Bejelentkezés Regisztráció

Zenetörténet


117 Ardelao 2016-12-05 03:26:16
A 100 évvel ezelőtt elhunyt Richter János/Hans Richter (1843.04.04. Győr – 1916.12.05. Bayreuth), magyar-osztrák karmesterre emlékezve: [url] http://db.zti.hu/mza_folyoirat/pdf/ZSz_1923_VIII_01.pdf; Zenei Szemle, 1923. VIII. évfolyam, 1. szám, 3.-6. oldal [/url] Idézet, eredeti helyesírással: „ Intimitások Richter Jánosról A mester idei kilencvenedik születési évfordulója alkalmából Richter tevékenységének két gyújtópontja van: Bayreuth és London. Angliával 1877-ben ismerkedett meg először, midőn az angolok felszólították Wagner Rikárdot, hogy saját művei előadásával rendezzen Londonban néhány hangversenyt. A próbákat már Wagner megérkezése előtt megkezdték, azonban azok oly kritikán aluliak voltak, hogy szinte botrányosan folytak le. Ezért Wienbe sürgönyöztek Richternek, aki ott karmester volt, de a válasz igy hangzott: lehetetlen. Mindent megmozgattak, míg végre Ferenc József is jóváhagyta a szükségelt szabadságot. Richter Londonba érkezett, a maga egész szélességében hihetetlen nyugalommal odaállt a hevenyészett zenekar elé, leütötte a vezénylőpálcát és a tetralógiából – vezérkönyv nélkül – elkezdett egy hosszú jelenetet dirigálni. Ennek elmaradhatatlan következménye az volt, hogy a zenészek azonnal határtalan bizalmat éreztek vele szemben. Erre hozzáfogtak a komoly munkához és rövid idő alatt rendet teremtettek. Csupán a fúvósok produkciója volt és maradt hasznavehetetlen. A dolog azzal végződött, hogy Richter (aki szárnykürtös volt) a „Mesterdalnokok” harmadik felvonása előjátékának kürtszólóját fújta. Midőn Wagner Rikárd végre megérkezett, majdnem bekövetkezett az, hogy a mester a Richter által idáig elért kedvező eredményt megint ledöntse. Wagner tudvalevőleg meglehetősen középszerű dirigens volt, amikor saját műveiről volt szó. Megtörténhetett az, hogy saját zenéjétől és annak varázshatásától annyira el volt ragadtatva, hogy valóságos extázisba esett, és megfeledkezett róla, hogy az ütemet megadja. Richter találékonysága azonban ezen is tudott segíteni. A karnagyi emelvény mellett magától érthetőleg Wagner állott, a vezénylőpálcával a kezében – de az emelvény mellett, háttal a közönségnek fordulva, azonban ugy, hogy a közönség őt ne lássa, ott ült Richter és a zenészeknek megadta a szükséges jeleket és bevágásokat. 1882-től fogva Richter évenkint a heti koncertek egész sorozatát vezényelte, az 1882 és 1883 évi londoni évad alatt előadta a trilógiát és egyéb műveket. 1885-ben nyert először meghívást, hogy a Birminghamban rendezett zeneünnepélyen dirigáljon, mimellett egyidejűleg kinevezték az oxfordi egyetem tiszteletbeli doktorává. Hogy Richter mit tett Angliáért, azt alig lehet kifejezni. Beethovent senki sem tudta dirigálni úgy, mint ő. Ki adta elő Wagnert Angliában először korrektül és helyesen? Ki tette a majdnem lehetetlent az angol zeneszerzőkért és ki adta elő először a műveiket? ki fedezte fel Edvárd Elgart és ki tette ismertté a nevét? Kinek köszönhetik az angol zenekarok a mostani magas rangjukat? Ki adta elő Angliában először a trilógiát, nemcsak németül, hanem angolul is? Kinek köszönheti Anglia az ő nagy zenei fejlődését? Sokan csodálkozni fognak ez állításon, pedig helytálló. Aki tudja, hogy Anglia zenei téren most mit produkál, igazat fog adni. Ki küzdött le a legnagyobb kitartással minden nehézséget, a legnagyobb akadályok, a világszerte ismert angol konzervatizmus ellenére, ugy hogy Anglia most büszkeséggel mutathat reá zenei fejlődésére? A válasz csak egyetlenegy nevet tartalmaz: Richter János. Nem csoda tehát, hogy Wagner Rikárd már 1876-ban ezt irta róla: „Az a dirigens, aki a leglehetetlenebb feladatokat véghezviszi, az én kipróbált, mindenekre rátermett Richter Jánosom.” Richter tulszárnyalhatatlan tanítómester volt a zenekar számára. Hányszor mondogatta oda egy-egy fúvósnak: „A próba után beszélünk egymással!” Akkor aztán megkezdődött a hadd-el hadd. Richter a kezébe vette a hangszert – neki egészen mindegy volt, vajjon az kürt, trombita vagy klarinét volt-e – és a bűnösnek maga előfújta a nem sikerült passzázst – de helyesen. És így a zenésznek a kritikus részletet addig kellett gyakorolnia, míg jól el tudta játszani. A dobosnak gyakran kellett a próba után „utánülnie”, az eredmény azonban még sem volt kielégítő. A dobos egy ízben próba közben azt állította, hogy Elgar egy olyan részletet írt, amelynek kivitele lehetetlenség. Richter csak ennyit válaszolt: „Ejnye, ejnye, na majd meglátjuk!” és azzal nyugodtan odament a doboshoz, kivette a kezéből a dobverőt és abszolut biztonsággal az egész passzázst hibátlanul lejátszotta, közvetlenül az ámuló-bámuló „janicsár” orra előtt. Az egész zenekar tombolt örömében és vadul tapsolt. Ily módon Richter kivivta magának emberei határtalan bizalmát. Minden kivánhatott tőlük és ok soha nem hagyták cserben. Pedig Richter nagyon szigoru ember volt, de egyuttal szigoruan igazsgágos is. A hangverseny után előszeretettel odaáállot a zenekari kijárathoz. Mikor a zenészek ezt észrevették, suttogva így szóltak egymásnak: „Most kezdődik, legyünk résen!” Richter sorjában rátámadt a bűnösökre: „Mélyen tisztelt barátom! F, nem pedig G!” – „Ah, fagottista ur! Milyen zagyvalékot fúj ön a scherzo elején!” Azonban a fagottista elkészült a támadásra, előkereste a szólamát és megmutatta: „Én azt fújom, ami itt áll és amit mindig fújtam!” – „Nos igen, akkor mindig rosszul fújt, kedves barátom! Ön mindenestre el tudja fújni a hangjegyeket, de nem tudja azokat elolvasni. Ezek tenorkották, nem pedig basszuskották.” A fagottista szó nélkűl eltávozott. Richter elsőrangú, szellemtől és humortól sziporkázó társalgó volt. Azonban soha sem beszélt el olyasmit, amit hölgyek jelenlétében is el nem lehetett volna mondani. A kétértelműségtől, a durvaságtól irtózott. Emlékezőtehetsége szédületes volt. Mindent kívülről játszott és dirigált, Händeltől a legfiatalabb zeneszerzőkig. Mikor egyszer valaki kétségbe vonta csodálatos emlékezőtehetségét, fogadást ajánlott fel, hogy egy lap kottapapiroson kívülről azonnal leírja a Bolygó hollandi nyitánya zenekari vezérkönyvének egész első oldalát. A fogadást persze megnyerte. A mindennapi dolgokhoz tartozott nála, hogy Beethoven és Wagner próbáin kívülről dirigált és amellett gyakran így kiáltott a zenekarba: „Harmadik kürt – des, nem pedig es, stb.” – Később megalapította a „Londoni Symphony Orchester” –zenekart. Hogy a kitűnő zenészek itt mennyire becsülték Richtert, azt már az is bizonyítja, hogy mindannyiszor, ha Richter a pódiumon megjelent közöttük, akár a próbánál, akár a hangverseny előtt, mindannyian némán felkeltek helyeikről. Méltóbban még egy uralkodót sem lehetett volna megtisztelni. De a zenekar tudta, hogy mivel tartozik Richternek. 1903-ban átvette a „Coventgarden-Oper” igazgatását, ahol sok esztendő elmúltával előadta a „trilógiát”. Szinte lehetetlen annak ecsetelése, mennyi lelkiismeretességgel és fölénnyel tanított be mindent. Az előadás aztán bayreuthi szinvonalon állott. 1908-ban megvalósult Richter leghőbb vágya: a „trilógia” előadása angol nyelven. Ez is fényes sikerrel végződött, mert Richter szívós erélye és nagy tudása leküzdött minden akadályt. Anglia azért is hálával tartozik Richternek, hogy olyan „modelleket” teremtett, amelyek szemelőttartása mellett a jövőben klasszikus előadásokat lehet majd rendezni. Ez okból lehet most az angol közönséget oly nehezen kielégíteni. Föltétlenül megkívánja a legjobbat, és akaratát keresztül is viszi. Richter egy angol művész-zenekart keltett életre. Mikor Thomas Beecham1910-ben először akarta adni „Elektrát”, a két utolsó előadásra Strauss Rikárdot szerződtették. Mikor ez meghallotta a zenekar játékát – a zenészek nagy mulatságára – legalább hat próbát követelt! Azonban már az első próba után nyugodtan letette a vezénylőpálcát, szivélyesen megköszönte a zenészek fáradozását és így szólt: ”Nos, jobban ezt egyáltalán nem lehet játszani!” A többi öt próbáról többé nem esett szó. Kizárólag Richter János érdeme, hogy az angol zenekarok a legbonyolultabb műveket a legrövidebb idő alatt elő tudják adni és ezáltal képesek arra, hogy a közönségnek a leujabb zeneirodalmat közvetitsék. 1910-től 1914-ig az angol publikumnak alkalma nyilt arra, hogy Strauss Rikárd, Stravinsky, Schönberg minden operáját, a legjobb orosz operákat és balleteket, sőt (túlzás nélkül) minden értékes modern művet megismerhessen. Richter a zenekari muzsikusokat valósággal igavonó lovakká trénirozta, akik szinte falták a hangjegyeket. A világ összes dirigensei, akik megfordultak Londonban (Mottl, Levy, Weingartner, Wagner Szigfrid, Colonne, Steinbach, Safonoff, stb.) egyhangúlag elismerték ezt. Mikor Fried Oszkár néhány esztendővel ezelőtt Berlinben hallotta a Beecham-zenekart, amely az orosz előadásokon közreműködött, egy próbánál hirtelen felugrott a helyéről, hogy megállapítsa, vajjon miként keletkezett az a gyönyörűszép hanghatás, amelyet imént hallott. Sajátságos jelenség, hogy Richter, aki 30 esztendeig élt Angliában, az angol nyelvvel mindvégig hadilábon állott. Egy alkalommal a regentstreeten levő londoni German Clubtól meghivást nyert. El is ment oda, de meglepetésére a német klubban mindenki angolul beszélt. „Azt hittem, német klubban vagyok”, jegyezte meg Richter, „ha nem tudtok németül, akkor alászolgája” Szólt és eltávozott. Angol nyelvismereteinek hiányosságai mulatságos epizódokra adtak alkalmat. Egy napon Richter Manchesterbe utazott a feleségével. Amig neki Londonba vissza kellett térnie, felesége Manchesterben maradt. Neki, tehát, a maga részére menettérti jegyre volt szüksége, azonban nem tudta, hogy a tértijegynek angolul mi a neve. Odament tehát a jegypénztár ablakához és így szólt a hivatalnokhoz: „Give me a ticket. I come back, give me a ticket for me wite, she do’t come back”. (Adjál nekem egy jegyet, én visszajövök, adjál nekem egy jegyet a feleségem részére, ő nem jön vissza!) Igy írja körül Richter a „return ticket” szót. A hírneves dirigens nagyon kellemetlen tudott lenni, ha asztaltársaságának valamelyik tagja modern muzsikusról vagy könnyű zenéről dícsérőleg nyilatkozott. Ezt egyszerűen nem tűrte. És ha egyik néha mégis elkövetett ilyen „lapszuszt”, akkor bizonyos lehetett benne, hogy Richter heteken át a szemére vetette és neheztelt érte. Természetesen minden énekes, akit külföldről hívtak Londonba, nagy súlyt helyzett arra, hogy megnyerje a mester tetszését, mert akkor kilátása lehetett arra, hogy a bayreuthi Festspieleken vendégszerepel. Bármily gondos volt is a választás, amit a londoni operánál vendégszereplő művészek szerződésénél megejtettek, itt-ott mégis előfordult, hogy egy-egy kisebb szerep betöltésénél rossz fogást csináltak. Ha azután egy ilyen énekes az előadáson rosszul és hamisan énekelt, Richter azt szokta mondani a barátainak: „Hallottátok ezt a susztert?!” De ha később felment a színpadra, és az énekes, aki olyan csúfosan „paccolt”, szívszorongva leste a mester kritikáját, ez körülbelül ezeket szokta mondani: „Nagyszerűen énekelt. Kinél tanult tulajdonképpen? … Hol volt szerződtetve mostanáig? …” Az ilyként megszólított, aki nem érezte ki az iróniát, persze uszott a boldogságban. Annál nagyobb volt azonban a csodálkozása, mikor aztán az egész szezón alatt „sétálhatott” és mikor neki többé egyetlen szerepet sem osztottak ki. Anglia ne állítson szobrot Richternek, ezt ő mérhetetlen erélyével, munkaerejével és ritka, univerzális zenei tehetségével önmaga állította magának. Richter hagyatékát Thomas Beecham örökölte és benne Angliának most oly magas zenei kulturája jó és biztos kezekben van. Azonban Beecham maga mondta: Mindazt, amit elértem, mindazt amit tudok, Richter Jánosnak köszönhetem.” Richter János a szó legnemesebb értelmében az univerzális zeneművészet legtündöklőbb jelensége volt. Neve úgy Németországban, mint Angliában sokáig fog élni, erősen egybeforrva Wagner Rikárd emlékezetével és az újkor egész nyilvános zeneéletével.”

