Bejelentkezés Regisztráció

Zenetörténet


267 Búbánat 2020-03-12 11:54:03

Akárha egy zenetörténész fejtené ki a véleményét zenéről, librettóról a francia regényíró és művészeti kritikus:

Zola egy 1902-es fényképfelvételen

Émile Zola a zenéről

Zenevilág, 1903. január 6. (1. szám)

„Éltem alkonyán kezdtem érdeklődni a zene iránt, azután, hogy Bruneau Alfrédot megismertem. Ő egyike a legelmésebb, legszenvedélyesebb és leggyöngédebb zenebarátoknak, akit valaha ismertem. A zenedráma kérdésében mindennap újra meg újra csodálkozom azon a nagy befolyáson, melyet a jó szövegkönyv a zeneszerzőre gyakorol. Gounod halála alkalmából elolvastam mindazon cikkeket, melyek életének munkásságát bírálták s azt vettem észre, hogy a kritikusok azt a sok kudarcot, melyet Gounod a színpadon vallott, mindig a szerencsétlen szövegnek rótták fel. Pedig ez volt az a korszak, melyben a költemény csak ürügy volt a komponáláshoz.
Ma, midőn a zenedráma új alakban diadalmaskodik, lehetetlen fel nem ismerni a jó szöveg rendkívüli fontosságát. Meggyőződésem az, hogy több fiatal és tehetséges zeneszerző balsikerét csakis a szöveg rossz megválasztásának tulajdoníthatjuk. Azt hiszem, hogy a megzenésítendő drámában feltétlenül szükséges a logikusan indokolt milieu, a húsból és vérből való szereplők, egyszóval a cselekmény emberi volta; a zeneszerző egyedüli teendője azt kommentálni, az eseményeket zeneileg szemléltetni. Szóval, elsősorban minden e személyektől és a milieu-től függ; hiába pazarol a komponista óriási tehetséget, sosem fog érdeklődést kelteni, nem fog nagyot és igazat alkothatni, ha arra kényszerítik, hogy valószínűtlen cselekvénnyel, szív- és értelemnélküli bábukkal küzdjön.
Utóbbi időben gyakran vitatkoznak azon a lapokban, hogy a komponista és librettista miként osztozzanak a darab anyagi és erkölcsi sikerén. És úgy hallom, hogy a szövegírót csak kontárnak tekintik, kinek feladata a másiknak a dolgát elrontani. Csakugyan, úgy látszik, hogy mi sem könnyebb, mint egy operaszöveg megírása; annál is inkább,

mivelhogy verselés dolgában igen türelmesek vagyunk. Gondoljuk meg, hogy ezzel szemben mekkora a komponista munkája: a partitúra megírása hónapokat, némelykor éveket követel; aztán a hangszerelés, több mint ezer lap írott hangjegy. Az a gondolat, hogy a színháztól a librettista ugyanannyit kapjon, mint a komponista, igazságtalannak látszhatik. Másrészt a szövegek általában, — még a műsoron megmaradt operáknál is — olyan rosszak, hogy érthető az emberek csodálkozása, ha azt hallják, hogy a szöveg és a zene írója egyenlően osztoznak. De az is bizonyos, hogy az igazság végül mégis kiderül, mert csakis a komponista neve marad fenn.
Mégis, éppen az imént állítottam, mennyire ritka egy jó költemény; természetesen olyan szöveget értek, mely segíti a komponistát, a helyett, hogy hátrányára volna. Kérdezzük csak meg a fiatal zeneszerzőket és ők el fogják panaszolni gondjaikat és kétségbeesésüket, melyeket a jó librettóra való vadászat okoz, olyan librettóra,  amilyenről álmodnak és amilyent nem találnak. Tehát nem helyes, ha kicsinyeljük a szövegíró feladatát. Bármily szerény is az, kiváló fontosságú lesz abban a pillanatban, midőn az egész mű sikere függ tőle. Sajnos, erre elég példánk van; minden kárba vész, ha a költő nem támogatta a komponistát.
Úgy vélem, kissé gyermekes dolog a szövegíró és zeneszerző jogos osztályán vitatkozni. A kérdés legegyszerűbb megoldása az, hogy a komponista saját magának librettistája is legyen. Igen, az a meggyőződésem, hogy a zenésdráma mai alakjánál, a zeneszerző dalművéhez saját maga írjon szöveget.
Nem is bocsátkozom annak tüzetesebb tárgyalásába, hogy lehet-e másként.
Fontoljuk meg, a mit feljebb mondottam: a zene nem különálló dolog, hanem beburkolja a cselekvényt, egybeforr a személyekkel. Ezért lehetetlennek tartom, hogy a cselekmény és a személyek az egyik részről származzanak, míg életük és lelkűk forrása másutt legyen. Olyan szoros itt az összefüggés, hogy a műnek csakis egy alkotója lehet. Ha elképzelem egy zenésdráma alakulását, a cselekményt és a személyeket a zenével egybeolvadni látom. Hogy e gyermeknek, melynek egy feje és egy szíve van, két apja legyen, — e gondolat határozottan bánt... Ha a komponista már nem írja meg saját maga a szövegét, van még egy út, hogy azt mégis sajátjává tegye: ha a költőhöz oly barátság fűzi, hogy csaknem egy lélek vele.

Bizony nehéz a francia zenedráma sorsa! Egy olyan despotikus, mindenható szellem, mint Wagneré, szörnyen ránehezedik a következő generációra. Láttuk ezt irodalmunkban. Hugo, Lamartine és Musset után, úgy látszik, hogy a lírai költészet örök időkre kimerült. Fiatal költőink kétségbeesetten kínlódnak, hogy egy kis eredetiségre tegyenek szert. Éppen így a zenében a wagneri forma saját logikájában, teljességében és tökéletességében zsarnokként uralkodik, olyannyira, hogy azt gondoljuk, miszerint hosszú ideig nem teremtenek újat s oly kitűnőt. A tér el van foglalva és csak utánzatokat termel... Mióta Bruneau barátom megszerettette velem a zenét, némelykor elgondolkozom ezeken. Wagnert elhanyagolni gyerekesség volna. A mit ő meghódított, azt nekünk is meg kell szereznünk. Ő új formát teremtett s nekünk nem szabad visszafelé haladnunk s egy régebbit elfogadnunk. De a helyett, hogy az újabbnál megállnánk, elválhatunk tőle; a mi francia zenészeinknél ugyanez a megoldás. Semmisem mozdulatlan, minden indul és halad. Új mesterek fognak jönni, akik mellett Wagner elavul. Ne feledjük, hogy különböző nemzetek különböző műveket termelnek, még ha ugyanaz a teremtő szellem uralja is a világot. Én úgy képzelem, hogy a francia dalmű, megtartván a zenekar folytonos helyzetfestését, kommentálván a személyeket s nem juttatván nagyobb szerepet az éneknek, mint hogy az ész és szív kifejező eszköze legyen, fajunk szenvedélyességének, derűit genialitásának festésében fog nagyot és újat teremteni.  Zenedrámát látok, mely közvetlenül emberi, nem vész el az Észak homályos mitológiájában, hanem körünkben játszik s visszatükrözi a mi fájdalmainkat és örömeinket. Nem kívánok én frakkba, avagy munkásblúzba öltözött operát. Nem: elég, ha bábuk és képzelt színhelyek helyébe élő lényeket adnak elénk, kiknek örömében és bánatában osztozunk. Megkívánnám, hogy maga a szöveg lekösse figyelmünket, mint valami érdekfeszítő történet, melyet nekünk elmondanak. Öltöztessék bársonyba a szereplőket, ha úgy tetszik, de a bársonyban is emberek legyenek s az egész műben az emberiség hangja zengjen! Erről álmodom: a dalmű legyen emberi, anélkül, hogy a képzeletet túlcsigázza, vagy a misztikusát hajhássza. Egész tájunk keljen életre a műben, hol az emberiség szenvedélyeit, örömeit, bajait a zene magyarázza.
Ó zenészek! Remegtessétek meg szívünk húrjait, hogy könnyeink peregjenek, vagy
csengő kacaj fakadjon az ajkakon s oly nagyot alkossatok, hogy a szimbólumok piedesztálján pihenő kolosszus, Wagner is elsápadjon bele.. Zengjétek az életet, az élet örökszép dalát!“
*
Zola remek cikke, melynek nyomán a fenti kivonatos és szabad fordítás készült, 1893. novemberében jelent meg a Le Journalban. A cikket a múlt évben újra leközölte a nemzetközi zenetársaság folyóirata, elég szellemes, bár Zola soraival távolról sem vetekedő kommentár kíséretében. Hasznos szolgálatot véltünk tenni azzal, hogy a magyar olvasóközönség számára is megmentettük a feledés nirvánájából azokat az örökértelmű, lángésztől és hazaszeretettől duzzadó eszméket, melyek a fenti sorokban foglalván s melyekből a magyar zeneszerzők és szövegírók is bőségesen meríthetnek tanúságot.

Közli: Lazarus Margit.


266 Ardelao 2020-03-12 10:55:46

                       HUBAY JENŐRE

                    (1858.09.15.-1937.03.12.),

a világhírű magyar hegedűiskola megteremtőjére 

                            EMLÉKEZVE

Képtalálat a következőre: „Hubay Jenő + Kassai István”

Suite sur l'Opéra Le Roi de Lahore de Jules Massenet Op. 3 No 1 - Allegretto. Allegro con fuoco...


265 Ardelao 2020-03-10 19:05:17

Képtalálat a következőre: „PABLO DE SARASATE”

PABLO DE SARASATE (1844-1908)

Egy spanyol hegedűművészt lesz alkalmunk közelebbről Kolozsvárott hallani, — Pablo de Sarasatét, ki ma hangszerének egyik leghivatottabb kezelője, s aki előtt még a legfényesebb jövő áll. A művészről a bécsi „Musik-Theater- und Litteratur-Journal”-ban a következő adatokat találjuk:

„Ez új tüneményes jelenség a művészet egén, 1846. karácsony estéjén született Saragossában.*  Sarasate rendkívüli tehetsége már kora ifjúságában feltűnést keltett, s midőn, mint hét éves gyermek először lépett a nyilvánosság elé, tekintélyes zenészek nagy jövőt jósoltak neki. Alig tíz éves korában már bámulatra ragadta Madrid közönségét, s Isabella királynő, ki előtt hasonlóképp játszania kellett, — annyira el volt ragadtatva a genialis gyermek által, hogy enormis tiszteletdíjon kívül még egy ó-olasz hegedűt is ajándékozott Sarasaténak, melynek értékét 25.000 frankra teszik.

Midőn ifjúvá nőtt, Parisba küldték Sarasatét, hol elsőrangú mesterektől nemcsak hangszere kezelésében, hanem az általános zenetudományokban is nyert oktatást, és több évig kitartó szorgalommal folytatta a művészet tanulmányozását. E körülménynek lehet tulajdonítani azt, hogy Sarasate oly előnyösen különbözik a legtöbb „virtuóz”-tól, mert nemcsak kápráztató technika által, hanem inkább a nagy mesterek műveinek szellem- és érzelemteljes interpretatiója által igyekszik hallgatóira hatni, és hat is, — habár voltaképpeni force-darabjai a legnehezebb bravour-darabok maradnak, amennyiben kivált a legbiztosabb vonó-kezelésre s a legkifáradhatatlanabb kézcsuklóra van szükség.

Rendkívül szép és nemes Sarasate hangképzése; reá nézve ugyanis a finom Cantilene nem mellékdolog, melynek a technikai remeklést csupán előkészítenie kell: az neki külön-czél, noha e mellett határtalan képességét a technikai nehézségek leküzdésében, nem is rejti véka alá.

Miután tanulmányait a fiatal művész befejezte, nagyobb körutakra indult. Beutazta az észak-amerikai egyesült-államokat, meglátogatta India fővárosait, a keletet, s játékával mindenütt lelkesedésre ragadta hallgatóit. Németországban múlt év őszén járt először Sarasate, s lipcsei hangversenyeivel rendkívüli sensatiót idézett elő.

Bécsben is hallottuk a ritka művészt és gyönyörködtünk bámulatos talentumában. A bécsi sajtó és közönség ritkán tanúsított még művésszel szemben oly egyértelmű, oly tartózkodásnélküli lelkesedést, mint Sarasate felléptéi alkalmával. Valóban rohammal vette be a szíveket.”

Eddig az előkelő bécsi szaklap sorai, melyekből láthatjuk, hogy egyike a legjelesebb hegedűművészeknek az, ki a közelebbi időkben Kolozsvár közönsége előtt is bemutatja magát. Kétségtelen, hogy nálunk is épp oly enthusiasmust fog Pablo de Sarasate kelteni, mint mindenütt, hol eddig még játszott.

HÖLGYFUTÁR, 1877.II.15. (2. Évfolyam, 7. szám)

*Megjegyzés (A.): Valójában Pamplonában született, és 1844. március 10-én!

Stefan Milenkovich - Sarasate Zigeunerweisen

Jascha Heifetz: Sarasate Carmen Fantasy


264 Ardelao 2020-02-09 08:08:19

DOHNÁNYIRA EMLÉKEZVE …

60 éve hunyt el Dohnányi Ernő (Pozsony, 1877.07.27.-New York, 1960.02.09.)

Dohnányi Ernőnél

Finom, törékeny alakú, ősz hajú úriasszony fogad, fekete a ruhája, egyetlen dísz rajta egy elefántcsont melltű. Dohnányi édesanyja.
— A fiam még nincs itthon, — mondja és talán még Dohnányi muzsikája sem tudná vissza adni azt a szeretetet, amely ebben a szóban dalol: — A fiam.

A Trombitás úti villa magas fák között elrejtve áll, az első emeleten laknak Dohnányiék. A szobát csaknem egészen betölti a hatalmas koncertzongora. A zongora felett családi képek. Barabás modorában két kép: magas homlokú, Kossuth-szakállas férfi és egy fiatalasszony, fehér ruhában, mellette egy kis asztalon metszett pohár virágokkal. Szlabey Mátyás, besztercei főügyész és neje: Dohnányi nagyszülei. Aztán a dédszülők, Kossuth-szakállas, dacos arcú magyar, breznóbányai földbirtokos.
A zenetörténet majd kikutatja, hogy hol, mikor, mely ágon gyűlt össze a zene iránti szeretet, sok kis ér, amíg az óceánig vitte a habját. Hozzátartozói iránti ragaszkodó szeretetét nemcsak Dohnányi híres, mély, kék szemei gyöngéd jóságából olvashatjuk ki. Az ebédlőben is két nagy kép: Dohnányi édesatyja, Brahms-fejű öregúr; édesanyja, törékeny finom alakjával; az édesapja még egy képen, őszi, aranysárga lombú fák alatt. Aztán Galafrés Elza képei, híres szerepeiben, egyedül kisfiával, majd Dohnányival, végül ketten egy szép festményen, Pogány Willy egyik legszebb alkotása.
A dolgozószoba egyik falát teljesen elfoglalja a hatalmas könyvszekrény, egy másik zongora, nagy állványok, tele hatalmas kotta-tömegekkel, a mesterek kiadásaival, Dohnányi művei bekötött példányaival. Az íróasztal felett egy hatalmas rézkarc: a Joachim vonósnégyes; a szögletben remek faragott ébenfa-állvány, felette vitrin, tele csodaszép dolgokkal, rajta felirat: Budapest Székesfőváros Dohnányi Ernőnek. Az íróasztalon példás rend, kis jegyzőkönyvek, ceruzák és tollak egész arzenálja. Egy kefelevonat, Dohnányi legújabb szerzeménye: egy vonósnégyes. Az álló-íróasztalon ceruzával írt kottafejek, különböző hangszerekre, vázlatok egy zenekari műhöz, mellette szép kalligrafikus kotta, az új szerzemény első fogalmazványa. A könyvállványon magyar klasszikusok, remek Aranykiadás, Csokonai versei, az egyik kötet felnyitva. Teljes Dosztojevszkij, Nietzsche és Gerhardt Hauptmann.  ...
S már jön is Dohnányi. Az arca teltebb; hiányzik róla az a két mély vonás, amelynek fájdalmasságát a szeme tiszta kéksége alig tudta enyhíteni. Vonásai derűsek, látszik, hogy jól kipihente magát.

— Nem voltam én sehol a nyáron. Itthon nyaraltam, a Hűvösvölgyben, egy kis telken teniszpályát rendeztem be, és ott játszottam a feleségemmel, vagy kirándultam a hegyekbe. Nagyon jól esett, egészen megfrissültem bele. A nyár nem múlt el hiába, itthon komponáltam egy vonósnégyest.

— Nem, nem, az út nem fárasztó, sőt valóságos üdülés és pihenés nekem a tengeri út. Ebben az évben is Amerikába szólít a szerződésem. Októbertől februárig leszek kint, nemcsak dirigálok, hanem néhány szólóhangversenyem is lesz. Onnan egyenest hazajövök a Beethoven centenáriumra, csak közben Németországban adok néhány hangversenyt.

— Párizsba nem megyek. Igen, hallottam, hogy egyik nagy hangversenyiroda világkörüli bérleti hangversenyei sorozatába az én nevemet is fölvette. Gaveaut-ék is hívtak, de nem tudok menni. Azt az új muzsikát, amelyet főképp párizsi vagy Párizsban élő zeneszerzők művelnek, s amelynek következményét egyesek abban látják, hogy Berlin helyett Párizs legyen a világ zenei fővárosa, mint minden komoly zenei dolgot, figyelemmel kísérem. De hogy Stravinsky, Honegger, Hindemith zenéje a jelené, vagy a jövőé-e, az igazán a jövő titka.

— Régi dolgaim közül a Düsseldorfban bemutatott «Vajda tornyát» a következő szezonban több más német városban is adják, a «Ruralia hungaricát» több helyen: így legközelebb Münchenben mutatja be az ottani Filharmonikus zenekar. A legújabban komponált vonósnégyesem most fog megjelenni.

— A Beethoven centenáriumra nagy lelkesedéssel készülődöm, örömmel olvastam, hogy nemcsak Budapesten lesz európai nívójú Beethoven-ünnep, hanem a vidéken is készülődnek. Elsősorban Debrecenben, ahol a IX. szimfóniát akarják előadni, ami páratlanul érdekes vállalkozás. Debrecen nagyszerű zenei fejlődésének, nemcsak mint muzsikus, hanem mint a város most megválasztott polgára is szívből örülök. Most kaptam levelet dr. Bencs Kálmántól, Nyíregyháza polgármesterétől, aki Nyíregyházán csinálja azt, amit a Zenekedvelők Köre Debrecenben; szintén a IX. szimfónia előadása iránt érdeklődik. De Szegeden, ahol kitűnő filharmonikus zenekar van, Miskolcon, Nyíregyházán szintén készülnek Beethoven-ünnepre. A száztagú zenekar és száztagú kórus, ami a szimfónia előadásához legalább szükséges, nagy terhet jelent, ezt csak úgy lehet megcsinálni, ha a zenekarok, mint Ausztriában vagy Németországban, ingyen utazhatnak, és a kormány egyébként is támogatja ezt a nagyszabású kultúr akciót. A kultuszminiszter úrban megvan ez iránt a teljes jóakarat.

— Nagy örömmel hallom, hogy a Literatúra, ez a fordulatosan és ügyesen szerkesztett irodalmi folyóirat, állandó zenei rovatot nyit. A fiatalok egy csoportja szintén készül zenei lapot kiadni. Amilyen fejlett zenei életünk van, hála Istennek, két-három zenei lap is elfér nálunk.

— Szívesen teszek eleget a Literatúra kérelmének: a legújabb amerikai felvételből, amely még sehol sem jelent meg, adok egy példányt és őszintén kívánom, hogy a «Muzsika» minél hathatósabban szolgálja a magyar zene; kultúra szent ügyét. ...”

LITERATÚRA 1., 1926. 8. szám.

Ernst von Dohnanyi: Ruralia Hungarica Op. 32


263 Búbánat 2020-01-30 15:50:42 [Válasz erre: 259 Búbánat 2020-01-20 23:52:04]

Kapcs. 259. és 239. sorszámok

Pótlás 

A Bartók Rádió ÉVFORDULÓK műsorsorozatában háromrészes minisorozat készült Muzsikus Széchényiek címmel.  

Szerkesztő-műsorvezető: Becze Szilvia

A Stuttgartban élő Széchényi Kálmán, mérnök,  mesél családfája ágán muzsikus felmenőiről, elsősorban Széchényi Imréről (zenei bejátszások is)

2020. január 13-án hangzott el az első rész, január 20-án a második rész és január 27-én a harmadik rész. (19.00 és 19.30 óra között).

Visszahallgathatók az alábbi linkeken:

III/1. rész: https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-bartok/?date=2020-01-13_19-00-00&enddate=2020-01-13_19-40-00&ch=mr3

III/2. rész: https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-bartok/?date=2020-01-20_19-00-00&enddate=2020-01-20_19-40-00&ch=mr3

III/3. rész: https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-bartok/?date=2020-01-27_19-00-00&enddate=2020-01-27_19-40-00&ch=mr3

 


262 Ardelao 2020-01-24 21:43:22 [Válasz erre: 261 Ardelao 2020-01-24 21:05:58]

 

NEMZETI SZÍNHÁZ

Pest, kedden, augusztus 3-án, 1869.
Mártha, vagy: a richmondi vásár.
Vig opera 4 felvonásban. Írta Friedrich Wilhelm Riese; fordította Szerdahelyi. Zenéjét szerzetté Flotow. Karnagy: Huber Károly. Rendező Böhm Gusztáv.

SZEMÉLYEK:
Lady Harriet Durham, a királyné udvarhölgye — Helvey Ilka.
Nancy, meghittje — Saxlehner E.
Lord Tristan Miklefort, rokona — Bodorfi.
Lyonel — Ellinger.
Plumkett, gazdag haszonbérlő — Kőszegi.
Richmondi bíró — Kaczvinszky.
Tanácsírnok — Perron.
Pitt Molli— Korcsekné.
Smith Poli— Haviné.    } pórlányok
Witt Betti — Szövési A.

