vissza a cimoldalra
2018-06-18
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4010)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60841)
Momus társalgó (6335)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Társművészetek (1255)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2277)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11277)
A csapos közbeszól (95)

A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (887)
Palcsó Sándor (211)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2763)
Charles Gounod (219)
Kolonits Klára (1073)
Opernglas, avagy operai távcső... (20083)
Élő közvetítések (7241)
Média, zene, ízlés (82)
Balett-, és Táncművészet (5525)
Pantheon (2227)
Erkel Ferenc (1039)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1422)
Franz Schmidt (3139)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4280)
Momus-játék (5497)
Rost Andrea (2026)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

2420   -zéta- • előzmény2418 2017-11-22 23:08:32

Kiss Andrással nem Basiliót énekeltetni kapitális baklövés...

2418   kothner 2017-11-22 12:47:30

A Sevillai Borbély Szegeden

 

A Mozart-da Ponte operák óta a buffa már nem pusztán karakter- és helyzetkomikum-kavalkád többé, a humor és a passzió mellett megjelenik a ráció is. A valóságalapú, kerek, logikus történet fontos szerepet kap, miközben megmarad a virtuóz vokalitás, az improvizáció, az aktualizálás. A Sevillai-ban is lényeges hogy Almaviva nem közember, hanem gróf, s szerelemből kifolyólag rangon alul készül házasodni. Rosinát magához emeli, s mint tudjuk, az itt zsémbeskedő veszélyes gyámatya, Bartolo, s a bajkeverő Basilio lakájként fog szolgálni a grófi udvarban. Egyszóval: Beumarchais éleslátó valóságábrázolása itt is jelen van, ha nem is olyan mértékben mint Mozart korábbi remekében a Figaroban. Ebből kifolyólag a szerelmi szál is őszintébb és mélyebb mint a buffa primitíven bájos holotmiglan-holtodiglanja. Talán ezért is van, hogy a habkönnyű Barbiere halhatatlan tűnik (No meg Rossini zsenialitása okán, meg még ki tudja miért).

 

A szegedi Sevillait a szereplők végigkomédiázzák, hatásosan és sikeresen, a fentiekkel nem sokat törődve. A gróf ugyanazt a rossz szlenget beszéli, mint Fiorello , s természetesen tegeződnek, mint mindenki mindenkivel, s Rosina szájából is elhangzik egy „köpni, nyelni nem tudok” az első finálé megdermedt pillanatában. Mintha minden szereplő ugyanabból a hajléktalan-szállásból bújt volna elő (az új fordítás Galambos Attila munkája). A rációval „sincs nagyon törődve”. Az „inutil precauzione”, azaz „hiábavaló elővigyázatosság”, amely a mű eredeti címének is része, az új verzióban el sem hangzik, helyette a „felejtsd el a tervet” szöveg szerepel, s ezt Rosina akkor mondja ki először, mikor még fogalma sincs arról, hogy gyámatyja el akarja venni (mert hogy egy ilyen mondat csak erre a tervre vonatkozhat). A Rágalom-ária alatt a közönség közé szétszórt, s a Bartolo házára kiszögezett röplapok Figarot gyalázzák, miközben az ária egyértelműen a grófot veszi célba. Felületességről tanuskodik az is, hogy a színház honlapján található darabismertetés Rosina helyett Susannának nevezi a női főszereplőt.

 

Az előadás zeneileg egyensúlyzavaros. A recitativókból túl sok van, a „zárt” számok, amelyek a zene lényegét adják, meg vannak csonkítva. A szegedi produkció mindkét Almavivája el tudta és el szerette volna énekelni a gróf második felvonásbeli virtuóz nagyáriáját, de erre nem kaptak lehetőséget. A „Finale Primo”-t, a darab legjelentősebb zeneszámát brutális húzással adják, a zárórész modulációja, amely a stílus és a komponista egyik legjellemzőbb kézjegye, teljesen kimarad. A recitativókra visszatérve, ha ezeket a stílusra kötelező olaszos svádával adnák elő, azaz gyorsan és virtuózan, az egyensúly nem borulna föl. No de – s itt érkezünk el a szegedi produkció leglényegesebb jellemzőjéhez – eme recitativók minden mondata, sőt minden szava meg van terhelve olyan plusz cselekményekkel és tennivalókkal, amelyek sebességüket jelentősen fékezik. Emellett jól érzékelhető az a rendezői törekvés, amely szerint a szöveget (mind a recitativókban, mind a zárt zeneszámokban) szájbarágósan kell értelmezni és hangsúlyozni, ennek kárát látja a „bel canto”, a „szép éneklés”, a kelleténél sokkal többször hallunk értelmetlenül agyonhangsúlyozott szókezdéseket és szóelválasztásokat, cantabile helyett mintha hallássérülteket akarnának informálni a darab tartalmáról. Ez a nyivánvalóan a rendező által inspirált ugatásszerű hangadás elsősorban a Bartolót alakító két kitűnő művész (Kiss András, Cseh Antal) teljesítményét befolyásolja.

 

Az előadás sikerét (mert hogy a siker vitathatatlan) alapvetően két dolog biztosította. Mindenekelőtt a darab. Rossini mestermunkája regeteg fölös terhet elbír a hátán úgy, hogy értékei mégis ragyognak, különösen, ha ehhez még jó vokális produkciók is hozzásegítenek. Mindkét tenor kitűnő adottságokkal rendelkező fiatal művész, Rab Gyula dallamérzékenységével, Hanczár György színpadi jelenlétével tűnik ki. A Figarók, Kendi Lajos és Balla Sándor komoly tapasztalatukkal segítik az előadást. Altorjay Tamás hozza régi színvonalát Basilióként, Pataki Bence ugyanebben a szerepben jelentős előrelépést mutat. Vada Juli zseniális Berta, Frankó Tünde is jó. Jók a kicsik, Szélpál és Major, mint Fiorello, Taletovics mint őrtiszt. Kovács Éva hatalmasat fejlődött, Rosinája kedves, egyéni és virtuóz. Banai Sáráról egyelőre nincs mit írni.