116 Búbánat 2016-12-02 22:04:25
Mascagni 1935. évi magyarországi látogatásáról… „Magyar Tükör” – Alkalmazkodni kell! /8 Órai Újság, 1935. augusztus 8./ Pietro Mascagni, a szegedi ünnepi játékok illusztris vendég dirigense, tegnap este a trieszti gyorssal Budapestre érkezett. A pályaudvaron Colonna herceg olasz követ fogadta. […] Mascagni és felesége a Dunapalotába érve pár percre visszavonultak szobájukba, majd lejöttek vacsorázni. Egyszerű, szürke úti ruha volt a mesteren. A teraszon Bura Sándor javában muzsikált, amikor Mascagni megjelent a feleségével. A prímás kezében megakadt a vonó. Megismerte a zene fejedelmét. Mély meghajlással üdvözölte. Mascagni egyenesen a prímás felé tartott. Kezét nyújtotta és ezt mondotta: - Kérem, ne jusson eszébe, hogy most az én tiszteletemre a Parasztbecsületből vagy valami más szerzeményemből játsszék. Muzsikáljon csak zavartalanul magyar nótákat. Nekem is ezzel okoz a legnagyobb gyönyörűséget. A maitre d’hotel egy nagy asztal mellé kalauzolta Mascagnit és feleségét. Néhány olasz újságíróval együtt mi is helyet foglaltunk a mester asztalánál. […] A pincér hozta a bouillont s melléje csak hamar egy pohár habzó sör került. Bura Sándor nagy ambícióval játszotta a szebbnél szebb magyar nótákat. A mester fél füllel a cigánymuzsikára figyelve mondotta: - Most tizenötödször jöttem Budapestre. Mindig boldogan jövök ebbe a friss, fiatalos, lendületesen fejlődő városba. Azt hiszem, két éve már hogy utoljára jártam itt. Emlékszem, hogy akkor olyan felhőszakadás zúdult a városra, hogy minden úszott a vízben. […] Szürcsölni kezdte a bouillont s mikor letette a csészét, így szólt: - Figyeljék csak meg, hogy milyen bravúrral játssza a cigány ezt a kádenciát. Mennyi átérzés! Ez az igazi népzene! Bura Sándor éppen abbahagyta és a mester magasra emelve kezét, tüntetően tapsolt. - Szerintem minden igazi zene a népzenéből meríti ihletét. Mindig rajongója voltam a népmuzsikának. Ha jól megfigyelik, észrevehetik, hogy Santuzza dala, amelyet Alfiohoz énekel, határozottan magyaros. Megérkezik a vacsora második fogása: des oeux brouillés, magyarul rántotta. A mester csak néha-néha nyúl az ételhez, belemelegedett a témába. Kék szeme fiatalosan ragyog és meglepő lendülettel, szenvedélyes akcentusokkal beszél. Közbevetünk egy kérdést: - Mi lesz Szegeden? - Ha én azt tudnám. Eddig hiába kérdezősködtem, nem világosítottak fel. Talán most, ha lemegyek Szegedre, elárulják a titkot. Visszatérünk az előbbi témára. A cigánymuzsika szárnyalása közben magyarázza: - Az úgynevezett modern zene értéke egyenlő a semmivel. Azok a szerencsétlen emberek, akik a modern muzsikát gyártják, szinte szégyellik magukat, ha véletlenül egy kis melódia csúszott be a kompozíciójukba. […] Az asztalnál ült a mester Schubert nevű impresszáriója is, akinek most pörköltet hozott a pincér. Mascagni megjegyezte: - A gulyásnak, pörköltnek, paprikásnak, s a többi magyaros ételnek már leáldozott, mert nincs bennük erős paprika. Emlékszem, valamikor még fél óra múlva is égett tőlük az ember szája. Biztatására Schubert úr hegyes zöldpaprikát kért. Hoztak is, de hiába, ez is csak édes paprika volt. Mascagniné csendesen, szótlanul ült az asztalfőn. Csak egyszer szólalt meg. Akkor, amikor ura arról beszélt, hogy alkalmazkodni kell. Ezt már nem tudta szó nélkül hallgatni. Gúnyosan jegyezte meg: - Nagyon jó. És ezt éppen ő mondja, aki egyáltalán nem tud megalkudni.

115 Búbánat 2016-11-20 15:15:17
Ma 100 éve mutatta be a Király Színház Kacsóh Pongrácz – Bakonyi Károly – Endrődy Sándor daljátékát: R á k ó c z i /Zenevilág – Színházi, Zeneművészeti, Zenepedagógiai és Zeneirodalmi Hetilap 1906. deczember 1. , VII. évfolyam, 43-44. szám/ A Magyar zeneművészetnek egy kiváló művéről kell beszámolnunk, a Királyszínházban e hó - november - 20-án előadott Bakonyi-Kacsóh daljátékának az előadásáról, mely művészi esemény nagyban foglalkoztatja a magyar zeneművészet tagjait. János vitéz 350-ik előadása után, Rákóczi színrehozatala fokozottabb érdeklődést keltett úgy a szöveg írója, mint zeneszerzőjének új alkotása iránt. Dicsérettel kell adóznunk a Királyszínház igazgatójának, aki a maga lángeszű színházi tudásával, a színpadi rendezésben utolérhetetlen művészetével diadalra segítette a magyar szerzők ezen páratlan művét. Hiábavaló a napisajtónak itt-ott felszálló agyarkodása a darabnak sikeres vagy sikertelen volta felett, mi a magunk szempontjából azzal mit sem törődünk, az nem is von le semmit a darab művészi értékéből, nekünk a mű abszolút művészi értékéhez van közünk, amely annak főleg zenei részében lépten-nyomon felszínre kerekedik. Kacsóh művészi vénája a Rákócziban fokozottabb mértékben lép fel. Az az iskola, amely őt a János vitéz sikereihez juttatta, íme ebben a művében tökélyesedés, az átgondolt formák, a mélységben és érzelmekben gazdag dallamforrások sokaságában nyilvánul, melyekkel kétszeresen bebizonyította abbeli tántoríthatatlan nézetünket, hogy a magyar zeneszerzők gárdájában Kacsóh iránya az az út, amely majdan évek múltán a nemzeti opera ígéretföldjére vezet. A Rákóczi zenéje a János vitéz népies, közvetlenül ható, behízelgő muzsikájától eltérően, a biztos, tudatos, az erős magyar lélekben gyökeredző invenczió hatása alatt készült. Csupa melegség és bensőség sugárzik ki zenéjének minden üteméből. Nagy hatásra van építve a mű első felvonása, amely teljesen beleillik egy magyar víg opera keretébe. Az itt fellépő franczia zenéjű motívumok, Rentheim dala Rákócziról, a melodrámának való keringő, a finoman átgondolt, könnyedén átsikamló fordulatok mindmegannyi gyöngyszemei azon dallamláncznak, amely az első felvonásban végigvonul. Rákóczi dala: „Hazámba vágyom – Duna,Tisza partja vár” – olyan megkapó és szívhez szóló, hogy annak éneklése teljesen magával ragadta a közönséget. Érdekesek az első felvonásban azok az elmésségek, finomságok, amelyekkel Kacsóh Endrődy Sándor verseire írott dalokat feldolgozta, - a hangszerelés mesteri alkalmazása, a részletekig átszövődő finomság bámulatra méltók. A második felvonásban a kurucz idők hangulata uralja a helyzetet. („Kurucz Balázs olyan vitéz”), Katica tréfásdala („Van egy hamis korcsmárosné Dunántúl”) annyira eredeti és vidám komikus hangulatával, a vegyes karnak különböző árnyalataival beállítva annyira megkapó, hogy ez az egyetlen dal már magában is megérdemelné, hogy a Rákóczit mindenki meghallgassa; a harmadik felvonásban nagyszabású és bámulatos ügyességgel van hangszerelve a gyászinduló, mely akármilyen szimfonikus hangversenyen is előadható. Gyönyörű ebben a felvonásban Magda dala („Fáj, fáj a szívem”). Összevetve zenei bírálatunkat, őszinte örömmel állíthatjuk, hogy az ezidei zenei évadban színpadra szebb, tartalmasabb, igazibb muzsikát nem írt senki, mint Kacsóh Pongrácz. Örömmel írjuk e sorokat, mert megvagyunk győződve, hogy Kacsóh vénája még sok eredeti dologgal fogja a magyar zeneművészetet megajándékozni, mely annyival szolgál büszkeségünkre, hogy Kacsóh zeneszerzői működését e lap hasábjain kezdte meg, mely mindenkor az igazi, önzetlen kritikának volt az orgánuma. Ajánljuk „Rákóczi” muzsikáját olvasóink figyelmébe, az énekfüzetek, melyek Zipser és König bizományában jelentek meg, már IV. kiadásukat érték el ily rövid idő alatt. /Hackl./ Megjegyzem, más források a „Rákóczi” daljáték Király Színházban történt ősbemutatójának idejét november 21-ére teszik.

114 Búbánat 2016-11-06 00:57:27
Legközelebb Kacsóh - Bakonyi Rákóczi című daljátékának 1906. november 20-i, Király Színház-i bemutatójáról írt cikket fogom e lapból a fórumba beírni.

113 Búbánat 2016-11-06 00:51:04 [Válasz erre: 112 Búbánat 2016-11-04 14:17:35]
(Folytatom ahol abbahagytam a cikk leírását – korabeli eredeti helyesírással) Zenevilág, 1906. december 1. VII. évfolyam. 43-44. szám (-us –us) „Hubay zenedrámája Lavotta szerelme”, 3 felv. és epilog, Berczik Árpád és Farkas Imre szövegével. A m. kir. Opera újdonsága 1906. nov. 17-e óta. „Hubay bizonyosan szintén olvasta 1893 táján azt a tárczaczikket, melyben a N.P.J. kritikusa leírja Mascagninál (gondolom a „Rantzauk” première-jekor) tett látogatását; a dallamot, de a deklamáczió igazságát is megbecsülő maestro elmondta neki, hogyan komponál; először a szöveget elmondogatja magában, hogy tisztába jöjjön, melyik szót és szótagot mennyire kell kiemelni hangsúllyal vagy hosszúsággal, a frázisok hogyan tartoznak össze s mekkora pauzával válassza el ezeket egymástól, sat. [I] Ez az igaz zenei kifejezés nyitja! Ellenben Hubay ezt a frázist: Isten hozott || (szünet) || ba rátim! ilyen elfogadhatatlan módon frazeálja (. l. énekes zongorakivonat, helyesebben átirat 40. lapján). (magas hangon) Istenho (mély hangon) zottba (hangsúlyozva) tim szünet sehol! Van-e ebben egy szikra természetesség, igazság, wagneri új művészet, drámaiság? Lássuk az ezernyi botránkoztató példa közül (41. lap): [i[ Tud az nótát szebbnél-szebbet – Mind a szíve mélyén termett Itt a „Tud” bizonynyal jóval emeltebb hangon volna éneklendő, Hubay ellenben az utána következő szóval egyforma nem-magasan énekelteti. A második sort a világért sem volna így szavaltatni? Mind a szíve | lyén termett; ő mégis így komponálta meg! Tovább: (43. lap alján) Ez lesz a | po hara, ezt így énekelteti: ez | lesz []/i] apoha | raaa … Vagy ugyanazon lap elején: Sze retjük mind || zen da lai ért s még hozzá az „i” a legmagasabb hangon rikácsol. (46. lap) Lavottának erre a kijelentésre: Hiiisz a lepke see | pi [/] hen meg Soha eegy | vi rágon – azt kérdezné az ember: ’hát min pihen meg? tövisen vagy zöld levelen?” Persze, így kellett volna frazeálni: Hisz a lep ke se pihen meg So ha egy virágon! A kiemelni való, hangsúlyos szótagok persze kell, hogy egybeessenek a zenei hangsúlylyal, vagyis az ütem elejével vagy második felének kezdetével. Lehetséges végtére, hogy laikus közönség az ez irányú mulasztást sokszor nem is veszi észre, ámbár én sokszor az ellenkezőt tapasztaltam; de még akkor is: szabad-e az értelmetlen tömeg hibáival visszaélni, és a míveltebbek tisztelni való ízlését megbotránkoztatni, őket elítélő magatartásra kényszeríteni? nem tartozik-e a művész önmagának és a művészetnek is bizonyos tisztelettel? Tiszta jóindulat mondatja velem, hogy ezeket a hibákat jól gondolja meg a ’Lavotta szerelme’ zeneszerzője és vetkezze le mentől előbb! Elég későn s elég (fájdalom! hiába volt) leczke után – de jobb későn, mint soha! A tökéletesedés útja: a halhatatlanságé. Magának Lavottának műveit Hubay mérséklettel idézi. Néhány vezérmotívuma van, ide is jutott a ’Lavotta első szerelme’ néven ismert ’Földiekkel játszó égi tünemény’-ből. Az együttesek szépen ki vannak dolgozva. A hangszerelés túlterheltnek látszik; de sok a szépsége. Hogy a mű a maga egészében igazán nyereség-e, vagy csak a magyarstílű nagyszabású műveket szaporítja? ezek után ma még nem merném eldönteni. Felsorolt hibáit nagyon fájlalom; vajha kárán tanulna a szerző!... Az előadás különösen jó volt, szinte ünnepi. Takács (Lavotta), V. Krammer Teréz (Ilona) viszik a szót; jó epizódszereplő a többi mind. A dirigens: Kerner István, nagyon derék munkát végzett.” (- us –us)