Árusok. Haszonbérlők. Pórnők és leányok. Szolgák. Vadászok. Apródok. Nép.

FŐVÁROSI LAPOK, 1869.VIII.3.


261 Ardelao 2020-01-24 21:05:58

 

137 évvel ezelőtt hunyt el Friedrich von Flotow német zeneszerző.

 Akinek Liszt Ferenc örömében megcsókolta a fülét...

A „Márta” első magyar előadásának egyetlen élő szereplője
emlékeiről mesél. . .

Friedrich von Flotow Márta című vígoperáját újítja föl csütörtökön az Operaház. A Márta a régi Nemzeti Színházban került először színre magyar nyelven. A bemutató szereplői közül ma már csak özv. Cerri Gyuláné Saxlehner Emma* él. Az Ugocsa-utca egyik modern házában lakik. A „Bauhaus”- stílusban épült modem szobákban különösen hatnak a régimódi bútorok. De a nyolcvan-hatéves Saxlehner Emma asszony olvasóasztalán modern regények hevernek, egy német kötet, egy Zilahy-regény és egy Bókay- könyv. Századvégi fekete ruhája, botja, erős szemüvege levendulaillatot idéz a nagyasszony köré. A hajdani nagy alténekesnőre emlékeztető, kedvesen zengő hangon beszél az első Márta-elöadásról:

— 1867-ben mutatta be a Nemzett Színház Flotow Mártá-ját. Az első előadáson Pauli Richardné Markovits Ilka énekelte Mártát, a szopránszerepet, Nancyt, az altszerepet pedig én. Pauli Richard, a régi tenorista volt Lyonel és Kőszegi játszotta Plumkettet. A Nemzeti Színház főzeneigazgatója Erkel Ferenc volt. Fia, Erkel Gyula vezényelte az operát, Erkel másik fia pedig Sándor, a nagydobot verte a zenekarban. A karmesterek között volt Huber Károly is, Hubay Jenő édesapja, s ha jól emlékszem, ő is vezényelte egy párszor a Mártát. Őszintén szólva, nem tudom megmondani, hányszor énekeltem Nancyt. Radnóthfáy intendatúrája alatt sokszor játszottuk Flotow víg-operáját, mindig nagy sikerrel.

— 1884-ben nyitották meg a mai Operaházat. A megnyitó előadáson Ortrudot énekeltem Lohengrinben. Nem-csak a Márta első szereplői közül, de az operai megnyitó előadás résztvevői közül is csak én vagyok még életben. A Márta operaházi bemutatójára csak tíz év múlva, került sor. Ezen az előadáson is én énekeltem Nancyt s azután még számtalanszor, míg Mahler igazgatása alatt aztán nyugdíjba nem mentem.

— A Márta örökké kedves emlékem marad. Ennél csak Liszt Ferenchez fűződő emlékeim kedvesebbek. Nagyon sokszor találkoztam Liszttel, énekeltem a dalait hangversenyeken, régi híres nagy banketteken. Liszt Ferenc sokszor kísért zongorán. 1869-ben mutatták be a Redout-ban, a mai Vigadóban Liszt nagy kantátaszerű szerzeményét, a 137. zsoltárt. Az altszólót én énekeltem. A hegedűszólót a nagynevű Reményi Ede játszotta a zenekarban. Az előadás után Liszt Ferenc felugrott, hozzám jött és elragadtatva, örömében megcsókolta a fülemet. Ezt sohasem felejtem el! Liszt azután is gyakran meglátogatott, ha Budapesten járt.
— Sok szomorú emlékem van és egy nagy boldogságom: a fiam, Cerri Károly és a menyem. Elégedetten, visszavonultan élek. Csak egy kívánságom volna: bár ne lenne tükör a világon. . . .

Holott erre a kívánságra Saxlehner Emmának semmi oka sincs, hiszen egyike a legbájosabb öregasszonyoknak. S még egy kis szomorúsága van a nagyasszonynak. Az Operaház csütörtöki Márta felújítását nem láthatja. Gyöngélkedik. Esténként már otthon a helye. Pedig nagyon kíváncsi lenne a fiatalokra. Orosz Júliára, az új Mártára és Gere Lolára, aki az ö régi szerepét, Nancyt énekli. . . .

—cent

BUDAPESTI HÍRLAP, 1935.I.23. (55. Évfolyam, 19. szám)

*Saxlehner Emma (1849-1938) operaénekesnő, zenepedagógus.

WIKIPEDIA (Megj. A.)


260 Ardelao 2020-01-21 20:31:54

 

LORTZING EMLÉKE

 

ÉPPEN MA, 169 évvel ezelőtt halt meg Berlinben ALBERT LORTZING német zeneszerző.

Első kisoperája a „Janinai Ali pasa” (1820) volt. Münsterben mutatták be a „Krisztus mennybemenetele” oratóriumát (1828). „A lengyel és gyermeke” (1833) már több német színpadot járt be. Sikert romantikus operái (A vadorzó -1842, Undine - 1845) hoztak számára.

„A fegyverkovács” című vígoperája bemutatója (1846) után Bécsbe karmesterként szerződtették. Fő műve a Nagy Péter cár történetét elmesélő „Cár és ács” (1837).

Érdeme, hogy a német népművet és mesejátékot a romantikus opera, a vígopera szintre emelte.

*

— Nemcsak a pietás vezérli most a németeket, hogy oly sűrűn látogatják meg Albert Lortzing sírját (Ez még 1899-ben történt, a „Fegyverkovács” akkori bemutatója alkalmából).

A roskadozó keresztet friss repkénnyel futtatják tele, melyet a megtérés és megbánás könnyei öntöznek sűrűn.

A nemzeti érzés, mely most hatalmas lángra lobbant a németeknél, Albert Lortzingot  is megmenti a feledéstől. Igaz német volt, minden érzésében s tettében. Ha nem is oly hatalmas erő lüktetett benne, mint Wagnerben vagy Weberben, úgy Lortzing működését, különösen nemzeti szempontból, alábecsülni nem lehet.

Ő volt az, ki a német vígoperát a kezdetleges tökéletlenségektől megszabadította s oly magas művészi színvonalra emelte, hogy a modernebb német vígoperák közül kevés vetekedik az övéivel. Nem volt az a világraszóló reformátor, mint Wagner. Tehetségében nem a drámai erő van túlsúlyban, hanem a kedvesség és egyszerűség. A mikor még neve alig volt ismeretes, sokan voltak, kik sehogyan sem tudtak megbarátkozni múzsájának termékeivel. Sem vígaknak, sem komolyaknak nem tartották, hanem, egyszerű keresetlenségénél fogva, inkább jelentéktelennek. Lipcsében, hol leghosszabb ideig tartózkodott, igen kevés barátja volt. A kevesek közé tartozott azonban dr. Fink, az akkori kritikus-gárda legkiválóbb tagja. Ez Lortzing munkásságáról külön tanulmányt írt, melyben a többek között Lortzing zenéjéről ezeket mondja:

„Nem akar mást, mint kellemesen szórakoztatni. A természetet a keresett fölé helyezi, s ezért a ritmus és dallamok egyszerű fonása által inkább tetszeni, mint feltűnni törekszik. Sehol sem banális, de sehol sem igyekszik túlzottan eredeti lenni. Az eredetiségre való törekvésnek is meg van az a káros hatása, hogy gyakran a tehetségtelenségnek palástjául szolgál. Szóval Lortzing zenéje egyszerű és természetes, ment minden külső máztól.”

Mikor egy-két dalműve osztatlan sikert aratott, akkor már elismerték Lortzing nagy tehetségét. És ki is tüntették a «bájos» jelzővel. Mindenütt csak a «bájos» Lortzingról beszéltek, de megélhetésre nem igen nyújtottak neki módot. Soha embert annyi bal- szerencse nem üldözött, mint ezt a művészt, ki gyakorta kénytelen volt nagy családjával éhezni.

Igaz színész-családból származott. Apja becsületes bőrkereskedő volt, ki különös gyönyörűséget talált abban, hogy vasárnaponként műkedvelői színpadokon felléphessen. Egy ilyen előadás alkalmával ismerkedett meg Peidel Zsófiával, ki szintén rajongott a színművészetért. A fiatalok megszerették egymást s elhatározták, hogy együttesen megvalósítják régi tervüket: színészek lesznek. A férfi a hősszerelmes szerepkört választotta, az asszony szubrett lett. S így vándoroltak egyik városból a másikba, mint egy vándor komédiástrupp tagjai.

Albert Lortzing 1801. október 23-án született. Egyetlen fiú volt, kis nővére, ki két évvel idősebb volt, mint ő, tizenegy-éves korában meghalt. A szülők azon voltak, hogy gyermeküknek jobb sora legyen, mint nekik. A lehető leggondosabb nevelésben részesítették. Az iskolai tanulmányokon kívül azonban, különösen ügyeltek arra, hogy zeneileg is kellőképpen képezze ki magát, a szülők vándorélete azonban gyakorta hátráltatta a fiút tanulmányaiban.

Különben is a gyermek nem-szívesen forgatta a könyveket, hanem csak akkor volt boldog, ha valamelyik kis szerephez jutott: a színpadra léphetett. Rajongó szeretettel csüngött szülőin, sok keserves könnyeket hullatott, mikor látta, hogy olykor esténként még a száraz kenyér is hiányzik az asztalról. Minden módot kigondolt, hogy szüleinek segélyére lehessen. Titokban partitúrákat adott ki, s mikor néhány garast összekuporgatott, vidáman adta anyjának.
— Itt van, anyuskám! Most talán valami meleg ételre is telik!

A viszonyok mind rosszabbak lettek, s Lortzing abbahagyva tanulmányait, maga is kénytelen volt, mint színész megkeresni kenyerét. Mint fiatal szerelmes lép fel, majd tenor-szerepeket is énekel. A sors ide-oda veti. A trapp végigjárja az összes kisebb városokat. Aachenben felismeri Lortzing tehetségét a kölni színház igazgatója, Eingelhardt. Magához veszi őt szüleivel együtt s mindent megtesz, hogy Lortzing nyugodtan dolgozhassék. Ezek voltak legboldogabb napjai. Az érzések szunnyadoztak lelkében, a gondolatok rajzottak fejében s csak alig várta a pillanatot, hogy papírra rögzítse őket. Nagy lelkesedéssel lát a munkának. Gyors egymásutánban írja az egyházi dalokat, de csakhamar észreveszi, hogy e dalok talentumának sehogy sem felelnek meg.

Akkortájban (1831-ben), az egész világ, rajongó érdeklődéssel követte a lengyelek szabadságharcát. Mindenki lelkesedett a kis nemzetért, mely hősies bátorsággal felvette a küzdelmet a hatalmas Oroszország ellen. Lortzing ügyes módon felhasználta ezt az osztatlan rokonszenvet s egy kis egyfelvonásos operát irt, melynek tárgyát a lengyel szabadságharc egyik epizódjából merítette. «A lengyel és gyermeke» (Der Pole und sein Kind) volt a címe s mikor 1833. január 4-én bemutatóra került, Lortzing ezt írta apjának:

„Soha annyi könnyet nem láttam, mint e kis darab előadásánál. Sírt a színházban mindenki.

S mikor a meghatottság kissé elmúlt, kitört a lelkesedés. Tomboltak, tapsoltak s én alig győztem megköszönni az elismerést.”

A rendkívüli siker természetesen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy alkotókedvét növelje. A színházi elfoglaltsága dacára maradt annyi ideje, hogy a múzsának is áldozhasson. A kisebb, egy-vagy két-felvonásos operák gyors egymásutánban követik egymást s mindegyik tetszik a közönségnek. Az önérzet mindjobban dagasztja Lortzing kebelét; érzi, tudja, hogy valami nagyobb mű alkotására van hivatva. Szövegkönyv után néz s jónak találja, hogy ismét a lengyelek életéből merítse tárgyát. Rövid idő alatt megírja a «Cár és ács» című operáját. A legszebb s legértékesebb művét. Azaz őszinte friss humor, mely Lortzing egyéniségét jellemzi, hatalmas, széles mederben buzog végig az operán. Nemcsak Németországban, de a külföldön is mindenütt a legnagyobb elragadtatással fogadják az operát. Még Oroszországban is előadják, De itt a cárból a cenzúra német nagyherceget formált.

Mennél jobban növekedett Lortzing, annál inkább növekedtek anyagi gondjai is. Az operái, a nagy siker dacára, alig jövedelmeztek valamit; a nagyobb színházak 60—70 tallért, a kisebbek 25—30-at fizettek az előadási jogért. Így Lortzingnak ugyancsak meggyűlt a baja, hogy nagy családját és szüleit eltartsa. Dacára annak, hogy Lipcsében magasztalják, kezébe ragadja a vándorbotot s megy mindenhová dirigálni, tanítani, csakhogy keressen. Mennyit dolgozott, fáradozott, azt könnyű elképzelni. Ez a cigányélet azonban még mindig nem lohasztotta alkotóerejét. «A vadorzó», «Undine», «A fegyverkovács» ezekből a vándorévekből valók.

A negyvennyolcas forradalmi évek azonban még ezt a szomorú helyzetét is rosszabbá tették. A színházi élet teljesen pangott s a legtöbb színház a tönk szélén állott. Ekkor Lortzing a hamburgi színháznál volt. A kiadásokat, ahol csak lehetett összevonták s egy szép napon Lortzing szerződését is felbontották. Nem is kapott többé szerződést.

„Színházba nem járok — írja ekkor egyik barátjának — de az emberek, kikkel találkozom, még mindig szánakozva néznek reám, mintha azt mondanák: «Szegény ördög, még mindig szerződés nélkül?» A zenekar tagjai s a többi emberek, kik eddig «karmester úrnak» szólítottak, most zavarba jönnek, ha köszöntőm őket, s azt felelik: Ah jó napot... izé úr!... Hisz a karmesteri cím már nem illet engem!”

Ez időtől fogva rohamosan hanyatlik Lortzing pályája. Tengődik, vállalkozik, próbálkozik siker nélkül. Végre az ivásban keres enyhülést és feledést. Egészsége erősen megromlik, s gyakorta panaszkodik fejfájásról, vértolulásról. 1851. január hó 20-án este holtfáradtan tér haza. Egész nap munka után nézett eredménytelenül. Szomorúan elkölti vacsoráját övéivel, s korán lefekszik. Reggel hét órakor halva találják ágyában.

Mindössze 49 évet élt.

Mélyen érző, igaz költőember volt. Nem méltányolták eléggé életében, most, halála után emelik számára a piedesztált. Igazi költő-sors. Míg élt: éhezett, nyomorgott, halála után nemzeti hőssé avatják. Mi haszna van már a szegénynek belőle?

A.

Régi folyóiratokból válogatva.

(Magyar Nemzet, Fővárosi lapok, Zenelap, Pesti Napló stb.)


259 Búbánat 2020-01-20 23:52:04 [Válasz erre: 239 Búbánat 2018-10-19 11:10:13]

A Bartók Rádió ÉVFORDULÓK műsorsorozatában háromrészes minisorozat indult el Muzsikus Széchényiek címmel.  

Szerkesztő-műsorvezető: Becze Szilvia

A Stuttgartban élő Széchényi Kálmán mesél családfája ágán muzsikus felmenőiről. (zenei bejátszások is)

2020. január 13-án hangzott el az első rész, ma este pedig a második rész.

A harmadik, befejező részt jövő hétfőn,  január 27-én, 19.00 és 19.30 óra között hallgathatjuk meg.

Az első két rész visszahallgatható az alábbi linkeken:

III/1. rész: https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-bartok/?date=2020-01-13_19-00-00&enddate=2020-01-13_19-40-00&ch=mr3

III/2. rész: https://mediaklikk.hu/radio-lejatszo-bartok/?date=2020-01-20_19-00-00&enddate=2020-01-20_19-40-00&ch=mr3

 


258 Ardelao 2020-01-11 18:06:59

G L I È R E

145 évvel ezelőtt, 1875. január 11-én (a Julián naptár szerint: 1874. december 30-án) született Kijevben az apai részről német-belga, anyai részről lengyel származású  Reinhold Moricevics Glière (oroszul: Рейнгольд Морицевич Глиэр, ukránul: Ре́йнгольд Мо́ріцевич Гліер), születési nevén Reinhold Ernest Glier. Vezetéknevének írását - származására hivatkozva - 1900 körül Glière-re változtatta.

Keldis  „Az orosz zene története” című könyvében azt írja, hogy: „ […] Glière az orosz zene nagy nemzeti stílusának «utolsó mohikánja» volt, fáradhatatlan a tanításban és a komponálásban. A zeneszerzés mestere a zene valamennyi műfajában.

Nem szakad el az orosz klasszikus hagyományoktól Glière, aki Tanyejev, Arenszkij és Ippolitov-Ivanov tanítványa:  az 1890-es évek végén és az 1900-as évek elején tűnik fel több nagy zenekari darabbal (I. szimfónia, vonós-szextett és oktett). […]”

1891-ben a kijevi zeneiskolában tanult, ahol többek között Otakar Ševĉik hegedűjátékra oktatta. 1894-ben a Moszkvai Konzervatóriumban tanult tovább, ahol Tanyejev (ellenpont), Ippolitov-Ivanov (zeneszerzés), Arenszkij és Georgi Conus  (összhangzattan) tanítványa volt. 1900-ban diplomázott. Ezután tanári állást vállalt a moszkvai Gnyeszin Zeneiskolában.

Újra Keldist idézem: „[…] 1902-ben két magániskolában is tanít, amit Tanyejev szerez számára. Itt többek között Mjaszkovszkij és a 11 éves Szergej Prokofjev is a tanítványa lesz. 1905-1908 között Berlinben is dolgozik. Visszatérve Moszkvába, ismét a Gnyeszin Zeneiskolába megy tanítani.

A fiatal zeneszerző, egyszerű és világos melodikai szerkesztéssel, zenéjének határozott nemzeti jellegével, a formaadás és a kifejezés nagy művészetével vonja magára a figyelmet. Az I. szextettért Glinka díjat kap. A nemzeti kolorit és a népdalhoz való közelség jellemzi későbbi alkotásait is, melyekben az „Ötök” alkotó útját követi: ilyen a 2. vonósnégyes Op. 20 (1905), a II. szimfónia Op. 25 (1908).

Az «Ilja Muromec» című hatalmas és dekoratív III. szimfóniában, Op. 42 (1911) az orosz nemzeti eposz nagyszerű hőseit, ezek egészséges, céltudatos és életerős jellemét állítja szembe a modernista művészet cikornyásságával és beteges dekadenciájával. Glière a népi élet témáit néha passzívan, szemlélődően fogja fel, de művei tartalmát és kifejezési eszközeit tekintve alapjában véve haladó és realista marad.

1913-ban tanárnak nevezik ki a kijevi zeneiskolába. amelyet egy évvel később konzervatóriumi szintre emelnek. Ekkor elnyeri az igazgatói állást is.

Egészséges realizmusa lehetővé tette, hogy a Nagy Októberi Forradalom után azonnal aktívan bekapcsolódjon a szovjet zenekultúra fejlesztésébe és megtalálja a helyes utat az új hallgató-tömeg kielégítésére. […]”

Életének első felét a cári uralom idején, a másodikat a proletárdiktatúrában töltötte. Glière az, aki nem szenvedte meg a Lenin, majd Sztálin nevével fémjelzett korszakot, sőt, a haszonélvezők körébe lépett, mégpedig a legfelsőbe. 

1920-ban Glière Moszkvába költözött, ahol a Moszkvai Konzervatóriumban 1941-ig tanított.

Több neves tanítványa volt, többek között: Alekszandrov, Hacsaturian, Davidenko, Moszolov. Néhány évig a «Proletkultur» szervezetében is dolgozott, mint oktatási népbiztos.

Ez a "közepes tehetségű" zeneszerző a harmincas évek közepétől 1948-ig a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének elnökeként működött, címeinek-kitüntetéseinek listája elképesztő (három Glinka-díj, Munka Vörös Zászló Érdemrend, három-három Lenin- és Sztálin-díj, népművészeti díjak [pl. szovjet, üzbég, azeri] stb…).

Művei közül említést érdemelnek: a már szóba hozott III. szimfónia (Ilja Muromec), Hárfa-versenye (Op. 74, 1938), Kürtversenye zenekarra (Op. 87, 1951), több, a Vörös Hadsereg részére írt katonaindulója, továbbá Hegedűversenye (Op. 100, 1956), kamaraművei (vonósnégyesek, oktett), zongoradarabjai, operái (pl. Rachel, Op.81 /1942-43/), balettjei (pl. Bronz lovas, Op. 89 [1948-49]; Taras Bulba, Op.92 [1952]), dalai, koráljai, kantátái és filmzenéje.

A szovjet rendszer nagy becsben tartotta Glière-t. 75. születésnapján (1950-ben) nagy ünnepséget tartottak a zeneszerző tiszteletére. Műveiből összeállított hangversennyel üdvözölték a „kitűnő szovjet zeneszerzőt”, aki – mint írták – kiváló őrzője az orosz zene legjobb hagyományainak. Különösen a szovjet balettzene terén alkotott nagy értékűt.

(A Szabad Nép nyomán, 1950.I.22.)

Glière 1956. június 23-án – 81 éves korában – hunyt el, Moszkvában.

Reinhold Glière : String Quartet No. 1 in A major Op. 2 (1900)


257 Ardelao 2020-01-11 12:57:47

KALINNYIKOV

154 évvel ezelőtt, 1866. január 13-án született, és 119 évvel ezelőtt, 1901. január 11-én*  hunyt el és Vaszilij Szergejevics Kalinnyikov (Васи́лий Серге́евич Кали́нников) orosz zeneszerző.

