnia kellett -, gyenge szervezeténél fogva nehezen tűrte állapotát. Az ostrom idején magárahagyatottan, orvosi segítség nélkül szülte meg gyermekét és szülés után meghalt. A lakóháza mögött levő Toldi Ferenc-gimnázium kertjében temették el. Az Ilona utcát, amelyben lakott, Szabó Ilonka utcának nevezték el.”
FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA,1990.02.17.:
„SZÍNÉSZEK FÖLDÖN ÉS EGEN
Déryné vándorútjai a XX. században
(Kivonat)
A magyar filmeseket már a harmincas évek végén megkísértette a gondolat, hogy Déryné vonzó alakját kivetítsék a mozivászonra. A Magyar Filmintézet dossziéiban találtam rá egy grandiózus filmterv részletes szinopszisára. A címe ugyanaz lett volna, mint az 1951-ben megvalósult filmnek: Déryné. A Nemzeti Színház fennállásának százéves évfordulójára szánták, de a jelek szerint erről a dátumról lekéstek.
Nem kevesebb igénnyel léptek föl a filmjükkel szemben, minthogy az ölelje fel Déryné teljes életét a születésétől a haláláig. A témát így osztották föl három részre: I. Bimbózó évek. II. Teljes virágzás. III. Örök színpad.
A nagyralátó szinopszis az akkori előírásoknak megfelelően báró Wlassics Gyula államtitkár, az Országos Nemzeti Filmbizottság elnöke asztalára került. Csakis az ő engedélyező határozata alapján lehetett egy magyar film gyártását megkezdeni. A főcenzornak tetszhetett a terv, de megrémült a szövegtengertől. A szinopszist így véleményezte 1939. szeptember 18-i keltezéssel: „Kiragadni a jellemző motívumokat.” Ezek egyikéül ajánlja a magánéletben kínálkozó lemondást a hivatás kedvéért. A film tervezői azonban, úgy látszik, nem tudtak megbirkózni a feladattal, mert báró Wlassics 1940. január 19.-i sürgetése ellenére a filmről többet nem hallani.
[…]
1943-ban aztán lett mégiscsak Déryné-film, Futótűz címmel, a színésznő születésének százötvenedik évfordulójára. Meglepetéssel is szolgált, mert nem az akkori idők felkapott filmsztárjai közül került ki Déryné alakítója, hanem egy mozivásznon még nem látott, de az Operaházban már sikert sikerre halmozó, nagy tehetségű operaénekesnő, Szabó Ilonka öltötte magára e főszerepet. Nagyon valószínű, hogy Farkas Zoltán, a film rendezője nem keresgélt egy percig sem alkalmas megszemélyesítőt Déryné alakjára. Az egész filmvállalkozás eleve abból indult ki, hogy Szabó Ilonka játszhassa el Dérynét. Szabó Ilonka írta a forgatókönyvet is; társszerzője Patkós György volt.
Az énekesnő gyönyörű koloratúrszopránjával alkalmasnak bizonyult a szerepre. De lényének finom bájával és jó színészi adottságaival is, ami őt az operaszínpadon már közkedveltté tette. Mindenben megtestesítette ama minősítést, amit Déryné írt a leveleiben a névaláírása alá: nemzeti dalénekesné. Szabó Ilonkát még egy szál összekötötte Dérynével, habár a filmből ez nem világlott ki: mindketten a saját koruk legjobb Rosinái voltak Rossini Sevillai borbélyában.
Dérynét színésznői és honleányi nagysága mellett úgy idézte meg az utókor regényes emlékezete, mint a szerelem turbékoló galambját. Naplójában megindító szépséggel ír is a szerelmeiről. Érzelemgazdagság és szemérem hatja át e sorokat. Kételyei azonban voltak, hogy vajon belefoglalja-e ezeket a memoárjába. Naplója inspirátorának, Egerváry P. Ödönnek egy hozzá írt levelében ezt a kérdést teszi föl: „Viszonyaimról szükséges-e említést tennem? Mert sok udvarlóim voltak, de némi kivétellel nem csiklandós oldalról.”
Tűnődhetünk: mit ért Déryné a kevés kivétel és a csiklandós oldal alatt. S ugyan miképpen élt volna ezekkel (és ezekből) korának pletykasajtója? Hiszen már akkor is voltak a művészi intim berkekben botrányok, s még inkább botránykrónikások. Déryné magánszemélyét azonban az életepizódjait feldolgozó forgatókönyvírók és színpadi szerzők megelevenítésében szent fátyol lengte be. Csak romantika férhetett személyiségéhez, erotika soha.
A Futószél az 1823-as évhez visz vissza. Déryné akkor már harmincéves szépasszony. Már hírneve teljében, de még ekhós szekéren érkezik Kolozsvárra. A fellépésén lelkes közönségének egy tudatlan tagja azt hívén, hogy füttyversenyen van, tévedésből kifütyüli Dérynét. Legalábbis ez a látszata a malőrnek. A városi konziliárius fia, bizonyos Bartha Ákos diáktársaival alaposan ellátja a baját a botrányokozónak, majd igazságszolgáltatás céljából a kudarc miatt kétségbeesett Déryné lakására hurcolják. Itt derül ki a félreértés. Ám ez a kis atrocitás kiváló alkalmat teremt, hogy a nagy színésznő és a jóképű Ákos között a vonzalom megszülessék, ami alapjául szolgál a film meglehetősen szokványos szerelmi bonyodalmainak.
De hát valójában mindez csak ürügy, hogy a szebbnél szebb dalok fölcsendülhessenek Déryné—Szabó Ilonka ajkáról. Nyilvánvaló, hogy Ákos éjszakai szerenádot ad a művésznő ablaka alatt, amelyet, elmaradhatatlan gitárja kíséretében, a szerelmes Déryné kedves dallal viszonoz.
Az is természetes, mivel a téma megköveteli, hogy a filmben komoly hangsúly helyeződjék a magyar színészek szent kötelességére. Ennek szószólója itt Déryné közismert imádója, Szentpéteri Zsigmond. De — amint egy korabeli recenzió leszögezi — a színésznőben felébred az örök nő, aki boldog akar lenni, asszony akar lenni. Mivel azonban ez elé akadályok gördülnek, az ekhós szekér továbbdöcög más tájakra a sajgó szívű, de a kötelessége szavára hallgató Dérynével.
A füttyös botrányt Déryné megírta naplójában, Bartha Ákos létezésére vonatkozólag viszont még csak utalást sem találunk benne. Könnyen föltételezhető, hogy e gáláns fiatalember Szabó Ilonka, a filmíró kitalálása. A szentimentális meséhez kellett egy amorozó.
Irodalmi és művészi szempontból akármilyennek is ítélhető meg a Futótűz című film, jelentősége egy, sajnos, nagyon tragikus okból vitathatatlan. S ez Szabó Ilonka Déryné-ábrázolásának a hitelénél is fontosabb. E film elsősorban nem Déryné, hanem Szabó Ilonka emlékműve lett. Megőrizte számunkra az ő alakját és hangját. Mert ő többet már nem kerülhetett filmre, s színpadi karrierje is hamarosan derékba tört. Buda ostromakor mártírhalált szenvedett. Egyes források szerint személyesen vett részt az ellenállási mozgalomban, más följegyzések arról tudatnak, hogy férje baloldali magatartása miatt üldözték a németek, s a tőlük elviselt bántalmazások következtében halt meg 1945 januárjában (1. sz. megj.: ld. lent!) , harminchárom éves korában. Szabó Ilonkát a helytállása és törhetetlensége mindenképp Déryné példázata mellé emelik föl.
Szabó Ilonka emlékét még a róla elnevezett hangulatos utca is őrzi a Várhegy oldalában.
A Futótűz utóéletének van egy érdekessége. Farkas Zoltán rendező 1947-ben rövid játékfilmet állított össze a Futótűz fölvételeiből Déryné naplója címmel. Bartha Ákos figuráját azonban teljességgel ki kellett belőle iktatnia, mivel az őt alakító Szilassy Lászlót (2. sz. megj.: ld. lent!), a háború alatti politikai magatartása miatt kénytelen volt kivágni a filmből. Hogy milyen lehetett a Futótűz ilyen csonkán, nem tudom. Szabó Ilonka nyilván ugyanolyan szépen dalolt benne, mint az eredetiben.
[…]
Sas György”
1. sz. megj. A.:
Szabó Ilonka halálának a körülményei a mai napig nem tisztázottak. Ld. még a soron következő bejegyzésben leírtakat.
2. sz. megj. A.:
Mudrák Józsefnek a Szilassy Lászlóról írt könyvében ez áll: „A II. világháború óta megjelent lexikonok, filmszakkönyvek úgy tartják számon Szilassy Lászlót, mint aki SS-tiszt volt és részt vett a Szálasi-puccsban is. … Ábel Péter filmtörténész 1991-ben kétrészes cikkben tisztázta a dolgot.” (Ld. Színházi Élet, 1990/4. 18-19. pp. és 1990./5. 36-37. pp.) Lényeg: A színész Szilassy László igazi neve Szabó László volt. Semmilyen személyes adata (sem születésének helye, sem annak éve, sem édesanyja neve) nem egyezett meg a háborús bűnösnek nyilvánított Szilassy Lászlóéval. A színész Szilassy (Szabó) László bűne a névrokonság volt.
AZ EST, 1934.05.26.:
„Új magyar koloratur-énekesnőt
fedeztek fel az Operaházban
Beszélgetés Szabó Ilonkával és a tanárnőjével
»A szevillal borbély« tegnapi operaházi előadásában a színlap Rosina szerepében Szabó Ilonkát hirdette, akinek a neve mellett az m. v. jelentette, hogy mint vendég lép fel. Az ifjú koloratúr-énekesnő meglepő sikert aratott operaházi bemutatkozásán és sikerét százezernyi tanú bizonyíthatja, mert előadást a rádió
is közvetítette.
Már Rosina áriáját is nagy tetszés mellett adta elő Szabó Ilonka, de amikor az
éneklecke-jelenetben elénekelte Proch variáicóit, a közönség olyan zúgó tapsviharban tört ki, hogy percekig megakadt az előadás; az Operaház publikuma egyszeriben felfedezte az új magyar koloratúr-énekesnőt. Az előadás után Radnai Miklós igazgató bement Szabó Ilonka öltözőjébe, és a jövő szezónra szerződési ajánlatot tett neki, amit a fiatal énekművésznő boldogan fogadott.
Szabó Ilonka a Nefelejcs ucca 4. számú ház egyik harmadik emeleti lakásában lakik a szüleivel. A kis úrileány édesapja B-listás tisztviselő, akinek már hosszú idő óta nincs állása. Szülei nagy szeretettel és gonddal nevelték aprótermetű, babaarcú leányukat, beíratták a Zeneművészeti Főiskolára, ahol két évvel ezelőtt fejezte be ének-tanulmányait.
