Bejelentkezés Regisztráció

Joan Sutherland - La Stupenda


28 WiseGentleman 2008-08-07 07:00:59 [Válasz erre: 2 Speranza 2008-07-09 12:17:19]
Bocs, hogy közbekotyogok, de mi a véleményed Damrauról? Szerinted őt elsősorban az alkata alapján válogatják ki (pl. Zerbinetta szerepére)?

27 Búbánat 2008-08-07 00:26:17
[url]http://www.youtube.com/watch?v=UwhiKxAGRjs; YOU TUBE [/url] Érdekességek, különösen a \"Dame Joan Sutherland at the Kennedy center Honors I\" bejátszást ajánlom figyelembe...

26 Búbánat 2008-07-11 22:48:23
González Mónika visszaemlékezéséből bepillantást nyerhetünk a Sutherland- Bonynge művészházaspár és egy fiatal, kezdő, tehetséges magyar operaénekesnő privát kapcsolatába – 1993-ban történt mindez. Részlet González Mónika operaénekesnővel készült beszélgetésből: (Az interjút Megyeri Zoltán készítette - teljes terjedelmében elolvasható a www.szinhaz.hu portálon: Barokktól a Romantikáig. Valamelyik topicba már korábban is beírtam az alább következő szemelvényt, melyben felidézi Sutherlandékhez fűződő személyes emlékeit). „- Tudomásom és információim szerint részt vettél Joan Sutherland mesterkurzusán is. Ez hogy történt? - Ez nem mesterkurzus volt. Itt meg kell említsem édesanyámat, aki meghatározó szerepet játszott (és játszik most is) az életemben, olyan szempontból, hogy ő volt a mindenkori énektanárom és most megint vele dolgozom. Elhatározta, hogy Nemzetközi Énekversenyt teremt Magyarországon, ami addig nem volt. Ez 1993-ban történt. És ekkor a zsűribe meghívta Joan Sutherland-et. Jobban mondva a második verseny-zsűriébe. Természetesen én nem vettem részt ezen a versenyen, hisz ez nem is lett volna illendő. Mint kíséret voltam jelen. Sokat beszélgettünk, említettem neki, hogy én is énekelek. Nagyon jó kapcsolatba kerültünk velük. Fantasztikus emberek. Rendkívül kedvesek, minden kérdésre szívesen és készséggel válaszoltak. Majd édesanyám megkérdezte a művésznőt, hogy volna-e kedve egy mesterkurzust tartanai itt Magyarországon. Úgy gondolta ugyanis, hogy ez egy remek alkalom lenne egy olyan folyamat beindítására, hogy „Világsztárok mesterkurzusai az Operaházban\". És így lett az első Sutherland. Erre a kurzusra már én is jelentkeztem. Így kezdtünk el dolgozni együtt. Majd adódott egy olyan lehetőség, hogy elutazhattam a privát otthonukba Svájcba. Nem nagyon tudtam elhinni. Ugyanis a lakáson nem tart az ember mesterkurzust. Náluk laktam és tanultam egy héten keresztül montreaux-i otthonukban. Amikor megérkeztem a reptérre már vártak rám személyesen. Nagyon meg is lepődtem. Autóval mentünk egészen az otthonukig, ami valami egészen fantasztikus élményt nyújtott. Egy csodálatos szobát kaptam abban a hatalmas házban. Iszonyatosan fáradt voltam és szinte el sem akartam hinni, hogy hol vagyok. Kérdezni sem nagyon mertem őket semmiről. Másnap kicsit sokáig aludtam, úgy kilenc óra lehetett amikor felébredtem. Gondoltam, mivel ők is énekesek sokáig alszanak. Pontban kilenckor kopognak az ajtómon. Mr. Bonynge : „Monica I you ready to sing?\" Érdeklődött, hogy készen állok – e az éneklésre. Mertem én mondani, hogy nem? Azonnal kipattantam az ágyból és összeszedtem magam. Egy csodálatos hetet töltöttem ott. Majd a későbbiek folyamán többször tettem látogatást náluk, mely mindig nagy élmény volt számomra. Rengeteget segítettek nekem! - Tehát akkor ez a látogatás java részben énekléssel telt? - Igen, énekléssel. Mr. Bonynge zongorán kísért Sutherland pedig irányított, mit és hogyan. Rengeteg kottát kaptam tőlük. Megkaptam Sutherland kottáit, melyben saját beírásai vannak. Ezekből a kottákból csináltam később egy olyan estet, már itt Magyarországon ami különleges, múlt századi anyagokat tartalmazott. Ezeket tőlük kaptam és velük sikerült kidolgoznom közösen. - És ezt hol adtad elő pontosan? - Ennek az estnek a megrendezése a Vakok Intézetében volt, jó pár évvel ezelőtt. „