Kalinnyikov annak a generációnak sarja, mely Borogyint, a nagy romantikust vallotta mesteréül. Zenei képzésben Moszkvában részesült, ahol Iljinszkij** és Blaramberg *** voltak mesterei. 25 éves korában a moszkvai Kis Színház és az Olasz Színház vezető karmestere, de lassan elhatalmasodó tüdőbaja arra késztette, hogy lemondjon állásáról és délvidékre költözzék. Ekkor kezdett szorgalmasan komponálni. Előbb egy kantátával (Johannes Damascenus) vonta magára a német zenekritikusok figyelmét, majd I. szimfóniájával, amelyet Bécsben (1898) és Párizsban (1900) is nagy sikerrel játszottak.

Liszt hatása alatt szimfonikus költeményeket is írt (A nimfák, A cédrus és a pálma), majd illusztráló zenét Tolsztoj Boris cár-jához.

Súlyos betegségének a Krím-félsziget enyhe klímája sem használt, és fiatalon halt meg, alig 35 éves korában.

Forrás: A ZENE 1936. évi 11. száma

 

*más forrás szerint: 1900. december 29-én

** Alexej Alexandrovics Iljinszkij (1859-1920), zenetanár és zeneszerző

 ***Pavel Ivanovics Blaramberg (1841-1907), zeneszerző, író

 

Kalinnikov - Tsar Boris - Ouverture


256 Búbánat 2019-11-12 15:08:09

STUDIO ANTIKVÁRIUM

44. árverés

2019. 11. 21. CSÜTÖRTÖK 17:00 - 2019. 11. 21. CSÜTÖRTÖK 22:00

[Kézirat.] Falk Géza: Mózes című publikálatlan oratóriumának eredeti, kézzel írt, teljes partitúrája.

 

https://axioart.com/tetel/-kezirat-falk-geza-mozes-cimu-publikalatlan-oratoriumanak

KIKIÁLTÁSI ÁR:

60 000

TÉTEL TELJES LEÍRÁSA

Budapest, 1929. Kéziratos kotta. [6] + 152 + [2] + 159 [helyesen 160] + [2] + 59 + [1] p. Folio.


A szerző által írott címlap szövege: „Mózes. Oratorio – opera. 3 felvonás 8 képben. Írta: Falk Géza. Szövegíró: Vágó Géza.

"Komponáltam 1928 II/2–III/18 és 1929. I/10–III/18 között. Hangszereltem: 1928. IV/11–V/28 és 1929 III/20–IV/12. között.”

Falk Géza (1899–1945) zeneszerző, zenepedagógus, számos ismeretterjesztő könyv szerzőjének eddig publikálatlan oratóriuma a hagyománynak megfelelően ószövetségi tárgyat választ. A teljes zenekari kíséretet, a szólisták és a kar szólamát rögzítő kottajegyzetek a J. E. & Co. cég Protokoll Schutzmarke feliratú, előre nyomtatott kottalapjaira készültek. A kézirat (a teljes hangszerelésen kívül) rendezői utasításokat is tartalmaz. A mű kiadásának egyetlen nyoma van, a Révai Lexikon 1935-ben kiadott 21., kiegészítő kötete elkészült műként említi meg a művet, de sem nyomtatásáról nem tud a könyvészet, sem előadásáról a zenetudomány.

Korabeli, aranyozott, kissé sérült gerincű félvászon kötésben, alsó sarkain apró kopással.

aukció időpontja:

2019. 11. 21. csütörtök 17:00 - 2019. 11. 21. csütörtök 22:00

aukció helyszíne:

Kódex Kulturális Központ (Volt OFI, Volt Apáczai Kiadó) | Budapest VIII., József krt. 63.

kiállítás helyszíne:

1139 Budapest, Petneházy utca 34-36.

kiállítás ideje:

2019. november 11-től 20-ig | hétköznap reggel 10 és 18 óra között


255 Búbánat 2019-05-20 16:01:31

KÖZPONTI ANTIKVÁRIUM

150. könyvárverés

2019. 06. 07. PÉNTEK 17:00

56. tétel

Bartók Béla (1881-1945) zeneszerző három autográf levele Hubay Jenő (1858-1937) hegedűművész, zeneszerzőnek.

KIKIÁLTÁSI ÁR:

1 500 000 HUF

TÉTEL TELJES LEÍRÁSA

A két világhírű komponista 1902-ben ismerte meg egymást. Bartók ekkor játszotta el a Zeneakadémián Richard Strauss "Ein Heldenleben" című darabját, kotta nélkül. Édesanyja egyik levele szerint ezután "vacsora közben Hubay egy toasztot mondott a legfiatalabb művészre". Nem sokkal később Bartók is megemlíti Hubayt egyik levelében: "Arányi Adila mesélte, hogy engem oly roppantul dicsért Hubay az ő órájukon, mint még soha senkit. Valósággal rajong." Tételünk három levelet tartalmaz, melyeket Bartók írt Hubaynak. Ezeket sem a Demény János által szerkesztett levelezés, sem az interneten kereshető Bartók Archívum nem ismeri. 1. Szabadkozik, hogy nem mehetett az "alakuló ülésre". Utóbbi kifejezés egy szervezetet feltételezne, melynek Hubay és Bartók is tagja volt, ám sokkal valószínűbb, hogy egy zeneakadémiai ülésről van szó. A keltezésből megállapítható ugyanis, hogy a levél 1907 májusa és novembere között íródott, abban az évben, mikor Bartókot zongoratanárrá nevezték ki; Hubay a hegedűtanszakot vezette az intézményben. 2 beírt oldal. Kelt: Rákospalota, Mária u. 15., (1907.) 2. Kottákról és egy előadásról ír benne. Nem érti a zenekar elégedetlenségét, úgy érzi ugyanis, hogy "a szólamok tökéletesen rendben vannak". A darab, amiről szó van, minden bizonnyal az op. 1-es Rapszódia zenekarra és zongorára. Ennek budapesti bemutatója — ahol Hubay vezényelt — 1919. XI. 15-én volt. 3 beírt oldal. Keltezés nélkül. 3. Szabadkozik, hogy személyesen nem tud megjelenni, valamint kéri Hubayt, hogy a mellékelt kérvényt terjessze fel a minisztériumba. Ez a melléklet több dolgot is takarhat. Egyrészt szó lehet arról a kérvényről, melyet a kultuszminiszterhez nyújtott be ekkortájt, kérvén, heti 15 óra tanítás helyett engedélyezzen 8 órát, illetve rendezni kívánja a népzenei gyűjtések költségeit. De az is elképzelhető, hogy egy egyszerű szabadságolási kérelemről van szó. 1 beírt oldal. Kelt: Bp., 1919. XII. 16. (Vikárius László szíves közreműködésével.)

 

aukció időpontja:

2019. 06. 07. péntek 17:00

aukció helyszíne:

Festetics Palota (Andrássy Egyetem), 1088 Budapest, Pollack Mihály tér 3.

kiállítás helyszíne:

Központi Antikvárium, 1053 Budapest, Múzeum krt. 13-15.

kiállítás ideje:

2019. május 27 - június 6. hétköznap 10.00 - 18.00 óráig

 


254 Ardelao 2019-05-18 13:06:28

GOLDMARK KÁROLY (1830-1915) EMLÉKÉRE:
 

RADIÓ KÖZVETÍTÉS:

 

A Székesfővárosi Zenekar  Goldmark centenáris-hangversenye,

A Pesti Vigadó Nagyterméből                               

Közreműködik Némethy Ella, a magyar királyi Operaház művésznője, felvinci-Takács Alice hegedűművésznő és Szedő Miklós operaénekes.

Vezényel: Bor Dezső karnagy.

 

1. Tavasszal — nyitány

2. A Sába királynője című operából a kerti jelenet (Némethy Ella)

3. A-moll hegedűverseny (Takács Alice)

4. Sakuntala — nyitány

5. a) „Merlin" című operából ária

5. b) „A Sába királynője" című operából ária (Szedő Miklós)

6 . A-dúr Scherzo op. 45.

 

ESTI KURIR, 1930. április 5.


253 Búbánat 2019-04-13 22:11:46

W. A. MOZART: L’oca del Cairo ossia Lo sposo deluso

ORIGO2019.04.13. 09:55

Ókovács Szilveszter írása az Origónak.

Bevezetés

Mit nem adna azért a világ zenei közvéleménye, a „szakma”, a művésztársadalom és a közönség is, ha kiderülne, hogy Wolfgang Amadeus Mozartnak, a sírnivalón korai és érdemtelen halált halt géniusznak egy vadonatúj – hisz szinte ismeretlen –, érett korszakában írott operáját tárják elé? A szenzáció márpedig küszöbön áll: két, 1783 nyarán, illetve ’83 és ’84 fordulóján keletkezett operatöredék figyelmes összeillesztésével kilencvenpercnyi elsőrangú mozarti muzsika perdül elénk. Az egyik alkotás a L’oca del Cairo, vagyis A kairói lúd c. töredék, a másik a Lo sposo deluso, azaz A rászedett vőlegény.

 A bocsánatos bűnű, hisz végső soron a zeneszerző művének feltámasztását, bemutatását szolgáló „műtétet” több okból lehet és kell is végrehajtani. Alábbi tanulmányunk hivatott az indoklást feltárni, és a képlet dramaturgiai életképességet bizonyítani. Most csak néhány alapvető címszót emelünk ki:

 -         cselekmények azonos jegyei;

-          szerepek összecsúsztathatósága;

-          keletkezési idejük egybeesése (stílusazonosság);

-          belső, szervült kapcsolataik megőrzésének lehetősége;

-          a művek kiegészíthetőségének és játszhatóságának ezen egyedüli módja.

A csoportos összeillesztés, szólampótlás után még a cselekmény apróbb, hiányzó dialógusláncszemeinek megírása, korabeli olasz operaversbe fordítása, valamint ezekre secco recitativók komponálása következik, Mozart legközelebbi munkája, a Le nozze di Figaro fordulatai, mintája alapján.

 A kész mű a próbaüzemű, avatás előtt álló Eiffel Műhelyház első premierjeként kerül közönség elé, ekkor készül hang- és televíziós felvétel is belőle.

[...]


252 Ardelao 2019-01-04 15:38:03 [Válasz erre: 251 Ardelao 2019-01-04 15:33:51]

Később a „Muzsikus életem krónikája” című könyvében Rimszkij-Korszakov így örökíti meg a Beljajev-kör történetét:

Rimszkij-Korszakov emlékei Beljajevről:

           »[…] Szentpétervárott – egy koncert alkalmával – odajött hozzám egy magas, jó megjelenésű úr, akivel ismételten találkoztam, de személyesen még nem ismertük egymást. Bemutatkozott – Mitrofan Petrovics Beljajevnek hívták – és engedélyt kért, hogy valamennyi próbán jelen lehessen. Beljajev szenvedélyesen szerette a zenét, el volt bűvölve Glazunov szimfóniájától, amikor az Ingyenes Zenei Iskolában először játszották; kifejezetten emiatt utazott Moszkvába. Ekkor kezdődött nagyjelentőségű ismeretségem ezzel a kiváló emberrel, aki később fontos szerepet játszott az orosz zenében. […]   

             A zenéért, főleg a kamarazenéért odaadóan rajongó Beljajev már régóta minden péntek este maga köré gyűjtötte szenvedélyesen kvartettező barátait. Ő maga is brácsázott, és szorgalmasan kivette részét a kvartett-játékból. Estéiket rendszerint egy Haydn vonósnégyessel kezdték, azután áttértek Mozartra, később Beethovenre és végül valamilyen Beethoven utáni kvartettre. Mindegyik szerző kvartettjét a művek sorrendje szerint vették elő. Ha az egyik pénteken Haydn első kvartettjét játszották, akkor a következőn a második került műsorra. Miután így eljutottak az utolsó kvartettig, újra kezdték az elsővel. 1883-84 telén a „beljajevi péntekeknek” egyre több látogatójuk lett. A kvartett szokásos tagjain – Gelbke doktoron, Gesehus professzoron, Ewald mérnökön és Beljajeven – kívül Glazunov, Borogyin, Ljadov, Dütsch és sokan mások is látogatták az estéket.

          Én is eljártam Beljajev pénteki kamaraestéire. Az esték igen érdekesek voltak, Haydn, Mozart és Beethoven korai vonósnégyeseit elég jól játszották. Az újabb vonósnégyeseket már gyengébben, sőt néha igen rosszul, noha a kvartett tagjai nagyon jó kottaolvasók voltak. Attól kezdve, hogy körünk tagjai is megjelentek a „péntekeken”, a társaság műsora bővült: a legújabb időkben írt vonósnégyesek is műsorra kerültek. Amikor Szasa Glazunov megírta első, B-dúr vonósnégyesét, Beljajev pénteken kipróbálhatta. Beljajev valósággal beleszeretett a fiatal zeneszerző tehetségébe. Később valamennyi vonósnégyesét és vonósnégyesre írt szvitjét, még ha nem is készültek el egészen, rendszeresen eljátszatta. Saját művein kívül Glazunov sok különféle vonósnégyes átiratát is bemutatta Beljajev kvartettjének. Voltak közöttük Bach-fúgák, Grieg-dalok és sok egyéb mű. A Beljajev-péntekek rendkívül megélénkültek, és zavartalanul folytak tovább. […]

            A zene befejeztével éjjel egy órakor vacsorához ültünk. A vacsora bőséges volt, de sűrű poharazgatás követte. Néha vacsora után Glazunov vagy más valaki még zongorához ült, s el-eljátszott valamely új, éppen akkor komponált vagy négy kézre átírt művet. Későn, éjjel 3 órakor oszlott szét a társaság. Egyeseket nem elégített ki a vacsorán fogyasztott ital; ezek a házigazdától elbúcsúzva, anélkül, hogy akárcsak egy rossz szót is szóltak volna, elmentek egy vendéglőbe, és tovább ittak. Néha vacsora után, nem közben egy-két-üveg pezsgő került az asztalra, melyet azon nyomban elfogyasztottak, hogy az új kompozíciót „felszenteljék.”   […]

            A következő években a „péntekek” látogatottsága egyre nőtt. A konzervatórium elvégzése után Félix Blumenfeld és fivére, Szigmund is gyakran eljárt oda. A vonósnégyeseken kívül ettől kezdve zongoratriókat, zongora-kvintetteket is elővettek. Más zongoristák is kezdtek odajárni, néha átutazó művész is akadt köztük. Azok a konzervatóriumi fiatalok, akik nálam végezték el tanulmányikat, ugyancsak beálltak Beljajev pénteki látogatói közé. Hegedűsök is feltűntek az összejöveteleken. Glazunov tudott gordonkázni, és maga is részt vett a kvintettekben, szextettekben és oktettekben. Vacsora után az ivás egyre nagyobb méreteket öltött. […]

            […] Beljajev köre észrevehetően növekedett. Konzervatóriumot végzett tanítványaim – Zolotarev, Akimenko, Amani, Krizsanovszkij és Cserepnyin – egymás után beléptek tagjai közé, s a Moszkvában feltűnt nagy csillag, a kissé természetellenes, kérkedő és öntelt Szkrjabin is csatlakozott hozzájuk. A másik moszkvai sztár Rahmanyinov nem csatlakozott, noha az ő műveit is előadták az Orosz Szimfonikus Koncerteken.[…]

             […] Még tavasszal, amikor elkezdtem a Szaltánt (Képek a Szaltán cár meséjéhez c. zenekari szvitről van szó, megj. A.), megkérdeztem Beljajevtől, vállalja-e kiadását? Beljajev némileg tartózkodó és tagadó választ adott, azt mondva, hogy kissé túl sok operám terheli már a kiadót. Ezért Brüsszelhez fordultam; szívesen vállalta a kiadást, de csak 2000 rubelt fizetett érte, jóval kevesebbet, mint Beljajev szokott fizetni operáimért. Megkötöttük a szerződést, és Brüsszel már csak a partitúra elkészülésére várt. Ekkor azonban Beljajev is érdeklődni kezdett a Képek iránt és vállalkozott azok kiadására. Azt válaszoltam, hogy már Brüsszelhez köt a szerződés. Beljajev láthatóan megbántódott a visszautasítás és a Brüsszellel kötött szerződés miatt. De mit tehettem volna? Nem én voltam a hibás, hanem ő. Ez nem zavarta meg kapcsolatunkat, mely továbbra is jó maradt, Mitrofan Petrovics ettől kezdve úgy döntött, hogy általában nem ad ki operákat, mert állítólag nagyon felgyülemlettek a zenekari és kamaraművek, s azok kiadása fontosabb. Mégis saját maga cáfolta meg magát, amikor a Tanyejev-féle Oresteia kiadására vállalkozott. […]

            […] Az operát Tanyejev (Oresteia - megj. A.) bemutatta az igazgatóságnak, és azt a Mariinszkij Színház műsorára tűzte. Napravnyik nem vállalta az Oresteia dirigálását. Krusevszkijt bízta meg vele. Jelentős közönségsikerrel mutatták be. A második-harmadik előadás után azonban az igazgatóság (úgy gondolom Napravnyik részvételével) megkurtította az operát. A szerzőt ez felháborította, nem volt hajlandó aláírni az igazgatósággal a megállapodást, és az operát levették a műsorról. Beljajevnek tetszett az Oresteia, és nagyon méltánytalannak találta az igazgatóság eljárását Tanyejevvel szemben; együttérzése kifejezéseképpen nyomban felajánlotta a zeneszerzőnek, hogy operáját kiadja. […]

            […] Elérkeztek a karácsonyi ünnepek. Beljajev már régóta gyengélkedett, és most súlyos operáción esett át. Az operáció sikerült, de két nap múlva a beteg szíve felmondta a szolgálatot, és Beljajev 67-ik évében meghalt (a régi orosz naptár szerint: 1903. december 22-én, a Gergely naptár szerint 1904. január 4-én – megj. A.).

            Könnyen el lehet képzelni, milyen nagy csapást jelentett ez az egész körnek: elvesztette éltető központját. Beljajev részletes végrendeletben gondoskodott családjáról, különben egész vagyonát zenei célokra hagyományozta. A felosztott tőkerészeket a végrendelet szerint az Orosz Szimfonikus Koncertek, a zeneműkiadók, zeneszerzői jutalmak, egy Glinka alapítvány, kamarazenemű  pályázatok és nyomorgó muzsikusok segélyezésének céljára kellett fordítani. Ezen-kívül a végrendelet még kisebb meghagyásokat is tartalmazott. A tőke igazgatásával és valamennyi zenei ügy irányításával hármunkat bízott meg: engem, Glazunovot és Ljadovot, azzal a kötelezettséggel, hogy válasszunk magunk mellé helyetteseket. Oly nagy tőkéről volt szó, hogy a hangversenyekre, a zeneműkiadásra, a jutalmakra és egyebekre csupán a tőke kamatát kellett fordítanunk, azt sem teljes mértékben, maga a tőke érintetlen volt, sőt az idők folyamán mind jobban növekedett.

            Mitrofan Petrovics Beljajev önzetlen művészetszeretetének jóvoltából tehát bámulatos és hallatlan intézmény létesült, amely egyszer s mindenkorra biztosította az orosz zeneműkiadást, koncerteket, prémiumokat; élén az első időben a mi triumvirátusunk állott. […]«

Vajon meddig tartott ez az anyagi biztonság? Rimszkij-Korszakov 1908-ban, Ljadov 1914-ben meghalt. 1917-ben pedig Oroszországban kitört a forradalom, s később Glazunov is elhagyta az akkor már szovjet területet képező országot. Mi lett a hatalmas Beljajev vagyonnal?


251 Ardelao 2019-01-04 15:33:51

EGY NAGY OROSZ ZENEBARÁT EMLÉKÉRE:

115 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Képtalálat a következőre: „митрофан беляев”

MITROFAN PETROVICS BELJAJEV orosz mecénás és zeneműkiadó

(Szentpétervár, 1836.02.22. – Szentpétervár, 1904.01.04. /a Gergely naptár szerint/)

Részlet Keldisnek az „Az orosz zene története” c. könyvéből:

          »[…]

            Beljajev 1836. február 22-én született Szentpétervárott. Gazdag orosz kereskedő és faiparos, lelkes híve volt az orosz zenének és hatalmas vagyonát ennek népszerűsítésére és ösztönzésére fordította. […] Beljajev indította el az orosz „szimfonikus hangversenyeket,” melyeknek műsorán kizárólag hazai zeneszerzők darabjai szerepeltek. Ő létesítette a Zenei Kiadót is (Lipcse, 1885 – megj. A.) is. Mindezzel sikerült elősegítenie az orosz zene klasszikus alkotásainak széleskörű népszerűsítését; a fiatal, pályájukon még ismeretlen szerzőket ezen a réven ismerte meg a közönség. […] minden évben jelentős összegű „Glinka díjat” tűzött ki az orosz zeneszerzők legjobb szimfonikus és kamarazene műveinek jutalmazására.

            Mint a kamarazene nagy kedvelője, évek hosszú során át hetenként minden pénteken meghívott pétervári lakására egy-egy kvartettet; maga rendszerint a brácsát játszotta. (Hegedülni és zongorázni is tudott. A kör nevét Beljajevről kapta, aki Rimszkij-Korszakovval az élen maga köré gyűjtötte a pétervári zeneszerzők zömét. - Megj. A.) A nyolcvanas évek közepén a Beljajev-féle péntekek résztvevőinek száma bővült. Ismert pétervári zeneszerzők lesznek a Beljajev-ház állandó látogatói, köztük Borogyin, Rimszkij-Korszakov, Ljadov és a fiatal Glazunov, akit a házigazda különleges, majdnem atyai szeretettel vesz körül. Ezzel lassan megváltozik az összejövetelek jellege és programja is. A legnagyobb figyelmet a korabeli orosz zenére fordítják. Az új műveket, a kör tagjainak új alkotásait gyakran hevesen megbírálják, megvitatják.

            A kör így zeneszerzők csoportjává változik, amely az orosz zeneművészet egy bizonyos irányát képviseli. A kör vezető tagjai Rimszkij-Korszakov, Ljadov és Glazunov. Beljajev hangversenyrendezői és kiadói tevékenységének minden kérdését megtárgyalja velük.