 

A siker másik záloga a tömérdek rendezői ötlet, az állandó nyüzsgés, amely ugyan nem a mű eredeti szellemében, hanem alapvetően annak ellenére, ahelyett, de mégis rendkívüli hatásfokkal képes ébrentartani a közönség figyelmét és biztosítani a tapsokat. Az előbbiekben minősített vokális produkciók szinte mindig csak a rájuk aggatott pótcselekményeken áttörve képesek érvényesülni. Figaro belépője alatt három markos borbélysegéd borotválja a nézőket a széksorok közt (természetesen maffiózókhoz illő fekete szemüvegben – jaj ezek a klisék!– mintha Kero harminc év előtti bakátstéri Carlos-ából lépnének elő), Rosina a belépőt Berta és Ambrogio (Nemes Roland) szünni nem akaró tevés-vevése közben adja elő, Bartolo – amúgy iszonyatosan meghúzott – áriája közben bemosakszik, s a kiirthatatlan Berta + Ambrogio segédletével kegyetlen vizsgálatra készül és így tovább... Akármilyen jól teljesítenek az énekművészek, produkciójuk szükségszerűen kísérőzenévé silányul, a nézők figyelmét a rendező vonja magára, rá kell figyelni, arra, amit ő talált ki, ő adott hozzá a véleménye szerint nyilván gyenge, megtámogatandó műhöz, s a – véleménye szerint – kiszámíthatatlan, esetleges szólistai értékekhez. Na már most Kero ezt jól csinálja. Ötletei mindig vannak, jobbak-rosszabbak vegyesen, de a hatás biztos. A szereplők jönnek mennek, a három maffiózó, ha épp nem borotvál, Rosinának udvarol, ki horgászni indul, ki tüzet oltani rohan (mert a vihar-zene alatt természetesen villám csap Bartolo házába). Mondanom sem kell, hogy a nyitány alatt szemtanui leszünk Bartolo és házanépe Sevillaba való költözésének, kicsit zavarosan ugyan, de megismerkedünk a darab szereplőivel, szóval Kero gondoskodik arról, hogy egy pillanatig se unatkozzunk, de arról is, hogy egy pillanatig se tudjunk a darabra magára figyelni, csak őrá, az ő remek ötleteire.

 

Úgy hírlik, az előadás egy szép terv első állomása. Előadták már Szentendrén, s színre kerül majd Budapesten az Operettszínházban, s más helyszíneken is, olyanokat is beleértve, ahol egyébként nincs operajátszás. A terv ötletgazdája és megvalósítója Vadász Dániel – maga is kitűnő tenor – szerint a cél: új lendületet adni a magyar operaéletnek, új közönséget bevonni az operakedvelők táborába, s nem mellesleg, új lehetőségeket nyitni a kitűnő magyar operaművészeknek. Őszintén remélem, a terv megvalósul, és tiszta szívvel kívánok sok sikert a közreműködőknek. A szegedi Sevillait látva úgy gondolom, van remény a sikerre, de a láthatóan komoly munkával létrehozott produkció arra a csapdára is felhívja a figyelmet, ami az egész remek kezdeményezést tévútra viheti. Egy opera befogadása ugyanis – csak úgy, mint a létrehozása – nem könnyű, nem egyszerű feladat. Minden egyes operai alkotás, és minden előadás számtalan tényező együttes erőfeszítésének következtében jön létre, szövegíró, díszlet és jelmeztervező, zenekar, kórus, színház, közönségszervezés, stb stb. Az eredmény is ilyen, sok, különböző oldalról megközelíthető műalkotás, amelynek értékei egycsapásra nem tárulnak fel, megértéséhez, élvezetéhez sok-sok alkalomra van szükség. Ezért hiba azt gondolni, abból kiindulni, hogy elég a nehezebben megközelíthető összefüggéseket leegyszerűsíteni, ...például egy könnyen érthető, hatásos, szaftos poénokkal tűzdelt, ám kabaré nívójú szöveggel felváltani a valódi viszonyokat mind tartalmában, mind formájában kifejező eredetit, ...vagy látványos cselekményekkel elterelni a figyelmet a zene elvontabb, több figyelmet kívánó történéseiről (vagy urambocsá' egyszerúen kihúzni azokat),... egyszóval a valódi értékeket csak részben felmutatva, egy lebutított, leegyszerűsített előadással a megértés, a hozzáférés útját a valódinál könnyebnek láttatni.

 

Ja, és el ne feledjem, a férfikar együtt is, tagonként is kitűnő volt, a zenekar és a két karnagy, Pál és Gyüdi tette a dolgát. Székely László díszlete túlsúlyos, mint az egész előadás, a jelmezek jók, de nem egyéniek, kivéve talán Almaviva énektanári szerelését.

 

Hírek
• Különleges előadással zárul a Nemzeti Filharmonikusok évadzáró hangversenye a Dohány utcai Zsinagógában
Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)
A mai nap
történt:
1821 • A bűvös vadász bemutatója (Berlin)
született:
1927 • Ilosfalvy Róbert, énekes († 2009)
1943 • Marton Éva, énekes