112 Búbánat 2016-11-04 14:17:35 [Válasz erre: 101 Búbánat 2016-08-18 13:10:40]
Zenevilág, 1906. december 1. VII. évfolyam. 43-44. szám (-us –us) „Hubay zenedrámája „Lavotta szerelme”, 3 felv. és epilog, Berczik Árpád és Farkas Imre szövegével. A m. kir. Opera újdonsága 1906. nov. 17-e óta. Igen: zenedrámának mondom, noha a szerző nagyszerényen a régi jó, ma már régi rossz ’dalmű’ néven nevezi. Anno ’Norma’ vagy még ’Il trovatore’ lehetett a ’dalmű’, azaz: dalokból összeférczelt mű, minősítésének jogosultsága. Szerencsére Hubay sokkal modernebb ember, semhogy a kihalt ósdi formulák szerint írna; a gondolkodást nem fárasztó fülcsiklandó élvezet helyet tartalmas művészetet akart nyújtani, ’Gesammtkunstwerk’-et, a szöveggel együtt emelkedő vagy halkuló zenét, egyszóval: jellemzetes zenedrámát. Hazugság volna azt mondani, hogy már első operája (’Alienor’) egészen wagneri nyomokon jár. Még a többi három sem; a ’Cremonai hegedűs’-nek nem lett volna meg a nagy európai sikere, ha wagneri zenéje volna; a ’Falu rossza’ el sem képzelhető germán polifóniával; a ’Moharózsa’ is azért legsikerültebb, legszebb operája a hírneves zeneszerzőnek, mert egészen magát adta benne: a finom szalonembert, a szentimentális, a gyöngéd érzésekre hajló, amellett a fantázia színes játékait kedvelő művészt – amilyent bájos tárgya is megkívánt (Ouida megindító regénye: ’Egy pár kis faczipő’). Mellesleg szólva: csodálom, hogy ezt a legérettebb és legegyénibb művét nem érvényesíi a külföld operaházaiban sem. Hogy ’Lavotta első szerelme’ (ez volt az új mű czíme még két évvel ezelőtt) mennyire egyéni: nem tudhatom; úgy látszik, Hubay egyénisége a szentimentálistól a férfiasabb, heroikusabb formára változott; erre vall az a katona-karének, amely (a III. felvonásban) a legnagyobb hatást tette, meg az is, hogy – a falnak is füle van, kiszivárog egy s más – az ambícziózus zeneszerző most egy Rákóczi-operán dolgozik. Tehát a ’Lavotta…’: zenedráma, nem pedig régibb értelemben vett opera. De távol áll a Wagner-stíltól! Igaz, hogy van néhány úgynevezett vezérmotívuma, amely elég gyakran fordul elő, öntudatosan alkalmazva; de mikor a zenekar dramatizál, azalatt is az énekszólam magyar ritmusban ariózus zenei mondatokat hallat. Ez új stíl; ez érték, érdem. Többször megteszi Hubay – mindjárt az első karnál is, - hogy hosszú lélegzetű magyaros dallamot épít fel a zenekarban s egy egészen más, szintén magyarosat az énekszólamban. És így tett a leghatásosabb, legszívhezszólóbb jelenetben is: a II. felv. szerelmi vallomásában a zenekar a ’Lavotta első szerelme’ elnevezés alatt ismert Kossovits-féle szép dalt húzza, azalatt Lavotta egy nagyon hangulatos, úk kompozícziót énekel. Ez művészet , ez nyereség; élő példa zeneszerzőinknek!̽⃰ [⃰Legyen szabad fölemlítenem, hogy ilyesmit már népdalformában is bemutatott e sorok írója 1887-ben, a Hoós János által Déván szerkesztett ’Eredeti magyar daltár’-ban Hoós jelenleg ny. áll. tanítóképzőintézeti tanár Temesvárott; üdvösen tenné, ha sok érdekes törekvést tartalmazott folyóiratát hozzáférhetőbbé tenné.] A ’bevezető zenétől’ kezdve – amelynek csak 6/8 ütemeit nem tartom indokoltnak, sem magyarosnak – sok szépséget találhatni az egész műben, de sokszor laposságok mellett. Látszik, hogy a magyar ritmus még kötve tartja a fantáziát, még az annyi magyarstílű darabot írt Hubay sem meri szabad szárnyára engedni attól féltében, hogy beleesik a kozmopolita zene formuláiba. Esete emlékeztet a középkori alchymisták eljárására: csodatevő orvosságuk csak akkor használ, ha készítésük idején nem gondolnak krokodilusra…. Ki tehet róla, ha éppen a egyetlen aggodalmas föltétel révén bizony eszünkbe jut a szörnyeteg? Innen van az, hogy sokszor pompásan deklamáltatja Hubay az alakjait, a kritikus örömmel kiált fel: ez példás, erre külön fel kell hívni a botrányosan értelmetlen magyar zeneszerzők figyelmét! Néhány percznyi gyönyörködés után pedig egyszerre előttünk terem a régi ’shlendrian’, a művész lelkében át nem forrasztott, fölületességből származó salak. Nem éppen a jeles [/url] szerzőkkel szemben kell-e ilyenkor a kérlelhetetlen kritikával eljárni? nem ők adják-e a jó avagy a rossz példát a kisebbeknek, az egészen kicsinyeknek, akik aztán értelmetlenségükben arra hivatkoznak, hogy hiszen őket nem szabad hibáztatni, mert a mestertől tanulták eljárásukat; miért kellett a mesternek elismerniük azt, akinek rossz a tanítása?! ’Magyar szerzővel szemben kötelező a jóindulat.’ Vallom és állom. A külföldivel szemben az indulattalan, tárgyias kritika a kötelező; és ez az ideális kritika. Ma tehát ezt az ideált el nem érhetem… De vajjon jóindulat volna-e, amit más helyről tapasztaltunk: a szerző felvilágosítása helyett az ő régi sikereivel előhozakodni? vagy komoly képpel kilátásba helyezi azt a képtelenséget, hogy ’Lavotta…’ külföldön is színre kerül? vagy megtenni Hubayt a Borsszen Jankó régi híres szalonbetyárjának, mert a zenéje ’lágy esti szellő’ ott, ahol perzselő szenvedélylyel kellene viharzania… A première közönsége imponáló módon, valóban nagyszerűen tüntetett a szerző és az új mű mellett; jóindulat volna-e, amit más megtett: ráfogni, hogy csak ’barátságosan fogadták az újdonságot’?! Ilyen perfidia távol áll tőlem. Hanem csatlakozom egy jóindulatú kritikához, pl. a Bp. H.-éhoz, mely meg nem állhatja, hogy Lavotta nevének hibás hangsúlyozását (a második szótagon) ne kárhoztassa. De hát szabad-e egy német lap (a N.P.J.) kritikáját rosszindulatúnak bélyegezni, mert ugyanezt a B.H. által csak érintett hibát nehány szóval hosszabb ítéletben adja tudtul a világnak: ’seine Deklamation ist unnatürlich, verlogen, gequält’? Teljességgel nem a jóindulat hiánya adja mindezt a tollam hegyére. Hanem az a megismerés, hogy Hubay, száznál több homophon ’melodieselig’ opeus után íme ’verzwickt’ wagnerki stílra törekszik, a Hanslick-féle fogalmak szerinti zene helyett a szöveg parancsának engedelmeskedő kifejezésre, deklamálásra törekszik, a betegességig sokat modulál és mindamellett rabja marad az ósdi zenei frázisoknak, ilyeneket csinál ott is, ahol a szöveg követelménye egészen más.” (Folytatni fogom a "Lavotta..."-kritika leírását.)

111 Ardelao 2016-10-30 16:45:22 [Válasz erre: 110 Ardelao 2016-10-30 12:43:58]
[url] http://kataliszt.blogspot.hu/2015/04/volkmann-robert-lakohaza-budai.html; Volkmann Róbert lakóháza [/url] [url] http://www.agt.bme.hu/varga/foto/kerepesi/volkmann.html; Volkmann Róbert sírja [/url]

110 Ardelao 2016-10-30 12:43:58 [Válasz erre: 109 Ardelao 2016-10-30 00:33:23]
[url] http://epa.oszk.hu/00000/00030/00329/datum09092/cim209093.htm; Volkmann Róbert [/url]

109 Ardelao 2016-10-30 00:33:23
133 éve hunyt el VOLKMANN RÓBERT VOLKMANN RÓBERT EMLÉKÉRE (1815.IV.6. Lommatzsch [Szászország] – 1883.X.30. Budapest) — „Nem volt magyar, de negyven évig élt nálunk, itt halt meg, sírját mi őrizzük, s aki érzéseiben és működésében annyira a mienk volt, méltánytalanság volna őt nem a magunkénak mondanunk. Volkmann Róbert magyar nemzetőr is volt. — Különös, csendes, puritán ember. Igénytelen, szerény, magába vonuló. A zenén kívül semmi sem érdekelte, csak a tarokk és a feketekávé. Senkivel sem tartott bensőbb barátságot, csak Heckenast Gusztávval és gróf Zichy Gézával. Lisztet, Mosonyit, Erkelt ismerte, sok jó nevű tanítványa volt, a magyar zenei közviszonyok kialakulásából nem vonta ki magát, — de négy évtizeden át csaknem mindig egyedül sétált a Bástyán. Emléktáblával rég megjelölt budavári kis lakását belül kevesen látták. Nem volt közéleti ember, művészeti vonatkozásban sem, de szíve együtt dobogott magyar > honfitársaiéval < s nem egy alkotásában hitet tett a mi szellemünk mellett. — Ő volt a magyar királyi Zeneakadémia első zeneszerzés és hangszerelés tanára. Mai értelemben nem nevezhetnénk jó pedagógusnak, de a tehetségesek sokat tanulhattak tőle. — Mint zeneköltőt, magas rang illeti meg az általános zenetörténetben. Klasszikus mester! Ideálja: Haydn, Mozart és Beethoven. Főként Beethoven, a nagy titán, ki után nem egy művében (h-moll zongora-hármas) még újszerűt is tudott mondani. Szimfóniáival, kamarazene műveivel, zongoradarabjaival nem sok korabeli nagyság vetekedhetett. Gondolatai, melódiái sohasem jártak alant. — Programzenét csak egyet írt (III. Richard nyitány) és operát — egyet sem. Az abszolút zene felkent lovagjaként járta be a zeneművészet ismert útjait. Nemcsak hangszeres zenéje, de dalai és karművei is keresett hangversenyszámok. — Tiszta, emelkedett muzsikus lélek volt! Úgy az általános, mint a magyar zeneirodalom méltán sorolja kiválóságai közé. — A magyar filharmónia mindig megkülönböztetett figyelemben részesítette Volkmannt. 1861-ben találkozunk először nevével a Filharmonikusok műsorán. Több mint tíz művét mutatta be a Filharmóniai Társaság s jelentősebb alkotásait időnként felelevenítette. Hatalmas arányú d-moll szimfóniája is Pesten hangzott el először, 1863-ban. Tiszta, abszolút zene. Az irodalom úgy beszél róla, mint a Beethoven utáni klasszicizmus egyik kiváló alkotásáról. A kellem és báj költészetét képviseli három zenekari szerenádja. A kiváló mester legtökéletesebb, legegyénibb alkotásai. Gazdag lelemény, tökéletes forma és jóhangzás jellemzi ezeket a szerenádokat, melyek közül az F-dúr a legnépszerűbb. A III. Richard nyitány 1870-ben készült. Később a Nemzeti Színház felkérésére, felvonásközi zenét, melodrámát írt Shakespeare megrázó királydrámájához. A nyitány, mint önálló zenekari szám is népszerű. Magyar zenevázlat eredetileg a mester négykezes zongoraművei közül való. Buttykay Ákos, Volkmann nagy híve, ezt a zongoradarabot művészileg hangszerelte. Munkájának olyan sikere volt, hogy mindjárt megjelent nyomtatásban Budapesten a Rózsavölgyi zeneműkiadónál, aztán Breitkopf és Härtelnél Lipcsében és New Yorkban. A zenekari műsorok egyik legnépszerűbb száma. Könnyed, finom, magyaros műzene. — Van még egy elfelejtett Volkmann mű, egy Nyitány. A Magyar Rádió Volkmann emlékestje (1933. október 30.) alkalmából zenetörténeti nevezetességre emelkedett. Az a mestermű szólalt meg a Rádió műsorán, amely Volkmann első jelentős szerzeménye. A nyitányról nem tudott az irodalom. A zenetörténet szerint Volkmann két nyitányt írt. A mű 91 évig hevert ismeretlenségben a Nemzeti Zenede magyar zene-kincsekben gazdag könyvtárában, míg Major Ervin dr. megtalálta az elkallódott zenekari anyagot. A Magyar Rádió megbízta Major Ervint a nyitány vezérkönyvének rekonstruálásával. Ebben az alakban került első előadásra. A nyitány bemutatója 1842. április 3-án volt a >pestvárosi nagyobb redout-teremben, a Pest-Budai Hangász Egyesület utolsó műelőadásán.< A kéziratból az is kitűnik, hogy Volkmann nyitányát egy német író, Corvin-Wiershitczky Otto >Die Hunyaden< című színdarabjához írta, Magyarországon, Szemeréden, ahol Stainlein-Saalenstein (később Wilczek) grófné leányai mellett zenemester volt, A nyitány emelkedett szellemű, romantikus hajlandóságú lélek alkotása, aki a klasszikus formát (szonáta-formában készült) tiszteletben tartja.” Papp Viktor írása, ZENEKÖNYV Rádióhallgatók Számára Zenekari Esték II. Stádium Sajtóvállalat Rt. Kiadása 1940. — Ezt már én teszem hozzá: bár soha nem tanult meg igazán jól magyarul, több levelében is magyarként említi magát, aminek alapja lehetett a magyarországi egzisztencia és aktív részvétele a honi zeneéletben. Volkmann Róbert műveiből: [url] https://www.youtube.com/watch?v=7K9JlAYdi_E&list=PLx8fEhjaVbYbKzVF0oit7KKGSGmPUlKG1; Piano Works [/url] Kassai István (piano) [url] https://www.youtube.com/watch?v=bPoRckvXyQY; Symph. No. 1 [/url]