            A kör, amelynek életében tevékeny részt vesz Sztaszov is, mind összetétele, mind alkotói tevékenysége tekintetében mintegy örököse volt az „Ötöknek.”[…]«

(Folyt. köv.)


250 Ardelao 2019-01-02 10:08:52 [Válasz erre: 249 Ardelao 2019-01-02 01:06:46]

MAGYAR KIRÁLYI OPERAHÁZ

Az orosz balett vendégjátéka 1912.XII.29.
 

A mai produkciók közül új volt a Thamar. Érdekes, erotikától izzó mimodráma Lermontov egyik verséből. A zene Balakirev hasonló című, ragyogó színekben pompázó szimfonikus költeménye. Fokin koreográfiája nyomon követi a muzsikát, de nem mindig megfelelő invencióval. Fantáziánk a buja vérű Thamar szerelmeskedését Balakirev hatása alatt mámorosabbnak, csillogóbbnak képzeli el, mint a hogy Fokin tablói tárják elénk. A kápráztató színorgiában végül a tragikum komor feketesége is elhalványodik. Thamar nyugágyon pihen kastélyának tornyában. Kitekint az ablakon a hóborította messzi tájra, mely vakítóan fénylik a holdsugárban. Hirtelen fölriad, mohón fölkapja kendőjét és meglengeti: a távolból férfi közeleg. Szolgái bevezetik az idegent. Fejét kámzsa takarja, melyet Thamar egy rántással letép. Acélos izmú, gyönyörű fiatalember áll előtte. A nő alakja kéjesen rázkódik meg. Parancsot ad. Csodaszép leányok jelennek meg és észbontó táncba kezdenek.

Majd katonák jönnek elő s fegyvertáncot járnak. Vérpezsdítő melódia bukkan föl a zenekarban, melyből egyre tüzesebb és forróbb hanghullámok áradnak. A színpadon vad bakkanál. Hajlékony, karcsú nők suhannak szinte kígyózva, hatalmas férfiak rohannak utánuk. Á szédítő forgatagban fátylak lobognak, kardok villognak, kések cikáznak a padlóra. Thamar magához öleli az idegent és táncra perdül vele. Az érzékiség már a paroxizmusba csap át, mikor a pirkadó hajnal belopódzik. Kinyitják az ablaktáblákat, a szenvedelem lehűl. Vége az éjszakának. Thamar kirántja övéből tőrét s leszúrja a szerelmes ifjút. Holttestét a szolgák beletaszítják az alant zuhogó folyóba. Thamar boldogan dől le ismét nyugágyára. Elmereng az átélt órák emlékein. Aztán fölriad. Kendőjét lengeti. A hómezőn át ismét férfi közeledik a kastély felé. ...

(BUDAPESTI HÍRLAP, 1912.XII.29.)


249 Ardelao 2019-01-02 01:06:46

MILIJ ALEKSZEJEVICS BALAKIREV

182 évvel ezelőtt született Milij Alekszejevics Balakirev, az orosz zeneművészet egyik vezéregyénisége.               

(1837. január 2. Nyizsnyij Novgorod - 1910. május 29. Szentpétervár)

Neve elválaszthatatlanul fonódik össze a múlt század orosz nemzeti törekvéseivel, a „hatalmasok kis csoportjának" mozgalmával, Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov művészetével. A század második felében az orosz zenei élet csaknem minden nagyobb eseménye valamiképpen az ő nevéhez fűződik, s csaknem összes zeneszerző társa — Muszorgszkijtól Ljapunovig — sokat köszönhet neki.

Milij Alekszejevics Balakirev 1837-ben született Nyizsnyij-Novgorodban. Első zenei tanulmányainak különösen az szabott jó irányt, hogy sorsa hamarosan Karl Eisrichhez vezette, Ulibisev, a híres muzsikus-főúr kamarazenészéhez. Ulibisev, Mozart lelkes és jótollú orosz életrajzírója, igazi európai színvonalú zenei életet teremtett környezetében; házi zenekara, melyben Balakirev is közreműködött, Mozart- és Beethoven-szimfóniákat adott elő. Balakirev Ulibisev révén került fel Pétervárra, Oroszország zenei centrumába, Glinka környezetébe. Itt érlelődött meg benne az elhatározás, hogy a muzsikus-életpályát választja.

Eszményképe Glinka, az európai műveltségű, de orosz nemzeti célokat követő muzsikus. Már első kompozíciói is ilyesféle törekvést mutatnak: 1853-ban, 10 éves korában orosz népdalokra ír fantáziát, 1855-ben pedig Glinka Iván Szuszanyinjából fűz össze nagyszabású zongoraparafrázist — csaknem Liszt modorában.

Az 50-es évek végén kerül kapcsolatba Pétervárott Muszorgszkijjal, Kjuival, később

Rimszkij-Korszakovval és Borogyinnal. Megismerkedésük az orosz zenetörténet virágkorának kezdetét jelenti. Balakirev e fiatal zenészek mestere, társa, szervezője és lelkesítője — különösen az első években, mikor még a tanulás, a művészi érdeklődés korszakát élik.

Balakirev közben más területen is szervezi a zeneéletet: Lomakinnal társulva Szabad Zeneiskolát létesít, mely színvonalas hangversenyeivel rövidesen Pétervár legjelentősebb zenei centrumává emelkedik. Ugyanakkor a Kaukázus vidékére is el-ellátogat, ahol többek között cserkesz és perzsa dallamok keltik fel érdeklődését. Rendszeresen is foglalkozik népdalok gyűjtésével és publikálásával, példát szolgáltatva ezzel ugyancsak népi és orientalisztikus érdeklődésű társainak. Neve Nyugaton is ismertté válik: elsősorban benne látják Glinka örökének legigazibb birtokosát, így személyes jelenlétével segíti elő 1867-ben Prágában Glinka két nagy operájának bemutatóját. Számos társadalmi elismerésben is részesül: Lomakin után a Szabad Zeneiskola igazgatója, Rubinstein után a Cári Zenetársaság vezető karnagya lesz, sőt később a cári kápolna zenei vezetését is reá bízzák.

Makacs, összeférhetetlen természete miatt azonban egész életét heves összecsapások, kellemetlenségek keserítik meg. Súlyos idegzavarai pedig nemegyszer teljes alkotói tétlenségbe kényszerítik. 1890 táján Rimszkij-Korszakovval való szoros barátsága is megszakad; egyedüllétében fiatalokat gyűjt maga köré, közöttük Ljapunovot, az ifjú orosz nemzedék legtehetségesebbikét. Alkotóereje azonban már hanyatlóban van. 1894-ben Varsóban lép utoljára a közönség elé, Chopin b-moll szonátájával, életének egyik kedves repertoár-darabjával. Ezután, különösen a századfordulótól kezdve, teljes visszavonultságban él. Alkotókedve mintha ismét visszatérne egy időre: előveszi félben maradt második zongoraversenyét, befejezni azonban most sem tudja.

Balakirev zenéje csak néhány, vitathatatlanul kiemelkedő darabjában él számunkra. Művészetét európai romantikus hang (Chopin, Schumann, Berlioz) és keleti kolorit keveredése jellemzi. Ez a sajátos stílus leginkább Nyikolaj Rubinsteinnek ajánlott, „Jslamey” című keleti fantáziájában mutatkozik meg, ebben a nagyszerű zongoradarabban, mely az egész világ koncertpódiumain gyakran szerepel. Hasonlóképpen igen sikerült kompozíció a „Tamara” című szimfonikus költemény az orosz Loreleyről; ebben Balakirev félreérthetetlenül Liszt nyomdokain halad.

Balakirev munkássága azonban nem annyira művei, mint inkább zenei nevelő-szervező tevékenysége által vált halhatatlanná. Műve, szelleme nagy kortársainak zenéjében él — rejtetten, de kimutathatóan. És ez már önmagában is elegendő ahhoz, hogy nevére kegyelettel emlékezzünk, s munkásságára megbecsüléssel gondoljunk.

Kárpáti János”

MUZSIKA, 1960. 7. szám

Mily Balakirev - Tamara, symphonic poem (1867-82)


248 Ardelao 2019-01-02 00:25:57

A 104 éve elhunyt GOLDMARK KÁROLY EMLÉKÉRE

(1830.V.18. – 1915.I.2.)

"Egyetlen találkozásom Wagnerrel.
Közli: Goldmark Károly.

Egy hangversenypróbán láttam először Wagner Richardot.

Éppen a «Tannhäuser» nyitányát tanulmányozta és mindjárt kezdetben azt kívánta az első kürtöstől, hogy a korál első ütemeit kötöttebben játssza.

Egynéhány sikertelen kísérlet után így szólt a kürtös: „Kérem Mester,
— ezt a részt nem lehet a kürtön kötve játszani.”

„Hát kedves barátom,”
— felelte Wagner„miért is volnánk mi tulajdonképpen művészek?”

Ez a megjegyzés használt, mert a kürtös ezt a helyet aztán már kötve fújta.

Tudvalevő, hogy Wagner Richard a 60-as évek elején Bécsbe jött, hogy hangversenyeit vezesse. Bécsi tartózkodása idejében a közeli Penzingben lakott, — én pedig Bécs mellett Unter-St.-Veitben.

Egyik este olvasgatva sétáltam a mezőn. Már erősen alkonyodott, amikor két embert pillantok meg, akik kiáltozva közelednek felém. Azt hittem, hogy kissé be vannak csípve s épen ezért leültem egy kőre, hogy elhaladhassanak előttem.

Amikor közelembe értek, megismertem Wagner Richardot egyik ismerősöm kíséretében. Wagner volt az, aki annyira kiabált; erősen méltatlankodott amiatt, hogy a bécsi előadásban a Lohengrin egyik karát túlságosan gyors tempóban éneklik s ugyanakkor ő maga énekelte el a kifogásolt részt úgy, amint azt énekelni kellett volna. Bemutatkoztam Wagnernek; s aztán elkísértük őt a villájáig. Útközben keservesen panaszkodott vigasztalan anyagi helyzete miatt.

Én akkor már ismertem «Tannhäusert», «Lohengrint» és Wagner utolsó hangversenyeiből a «Mesterdalnokok»-nak, a «Walkür»-nek meg «Siegfried»-nek egyes töredékeit s rajongó lelkesedéssel volt tele a lelkem.

Leírhatatlanul fájdalmasan hatott rám, valósággal a szívembe markolt, amikor ennek az embernek a panaszkodását kellett hallgatnom és bár gyűlölök minden érzelgő pózt, mégis a lelkemből röppent ki ez a megjegyzés: „De tisztelt mester, hát nem lel Ön minderre vigaszt nagyságának és halhatatlanságának tudatában?”

„Oh, hagyja ezt” — felelte ő — „mit ér mindez! Spontini haldoklott s bizony mindez cseppet sem volt kellemes neki; nem akart meghalni, védekezett, jajgatott; a halál közellétének érzete megremegtette őt. És amikor Berlioz vigaszképen halhatatlanságára emlékeztette, — szomorúan fordult el, mondván: „Ne csináljon rossz vicceket.”

Ez időtől fogva nem láttam többé Wagnert. Néhány héttel később megtörtént a „csodálatos esemény” — Lajos király felkereste őt, Wagner ezután már csak egyszer vagy kétszer jött Bécsbe; de a véletlen mindig megakadályozott abban, hogy vele találkozhassam."

 A ZENE, 1913. május hó, (V. Évfolyam, 5. szám)



246 Ardelao 2018-10-29 12:11:12

Kapcsolódó kép

Dmitrij Sztyepanovics B O R T N Y A N S Z K I J

(1751.10.28. Glukhov [Hluhiv] – 1825.10.10. Szentpétervár)

Ebben a hónapban volt születésének 267. és halálának 193. évfordulója. Bortnyanszkijt kora legjelentősebb orosz zeneszerzőjének tartották, aki (Keldis szerint) „valamennyi kortársa közül kiemelkedik stílusának egységével és kiforrottságával. Éppen ezért láthatjuk benne Glinka klasszicizmusának legközvetlenebb előfutárát”.

 Részlet Jurij Vszevolovodics KELDIS írásából ((Az orosz zene története, Zeneműkiadó V., 1958):

          „[…]

          Dmitrij Sztyepanovics Bortnyanszkij ukrajnai származású. 1751. október 28-án született Glukhov városban. Már gyermekkorában az Udvari Kórusba került, ahol szép hangjával és kitűnő zenei tehetségével nyomban magára terelte a figyelmet. A híres velencei mesternek, Galuppinak a keze alatt kezdett zeneszerzéssel foglalkozni. Amikor Galuppi elutazott Pétervárról, hamarosan Bortnyanszkij is utána ment Itáliába, hogy folytassa zenei tanulmányait. Egy egész évtizedre ott maradt. 1769-től 1779-ig Itáliában Bortnyanszkij nemcsak nagy és sokirányú zenei műveltségre tett szert, hanem megérhette tehetsége nyilvános elismerését is. Velencében és Modenában, két nagy itáliai színházban bemutatták operáit. Nyilván operáinak külföldi sikere alapozta meg boldogulását hazájában. Visszahívják Oroszországba és Pavel Petrovics nagyherceg trónörökös udvarában alkalmazzák. Pavel, aki szembehelyezkedett anyjával, II. Katalin cárnővel, feleségével külön udvartartást vitt Pavlovszkban és Gatcsinában, a fővárostól távol. Bortnyanszkijnak az volt a feladata, hogy különféle ünnepségekről, világi szórakozásokról és a nagyhercegi udvar családi mulatságairól gondoskodjék. Ugyanakkor azonban az Udvari Kórusban is dolgozik, számos énekkari művet ír az egyházi kultusz és az udvari ünnepségek céljaira. 1796-ban a Kórus vezetője lesz és az is marad egészen haláláig.

          Bortnyanszkij hírnevét Oroszországban és befolyását az orosz zenei kultúrára főként vallásos műveinek köszönheti, ezek alkotják műveinek többségét.

          1786-ban és 1787-ben Pavel Petrovics nagyherceg galcsinai és pavlovszki vidéki rezidenciáján bemutatják Bortnyanszkij «Sólyom» és «A fiú, mint vetélytárs» című operáit. Mindkettőt műkedvelő udvari arisztokraták adták elő francia nyelven. A két opera felépítése és stílusa a francia vígoperához igazodik. De, mint Bortnyanszkijra hatással voltak itáliai tanulmányai, az olasz opera néhány jellegzetes eszközét is felhasználja: szélesen kibomló áriákat, élénk, vidám és szellemes felvonásvégi együtteseket ír az olasz vígopera szellemében. Végül – és ebben már az orosz nemzeti hagyományok hatása jelentkezik – mindkét operában elég nagy szerepet biztosít a kórusnak. (Érdekes megjegyezni, hogy Bortnyanszkij olasz operáiban is alkalmazott kórust.) A «Sólyom» és «A fiú, mint vetélytárs» a kifejlesztés méretei és technikai színvonal tekintetében jelentősen felülemelkedik korának dallamos, vaudeville-szerű orosz operatípusán.

          Bortnyanszkij hangszeres kamarazenéjét is lágy dallamosság és derűs kiegyensúlyozott líra jellemzik. Ide tartoznak zongoraművei: 6 szonáta, néhány együttes és egy két kisebb darab. Mindezeket Pavel felesége, Maria Fedorovna nagyhercegnő számára írta. Ezért anyaguk egyszerű, számol a műkedvelő mérsékeltebb képességeivel. Ennek ellenére a mesteri kéz nyoma ezeken a darabokon is érezhető.

          Bortnyanszkij szonátái – stílusukat tekintve – a korai európai klasszikus művészetnek azokhoz a formáihoz állnak közel, melyekből Haydn és Mozart művészete kibontakozik. Az általános stilisztikai színvonal szempontjából bizonyos párhuzamba állíthatók Bach fiának, Johann Christian Bachnak a műveivel, aki zongorára ültette át az olasz „bel canto” elveit.

          Bortnyanszkij munkásságának legfőbb területe, mint arra már rámutattunk, az egyházi zene. Igen sok ide sorolható kompozíciót írt, amelyeket az egyház hivatalosan elfogadott és mintaszerűnek tekintett. Egy egész korszakon át – a 18. század végétől a 19. század közepéig – ezek határozták meg az orosz egyházi ének stílusát. Nagy hatásukat annak köszönhetik, hogy Bortnyanszkijnak sikerült a kultikus formák „világiasítására” irányuló törekvéseket összeegyeztetnie azzal az egyszerűséggel és tartózkodással, amelyet az istentiszteleti rend ünnepélyessége és szigora megkívánt.

          Bortnyanszkij egyházi szerzeményeiben a szólóknak nincs vezető-szerepük és virtuóz jellegük, a polifonikus kifejezés eszközeit aránylag óvatosan és gazdaságosan alkalmazza, az írásmód egészben véve világos és kiegyensúlyozott, a műveket minden tekintetben mértéktartás jellemezte. A „gáláns” olaszosság Bortnyanszkij egyházi énekeiben ugyanolyan lággyá és érzelmessé alakul, mint operáiban és énekes kamaraműveiben. Nemegyszer olyan dallamfordulatokra bukkanunk, melyek az érzelmes, idillikus románccal, vagy népdallal rokonok, illetőleg ezeknek a korra jellemző városi változatával.

          Bortnyanszkij művészetének csúcsa a hangszerkíséret nélküli énekkari koncert. Egyházi koncertjei ciklikus jellegű nagy művek, melyekben valamennyi tétel szorosan kapcsolódik egymáshoz és elszakíthatatlan egészet képez. Legjellemzőbb rájuk a háromtételes felépítés gyors, vagy legalábbis viszonylag gyors kezdő és befejező tétellel, lassú középrésszel. A középső tételben rendszerint a szóló van túlsúlyban, a tétel írásmódja áttetsző, gyakran két vagy három szólammal készül, amelyek párhuzamos tercekben vagy szextekben haladnak. A szélső tételekben viszont tömörebb énekkari hangzás uralkodik, a szóló csak epizódszerűen jelentkezik, mintegy ellentétképpen: ezek a tételek viszonylag erőteljesebben polifonikusak.    

          Bortnyanszkij énekkari koncertjeinek stílusában megtaláljuk a pompa és az impozánsnagyság ama vonásait, amelyek a 18. század hivatalos udvari művészetét jellemezték, és amelyek Sartinak és iskolájának alkotásaiban jutottak leginkább kifejezésre. Különösen jellemzőek Bortnyanszkij két-kórusos koncertjei. Ezek gyakorta szinte sugározzák az erőt és a nagyszerűséget. Ugyanakkor észre lehet venni, hogy tartózkodó, eszközeivel gazdaságosan bánni kívánó, sőt bizonyos bensőségre törekvő művész. De az olyan emelkedetten ünnepélyes jelleg, amilyet a díszes udvari istentiszteletek kívántak meg, Bortnyanszkij művészetének leggyengébb pontja.

          Koncertjei közül azok a legjobbak, melyekben a lelki bánat, az ima, a részvét vagy bűnbánat hangulata uralkodik. Ilyen különösen a Csajkovszkij által nagyra értékelt „Mondd meg. Uram, hogy halok meg” című harminckettedik koncert.

          Bortnyanszkij zenéje nyugodt és békés, lágy és tartózkodó, sem az érzések könnyes elmosódásába, sem erősen feszült szenvedélybe nem csap át. Az érzéseket idealizáltan tükrözi, mintegy megtisztítva minden esetlegestől és a köznapi fölé emelten.

          Bortnyanszkij 1825. október 10-én hunyt el Szentpétervárott.”

Semmelweis Vegyeskar - Bortnyanszkij: Tyebe pojem (Néked éneklünk)


245 Ardelao 2018-10-25 00:35:32

Kapcsolódó kép

SZERGEJ EDUARDOVICS BORTKIEWICZ ukrán zeneszerző

(ukránul Сергій Едуардович Борткевич)

a Gergely naptár szerint: 1877.02.28., Harkov - 1952.10.25., Bécs

Pályájának alakulása:

Bortkievicz 1896-tól 1899-ig Szentpéterváron Karl von Areknál és Anatolij Ljadovnál,  majd 1902-ig Lipcsében Alfred Reisenauernál, Karl Piuttinál és Salomon Jadassohnnál folytatott tanulmányokat. 1904-től 1914-ig Berlinben élt, ahol egy évig a Klindworth-Scharwenka Konzervatóriumban tanított, és ahonnan hangverseny-körútjaival egész Európát bejárta. Az I. világháború kitörése után visszatért Oroszországba.

Az orosz forradalom elől Harkov melletti birtokára, Artyemovkára menekült. A Vöröshadsereg által elkövetett fosztogatás után Szevasztopolba ment, ahonnan  1920-ban sikerült Isztambulba szöknie. 1922-ben Bécsben telepedett le. 1928-tól 1933-ig ismét Berlinben élt. A nemzeti szocialisták hatalomra kerülése után Bécsbe tért vissza. 1952-ben hunyt el Bécsben, és a Bécsi Központi Temető egyik díszsírhelyére temették (30A-3-5).

Bortkievicz egy operát, két szimfóniát, három zongora-, egy cselló- és egy hegedűversenyt, egy szimfonikus költeményt, több szvitet, egy zongora és egy hegedűszonátát és számos zongoradarabot komponált.

Bortkievicz fordította le német nyelvre a Csajkovszkij és mecénásnője, Meck asszony között 13 évig tartott levelezés egy részét, amely „Die seltsame Liebe Peter Tschaikowsky´s und der Nadjeschda von Meck” (Peter Csajkovszkij és Nagyezsda von Meck különös szerelme) címen került publikálásra.