25 macskás 2008-07-10 23:47:49 [Válasz erre: 24 Sesto 2008-07-10 13:22:17]
Érdekes ez a Sutherland... Búbánat azt írja, hogy a többi énekesen keresztül jutott el Sutherlandhez, amit abszolút meg is értek. Mondjuk egy Horne vagy Pavarotti mellett elég nehéz labdába rúgni. A hangszíne teljesen egyedi, virtuóz, gyönyörűen csengő magasságok, azonban a jellegzetes lebegés egy idő után fárasztja az embert, különösen a későbbi felvételeken. Volt olyan cédém, amit csak egyszer bírtam meghallgatni, az Ernanit. Hatalmas csalódás volt, ahogy a többi idősebb kori felvétel is. Túl sok bőrt akartak lenyúzni róla, ez valószínűleg a férje hibája. Azonban Normaként, Horne-nal a felvételek, az élők is, etalonértékűek, minden szempontból

24 Sesto 2008-07-10 13:22:17 [Válasz erre: 23 Speranza 2008-07-10 13:10:05]
...ahhoz képest, hogy (manapság?) lehet, hogy standard állapot, hogy egy koloratúrszopránnak \"nincs mélysége\", vagy elég gyatra, azért korábban talán nem mindig volt így(?) - pláne azon idökben, amikor a komponisták még kifejezetten adott énekesek hangjára komponáltak... Az elsö Trovatore Leonore (=Elena Rosina Penco) sem volt drámai szoprán, vagy netán drámai szoprán koloratúrkészséggel (\"drammatico d´agilità\") - hanem klasszikus (drámaibb) koloratúrszoprán - ugyanúgy mint pl. híres kolléganöje, a \"Svéd csalogány\": Jenny Lind, aki számára Verdi a \"Masnadieri\" nöi föszerepét komponálta - s feltehetöen az emlitett énekesnök \"mélységgel\" is rendelkeztek(?)... Ilyen szinten Sutherland sem volt rossz, amig a csúcson volt - késöbb Mittellage-ban (annak ellenére, hogy topmagassága szinte végig intakt maradt!) - leginkább \"Sprechgesang-ba\" menekült...

23 Speranza 2008-07-10 13:10:05 [Válasz erre: 22 Sesto 2008-07-10 12:41:07]
Mit és-és-és? Ezeket arra hoztam példának, hogy annyira nem lehetett kis hang, ha még annyi idősen is elég jól szólt ezekben a szerepekben, pl. a Leonórában (a Miserere eleje pl. szinte altfekvés, ami egy koloratúrszopránnak ritkán van meg...:-P)

22 Sesto 2008-07-10 12:41:07 [Válasz erre: 21 Speranza 2008-07-10 12:16:16]
...ezeket a szerepeket nem csak pályafutása végén énekelte! S a Hugenották-ban pedig eleve nem a drámai szoprán szólamot: Valentine, hanem a Valois Margit szerepét (=koloratúrszoprán) szólaltatta meg - ezt is énekelte szinte pályafutása kezdetén is - pl. a Scala-ban. Trubadúr-Leonora detto nem kései szerepe volt és-és-és...

21 Speranza 2008-07-10 12:16:16
Pályája végén Sidneyben videóra vettek vele olyan szerepeket, mint az Adrana Lecouvreur címszerepe, a Hugenották Valois Margitja (ez volt a búcsúelőadása) vagy a Trubadúr Leonórája - ezek nem kifejezetten a kis hangoknak való szerepek szerintem, és a többiekhez mérten sem tűnik úgy, hogy kis hang lett volna, sőt! (Ugyanebben a sorozatban van még Ezred lánya és Lammermoori Lucia is, amiket fénykorában is gyakran énekelt).

20 Franca 2008-07-10 10:53:42 [Válasz erre: 10 tiramisu 2008-07-09 19:20:02]
Én nem hallottam élőben, de olvastam visszaemlékezéseket, szinte egyöntetűen nagy hangnak írták le és az élő felvételei is ezt támasztják alá.

19 Sesto 2008-07-09 21:01:55 [Válasz erre: 18 zsoly 2008-07-09 21:00:31]
például... :-)

18 zsoly 2008-07-09 21:00:31 [Válasz erre: 17 Sesto 2008-07-09 20:50:42]
S ebben a perben a Kloiber-féle Opernbuch lenne a hivatkozási és döntési alap. :)

17 Sesto 2008-07-09 20:50:42 [Válasz erre: 15 tiramisu 2008-07-09 20:44:08]
...pontosan! Egyébként igazad van, hogy a \"Waldvogel\" lírai koloratúrszoprán, s ugyanez a fach lenne \"Woglinde\" is a hivatalos besorolás szerint - ezzel a kérdéssel német nyelvterületen - ha pl. egy fiatal mezzoszopránra ráeröltetné intendánsa ezen szerepeket - az énekesnö nyugodtan Munkaügyi Bírósághoz fordulhat(na), hiszen lazán pert nyerne! :-) Ágai Karola és talán Lehoczky Éva és Kalmár Magda(?) is énekelték korábban a Waldvogel-t. (Sutherland Evchen alakitása CD-n is hozzáférhetö...)