108 Ardelao 2016-10-08 00:11:03
AGGHÁZY KÁROLY EMLÉKÉRE 98 évvel ezelőtt, 1918. október 8-án, hosszas szenvedés után meghalt Aggházy Károly zongoraművész és zeneszerző, a Nemzeti Zenedének érdemekben gazdag régi tanára és rég letűnt nagy időknek tanúja. Az egykori Liszt Ferenc tanítványról, hűséges barátja Hubay Jenő írt szép megemlékezést. MEMENTO AGGHÁZY KÁROLY (1855-1918) írta: Dr. Hubay Jenő — Nem biográfiát akarok írni róla. Ezt szakavatottabb tollra bízom. Csak egy rövid visszapillantást életére, jellemére, nemes művészetére. — Ő benne a magyar zeneművészet egyik legtehetségesebb, legmagyarabb és legműveltebb munkását vesztette. Életében neki sajnos távolról sem jutott az az elismerés, amely működését és tehetségét megillette. — Az élete tulajdonképpen a csalódások hosszú láncolata volt. Talán halála után fel lehet kelteni művei iránt az érdeklődést és ezzel megjön a késői elismerés. — Zenei tanulmányait, mint serdülő ifjú a bécsi konzervatóriumban végezte. Ezután Budapesten a Zeneakadémiában Liszt és Volkmann tanítványa lett. Mesterei felismerték benne a nagy tehetséget és nagyra tartották őt. Liszt tanácsára 22 éves korában Párisba ment — azzal a szándékkal, hogy ott pozíciót teremtsen magának. Szép nagy azúrkék szemeivel, barna fürtjeivel, nemes profiljával, délcegen előkelő alakjával és nagy tehetségével ez kétségtelen sikerült volna. De a szerelem végzetesen belejátszott karrierjében. Ő már mint vőlegény utazott Párisba és ott pár év leforgása után választania kellett karrier és szerelem közt. Az utóbbira esett a választás és visszatért Budapestre, hogy elvehesse szíve választottját, az akkori Budapest egyik szépségét: Farkas Alice úrleányt. — Én 1879 őszén ismerkedtem meg Aggházyval Párisban. Ő zongoraművész, én hegedűs — milyen jól is illettünk össze. Nyomban el is határoztuk, hogy együtt fogunk hangversenyezni. Vieuxtempshoz (▪) is bevezettem Aggházyt. A mester a legnagyobb barátsággal fogadta őt. Pár hónappal később tartottuk meg első hangversenyünket a Salle Erardban (▪). Ott voltak Vieuxtemps, Munkácsyék, Beust gróf. Eljátszottuk többek között az akkor még igen ritkán hallott Kreutzer-szonátát Beethoventől. A sajtó nagy melegséggel írt a kettős fellépésről és hírünk szárnyra kelt. Páris legelőkelőbb szalonjaiban fordultunk meg és alig volt politikai, társadalmi és művészi téren híres ember, kivel személyesen meg ne ismerkedtünk volna. Még Leon Gambettával (▪) is! A párisi évad után Londonba rándultunk, ahol ugyanolyan melegséggel fogadtak. 1881 tavaszán a nagybeteg Vieuxtemps meghívására Algírba utaztunk, ahol több hangversenyt adtunk. Így tehát a külföldön eltöltött évek nagy sikereket hoztak Aggházy előadói művészetének. Úgy Páris, mint London hangversenytermeinek és legelőkelőbb szalonjainak állandó kedvence volt. Utolsó együttes fellépésünk Párisban volt Colonne (▪) zenekarával. Aggházy Liszt esz-dúr versenyművét adta elő rendkívüli hatással. Ugyanekkor szimfóniájának két tételét is bemutatta Collone. Ifjúkori műve is osztatlan elismerésben részesült. Ez volt utolsó együttes szereplésünk, ez után kettészakadtak útjaink. — Aggházy megnősült, és mint boldog fiatal házas a Nemzeti Zenede tanára lett. Azonban az akkori fejletlen zenei viszonyok nagyratörő lelkét nem elégítették ki, ismét külföldre vágyott. Kapóra jött neki a berlini Stern-konzervatórium ajánlata és ő rövid budapesti tartózkodás után elfoglalta a nevezett híres zeneintézet zongora kiművelési osztályainak tanszékét. A Berlinben töltött évek nevét ismertté tették Németországban. Zongora-darabjait Kahnt lipcsei cég adta ki. Iskolájából pedig sok jeles művész került ki, többek között Döbber, az ismert német zeneszerző és karmester. — A nyolcvanas évek egyik jelszava volt, hogy neves és tehetséges művészeinket haza kell telepíteni. Így hát Aggházy érdekében is megtétettek a lépések a kormánynál, hogy a fejődésben levő Zeneakadémiánkhoz kineveztessék tanárnak. Főképpen a korán elhunyt nagy tehetségű Justh Zsigmond (▪) fejtett ki a sajtóban nagy akciót, mely azonban sajnos azért nem sikerült, mert a zongoratanári állások be voltak töltve és az akkori kormánynak nem állt módjában Aggházynak egy tanári állást kreálnia. Ismét a Nemzeti Zenede tett neki ajánlatot és ő azt másodszor is elfogadta. Haza jött és kivette részét a magyar zeneművészet felvirágozása érdekében kifejtett nagy küzdelemből. Nem hiába küzdött. Ő is azon úttörők közé tartozik, akiknek zeneművészetünk mai magas színvonala és virágzása nem kismértékben köszönhető. — Milyen volt ő mint előadó művész? — Nem tartozott azon sablonos virtuózok közé, akik mindig egyformán jól adták elő a műsorra tűzött szerzeményeket. Ő inspiráció és ihlet nélkül nem tudott játszani. Ennek hiányában sokszor egykedvű volt előadása s közönségét hidegen hagyta. De ha hangulatban volt, a művészet magas régióiba emelkedett s magával ragadta hallgatóit is. Utolsó külföldi hangverseny körútját Studer Oszkár hegedűművész (▪) és Becker gordonkaművész társaságában körülbelül 15 évvel ezelőtt Svájcban tartotta meg. A svájci sajtó egyhangú elismeréssel adózott kiváló művészi tulajdonságainak. — Mint pedagógus sok érdemet szerzett magának. Ha nem voltak tanítványai között elsőrangú nagy tehetségek, erről nem ő tehetett. De mégis minden esztendőben olyan kész művésznők kerültek ki iskolájából, kik hivatva vannak a zongoraművészet nagy tradícióit fenntartani és továbbítani. — A zeneszerzés terén, annak minden műfajában maradandó becsű alkotásokkal gazdagította a magyar zeneirodalmat. Különösen zongoraszerzeményei és kamarazeneművei azok, amelyek neki maradandó nevet biztosítanak. Számtalan zongoradarabjai közt kiemelkedők a „Prätorius” egy karácsonyi dallama fölötti változatok, továbbá a „Ländler- hangulatok” finomszerkezetű, bájos sorozata. A világháború kitörése előtt, egy amerikai pályázaton díjat nyert egy zongoraszvitjével — 1500 pályázó között. — Kamarazeneművei közül a zongoraötös még legutóbb Drezdában aratott nagy sikert. Egy magyar szellemben írt vonós négyesét mutattam be a budapesti közönségnek Popper Dáviddal (▪) sok évvel ezelőtt. Remélhető, hogy e művek művészi fajsúlyuknál fogva mihamarabb ismét a nyilvánosság elé kerülnek. — Két operát is írt. Az egyiknek címe „Maritta.” Az Operaház Káldy (▪) Igazgatósága alatt színre hozta. Zenéje végtelenül bájos és hatásos. Sajnos a szövegkönyv, bár meséje érdekes, avatatlan tollra bízatott. Csekély változtatásokkal kétségtelenül ismét beilleszthető volna az Operaház műsorába. „A halálos nász” című egyfelvonásos dalművét hagyta hátra, melynek előadását életében hiába várta. — Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala őt egy hason című világi oratórium megírására ösztökélte. E művet Bellovics (▪) adta elő. Megfelelő művészi előadásban bizonyára érvényesülnének e minden ízében magyar mű szépségei. Sok dalt írt. Ezek úgy kerültek ki lelke mélyéből, mint egy gyöngy kagylójából. Boldogsága és szomorúsága egy-egy dalban lett megörökítve. A Harmónia kiadásában jelent meg tőle 10 magyar dal. Ezek valóban gyöngyei a magyar dalirodalomnak. E daloknál magyarabbakat nem ismerek. Ott izzik a faji tulajdonságok eredetiségének nemes érce. Miért nem éneklik őket? Felhívom ezekre az énekművészek és énektanárok figyelmét. — Aggházy zeneszerzői működésére azt lehet mondani; nem ismerték műveit életében, de kétségtelenül életre fognak ébredni halála után. — Az ő jelleméről is szeretnék pár szót mondani. — Büszke volt és önmagába zárkózott. Életfilozófiája a pesszimizmus felé hajlította s ez akadályozta őt sokszor abban, hogy az élet keserves szükségleteivel szemben a praktikus álláspontra helyezkedjék. Fiatal korában Schoppenhauer művei voltak az ő miatyánkja. Sokszor mondta: „Úgy is mindegy — minden múlandó.” Barátaival őszinte és szíves volt. Az irigységet, dacára annak, hogy ő nem érvényesült érdeme szerint, nem ismerte. Mások műveivel és munkásságával szemben szigorú, de tárgyilagos mértéket használt. Sokan félreismerték és gőgösnek tartották; ezért volt több ellensége, mint barátja. Az élet kis és nagy problémáival szemben sokszor nem tudott elhelyezkedni és egyensúlyt tartani. Ez sokban akadályozta őt és keserűséget szerzett neki. Nézeteiben és megjegyzéseiben annyira eredeti volt, hogy azok kik kevésbé ismerték, azokat paradoxnak tartották. — Engem egy élet barátsága fűzött hozzá. A tavalyi tél meggyőzött arról, hogy egészsége lehanyatlóban van. Sajnos nem csalódtam. Az idei nyáron, Keszthelyen keresett enyhülést és gyógyulást szervi baja okozta szenvedéseire. — Utoljára a Jendrassik-féle klinikán (▪) láttam, ott szorítottam kezet vele utoljára, ….. Megismert még, de látszott, hogy lelke már a másik világot keresi. Alig reagált már valamire. Csak egy szó hatott rá úgy, mintha felvillanyozták volna, ez a szó: „Béke”. — „Igen — igen — béke — béke — lesz.” Ezek voltak utolsó szavai, …… s ő elköltözött az örök béke világába. * Megjelent a „Zenei Szemle” 1918. II. évf. 10. számában (november hó) Néhány magyarázat a cikkben szereplő helységről és személyekről (Ardelao): ▪ Henri Vieuxtemps belga - hegedűművész és zeneszerző (1820-1881), •Salle Erard – lenyűgöző szépségű Párizsi hangversenyterem, •Gambetta – Leon Gambetta, Franciaország miniszterelnöke 1881-82 között (1833-1882), •Colonne zenekar – Edouard Colonne (1873-1910) hegedűművész és karmester által alapított, zenekar, •Studer Oszkár – hegedűs, Hubay tanítvány, zenetanár, •Popper Dávid (1843-1915) cseh gordonkaművész és zeneszerző, •Káldy Gyula (1831-1901), Operaház igazgatója 1895-1900 között, •Bellovics Imre karmester, zenepedagógus, •Jendrassik féle klinika – Jendrassik Ernő (1858-1921) orvos, bel és ideggyógyász, fiziológus, a MTA tagja, •Just Zsigmond (1863-1894) író *

107 Ardelao 2016-09-23 00:36:47
MARIA MALIBRAN — „Szeptember 23-án 180 éve, hogy Maria Malibran fiatalon elhunyt, aki a 19. században a legragyogóbb csillag volt az operaszínpadon. — A Garcia családból származott, amely család valóságos opera-staggione volt. Például: A sevillai borbély, Rosina: Maria, Almaviva: Garcia papa, Figaro: Garcia Manuel, Bertha: Garcia mama. Csupa nagy énekes, de legnagyobb köztük Maria. — A kis Maria önfejű, akaratos kislány volt. Az a hír járta, hogy apja brutálisan bánt vele, de ezt húga Paulina•, aki szintén világsztár lett, emlékirataiban megcáfolta. Ebben a családban, ahol az éneklés olyan könnyen ment, mint másoknál a lélegzés, a kis Maria oly gyorsan fejlődött, hogy már 17 éves korában színpadra lépett. Rosinát énekelte Londonban. A fiatal lány két és fél oktáv terjedelmű teljesen kiegyenlített, édesen csengő hangjával egy csapásra meghódította a közönséget. Ettől kezdve a színpad királynője s a közönség dédelgetett kedvence lett. — Most egy érthetetlen és meg nem magyarázható lépést tett: 17 éves korában férjhez ment a 45 éves Malibran bankárhoz, akiről köztudomású volt, hogy a tönk szélén áll. Malibran anyagi helyzetét akarta egyensúlyba hozni — Maria tiszteletdíjaiból. Nemsokára Maria kiábrándult férjéből s elvált tőle. A Malibran név mindazonáltal belekerült a művészettörténetbe s világhírre tett szert — kevesebb joggal talán senkié sem. — Maria Malibranban a spanyol vér temperamentuma, a párizsi kecsességgel párosult. Énektudása pedig olasz iskolában nyerte hasonlíthatatlan tökéletességét. Színjátszási készsége páratlan volt. Tanulás és utasítás nélkül, ösztönösen minden szerepet úgy játszott, amint azt a szerep megkívánta. Ez a készsége, továbbá hangjának hihetetlen hajlékonysága képesítette, hogy a legellentétesebb karakterű szerepeket játszhatta. Don Juanban Donna Annát, majd Zerlinát. Fidéliót épp úgy, mint a Sonnambulát, tehát drámai szopránt és könnyű koloraturát. Egyébként is a legműveltebb és legszellemesebb nő volt, teljes tájékozottsággal és olvasottsággal a világirodalomban. Öt nyelven beszélt teljes tökéletességgel. Teljes joggal írta róla Rossini egyik levelében: „Sok nagy és kiváló énekest ismertem, de csak három igazi zsenit: Lablachet•, Rubinit• és Malibrant.” Éveken át együtt élt Charles de Bériot hegedűvirtuózzal. Gyermekük is született. — Maria szenvedéllyel hódolt a lovassportnak. Oly nagyszerű lovas volt, hogy akár-melyik férfilovassal felvehette a versenyt. Sajnos, Angliában lovával elbukott és súlyos belső sérüléseket szenvedett. Mindazonáltal hősiesen tovább szerepelt a színpadon, míg egyszer összeesett a nyílt színen. Hordágyon vitték haza. Rövid haláltusa után, 1836.szeptember 23-án meghalt. Úgy jutott át a művészet egén, mint egy vakító fénnyel tündöklő meteor. Korában mindenki ismerte és istenítette. Jókai Mór regényeiben sokszor emlegeti. Maria Malibran neve még ma is fogalom, akár az ének, akár a színpadi játék tökéletességéről van szó!” Maria Malibran (1808.III.24. Párizs – 1836.IX.23. Manchester) Megjegyzések: •Húga, Pauline-Viardot néven vált híressé. •Lablache, Luigi (1794-1858), korának legnagyobb basszistája volt. •Rubini, Giovanni Battista (1795-1854), korának legünnepeltebb tenoristája volt. Sok milliót énekelt össze. Mikor a színpadtól visszavonult, hercegi kastélyt és birtokot vásárolt. Az írás a „Zenei Kurir” című folyóirat 1936.IX.24-i számának megemlékezése alapján készült. Csak az emlékezés évfordulóját javítottam a mai időnek megfelelően, 100 évről 180 évre. A cikk írója nem közölte a nevét.