— A zeneakadémiai vizsga után — mesélte nekünk Szabó Ilonka — nem tudtam elhelyezkedni. Ekkor Pallós Tivadar karmester azt ajánlotta, hogy szerződjem az ő Pallós Ladies nevű együttesébe. Egy ideig ennek a vokálegyüttesnek voltam a tagja, egyházi művek előadásaiban is énekeltem a szoprán-szólamokat, de alig vártam, hogy egyszer az Operaházban is bemutatkozhassam Budapesten, mert a vizsgaelőadásomon kívül még nem juthattam el az Operaházig. Most végre sikerült. Határtalan boldogságomban alig tudok beszélni. Hálával és szeretettel gondolok tanárnőmre, Maleczky Biankára, aki annyi gonddal foglalkozott velem mostanában is.
A Zeneművészeti Főiskola tanárnője, Maleczky Bianka, ezt mondta Az Est munkatársának a tegnapi operaházi est ifjú hősnőjéről:
— Tizenhatéves korában került hozzám a kis Szabó Ilonka; a rendesség, tisztesség, kedvesség, hálás ragaszkodás mintaképe. Első percben feltűnt kitűnő tehetsége, és ő az első perctől kezdve bámulatos erőfeszítéssel, kitartással és lelkesedéssel dolgozott, hogy eljuthasson — az Operaházba.”
És még egy fotó:
Béla futása. Sárdy János és Szabó Ilonka mint Lajos és Sarolta, IV Béla király gyermekei, valamint Maleczky Oszkár mint Ferkó csatlós. Vajda M. Pál felvétele.
Szabó Ilonka
(Budapest, 1911. augusztus 18.-Budapest, 1945. január 27.)
Emléktáblája: I. kerület, Szabó Ilonka - Ostrom utca sarok
Életútjáról a Wikipédiában ez áll:
„A Zeneművészeti Főiskolán végzett. Kezdetben a budavári Mátyás-templom szólistája volt. 1934-ben debütált az Operaházban Rosinaként Rossini A sevillai borbély című operájában. 1936-ig ösztöndíjas, akkortól haláláig szerződtetett magánénekes volt. Főleg koloratúrszoprán és szubrett szerepeket énekelt.
A második világháború alatt, Magyarország német megszállása után férjével együtt részt vett az ellenállási mozgalomban, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának iratait csempészte. Halálának körülményeiről nincs egyetértés. Az egyik változat szerint kiütéses tífuszban halt meg, és egy órával halála előtt ... koraszülött fiút szült. A másik szerint titkos iratkézbesítés közben fogták el a nyilasok és halálra kínozták. Sírja a Farkasréti temetőben található [12/1–1–23]. Tiszteletére a Budai Várnegyedben egy utca viseli a nevét.”
És ahogyan ő maga mesél énekesi pályájának kezdetéről:
SZÍNHÁZI ÉLET - 1934/24. SZÁM:
„Hogyan lett a „Pallos ladies” egyik tagjából az operaház művésznője?
A vége felé járó operai szezon még mindig tartogat meglepetéseket. Ilyen meglepetés volt a múlt héten a Sevillai borbély előadásán egy ismeretlen, fiatal énekesnő felfedezése. A publikum, amelyet főként Svéd Sándor nevének varázsa gyűjtött össze az Opera nézőterén, megbűvölve és egyre fokozódó lelkesedéssel tapsolt egy Szabó Ilonka nevű fiatal filigrán termetű, babaarcú énekesnőnek, akit a színlap szerint mint vendéget szerződtetés! léptetett föl Radnai Miklós igazgató.
Már az első felvonás is a kellemes meglepetés jegyében futott le, a második felvonás aztán meghozta az átütő sikert: a közönség és a kritika primadonnává avatta a tegnap még ismeretlen, gyönyörű hangú koloratúr-énekesnőt. Radnai igazgató még aznap szerződtetési ajánlatot tett neki és másnap reggelre híresség lett, akit újságírók és fotográfusok kerestek fel szüleinek szerény polgári otthonában.
(Fotó: Szabó Ilonka otthon a »Sevillai borbély« Rosináját gyakorolja)
Szabó Ilonka egészen meglepő kanyarulattal jutott el új dicsőségének színterére: a kabaré- és orfeumdeszkákról indult el, mint egy énekes artistacsoport névtelen, tagja. Egyike volt a »Pallos ladies« társulatának, amely tavaly igen szép sikerrel szerepelt különböző színpadokon.
(Egy teljes lapot betöltő fotó: Szabó Ilonka, a m. kir. Operaház művésznője)
Erről beszél, amikor az előadás után való napon, a Színházi Élet munkatársa felkereste:
— Tavaly végeztem az Akadémiát. Mint Maleczky Bianca tanítványa, már növendék-koromban abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a Filharmonikusok koncertjén énekelhettem. Szerettem az egyházi zenét, voltam a Mátyástemplom szólóénekesnője is, de bár ehhez a műfajhoz mindig hű maradtam, a kenyérgondok miatt kénytelen voltam leszerződni ahhoz az artistacsoporthoz, amely »Pallos ladies« név alatt volt ismeretes Budapesten, sőt a külföldön is.
— Nem mondom, nagyon szép sikerünk volt, de amikor a csoport szerződése lejárt az Andrássy-úti Színházban és szóbakerült, hogy külföldre induljunk, úrrá lett rajtunk a pesszimizmus. Ki tudja, megálljuk-e majd a helyünket abban a konkurrenciában? Így a csoport tagjai felbontották a szerződést és itthon maradtunk.
— Februárban aztán legyőzve eredendő gyávaságomat, próbaéneklésre jelentkeztem az Operában. Radnai igazgató úr meghallgatott, megdicsért, felhívatott az irodába és kijelentette, hogy mint vendéget fel fog léptetni a Sevillai borbélyban. Kétszer is kitűzték már a debűt, de különböző okokból mind a két előadást lefújták. Így aztán csak most került rá a sor. A premier estéjén még izgatott voltam, de Svéd Sándor és a többiek nagyon bátorítottak és egyszerre valami nagy nyugalom szállt meg. Énekeltem, mintha nem is az Opera színpadán, hanem otthon volnék. Az első ária után nagy taps hangzott föl a nézőtérről, azt hittem, udvariasságból vagy kíméletből tapsolnak az emberek. Egyszerre aztán észrevettem Radnai direktort, ő is tapsolt...
— És most végül hadd árulok el valamit. Tavaly, bevallom, nem kis irigységgel forgattam a Színházi Életnek azt a számát, amelyben Huszka Rózsi felfedezéséről volt szó. Istenem, gondoltam, mikor fog rólam is ilyen szépen írni a Színházi Élet? Egy év sem telt el és én is benne leszek a lapban. Ugye, szépen fognak rólam írni?
Ennél könnyebben betartható ígéretet nem is tehettünk volna.
Vári Pál.”
FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1964.01.24.:
„A WOZZECK BEMUTATÓJA ELŐTT
Beszélgetés Tóth Péter karmesterrel
Majdnem negyven éve már, hogy Alban Berg osztrák zeneszerző azóta világsikert aratott operája, a Wozzeck először színre került. A komponista Georg Büchner remekművét, a maga korát messze megelőző, szuggesztív erejű drámáját vonta össze szövegkönyvében, meghagyva az író eredeti szövegét. Zenéje, meghökkentő újszerűségével, erős ellenkezést váltott ki a bemutató idején. Hitler pedig leparancsolta a színpadokról. Mindez természetesen nem állhatott Berg ellenállhatatlan drámaisággal teli művének útjában; a Wozzeck azóta eljutott a világ minden jelentősebb operaszínpadára. A múlt év novemberében mint az év legjelentősebb színházi élményét ünnepelték az opera bemutatóját Párizsban is.
A budapesti Operaház rendkívüli művészi és kulturális feladatra vállalkozott, amikor a század zenéjének ezt a kivételes értékű alkotását műsorára tűzte. Magyarországi bemutatójára februárban kerül sor Ferencsik János vezényletével, Mikó András rendezésében. A címszerepet Radnay György, a női főszerepet Mátyás Mária énekli. A betanítás rendkívül igényes zenei-művészi munkáját Tóth Péter végzi, aki az opera későbbi előadásait vezényli majd. Vele beszélgettünk a bemutató előkészületeiről.
— A Wozzeck zenei stílusa új és szokatlan feladat volt minden közreműködő számára. Hiszen a »bécsi iskolának« nevezett modern zenei irányzat előadási stílusa még a koncertpódiumon sem alakult ki nálunk. Még nehezebb ezt a szükségszerűen konzervatívabb műfajban, az operaszínpadon kialakítani. Én magam is most ismerkedtem meg egészen közelről ezzel az irányzattal. Berg szuggesztív erejű zenéje azonban hamarosan teljesen hatalmába kerített bennünket. A kezdetben szinte megoldhatatlannak látszó énekesszerepekről pedig kiderült, hogy logikusan következnek a drámai mondanivalóból. Így a darab minden szereplője rövid idő alatt otthon érezte magát ebben a zenei világban. Egy hónapi munka után már a kifejezési formák is kezdtek kialakulni. A Wozzeck betanulása tehát korántsem volt olyan megoldhatatlannak látszó feladat, mint sokan előre hirdették.
— Igaz, hogy érzésem szerint sikerült ideális énekes gárdát kiválogatnunk. Minden közreműködőnek valamilyen köze már eddig is volt a modern zenéhez. A zenekarnak pedig a repertoáron szereplő Bartók-művek és a »Sacre du Printemps» című Sztravinszkij-táncjáték után nem jelentett lényegesen új feladatot.
— Fő törekvésünk az volt, hogy kialakítsuk a Bergre oly jellemző német »Sprechgesang« megfelelő magyar változatát. Ez a magyar deklamáció részben az éneklés felé közelít, részben alkalmat ad a szinte beszédszerű drámai kifejezésmódra. A szereplő énekesek egyúttal kitűnő színészek is, így ez a képességük kiválóan érvényesülhet az operában. Hiszem, hogy a dráma szuggesztív ereje megfogja majd a konzervatívabb ízlésű operalátogatókat is. Ez a feszültség olyan ellenállhatatlan erővel ragadja meg a nézőt, hogy megérti: ehhez a drámához csak ilyen zenét lehetett írni, csak ilyen zenei eszközökkel lehetett a drámai légkört elhitető erővel megteremteni. S úgy gondolom, ez a Wozzeck közönségsikerének magyarázata külföldön is.