16 Speranza 2008-07-09 20:50:20 [Válasz erre: 15 tiramisu 2008-07-09 20:44:08]
Jól van, hagyjuk már, nem mondtam én, hogy drámai szopránnak kéne énekelni a Waldvogelt, és igen, stúdióban sokmindent lehet, ami élőben nem szólna úgy. Most jó?

15 tiramisu 2008-07-09 20:44:08 [Válasz erre: 13 Speranza 2008-07-09 20:36:14]
Koloratúra nincs benne, csak a szín! Szerinted nem egy koloratúr hasonlít legjobban egy fiúhangra?

14 tiramisu 2008-07-09 20:43:05 [Válasz erre: 13 Speranza 2008-07-09 20:36:14]
Hát nem azt írtad, hogy a felvételeken a technika bármire képes? Te írtad! Egyébként Dame Sutherland abszolut ideális lemezénekes, teljesen más élményt ad lemezen, mint élőben. Számomra. Hangsúlyozom nekem, mert én úgy hallom és úgy ítélem meg -ezzel egyébként nem vagyok egyedül.

13 Speranza 2008-07-09 20:36:14 [Válasz erre: 12 tiramisu 2008-07-09 20:28:11]
Az Erdei madár szólamában egy deka koloratúra (ami ugyebár futamokkal tűzdelt, melizmatikus díszítést jelent) nincs benne (ha jól tudom, Wagner fiúszopránt képzelt el eredetileg), de egyébként Sutherland ezt a szerepet Soltival lemezre énekelte. (Mellesleg lemezen Turandotot is énekelt, ami a vágósabb szopránok privilégiuma szokott lenni...)

12 tiramisu 2008-07-09 20:28:11 [Válasz erre: 6 Speranza 2008-07-09 18:30:35]
Mint Wagner szakértő tudhatnád, hogy a Waldvogel-t koloratúr szopránok is éneklik! Ha jól emlékszem, pl. a mi Ágay Karolánk is énekelte. Tán még Evchen is lehetett volna J.Sutherland.

11 tiramisu 2008-07-09 19:20:30 [Válasz erre: 9 tiramisu 2008-07-09 19:17:18]
ki, egy ...

10 tiramisu 2008-07-09 19:20:02 [Válasz erre: 7 indymedia 2008-07-09 19:03:52]
Kedves indy! Nem csak próbákon hallottam, mély tisztelettel és csodálattal, henem két előadáson , mint Anna Bolena-t. De Veled sem vitázom tovább, mert annyira nem vagyok jólinformált, mint Te.

9 tiramisu 2008-07-09 19:17:18 [Válasz erre: 6 Speranza 2008-07-09 18:30:35]
És lett belőle Wagner szoprán? Gondolom azért, mert nem nézett i egy törékeny Lucianak... Ilyenről nem hallottál még? Hidd el nem rossz a fülem... De e témában nem nyilatkozom többet.

8 Speranza 2008-07-09 19:14:41 [Válasz erre: 7 indymedia 2008-07-09 19:03:52]
Na ja, erről nem is beszélve!

7 indymedia 2008-07-09 19:03:52 [Válasz erre: 5 tiramisu 2008-07-09 15:26:21]
A próbán nem mindig énekelnek teljes hanggal.

6 Speranza 2008-07-09 18:30:35 [Válasz erre: 5 tiramisu 2008-07-09 15:26:21]
Nem volt nagy a hangja? Akkor mégis mi alapján akartak belőle eleinte Wagner-szopránt csinálni? (Mert ugyebár a káprázatos magas regiszterére meg koloratúrkészségére abban a fachban vajmi kevés szüksége lett volna, lévén Wagner egyetlen koloratúrszerepet sem írt...)

5 tiramisu 2008-07-09 15:26:21 [Válasz erre: 3 Franca 2008-07-09 13:04:21]
Módomban állt- szerencsémre -a Boleyn Anna címszerepét éneklő Művésznőt több próbán ishallani. NEM nagy hang! Ha lemezen hallgatod egészen másként szól, mint élőben! Nagyon kedvelem, nagy Művész.

4 Franca 2008-07-09 13:05:59
Most látom, hogy egy másik topicban Sesto már írt Sutherland balesetéről. Bocs az ismétlés miatt.

3 Franca 2008-07-09 13:04:21
Örülök, hogy topic nyílt ennek a nagyszerű énekesnőnek. A bel canto műfajban a legjobbnak tartom, csodálatos sötét színű, nagy hangjával, virtuóz technikájával, felvételeivel mindig biztosra mehet az ember. Olvastam, hogy a napokban mindkét lábát eltörte, kórházban van. Remélem, hamarosan felépül.