106 Ardelao 2016-09-10 19:18:45
„ZENEI INTÉZMÉNYEINK” A SZÉKESFŐVÁROSI ZENEKAR — Amikor június táján a budapesti hangversenytermek bezárják kapuikat s a hivatalos hangversenyévad befejeződik, fővárosunk vezetősége gondoskodik róla, hogy az itthon maradt, s a szép zenére kíváncsi és szomjas közönséget a nyári vakáció alatt is kielégítse nemes és tartalmas előadásokkal. Ilyenkor nyílnak meg Isten legszebb hangversenytermei és a csillagos kék ég alatt élvezhetjük a zenei alkotások remekeit. — Évek hosszú során át a város több helyén próbálkoztak már szabadtéri hangversenyek tartásával. (Állatkert, a városligeti Iparcsarnok előtti tér, Városmajor, stb.) Hangzásbeli és közlekedési szempontból is eddig legalkalmasabbnak a belvárosi Károlyi-kert látszik. A homloktérben álló szép Károlyi-kastély s a park, a szemnek is kellemessé teszi ezt a helyet. — Az idei nyár (1942-tőt írunk, megjegyzés A.) egyik felejthetetlen estje volt az a Beethoven-hangverseny , melyen a két csipkefinomságú hegedűrománcot és a megrázó erejű V. (Sors) szimfóniát hallottuk. Ezen a varázslatos szép estén valóban úgy éreztük, hogy kettesben beszélgetünk a halhatatlan Mesterrel. Eltűnt mellőlünk minden, ami köznapi gondot és robotot jelent és a csillagok ezrei, melyekről oly szépen dalolt a Kilencedikben, titkosan sejtelmes sátort vontak fölénk. Majd megszólaltak a Sors-szimfónia kinyilatkoztatásszerű hangjai, melyekből éreztük az élet harcainak és szenvedéseinek nyughatatlan táncát, de a hősi élet mindeneken való győzelmét is. — A mű megszólaltatója a Székesfővárosi Zenekar volt, elnök karnagyával Csilléry Bélával az élén. Ez a zenekar, mely a fővárosi zenei élet jelentős tényezője, megérdemli, hogy alakulásával, fejlődésével néhány sorban foglalkozzunk. — Már a múlt század végén (19. sz. megj. A.) több próbálkozás történt, hogy a Filharmóniai Társaság mellett olyan zenekar alakuljon, mely komolyabb, értékesebb zeneművek előadására vállalkozhatik. Talán szűkkeblűség, pénzhiány, vagy az érdeklődés hiánya okozta, hogy e kísérletek nagyjában meddők maradtak. Városi zenekar felállítására elsőnek Bárczy István főpolgármester gondolt 1908-ban, majd 1914 tavaszán Márkus Jenő, akkori városgazdasági tanácsnok, határozott javaslatot dogozott ki ebben az ügyben. Szép tervük keresztülvitelét a világháború kitörése akadályozta meg. A világháborúból hazatért Bor Dezső 1922-ben újból felveti a tervet és összehívja a főváros zenekedvelő tisztviselőit, barátait közös muzsikálásra. Ebből a kezdetben 30 tagból álló társaságból fejlődik lassan a mai nagyméretű Székesfővárosi Zenekar, melynek létszáma jelenleg 72 muzsikus (1942). — Első nyilvános hangversenyüket 1923 februárjában adják a Pedagógiai Szemináriumban, áprilisban már a Pesti Vigadóban mutatkoznak be, nyáron az Állatkertben hangversenyeznek, ősszel pedig megkezdik vasárnap délutáni hangversenyeiket a Szent Gellért-fürdő márványtermében. Ettől kezdve a zenekar már jelentős tényező fővárosunk kultúréletében. — A márványterem csakhamar szűknek bizonyult és 1927-ben már a jóval nagyobb Pesti Vigadóba kellett menniök. Olcsó és szép hangversenyeiken a zenekari számok között neves művészek, énekkarok, iskolai gyermekkarok is szerepeltek. A hangversenyeket, amelyekről a közönség pontos ismeretterjesztő műsorlapot is kapott, azóta a Székesfővárosi Népművelési Bizottság rendezi. E hangversenyek ma már a Művelődés Házának hatalmas helyiségében is telt nézőtért jelentenek. — A zenekar egyre több és nehezebb feladat megoldására vállalkozott, persze így egyre jobb s tanultabb zenészekre volt szüksége és egyben arra is, hogy az igy összetanult zenekar állandóan együtt maradjon. Ezért 1941 őszén a főváros pénzügyileg is megszervezi a zenekart s a tagoknak, mint fővárosi tisztviselőknek, biztos megélhetést nyújt. A zenekar tagjai most már idejüket és tudásukat teljesen a főváros e nagyjelentőségű kulturális intézményének céljaira fordíthatják. Írta: Rossa Ernő (1909-1972), zenepedagógus, karnagy, szöveg-író, zeneszerző. Megjelent: az „ÉNEKLŐ IFJÚSÁG” című folyóiratban II. év. 1. sz./1942.szeptember hó — A Nemzeti Filharmonikus Zenekar története 1923-ban kezdődött, amikor megalakult a Székesfővárosi Zenekar, mely hamarosan Budapest zenei életének egyik központja lett. Alapító és 15 éven át vezető karmestere Bor Dezső volt. — Károlyi-kert: 1940-1970-ig rendszeres komolyzenei hangversenyeket tartottak. A koncerteknek a metró építése vetett véget. — Művelődési Ház = Városi Színház, mai Erkel Színház. — dr.Csilléry Béla (•1915), magyarországi születésű angol karmester és zeneigazgató. 1940-ben került vezető karnagynak a Székesfővárosi Zenekar élére.

105 Ardelao 2016-09-07 18:48:42
Wladimir von Pachmann Heiner Lajos fórumtárs néhány hete (VII.13) említette Pachmann nevét az egyik topicban („A publikum és a szervezők elbunkósodásáról”). Most találtam a világhírű zongoraművészről egy érdekes cikket egy régi folyóiratban. Szó szerint idézem (az eredeti helyesírással): — „Nyolcvanéves, rokkant alaku kis aggastyán. Rövid lábaival, erős felsőtestével, régimódi gallérjával. Anton Bruckner közismert árnyékrajzaihoz hasonlít ez az emberke. De feje más: inkább szinészfej. Valami vén komikusé az arca, tele ravaszkás jósággal, fáradt lemondással és öregasszonyos kokettériával. Leül a zongora elé, jókora Chopin-műsort játszik le, amelyet végül is számtalan ráadással told meg — anélkül, hogy észrevehetően elfáradna. Már a csorbulatlanul megőrzött emlékezőtehetsége is csodálatraméltó, — de technikája nem kevésbbé. Az egész estén át alig hallunk tőle mellévert hangokat. Minden számát üvegtisztán mintázza meg. Nehéz részleteknél inkább a kifejezést áldozza fel, semhogy a teljes pontosságból valamicskét is engedjen. Ilyenkor összeszorítja ráncos szemöldökeit, kitátja fogatlan száját. Vigyáz. . . Vigyáz, mint a gyermek. S eszünkbe jut a zongoraművészek másik nesztora: Emil von Sauer. Milyen ellentétes megöregedést jelent ez a két művész! Sauer az öreg férfi; Pachmann a gyermekké vált szenilis ember. Sauer férfiasan hat még most is; leromlott szervezete fölött ép szellemi erő győzedelmeskedik. Pachmann kisértetiesen semleges lény: aggastyán: vénasszony és gyermek keveréke. . . — Mialatt játszik, emlékezetünkbe idézzük azt, amit multjáról tudunk. 1848. július 27-én Odesszában született; atyja egyetemi tanár volt Bécsben: innen indult el diadalmas pályáján, amely Párison és Londonon át Amerikába vezette őt. Évtizedeken át első szaktekintély volt ott. Kétségtelen, hogy valamikor nagyon szépen játszhatott, ezt bizonyítja még ma is zengzetes és bravurosan sokoldalu billentése. Az időmértékeket az önkényeskedő Chopin-játékosokhoz mérten meglepő szigorral tartja be: inkább a billentés kaleidoszkópikusan tarka árnyalataival jellemez. Valószínű, hogy ez a virtuóz átszinezés volt valamikor a legfőbb erőssége. . . De lám! A közönség nevet, mulat. Miért? Mert Pachmann — odafönn a dobogón — játékközben dikciózik, monologizál. »Ezt a négy taktust szépen játszottam.« »Most bizony gyönge részlet következik, Chopin ezt rosszul komponálta.« »No, ez megint gyönyörű.« Stb. . . Pachmann régóta híres ezekről a közbevetett kiszólásairól. Lehet, hogy Amerikában az ilyesmi lényegesen hozzájárult népszerüsitéséhez, mint minden, ami excentrikus, hóbortos és különcködő. Bizonyos, hogy Pachmann viselkedése nem spekulativ, nem előre elgondolt, közönséges trükk. Szivesen elhisszük és el is képzeljük, hogy ez a sajátságos modor lassanként fejlődött ki nála és tulajdonképpen abból áll, hogy idők folyamán megrögződött és túlnyomová vált képzeteit fenszóval kimondja. . . Ha jól megfontoljuk, akkor ez legkevésbbé sem nevetséges jelenség, sőt talán inkább megrázóan szomoru, — mint a falu bolondja, aki hol össze-visszakiabál, hol Shakespeare örültjeire emlékeztetően titokzatos és mély igazságokat hirdet. Pachmann is gügyög, ha Bachot elavultnak és Mozartot gyerekesnek mondja. S megdöbbent, ha a skála melódikus erejéről vagy a zongorából kiemelt hangokról mormol hamiskás mosolytól kisért megjegyzéseket. Lombrosora gondolunk és némán hagyjuk el a termet.” Wladimir von Pachmann (1848.VII.27. Odessa – 1933.I.9. Roma) Jemnitz Sándor írása. Megjelent: „CRESCENDO” c. Zeneművészeti és Zenetudományi Folyóiratban 1928. II. évfolyam 8. számában.

104 Búbánat 2016-08-19 17:47:28 [Válasz erre: 103 Ardelao 2016-08-19 16:55:24]
Kórodi András karmester és zenekara ebből az ismertetett operából annak idején felvette a rádióban ezt a jelenetet: - Adelburg Ágost: Zrínyi – Esküjelenet (Sólyom-Nagy Sándor és Magyar Állami Operaház Hangversenykórusa és az MR Szimfonikus Zenekara.) És még jó néhány régi magyar opera részletét rögzítették a rádióban: - Arnold György: Kemény Simon - Nyitány (MR Szimfonikus Zenekara) - Ruzitska József: Béla futása - Kálmán áriája a II. felvonásból (Miller Lajos és a Magyar Állami Operaház Zenekara) - Heinisch József: Mátyás királlyá választása - Mátyás és Madróczy kettőse a II. felvonásból (Decsi Ágnes, Takács Tamara és a Magyar Állami Operaház Zenekara) - Bognár Ignác: A fogadott leány - Mari áriája (Kincses Veronika és a MR Szimfonikus Zenekara) - Császár György: A kunok - Margitta és Uzád esküje a II. felvonásból (Zempléni Mária, Póka Balázs és a Magyar Állami Operaház Zenekara) - Böhm Gusztáv: A debreceni bíró - Közzene és bordal a II. felvonásból (Gáti István és a MR Szimfonikus Zenekara) - Bertha Sándor: Corvin Mátyás - Ridolfo balladája (Molnár András és a MR Szimfonikus Zenekara) - Doppler: Benyovszky - Afanázia áriája (Kalmár Magda) - Doppler: Két huszár - Sándor és Marci kettőse az I. felvonásból (Korcsmáros Péter, Póka Balázs)- Doppler: Ilka, vagy a huszártoborzó - Ilka áriája a II. felvonásból (Kalmár Magda) - Doppler: Vanda - Mazurka (MR Szimfonikus Zenekara) -Thern: Képzelt beteg - Jani áriája (B.Nagy János)- Thern Károly: Tihany ostroma - Szerelmi kettős (Kalmár Magda, Gulyás Dénes és a MR Szimfonikus Zenekara) -Thern: Gizul - Isidora és Endre kettőse (Zempléni Mária, B. Nagy János) Németh Amadé vezényli ezeket a még nem említett operarészleteket is - régi magyar operákból (rádiófelvétel): - Bognár Ignác: Tudor Mária – Johanna áriája, I. felv. (Kalmár Magda és az MR Szimfonikus Zenekara) - Szerdahelyi József: Tündérlak Magyarhonban – Magyar tánc (MR Szimfonikus Zenekara) - Szerdahelyi József: Tündérlak Magyarhonban – A tábornok áriája, I. felv. (Gregor József és a MR Szimfonikus Zenekara ) - Szerdahelyi József: Tündérlak Magyarhonban - Cserebogár-kettős (Zempléni Mária, Póka Balázs) - Doppler Ferenc: Vanda – Vanda ariettája (Kalmár Magda és az MR Szimfonikus Zenekara) - Thern Károly: Gizul – Gizul áriája, III. felv. (Miller Lajos és a Magyar Állami Operaház Zenekara) - Ruzitska József: Béla futása – Hunnia nyög letiporva (Temesi Mária és a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara) - Ruzitska József: Béla futása – Zárókórus (Magyar Állami Operaház Hangversenykórusa és az MR Szimfonikus Zenekara - Mátray Gábor: Cserny György – A cigány dala (Gáti István és az MR Szimfonikus Zenekara) - Mátray Gábor: Cserny György – Zárókórus (Magyar Állami Operaház Hangversenykórusa és az MR Szimfonikus Zenekara) - Mátray Gábor: Cserny György - Rusitza és Damián kettőse (Kukely Júlia, Bándi János) - Erkel: Erzsébet – a II. felv. nyitókórusa (Rohonyi Anikó és a Magyar Állami Operaház Hangversenykórusa és az MR Szimfonikus Zenekara) - Erkel: Erzsébet – Erzsébet és Lajos kettőse, II. felv (Kincses Veronika, B. Nagy János és az MR Szimfonikus Zenekara) - Erkel: Erzsébet – Gunda és Kuno kettőse (Zempléni Mária, Gáti István és a Magyar Állami Operaház Hangversenykórusa és az MR Szimfonikus Zenekara) - Császár György: A kunok – Andorássy románca (B. Nagy János és a Magyar Állami Operaház Zenekara) - Thern Károly: Tihany ostroma – Keled románca, II. felv. (B. Nagy János és a MR Szimfonikus Zenekara) - Thern Károly: Tihany ostroma – Keled áriája, I. felv. (Molnár András és a Magyar Állami Operaház Énekkarának Férfikara és a Magyar Állami Operaház Zenekara) - Rózsavölgyi Márk: Visegrádi kincskeresők – Péter áriája, II. felv. (Korcsmáros Péter és a Magyar Állami Operaház Zenekara) - Bartay András /Endre/: Csel – Gazsi áriája, I.felv. (Vághelyi Gábor és a Magyar Állami Operaház Zenekara) Más, még korábbi rádiófelvételekről: - Mosonyi: Szép Ilonka – Mátyás és Peterdi kettőse (Mátyás Mária, Jámbor László) - Császár György: A kunok – Margitta és Andorássy kettőse (Mátyás Mária, Szabó Miklós)