Az Operaház legközelebbi bemutatója nemcsak sokat ígérő színházi esemény, hanem annál több: jelentős kulturális tett, egész zenei kulturális életünk kimagasló eseménye. Mint az opera egyik kiváló német méltatója írja, »a Wozzeck sokkal több, mint féltékenységi dráma. Egy meggyőződéses forradalmár és szocialista hitvallása, aki féltékeny gyilkosból a politikai elnyomás áldozatává válik. Büchner 1837-ből származó drámatöredékét 1914—21 között első ízben megkomponálni valóban a legnagyobb fokú művészi aktualitás, a lelkiismeretesség tette volt. Hiszen Berg választása olyan történelmi pillanatra esett, amikor a tisztiszolga a bilincsbevert emberiség bosszúangyalává vált».
— Alban Berg, a zeneszerző tiltakozott ellene, hogy az operaműfajt akarta volna megreformálni ezzel a művével. »De legyen szabad elárulnom: mi az, amit kizárólagos érdememnek tartok» — olvashatjuk egyik írásában. — »Attól a pillanattól kezdve, ahogy a függöny felgördül, egészen addig, amíg az utoljára lehull, a közönség soraiban senki sem akad, akit más töltene el, mint az operának Wozzeck egyéni sorsán messze túlmutató alapeszméje.« — Hisszük, hogy ez az alapeszme meggyőző erővel érvényesül majd az Operaház nagy érdeklődéssel várt előadásain. (fábián)”
FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1961.06.09:
„TÓTH PÉTER CÉLJAIRÓL, TERVEIRŐL
Tóth Péterrel, az Operaház karmesterével beszélgettünk abból az alkalomból, hogy „A Kékszakállú herceg vára" előadását először vezényelte.
— Ezt a vállalkozást pályafutásom legnagyobb feladatának érzem — mondja Tóth Péter. — Öt éve foglalkozom az operával és azóta próbáltam behatolni tartalmi mélységeibe, amelyek valahogyan — érthetetlen módon — nehezebben tárultak fel előttem, mint Bartók úgynevezett „nehezebb" művei. Az új szereplők: Faragó András és Szőnyi Olga lírai hangvétele megerősített felfogásomban, amely szerint a drámai csúcspontok megfelelő hangsúlyozása mellett a lírai tolmácsolás közelebb áll Bartók Béla eredeti elképzeléséhez. Úgy érzem, hogy ez a lírai felfogás emberközelségbe hozza az opera két szereplőjét és a közönség szempontjából élményszerűbbé teszi azt, ami az irodalmilag igényes szövegkönyv szerint absztrakt és szimbolikus.
— De még más is segített abban, hogy a Kékszakállúban jobban megérezzem azt, amit Bartók Béla kifejezni akart. És az út — Wagneren keresztül vezetett! Noha a Wagner-operák közül még csak a Bolygó hollandit és a Tannhäusert vezényelhettem, a többi Wagner-operával is sokat foglalkoztam és úgy találtam, hogy a Kékszakállúhoz a Trisztánon át vezet a legrövidebb út! A férfi-nő problémát illetően Bartókot ugyanaz az elmélyültség, komolyság jellemzi, mint Wagnert.
— Karmesteri pályám céljául tűztem ki, hogy Wagner műveit — ha vezénylésükre alkalmam nyílik — puritánabb hangvétellel, egyszerűbb és emberibb köntösben kísérlem meg közelebb vinni a közönséghez. Szerintem erre az átértékelésre újabban Bayreuth ad példát. A másik életcélom: a modern zene szolgálata. Meggyőződésem, hogy több modern művet kell játszanunk és ezeket meg is kell szerettetnünk a hallgatóval. Nem állhatunk meg — mégha ez pillanatnyilag kényelmesebb is volna — a Trubadúrnál. . . Ismeretes, hogy a Kékszakállú eredeti — 1918-as — bemutatójával Tango Egisto nagy érdemeket szerzett. Utána Failoni, majd Ferencsik és Lukács vezényelte a Kékszakállút és én nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy a Bartók-évben én is megkaphattam ezt a feladatot. (somogyi)”
További adalék Tóth Péter (1924-1980) témájához, amely még a jelen topik indulásakor vetődött fel:
NÉPSZAVA, 1958.06.17.:
„WAGNER UNOKÁJA HÍVTA MEG
BAYREUTHBA KÉT KARMESTERÜNKET
Erdélyi Miklós és Tóth Péter, operaházunk két fiatal karmestere, nem mindennapi meghívást kapott. Wolfgang Wagner, a nagy zeneköltő unokája a maga és testvére, Wieland nevében hívta meg a két kiváló fiatal magyar dirigenst Bayreuthba, zenei, munkatársakul az idei ünnepi játékokra. Legutóbb harminc évvel ezelőtt az ifjú Ferencsik János kapott hasonló meghívást. Ezzel háromra emelkedett a Bayreuthba invitált magyar művészek száma, mert tenoristánkat, Joviczky Józsefet már korábban meghívták a Wagner-ünnepségeken való vendégszereplésre.”
Feltehetően az e meghívás adta lehetőség kiaknázásának politikai okokból történt lehetetlenné tétele (is) hozzájárulhatott ahhoz, hogy e kiváló karmester később végleg elhagyta Magyarországot.
Néhány újsághír (a sok közül) a karmester hazai sikereiről:
FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1958.03.28:
„AZ OPERAHÁZBÓL
Hétről hétre igen mozgalmas, eseményekben gazdag az Operaház műsora.
[…] — Nagy sikere volt Tóth Péternek, a „Peter Grimes” egyik legutóbbi előadásán. A fiatal karmester beugásszerűen vette át a modern angol zenedráma vezénylését; pompás légkört teremtett, s hibátlan ritmusban, nagy műgonddal irányította az előadást. —„
FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1961.03.17:
„OPERAI ESTÉK
Janáček „Katja Kabanova” című dalműve igen nagy mértékben épít a színészi megjelenítő erőre, a karakterábrázolásra. Éppen ezért a vasárnap este bemutatkozott második szereposztás művészeit is hangsúlyozottan abból a szempontból kell bírálni, hogy mennyire tudtak eleven alakot és légkört teremteni (természetesen a zenei teljesítménnyel összefüggően).
Nem kétséges, hogy a legjobb figura Házy Erzsébet Katyerinája. A címszerep ragyogó meg- formálóra talált.
[…]
Tóth Péter kitűnően vezényel. A fiatal karmester újra bebizonyítja tehetségét: fogékonyan érzi meg Janáőek operazenéjében a drámai erővonalakat és hangsúlyokat, s ugyanakkor a líra szlávos lágyságát; a zenekarból felhangzó, egymondatos miniatűr „áriák” gazdag érzelmi tartalommal szólalnak meg. […]”
FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1961.03.24:
„A háromszögletű kalap
De Falla táncjátéka új főszereplőkkel került kedd este a Közönség elé az Operaházban. Róna Viktor molnár alakítása pályafutásának újabb értékes állomása. Figurateremtő erejével, rendkívül precíz táncával hódította meg közönségét. Harangozó Gyula és Sallai Zoltán is fel tudta ruházni a figurát érdekes, egyéni színekkel. Bordy Bella ízesen mintázta meg a kormányzónét. Ismét megdicsérjük Tóth Péter karmester erényeit; zenekara friss tempókkal, színekben gazdagon közvetítette a muzsikát.”
(További előzmény: 3.,7.,8.,12.,13.,14.,15.,19.)
MAGYAR ÉLETRAJZI LEXIKON, 1. KÖTET (1967):
Ember Nándor (Bp., 1896— ?, 1946): zongoraművész. Laub István tanítványa. Hosszabb időn át Madridban élt, ahol a spanyol zenei élet számottevő reprezentánsa volt. 1935-től 1944-ig a bp.-i Zeneművészeti Főisk. tanára. — M. spanyolos zongorakompozíciók.
EMBER NÁNDOR
Pompás pianista, nagy művész dr. Ember Nándor, akinek minden hangversenye mély emléket hagy hallgatóinak lelkében.
Tegnapi koncertjén Beethoven, Schumann, Chopin, Debussy, Dohnányi, Bartók és Kodály műveket tűzött műsorára. A változatos program minden számának tiszta stílusa a fölényesen kiforrott művészegyéniség bélyegét mutatta és bizonyította Ember Nándor művészetének páratlan sokoldalúságát.
8 ÓRAI ÚJSÁG, 1937. április 10. (23. Évfolyam, 80. szám)
(Előzmény: 41. 42. 54. 55. 56. számok.)
Szabó Lujzát (Palik Frigyesnét) 1943. november 21-én helyezték végső nyugalomra. Hatezer főnyi tömeg kísérte utolsó útjára (Újság, 1934.11.22.). Az énekesnő a budapesti, Fiumei úti temető Nemzeti sírkertjében nyugszik. Parcella, szakasz, sor, sír: 48/1, N/A, 1, 68.
Talán akad még valaki, aki sírjánál évente legalább egyszer gyertyát gyújt az emlékére.
Befejezésül még két felvétel, amely e szomorú sorsú énekesnő kivételesen szép hangját rögzítette:
SZÍNHÁZI ÉLET - 1934/49. SZÁM
„Lujzika...
Irta : Lányi Viktor
Amikor még némafilmeket játszottak a mozikban, úgynevezett élő zene kísérte az előadást. Nyolc-tíz évvel ezelőtt egy kültelki mozgófénykép-színházban kis zenekar játszott. Ennek a zenekarnak fiatal lány volt a karmestere. Napról-napra mind a három előadáson dirigálta a kísérőzenét, s néha álla alá kapta a hegedűt maga is, a »stehgeiger«-ek módjára. Ez a különös mozikarmester, ha elvégezte dolgát, este szépen hazament szülei lakására, jól kialudta magát, és délelőtt már bent volt a zeneművészeti főiskolán, ahol éneket tanult, és szorgalmasan bejárt a komoly melléktanszakok óráira is. Amit a moziban keresett, az kellett tandíjra, könyvekre, hangjegyekre. Így készült a primadonna pályára Szabó Lujza. Úgy hangzik ez, mint egy ifjúsági regény témája, pedig nem mese, hanem valóság.
Jól ismertem abban az időben a tágra nyílt szemű, örökké vidám és örökké tevékeny fiatal énekesnő-jelöltet, és nagyon meleg barátsággal voltam iránta, pedig nem is tudtam még akkor munkás életének megható kettősségét. Valahogy áradt belőle a muzsikus-tűz, és nagyon szerettem azért is, mert mindig abszolút tisztán és tökéletes ritmusban énekelt. Bámulatos stílusérzéke volt. Úgy énekelte Mozartot, mint aki anyanyelvén beszél. Rendezett akkor a Főiskola egy »Cosi fan tutte« előadást, ő énekelte benne, mint utolsó éves operanövendék az egyik koloratúrás főszerepet. Elvezet volt látni, hallani a próbákon. Úgy dolgozott, mint egy kész karmester.
Ahogy kikerült az akadémiából, azonnal szerződtette Radnai Miklós, aki zene-elméletre tanította. És a volt női karmester hamarosan karmester-feleség lett: elvette Unger Ernő, az operatanszak professzora. A pályáján pedig bámulatos gyorsasággal emelkedett. Igazi all round énekesnő volt.