2 Speranza 2008-07-09 12:17:19
Én bírom Sutherland-et. Nagyjából egyetértek a topikindítóban található hosszú cikkel, és az is kétségtelen, hogy nem a sistergően dráami előadásmód kedvelőinek a kedvencx énekese. De az is biztos, hogy nála virtuózabban ilyen tartalmas, sötét színű, mégis szinte korlátlan magasságú hangon más szoprántól ezeket a szerepeket nem nagyon lehet hallani. Manapság amikor amúgy is elég rövidek az énekespályák, igazi kuriózumnak számít, hogy Sutherland -és a másikszabályerősítő kivétel: Gruberova - a hatvanadik életévükön túl is megőrizték hangjuk frisseségét, mozgékonyságát, a magasságuk szinte egyáltalán nem kopott meg, és a koloratúrtechnikájuk az idős(ebb) kori felvételeiken is éppolyan makulátlan, mint fénykorukban. lehet öncélú virtuozitásnak nevezni a teljesítményüket, de amikor ezek a művek íródtak, az valóban a virtuóz énekesek kora volt, amikor szinte ők diktáltak, a kedvükért írt eggyel több áriát a zeneszerző a darabba, rendezők pedig még nem voltak, akik azt mondták volna, hogy ez így csak jelmezes koncert. Persze, az a kor már visszahozhatatlanul elmúlt, utána következett a nagy karmesterek kora, majd azok letűnésével immár a rendezők korát éljük. És bizony ennél nagyobb csapás aligha érthette volan az opera műfaját. Akik azt képzelik, hogy a polgárpukkasztóan modern rendezésekkel megújul majd az opera, és mind többen lesznek rá kíváncsiak, szerintem maguk is dobnak egy rögöt képletesen ennek a félig már elhantolt műfajnak a sírjába. Gruberova és Sutherland még voltak olyan szerencsések, hogy egy olyan korban éltek, amikor még volt becsülete a bel cantónak, a szép éneklésnek, és nem a rendezők válogatták ki (alkat, és nem hang alapján) a darabjaikhoz a főszereplőket.