103 Ardelao 2016-08-19 16:55:24
Adelburg Ágost: „Zrínyi” opera 5 felvonásban Németh Amadé: „A Magyar Opera Története” (a kezdetektől az Operaház megnyitásáig) c. könyvében az alábbiak olvashatók: — 1868. június 23-án került sor a Nemzeti Színház egyik legérdekesebb és legizgalmasabb bemutatójára, a horvát eredetű Adelburg Ágost lovag 5 felvonásos, Theodor Körner drámája nyomán készült „Zrínyi” című operájának első előadására. Körner Zrínyijét Szemere Pál fordította magyarra 1818-ban. Ez 1836-ban jelent meg nyomtatásban. Kölcsey Ferenc bírálatából idézünk: „hősünk német köntösben […] semmi különös dicsőséget nem sugározhatik […] hanem a magyar nyelv hangja, a magyar játszó és néző megcsalják a szívet, s a patriotizmus gerjedésbe jött érzelmei a kritikát, ha bár csak pillanatokra is, megszelídítik.” Körner „a schilleri lélek híjával volt, másként oly varázsló fényben tüntette volna fel a szigetváriakat, mint amilyenben a schilleri személyek vagynak.” A dráma cselekménytelen. Szolimán jobban van jellemezve, mint Zrínyi. Szemere még Körner „rímjátékait” is átvette. „Boldog az, kit géniusa gyötrő dialektikálás nélkül önként vezérel a jó úton! De boldogtalan az, ki fejtörés és körömkoptatás közt kínozza magát, nem azért, hogy jó utat találjon, hanem, hogy tévelygéseit a világ, vagy legalább saját maga elől, elrejtse!” — A librettó (feltehetően a zeneszerző munkája a magyar szövegfordítás alapján) meglehetős hűséggel követi a dráma élőképeit, természetesen rövidít, tömörít, mégsem képes élővé varázsolni az eleve elhibázott koncepciót. Erre csak Adelburg nagyszerű zenéje lesz alkalmas. „A nyitány egy szélesebb keretű műegész, mely gazdag színkeverékkel s hatásos hangszereléssel bír” — írja a főpróba után a Zenészeti Lapok (V.28.). A bemutató előadáson a nyitányt s a mű egyéb részleteit elhagyták, mert az egész opera rendkívül hosszúnak bizonyult. — A bemutató szereposztása: Zrínyi – Simon Gusztáv, Szolimán – Kőszeghy Károly, Éva – Kotsits Irma, Heléna – Pauliné Markovits Ilka, Juranics – Ellinger József, Alapi – Bodorfí Henrik, Müezzin – Korbay Ferenc, Huber Károly vezényelte, Böhm Gusztáv rendezte az előadást, melyet a sajtó és a közönség is lelkesen fogadott. Szóltunk a statikus szöveg hibáiról, nos, Adelburg könnyedén vette ezt az akadályt és operazenéje — írja a Zenészeti Lapok (IV.21.) „telve van igen sok szépséggel, emelkedett irályt, sok helyt meglepő szép kidolgozást és találó jellemzéseket találtunk abban, szóval, gazdag fantázia költészet és készültséggel rendelkező költőre mutat, kinek csak tér és alkalom kell, hogy kiváló tehetségét egész teljességgel érvényesíthesse.” A szerző „Nem hódol kizárólagosan egy zeneiskolának sem, de céljához képest mindenik előnyeit felhasználja. Ahol pedig a speciális nemzeti zene terére lép, ott jótékonyan hat eredeti vonatkozásaival.” (A Zenészeti Lapok VI.14, 21, 28-i számai részletesen foglalkoznak a művel). — A Pesti Napló (VI.25.) kritikusa már nem ilyen lelkes. Miután elveri a port Körneren, csodálkozik, hogy Adelburg nem igyekezett drámaibbá tenni a túl hosszú képek sorát. „Ha mindezek mellett […] teljes sikerét constatáljuk a műnek, ez már körülbelül kritikája a zenei résznek, mely […] cselekvény, sőt történet hozzájárulása nélkül maga vívta ki sikerét. Különösen sikerültek a finálék, s a karok […] Az eskü jelenet egyik fénypontja a műnek […] az opera czél szerű rövidítések mellett állandó darabja lehet a játékrendnek.” A Zrínyi a Nemzeti Színházban 10 alkalommal került színre. A gondosan kimunkált partitúra ismeretében Adelburg operáját Mosonyi és Doppler Ferenc művei mellé soroljuk. Adelburg Ágost (1830 – 1873)

102 Búbánat 2016-08-18 13:15:44 [Válasz erre: 99 Ardelao 2016-07-26 15:22:04]
A témához (Meg nem írt operák) kapcsolódik, ezért áthoztam ide a Liszt-topicból (674. sorszám): [url] http://momus.hu/forum.php?act=new&forumcat=149&msgcount=674#333858; Liszt Ferenc egész életén áthúzódik az opera bűvös fonala, de sohasem tudja megragadni… [/url]

101 Búbánat 2016-08-18 13:10:40 [Válasz erre: 73 Ardelao 2015-06-27 23:04:13]
[url] https://archive.org/details/hubayjenelete00hara; Haraszti Emil: Hubay Jenő élete és munkái [/url] - Berzeviczy Albert előszavával Budapest Singer és Wolfner Kiadása Pages: 336 Rákattintva az oldalra, végiglapozhatjuk és elolvashatjuk - elektronikus úton - mind a 366 oldalt. A könyv szövege elérhető és elolvasható [url] https://ia600202.us.archive.org/18/items/hubayjenelete00hara/hubayjenelete00hara.pdf…; pdf formátumban [/url] is.

100 macskás 2016-07-26 17:38:59
100

99 Ardelao 2016-07-26 15:22:04
ZENETÖRTÉNELEM Meg nem írt operák Írta: Cserna Andor — A zenetörténet, mint minden pozitív tudomány, csak a megtörtént tényeket veszi tekintetbe. Gondosan elkönyveli mindazt, amit a komponisták évszázadok során tettek, míveltek, felsorolja műveiket, arról azonban, amit nem csináltak meg, hallgat, vagy csak igen kevés szóval emlékezik meg. A negatívumok nem érdeklik a történelmet. Hiszen a históriai felsorolásban alig kapnak helyet azok a művek is, amelyek annak idején nem arattak maradandó jelentős sikert, hát még azok, amelyek csak tervben, a koncepció legkezdetlegesebb stádiumában voltak meg! Pedig nagyon érdekes és különös statisztika volna a meg nem írott operáké. — Hogy félreértés ne legyen: azokat a műveket értem ez alatt, amelyeknél megvolt a megírás szándéka, csak éppen a komponálás munkája nem került kivitelre. Egészen más ez, mint az elő nem adott operák sora, amely kétségkívül fölér az az előadottakéval, pedig a „Dafne,” az 1594-ben előadott első opera óta, amelynek három szerzője is volt, Peri, Caccini és Corsi, számtalan operát írtak, amelyeknek csak igen kis töredéke került előadásra. Hiába volt az első operának három komponistája, az emberek gyorsan rájöttek arra az igazságra, hogy nem a szerzők mennyisége adja meg a mű kvalitását. A 19. században volt olyan opera is, amelynek nem kevesebb, mint kilenc komponistája volt, mégis csúfosan megbukott. Ez a nagyon is megírt opera a „La marquise de Brinvilliers” volt és betűrend szerint a következő komponisták vallották szerzőségét: Auber, Batton, Berton, Blangini, Boieldieu, Carafa, Cherubini, Hérold, és Paӫr. — De ne menjünk a végletekbe. A meg nem írott operákról essék most szó, ezek között is azokról, amelyeknek csirája nevezetes, jelentőséges komponistákhoz fűződik. Vegyük például Beethovent, kinek egyetlen operája van csak, a klasszikus, nemes „Fidelio.” Beethoven azonban a „Fidelio” előtt is foglalkozott operatervekkel, sőt operája kedvezőtlen fogadtatása után sem szűnt meg színpadi művek tervezésében. „Csak azt nem írom meg, — mondja a nagy komponista egyik levelében, — amit legjobban szeretnék, nem pedig azért, mert pénzre van szükségem. Mindamellett nem lehet mondani, hogy csak éppen a pénz kedvéért komponálok. De ha elmúlt ez a periódus, remélem, hogy megírhatom végre azt, amire vágyom, a Faustot.” — Beethovennek ez a Faust-operája azonban sohasem született meg. A „Fidelio” előtt még egy másik operaterve is volt Beethovennek. Ennek az operának a címe nem ismeretes, de a nagy mester naplójegyzeteiből megállapítható, hogy a szövegét Schikaneder, „A varázsfuvola” librettistája írta és Beethoven dolgozott is a megzenésítésén. A „Fidelio” balsikere nem keserítette el. Hitt és bízott a színpadban és eltökélt szándéka volt, hogy ezen túl minden évben ír egy nagy operát, ha a színház igazgatósága évi 2400 forint fikszumot biztosít számára. 2400 forint azonban nagy pénz volt akkor, a színházaknál ismeretlen fogalom volt az előleg és Beethoven operái megíratlanok maradtak. Ezeknek a terveknek csak a címeit tudjuk, néhánynak ismerjük a szövegíróját is. Ezek a „Macbeth,” „Bradamante” (Collin József szövege), „Le ruines de Babylon” (francia melodráma, melyet Beethoven Treitschkével, a Fidelio szövegírójával akart operaszöveggé átdolgoztatni), „Romolus és Remus .” Mindezek az operák megíratlanok maradtak. Theodor Körner, a katona-költő is készült Beethoven számára operaszöveget írni, de la Motte-Fouquétól is várt librettót, de hiába. Sokat foglalkozott Beethoven meglévő irodalmi művek operai feldolgozásának gondolatával is. Operát szeretett volna írni Byron „Corsar” –jából, „Vampyr” –jából, Zakarias Werner „Vanda, a szarmaták királynéja” című drámájából. Shakespeare „Romeo és Júliá”-jából, a szép Meluzina históriájából. Az utóbbi terv majdnem megvalósult: Grillparzer készült írni szöveget, de a nagymester meghalt még mielőtt a várva-várt librettót megkaphatta volna. Ilyen sorsa volt a „Hermannsshlacht” című operának is, amelyet Gluck írt volna meg, ha nem akadályozza meg benne a halál. — A meg nem írott operáknak oka legtöbb esetben az első kudarc. Valószínű a feltevés, hogy Robert Schumann „Genoveva” című operájának balsikere után még akkor sem írt volna újabb operát, ha történetesen életben maradt volna. Későbbi operaterveiről, melyeket már nem tudott megvalósítani, pontos ismereteink vannak. Tudjuk, hogy többek között Hoffmann „Doge és dogaresse” című novellájából szeretett volna operaszöveget írni és egyet-mást fel is vázolt belőle. Schumann operatervei között találjuk még a következő címűeket: „Lohengrin,” „A nibelungok,” „Till Eulenspiegel.” — Gyakran oka az opera meg nem írásának a librettó szállítója is. A komponista csak nehezen tud szabadulni a rossz szövegírótól és csak kevésnek sikerül úgy a dolog, mint Mozartnak, aki kis ideig megpróbálkozott ugyan egy bizonyos „A kairói liba” című opera megzenésítésével, de csakhamar belátta, hogy ez a liba, ha kairói is, nagyon ostoba és abbahagyta az egészet. De Mozart legalább kapott később jobb operaszöveget. Hány zeneszerző volt és van azonban, aki hiába keres-kutat egész életén át jó operaszöveg után. Ilyen volt Mendelssohn is, aki hagyományos szerencséje mellett sem tudott olyan librettóra akadni, amely kielégítette és ihlette volna. Sokat foglalkozott a Loreley mondával, de ebből az operájából csak egy finálét és három rövidebb számot komponált. Ilyen be nem fejezett és soha meg nem írt opera lett Weber „Rübezahl” és „Die drei Pintos”című két műve is. Az első ifjúkori műve volt, amelyből csak a nyitányt és három számát írta meg, a másikból azonban, melynek címe Theodor Hell, a szövegíró szerint „Der Brautkampf” volt, csak az első felvonás vázlatai készültek el. Megíratlan maradt egy „Viola” című opera is, melynek szövege Shakespeare „Amit akartok” című vígjátékából készült. A cseh Smetana is foglalkozott vele, de abbahagyta. — Sok megíratlan operája volt Wagnernek is, akinek első ilyen művéül „A nász” (Die Hochzeit) című 1832-ben írott operát kell tekinteni. A nagy bayreuthi mester abban a kis önéletrajzban, amelyet Laube számára írt, elmondja, hogy tizenkilenc éves korában komponálta ezt a művét, de mert a nővérének tetszését nem nyerte meg vele, megsemmisítette az egészet. Még a „Rienzi” előtt keletkezett „A boldog medvecsalád” (Die glücklicke Bärenfamilie) című vígopera szövegkönyve, amelynek megzenésítésétől azonban saját változott, fejlettebb ízlése tartotta vissza Wagnert. De megíratlan maradt ez az opera is, 1848-ban, ugyanakkor, amikor a Nibelung-mondával kezdett foglalkozni, Barbarossa Frigyesről akart operát írni, de helyette megkomponálta „Siegfried halálá”-t, a nibelung ciklus magvát. Meg nem írott operája Wagnernek a „Nazareti Jézus” is, amelynek szintén csak a szövegvázlata készült el. Az egész darab eszméjét és gondolatmenetét azonban később felhasználta a „Parsifal”-ban. Ami ott Jézus és Magdolna, az itt Parsifal és Kundry. Végül, megíratlan Wagner opera maradt „Wieland, a kovács,” melynek szintén csak a szövegvázlatát ismerjük. A szöveget Wagner Lisztnek ajánlotta fel megzenésítés végett, de a nagy bayreuthi weimari barátja nem vállalkozott a feladatra. Később Berlioz foglalkozott vele, de a tervnél több nem lett belőle. A szöveget azután Mihalovics Ödön, Wagner magyar tanítványa és barátja, majd a német Zenger Miksa zenésítette meg. Megjelent a Zenei Szemle folyóiratban. 1918.II.évf. 9. sz. november Megjegyzés (A): Cserna Andor (Grünfeld Armin) (1885-1933) Újságíró, szerkesztő, kritikus, műforditó.