Tudott remek szubrett lenni, és elsőrendű volt a nagy drámai szoprán-szerepekben. Egyik este naiv kislány volt a »Négy házsártos«-ban, vagy pajkos Rosina a »Sevillai borbély«-ban, másik este Szilágyi Erzsébet vagy Melinda. És nemcsak az egyénisége, hanem a hangja is minden szerepfajtában tündökölt. Néhányszor kihívták külföldre, berlini hanglemezgyárak örökítették meg gyönyörű énekét. Nagyon fájó szívvel gondolok most arra, hogy Szabó Lujzából már csak ezek a hanglemezek élnek.
Nehéz beletörődni, hogy ilyen korán elmúlt ez a csodaszép hang, ez a parázsló tehetség, ez a kedves jó pajtás. Szerette az operai és rádióközönség, és szerette minden kollégája. Mókázó kedve sohasem hagyta el, akkor sem, ha bajai voltak az élettel. Elvált az urától, azután — az elmúlt tavaszon — újból férjhez ment egy fiatal orvoshoz, aki betegségében mellette volt. Ott voltam ezen a második esküvőjén. Mosolygott a szeme, mikor kijött a templomból, és büszkén mutatta, hogy milyen karcsú, nyúlánk lett. A színésznői pálya sok áldozatot követel, és Szabó Lujza nagy árat fizetett azért, hogy karcsú és nyúlánk maradhasson. Kevéssel férjhezmenetele előtt volt egy »Varázsfuvola« előadás. Az Éj királynője második áriáját Szabó Lujza már nem tudta elénekelni: kínzó görcsök közt feküdt az öltözőben, mialatt valaki gyorsan átvette a szerepét. És most, alig félév múlva az alig harmincesztendős, zseniális teremtés az utolsó orvosi műtét után ravatalra került, Lujzika ...”
AZ EST, 1934. NOVEMBER 20.: (A 273. sz. bejegyzésben idézett cikk folytatása)
Szabó Lujza összeesik a színpadon
A múlt évad elején a »Hunyadi László« előadásán feltűnt, hogy Szabó Lujza milyen fáradtan énekel. Ezt már a fogyókúrának tulajdonították. Ekkor már fájdalmakról kezdett panaszkodni, de nem tudta pontosan megmondani, hogy mije fáj? Amikor a »Varázsfuvola« reprízére került a sor, a próbákon rendszertelenül jelent meg, fáradtságára és fájdalmaira hivatkozott. A reprízen ő énekelte ismét az Éj királynőjét. Első áriája után hirtelen rosszul lett és összeesett a nyílt
színpadon.
Az előadást csak úgy tudták megmenteni, hogy egy másik fiatal énekesnő beugrott, és elénekelte a szerepet. Az emlékezetes Varázsfuvola - előadás után állandóan kezeltette magát. Hat hétig volt egy pestkörnyéki magán- szanatóriumban, majd Egerbe utazott, sőt a Paior-szanatóriumban is töltött három hetet. Akkor már megállapították, hogy epebaja van.
A tavasszal Szabó Lujza már sokkal jobban érezte magát. Kezelőorvosa ebben az időben dr. Palik Frigyes egyetemi tanársegéd volt. Az Operaházban jól ismert, kitűnő orvos erősen feljavította Szabó Lujza »kondícióját«. Hangja ismét a régi fényben csillogott. Az orvos és a beteg nagyon megértették egymást. Palik Frigyes ekkor
megkérte Szabó Lujza kezét.
Az operaénekesnő igent mondott, és Palik Frigyes nőül vette »Lujzi«-t. Abbáziába utaztak nászúira, majd Palik Frigyes édesanyjához. Szabó Lujza egészségesen tért vissza Budapestre, hogy megkezdje az új színházi évadot.
— Jól érzem magam, — mondotta akkoriban — nem lesz velem semmi baj.
Első szereplése ebben az évadban
a jubileum i díszelőadáson
volt. Szeptember 27-én a »Téli regé«-ben énekelt. Annyira lefogyott, hogy; aki ismerte, kételkedett személy- azonosságában, Október 6-án lépett fel utoljára-az Operaház színpadán. Melindát énekelte a »Bánk bán«-ban. Nem rég az Operaház ismét kitűzte a Bánk bán«-t, ezt az előadást azonban már nem vállalta.
Műtét után: „Úgy fogok énekelni, mint egy isten …”
Két héttel ezelőtt Szabó Lujza
újabb orvosi vizsgálat
alá vetette magát- Most már kétségtelen megállapítást nyert, hogy az epevezetőcsövet epekő zárja el, amelyet el kell távolítani.
— Egészen hihetetlen volt. — mondotta nekünk dr. Palik Frigyes, a férje — hogyan tudott egy ilyen rettenetes fájdalmat okozó epekővel énekelni? Múlt hét szerdáján aztán nem halasztottuk tovább, a Verebély-klinikára mentünk be, hogy megoperálják.
Szerdán délben operálta Verebély professzor Szabó Lujzát és eltávolította a veszedelmes epekövet. Az operáció sikerült, és úgy látszott, hogy az énekesnő teljesen meggyógyul.
A Verebély-klinikán sokan meglátogatták Szabó Lujzát, akinek sebe szépen gyógyult.
Szombaton azonban rosszul lett.
A gyenge szervezet fellázadt: bélbénulást kapott. Az orvosok azonnal injekciót adtak neki, amelytől jobban lett, és bélműködése ismét megindult. Vasárnap látogatókat is fogadott, ott voltak a szülei is. A férje is állandóan mellette volt, aki annakidején a Verebély-klinikán kezdte az orvosi pályát.
— Ha meggyógyulok — mondotta a művésznő édesapjának — úgy fogok énekelni, mint egy Isten…
Az egyik házassági tanú, dr. Harausz Béla is meglátogatta vasárnap Szabó Lujzát, neki azonban már ezt súgta oda:
— Úgy érzem, én már nem fogok többé énekelni.
Este maga Verebély professzor is megjelent a betegnél, és ott volt Rosenthal belgyógyász-professzor is.
— Nem ígérek semmit, — mondotta Verebély Tibor a hozzátartozóknak — de van remény a gyógyuláshoz. Nyugodtan hazamehetnek.
Éjszaka hirtelen
szívgyöngeség lépett fel.
amely az agyongyötört, lesoványodott szervezetet megölte. Hajnali félnégy órakor utolsót dobbant a szíve.
Az Operház gyásza
Szabó Lujza halálának híre ma délelőtt már elterjedt a városban. Mindenütt megdöbbenéssel fogadták a fiatal énekművésznő halálhírét. Nagyon népszerű volt és mindenki szerette. Az Operaházat pótolhatatlan veszteség érte Szabó Lujza halálával, mert az egész évad műsortervezetéből el kell hagyni azokat az operákat, amelyeknek bemutatóját az ő főszereplésével tervezték.
— Egyike volt a legnagyobb ígéreteknek, — mondotta nekünk Radnai Miklós, az Operaház igazgatója. — Ritka adományú hangja volt, Olyan fejlődésképes tehetség, aki évről-évre. emelkedett a pályán. A. könnyű koloratúrszerepeket. éppen úgy énekelte, mint a legdrámaibb feladatokat. Művészete megfelelt a legnagyobb igényeknek és a zeneművészet legmagasabb követelményeinek. Szabó Lujza amellett jó színésznő volt, és nagyon muzikális. Büszkesége volt az Operaháznak. […]”
AZ EST, 1934. 04. 29.:
„Huszonegy kilót fogytam három hónap alatt!” – mondja Szabó Lujza
Vasárnap délben félegy órakor lesz a. terézvárosi plébánia templomban Szabó Lujza, az Operaház művésznőjének esküvője dr. Palik Frigyes egyetemi tanársegéd nőorvossal. A művésznő barátai és ismerősei csodálkozva nézik majd az ifjú énekesnőt — akire jóformán rá sem lehet ismerni, úgy megfogyott. Természetesen előnyére.
— Elismerem, hogy azelőtt molett voltam — mesélte nekünk Szabó Lujza. — Három hónap alatt azonban huszonegy kilót fogytam, ami, azt hiszem, országos rekordot jelent. Kitűnően érzem magam így vékonyan, főleg azért is, mert most már nem kell azon gondolkoznom, hogy szabad-e világos ruhát viselnem, vagy sem: mindenféle színben válogathatok.
Szabó Lujza nem utazik nászútra, hanem próbára megy az Operaházba. Rimski—Korzakov »Aranykakas« című operájából van próbája.”
És nem sokkal ezután bekövetkezik a tragédia:
AZ EST, 1934. NOVEMBER 20.:
„S z a b ó L u j z a o p e r a é n e k e s n ő
m a h a j n a l b a n m e g h a l t
Sikerült epeműtét után szívgyöngeség
ölte meg
— Az Est tudósítójától —
Könnyes szemmel, zokogva állnak a művészek az operaházi kiskapuban. A fekete zászló a szomorú halált hirdeti.
Ma hajnalban félnégy órakor meghalt a
magyar énekművészet egyik büszkesége,
Magyarország egyik legkiválóbb énekművész-
nője, Szabó Lujza.
Harmincéves volt. Az operisták ma délelőtt nem tudtak próbálni, minden hang sírásba fulladt. Mindenki szerette, vidámsága, pacsirtahangja annyi szép estét jelentett az Operának és a rádión keresztül az egész ország, az egész világ közönségének.
Szabó Lujzát szerdán megoperálták a Verebély-klinikán; súlyos epebaja volt. Elgyöngült szervezete nem tudott ellentállni a kórnak. Bélbénulást kapott, majd
szívgyöngeség állt be,
amely végzett vele.
Egy tehetség rögös útja
Budapesten született és nevelkedett Szabó Lujza. Édesapja, Szabó Mihály, először a Fodor zeneiskolába íratta be a kislányát, akinek finom zenei érzéke volt. Hegedülni tanult. Tíz esztendeig csak a hegedűvel foglalkozott. Már a zeneiskolában feltűnt, hogy milyen
gyönyörű énekhangja
van. Később jelentkezett a Zeneművészeti Főiskolán az énektanszakon. Radnai Miklós, az Operaház mostani igazgatója, tanította zeneelméletre és Sík József énekre. Ä szülők nem tudták fizetni a drága tandíjat, és Szabó Lujza délután és este egy budapesti moziban hegedült. Keresetéből fizette a tandíjat. A Zeneművészeti Főiskolán mint a legnagyobb ígéretet emlegették Szabó Lujzát. 1927-ben vizsgázott. Igen nagy sikerrel énekelte a »Lakmé«-t- Az Operaház igazgatója
azonnal szerződtette
volt tanítványát.