Művei

Bortkievicz zongorastílusának szilárd alapját Liszt és Chopin stílusa képezi, befolyásolta továbbá Csajkovszkij, Rachmanyinov, a korai Szkrjabin, Wagner és az ukrán folklór. A 20. század zenei irányzatai nem hatottak rá: A zeneszerző sohasem tekintette magát „modernistának”, mint ahogyan az az 1923-ban megírt „Művészi hitvallás”-ából (Künstlerisches Glaubensbekenntnis) kiderül. Mesterségbeli tudása minden részletre kiterjedő, képzelete színes és érzékeny, zongoraszerzeményeinek nyelvezete idiomatikus; a gazdag hangszerelés kiemeli melódiainvenciói  alapvető érzelmességét. De Bortkievicz nem minősült csupán utánzónak — nagyon is megvolt a saját stílusa, amely az életére gyakorolt hatások egészéből merítkezett, és - mint tipikus bortkieviczi, lírai és nosztalgikus hang - azonnal felismerhető. […]”

Sergei Bortkiewicz - Russian Rhapsody for Piano and Orchestra


244 Ardelao 2018-10-23 10:53:50 [Válasz erre: 242 Ardelao 2018-10-22 00:34:40]

A „Liszt Ferenc és az orosz zene” c. írásban többször is szóba került az egyik „legbuzgóbb Liszt-rajongó”, Sztaszov, orosz író, zenekritikus és művészettörténész neve. Mind a politikáról, mind a művészetről alkotott nézetei tekintetében igazi forradalmár volt. Különös véletlen, hogy – 50 évvel korábban ugyan – de a mi október 23-i forradalmunk kitörése napján hunyt el. Honfitársai közül sokan - bár nem fegyverekkel, nem tankokkal, mint nálunk - de az ő történelemformáló törekvéseit is igyekeztek letörni. Ennek ellenére Sztaszovra ma is nagy tisztelettel emlékezik az utókor, nevét a legkiválóbbak között jegyzi az orosz zene- és művészettörténet. Minthogy ma van nevezett halálának 112. évfordulója, ezúttal a róla szóló írásokból idézek:

Képtalálat a következőre: „стасов”

VLAGYIMIR VASZILJEVICS SZTASZOV (Repin festménye)

(Szentpétervár, 1824. 01. 14.-Szentpétervár, 1906. 10. 23.)

Keldis „Az orosz zene történeté”-ben így ír róla:

        »[…] A 19. század orosz zenei gondolkodásának egyik legkiválóbb képviselője Vlagyimir Vasziljevics SZTASZOV (1824-1906).

          […] Sztaszov minden művészeti alkotástól életszerűséget és realisztikus jelleget követelt meg, s ugyanakkor védelmezte a nemzeti művészet gondolatát.

          […] Gyermekkorát olyan légkörben tölti, melyet széleskörű művészi érdeklődés, s a művészet forró szeretete jellemez. Különféle művészi pályákról álmodozik: festő, építész, zeneszerző akar lenni. Ifjú éveiben a jogakadémián tanul […]. Akadémiai tanulmányainak befejezése után állami szolgálatba lép, de ott is változatlanul, ernyedetlen szorgalommal munkálkodik művészi önképzésén. Különösen termékeny számára e tekintetben az 1850-es évek elején Olaszországban töltött négy év. Oroszországba a korabeli és a klasszikus művészet ismeretével felvértezve tér haza és itt magával ragadja őt a jobbágyrendszer elleni mozgalom feltornyosuló hulláma. A sajtóban rendszeresen kezd cikkeket írni művészeti kérdésekről, s ezekben az orosz demokrata publicisták, Csernisevszkij, Dobroljubov és Gercen nézetei tükröződnek. Cikkei előkészítik és megtisztítják a talajt az orosz nemzeti zene és képzőművészet haladó iskolái számára, melyek az 1860-as évek küszöbén keletkeznek.

          Sztaszov az „Ötök” (1) és a „peredvizsnyikek” (2) ideológusa lesz, nagy és aktív szerepet játszik harcos művészi csoportosulások megalakulásában is. Nemcsak éleslátású, harcos kritikus, hanem gazdag művészi fantáziával is rendelkezik. Szoros kapcsolatot tart fenn az orosz művészet oly kiváló képviselőivel, mint Repin, Antokolszkij, Verescsagin, Lev Tolsztoj, Balakirev, Borogyin, Muszorgszkij, Rimszkij-Korszakov, Csajkovszkij és mások. Sztaszov ezeknek számos esetben nemcsak az egyes művek témakörét és elgondolását adja meg, hanem sokszor a témák művészi feldolgozásaiban is részt vesz„Életem nem szóló, hanem duettek, tercettek és más együttesek sorozata” – írta magáról az idős Sztaszov az önéletrajzában.

          Az ő kezdeményezésére és részben az ő közvetlen közreműködésével jön létre számos nagy orosz zenemű. Elég, ha közülük csak Balakirev Lear királyát, Borogyin Igor hercegét, Muszorgszkij Hovanscsinát és Haláltánc sorozatát, Csajkovszkij Viharát, Rimszkij-Korszakov Seherezádét és a Szaltán cárt említjük.

          Sztaszov zeneírói tevékenysége igen széleskörű és sokoldalú. Az időszerű kérdésekkel foglalkozó, heves hangú polemikus cikkek mellett, melyekkel szívós és következetes harcot folytat az orosz zene önálló nemzeti útjának elismeréséért, sok történelmi áttekintés jellegű munkát is ír (Az orosz művészet huszonöt éve, A 19. század művészete), továbbá aprólékos, számos adattal alátámasztott életrajzi munkát. Sztaszov írja Glinka első nagy életrajzát. Sztaszov Muszorgszkij- és Borogyin-életrajza nemcsak tudományos-kritikai értékük miatt maradandók, hanem mint a kortárs életszerű és közvetlen visszaemlékezései is. […]«

(1) Sztaszov nevezte el az «Ötök»-et „hatalmasok kis csoportjá”-nak /Mогучая кучка/. Ezt a „titulust” Rimszkij-Korszakov meglehetősen rossz néven vette, gúnyosnak találta.

(2) Peredvizsnyikek: a vándorkiállításokat rendező orosz realista festőiskola tagjai.

Sztaszov talán Muszorgszkijt becsülte a legtöbbre az orosz zeneszerzők között. A Borisz Godunov-ról pl. így ír: »A valóság ilyen megközelítése, ahogy Muszorgszkij zenéjében látjuk, csak Gogol és Osztrovszkij legjobb alkotásaiban fedezhető fel. […] A történelem megértése, a néplélek, a néphangulat, a népi bölcsesség és balgaság, a népi erő és gyengeség, tragikum és humor számtalan árnyalatának mély értelmű ábrázolása — mindez egyedülálló Muszorgszkijnál.«

Borogyinról így nyiltakozik: »Borogyin tehetsége egyformán nagy a szimfóniában, az operában és a románcban. Kiemelkedő tulajdonságai: az óriási erő, a kolosszális lendület, az akarat és a hév, melyek bámulatos szenvedéllyel, finomsággal és szépséggel párosulnak.«

Sztaszov hihetetlen sokoldalúságáról olvashatunk „Muszorgszkij” c. könyvének előszavában is:

           »[…] V. V. Sztaszov méltatását nem merítjük ki azzal, ha a művészettörténetben elfoglalt rendkívüli szerepét ismertetjük, mert felbecsülhetetlenek régészeti kutatásai, s így különösen a kaukázusi őskori barlangok általa történt feltárása, valamint az a tudományos munkássága is, amelyet, mint a pétervári néprajzi múzeum vezetője végzett.
          […] nehéz eldönteni, vajon a realista orosz képzőművészet, vagy pedig az orosz nemzeti zene köszönhet-e többet Sztaszovnak. […]«

Sztaszovról szerencsére rengeteg fotó készült, többnyire művészbarátai társaságában. Mindenütt jelen volt, nemcsak testben, de lélekben, szellemben is. Képes volt egyszerre sok dologra figyelni. Rimszkij Korszakov a „Muzsikus életem krónikája” c. könyvében többek között ezt írja róla:

»[…] Összejöveteleinken Sztaszov is állandóan részt vett. Ha nem jött el, mindannyiunknak nagyon hiányzott. Az volt a szokása, hogy látszólag nem is figyelt a játszott darabra, szünet nélkül és hangosan beszélgetett szomszédjával, ami azonban egyáltalán nem zavarta abban, hogy ne lelkesedjék és időnként fel ne kiáltson: «Remek! Páratlan! […]«

Az a sohasem lohadó tűz, amely ebben a fizikailag is óriás, hatalmas testalkatú emberben lobogott több, mint fél évszázadon át”, amely „lángra gyújtotta az orosz lelkeket” (Repin), 1906-ban kialudt, Sztaszov 82 éves korában hunyt el.

Képtalálat a következőre: „стасов”

Gintsburg (szobrász), Sztaszov, Saljapin, Glazunov

http://i028.radikal.ru/1107/7b/d67381ee67c9.jpg

Sztaszov, Repin, Gorkij és (fent) Natalia Nordman (orosz-finn származású), feminista publicista, Repin élettársa


243 Búbánat 2018-10-22 11:04:25 [Válasz erre: 242 Ardelao 2018-10-22 00:34:40]

Utólagos engedelmeddel ezt a háromrészes bejegyzésedet átmásoltam a Lisztről emelkedetten c. topicba.


242 Ardelao 2018-10-22 00:34:40 [Válasz erre: 241 Ardelao 2018-10-22 00:18:33]

László Zsigmond:

LISZT FERENC ÉS AZ OROSZ ZENE

PÉTERVÁROTT – 1842-ben

(3. rész)

          „Liszt 1842 évi pétervári tartózkodása Szerov és magam számára egy világesemény jelentőségével bírt” – jegyzi fel Sztaszov. Szerov pedig így ír barátjának: „a legmagasabb-rendű kinyilatkoztatás, melyben valaha részem volt.” De nem kisebb izgalommal tárgyalta az eseményt a pétervári sajtó sem. Az „Északi Méh” április 11-i számában Bulgarin(12), a „nagy író, kritikus, riporter és általános hangadó” („Kammerton”) – mint Sztaszov nevezi gúnyosan a reakciós kritikust – így lelkendezik: „Liszt játéka nézetünk szerint korunk hű lenyomata, vagyis teljes-tökéletes romantika, melyben a képzelet nem ismer határt, mint a választékos ízlését, nincs alárendelve törvénynek – a géniusz akaratán kívül, mely ledöntve minden elméletet, a művészetből valami határtalanul csodálatost, soha nem létezettet alkot. Liszt játéka a zene világában ugyanaz, mint Victor Hugo drámái a francia, Goethe Faustja a német irodalomban.” Ugyanilyen hangot üt meg Szenkovszkij, Glinka barátja, de ő egyúttal rámutat arra is, hogy míg egyfelől egyenrangú az elragadtatás „játékmechanizmusának csodálatos tökéletességét” illetően, másfelől ellentétes nézetek is merülnek fel: „Sokan azt kifogásolják, hogy nem illetődnek meg, hogy ez a gyönyörű játék hidegen hagyja őket, mások meg azt panaszolják, hogy belebetegszenek az erős izgalomba és lelkesedésbe.”

          De hadd álljanak itt befejezésül a 22 esztendős, kitűnő Szerov szavai, melyet közvetlenül az első hangverseny után írt (szinte lihegve) hasonló paroxizmusban égő barátjához, Sztaszovhoz: „Már közel két órája, hogy elhagytam a hangversenytermet és még mindig magamon kívül vagyok. Hol vagyok? Hol vagyunk? Valóság ez vagy álom? Hát valóban hallottam Lisztet?” De az elragadtatás - mely Sztaszovot még egy hosszú emberélet után is hevíti, és mindvégig áttör sokat idézett könyve („Liszt Oroszországban”) beszámolóin - Szerovban sem hűlt ki, mikor 16 év múlva Baden-Badenból ír a „virtuóz Lisztről.” […].

          Az elutazás napján, május 16-án, a „nyugati” naptár szerint 28-án, levél megy Mariehoz(13): „Csak egy gondolatom van, mindig csak ugyanaz, téged viszontlátni: … Nem megyek hát sem Moszkvába, sem Stockholmba, hogy előbb érkezhessem.” Ugyanitt „jó eredményről” számol be, és az „impresszárió” Belloni(14) elégedettségéről, és ötletesen parodizálja I. Ferenc francia király mondását: „Minden meg van nyerve és főleg – a becsület!”

          Az első oroszországi diadalút véget ért.”   

 

Megjelentette a Magyar-Szovjet Baráti Társaság a Múzsák Közművelődési Kiadónál 1955-ben.

Megjegyzések (A.):

(12) Bulgarin, Thaddeus (1789-1859), író, újságíró.

(13) Marie d’Agoult (1805-1876) francia írónő, később Liszt F. élettársa.

(14) Belloni, Gaetano (1810?-1887) Liszt titkára.

I. Miklós orosz cár (uralkodásának ideje: 1825. december 1. – 1855. március 2.), akinek (saját hajmennyiségét tekintve joggal) nem tetszett Liszt hosszú haja, és aki – Magyarországon állomásozó ezrede révén (!) - majdnem Liszt honfitársának érezte magát.

Liszt Ferenc - elõadóbûvész

Liszt Ferenc 1842-ben (litográfia)

 


241 Ardelao 2018-10-22 00:18:33 [Válasz erre: 240 Ardelao 2018-10-22 00:15:14]

László Zsigmond:

LISZT FERENC ÉS AZ OROSZ ZENE

PÉTERVÁROTT – 1842-ben

(2. rész)

          A harmadik hangversenyen (ezúttal az Engelhardt teremben, április 22-én) a Sonata quasi una fantasia előadásán bűvöli el a két fiatal rajongót. Április 25-én jótékony célú hangversenyen működik közre, hol Rossini „új oratóriuma”, a Stabat Mater szünete előtt Weber versenyművét adja elő zenekari kísérettel.

          A negyedik hangversenyen Henselt(8) Bölcsődalát, Vielgorszkij két dalát Henselt átiratában, a Norma-fantáziát és saját „bravúr keringőjét” játssza, majd ismét jótékony célú előadáson jelenik meg (április 30-án a pétervári gyermekkórház javára).

          A Glinka-krónika beszámol egy díszebédről, melyet Szenkovszkij(9), az író-kritikus rendez Liszt tiszteletére, és amelyen, Glinkán kívül festők, írók vettek részt és „minden akkoriban Pétervárott tartózkodó zenei híresség.”

          Azután még három hangversenyről tudunk, az egyik teljes jövedelme a hamburgi tűzkárosultak felsegélyezését szolgálta.

          Nincs tisztázva, melyik hangversenyén és az sem, vajon 1842-ben vagy a következő évben játszódott le a híres rögtönzés, melynek eredménye az ismert „Cserkesz induló”, helyesen: Csernomor indulója (Ruszlán és Ludmilla: IV. felvonás. Megj., A.). Jurij Arnold(10) mind ezt a hangversenyt, mind az ismeretlen Ruszlán-részletek partitúrából való tökéletes eljátszását a következő évbe helyezi, a Glinka-krónika is ebbe az időszakba illeszti be, és az átirat első változatának keletkezési éve is erre mutat. De 1843-ban a Ruszlán már nem volt ismeretlen, és Glinka feljegyzései is inkább az első pétervári út idejére utalnak. Arnold  „Emlékezései”-ben (1892) mozgalmas képet fest a jelenetről. Liszt a hangversenyen a kor múlóban lévő divatja szerint a közönség kívánság-témáira rögtönözni volt hajlandó. A beérkező 15-16 téma közül (Haydn, Mozart, Beethoven, Mendelssohn-dallamok) Liszt két – Glinka-témát választ ki: Ványa dalát az „Iván Szuszanyin”-ból és a „Ruszlán és Ljudmilá”-ból  a Csernomor indulóját. „Amikor Liszt eljátszotta az első témát – írja Arnold, – a közönség egy emberként fülsiketítő tapsban tört ki, az induló után pedig még lelkesebb taps hangzott fel minden oldalról.” Ez a Liszt érdeméből elért siker, az újra-felfedezés sikere indokolja legvalószínűbben Glinka kesernyés feljegyzését, hogy többévi elzárkózás után „a szinte elfelejtett orosz komponista a hírneves külföldi művész ajánlására jelent meg újból a fővárosunk szalonjaiban.”

          Liszt az elutazása előtti napon, május 15-én adja utolsó nyilvános hangversenyét, de véglegesen Vielgorszkij gróf termeiben fejezi be fellépései sorát és egyben első pétervári tartózkodását. Műsorából ezúttal Hummel: h-moll és Beethoven: Es-dúr zongoraversenye emelkedik ki. A hangverseny utáni ebéden részt vevők közt olvassuk Glinka, Henselt, Lenz(11), Odojevszkij, valamint a művészvilág és az arisztokrácia más képviselőinek nevét. Az ebédet zenekari kíséretű énekszámok követik neves pétervári művészek előadásában. A hangverseny fennmaradt műsorlapjának széljegyzetei (M. M. Vielgorszkij szavai) beszámolnak Liszt pohárköszöntőjéről és az esti gőzhajóval való elutazásáról.”

Megjegyzések (A.):

(8) Henselt, Adolph (1814-1889), német zeneszerző.

(9) Szenkovszkij, Oszip Ivanovics (1800-1858), orientalista, író.

(10) Arnold, Jurij (1811-1898), zeneszerző, zenetudós.

(11) Lenz, Heinrich (1804-1865), balti-német, fizikus.

(Folyt. köv.)

Liszt - Grande Valse di Bravura - (A.Poliykov)


240 Ardelao 2018-10-22 00:15:14

LISZT FERENCRE EMLÉKEZVE, aki 207 évvel ezelőtt, ezen a napon (1811. október 22-én) született …

László Zsigmond(1):

LISZT FERENC ÉS AZ OROSZ ZENE

PÉTERVÁROTT – 1842-ben

          A határvárosok még a német kultúra függvényei. Az orosz kultúra és az orosz társadalom földjére voltaképp csak Pétervárott lép az Európa-járó művész. Megnyílik előtte a cári udvar. Lelkes és fáradhatatlan kísérője, hangversenyei rendezője Vielgorszkij gróf(2), a műkedvelő muzsikus. Az arisztokrácia és a művészvilág körülrajongója. De első oroszországi útjának legfőbb értéke Glinkával való ismeretsége. Legbuzgóbb rajongója pedig két fiatal muzsikus, a 22 éves Szerov(3) és a 18 éves Sztaszov(4).

          Szombati napon érkezik Liszt; másnapra már a cári udvarba várják: „nagy udvari estély.” A cár igen „kegyes”: „Mi majdnem honfitársak vagyunk, Monsieur Liszt.” – „Felség …?” – „Ön magyar, ugye?” – „Igen, Felség.” – „Nekem meg ezredem van Magyarországon.” De a cári kegy nem tart soká: Liszt nem kíván részt venni a borodinói csata emlékére rendezendő hangversenyen – Franciaország iránt érzett hálából. (Később majd hírül hozzák neki, hogy a cárnak, két vonatkozásban is, nem nyerte el tetszését: nem szívelheti a hosszú haját és – politikai nézeteit. Liszt a hírhozónak így válaszolt: „Amíg nem lesz legalább 300 000 katonám, hogy megismertethessem a politikai nézeteimet, tartózkodni fogok tőlük.”)

          „A nagyhírű Liszt első hangversenyét” április 7-én harangozza be az „Északi Méh”(5): április 8-án lesz, a Nemesi Társaság termében (Megmaradunk a keleti keltezés mellett.) Műsorán a Tell Vilmos nyitány, Andante a „Lammermoori Lucia” fináléjából, a Don Juan fantázia, Schubert: „Szerenád,” Beethoven: „Adelaide,” Schubert: „Erlkönig,” Liszt: „Kromatikus galopp.” Amint látjuk, jórészt átiratok, fantáziák, parafrázisok ismert opera- és daltextusok alapján és az ellenállhatatlan hatású, virtuóz-szám, a „Kromatikus galopp.”

          Nem lehet felidézőbb képet elképzelni, mint amilyet a remekszemű, eleventollú Sztaszov fest erről a hangversenyről, Liszt megjelenéséről, majd játékának hatásáról. Azt est első eseménye a fiatal rajongó számára: először látja Glinkát, valamivel idősebb barátja, Szerov mutatja meg neki, ott ül a közelükben és egy műkedvelő pianistával, Palibina kisasszonnyal(6) beszélget a Ruszlánról, a nagy Glinka-operáról, mely úgyszólván befejezve, most már előadásra vár, és – Lisztről. Azután – Liszt feltűnik a galéria oszlopsora mögött, a kövér, piperkőc öltözékű Vielgorszkijjal, egyszerre magára vonva minden figyelmet. Kissé hajlott alakja, sápadt arca, melyen nem képes felismerni a „híres firenzei (dantei) profilt”, rendjelei, keresettnek ható érintkezési módja s legfőképpen vállig-érő szőke „sörénye” nem keltenek benne kedvező benyomást. De közben hallja Glinka beszélgetését a „lerázhatatlan” Palibinával és az orosz szerző nem teljességgel elismerő véleményét a világhírű művész zongorajátékáról, akit előző este már hallott Vielgorszkij estélyén. A fiatalember felháborodik: a „világhír”szuggesztiója alatt tiltakozik a (mindössze csak) orosz szerző határozott véleménye ellen.

          De – Liszt órájára néz, lesiet az erkélyről, utat tör a közönségen át, és felmegy, nem: felugrik a dobogóra. „Mennydörgésszerű tapsvihar közt, amilyen 1703 óta nem volt Pétervárott” zongorához ül és rákezd Rossini Tell-nyitányának csellószólójára. …

          „Mi Szerovval, a hangverseny után olyanok voltunk, mint az őrültek.” Szinte szó nélkül egyeznek meg abban, hogy mindketten azonnal írásba rögzítik benyomásaikat és elragadtatásukat. „És megfogadtuk egymásnak, hogy ez a nap, 1842. április 8-a, most és mindörökké szent lesz nekünk. …Olyanok voltunk, mint a szerelmesek, mint a megszállottak. Soha életünkben nem hallottunk ehhez hasonlót, és egyáltalán, soha nem találkoztunk szemtől-szemben ilyen geniális, szenvedélyes, démoni egyéniséggel, aki hol orkánként, hol szinte szétáradt valami gyengéd szépség és grácia sugárzásában.” – Így lehetne idézni véges-végig ezeket a paroxizmusban égő szavakat, és ha az ilyen szavak, mint „soha életünkben,” nem jelentenek is sokat 18-20 esztendős ifjak szájában, mégis híven érzékeltetik azt az elemi hatást, melyet Liszt játéka Pétervárott és mindenütt keltett.