98 Ardelao 2016-06-09 16:45:13
KAREL BURIAN, vagy ahogy nálunk hívták: BURIÁN KÁROLY Emlékezés egy nagy énekesre, “Zenei Szemle” 1924.3.sz.(november) Karel Burian 1870.I.12. Prága – 1924.IX.25. Prága — Aránylag fiatalon, 54 éves korában szállt sírba a nálunk is hosszú időn át működött Wagner énekes. Szülővárosában, Prágában nyerte kiképeztetését Wallerstein főkántortól, s bevált, első nagy sikere 1892-ben megnyitotta előtte Köln, Hannover, Hamburg, Drezda operaszínpadait. Kár, hogy a tüneményes hangú tenorista az utolsó decenniumban egyre jobban rabjává lett az alkoholnak, ami nem egyszer botrányok okozójává lett. Még sokan emlékeznek arra, mikor a budapesti Operában egészen dülöngélve énekelte Lohengrint. Medek Anna, mint Elza, halkan szemrehányást tett neki, mire ő hangosan és gorombán felelt vissza: “Nie sollst du mich befragen!” A Münster jelenetben pedig oda súgta Rózsa – Telramundnak: “Te Lajos! Isteni vörös bort fedeztem fel Budán. Holnap oda viszlek.” — Burián, hogy első feleségétől elválhasson, adoptáltatta magát s igy magyar állampolgárrá lett. Hálából megtanult magyarul, magyarul énekelte az Anyeginban Lenszkij áriáját s korrepetitorával, Vajda Edével is mindíg magyarul beszélt. (Anyanyelvén kívűl, még németül és olaszul is tudott, megj. A). Pár év előtt a Balatonnál Szemerével és Székelyhidyvel magyar nótákat énekelt s tréfálkozva azt mndta, hogy legközelebb magyar attilát varrat magának, magas szárú csizmával, árvalányhajas pörge kalappal megy Prágába vendégszerepelni. Ennek dacára megmaradt jó csehnek is, bár az új cseh hatalom rossz néven vette az ő magyar állampolgárságát. A budapesti Operába ő hozta be Smetana “Daliborját” és “Csókját,” amikből s egyéb szerzeményeiből gyakran énekelt hangversenyein. Egyszer könnyekre fakadt egy vidám társaságban, midőn valaki a cseh nemzeti dalra, a “Kde domov můjára” zenditett rá (“Hol van hazám,” megj. A). — Pesten a London▪ szállóban lakott, de megharagudott a tulajdonosra, mert az nem akart az ő kedvéért este 10 óra után új hordót csapoltatni. Béldi Izor▪ jegyzi fel, hogy 1908-ban az opera mellett egy sörházban találta őt, holott már közeledett az este, mikor Buriánnak Siegfriedet kellett volna énekelnie. Figyelmeztetése hiába való volt. Végre egynegyed 7-kor, mikor már az előadásnak is meg kellett volna kezdődnie, akkor üzent át Burián egy névjegyen, hogy rosszul van, nem énekelhet. Az utolsó pillanatban aztán a Säckingeni trombitást▪ tűzték ki a műsorra. E szeszélyesség volt egyik fő jellemvonása. Így a budapesti Operától is első ízben szó nélkül Drezdába szökött. Helyébe aztán Anthes György▪ jött ugyanonnan. — Burián egyike volt azoknak a régi világból való bohém kedélyű énekeseknek, kik egész lényüket belehelték szerepükbe. Hívták őt is Amerikába, de ő még nem ismerte azt a pénzhajhászást, ami a modern művészeket jellemzi. Többre becsülte a meghitt baráti társaságot, mint a turnék nomádélettel járó jövedelmeit. A budapesti Opera, hol többek közt ő kreálta Trisztánt, kegyelet jeléül a terézvárosi templomban gyászmisét mondatott érte. A mise alatt az egész Opera működése szünetelt, hogy mindenki ott lehessen. Az operai zenekar a Siegfried gyászindulóval, az énekkar a Tannhäuser zarándokkarával rótta le a kegyelet adóját a nagy énekes emlékére. Az újságcikk írója (Z)? Megjegyzések: Az egykori London Szálló a Nyugati pályaudvarral szemben állt. 1864-1927-ig üzemelt, utánna lebontották. Ma a SKÁLA-METRÓ áll a helyén. Béldi Izor (1867-1926) zenekritikus, zeneszerző, ügyvéd, újságíró, operett szövegíró (eredeti neve: Goldstein József dr.). “A Säckingeni trombitás” Viktor Nessler (1841-1890) nagysikerű négyfelvonásos operája. Anthes György (1863-1922) német operaénekes, korának egyik legnagyobb Wagner énekese volt.

97 Héterő 2016-03-28 18:08:38 [Válasz erre: 96 IVA 2016-03-28 05:53:33]
:-)

96 IVA 2016-03-28 05:53:33 [Válasz erre: 94 Momo 2016-03-28 01:39:08]
Hozzájuk kell számítani valamennyi „magyar vérű” operaszerzőnket is, hiszen őseik migránsként léptek be az ország területére a Vereckei-hágónál. Erkel Ferenc a leírtak szerint nemcsak migráns volt, hanem a Bánk bán megzenésítésével őshaza-árulónak is számít. Most attól tartok, hogy jelenünk migránsai – az Opera-Világ kigyűjtését olvasva – valamennyien azt fogják írni betelepedési folyamodványukra, hogy január elsején születtek és az európai operairodalmat jöttek gazdagítani.

95 Momo 2016-03-28 01:45:19 [Válasz erre: 94 Momo 2016-03-28 01:39:08]
(elnézést, nem akartam ekkora space-t a végére)

94 Momo 2016-03-28 01:39:08
Az Opera-Világ összeállítása: [url]http://operavilag.net/kiemelt/a-top-10-migrans-operaszerzo-1-resz/;A Top 10 migráns operaszerző – I.[/url] [url]http://operavilag.net/kiemelt/a-top-10-migrans-operaszerzo-ii/;A Top 10 migráns operaszerző – II.[/url] :-))

93 Búbánat 2015-12-07 12:41:06 [Válasz erre: 92 pio 2015-12-07 12:31:45]
Persze, brácsa az...Köszönöm.

92 pio 2015-12-07 12:31:45 [Válasz erre: 88 Búbánat 2015-12-06 12:29:27]
Kedves Búbánat, kösz eme nagyon érdekes bejegyzésért, ám ha "viola",akkor nem hegedű, hanem brácsa. A fénykép is azt igazolja, hogy Kacsoh Zoltán hangszere a hegedűnél egy számmal nagyobb instrumentum.

91 smaragd 2015-12-07 11:14:14 [Válasz erre: 90 Búbánat 2015-12-07 10:25:20]
Reménykedhetünk, hogy egyszer talán ők is a Dankó Rádióban Nagy Ibolya vendégei lesznek!

90 Búbánat 2015-12-07 10:25:20 [Válasz erre: 89 smaragd 2015-12-07 10:23:29]
Ez igen érdekes adalék az előbbiekhez! Köszönöm.

89 smaragd 2015-12-07 10:23:29 [Válasz erre: 88 Búbánat 2015-12-06 12:29:27]
Kacsóh Pongrác leányunokájával jártam egy gimnázumba. Annak idején mi is beszélgettünk régi, zenei, személyes emlékekről. Sajnos évtizedek óta nem találkoztam vele.

88 Búbánat 2015-12-06 12:29:27
A minap újra találkoztam Kacsóh Pongrác unokájával, Kacsóh Zoltánnal, aki évtizedek óta Svájcban él, Genfben, és az [url] http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:ELoJs0XmGbYJ:media.aadl.org/documents/pdf/ums/programs_19891102e.pdf+Kacsoh+Zolt%C3%A1n+Suisse+Romand&cd=5&hl=hu&ct=clnk&gl=hu; Orchestre de la Suisse Romand [/url] tagjaként hegedű (viola) a hangszere; a hatvanas évek derekától gyakorta jött el a pesti „ferences” templom oratorikus koncertjein közreműködő, ÁHZ-tagokból (is) álló, zenekarába játszani, kisegíteni. Akkoriban Bucsi László karnagy-igazgató irányította a Liszt Ferenc Kórust, és a nagyobb ünnepekkor (húsvét, pünkösd, karácsony) minden évben elhangzottak a zeneirodalom nagyszerű alkotásai közül például Bach Máté és János passiói; a h-moll mise; Liszt Koronázási és Esztergomi miséi; a Christus oratórium; Mozart, Haydn, Schubert miséi; Kodály: Missa Brevis stb. A János vitéz szerzőjének unokája már a hetedik ikszet tapossa, de most is fiatalos, jó kedélyű, igazi társasági úriember, mindig öröm a vele való (újra)találkozás – így volt ez most is, amikor az Ars Nova Sacra Énekegyüttes jubileumi hangversenyét – amiről beszámoltam itt a fórumon „Az énekkar mint közösség”-topicban (27.sorszám alatt) – Kacsóh Zoli is eljött meghallgatni a Bp., VIII. ker. Üllői úti Örökimádás templomba. A koncert után adott fogadáson, A Grundban, volt kis idő vele is beszélgetnem, emlékeztünk a régmúlt nagy időire, zenei eseményeire, felidéztük a közös zenei élményeinket is. Mindez onnan jutott most eszembe, hogy a neten böngészve eljutottam Kacsóh Pongrác életrajzához, benne fiának, Kacsóh Jánosnak, az édesapjára való visszaemlékezés fejezetéhez: Kacsóh Pongrác fia emlékeiről mesél "Nagyon kicsi fiú voltam, amikor édesapám meghalt és még kisebb, amikor szegény, szellemi élőhalottá vált - meséli kicsit keserűen Kacsóh János, Kacsóh Pongrác fia, amikor őt ezredével, 1941 májusában Nagyváradra vezényelnek. Ennek kapcsán ad interjút, majd így folytatja: - Mégis emlékszem, hogy még iskolába sem jártam, amikor apám zongorázott nekem és megengedte azt is, hogy egy ujjal leüssem a fekete-fehér billentyűket. Emlékszem a "János vitéz"-előadásra a Király Színházban, Fedák Sárival a címszerepben. Azóta persze láttam még jó néhányszor a "János vitéz"-t és talán - teszi hozzá - a címszerepet is el tudnám játszani, tudom a szöveget, legalább is így értem, no meg aztán katona lettem, sőt Huszár is vagyok, meg János is". Egyébként 1941 májusában Nagyváradon felkérik a huszártiszt urat, azaz Kacsóh fiát, hogy vezényelje ő el egyik este a "János vitéz"-t, amely kérésnek ő szíves örömest eleget tesz. "Azt hiszem, az a taps, amely a felvonás végén felzúgott, annak szólt, hogy a zenekart nemcsak az apám iránt érzett kegyelettel és lelkesedéssel, de tudással is vezényeltem. Nem vagyok elbizakodott, nem érzek magamban semmi rendkívüli tehetséget, zeneszerzéssel eddig jóformán nem is foglalkoztam, egy-két könnyű dalocskát leszámítva, de a "János vitéz" nekem szívügyem..." Búcsúzóul készíttetett magáról egy felvételt a nagyváradi Kacsóh Pongrác utcában egy tábla mellett állva, hisz épp Nagyvárad város vezetősége volt az első, aki Kacsóh emlékének áldozva utcát nevezett el róla. Kevéssé ismert azonban, hogy Kacsóh János, Gráci fia polgári foglalkozására nézve igen távol áll a színház világától, hiszen tulajdonképpen hivatásos tűzoltó, bár ő maga is zeneszerzéssel foglalkozik néha, de édesapjának árnyéka súlyosan vetül rá. "János vitéz örökébe lépni lehetetlenség, ebben a műfajban nincs továbbhaladás. Az a néhány kísérlet, amely a magyar népi képzelet szerint való mese-operetteket akarta felfrissíteni, és új formába önteni - nagyon kevéssé elégítette ki a közönséget, vagy a szakértő zenészeket. Éppen ezért az én számomra a kísérlet ezerszeresen veszélyesebb volna, mint bárki másnak - hiszen a "János vitéz"-re emlékezve vagy túlságosan elnézők lennének velem szemben az apám emléke miatt, vagy éppen az apai örökség terhe súlyosodna rám annyira, hogy nem lehetne elfogulatlan kritikai méltatásban részem éppen amiatt, mert az összehasonlítás eleve az apán javára szolgálna. Helyzetem nemcsak ezek miatt súlyos és aggályos, hanem azért is, mert nincsenek jó szövegeim, de jó librettó is úgy kellene, mint egy falat kenyér, mert az is lehetetlen helyzet, amit a mostani operetteknél tapasztalunk, hogy a zene, s különösen a dalok szövege teljesen független az operett meséjétől. A muzsika önmagában mese, szerelem, magasrendű érzelmek, humor nélkül mit sem ér. Szomorú, hogy a mai szövegírók mennyire lebecsülik a zeneszerzőt, s a dallamokhoz annyi együgyű helyzetet rendelnek a szövegeikben, hogy az semmiben sem lelkesíti az olyan embert, aki a zenében lelket, magasabb rendű szellemi megnyilatkozást szeretne belevinni...!" Társaságban, szűk körű koncertező helyen előadja zongorán szonátáit, dalait, de közismertség tekintetében édesapja nyomdokaiban lépdel csupán, a rávetülő árnyék alól nem tud kitérni soha. /Forrás: http://www.szineszkonyvtar.hu/contents/k-o/kacsohelet.htm/ Így áll össze a kép és válik teljessé előttem a János vitéz zeneszerzőjének, meg a fiúnak és az unokának az életútja. Fondé en 1975 par Roberto Sawicki, son actuel directeur musical, l’Orchestre de Lancy-Genève réunit des musiciens professionnels de haut niveau dont certains sont aussi membres de l’Orchestre de la Suisse Romande. Actif principalement dans la région de Genève, l’ensemble se produit régulièrement également en France. Il a en outre donné des concerts à l'étranger en Hongrie, en Pologne, en Bulgarie, en Tchécoslovaquie, en Roumanie, en Espagne et en Amérique du Sud. [url] http://www.orchestre-lancy.ch/LOrchestre/Historique.html; Színes fotó: L'Orchestre de Lancy-Genève bénéficie du soutien de la ville de Lancy [/url] Álló sor: jobbról a második személy: Kacsoh Zoltán – az unoka.