Szabó Lujza a »Varázsfuvolá«-ban mutatkozott be az Operaház színpadán. Az Éj királynőjét énekelte. Csodálatos koloratúr-szopránnal ismerkedett meg ezen az estén a közönség. Melegen ünnepelték a fiatal művésznőt, akit a sors a legritkább és legnemesebb hangok egyikével ajándékozott meg.
Egymásután kapta ezután a legszebb koloraturszerepeket, és a közönség hamar kegyeibe fogadta a pompáshangú, csinosarcú művésznőt. Ebben az időben már menyasszony volt Szabó Luiza. A Zeneművészeti Főiskolán ismerkedett meg Unger Ernővel, a szerepgyakorlat tanárával. A fiatal karmester és az énekesnő között
szerelem szövődött, amelynek házasság lett a vége.
Ez a házasság nem tartott sokáig.
A közönség és az Operaház a gyönyörű énekhangért megbocsátotta és természetesnek találta Szabó Lujza molettségét, ő azonban állandóan hangoztatta, hogy
szeretne lefogyni,
mert manapság egy operaénekesnőnek is soványnak kell lenni. Valaki egy fogyasztó drazséfajtát ajánlott, amit akkoriban nagyon hirdettek és Szabó Lujza ezt a drazsét választotta fogyókúra céljára. A fogyasztószernek nemsokára megmutatkozott a hatása: Szabó Lujza
belebetegedett a fogyókúrába.
A betegség alatt 25 kilót fogyott. Az operaházi tagok, ismerősei és barátai nem ismertek rá, olyan sovány lett. Ez a betegség természetesen továbbra is nyomot hagyott benne, sőt
a hangját is veszély fenyegette.
Az Operaházban állandóan szóba került Szabó Lujzának ez a furcsa fogyókúrája, és valahányszor fellépett, a színfalak mögött mindig féltek attól, hogy történni fog valami.
(Folyt. köv.)
Szabó Lujza neve az 1920-as évek végétől folyamatosan szerepel a sajtóban. Az énekművészetnek szinte valamennyi műfajában kiválóan teljesít (opera, operett, oratórium, dalok). Külföldön is hamar felfigyelnek rá. Csak néhány korabeli újsághírt idézek:
BUDAPESTI HÍRLAP, 1929.01.26.:
„Budapesti rádióműsor
[…]
Vasárnap, január 27.
[…]
12:30 Szimfonikus zenekari hangverseny. Vezényel: Unger Ernő karnagy, a Zeneművészeti Főiskola tanára. Közreműködnek: Szabó Lujza, a m. kir. Operaház művésznője és Faragó Gyuri zongoraművész. 1. Beethoven: VII. szimfónia A-dur: I. Poco sostenuto. Vivace; II. Allegretto; III. Presto; IV. Allegro con brio. 2. Bizet: Carmen — Micaéla áriája, zenekari kísérettel énekli: Szabó Lujza. 3. Mendelssohn: Capriccio brillante, zenekari kísérettel előadja: Faragó Gyuri. 4. Thomas: Ofélia őrülési jelenete a Hamlet c. operából, zenekari kísérettel énekli: Szabó Lujza. […]”
AZ EST, 1931. 01. 17.:
„Táviratban hívták Berlinbe Szabó Lujzát, az Operaház tagját
Emlékezetes, hogy Berlinben a rádióban előadták a Bánk bánt, amelynek női főszereplője Szabó Lujza, az Operaház művésznője volt. Osztatlan sikert aratott. Szabó Lujza sikere tovább folytatódik Berlinben, amennyiben a Melinda után ismét rádiószereplésre hívták. Az új nagy német adót a Varázsfuvola, előadásával avatják fel. Az előadást Bruno Walter dirigálja.
Két nappal ezelőtt Radnai Miklós, az Operaház igazgatója táviratot kapott a berlini operaháztól. Arra kéri a budapesti Operaház igazgatóját, hogy engedje át vendégszerepelni Szabó Lujzát és adjon szabadságot az énekesnőnek.
Radnai Miklós ezt a szabadságot nem adta meg Szabó Lujzának és ilyen értelemben táviratozott vissza. Legközelebb Mozart halálának 125. évfordulója alkalmából színre kerül a Szöktetés a szerájból című daljáték, amelyben Szabó Lujzának szerepe van és mást egyelőre beállítani nem tudnak. Így hiúsult meg Szabó Lujza mostani vendégszereplése a berlini Staatsoperben, de úgy halljuk, hogy szerződési ajánlattal kínálták meg.”
MAGYARORSZÁG, 1933.12.07.:
„Színház
[….]
Szabó Lujza: Gilda. Hosszú betegség után meggyógyult Szabó Lujza, az Operaház művésznője és pénteken Gilda szerepét énekli a »Rigolettó«-ban A mantuai herceg ez estén Helge Roswaenge lesz.”
SZÍNHÁZI ÉLET - 1934/4. SZÁM:
„Maga csak tudja,… INTIM PISTA ….
[…]
— A lapokban olvastuk, hogy Gilbert Miller (amerikai színházi producer, 1884-1969) Budapestre érkezik; Mikor jön?
— A napokban érkezik, egyelőre csak telefonon jelentkezett, és melegen érdeklődött Szabó Lujza iránt. Az Operaház művésznője legutóbb operettműsorban lépett fel a rádióban és Gilbert Miller néhány barátjával végighallgatta az előadást. Annyira megtetszett neki a művésznő hangja, hogy most minden részletről érdeklődött, főképpen azt szeretné tudni, hogy Szabó Lujza tud-e angolul? […]”
A jelen topikban eddig szerepelt művészek
(aktuális állapot 2017.10.10-én)
Név, művészeti ág Szül. év A bejegyzések sorszáma
Adelburg Ágost hegedűművész, zeneszerző |
1830 |
10. |
Aggházy Károly zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus |
1855 |
11.,154. |
Alexander László zongoraművész, zeneszerző, feltaláló |
1895 |
130.,144.,145.,146.,147., 148.,149.,150. |
Anday Piroska operaénekesnő |
1903 |
118.,119.,120.,121.,129., 130.,132.,156. |
Antalffy-Zsíros Dezső orgonaművész, zeneszerző |
1885 |
151.,152.,153.,154.,155. |
Báthy Anna operaénekes |
1901 |
220.,221.,222. |
Beleznay Antal |
1857 |
227.,228.,231.,232.,233. |
Bogáthy Mihály színész, énekes |
1926 |
53. |
Böhm Gusztáv zeneszerző, hegedűművész, karmester, operai rendező |
1823 |
83.,85.,86. |
Bräuer Ferenc zeneszerző, egyházkarnagy, zenetanár |
1799 |
89.,90. |
Burián Károly operaénekes |
1870 |
9. |
Dohnányi Ernő zeneszerző, zongoraművész, karmester, pedagógus |
1877 |
79.,80.,81.,128.,130., 158.,166. |
Doppler Ferenc fuvolavirtuóz, zeneszerző |
1821 |
191.,192.,193. |
Doppler Károly zeneszerző, karmester, fuvolaművész |
1825 |
190. |
Durigo Ilona operaénekesnő |
1881 |
130.,131. |
Egressy Béni zeneszerző, író, színész |
1814 |
29. |
Ember Nándor zongoraművész |
1897 |
41.,42.,54.,55.,56. |
Erkel Gyula karmester, zeneszerző, zongoraművész, timpanista |
1842 |
157.,158.,160.,161. |
Farkas Ödön zeneszerző, zenepedagógus |
1851 |
186.,187.,188.,189. |
Fenyves Gábriel dr. zongoraművész, karmester |
1895 |
130.,142. |
Fusz János zeneszerző, karnagy |
1777 |
135.,136. |
Gábor Arnold operaénekes |
1888 |
130.,143. |
Gárdonyi Zoltán zeneszerző, zenetörténész, zenetudós |
1906 |
158.,159. |
Gobbi Alajos hegedűtanár, karmester, zeneiskolai igazgató, zenekari igazgató és zeneszerző |
1842 |
224.,225.,226. |
Goldmark Károly hegedűművész, zeneszerző, zenepedagógus |
1830 |
44., |
Goll Bea táncosnő, színésznő |
1927 |
41.,42.,50.,93. |
Greisinger István zeneszerző, zongoratanár |
18 ? |
179. |
Hámory Imre színész-operaénekes (bariton) |
1909 |
247.,248.,249. |
Horváth Attila zongoraművész, zeneszerző, zenetanár |
1862 |
173.,174.,175.,176.,177., 178.,179.,180.,181.,182. |
Jemnitz Sándor zeneszerző, karmester, esztéta, zenekritikus |
1890 |
162.,163.,164.,165.,166., 167.,168.,169.,172. |
Joachim József hegedűművész |
1831 |
122.,123.,124.,125.,126. |
Kemény Egon zeneszerző |
1905 |
171.,172. |
Kern Aurél zenei író, zenekritikus, zeneszerző |
1871 |
33. |
Kosáry Emmi operaénekesnő |
1889 |
230.,234.,235.,236.,235., 238.,239.,240.,241.,242. |
Környei Béla operaénekes |
1873 |
217.,218.,219. |
Lumpe Gizella énekesnő, énektanár |
18..? |
179. |
Medek Anna operaénekesnő |
1885 |
212.,213.,214. |
Michalovich Ödön zeneszerző, zenepedagógus |
1842 |
45.,158. |
Mosonyi Mihály zeneszerző, zenepedagógus, zenei újságíró, zenekritikus |
1815 |
46.,51.,112.,158. |
Nyíregyházi Ervin zongoraművész, zeneszerző |
1903 |
100.,101.,102.,103.,104., 105.,106.,114.,115.,116., 117.,130. |
Papp Viktor zeneíró, zenekritikus, szerkesztő |
1881 |
6. |
Pilinszky Zsigmond operaénekes |
1883 |
130.,133. |
Popper Dávid gordonkaművész, zeneszerző |
1843 |
95.,96.,98.,99. |
Radnai Miklós zeneszerző, színházigazgató |
1892 |
23.,24.,34.,35.,36., 183.,184. |
Rajter Lajos karmester, zeneszerző, pedagógus |
1906 |
57.,87.,88. |
Réthy Eszter operaénekesnő |
1912 |
91.,92.,207.,210. |
Rubányi Vilmos karmester |
1905 |
58.,59.,60.,61.,245. |
Rubinstein Erna hegedűművész, operetténekesnő, színésznő |
1903. |
250.,251.,252.,253.,254., 255.,256.,257.,258.,259., 262.,264. |
Ruzitska György zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus |
1786 |
83.,84.,158. |
Sárosi Ferenc zeneszerző |
1855 |
49. |
Schmidt Ferenc zeneszerző, zongoraművész, karmester, pedagógus
|
1874 |
70.,72.,74.,76.,77., 78.,81.,108.,111.,113., 118.,128.,171.,172. |
Sebeők Sári operaénekes |
1882 |
32.,67.,68. |
Szabados Béla zeneszerző |
1867 |
94.,97. |
Szabó Lujza operaénekes |
1904 |
263.,265.,266. |
Szabó-Xavér Ferenc zeneszerző |
1848 |
31. |
Szamosi Elza operaénekesnő |
1881 |
215.,216.,217. |
Szendrei Alfréd zenetudós, orgonista, karmester, zeneszerző |
1884 |
130.,137. |
Tamás Ilona operaénekes, szoprán |
1914. |
243.,244. |
Tóth Péter karmester
|
1924 |
3.,7.,8.,12.,13.,14., 15.,17.,19. |
Tutsek Ilona operaénekesnő
|
1905 |
195.,197.,198.,199.,200., 211. |
Tutsek Piroska operaénekesnő |
1905 |
195.,196.,197.198.,199., 200.,204.,205.,206.,207., 209.,210.,211.,260. |
Virovay Róbert hegedűművész |
1921 |
38.,39.,40.,171. |
Volkmann Róbert zeneszerző |
1815 |
28. |
Zádor Dezső operaénekes |
1876 |
130.,134. |
Zádor Jenő zeneszerző, zenetörténész |
1894 |
107.,139.,140.,141. |
Závodszky Zoltán operaénekes |
1892 |
52.,185.,204.,205.,207. |
Zichy Géza író, drámaíró, zeneszerző, zongoraművész |
1849 |
37.,63.,64.,65.,66. |
Zsedényi Károly táncos, koreográfus, balettmester |
1910 |
50. |
Javaslatnak szántam...biztosan érdekes lesz.