          Másnap Vielgorszkij szalonjában ad matinét Liszt, zenekar és szóló-művészek közreműködésével, a hallgatóság sorában – mint minden további alkalommal is – ismét ott van Glinka. A vendégművész Weber: Concertstück-jét és a „Felhívás keringőre,” Beethoven: „Adelaide”-jét és Schubert: Erlkönigjét adja elő. A hangverseny után Glinka Szerovnál ebédel. Itt természetesen sok szó esik Lisztről. Az estét Odojevszkijnél(7) töltik, Glinka kortársánál, az orosz zenei írás első jelentős képviselőjénél, ahol Liszt „lapról” eljátssza a még előadatlan „Ruszlán és Ljudmila” néhány részletét, a „partitúrából híven megőrizve mindenegyes kottafejet, mindenki csodálatára.”

          Második hangversenyén (ismét a Nemesi Társaság termében) elsősorban Chopin B-dúr mazurkájával és az Erlkönig átirattal kelti fel Sztaszov elragadtatását. Ezt a balladát „kétségkívül soha énekes sehol e világon így még elő nem adja – írja Sztaszov . – Valóságos kép volt ez, tele költészettel, sejtelemmel, varázslattal, színekkel, félelmetes lódobogással, váltakozva a haldokló gyermek kétségbeesett hangjával.” Úgy látszik, ugyanekkor hallották a Pastoral-szimfónia részleteit is. „Mi Szerovval ezt a szimfóniát egyáltalán nem ismertük, ezért bámulatunk, örömünk, lelkesedésünk annál váratlanabb és nagyobb volt. Később még csak egyszer adódott ugyanilyen tökéletességgel hallanom a Scherzo-t és Vihart, mikor Berlioz Pétervárott zenekarral adta elő. De Liszt és Berlioz édestestvérek voltak genialitásban és költészetben.”

          Jellemző és lényeges, hogy Sztaszov Liszt zongorajátékának hatását Berlioz zenekari előadásával helyezi egy szintre, azonosítja úgyszólván a két tolmácsolást, ezzel mutatva rá leghatásosabban Liszt játékának orkesztrális jellegére.”

(Folyt. köv.)

Megjegyzések: A.

(1) László Zsigmond (1893-1981), zenetörténész.

(2) gróf Vielgorszkij, Mihail (1788-1856), zeneszerző.

(3) Sztaszov, Vlagyimir Vasziljevics (1824-1906), író, zenekritikus, művészettörténész.

(4) Szerov, Alekszej Nyikolajevics (1820-1871), zeneszerző, zenekritikus.

(5)"Cеверная пчeла" („Északi méh” c., Szentpéterváron kiadott, XIX. századi, politikai és irodalmi napilap)

(6) Palibina, Anna (?), műkedvelő zongorista.

(7) herceg Odojevszkij, Vlagyimir (1804-1869), író, esztéta, zeneszerző, filozófus.

LISZT: Nagy kromatikus galopp - Grand galop cromatique R.41.

Yuja Wang plays Schubert/Liszt : Erlkönig


239 Búbánat 2018-10-19 11:10:13 [Válasz erre: 238 Búbánat 2018-10-19 09:08:35]

Széchényi Kálmán Szécsényben

http://www.szechenyiforum.hu

2018-02-23 16:23

Tíz hónappal ezelőtt volt egy rendezvény a Nógrád megyei Szécsényben, ahol Széchényi Kálmán beszélt magáról és a családjáról.

"A jelenleg Stuttgart környékén élő Széchényi leszármazott 1944-ben, a világháború idején született. Addigra – 1944 végén – már lebombázták a lakásukat, a Budai Vár egyik pincéjébe költözött a család, édesapja ott robbant fel egy aknán és vesztette életét. Édesanyja, Széchényi Dénesné zeneszerző- és karnagyképzőt végzett, a rádióban műsorszerkesztői állást talált a háború után, amit nagyon szeretett, de 1949-ben kidobták: Széchényi névvel nem beszélhetett senki a magyar rádióban, magyar közönségnek a zenéről. Pedig a korábbi évszázadban számos zeneszerzőt adott e család.

Például Széchényi Imre, az Osztrák–Magyar Monarchia berlini nagykövete a XIX. század végén több száz kompozíciót hagyott maga után úgy, hogy még a család sem tudott ezekről a darabokról."


238 Búbánat 2018-10-19 09:08:35

Emlékkoncert Szécsényben

Gróf Széchényi Imre zeneszerző halálának 120. évfordulóján, szombaton 17 órakor emlékkoncertet adnak a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban, A Kastély Szalon sorozat rendezvényén Gróf Széchényi Kálmán tart előadást zeneszerző őséről és a családról.

(MTI)


237 Búbánat 2018-10-18 15:11:25

2018.10.18  09:30-10:00  BartókRádió

Összhang- a zenei élet aktualitásai

Most jelent meg!

Műhelytanulmányok a XVIII. század zenetörténetéhez I-II. kötet (szerk.: Kim Katalin)

Szerk.-mv.: Katona Márta

(Ism. holnap, 9.30) 


236 Ardelao 2018-10-18 01:40:30 [Válasz erre: 235 Ardelao 2018-10-18 01:36:08]

         Ritkán esik meg, hogy egy kritikus az általa célba vett személyek kedvencévé válik. Muszorgszkij és Sztaszov között hosszas levelezés folyt arról, miként lehetne kifigurázni a „Hatalmasok” (az Ötök) csapatának ellenfeleit, nem utolsó sorban Larost. Muszorgszkij 1874-ben bele is kezdett egy szatirikus opera, a „Csalán-hegy” írásába, amely «arról szól, hogy a Rák (azaz Laros) összehívja erre a hegyre az állatok gyűlését, hogy felvázolja az aktuális zenei ügyek aggasztó helyzetét, aztán a Kakasra panaszkodik (azaz Muszorgszkijra), aki folyton csak kiabál, meg ordít eszeveszetten, örökké a „trágyadombján” kapirgál, s akinek isten tudja, miféle erényeket tulajdonítanak, holott eddig két-három magocskát talált mindössze!! E prédikációt helyesléssel hallgatják a különféle állatok, mint például a vén és süket Medve (Maurer), a Rinocérosz (Ferrero), a Majom (Ribaszov) stb., valamint a Lajhár (Azancsevszkij), a Tengeri tehén (Fjodorov), a Kos (Famincin), a Poloska (Szolojov – abban az értelemben, hogy inkább bűzlik, mint csíp) stb. stb. Az egész kompánia helyesel a Ráknak, megfogadják, hogy a tanácsára és példáját követve háttal fognak előre haladni, s aztán kitekerik a Kakas nyakát. Végül mind azt kiáltják kórusban „Anatéma (**), anatéma a Kakasra!”» Muszorgszkij e darabból rövid idő alatt megkomponált 43 ütemet, de a mű, sajnos, befejezetlen maradt, mert «a szerzőt teljesen lefoglalták a Hovanscsina munkálatai».

(Idézetek a Bojti János és Papp Márta által összeállított és fordított,  „Modeszt Muszorgszkij – Levelek – Dokumentumok – Emlékezések” c.könyvből)

(**) Anatéma = kiközösítés


235 Ardelao 2018-10-18 01:36:08

114 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el
Képtalálat a következőre: „ГЕРМАН АВГУСТОВИЧ ЛАРОШ”

GERMAN AVGUSZTOVICS LAROS /ГЕРМАН АВГУСТОВИЧ ЛАРОШ/ (1845. május 25. Szentpétervár – 1904. október 18. Szentpétervár), orosz zeneszerző és zenekritikus, komponista kollégáinak „Eduard Hanslick”-ja (*).

          Tanár családba született, apja francia nyelvet oktatott. G. A. Laros már tízéves korában zenét szerzett. Elvégezte a Szentpétervári Konzervatóriumot, ahol zongorázni tanult. Itt találkozott Csajkovszkijjal, akivel – állítólag – életre szóló barátságot kötött. Barátságuk azonban Csajkovszkij „A vajda” c., első operájának a bemutatója után - Laros kemény kritikája miatt - törést szenvedett.

          1866-tól 1870-ig Laros zeneelméletet és zenetörténetet tanított a Moszkvai, 1871-től pedig a Szentpétervári Konzervatóriumban. 1867-ben jelent meg terjedelmes írása  az „Orosz futár”-ban (Русский Вестник), „Glinka és jelentősége a zenében” címmel, amely 1868-ban Moszkvában könyv formájában is kiadásra került. Állandó munkatársa lett a „Hang” (Голос) c. lapnak, ahol zenei és irodalmi glosszákat publikált.

          1875 körül otthagyta a Szentpétervári Konzervatóriumot, de később mind a Moszkvai, mind a Szentpétervári Konzervatóriumban folytatta a tanítást. Szentpéterváron nagysikerű zenetörténeti előadásokat tartott, és különböző újságokban, ill. kiadványokban (Музыкальный Листoк /Zenei levél/, Ежегодник Императорских театров /A birodalmi színházak évkönyve/, Новости /Hírek/  stb.) jelentek meg írásai.

          Laros szerkesztésében adták ki  az „Új Mozart-életrajz”-ot (írója: A. D. Ulybysev), amelyet M. I. Csajkovszkij fordított le francia nyelvről oroszra.

          Laros zeneeművei közül kiemelendő a „Karmozina” c. operához komponált nyitány és a szimfonikus allegro. Mindkét mű az Orosz Birodalmi Zenei Egyesület szimfonikus koncertjein került bemutatásra.

       Laros magánéletéről annyit tudunk, hogy első feleségétől, Anasztázia Suskinától (1847-1875), aki fogyókúrájának az áldozata lett, három gyermeke származott; Zinajda (1869-1959), Jevgenyij (1870-1940) és Olga (1873-1897). Második házassága Alekszandra Uhtomszkajával válással végződött. Emiatt Laros alkotói válságba került, és Csajkovszkij támogatására szorult. Laros harmadszorra is megnősült. Harmadik felesége, Jekatyerina Ivanovna Sinelnyikova, egy gazdag bankár- és földtulajdonos családból származott. Tőle is elvált.

          Keldisnek „Az orosz zene története” című könyvében Larosról ez olvasható:

„[…] Jellemének rendkívüli kettőssége és ellentmondásos volta ellenére is komoly és nagy jelentőségű Laros (1845-1904) zenekritikai tevékenysége. Laros a pétervári konzervatórium neveltje (később hol a pétervári, hol a moszkvai konzervatórium professzora). Szaktudása és általános műveltsége rendkívüli; kifinomult, analizáló hajlamú ember. Írásait ragyogó, világos irodalmi kifejezés jellemzi. E képességei igen szembetűnően megmutatkoznak «Glinka és jelentősége a zenében» című munkájában (1867), amely az első kísérlet Glinka alkotásainak elmélyült technikai és stilisztikai elemzésére. Laros véleménye szerint Glinka halála után az orosz zene hibás útra tévedt. Korának újító zenei irányzatait határozottan elítélte, és velük szemben a régi klasszikus művészet egyszerűsége és mértékletessége mellett tört lándzsát. Állítása szerint Európában «Beethoven után a zene, hanyatlásnak indult.» A megoldást az elmúlt századok nagy klasszikus hagyományaihoz való visszatérésben látta. Így már az 1860-as évek végén megjelenő cikkeiben előhírnöke annak a «neoklasszikus» irányzatnak, amely később számos orosz zeneszerző alkotásaiban jelentkezik. Tanyejev, akinél ez az irányzat a legteljesebben és legkövetkezetesebben jutott kifejezésre, művészi elveit közvetlenül Laros hatására alakította ki. Tanyejevben talál a legtermékenyebb talajra Larosnak az az eszméje, hogy a polifóniának – mint a zeneszerzés további fejlődése szilárd és megbízható művészi alapjának – döntő jelentősége van. Laros szerint csak akkor térhetünk át önálló alkotásra, ha történelmi sorrendben, fokról fokra elsajátítjuk a klasszikus zenei formák valamennyi fontosabb fejlődési szakaszát.

          Larost azonban sajátságos felfogása ellenére gyakran önkéntelenül is magával ragadta kora néhány kiváló zeneművének a szépsége. Mint zenekritikusnak, egyik legnagyobb érdeme az, hogy állhatatosan és szenvedélyesen propagálta Csajkovszkij műveit. Ő volt Csajkovszkij zenéjének első kritikusa, aki a zeneszerző műveivel behatóan foglalkozott és felismerte nagyságát és zsenialitását. […]” 

          Rimszkij-Korszakov„Muzsikus életem krónikája” c. könyvében így emlékezik Larosra: „[…] Egyik vasárnap eljött hozzánk Laros. Először nagyon kellemes légkörben folyt a társalgás, de hamarosan betoppant Sztaszov, és nyomban hajba kapott Larossal. Sztaszovot mérhetetlenül ingerelte Laros konzervativizmusa és egész gondolkodásmódja. Amikor Laros megírta első nagyobb és kitűnő cikkét a «Ruszlán»-ról, Sztaszov elismerően nyilatkozott róla, későbbi cikkeiben azonban Laros (mint a Moszkvai Hírlap munkatársa) egyre inkább a művészet technikai értékeinek meggyőződéses védelmezője lett, egyre inkább a régi németalföldieket, továbbá Palestrinát, Bachot és Mozartot magasztalta. Beethovent támadta, eklektikus ízlést hirdetett, ha az technikailag tökéletes, és ellenségesen lépett fel a „Hatalmasok kis csoportjá”-val szemben. Különös és érthetetlen, hogy Laros ilyen nézetekkel hogyan vonzódhatott mégis Berlioz szokatlan, zilált és technikailag korántsem tökéletes zenéjéhez. Sztaszov és Laros vitája heves és hosszadalmas volt. Laros fegyelmezett és logikus akart maradni. Sztaszov viszont – mint rendesen – elragadtatta magát, gorombaságokkal és becsületsértő vádakkal sem fukarkodott. Csak nehezen sikerült véget vetni kellemetlen vitájuknak. […]”

          Rimszkij-Korszakov sem kedvelte Larost, lesújtó véleménnyel volt róla. Annak utolsó éveiről ezt írja: „[…]1904. október 18-án Laros, a nyomorultan tengődő, egykor neves zenekritikus meghalt. Lényegileg csak Eduard Hanslick kópiája volt. Harmadik feleségétől is elválva, ellustultan, az utóbbi években italnak és züllésnek adta fejét, hajléktalanul élt, s hol Beljajevnél, hol Ljadovnál vagy másoknál húzta meg magát. Idegen családok kegyéből élt, akik szeszélyeire és igényes követeléseire végül is ráuntak. A legutolsó időkben némi tartásdíjat kapott gyermekeitől, és egy bútorozott szobába költözött.  Érthetetlen, hogy a beljajevi kör tagjai hogyan mutathattak iránta rokonszenvet. Sokkal közülük tegező viszonyban volt, mintha a múltját elfelejtették volna. Ez a múlt pedig korántsem volt valami szép. Jó, hogy ítéleteit nem hajtották végre, és jóslatai sem váltak be. Tevékenysége szenvelgésből, hazudozásból és képtelenségekből állott, mint bécsi mintaképének munkássága. […]”

          Falk Géza „A halhatatlan dilettáns, Muszorgszkij élete , művészete és művei” című könyvében ez áll: „[…] Laros – neves zenekritikus – Muszorgszkij ellen ír, de bírálata végén mégis megjegyzi, hogy a szerző igen tehetséges, és megérdemli a figyelmet és a pártfogást. […]” Egy másik helyen pedig az alábbi sorokat olvashatjuk: […] A «Boris Godunov» körüli hullámok sokáig verik a főváros zenei életének partjait. Napról-napra újabb cikkek jelennek meg. Laros írásait mértékadóként fogadják el. Még oly szellemek is, mint Tanyejev és Csajkovszkij, ez írások hatása alá kerülnek. […]”

(*) Eduard Hanslick  (1825-1904), a rettegett bécsi zenekritikus, zeneesztéta.

(Folyt. köv.)          


234 Búbánat 2018-01-30 11:05:43 [Válasz erre: 233 Ardelao 2018-01-30 00:32:20]

Lukin László emlékére

Dolgozók Lapja, 1966. október 23. (251. szám)

ÖRÜLNI A MUZSIKÁNAK

Beszélgetés Lukin Lászlóval

Legtöbben a TV-ből ismerik, a Zenélő órák adásaiból. Tatabányán

személyes jóbarátai vannak, a zenebarátok körének tagjai. Igen,

Lukin Lászlóról beszélek.
Egyszerűn, kicsit sportosan öltözik s míg magyaráz, hangjában különös

zeneiség bujkál: szép hangsúllyal, lebilincselően beszél.

— Tulajdonképpen zenetanár vagyok, ez a hivatásom. A budapesti

 Horváth Mihály téri iskolában tanítok, lassan tizenhat éve. Emellett

nagyon sok formában foglalkozom a zenével.

— Tudjuk hogy a tatabányai zenebarátok körét vezeti, s hogy

meghívásra mindenhová elmegy egy-egy előadást tartani — jegyzem

meg. Asztalán most is egy levél fekszik oroszlányi iskolások írták, de

még nem volt ideje felbontani.

Ezen kívül a budapesti gyerekek részére ifjúsági

hangversenysorozatot vezetek, a Szabó Ervin könyvtár Collegium

Musicumát... és a Muzsika című lap ifjúsági rovatát.

A magyar zeneoktatás világszerte jó hírnévnek örvend. — Ebben Lukin

 Lászlónak is része van. - Gyakran fordulnak meg külföldiek az iskolában,

figyelik tanítási módszereit.

— Azt szeretném elérni, hogy tanítványaimnak jelentsen valamit

a zene. Nem művészeket, hanem közönséget nevelünk, olyan

 embereket, akiknek az életéhez a muzsika is hozzáad valami nagyon

 szépet, megnyugtatást, örömöt... Én magam legalábbis így vagyok

a zenével. Sikerült megőriznem magamban (annak ellenére, hogy

 „szakmám” a zene) azt az áhítatot, amit kamasz koromban éreztem

a muzsika hallatára.

Beszéd közben finom, hullámzó gesztusokkal mozdul a keze, mintha egy

láthatatlan zenekart vezényelne. A muzsikát otthonról hozta magával:

édesapja és édesanyja Is zongorázott. Tőlük kapta az első leckéket.

De az igazi szerelem az énekes zenéhez köti, a kórusok, a daloló ember

művészetéhez.
Otthonában akárhányszor hallgathat egy kis kórusnyi dalolást: felesége

 szintén zenetanár, nyolc gyereke — kedvtelésből, zenerajongásból

— énekel, muzsikál. A legnagyobb második gimnazista, a kicsi három

 éves.

— Sokan nem értik, miért jó ha az embert ilyen sok gyerek veszi

 körül. Pedig a legnagyobb öröm megsokszorozni önmagunkat, saját

 tulajdonságainkból új embereket teremteni, látni, hogyan válnak önálló

 egyéniséggé. Nem, egyik sem akar hivatásos zenész lenni, de mindegyik

szereti a muzsikát.

Tatabányáról beszélgettünk sokáig. Szereti a várost, s örül, hogy része

lehet a zenekedvelők nevelésének. Ezért is tervezgette kétszeres

örömmel a Zenélő órák többi játékvezetőjével együtt, hogy február első

napjaiban Tatabányára jöjjön a televízió.

— A Népházban rendeztük meg a Zenélő órák adását. Szeretnénk

remélni, hogy nem csak a városból, de az egész megyéből sok

zenekedvelő jön el majd. Egy kicsit bemutatjuk a várost, s az itteni

 zenebarátokat. Jó tudni, hogy például a zenebarát kör foglalkozásaira

nem kell más városok muzsikusait meghívni az idén: tatabányai kórusok,

zenészek adják majd az „élő zenéit”. Ez ér a legtöbbet.


Bach és Kodály áll hozzá a legközelebb. Cseppet sem „szakbarbár”.

Szereti a képzőművészetet — zenével kapcsolatos képeket gyűjt nagy

szenvedéllyel.

— A sokat emlegetett slágerszövegekről mi a véleménye?
Mozgékony kezeit az asztalra támasztja.

Az a legnagyobb bajuk, hogy felelőtlenül bánnak a magyar nyelvvel.

A legtöbbször kellemes zenéhez nem keresik meg a megfelelő

hosszúságú szótagokat, kerékbe törik anyanyelvűnk hangsúlyait.

Egy kevéssel több gondosság kellene.


Nézem az arcát, a kezeit, figyelem a hangját. Próbálom megfejteni,

milyen ember. Lukin László olyan ember, aki... aki a maga példáján

megértette egyszer, mi mindent jelenthet a zene a mai ember életében,

s most arra szánja minden idejét, hogy másokat is megtanítson örülni

 a muzsikának.


Flórián Zsuzsa

 

 


233 Ardelao 2018-01-30 00:32:20

 

EMLÉKEZÉS LUKIN LÁSZLÓ TANÁR ÚRRA!

 

http://cms.sulinet.hu/get/d/1911fb2b-654a-44ef-bac7-2622726a4234/1/1/b/Normal/normal.png

92 évvel ezelőtt született, ezen a napon, a nagy zenepedagógus.

1926.I.30. – 2004.VIII.10

NEMZEDÉKEK ZENETANÍTÓJA! 