1 Búbánat 2008-07-09 11:46:55
A “Kedvenc énekesek” topicból átemeltem ide néhány bejegyzést 1294. Sesto Előzmény - 1293 Válasz erre 2004-05-25 17:34:26 Úgy legyen!... ;-))) 1293. Búbánat Előzmény - 1292 Válasz erre 2004-05-25 17:19:41 Sesto. Vannk ösztönző viták, vannak öncélú viták, vannak a csak a látszat kedvéért viták, vannak a provokáló viták, vannak a hatalomról szóló viták stb. Vannak a lefegyverző érvek, amelyek előtt illik meghajolni. Azt hiszem ez utóbbi eset áll fenn köztünk pro és kontra egyaránt. Külön öröm, hogy ezt ilyen szívélyes és kultúrált módon is megtehetjük. 1292. Sesto Előzmény - 1289 Válasz erre 2004-05-25 16:15:28 Nem, én nyilván ezzel nem szándékozom vitába kelni: egyértelmű hogy kedveled \"La Stupenda-t\", tiszteled, becsülöd és ettől egyetlen Művész sem kaphat nagyobb, melegebb elismerést munkájáért, és ez egy nagyon szép nemes gesztus!!!... ;-))) Azzal viszont vitába szállnék, amit azzal kapcsolatosan jegyeztél le, mondván ö sosem volt öncélú, ami az ékesítéseket, az énekes bravúr előtérbe helyezését illeti stb., ez sajnos nem igaz!!!-pl. nem egy áriagyűjtemény kapható koloratúrszopránok részére, amelyekben a Sutherland által énekelt kadenciák külön szerepelnek!-és nem egy esetben-ne haragudj, de semmi ma´st nem sikerült felismerni ezekből a kottákból, mint egy \"Golden Age-primadonna\" hangi akrobatikáját-és ezt nem csak én vallom, ezt komoly, elismert zeneművészek is igy véleményezték! Vagy amikor Caballe is a Norma-t lemezre énekelte, Sutherland átnyújtott neki egy \"csokrot\" a saját kadenciáiból, hogy \"Montse\" épitse be a szerepbe: aki megköszönte, és nem fogadta el(=lásd. biográfia)-mondván ö nem koloratúrszoprán... Vagy a sokszor kritizált pongyola, mondhatni slendrián szövegmondásával kapcs. csak annyi érvet hozott fel, \"hogy lehetetlen abban a lágéban artikulálni stb.\" Ez is nézőpont kérdése, nem kell messzire menni, és másra \"ujjal mutogatni\", aki ugyancsak abban, vagy hasonló szerepkörben mozog/mozogott és értettem a szöveget!.... Amit Sutherland-röl, mint emberről leírtál, így igaz: ahhoz én is csak csatlakozni tudok; roppant sallangmenetes, kellemes jelenség, és minden kritikai megjegyzés ellenére-azt nyilván én is vallom-hogy a XX. sz. egyik legjelentősebb Művésze, ezt nem szabad tőle elvitatni, s minden más érv-lásd. fentiek-csupán szubjektív véleményezés eredménye!... 1290. cilike Válasz erre 2004-05-25 09:47:32 Nem akarok rosszat mondani Sutherlandről, egyszerűen csak nem a kedvencem. Az ausztrálok állítólag általában nem nagyképűek és kedvesek. Valóban jól énekelt, de tényleg nem tudott, engem legalábbis, érzelmileg megérinteni. 1289. Búbánat. Előzmény - 1288 Válasz erre 2004-05-24 22:29:50 A legelső opera, amelyben Sutherland hangját megszerettem az 1971-es Lammermoori Lucia volt (Bonynge - Pavarotti, Milnes, Gjaurov), aztán következett a korábbi kiadású Faust (Bonynge - Corelli, Gjaurov), a Semiramide (Bonynge - Horne), Beatrice di Tenda (Bonynge - Pavarotti, Horne, Optkof) és jött sorba a többi: Lucrezia Borgia, Az ezred lánya, Hugenották, Stuart Mária, A puritánok, az Alvajáró, Norma, Boleyn Anna, Traviata, Rigoletto, Hoffmann meséi, Trubadúr, Lakmé, Turandot stb. Meg fogsz lepődni Cilike és Te is Sesto, amit most mondani fogok. Tulajdonképpen Sutherlandot nem önmagában, önmagáért szerettem meg, hanem a partnerein keresztül! Tehát mindig előbb szerettem Pavarottit, előbb Milnest, előbb Horne-t, előbb Corellit, előbb Domingót, előbb Gjaurovot, előbb Montit. Sutherlandra mint partnerre figyeltem fel aztán ,aki annyi számomra kedves más énekművésszel együtt szerepelt az adott felvételen. Aztán elolvastam Pavarotti könyvét is (A pék fia...) amelyben több kolléga, így Freni és