Az eddig itt említett művészekről a listám - táblázatos és folyamatosan aktualizálható formában - már elkészült. Úgy gondoltam időnként és az aktuális állapotnak megfelelően közzéteszem. Még nem próbáltam ki, hogyan sikerül beillesztenem egy táblázatot, de kísérletezem.
Köszönöm, hogy jelezted ezirányú igényedet. Igyekszem kívánságodat mielőbb teljesíteni. :)
Lassan érdemes lenne listát készíteni az eddig ismertetett művészek nevével, az áttekinthetőség kedvéért.
Még egy Szabó Lujzával kapcsolatos, humoros történet:
Ujság, 1927.11.10.:
„Próba közben
Apróságok az Operaházból
Teljes díszletekkel és jelmezekkel folynak a Turandot-próbák. Clausetti, a Ricordi cég főnöke, aki Puccini egyik legjobb barátja és intencióinak legalaposabb ismerője volt a Mester életében, végignézi a próbát és nemcsak a rendezéssel és a magánszereplőkkel, de az ének- és zenekarral is igen meg van elégedve. […]
*
[…]
*
Bodó Erzsi és Szabó Lujza, az Operaház új tagjai annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy aki csak felületesen ismeri őket, könnyen összetévesztheti egyiket a másikkal. A színház egyik barátja, egy kedves, szeretetreméltó és rendkívül figyelmes úriember odalép a napokban a folyosón Szabó Lujzához és gratulál neki, hogy milyen kitűnő volt a Trubadúrban.
— Úgy látszik, összetéveszt Bodó Erzsivel — mondja a művésznő mosolyogva.
Pár nap múlva meg Bodó Erzsinek gratulált az Éj királynője sikeres elénekléséért,
— Összetéveszt Szabó Lujzával — feleli ez nevetve.
— De hát hogyan lehet magukat megkülönböztetni?
— Szabó Lujza alacsonyabb, mint én — mondja Bodó Erzsi.
Ma délelőtt udvariasan köszön a színház barátja Bodó Erzsinek, és mielőtt egy szót is szólna, elővesz egy centimétert.
— Mit akar ezzel? — kérdezi meglepetten Bodó Erzsi.
— Szeretném tudni, hogy Bodó Erzsivel beszélek-e, vagy Szabó Lujzával.
*
[…]”
Lehet-e csodálkozni a figyelmes úriember dilemmáján? Még szerencse, hogy Bodó Erzsin nincs kalap! :)
és Szabó Lujza:
Ujság, 1931. február 20.:
„Zenekarral próbálják az Operaházban az Álarc-ot
(Részlet)
Hubay Jenő új dalművéből, az Álarcból, már hetek óta erősen folynak a próbák az Operaház színpadán. A Sly-jel párhuzamosan tanulták az illusztris szerző dalművét a zongoraszobákban, majd a Wolff—Ferrari opera bemutatója után a színpadon is megkezdődtek a próbák Márkus László vezetése mellett. Az izgalmas cselekményű dalmű megfelelő beállítása természetesen sok gondot és sok munkát ad a rendezőnek, de Márkus László nagy színpadismerete és nem mindennapi ötletessége úgy eleveníti meg az érdekes történetet, hogy a néző szinte visszafojtott lélekzettel hallgatja.
A próbákon idáig egyszer sem jelent meg Hubay Jenő, mivel mindig nagyon el volt foglalva. Pedig hát a szereplőket a dalmű betanulásának idején éppen a szigorú zeneszerzővel ijesztgette mindenki. Elterjedt a hír az Operaházban — természetesen a betanító korrepetitorok terjesztették leginkább —, hogy Hubay Jenő majdnem minden próbán ott lesz, de úgy, hogy senki sem fogja látni. És titokban minden hibát feljegyez, s próba után a hiba-cédulát átadja a karmesternek. Sokan el is hitték ezt a híresztelést, a többség azonban kételkedett benne. Ezeknek a táborához tartozott Szabó Lujza is, aki Éva bájos és hálás- szerepét játssza az új operában. Mint rendkívül muzikális és intelligens énekesnő persze könnyen megtanulta a szerepét. Már a zongorateremben hibátlanul tudott mindent. Annál nagyobb volt a meglepetése, amidőn a tegnapi próba után sürgönyt kézbesítettek neki. A sürgönyben csupán ez állott:
a harmadik jelenetbeli bevágásnál egy tizenhatoddal elkésett
hubay
Szabó Lujza meglepetten és megdöbbenve olvasta a sürgönyt, majd szinte sírva mutatta Fleischer Antal karmesternek.
— Mondd, Tónikám, hol hibázhattam én egy tizenhatodot?
— Csupán egy helyen — felelte komoly arccal Fleischer —, amikor a zenekar teljesen elhallgat, és te egyedül énekelsz, és azt kérdezed: „Hol bujkálsz, Annie?“ Itt késtél el egy tizenhatoddal.
— De hiszen itt semmi zavart sem okozhattam —, csattant ki Szabó Lujza —, mert hiszen a zenekarnak generálpauzája van.
A többiekből erre már hangosan kitört a nevetés, és Szabó Lujza csak a nagy kacagásból tudta még, hogy az egész sürgöny csupán ugratás és tréfa.
*
[…]”
Rubinstein Erna halálának évét tévesen tüntettem fel. Valójában ez sem tisztázott. A List of Female Violinists-ben szereplő adat szerint: "1952 vagy később". Tehát, ez is kutatás tárgyát képezi.
SZABÓ LUJZA
(Budapest, 1904.02.17.—Budapest, 1934. nov. 19.):
„ … énekesnő (szoprán). Hegedűművésznek készült, de miután hangját felfedezték, koloratúrénekesnő lett. 1927-ben szerződtette az Operaház, amelynek haláláig tagja maradt. Előadásában az ékítményes énekművészet tökéletes könnyedsége drámai kifejező erővel egyesült, színpadi ábrázoló tehetsége sokoldalú volt. Tehetsége teljében halt meg, műtét következtében. — F. sz. Melinda (Erkel: Bánk bán); Gilda (Verdi: Rigoletto); Lakmé (Delibes); Éj királynője (Mozart: Varázsfuvola).”
/Magyar életrajzi lexikon, 2. kötet (1982)/
Egy ideig ő is Hubay Jenő tanítványai közé tartozott, mint Rubinstein Erna, és akárcsak Tamás Ilonkát (ld. a 246. sz. bejegyzést), őt is fiatalon ragadta el a halál. Hihetetlenül finom, szép hangja volt. Korai halála óriási veszteséget jelentett a magyar énekművészet számára. Hangját – szerencsére - néhány, viszonylag jó minőségű felvétel még őrzi az utókor számára.
Íme a Bosszú ária Mozart „Varázsfuvolájá”-ból, Szabó Lujza előadásában:
Louiza Szabo (1904-1934), Coloratura Soprano "Der Hölle Rache …"
Rubinstein Ernáról még sok korabeli cikket lehetne idézni, amelyek rendkívüli tehetségéről és népszerűségéről szólnak. Életének utolsó két évtizedéről azonban nem találtam írásokat. A neten található rövid életrajzból (itt) mindössze a következő derül ki:
„A II. világháború után az USA-ban telepedett le, és kezdeti sikerei ellenére egy idő után visszavonult a hegedűművészi pályától.” Második férjétől, George Bruce-tól, 1945-ben elvált. Ekkor 39 vagy 42 éves lehetett. Ugyanis születésének éve sem tisztázott (1903 vagy 1906).
Kutattam külföldön megjelent cikkek után. Életének utolsó két évtizedéről eddig ott sem sikerült dokumentumot találnom. Az itt csatolt jegyzékben szerepel ugyan a neve és halálának az éve is, de sokkal többet nem tudunk meg Rubinstein Ernáról:
Szerencsére a neten találunk egy oldalt, amelynek a megnyitásával ritka fotókat láthatunk híres hegedűművésznőnkről: Fotók
Az egyik (amelyet mérete miatt nem kísérlek meg ide beilleszteni) körülbelül a művésznő negyvenes évei elején készülhetett. Alatta a következő szöveg áll:
„Erna Rubinstein
Violin teacher Erna Rubinstein, internationally known violinist and teacher is now a member of the faculty of the Studio City Branch of the Los Angeles Conservatory of Music. It is a pleasure to hear Miss Rubinstein’s students perform. Their rich tone, evident early in their training, is a result of her rare technique.
Los Angeles Conservatory of Music PO. 3-3868”
Életének harmadik harmadában tehát feltehetően hegedűoktatással foglalkozott. Tanítványainak élvezetes előadásmódja tanáruk „ritka technikájának az eredménye” volt. De az is lehet, hogy Rubinstein Erna később ezt a tevékenységét is feladta. Bízom abban, hogy egyszer e befejezetlen történet - egy gondos vagy szerencsés kutató munkájának köszönhetően – befejezést nyer.
A Bartók Rádióban hamarosan kezdődik a „Lemezelő
- nem csak gyűjtőknek” c. rádióműsor (16.00 – 18.30), benne:
I. Muzsikus legendák: Tutsek Piroska operaénekes (1905-1979)
Vendég: Szomolányi Gy. István fogorvos, diszkográfus
-zéta- belinkelt emléksorai mellett lásd még itt a kapcsolódó 195. – 211. sorszámok bejegyzéseit is.