Emlékére Breuer János írását közlöm:

„A hetvenéves Lukin László köszöntése”

 

Nem lehetett 1950-ben valami fényes ajánlólevél a Zeneakadémia épphogy felszámolt egyházzenei tanszakán szerzett diploma, hisz eleink, élvezve a hatósági támogatást, elszántan küzdöttek a „klerikális reakció” ellen. Lukin László mégis kapott tanári állást, nem is akármilyet; a Horváth Mihály téri Fazekas gyakorlóiskolában okította nebulók hadát tiszta énekre, a muzsika szeretetére, közben, a tanárjelölteket az ehhez szükséges módszerek elsajátítására. Ha oratórium-előadáshoz - Händel- től Kodályig és Sugár Rezsőig - gyermekkarra volt szükség, az ő neveltjei fújták, teli torokból. Közben vezetett munkásénekkart és volt huzamos ideig másodkarnagya a Budapesti Kórusnak, hangversenyéletünk oszlopos együttesének. Verselt kórusművekhez - holmi rissz-rossz tömegdal-agitkákhoz soha.
 

Tanárai az életüket tették fel egy éneklő Magyarország, zeneszerető társadalom megteremtésére. Lukin, a hűséges tanítvány ugyanezt teszi vagy fél évszázada. Ritka adománya, hogy bonyolult zenekari műről tízéveseknek tud érthető nyelven szólni; Orfeusz a vadakat szelídítette meg zenéjével egykor, ő ezer izgő-mozgó általános iskolást bír koncentrált figyelemre valahányszor nagy mesterek alkotásait magyarázza ifjúsági hangversenyen. Ez nem művészet, valóságos kunszt. 30-40 éve a szülőket vezette be a muzsika titkaiba, ma már a gyermekeik vannak soron. Sokan emlékezünk még a tévé őskorából a fekete-fehérben is mennyire színes Zenélő Órák sorozatra, amelyet két társával Lukin László vezetett.
 

Enciklopédikus tudást halmozott fel, naprakész adattárral a fejében. Amióta nyugdíjas, tán kicsit többet dolgozik, mint annak előtte - kevesebbet semmiképp. Nemcsak a fővárost, járja az országot is fáradhatatlanul. Megalapította s irányítja a Bárdos-társaságot, zenetársadalmi megbízatásainak se szeri, se száma. Maradjon is ily tevékeny - kívánom Lukin tanár úrnak 70. születésnapján.
 

Breuer János

NÉPSZABADSÁG, 1996. január 31. (54. Évfolyam, 26. szám)
 


232 Ardelao 2018-01-29 17:58:58

 

236 évvel ezelőtt született Daniel François Esprit AUBER a francia vígopera egyik legjelesebb képviselője. (1782. január 29. – 1871. május 12.)

 

Képtalálat a következőre: „daniel francois auber”

Auber, (Daniel François Esprit), francia operaszerző, született 1782. január 29. (Caen), meghalt 1871. május 13. (Páris).

Atyja (Párisban műárus) kereskedőnek szánta, de Londonból e pálya kezdetén kénytelen volt visszahívni a fiút, aki néhány kisebb művének sikere után, (írt a híres Lamarre számára és neve alatt gordonka- majd hegedű-hangversenydarabot s egy magánszínpadon tetszést aratott kis operát: Julie-t). A konzervatóriumon szerzett zenetudását Boieldieunél és Cherubininél egészítette ki. Ezután misét írt (ahonnan «A portici némá-ba» illesztette az Esz-dúr imát vegyes karra a capella), s első kisebb dalműve lanyha fogadtatásán okulva, Rossini modorát kezdte utánozni (1820: Kastélybeli pásztornő; 1821: Emma, vagy meggondolatlan ígéret). Fölötte dallamos, ahol kellett, pajkos, a maga helyén pedig drámai zenéje, finom hangszerelése megalapította hírnevét, s csak öregbítette a Scribe-bel szövetkezés, kinek szövegei, érdekes, ügyesen szőtt cselekmény, lelemény a motívumokban, könnyed, előkelő stíl, bámulatos termékenység és változatosság a legközelebbi rokonságban álltak.

A szellemes, többnyire vígan lüktető zenéjével Auber szerencsés volt.

41 dalműve közül kiváló nagy hírnévre tett szert: A hó (1823); Udvari hangverseny (1824); Kőműves és lakatos (1825); A portici-i néma (1828); A menyasszony (1829); Fra Diavolo (1830); Bráma és a bajadér (1832); A fekete domino (1837); A korona gyémántjai (1841) s még Carlo Broschi, vagy az ördög része (1842). (Mindezek a pesti Nemzeti Színházban is színre kerültek.)

Az életteljes művekért kitüntetésül Auber a szépművészetek «Institut»-je tagjává, a «Conservatoire» igazgatójává (1842), majd a becsületrend commandeurjévé lett, őt kérték fel 1862. a londoni világkiállítást megnyitó ünnepi zenemű alkotására.

A párisi «nagy opera» igazgatóságát nem fogadta el, csak hogy ráérjen komponálni; de 1870-ig példátlan buzgalommal vezette a Conservatoire-t.

Mogorva és szigorú volt, összes szeretetreméltóságát zenéjébe öntötte. Maradandó művei közül csak «A portici néma» tragikus; nevezetes annyiban is, hogy előadása adott alkalmat Brüsszelben 1830. augusztus 25-én a függetlenségi harc kitörésére.

RÉVAI NAGY LEXIKONA nyomán, 1911.

*

És két anekdota:

Egy ifjú muzsikus felkereste Auber hírneves francia zeneszerzőt, «A portici néma» és a «Fra Diavolo» komponistáját, s megkérte, hogy hallgassa meg új művét. Auber nem tudott kitérni a kívánság elől, betelepedett karszékébe és helyet mutatott a fiatalembernek a zongoránál.
A mű hosszú volt és unalmas, úgyhogy Auber a közepe táján csendesen elszenderedett. Az utolsó akkordoknál azonban felébredt s elég lesújtóan nyilatkozott az elhangzott kompozícióról.

— De drága Maestro — méltatlankodott a szerző — ön szinte az egész előadásomat végigaludta.  . . .

— Fiatalember — emelte meg a hangját Auber, — egyszer és mindenkor jegyezze meg, hogy a zenekritikában az alvás nem elhanyagolható formája a véleménynyilvánításnak.

*

Egy fiatal ismerőse hosszasan kesergett a már aggastyán korban levő Aubernek az öregség terheiről-bajairól.

— Mégiscsak szörnyű dolog kedves Maestro — mondotta, — hogy végül is meg kell öregednünk. ..

— Ne vegye annyira a szívére a dolgot, barátom — felelte a zeneszerző. — Ha ön is megéri azt a kort, amit én, akkor rá fog jönni, hogy mind a mai napig a hosszú élet EGYETLEN BIZTOS MÓDJA: a megöregedés!(Auber 89 éves korában hunyt el).

L.M. 1971.


231 Ardelao 2018-01-29 16:25:13 [Válasz erre: 230 Momo 2018-01-29 14:37:33]

Köszönöm! 


230 Momo 2018-01-29 14:37:33

Zino Francescatti és Herz Ottó, 1939


229 Ardelao 2018-01-29 14:34:35 [Válasz erre: 228 Momo 2018-01-29 14:03:13]

Szó sincs sértődésről! Ehhez nem vagyok elég okos, vagy elég ostoba. Egyszerűen úgy gondoltam, rendelkezel aktuálisabb és közeli felvétellel. Sajnos, e felvételen is csak a szemüveg és a bajusz látszik markánsan. De néha egy portré megrajzolásához ennyi is elég. :)


228 Momo 2018-01-29 14:03:13 [Válasz erre: 227 Ardelao 2018-01-29 13:49:40]

Ó, hát nem kell megsértődni... nem azért írtam. :-)

(Viszont az érdekes lehet, hogy mikor és milyen alkalomból készült a kép, amit ide tettél.)



Itt van még egy kép arról a napról (1929. október 23.): Középen szemben Székelyhidy Ferenc, mellette (nekünk) balra dr. Herz Ottó, jobbra Dohnányi. A kép bal szélén Bartók Béla.


227 Ardelao 2018-01-29 13:49:40 [Válasz erre: 225 Momo 2018-01-28 14:40:57]

Herz Ottóról, sajnos, nem talátam 1941. évi fotót. Sőt, ezen a jóval régebbi csoportképen kívül semmit sem találtam. Neked bizonyára van később készült és ide beilleszthető felvételed. Kérlek, tedd be kiegészítésül. Örömmel veszem.


226 Ardelao 2018-01-28 15:41:12

 

Képtalálat a következőre: „Szánthó Enid”

 

Az 1936-ban kiadott – dr. Molnár Imre – szerkesztésében megjelent „A MAGYAR MUZSIKA KÖNYVÉ” –ben, Szánthó Enidről az alábbiak olvashatók:

 

SZÁNTHÓ ENID a wieni Staatsoper tagja. Énektanulmányait Róna Józsefnénál és a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián Hilgermann Lauránál végezte. 1928 tavaszán Schalk Ferenc a Zeneakadémia harmadik évfolyamáról a wieni Staatsoperhez szerződtette és ugyanez év nyarán a Salzburgi ünnepi játékokon vendégszerepelt. 1930-ban Wagner Siegfried a Bayreuthi Wagner-Festspielekre szerződtette. Azóta Bayreuth állandó vendége.

Szánthó Enid a Wieni Staatsopernél elsőrendű szerepkört tölt be. Elismert Oratórium és hangversenyénekes. 1935-ig vendégszerepelt Londonban, Párisban, Rómában, Budapesten, Koppenhágában, Amsterdamban, Leipzigben, Drezdában, Kölnben, Firenzében, Velencében.

Amerikai vendégszereplésre 1936 márciusára nyert meghívást.

Budapest, 1936.

MERKANTIL NYOMDA    


225 Momo 2018-01-28 14:40:57 [Válasz erre: 224 Ardelao 2018-01-28 14:19:39]

A fotó viszont 1929-es. (Ahogy a német nyelvű képaláírásból is látszik) a győri vasútállomáson készült. A Soproni Zeneegyesület (Ödenburger Musikverein) alapításának 100. évfordulójáról tartottak hazafelé. (Aznap több felvétel is készült a társaságról.)


224 Ardelao 2018-01-28 14:19:39

Képtalálat a következőre: „Herz Ottó zongoraművész”

AMERIKA A ZONGORA MELLŐL 

Írta: dr. Herz Ottó

 

 (A budapesti hangversenypódiumról jól ismert, kiváló zongoraművész: dr. Herz Ottó küldte New-Yorkból ezt a tudósítást a Film-Színház-Irodalom szerkesztőségének.)
 

New-York, 1941. február vége.

 

Közel ötnegyed év óta vagyok az Egyesült Államokban s ez alatt az idő alatt miniden Amerikában tartózkodó magyar művésszel találkoztam s tudom, hogy kinek mi a sorsa. Ami a zongorakísérés mesterségét illeti, itt sok jó zongorista van, noha a többség gyalázatosan rossz. A sok művész túlnyomó többsége ismeretlen zongoristát vesz, akivel hónapokon át naponként bemagolja a műsort. 

... Az első művész, akivel találkoztam, Virovay Róbert volt, igen nagy sikerei vannak. Rendkívül örültünk Svéd Sándor óriási sikerének a Metropolitan-ben. Már a megnyitó előadáson ő volt a legnagyobb sztár az Álarcosbál René szerepében. Most én vagyok a zongorakísérője Svédnek és Kiepurának is. Kiepurával bejártuk egész Amerikát repülőgépen és mindennap más városban hangversenyeztünk. A legnagyobb Kiepura-hangversenyünk a Waldorf Astoria-hotelben volt.
 

Mi újság a magyarokkal?

Szánthó Enid rengeteget koncertezik. Legutóbb Clevelandban és Chicagóban énekelt. Hajós Magda Philadelphiában tanít és hangversenyezik. Déri Ottó szólógordonkás Columbiában. Hubermann Bronislav most nem koncertezik. A minap voltunk vele együtt egy társaságban s Hubermannon kívül ott volt Franz Werfel, a világhírű író is, valamint Paul Hindemith zeneszerző és Darius Milhaud, a kiváló francia komponista. Vértes Marcellel is találkoztunk, akinek rajzait, nagyon szeretik. Nagyon jó sora van Antalffy Zsíros Dezsőnek, Alváry Lőrinc San Franciscóban, Los Angelesben és Chicagóban énekel, nagyon jó kritikákat kapott. Forró László operaénekes Cincinnattiban énekel. Balogh Ernőnek szépen sikerült hangversenyei voltak. Salgó Alice remek házasságáról sokat beszéltek. Egy milliomos vette feleségül. Mindenkinél nagyobb megbecsülés központjában áll Bartók Béla. Világhírű zeneszerzőnket Schulhoff Endre menedzseli nagyon eredményesen. Varró Margit Chicago legnagyobb Iskolájában tanít zongorát. Flesch Ellának és Bokor Margitnak január végén nagysikerű amerikai hangversenyei voltak. A New Yorki Town Hallban énekeltek és én kísértem őket zongorán. Sándor Árpád a tavaly feltűnt és most nagyon népszerű néger Dorothy Maynor kísérője.
 

Jan Kiepura Eggerth Mártával és Eggerth Márta édesanyjával Hollywoodba utazott. Szigeti József itt a legelső hegedűművész. Földes Bandinak gyönyörű sikerei vannak, most Szigeti zongora kísérője, de szólóhangversenyeket is ad. Bíró Sári New Yorki koncertje után szenzációs kritikákat kapott és azóta híres zongoraművésznő. Kovács István zongoraművész különböző átiratait az Egyesült Államok legtöbb rádiójában játsszák és anyagi szempontból most kezd rendben jönni. Meisner Lujzi, a kis zongoraművésznő már kisasszony lett. Két hangversenye volt. A soproni származású Scholtz János Princestownban tanár.

Ugyanott tanár Antal Ferenc hegedűművész. Róth Ferencnek igen nagy sikerei vannak és rengeteg gramofonlemezt játszott. Vonósnégyesét átalakította: a volt Manhattan-kvartett három tagjával.
 

Klemperer, a világhírű karmester, akiről az a hír terjedt el, hogy idegösszeroppanás következtében szanatóriumba szállították, egészséges. Helyét Los Angelesben Bruno Walter foglalta el. Zádor Jenő Hollywoodban él. A Metro szerződtette és sok szerzeményét felhasználják a filmeken. Sebestyén György, Sebestyén Károly karmester fia, filharmonikus zenekart, alakított Serantonban.

Doráti Antal az orosz balett karmestere. Halász László a St. Louisi Operaház zenei vezetője és karmestere. Kuttner Mihály Trentonban dirigál. Rejtő Gáborról legutóbb azt a hírt hallom, hogy Havannában tartózkodik és ott nagysikerű hangversenyt rendezett.
 

A legnagyobb zenei szenzáció most egy tizenkét-éves gyermek, Patricia Trawers a neve. Zongoraművésznő. Azt mondják, hogy a legnagyobb ígéret.  … Egy másik zenei érdekesség: Lawrence Tibbet féléves szünet után (súlyos gégebaja volt) ismét fellépett a Metropolitan ben ...
 

Bevonultunk új lakásunkba és megnyitottam az iskolámat. Amióta itt vagyok, egyetlen centet sem adtam ki sem hirdetésre, sem nyomtatványokra. És már megrendeztem növendékeim első sikeres hangversenyét.

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941.III.28. (4. Évfolyam, 13. szám)

dr. Herz Ottó (Eperjes, 1894. dec. 31. – New York, 1976. jan. 5.): zongoraművész.(A.)


223 Búbánat 2018-01-25 19:30:22

Palló Imre emlékét idézve, az alábbiakban bemásolom  egyik levelének szövegét, amely dokumentum a Magyar Állami Operaház válogatott iratai között található és a Magyar Színházi Intézet kiadásában került publikálására 1984-ben:

Palló Imre szabadság-meghosszabbítást kér Radnai Miklóstól. Radnai nem engedélyezi a szabadság meghosszabbítását.

OL. P. 517.        154/1926. sz.

Forte del M., 1926. augusztus 13.

Édes Miklós!

Nagyon köszönöm kedves lapodat, és végtelenül sajnálom, hogy ezt a pár napomat, amelyet sikerült pihenésre kiragadnom, nem tölthetjük együtt.

Tegnap előtt óta vagyok itten és még eddig igen meg vagyok mindennel elégedve. Jó lakás, jó koszt, szép idő, gyönyörű tenger, kellemes emberek között élve olyan dolgok, amelyek biztosítanák pihenésemet, ha továbbra is megmaradnak. Most pedig édes Miklós - ha megengeded áttérek hivatalos dolgokra.

Először is beszámolok arról, hogy egy nagy és erőltetett tempójú tanulásnak eredményeként augusztus első napjai óta már kívülről énekelem a Falstaffot.  Erős a hitem, hogy nagy sikerünk lesz vele. Nem hallgathatom el azt a meggyőződésemet, hogy az opera minden egyes szerepe nagy igényű és még a legkisebb szerep is nagy és komoly munkát kíván az énekestől, amiért a tanulást minél hamarabb meg kellene kezdeni, ha ebben az évben elő akarod adatni.  Most pedig áttérek egy részedre kellemetlenebb térre, amennyivel kéréssel jövök.

Ugyanis éppen a Falstaff tanulása miatt nyári pihenésem kitolódik, úgy, hogy csak tegnap előtt kezdtem meg. Azt hiszem, nem vagyok túl szerénytelen, mikor fönti érdemeimre hivatkozva, mert a Falstaff tanulásához csak is és kimondottan a Te óhajodra kezdtem , nyári szabadságom meghosszabbítását kérem.

Ugyanis szeptember első napjaimban igazán könnyen nélkülözhet a színház és viszont a színház érdeke is, hogy én legalább egy hónapot pihenjek, és így friss erőben kezdjek munkához. Tudtommal semmiféle új szerepet nem szántál nekem az első napokra, és így az első próba napokon való jelenlétem egyáltalában nem is szükséges.

Arra kérlek, tehát édes Miklós, hogy engedd meg nekem, hogy szeptember 13-án (hétfőn) kezdjem meg a munkát. Én már 12-én Pesten lennék és 13-ra bármilyen próbán rendelkezésre állanék.

Természetesen ez nem érintené az én 3 havi szabadságomat, hanem ez egy jutalom lenne, a nyári tanulásért, amelyet a m. k. Operaház igazgatóságának felhívására tettem.

Egyúttal arra is kérlek, hogy a 3 havi szabadságom idejének bejelentését engedélyezd, első személyes találkozásunkra.

Jelenlegi tervem szerint itt maradok e hó 25-ig, amikor is visszamegyek pár napra Milánóba, a jövő évi dolgaim fixírozása végett. 25-re várom tehát milánói címemre nagybecsű válaszodat, amely biztosra hiszem kedvező lesz részemre. Dolgaim végeztével és engedelmeddel szeptemberi szabadságomat Erdélyben szeretném tölteni, édes jó szüleimnél, akiket több mint egy éve nem láttam.

Nagyon kérlek édes Miklós, ne tagadd meg szép kérésem teljesítését, amellyel, igen, igen nagy hálára köteleznél. És még egyszer kérlek, hogy f. hó 25-re küldjed el válaszodat Milánóba, amely tartalmazni fogja döntésedet: 1/a  szeptemberre kért szabadságomat illetőleg és 2/a három havi szabadságom bejelentési idejének kitolását illetőleg.  Kérésemet még egyszer jó indulatodba ajánlva, szeretettel és őszinte barátsággal ölellek

Imre.

(hivatalból előadóíven)

 

1574/1926.  sz.

Édes Imrém!

Leveledet köszönettel vettem és örülök, hogy jó helyen élsz és pihensz. Pihenj is Imrém most bőségesen, mert sajnálom bár, de szeptemberi pihenésedet nem adhatom meg.

Ugyanis a „Háry János” próbái azonnal megkezdődnek, amint együtt vagyunk, így a Te személyedre feltétlenül szükség van, már augusztus legvégén, a rendes időben.

Ha nem lenne ez az egyetlen lehetőség a próbák beosztását illetőleg, szívesen beleegyeznék néhány napos késedelmedbe, így azonban semmiképpen sem tehetem. Egyúttal arra is kérlek,hogy szabadságodat most már minden esetre, csakis közös megállapodásunk esetén határozd meg, mert az év munkáját ilyen körülmények között nem tudom különben beosztani.

Ne haragudj édes Imrém, hogy ezúttal nem állhatok egyik ügyben sem teljesen kedved szerint kívánságodhoz, a színház érdeke azonban – ugy-e,  mind a kettőnknek egyformán mindenek felett álló.

Ölel és jó napokat kíván szeretettel

Radnai Miklós

 

N- Palló Imre Úrnak,

Milánó, Via Pasquilino 12.


222 Ardelao 2018-01-24 01:15:49

 

HELYZETJELENTÉS AZ OPERAHÁZI FIATALOK FRONTJÁRÓL


Megszólaltatjuk a legfiatalabb operistákat, azokat, akik eddig kénytelenek voltak a kritikák végén egy-két hangzatos jelzővel megelégedni. Elmondják terveiket, be szélnek művészi ideáljaikról és —álmaikról. Fogadják őket szeretettel és ne a ma küzdő kis énekesét, hanem a jövő Galli Curcijait, Carusóit, Saljapinjait lássák bennük.

Ráskai Gizella:
Múlt év júniusában végzett és ősszel már szerződést kapott. Első nagyobb nyilvános szereplése decemberben volt, amikor Debussy «Választott leánykának» szopránszólóját énekelte.
Utána kisebb szerepe volt a
«Walkür»-ben, majd közvetlen ez-után «Lohengrin» Elzáját énekelte.

— Programot adni, tervekről beszélni az Operában igen nagy merészség. Hiszen egy-egy torok berekedése néha az egész heti műsort felborítja. Alig merem elmondani, hogy a «Norma» címszerepével elkészültem s hogy fellépésem is közeledik. Még az Akadémián teljesen befejeztem a «Trubadur» Leonóráját és remélem, hogy még ebben az évben sor kerül erre is. Művészi ideálom minden igazán nagy művész. Legjobban szeretném az «Othello» Desdemonéját énekelni.