Sutherland is sok érdekeset árul el a műfajról, a tanulásról, a hangképzés rejtelmeiről, a színpadról, a közös szerepekről. Azután már tudatosan kerestem a felvételeket, és fokozatosan megszerettem őt, és mindenki mást hátrább szorított az én képzeletbeli dobogómon. Sokan mondják, hogy hideg a hangja, nem olyan meleg bársonyos, én éppen ezt szeretem benne. Nem az a csivitelő, csicsergő, affektáló, öncélúan csak a minél több koloratúrával brillírozni akaró fajtának tartom őt, aki egyben civilként is megnyerő a jó ízű humorával, közvetlenségével, emberségével, a másokon való segítésével. Elég sok anyagom, dokumentumom van róla, de a személyes találkozás is erről győzött meg, amikor Budapesten járt egy belcanto énekverseny zsűri elnökeként. Aztán mesterkurzust is tartott. Volt alkalmam megszólítani őt is és férjét Bonynge-ot is. Rendkívül szimpatikusak voltak, megnyerő egyéniségek, semmi sztárság erőltetése. Szerények és műveltek, rendkívül sok felgyülemlett tapasztalattal és tudással a hátuk mögött. Mondhatom, a mai generációból sokan példát vehetnének tőlük. Ettől még persze lehettek volna csapnivaló művészek is. Engem az ragadott meg, hogy milyen szépen összefonódott a csillogó, virtuóz technikájú hírességé vált asszony és a nem mondhatnám, hogy az árnyékában álló karmester egyéniség férj kapcsolata, több évtizedet felölelő harmonikus házasságuk, család, mindez együtt. Van mire büszkék lenni, akár szerénytelennek is lenni. De ők soha nem voltak ilyenek, minden egyes megnyilatkozásuk a mértéktartásról árulkodik. Sokan féltékenyek, irigyek Sutherlandra, lenézik, lebecsülik, kritizálják hangját, megjelenését, külsejét, de ő ezzel sohasem foglalkozott. Tudta, hogy ki ő, milyen isteni adottságokkal rendelkezik, és mi az ő dolga itt a földön. Nagyon nagy művész volt, szerencsére a temérdek felvétel (némely darabot többször is lemezre vett, nemcsak a férjével) mögött nemcsak a mennyiség a szembeötlő, hanem a minőség is. Ez nagyon keveseknek adatott meg. Persze, mind ez az én szubjektív véleményem, amivel nem kell egyet értenetek. Én ezt a kérdést így látom. Lehet, hogy rosszul látom, de az már legyen az én elfogultságom. 1287. Sesto Előzmény - 1286 Válasz erre 2004-05-24 19:45:59 Kedves Búbánat, mielőtt még végleg megorrolsz rám, mert Dame Joan-tól rosszul vagyok(=csupán elgondolkozom rajta, mi a francot tudnék rendezőként egy ilyen koloratúrmasinával a színpadon kezdeni, aki áll előttem és-számomra!-roppant hidegen, mechanikusan köpködi a koloratúrákat... Bár igaz azt minden nehézség nélkül!Mindegy, nem ez téma most!)-DE hogy azért Sutherland-ról mégis essen egy pár pozitiv megjegyzésem is: van egy CD-m amelyen DORIS SOFFEL(=roppant jó mezzo, ajánlom figyelmedbe!) énekel-a ´80-as évek végén-Stockholm-ban Adalgisa-t, egy koncertszerű Norma-ban, a címszerepet Dame Joan énekli: \"life\"-felvétel, a hang roppant kopott, fénytelen, és a szokásosnál is unalmasabb szerepformálása, azt az érzést kelti bennem, hogy mintha \"saját mágát kívülről nézi Sutherland: aha, így énekelek címmel\"-DE meg kell hagyni, topregisztere, bámulatos módon intakt volt!!! Nyilván prezentálta tophangjait: minden együttest felülénekelt, mégha ezek a dolgok inkább az \"operai bravúrteljesítmények\"-és ezáltal kevésbé a művészi szinvonalat képviselik, nem mindennapi hatást keltett! Másrészt, ha nem is ilyen formában, ahogy ö tette, mégis az a véleményem, hogy nagyon helyes lépés volt, hogy elvállalta anno a \"Trovatore\" Leonore-szólamát, a spintok-tól és drámai szopránoktól visszahóditva: elvégre Jenny Lind volt az első és jelentős Leonore, aki minden volt csak éppen nem spinto netán d´ramai szoprán! (...így a MET-es Marton Éva Leonora-ról már ne is szóljunk!...) ;-)))