87 Búbánat 2015-10-06 09:56:53
Bartók Rádió, ma este: 19.00 Összhang - a zenei élet aktualitásai Farkas Ferenc hagyatéka - a Széchenyi Könyvtár Zeneműtárának kincsei Szerkesztő-műsorvezető: Katona Márta (Ism. holnap, 9.30)

86 Kaliban 2015-10-04 21:26:17 [Válasz erre: 85 Kaliban 2015-10-04 21:25:51]
Bocsánat magyar vígjátéknyitány.

85 Kaliban 2015-10-04 21:25:51
[url]https://www.youtube.com/watch?v=wPbaVZ9vArs;Kéler: Magyar vígjáték 1. - Fricsay vezényel![/url] [url]https://www.youtube.com/watch?v=22peZwz9zDg;Kéler: Magyar vígjáték 2. - Fricsay vezényel![/url]

84 Ardelao 2015-10-04 21:14:30
[url] https://www.youtube.com/watch?v=0memxMuMpoI; Kéler Béla – Katonaélet [/url]

83 Ardelao 2015-10-04 20:43:21 [Válasz erre: 81 Kaliban 2015-10-04 20:41:56]
Teljes mértékben igazad van.

82 Ardelao 2015-10-04 20:41:58 [Válasz erre: 80 Ardelao 2015-10-04 20:32:37]
Ez az írás, a „Vasárnapi Újság”- ban jelent meg 1854-ben.

81 Kaliban 2015-10-04 20:41:56
[url]http://belakeler.eu/?id=4&lg=hu;A Kéler Béla térsaság.[/url] Amúgy szerintem szórakoztató zenét írt, hanem is volt korszakalkotó zseni és nem volt Ifj. vagy Id. Johann Strauss se.

80 Ardelao 2015-10-04 20:32:37
[url] http://www.epa.oszk.hu/00000/00030/00039/datum01076/cim201089.htm; Kéler Béla uj hangszerzeménye [/url]

79 Kaliban 2015-10-04 15:05:52 [Válasz erre: 78 Kaliban 2015-10-04 15:05:10]
Kéler Béla - bocsi. Amúgy érdekes lenne egyszer összeszedni és lemezre venni az összes darabot, amit Brahms felhasznált a Magyar táncok komponálása közben.

78 Kaliban 2015-10-04 15:05:10 [Válasz erre: 76 Búbánat 2015-10-03 17:02:43]
Bártfán ápolják az emlékét. Úgy tudom a Kélet Béla Társaság ottan működik.

77 macskás 2015-10-04 09:39:10
77

76 Búbánat 2015-10-03 17:02:43
A DEMOKRATA hetilap szeptember 30-i számában olvasható egy kis „zenetörténet”: Kéler Béla zeneszerző Bártfai emlék csárdás és ennek Brahms-„koppintása” témájában fejti ki véleményét egy budapesti olvasó, Gálfi Géza. A youTube-ról: [url] https://www.youtube.com/watch?v=tmHmlqU_FKA; Kéler Béla – Bártfai emlék Csárdás, Op. 31. (Erinnerung an Bartfeld) [/url] Hozzáteszem, a témának elég nagy irodalma van, ami az interneten is elérhető, rákereshető: pld. Makultur.hu: [url] http://belakeler.eu/?id=6&lg=hu; Kéler Béla, Bártfai emlék csárdás op.31 [/url] Revizoronline: [url] http://www.revizoronline.com/hu/cikk/1180/brahms-magyar-tancok-warner/?label_id=1498&first=0; Cigánytempó – Brahms: Magyar Táncok [/url] Ezek után lássuk az olvasói levelet: „Véletlenül tudtam meg, hogy Johannes Brahms első tíz Magyar táncából az ötödik Kéler Béla tizenkilencedik századi zeneszerző Bártfai emlék Csárdásából a legismertebb részt átvette. Ahogy utánanéztem, rájöttem, hogy a többi kilenc Magyar Tánccal hasonló a helyzet. Ismertettem ezeket a tényeket a Budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémiával és nagy meglepetésemre közölték, hogy annak dacára, hogy létezik egy monográfia több mint 4000 valaha élt magyar zeneszerzőről, Kéler Béla nem szerepelt a monográfiában, persze a történet Brahms magyar táncairól sem volt ismert. Kéler Béla 19. századi magyar zenész jelentős személyiség volt korának zenei életében. Több mint 400 darabot komponált, kiváló hegedűművész, zeneszerző és karmester volt. Brahms ismerte az Offenbach kiadó által 1858-ban kiadott Kéler Bártfai emlék csárdás c. művét, és 32 ütemet átemelt belőle az 5. magyar táncba. Az első kiadások ezt pontosan le is irták, a későbbiekben azonban ezt elmulasztották, elfelejtették és köztudatban ezek Brahms szerzeményei lettek. Plágiumról természetesen nem lehet beszélni, ehhez pontosan ismerni kellene az akkori szokásokat, az akkori és a mai szerzői jogot stb. Viszont nagyon meglepődtem, hogy ezek a tények mennyire ismeretlenek nem csak a publikum körében, hanem egyes francia vagy magyar akadémiai zenészek körében is. Ha Kéler Béla és a többiek (a Magyar Táncok minden egyes száma egy-egy más valakitől származó művek átírása) hozzájárultak Brahms dicsőségéhez, ő viszont hozzájárult ahhoz, hogy ne feledkezzünk meg róluk!” Kéler Béla egy másik zenekari művének részlete nemrég elhangzott a Dankó Rádió Túl az Óperencián c. adásában: [url] https://www.youtube.com/watch?v=96MTEeLM7JU; Magyar vígjáték – Nyitány [/url] - Ungarisches Lustspiel, Ouvertüre, op.108 Magyar Állami Hangversenyzenekar. Vezényel: Ferencsik János

75 Búbánat 2015-10-03 11:08:31
Ma délután, a Bartók Rádió sugározza: 17.06 – 19.00 200 éve született Mosonyi Mihály és Volkmann Róbert Horváth Anikó és Elek Szilvia zongorázik, Kuklis Gergely hegedül, Kántor Balázs gordonkázik, Kiss Tivadar énekel (MR Márványterem, 2015. szeptember 22.) 1. Volkmann: Románc, Op.7. - gordonkára és zongorára, 2. Mosonyi: Két dal - a) Gara Mária, b) Boldogság emléke, 3. Volkmann: Zenés képeskönyv Op.11. - részletek (zongora négykezes) - a) Die Russen kommen, b) Auf dem See, c) Der Kukuk und der Wandersmann, 4. Volkmann: Hét Magyar zene-vázlat Op.64. - részletek (zongora négykezes), a) Ünnepélyes fogadás, b) Komoly menet, c) Fiatal kedély, d) A lovag, e) A hársak alatt, 5. Mosonyi: Az égő szerelem hármas színe - zongora négykezes, 6. Volkmann: Három induló - zongora négykezes, 7. Mosonyi: Két dal - a) Letészem a lantot, b) Mátyás anyja, 8. Mosonyi: Premier Trió Op.1.

74 smaragd 2015-06-28 03:30:40 [Válasz erre: 73 Ardelao 2015-06-27 23:04:13]
Köszönöm!

73 Ardelao 2015-06-27 23:04:13
[url] http://epa.oszk.hu/02500/02557/00019/pdf/EPA02557_magyar_zene_2014_03_334-349.pdf; A Hubay-hagyaték titkai [/url]

72 Búbánat 2015-06-17 22:41:21
[url] http://caruso.blog.hu/2015/06/15/tiz_kep_utazo_zeneszerzok; Tíz kép – utazó zeneszerzők [/url] 2015.06.15. 09:04 caruso.blog.hu „Most induló sorozatunkban időről-időre tíz képet mutatunk meg egy-egy téma köré rendezve. Első összeállításunk az utazó zeneszerzőkről szól.” Tíz kép: 1. Giuseppe Verdi 2. Camille Saint-Saëns 3, Ruggero Leoncavallo 4. Igor Stravinsky 5. Benjamin Britten 6. Gustav Mahler 7. Giacomo Puccini 8. Richard Strauss 9. Dohnányi Ernő és Bartók Béla 10. Aram Hacsaturján

71 zalbarna 2014-03-21 07:19:53
Még idén hazakerülhet a Dohnányi-hagyaték utolsó jelentős részlete 2014. március 20., csütörtök 22:39 InfoRádió / MTI Még idén a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) tulajdonába kerülhet Dohnányi Ernő hagyatékának utolsó jelentős részlete. A világhírű magyar zeneszerző élete utolsó 11 évét (1949-1960) a floridai Tallahassee városában töltötte, ahol a Floridai Állami Egyetemen tanított. A város belvárosában található egykori otthonát ma mostohaunokája, Sean McGlynn lakja családjával. Örökösként ő döntött úgy, hogy a hagyaték házban maradt részét Magyarországnak adományozza. Mint Kusz Veronika Dohnányi-kutató, az MTA Zenetudományi Intézetének (ZTI) tudományos munkatársa az MTI-nek elmondta, az anyag tartalmazza többek között a komponista könyv- és kottatárát, hangfelvételeit, fotókat, leveleket, újságrészleteket, személyes tárgyakat és felesége naplóit. A dokumentumok egy része már a zeneszerző halála utáni időszakból származik - tette hozzá. Jelezte azt is, hogy Sean McGlynn a házban felhalmozódott anyag egy részét már korábban Magyarországnak adományozta, az újabb ajánlat a fennmaradó részre vonatkozott. Két magyar kutató utazott ki nemrég, hogy katalogizálja a dokumentumokat. Kusz Veronika elmondása szerint az amerikai hagyaték a Dohnányi egyéb életszakaszaiban képződötthöz képest nagyon gazdag, Magyarországon például nem maradt meg ilyen sok dokumentum és tárgy. A kutató elmondta: reményeik szerint az újonnan felajánlott amerikai anyag még ebben az évben hazakerülhet egy, az MTA-nak szóló ajándékozási szerződés keretében. A dokumentumokból a ZTI-hez tartozó Zenetörténeti Múzeumban szerveznek majd kiállítást. Időszaki tárlatot biztosan, állandót az anyagi lehetőségek függvényében - magyarázta. A Dohnányi-hagyaték jelenleg négy gyűjtemény között oszlik meg: a ZTI mellett az Országos Széchényi Könyvtárban, a British Libraryben és a Floridai Állami Egyetemen őrzik a dokumentumokat. Kusz Veronika szerint már nem valószínű, hogy további jelentős mennyiségű, releváns forrásanyag előkerül. A kutató szerint a cél az lenne, hogy a hazai műhelyek ragadják magukhoz a vezető szerepet a Dohnányi-kutatásban. A távolabbi tervek között említette a négy gyűjtemény közös digitalizálással való összekapcsolását. Felidézte, hogy 2002-ben megalakult a Dohnányi Archívum, de a csökkenő támogatások miatt néhány évvel ezelőtt teljesen ellehetetlenült a működése. Az MTA Lendület-programjának köszönhetően 2012-től folytatódhatott érdemben a Dohnányi-kutatás a 20-21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoportban, a ZTI keretein belül - magyarázta. A Dohnányi-hagyaték hazatéréséről a www.tallahassee.com is beszámolt. A cikkben megjelentekkel szemben Kusz Veronika erősen kétségesnek nevezte, hogy a zeneszerző zongorája is Magyarországra kerülhet.

70 Momo 2014-01-28 21:10:42
[url]http://oroszok.postr.hu/leningrad-szimfonia;Leningrád szimfónia[/url] - az 'oroszok.postr.hu' posztja annak alkalmából, hogy tegnap volt 70 éve, hogy felszabadították Leningrádot a blokád alól. "Dmitrij Sosztakovicsot Leningrádban találta a háború, hol másutt, ott született, ott élt mindig is. 1937-től a legendás Benois-házban lakott, ott írta sorra az egyre rosszabb kritikákat kapó műveit. 1941 szeptember elején bemegy a leningrádi rádióba és elújságolja a hallgatóságnak, hogy éppen egy órája fejezte be az új szimfóniájának a második tételét, még van kettő, ha jó lesz, ez lesz a hetedik szimfónia. Azért ment be a rádióba, hogy demonstrálja, közösséget vállal a várossal, az országgal, és ő is dolgozik tovább, ahogy minden harcostársának is ezt ajánlja."

69 Búbánat 2013-03-13 00:33:14
[url] http://mno.hu/grund/szembenez-naci-multjaval-a-becsi-filharmonikusok-1144134; Szembenéz náci múltjával a Bécsi Filharmonikusok zenekar [/url]

68 zalbarna 2012-08-28 07:56:19 [Válasz erre: 67 zalbarna 2012-08-28 07:53:15]
Egyik reggel, hajnalban, nagy dübörgésre ébredtünk. A magyar tankok mentek Csehszlovákiába. Kint álltunk az utcán és néztük, Anyám sírt.





A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.