(A műsor II. részében: Szenthelyi Miklós hegedűművész legkedvesebb felvételei)
Műsorvezető: Madarász Zsolt
Szerkesztő: Bánkövi Gyula
Az alábbi szerződéskötés előzménye:
Ujság, 1935. február 2.:
„Vendégjáték és premier a Royalban
A Royal Revüszínházban az eddigiek szerint vasárnap este kerül utoljára színre a Szeressük egymást című Nóti—Márkus-operett. Hétfőtől Erdélyi Mihály társulata vendégszerepel a Royalban, 12-én pedig a Mimi című operett premierje lesz, Rubinstein Ernával a főszerepben.”
Rubinstein Erna – úgy tűnik – az örökös meglepetések embere volt. Világhírű hegedűművész, alkalmi „utcazenész”, karmester, veszélyt kedvelő kalandor az autóvezetés terén, bíróságok felperesként vagy alperesként ismert alanya, filmszínésznő … no, és operettprimadonna!
Rövid hír:
Ujság, 1936. január 5.:
„Vendégek a „kültelki" színházakban.
Két nevezetes művésszel kötött megállapodást Erdélyi Mihály, a „külvárosi“-nak nevezett színháztröszt igazgatója: Rubinstein Ernával, az operettprimadonnává lett kitűnő hegedűművésznővel és Szűcs Lászlóval, a jeles operaénekessel.”
Színházi Élet, 1930./31. szám:
„Rubinstein Erna 12 órai hegedüléssel 19 pengő 60 fillért muzsikált össze a pesti bérkaszárnyák udvarain
Néhány hónappal ezelőtt a New York-i Rádió-Társaság ezer dollár tiszteletdíjat adott Rubinstein Ernának, egy húsz percig tartó koncertért. Ez az ezer dollár többet jelent mint az az ötezerhétszáz pengő, amennyiért a pesti bank beváltotta. Jelenti a tökéletes beérkezettséget, azt a mámorítóan nagy érzést, hogy immár az egész zenei világ meghódolt a szőke pesti kislány művészete előtt. Az egész zenei világ, igen. De Rubinstein Erna még nem hisz az ezerdolláros honoráriumnak, nem hisz a kritikák crescendóinak, benne még, mint minden istentől való művészben, kétségek élnek. Hazafelé, a hajóúton elhatározta, hogy Pestre érkezve bizonyságot szerez arról, hogy menedzserek és reklámok nélkül, ismeretlenül el tudja-e érni azt a hatást, mint a hangversenytermekben.
A múlt hét csütörtök délelőttjén hóna alá kapta hegedűjét, felöltözött legegyszerűbb ruhájába, és elindult muzsikálni.
Egymásután tért be a szegényes külvárosi házakba, szűk és levegőtlen bérkaszárnyák udvarában vette álla alá hegedűjét. Játszott... Éppen úgy, ahogy a metropolisok koncerttermeiben. Sőt! Lázasabban, feszültebb izgalommal. És csodálatos! Ebben a fáradt, elfásult és ideges városban, ahol szinte minden kapu alatt ott fenyegetőzik az éneklést és kintornázást tiltó tábla, nem akadt egyetlen házmester sem, aki elkergette volna a hegedülő kislányt. A lakóik, a legegyszerűbb emberek is csodálkozva özönlöttek a folyosókra. Talán nem is értették, de érezték, hogy kivételes, soha vissza nem térő eseményben van részük és néma csendben, átszellemült arccal hallgatták a csodálatos muzsikát.
Mikor egy-egy udvarban befejezte a játékot, egymásután hullottak elébe a papirosba burkolt két- és tízfilléresek.
Rubinstein Erna mosolygott és boldog volt.
— Igen — mondotta — ezek a kétfilléresek többet jelentenek minden tiszteletdíjnál.
Természetesen nagyon sok kedves és megható jelenetet is eredményezett ez a különös „tourné". Gyerekek fogták körül, táncraperdültek, és hálásan kibuggyanó örömmel köszönték meg a nem remélt szórakozást. Egy előkelő, Benczúr-utcai palota udvarán is játszott. Egyszerre kinyílik egy ablak
— De hát ez kolosszálist És egy izgatott férfi rohant le a lépcsőn. Az udvaron megtorpant. Ránézett Rubinstein Ernára. Hangosan felkacagott. Aztán szó nélkül megölelte.
Buttykay Ákos volt.
De voltak kellemetlenebb találkozásai is. A Tisza Kálmán-téren különös izgalommal játszott. Itt volt a legnagyobb közönsége. Gyerekek, nevelőnők fogták körül, de egyszerre egy rekedt, borízű hang zavarja meg:
— Takarodj innen! Ez az én helyem! Nem tűröm, hogy kivedd a falatot a számból!
Egy nyomorék verklis volt.
Ő volt az egyetlen, akit nem ragadott magával Rubinstein Erna játéka. Azaz... volt még egy. Egyik Nefelejts-utcai házban megkérdeztük Szabó Rozál mindenes lányt, mit szól a játékhoz. Szabó Rozál gondolkodik egy percig.
— Szép... igen ... De jár ide tudja egy verklis! Hát azt magának is hallani kellene!
Mikor Rubinstein Erna befejezte a „hangversenykörutat", tizenkilenc pengő és hatvan fillérje volt már.
A művésznő kijelentette: jobban örül ennek a 19 pengő 60 fillérnek, mint a New York-i Rádió-Társaság 1000 dollárjának. Olyan lelkesen jelentelte ki, hogy muszáj volt neki elhinni.
(T. I.)”
Rubinstein Ernának egy másik oldalát mutatja az alábbi rövid hír:
Az Est, 1927. június 23.:
„ Rubinstein Erna mint karmester turnéra megy Németországba.
Ismeretes, hogy Rubinstein Erna, a világhírű hegedűművésznő letette a karmesteri vizsgát. A múlt szezonban Debrecenben gyakorolta magát az ottani szimfonikus zenekarral. Most, mint értesülünk, a jövő szezonban több német városban fog bemutatkozni, mint karmester. Rubinstein Erna különben ezeket mondja az üggyel kapcsolatban:
— Mint karmester fogok bemutatkozni néhány német városban. Kölnben kezdődik a körütam, azután jön Kreuzfeld, Düsseldorf, Bonn, stb. stb.
— Ezt megelőzőleg október végén vagy november elején Budapesten adok egy önálló koncertet, azután megyek tovább vendégszerepelni külföldre.”
Rubinstein Erna második férjével, George Bruce forgatókönyv-íróval
És egy kis pletyka:
A korabeli sajtó nem szűkölködik a hegedűművésznő magánéletéről szóló hírekben. Hol hűvösvölgyi villáját dúlja fel egy rejtélyes betörő, hol egy megszállott hódoló zaklatja a művésznőt, amiből bírósági ügy is keletkezik. Máskor a művésznő házasságkötései és válásai adnak témát a szenzációra éhes újságíróknak, vagy az autó-fan művésznő által okozott baleset és annak jogi következményei. Két házasság (először Strausz Sándor cégvezetővel, majd George Bruce forgatókönyv-íróval), két válás. Örökös utazás. Koncertek, filmezés. Nyugtalan, stresszel teli élet. Nem csoda, ha Rubinstein Erna az USÁ-ban történt letelepedését követően, egy idő után visszavonult a hegedűművészi pályától.
Esti Kurir, 1935.02.09.:
„Élettörténetemnek rózsaszínű a kötése - mondta Rubinstein Erna, akinek kezét megkérte Clark Gable
Angolnyelvű távirat érkezett tegnap Budapestre, Európa most legdivatosabb üdülőhelyéről, Kitzbühelből. A táviratot Clark Gable, a világhírű filmszínész adta fel, aki jelenleg a kitzbüheli Grand Hotel vendége. Az amerikai filmművész azért utazott az ausztriai üdülőhelyre, hogy viszontlássa régi ismerősét, a walesi herceget, akivel még színpadi színész korában gyakran együtt volt az angol főváros előkelő társaságaiban. A távirat Rubinstein Ernának, az ugyancsak világhírű magyar hegedűművésznőnek jött, ezzel a meglepő tartalommal:
„Február végén Budapestre érkezem. A szép levelet, amelyet nekem küldött, nagyon köszönöm. Imádattal gondolok magára, eljegyzésünket Budapesten szeretném megtartani."
A távirat tegnap kelt, de előzményei visszanyúlnak három esztendővel, amikor Rubinstein Erna amerikai hangversenykörútja során megérkezett a filmvárosba, Hollywoodba. Itt először a Metropol House-ban adott egy hangversenyt, majd az egyik legelőkelőbb Los Angeles-i mozgó színházban, a Chinese Theatre-ban, ahol egy film premierjét előkelő és világhírű művészek közreműködésével keretezték be. Rubinstein Erna még több napig Hollywoodban maradt, ahol összeismerkedett, majd megbarátkozott Clark Gable-lel, a kitűnő filmszínésszel, aki egy szép napon így szólt a magyar hegedűművésznőhöz:
— Ha valami gyönyörűt akar látni, jöjjön ki szüleimhez lakni a Hollywoodtól nem messze fekvő narancs- és grape fruit-farmunkra.
Rubinstein Erna a meghívást elfogadta, és másnap már Beverly Hillsben lakott, az előkelő angol patríciusoknál, Clark Gable családjánál.
A két fiatal művész között a barátság mindjobban elmélyült, amikor Clark Gable megkérte Rubinstein Erna kezét. A hegedűművésznő azonban nemet mondott, mert hiszen köztudomású, hogy Budapesten vőlegénye volt, akihez a szerelem láncai már bakfiskorától fűzték szívét. Rubinstein Erna azután visszautazott Európába, angol, francia, olasz, majd németországi turnén volt, de az amerikai filmszínésszel állandóan levelezett.
A turné végeztével hazajött. Ekkor kezdtek foglalkozni a lapok Rubinstein Erna házassági történetével. Az a pesti fiatalember, akihez gyermekkori szerelem fűzte, megkérte a kezét, a fiatalok családja azonban hallani sem akart a házasságáról. Hol a menyasszony családja, hol a vőlegény családja adott nyilatkozatot, amelyben kijelentették, hogy semmi körülmények közölt sem egyeznek bele a házasságba, amely ugyan nem jött váratlanul, de miután mindig ellene voltak, most sem mondhatták ki a boldogító igent.
Az újságok hosszasan tárgyalták ezt a szerelmi ügyet, fotográfiák jelentek meg a menyasszonyról, a vőlegényről külön és együtt, bő alkalmat adva a szülőknek a nyilatkozatokra. Egyszer azután Rubinstein Erna közölte az érdekeltekkel, hogy esküvőjét ekkor és ekkor megtartotta. Pest szíve megdobbant, két szerető szív egymásra talált, és mindenki örömmel vette tudomásul, hogy akiket egymástól el akartak szakítani, összetalálkoztak.