0 Búbánat 2008-07-09 10:17:03
Indításnak idemásolom Fáy András cikkét a Mozgó Világ 2004 évfolyamából… Fáy Miklós A primadonna nyomában Mint olyan ember, akinek bámulatos érzéke van ahhoz, hogy megjósolja, hogyan fognak végződni egyes zenei témájú írások, hadd mondjam meg előre, hogy ez a mostani nem egy sikersztori. Mármint a szerző számára. Mert választott főszereplője, Joan Sutherland élete csupa koloratúra és fioritura, diadalmasan és könnyedén kitartott szenzációs magasság, és utána az a furcsa, elragadtatott kiáltozás a nézőtérről, tapsvihar-aláfestéssel. Ráadásul Sutherland pályája nem csak egy villanás volt, hiszen hatvanévesen éppúgy hibátlanul énekelte el a Normából a Casta Divát, mint harmincas évei derekán. Sutherland valószínűleg soha nem bukott meg a színpadon, és ha a kritika valamiféle fenntartásokat fogalmazott meg vele szemben, akkor is inkább őt emelte a művek fölé, mármint hogy ilyen nagy énekesnőnek talán nem kellene Lakmét vagy A víg özvegyet énekelnie. Szóval: a derék szerző azt képzelte, hogy ha a primadonnával akar foglalkozni, ha a jelenség zenei oldalán akar egy kissé vizsgálódni, akkor nem kell mást tennie, mint leemelni a polcról Sutherland egy korai, dupla albumát, amelynek az a címe, hogy A primadonna művészete, és szűk két óra múlva, amikor legépeli a tapasztalatait, valami bölcsességgel maga is gazdagabb lesz. Sutherland több szempontból is legjobb választásnak tűnt, de mindenekelőtt bizonyos zavaró tényezők hiánya miatt. Azt mondani rá, hogy nem szép nő, talán gorombaságnak tűnik, de a valóságnak még így is égi mása. Sutherlandből nem is a szépség hiányzik, inkább a nőiség. Hatalmas termetű, szögletes, óriási arcú, elementáris állkapcsú asszonyság, tökéletesen nőietlen – és ezzel azt a veszélyt teljesen kiküszöböljük, hogy valamiképpen beleszeretünk a témánkba. Nem lehet. Lehet őt tisztelni, nagyra becsülni, felnézni rá, példaképnek választani, de beleszeretni képtelenség. Meggyőződésem, hogy minden embernek van alkatilag egy ideális kora, amikor a külső és a belső harmóniába kerül. A leggyakoribb esetben ez a gyerekkor vagy az ifjúság, de kivételesen szerencsés esetben több ilyen kora is van valakinek, mondjuk szép kisfiú volt, aztán szép öreg lesz belőle – bár a szépet itt tágabb értelemben kell venni, nem testi szépségről van pusztán szó, hanem a külső és a lelki állapot megfeleléséről. Joan Sutherland már harmincöt éves kora óta van ugyan a világ szeme előtt, de igazából csak hatvan fölött kezdte utolérni magát. Őt az Isten is idős asszonynak teremtette. Nem anyatípus, hanem nagymamatípus, tiszteletre méltó matróna, és szemmel láthatólag ebben a korában érzi ő is leginkább otthonosan magát. Fiatalként zavart, gátlásos, az éneklést leszámítva nehezen megnyilvánuló személyiség volt, még ha ennek ellentmondani látszik is az a tény, hogy amikor Fellini meglátta őt, amint emeletnyi magasságával, vörös hajjal sétálgatott a Piazza di Spagnán, azonnal egy kisebb szerepet ajánlott föl neki a Dolce vitában, de ez már inkább Fellini viszonyát jellemzi a nőkhöz, és nem Sutherlandét az élethez. Ma viszont Dame Joan köztiszteletben álló díva, énekversenyek és mesterkurzusok elfogulatlan, érdeklődő és biztos ítéletű vezetője, hetvenöt éves eleven legenda. Talán nem is az a lényeg, hogy a szerelem vagy annak valamilyen szublimáltabb változata nem zavar bele a képbe, hanem hogy az élet nem áll a hallgató és Joan Sutherland művészete közé. Úgy értem, hogy ha mondjuk Maria Callasról lenne szó, akkor óhatatlanul is másról kezd el beszélni az ember. Callas hangjának, művészetének tragikus volta folyton az életet rángatja bele a képbe, mindig valami nem helyénvaló szánalom ébred a hallgatóban, hogy szegény asszony, akit elhagyott a hangja, akit elhagyott az a majomszerű szeretője, hogy a végén milliárdosság és állandó közszereplés helyett csak magányos milliomosként tengethette napjait… Callast hallgatva gyászt és fájdalmat érzünk, és mivel nem tudjuk, hogy miért is ébred bennünk ez az érzés, kénytelenek vagyunk az életrajzi elemekbe kapaszkodni, még ha az az élet azért egészében véve egyáltalán nem nevezhető sikertelennek vagy tragikusnak – legfeljebb rövidnek. Callashoz képest Joan Sutherland élete nagyon egyszerű. Fellépések, utazások, városnézés. A lehető legpolgáribb életmód, azzal a különbséggel, hogy hetente kétszer vagy háromszor ki kellett menni az arénába az oroszlánok közé, és bő harminc éven át estéről estére győzni kellett. De tényleg: Sutherland önéletrajzának végigolvasása embert próbáló feladat. Nem történik benne semmi. Ezt és ezt láttuk az operában, ezzel és ezzel léptem föl együtt, vettünk az antikvitásboltban egy új íróasztalt, elmentünk a képtárba. Vannak persze extrém esetek, még egy magyarországi út is, amikor elutaztak Miskolcra, mert ez a városnév szerepel a Gipsy Princessben. De soha nem érezni a nagy pillanatot, csak valami angolszász sportszerűséget, a társak szeretetét. Soha nem érezni a megrendültséget, ő ott áll, énekel, részt vesz az operatörténet nagy estéin, a kiugrásban, az 1959-es Lammermoori Luciában a Covent Gardenben, azon az előadáson, amelynek másnapján az egész világ megtanulta Joan Sutherland nevét, vagy ott van a visszavonulás, amikor a csodálatos hosszúságú karrier végén kimondja, hogy ennyi volt a nyilvános szereplés, és nem több. Hallgatóként, kívülállóként az ember a fejéhez kap, ezek mérföldkövek nemcsak ennek az asszonynak az életében, de az operaéneklés dokumentumai is, és aki nemhogy jelen volt, de a főszerepet is játszotta, nyugodt tárgyilagossággal azt mondja: hát, ennyi. A Callasszal való összehasonlítás mindenképpen kínálja magát, hiszen a Sutherland-jelenség nem jöhetett volna létre Callas nélkül. A huszadik század közepére ugyanis a belcanto-operák lekerültek a repertoárról, és el is felejtődtek. Maria Callas miatt kezdtek el újra játszani bizonyos operákat, mert látták, hogy az ő főszereplésével ezek a művek újra aktuálissá váltak. A Norma, a Puritánok, Az alvajáró a női főszereplőnek köszönhetően