Szabó Gizella:
A «Rigoletto» Gilda szerepében mutatkozott be. Azóta kisebb szerepeket énekelt a «Farsangi lakodalom»-ban, a «Bűvös vadász»-ban, a «Don Carlos»-ban, stb.

Március 14-én a «Hunyadi László» Gara Mária szerepét énekelte nagy sikerrel. A pesti sajtó nővére, Szabó Lujza alakításához hasonlította ezt a produkciót.

— Több főszereppel foglalkozom magánszorgalomból és remélem, hamarosan sor fog kerülni rá, hogy az Operaház színpadán is elénekeljem ezeket a szerepeket. Minden ambícióm az, hogy művészetben mennél közelebb jussak énekes ideálomhoz, Szabó Lujzához.

Littasy György:
1939 óta tagja az Operának. Első szerepében a «Farsangi lakodalom» Domokosában feltűnt szép zengő basszusa és ma már énekkultúrában is annyit fejlődött, hogy a legnagyobb basszusszerepeknek is méltó interpretátora.

— Hatalmas feladat-tömeget állított össze az Opera igazgatósága számomra. Egyszerre foglalkozom a «Don Juan» Leporello szerepével, a «Bohémélet» Colliné-jével és a «Hegyek alján» Tommaso-jával. Különösen Colline-re vagyok büszke, mert a «Bohémélet»-et Failoni mester vezényli.  

Jámbor László:
Mint,érdekességet kell megemlíteni, hogy nem végzett Zeneakadémiát. Palotay Árpád és felesége tanították meg az éneklés nehéz művészetére. A «Lohengrin» I.Henrik királyában mutatkozott be. Röviddel azután elhagyta a mélybariton-szerep- kört és a magas baritonra tért.

Most április 1-én énekeltem először a «Parsifal» Amfortas-át. Ennek a szerepnek megfelelő fekvésű Wagner-szerepeket tanulóik: az «Istenek alkonyá»-nak Gunther-jét és még ebben a szezonban eléneklem a «Traviata» Germontját, s a «Carmen» Escamillóját. Énekes-ideálom: Lawrence Tibbet.  

Király Sándor:
A nyíregyházi tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet, majd képesítője után, előkészítő osztályok hallgatása nélkül, közvetlen az operatanszakra került. Legismertebb szerepe a «Rigoletto» hercege, melyet először beugrásképpen énekelt.

— Az idei év legszebb feladatát most kaptam meg. Az új «Teli Vilmos» egyik vezető tenorszerepét fogom, énekelni. A jövőben olasz operákat szeretnék főleg énekelni, elsősorban az «Álarcosbált,» a «Tosca» és az «Aida» tenor-főszerepeit. Eszményképem Aureliano Pertile.

Nagypál László:
Mint zeneakadémiai növendék énekelt a Filharmóniai Társaság egy hangversenyén. Itt tűnt fel és ekkor szerződtette Márkus László. Tavaly Székelyhidy Ferenc régi híres szerepét, a «Mosoly országa» Szu-Csong hercegét énekelte.

— Áprilisban új betanulásban kerül színre a «Bohémélet» és ebben minden lírai tenoristának örök óhaját, Rodolph-ot fogom énekelni. Ezzel, azt hiszem, arra a kérdésre is feleltem, hogy mi a vágyam. Ez volt. Arra a kérdésre, hogy ki a művészi ideálom, elég nehéz a felelet. Mindenkitől tudok tanulni, de a legtökéletesebbet is legnagyszerűbbet én Gigliben látom.

Reményi Sándor:
És végül megszólaltatjuk az Operaház legifjabb tagját, aki szerződését tavaly októberben kapta. Még akadémista korában énekelte Valentint, Germont-ot és a Carmen Moralesét.

— A tavasszal bemutatásra kerülő «Respighi Lucrétiá»-jában énekelem első nagy szerepemet az Operaház színpadán. Magánszorgalomból tanulom a «Sevillai borbély» címszerepét és foglalkozom a «Rigolettó»-val. Szeretném, énekelni a «Tannhäuser» Wolfram-ját és minél előbb a Figaró-t. A művészi ideálom De Luca, Basiola és Lawrence Tibbet.

 

(Schuschny Aurél)

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941. április 11. (4. Évfolyam, 15. szám)


221 Ardelao 2018-01-24 01:07:33

 

Z E N E I    L E V É L

 

A német zene három B-betüs szerzője: Bach, Beethoven, Brahms, az egész világé. A negyediket, Anton Brucknert, az alpesi erdők ájtatos lelkű lírikusát, leginkább maguk a németek ismerik és értékelik. Pedig hatalmas lélegzetű, alkotó művész volt ö is. Kilenc szimfóniát irt, akárcsak Beethoven, s ezekben a „Természet végtelenségét,” „Isten fönségét,” „az emberi lélek angyali és démoni végleteit énekelte,” valami örök gyermeki, angyalian jámbor odaadással. Megható és mosolyogtató történetek maradtak fenn erről a hívő és hiszékeny, alázatos és állhatatos művészről, szeretetreméltó ügyefogyottságáról, lelkes Wagner- rajongásáról, egyszerű észjárásáról, ártatlan különcködéseiről. Egyházi orgonista volt Linzben és Bécsben, zeneszerzéstanár és egyetemi előadó. Zeneszerzéssel csak harmincéves kora után kezdett foglalkozni és túl volt a negyvenen, amikor megírta első szimfóniáját. Soha még önműveléssel (mert vérbeli autodidakta volt) muzsikus oly sokra nem vitte, mint Bruckner. A zene Van Gogh-jának lehetne mondani, mert a nagy holland festő is a korán nyíló tehetségek rendszeres «gyerekszobája» nélkül lett zseni. Számszerűen keveset alkotott Bruckner, de mindig hatalmasat markolt. Szimfóniái óriás hegyláncolatok, szinte csak madártávlatból lehet áttekinteni ezeket a hólepte csúcsokat, lombrázó erdőségeket, sötét szakadékokba robogó vízeséseket.

Németországban a kiváló karmesterek közt vannak, akik különleges érdeklődéssel, hittel, meggyőződéssel, tudással mélyednek el ebben a muzsikában. Ilyen Bruckner- specialista Hans  Weissbach , a bécsi rádió zeneigazgatója, aki ezen a héten a Városi Színházban a német zeneköltő negyedik szimfóniáját, a «romantikusát» dirigálta. A kitűnő vezetés alatt a Székesfővárosi Zenekar becsületesen, szépen muzsikált, a mű hatott is a közönségre. De azért nem hinném, hogy Bruckner nálunk valaha is népszerű lehessen. Olyan valami szellemi turisztikát követel a hallgatótól, amihez a mi publikumunk egy kicsit — hogy is mondjam — kényelemszerető.
 

Az Operaháznak is volt e héten vendége, ha ugyan annak lehet mondani Huszka Rózsit, aki Németországból jött haza néhány napra, az Ortrudok és Brünnhildák hazájából. Ott künn, ezeknek a súlyos hősnőszerepeknek talán legifjabb, de már is egyik legelismertebb alakítója ez a remek hangú, évről-évre fejlődő magyar énekesnő. Ismerjük őt kezdő-kora óta. Nincs tíz éve, hogy első külföldi sikeréhez gratulálhattunk a bécsi Rathauskellerben, mikor a fiatal énekesek nemzetközi versenyén «befutott.» Amit az-óta elért, az egészséges tehetség s a lelkes, kitartó szorgalom közös gyümölcse, megérdemelt diadala. Bravó Rózsi, csak így tovább!

Lányi Viktor

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941, március 28. (4. Évfolyam, 13. szám)


220 Ardelao 2018-01-24 00:17:40

 

"ÉJI PÁRBESZÉD AZ OPERAHÁZ IGAZGATÓI SZOBÁJÁRAN


A sötétségből felvillan a fény. Picinyke sápadt folt, nem nagyobb annál, amely Faust doktor toronyszobájában világít, a lombikok és fóliánsok felett. Ebben a bűvös körben egy ember-arc hajlik írások, rajzok, könyvek, kották fölé. Kékszemű óriás, szinte kiszakad az éjszakából, amely birtokba vette az Operaház igazgatói szobájának hatalmas arányú négyszögét, elnyelve minden bútort, képet, falat és csupán ezt a megőszült Siegfriedet, ezt wagneri hősalakot engedi ki a homályból. Olyan ez, mintha Operaházunk egyik pompás színpadi jelenete volna, mikor a rendező mindent fekete fátyolokba burkol és csupán egyetlen emberarcot emel ki.

Oláh főrendező és Kornai fővilágosító közös remekműve lelhetne a «beállítás,» amelyben Márkus László megjelenik ellőttünk.

A csöndben és az éjben, mikor mi sem árulja el, még a legparányibb nesz sem, hogy a párnás ajtók mögött ezer, meg ezer villanykörte villámlik, fényszórók lövellik a lángot, kürtök és harsonák zengenek, klarinétok és oboák énekelnek, hegedűk sóhajtanak és csellók zokognak, mert odalenn a «Walkür» első felvonása megy a színpadon!

Itt bent ez-alatt izgalmas duett suttog az igazgató és közöttünk. A homályból valaki egyre kérdez, mint egy «külső hang» — bariton!, — az igazgató pedig az íróasztalra hulló fénysugárból felelget.
 

̶   Meg vagy elégedve? — kérdezi a külső hang.
 

̶  Mivel? — kérdez vissza az igazgató.
 

̶  Az Operaház előadásaival!
 

̶  Ugyan kérlek, hogy lehet ilyet kérdezni! Mit feleljek erre?
Azt, hogy — meg vagyok elégedve? Akkor mindjárt önhittségnek, kérkedésnek fogod ezt mondani. Már pedig ne várd tőlem, hogy ellenzék legyek a saját munkámmal szemben! De különben. …

 

Ideges mozdulattal dobja el a cigarettacsutkát és rágyújt a — következő cigarettára.
 

̶  De különben, ha akarod tudni: jobban tudom a hibákat, mint te, vagy akárki a gáncsoskodók közül! Azt is megmondom nyíltan, hogy büszke vagyok arra, ha gáncsoljátok a hibákat. Mert mindig olyan kis hibácskákat szoktatok észrevenni, amelyeknél — jóval nagyobbak is akadnak, még világhírű operaszínpadokon is. Azt, hogy ilyen ici-picike kisiklásokat is észrevesznek, valamit bizonyít.

̶  Mit?

̶  Azt, kedves barátom, hogy a közönség — nagyon jóhoz van hozzászokva az Operaházban! Egyébként semmi sem lehet tökéletes, amit emberek csinálnak. Gondold meg, hogy három-négyszáz személy percnyi diszpozíciójától, vagy indiszpozíciójától függ, sikerül, vagy — nem sikerül!
 

̶  Néha azonban — vetem közbe — föltűnő pongyolaságot tapasztal az ember. Például, a múltkor «szétment» a híres quintett. ...
 

Nagyon haragos. Megint eldobott egy cigarettát és megint rágyújtott egy másikra.
 

— Tudod te hogy milyen nehéz dolog az: énekelni?
 

— Tudom! Éppen eleget és elég lelkes megértéssel beszéltem és írtam róla. ...
 

— Nos, hát: a világ legnagyobb énekeseinek egyike nemrég egy kényes pillanatban elfelejtett «bevágni» Emlékszel? A világhírű tenorista a végén ezt mondta: «bocsánat, ...két napig utaztam, ...megesik az ilyesmi, ugyebár?»

Hát megesik barátom! Ugyebár, megesik?
 

Azt mondják, nagyon sok mindent bíztok rá a rutinra és kevés a próba! Egy-egy műsoron lévő operából, amely hetek óta nem ment és most új szereplővel kerül a közönség elé, esetleg — így mondják! — egyetlen zenekari próbát tartanak az Operaházban.
 

— Nohát, ez nem igaz! Ki beszél ilyen badarságokat? Ellenkezőleg: az a panasz,
hogy agyon próbáljuk a zenekart, a kórusokat és a magánszereplőket!

 

̶  És mi van a szereposztással? Feltűnő sok a balfogás. Legutóbb isbocsáss meg, ez az én véleményem! — a felfrissített «Don Juan»-ban alig volt a helyén két szereplő, a többi melléfogás volt.
 

Most már egész felleg öleli át termetes alakját. Kerülgetik az ezüstszín füstszalagok szép ősz fejét, körül-hömpölygik és titokzatos fátyolokba burkolják. Olyan, mint Wotan, aki zord haraggal áll a walkűrök szikláján és körülötte magasba törnek Loge füstfellegei, mert megszólalt már a zenekarban a tűzvarázs.
(Hátha csakugyan megszólalt? A párnás ajtókon túl késő éjszaka van már és a
«Walkür» előadása a vége felé járhat. …)
 

— Jegyezd meg, hogy lehet téves szereposztás — amit te «balfogás»-nak nevezel! — és lehet — nem sikerült szereposztás.
 

— Mi a különbség a kettő között?
 

— Téves szereposztás az, amikor rosszul osztottunk ki egy szerepet, mert a kísérlet egyáltalán nem is sikerülhet. Nem sikerült szereposztás az, mikor sikerülhetne, mikor minden reményünk meg van arra, hogy sikerül és valami okból — mégsem. ... Persze, te egyszerűen kimondod az ítéletet, hogy — például! — Losonczynak nem való Don Juan szólama. Légy szíves, világosíts fel: kinek való hát? Svéd Amerikában van. Kivel énekeltetnéd le az ö távollétében? Könnyű gáncsolni. A legkönnyebb! De hát bizonyos alkatú és jellegű hangokban nincs utánpótlás. Erről én nem tehetek. Mindent elkövetek. — hidd el — hogy fiatal tehetségeket fedezzek fel. Az egyiket kottamásolónak vettem ide, amíg énekelni tanult, nehogy elkallódjon!
 

— Nem fog-e megártani éppen némelyik ilyen fiatal tehetségnek a kísérletezés? Képtelenség az, hogy ma Brabanti Elzát énekli valaki és holnap — az éj királynőjét!

— Miután nincs második Operaházunk, nincs kísérleti színpadunk se. Magunk kísérletezünk hát!
 

— Nem volna jó, ha főzeneigazgató kerülne az Operaházba?
 

Ezért nagyon haragszik.
 

— Főzeneigazgató? Ebben burkolt vád van: az, hogy — nem értem a mesterségemet!
 

— Szó sincs róla! Csak a zenei adminisztráció aprólékos gondjait kéne megosztani vérbeli muzsikussal. Miután egyéb munkát megoszt az igazgató. Ezt is meg kell osztani. Ezt leginkább!
 

— A milánói «Scala» igazgatója nem muzsikus és nincs főzeneigazgatója! A bécsi «Staatsoper» igazgatója se muzsikus és neki sincs főzeneigazgatója! Ne lovagoljunk címeken! Én minden zenei kérdésben, szereposztásban, műsor összeállításban, próbák dolgában a karmesterek és a nagy tudású Rékai Nándor, e pompás muzsikus tanácsát hallgatom meg, és azután döntök. De én döntök és nem más! Mikor egy új csellistára van szükségünk — Dohnányi jön el az Operába és ő mond véleményt a függöny mögé rejtőző, névtelen pályázók játékáról.
 

— Nem gondolod-e, hogy az utóbbi években némi eltolódás észlelhető az Operaházban: mintha a zenei igények néha-néha héttérbe szorulnának a tündöklő színpadi kép mellett. Az eszköz, a ragyogó dekoráció, — céllá lett! Sőt. olykor-olykor — öncéllá!
 

Ezen megint fölháborodik. A különböző hamutálcákon egyre jobban szaporodnak az összenyomott cigarettatetemek.
 

— De hát, mit árthat a szép színpad a zenének? Talán rosszabbul énekelnek, mert szebb a dekoráció? Túlsúly ez? Lehet ez túlsúly? A díszlettervező és a főrendező túlzott befolyását jelenti, ha — nem rongyos és stílustalan a színpadkép?

— Nem így mondtam, ne érts félre! Csak azt: nem terelődik-e túlságosan a tündöklő színpadkép felé a művészi igazgatás gondja — a zene rovására? És csak azt szeretném, ha néha jobban énekelnének a tündöklő színpadképben. ...
 

— Fogalmatok nincs arról, milyen gond az: bizonyos szerepekre megfelelő énekest találni! Vagy: a kórusból tömegesen nyugdíjba ment énekesek helyét betölteni, olyan kóristákat pótolni, akiknek a repertoárja száz-százhúsz opera volt és a zenekar hiányait ís megfelelő erőkkel fedezni. Azt is könnyen el felejtitek, hogy én most egy világháborún vezetem keresztül az Operaházat!

Mikor nagy gond — fenntartani is az intézményt! Hála Istennek, a közönségnek más a véleménye, mint az ellenzéknek és nemcsak a bérleti estéken telik meg a nézőtér az utolsó helyig, hanem bérletszüneti napokon is. Külföldi operaszakértők jelennek meg a páholyomban és bámulnak. A New Yorki Metropolitan igazgatója végighallgatott egy «Bohémélet» előadást és azt kérdezte tőlem: «Honnan szedte össze ezt a csodálatos együttest?»

Mikor meghallotta, mibe kerül, így szólt: „nekünk, Amerikában nincs ennyi pénzünk. ... Ahhoz sincs szavad, hogy míg azelőtt egy Mozart-előadásra sohasem telt meg az Opera, most vasárnap délután is zsúfolt házak mellett játsszuk Mozartot? És vasárnap délután — «Fidelio»-t? Nem akarok kérkedni, de az én igazgatásom alatt épült ki ez a műsor, Monteverditől Bartók Béláig! Az én igazgatásom alatt. ...
 

— Elismerem, — veszem át a szót az igazgatótól, — hogy a te igazgatásod alatt hallottuk először Swanholmot és Pertilét és te szoktattad ide korunk legjobb énekeseit és a te fölfedezésed a fiatalok közül Tamás Ilona, Fodor, Jámbor és egy egész sora az ifjú tehetségeknek!. Én mondom ezt — az ellenzék!
 

Már régen vége volt az előadásnak, néma lett a ház, mire mi is befejeztük a duettet. Kongott lépteink alatt a sötét folyosó. Az Operaház sarkán, a szfinksz előtt váltunk el. Búcsúzott:
 

— Amit ember csinál, az tökéletes nem lehet. És ne feledd, hogy aki bírál, az is csak — ember!"

 

Balassa Imre

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941. március 28. (4. Évfolyam, 13. szám)


219 Búbánat 2017-12-28 11:27:19 [Válasz erre: 215 Búbánat 2017-12-28 10:44:01]

Imre Széchényi (1825-1898)

Lieder

Super Audio CD 

  • 6 Romanzen; Le rosier; Das Blatt im Buche; Vorbei; Komm, o Nacht; La Bas; Waldeinsamkeit; Nachtgruß; Der Gefangene; Erster Schnee; Ja Winter war's; Die Lerchen; Bölcsodal; Der träumende See; O komm' in mein Schifflein; Il Ritrovo in Mare; Es fällt ein Stern herunter
  • Tonformat: stereo/multichannel (Hybrid)
  • Künstler: Katharina Ruckgaber (Sopran), Jochen Kupfer (Bariton), Peter Thalheimer (Csakan), Helmut Deutsch (Klavier)
  •  
  • Label: Audimax  DDD, 2016
  • Bestellnummer: 7426533
  • Erscheinungstermin: 10.6.2017

Sein ganzes Leben lang komponierte Imre Széchényi, und das, obwohl er wahrlich auch genug Anderes zu tun hatte: Als österreichisch-ungarischer Botschafter vertrat er in bewegter Zeit die Interessen der k.-u.-k-Monarchie im kaiserlichen Berlin, nachdem ihn diplomatische Missionen zunächst nach Rom, Stockholm, Brüssel, Paris und Sankt Petersburg geführt hatten. Bismarcks berühmt-berüchtigter Dreikaiserbund trägt Széchényis Unterschrift, und auch an der Berliner Kongokonferenz war er maßgeblich beteiligt. Seine Weltgewandtheit spiegelt sich in seinen Liedern wider, die mit dieser verdienstvollen Neueinspielung wohl zum ersten Mal nach sehr langer Zeit wieder zu hören sind.

  • Tracklisting
  • Details
  • Mitwirkende
Romanzen Nr. 1-6
  1. Nr. 1 La cendrillonNr. 1 La cendrillon
  2. Nr. 2 Si j'étais petit ouseauNr. 2 Si j'étais petit ouseau
  3. Nr. 3 AubadeNr. 3 Aubade
  4. Nr. 4 S'il l'avait suNr. 4 S'il l'avait su
  5. Nr. 5 Maudit printempsNr. 5 Maudit printemps
  6. Nr. 6 A une femmeNr. 6 A une femme
  7. Le rosierLe rosier
  8. Das Blatt im BucheDas Blatt im Buche
  9. VorbeiVorbei
  10. Komm, o NachtKomm, o Nacht
  11. Là basLà bas
  12. WaldeinsamkeitWaldeinsamkeit
  13. NachtgrußNachtgruß
  14. Der GefangeneDer Gefangene
  15. Erster SchneeErster Schnee
  16. Ja Winter war'sJa Winter war's
  17. Die LerchenDie Lerchen
  18. BölcsodalBölcsodal
  19. Der träumende SeeDer träumende See
  20. O komm' in mein SchiffleinO komm' in mein Schifflein
  21. Il ritrovo in mareIl ritrovo in mare
  22. Es fällt ein Stern herunterEs fällt ein Stern herunter

Lásd még a  "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei" topicban a (390 sz. bejegyzést)


218 Búbánat 2017-12-28 11:12:48 [Válasz erre: 217 Búbánat 2017-12-28 11:08:21]

Áthozom ide Ardelao forumtársunk bejegyzését a "A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei" topicból (391. sorszám)

Interview Imre Szechenyi 2015

 






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.