A házasság után Rubinstein Erna is nyilatkozott és elmondotta, hogy a boldogság útjáról nem akart visszatérni. Ment azon egyenesen előre, az anyakönyvvezető hivatali helyiségéig. «Élettörténetemnek rózsaszínű a kötése» — mondotta akkoriban a fiatal hegedűművésznő. — «Nem akarom átkötni feketébe.»
Többhónapos együttlét után azonban a fiatalok rájöttek arra, hogy nem valók egymáshoz. Ilyenkor jól jön a válóper, amelynek aktái már megkezdték útjukat a magyar királyi bíróság hivatalos helyiségében. Rubinstein Erna keze tehát ismét szabad. A hegedűművésznő azt mondja, hogy az új házasság most már nem olyan lehetetlen, mint három évvel ezelőtt volt, amikor ott állt útjában, mint tilalomfa a régi gyerekkori szerelem. Rubinstein Ernának egyébként már tervei is vannak a jövőre vonatkozóan, férjhez megy a filmművészhez, kiutazik Hollywoodba. Talán sikerül filmszínésznővé lennie. Egy alkalommal ugyanis már játszott filmen, Szőke Szakállal együtt az UFA filmjében, Az ellopott szerdában.
(k. i.)”
Rubinstein Erna filmszerepekben:
Az ellopott szerda/falusi lakodalom - 1933
Under a Gypsy Moon, 1937 – 9:46 perc a filmből :
Enyhén szólva is hahotára késztet e táncjelenet bevezető részében frivol tüllszoknyácskában szaltózó, „hollywoodi cigánylány”. Gondosan ondolált, rövid hajában a feje búbjára tűzött virágocska jelzi, hogy ő bizony cigányok sarja. Majd következik egy stilizált orosz néptánc. Ugyancsak rém cigányos! Mintha csak Szása ugrott volna elő a Mojszejev együttesből. Kezében harmonika, és guggolva, felváltva, sebesen rúgja előre spiccbe merevített lábait. Partnernője – akár egy pesti bár táncos dizőze. Energikusan lendíti időnként magasba hol a jobb, hol a bal lábát, hogy csak úgy nyekken. Mint Erdélyi Mici a „Pá, kis aranyom pá” éneklésekor. Majd megjelenik a flamencohoz öltözött „cigánylegény” és a pántlikás pártát, pruszlikot, térdig érő fodros, fehér szoknyát és fehér körömcipőt viselő, platinaszőkén bazseváló Rubinstein Erna, mint virtigli „cigánylány”. De nem akárhogyan bazsevál! Monti Csárdását játssza. Mindenesetre – azt – nagyszerűen! :-))
Rubinstein Erna, a gépek szerelmese
Legfőbb vágya, hogy egyszer repülőgépet vezethessen.
A világhírű magyar hegedűművésznő eladja hűvösvölgyi villáját, mert elhagyni készül Magyarországot, ahol tizenegy hónapon át meg tudtak feledkezni róla.
Timisoara - Temesvár, 1928. április 3.
Saját tudósítónktól:
A koncertpódiumon aranyos, selymes-ragyogású barokk porcellán-figura, olasz hegedűjével, ezüst, platina és acélhúrú társával ez a ragyogó tudású, született tehetsége a művelt világ koncert-pódiumainak: társaságban közvetlen, drága pajtás, hullámosan vállára hulló szőke
Mozart-frizurájával, kislányos bizalmas csevegésével, melyet azonban megfelelő higgadtsággal édesanyja gondossága ellensúlyoz, aki a legpompásabb impresszárió világhírű leánya mellett öt esztendő óta, — és a legszigorúbb mama.
Erna, gyere be már az ajtóból, hiszen meghűlsz!
Csak egy pillanatra még, mama, hiszen olyan hőség van. Hát lehet az embernek nyugta?
mosolyog fel rám, pedig a mamának igaza van.
A koncert.
Az bizonyos, hogy mindenki más muzikális ember a haját tépte volna, annak a zongorának hallatára, mely hónapok óta elszántan szerepel a koncerteken a temesvári Tiszti Kaszinó nagy termében, és amelyen a kitűnő Zsizsmann Rudolf tanár úrnak kellett volna Rubinstein
Erna programját végigkísérnie. A jó öreg skatulya, mely nemrégiben a mindig diplomatikusan higgadt Dohnányi Ernőt is kihozta már a sodrából, még e réven bekerülhet a zenetörténelembe, bár a szegény Helge Lindberg méltóbb helyre is kívánta, a Rubinstein Erna-koncert alkalmából is hidegen tűrte az utolsó pillanatban ágyából kiráncigált hangoló kétségbeesett próbálkozásait, de meg nem adta magát. A koncerttermet zsúfolásig töltő közönség másfél óráig leste a reménytelen megoldást, a lapok másnap kultúrbotrányt emlegettek, — csupán Rubinstein Erna ült angyali nyugalommal.
Idegeim, azok vannak, — mondotta mosolyogva s másnapra új zongora állott a pódiumon.
A személyes élmény közvetlensége kell hozzá, hogy az ember elbírja határolni a művészt és azt a kedves, szőke, táncolni szerető filigrán fiatal leányt. A pódiumon törékeny alakja a harmóniának légies magasságába anyagtalanik át, hogy a zengő hegedű legyen minden szív és ideg láthatatlanul szövődő kapcsolatának lobogó forrása. Brahms, Mendelssohn, Kodály (Adagio), Blair Fairehild, Borissof és Sarasate — lehet más, mint a Zigeuner Weisen? — koncertdarabjai után még három ráadást követelt, terrorizált ki magának a koncert közönsége, amely Vecsey Ferenc után sem feledheti el Rubinstein Erna hegedűjétől, hogy «Csak egy kislány van a világon.» ... „Kevés művészt hallottunk a közelmúltban, aki közönségét annyira fascinálta volna, mint Rubinstein Erna” — írja figyelemreméltó kritikájában az elragadtatott Járossy Dezső, zenei életünk elfogulatlan Monseigneure-je.
Gépek, versek.
A csuklóján széles és erős gumiszalag: olyan kaland emléke, mely végzetessé válhatott volna Rubinstein Erna művészetére. Autóbaleset, megírta valamennyi számottevő lapja a világnak, tizennégy hónapon át nem nyúlhatott tőle a hegedűjéhez.
Ó, a gépek! — mondja szinte rajongással, tudja, hogy milyen nagyon szeretek vezetni...?
A baleset óta azonban csak könnyű kocsit engedtek az orvosok, egy kis Fiat-ot, kinn hagytam Budapesten. Kinevethet, de egyike legfőbb vágyaimnak, hogy valaha egy repülőgépet vezethessek. Szeretem a Gépeket és az egyik németországi pszichológiai tudományos intézetben már megállapították rólam, hogy pompás gépészmérnöki „anyag" vagyok.
Felcsillanó szemekkel beszél, városnevek, ország-nevek csapongnak át mondatain, könnyű, változatos egymásutánban. ...
Bécsben táncoltam az egyik szállóbeli „Five o cloek"-on. Nem ismert meg senki. A partnerem, egy osztrák táncművész és tanár a végén formális ajánlatot tett: legyek a partnere.
A mama mosolyogva bólogat az emléknek.
Szeret mást is gépeken kívül?
Elgondolkozik.
Ó, igen, — mondja aztán, gyorsan, — szabadon és függetlenül élni! Utazni, játszani. ... És szeretem a verseket. Adynak az egyik versét egy egész délutánon át olvastam: „Szeretném, ha szeretnének.” ...
Új amerikai turné előtt.
Kolozsvár, Nagyszeben és Brassó zeneértő közönségét fosztja meg Rubinstein Ernától az alattomos, könnyű tavaszi láz. Hazamennek Budapestre folyó hó 4-ig, mert április végéig az Ernának pihenni kell. Május 5-én az „Albert Ballin” – óceánjáró hajó viszi kettejüket újra Amerikába, ott most kezdődnek a Festival-koncertek napjai. Nyolc koncertre köti szerződése már január óta.
Ha minden úgy történik, ahogy tervezzük, két év múlva újra errefelé jövünk, — válaszol a művésznő édesanyja, — mindenesetre egy hónapi pihenés kell az Ernának, kinn a Hűvösvölgyben, ahol ma még megvan a villája. ...
Kissé zavartan néznek egymásra, anya és leánya. Két szempár összekérdez: vajon jó lesz-e, elmondani, ...?
Halkan, egészen diszkréten bomlik ki csendes beszélgetésünk során Rubinstein Erna életének egy új, egészen pianisszimó Adagiója, de nem szabad eltitkolni. Nem szomorú és nem is bántó az alapmelódiája: valahogy van mind a kettőből benne valami, ahogy Rubinstein Erna tizenegy hónapon át gondolkozhatott felette a hűvösvölgyi villa magányában, kificamodott csuklóval, kicsikét csalódva és egy kicsit el is keseredve.
Mert ennyi ideig tartott a krízis: vajon hozzányúlhat-e még a hegedűjéhez, úgy, mint addig, — vagy egy könnyelmű autókaland művészetének katasztrófáját jelenti. A hűvösvölgyi villa törékeny kis betege felé, az öt világrész zenevilágának minden izgalma és érdeklődése osztatlan részvéttel és aggodalommal fordult: levélkötegek Amerikából, Angliából, Hollandiából, — amerre csak megfordult hegedűversenyein. Pár hírlapíró Budapestről jelentette a magyar zenevilág érdeklődését a világhírű magyar hegedűművész sorsa iránt: aztán újra csak a külföldi levelek tizenegy hónapon át.
A Hubay-tanítvány sokat gondolkozott, azóta már a hűvösvölgyi, madárjárta villában, míg újra felvehette csodahegedűjét. Aki megtanulta megszólaltatni a zenei modulációk ezerlelkű melódiáit, megtanulta elhallgatni annak a szomorú hűvösvölgyi tizenegy hónapnak is minden könnytelen fájdalmát, csalódását. De el lehet-e feledni. ...?
Rubinstein Erna közeljövőben eladja Budapesten a hűvösvölgyi villáját, egyetlen otthonát, melyet szülőföldjén vásárolt. Lehet, hogy ez az elhatározása élete fordulását fogja jelenteni. Valami visszafojtott nosztalgiát érezni máris az édesanya és a művész-leány szavából, ahogy mindegyre jobban ráérezek a megbántott női psziché titkolt bánatára és büszkeségére. Istenem, hiszen művész! Aki egy Beethoven fájdalmával hegedülhetné ki még a bánatát és talán még meggondolja azt a hűvösvölgyi adásvételt.
Jakab Géza.
KELETI ÚJSÁG, 1928. április 5. (11. Évfolyam, 78. szám)