ismét kelendővé vált. Sutherland ennek a repertoárnak volt a királynője, méghozzá úgy, hogy Callasszal ellentétben ő könnyedén, természetesen, magabiztosan vette a szólamok nehézségeit. Callas esetében (és ez főleg a Donizetti- és Bellini-operákra igaz) ezekre a művekre külön súly nehezedik. A hősnők tragikákká válnak, a vokális alakítás elmozdul a tiszta belcanto-hagyománytól, a lényeg a szép – vagy időnként nem is annyira szép – énekléstől független. Sutherland a kibillentett egyensúlyt a másik irányba igazítja vissza, elvesz a drámából, de az énekesi megformálást makulátlanná csiszolja. Kicsit sajnos nehéz úgy beszélni valamiről, hogy mindent helyesbíteni kell. Mert igaz, hogy Callas miatt vették elő ezeket az operákat, és az is igaz, hogy az eredeti változathoz Joan Sutherland hozta őket közelebb – de paradox módon Sutherland nem igazi belcanto-hang. Soha nem is volt az. A pálya legelején mezzoszopránnak indult, ebből fejlesztették fel varázslatos koloratúrájú szopránná, de mindig megvolt a hangnak az a különössége, hogy mozgékonysága ellenére is óriási ereje volt. Egy klasszikus belcanto-hang, mint mondjuk Edita Gruberováé, soha nem nagy, mert az a díszítésnek ellensége. Egy nagy hangnál kicsiny helyen sok levegő árad, így lehet egyenletesen, stabilan, átható erővel süvölteni, de könnyen, lazán, pontosan énekelni, rövid idő alatt sok hangot érinteni szinte képtelenség, ahogy az is természetes, hogy a mókus gyorsabb az elefántnál. Sutherlandből viszont a kezdet kezdetén Wagner-hősnőt akartak faragni, úgy vitt, olyan átható erejű volt az orgánuma. Az ő koloratúráit hallgatva ma is az az ember érzése, mintha egy hatalmas kamionnal kellene egy szűk utcában beállni a parkolóhelyre. És ő mindig beáll, pontosan, gyorsan, hibátlanul. Ez az a pont, ahol mindenképpen be kell hoznunk a képbe Richard Bonyngeot, Joan Sutherland férjét, mert a nagy Joan Sutherland Bonynge találmánya. Ő volt, aki felfedezte, hogy ez az óriási hang alkalmas belcanto-szerepekre is, ő volt, aki a zongora mellett ülve, szigorú, napi robotban felkészítette az asszonyt erre a szerepkörre, ő volt, akiben megvolt a műveltség, a megszállottság, a kulturális háttér, amit használva Dame Joannak csak énekelnie kellett. A kapcsolatuk is egészen különleges, hiszen ránézésre teljesen össze nem illő párt alakítanak. Sutherland nőietlen matróna, Bonynge viszont annyira jóképű, hogy első amerikai karmesteri fellépése után a jó szándékú kritika lebeszélte ugyan a további vezénylési kísérletekről, viszont felhívta Hollywood figyelmét, hogy ha Tony Curtis nem ér rá, akkor itt van a megfelelő ember. Bonynge zongoraművészként indult, és kísérőként került egyáltalán kapcsolatba Sutherlanddel, aztán valahogy menet közben egyszerre rájött az éneklés varázsára. Nem csupán a későbbi felesége hangjának titkára, hanem az egész, félig akkor már feledésbe merült kultúrára. Innét egy lépés volt, hogy ezt a kultúrát újra feltámaszthatónak érezte Joan Sutherlanddel, és a következő lépés az életre szóló szövetség kettejük között. Szépen, angolosan (ausztrálosan), romantika nélkül. Joan vasalt, Richard megkérdezte, hogy nem menne-e hozzá feleségül, Joan meg letette a vasalót, és azt felelte, hogy “azt hittem, már soha nem kérdezed meg”. Az a lemez, amelyről szó van, vagy szónak kellene lennie, már kettejük munkája. Ekkor még nem engedték Richard Bonynge-ot vezényelni ugyan, az albumot Francesco Molinari-Pradelli dirigálja, de az énekesnő felkészítése teljességgel a korrepetitor munkája volt, és a karmester mindenre csak bólintott: szép, stílusos, olaszos, ilyennek kell lennie, ezt fogjuk kísérni. Újkorában, az album eredeti megjelenésekor még inkább érezhető volt Bonynge szellemi jelenléte, a két lemezen található tizenhat áriát ugyanis a régi idők egy-egy nagy énekesnőjének ajánlották, és a lemez kísérőfüzetében fényképek és életrajzok mutatták be azt, akinek az ajánlás szólt. Bonynge érdeme az is, hogy mennyire széles körű a válogatás, hogy nemcsak belcanto-áriák találhatóak a lemezen, hanem barokk művek, Mozart, francia nagyopera és a késői Verdi is. Énekelni azonban Sutherlandnek kellett. Ma is nehéz mást mondani a lemezről, mint a legjobbakat. Egyfelől körbejárják mindazt, amit egy nagy primadonna tudott, de amíg azok a jó tulajdonságok szét voltak osztva tizenhatfelé, addig itt mindez megvan egyetlen emberben, egyetlen hangban. Sutherland ha akar, drámaian erős, és a Norma áriában nem lágyabb, mint Callas volt, de a Puritánok polonézében megdöbbentően könnyed, madárhangon trillázik. Ha akarja, bemutatja a törékeny nemességet, az érzékenységből fakadó sérthetetlenséget (ez talán a legnehezebb az ő hangi adottságaival), elkápráztat orgánuma szinte tökéletes kiegyenlítettségével, hogy mindegy, milyen magas vagy mély a hang, ugyanolyan színnel és intenzitással szólal meg, de ha úgy érzi, akkor nem mond többet, mint hogy ezt a szólamot végtelenül nehéz elénekelni, és én mégis képes vagyok rá. Lehet találni egy-két fityfiritty hibát, a csembalista melléüt a Sámsonária alatt, a Norma bevezetőjében a mélységek nem egészen szilárdak, vagy a Semiramis áriájában nem érezni a virtuozitásból eredő életörömet, amely a jó Rossini-éneklés varázsa, de ez mind nem változtat a lényegen. Hogy egy énekes pályakezdőként ennyire sokoldalú, ennyire biztos ízlésű, és ennyire kifejező legyen, arra 1960-ig nem volt példa. És 1960 óta sem volt másik. De nem ez a lényeg, hanem hogy ha meghallgatja valaki a lemezt, ha kap egy teljes, tiszta áttekintést a primadonna művészetéről, akkor joggal reménykedhet abban, hogy megérti talán az egész jelenség lényegét. Megérti végre, hogy mi mindennek az értelme, miért kell ennyi csicsergés, magasság, sikoltás, artisztikum, miért kell viszonylag kevés szövegre hosszú-hosszú perceken át énekelni, minek a sok kalandozás a dallam körül. És erre csak annyit tudok mondani, hogy nem tudom. Fogalmam sincs. Joan Sutherland: The Art of the Prima Donna. Decca, 1960–2000.





A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.