Bejelentkezés Regisztráció

Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc.


655 kokusz 2018-03-13 19:44:31

200 ÉVE - 1818.márc.11-én született Marius Petipa:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Marius_Petipa


654 Ardelao 2018-03-12 10:26:11

 

81 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el HUBAY JENŐ világhírű hegedűművész, zeneszerző és zenepedagógus.

(1858. szeptember 15. Pest – 1937. március 12. Budapest)

 

HUBAY JENŐ, a magyar zenekultúra vezére, nesztora a Központi városháza üléstermében halt meg tragikus hirtelenséggel 1937. március 12-én, pénteken délután hat óra 12 perckor. A főváros városgazdasági bizottsága ankétot tartott az idei Szent István-ünnepségek megrendezése tárgyában. Az értekezlet több pontjának részletes letárgyalása után Cselényi Pál bizottsági tag felvilágosítást kért Hubaytól, hogy nem lehetne-e a Városi Színházban, augusztusban opera előadásokat rendezni.

Hubay erre így, felelt:

«Én is erre gondoltam, ez a legjobb megoldás, mert az Operaházban nagyon költséges dolog lenne nyáron előadásokat tartani. Amint Márkus László barátom mondotta, az augusztusi előadások kétszázezer pengőbe kerülnének az Operaháznak. A Városi Színház minden tekintetben megfelelne ennek a célnak is, nem kellene egyéb, mint kiváló művészek szerepeltetése. Fellner barátom, az Operabarátok elnöke, aki azonban ennek a bizottságnak nem tagja, mindig azt hangsúlyozta, hogy a külföldi sztárok, . . .»

Amikor idáig jutott, hirtelen elsápadt, ráborult az asztalra és melléből hörgő hangok fakadtak. A bizottság konsternálva tódult köréje, orvosért, mentőkért telefonáltak. Mire segítség érkezett, az ősz Mester kilehelte nemes lelkét.

 

A ZENE, 1937. március 16. (XVIII. Évfolyam, 10. szám)


653 Búbánat 2018-03-11 12:35:16

Ma 111 éve született Polgár Tibor, zeneszerző, karmester  (Budapest, 1907. március 11. - Toronto (Kanada), 1993. augusztus 27.)

 

Bónis Ferenc: Két magyar muzsikus a XX. századból: Polgár Tibor és Ránki György

/www.hitelfolyóirat.hu/

Idézem a Polgár Tiborra vonatkozó írást:

A Magyar Rádió első hőskorának, 1925-től 1950-ig, felejthetetlen művészalakja volt Polgár Tibor. Róla túlzás nélkül elmondható, hogy munkássága elválaszthatatlan az intézmény történetétől. Működött ott mint karmester, zongorakísérő, zeneszerző, hangjáték-komponista, művészi értékű zenei tréfák kiötlője, feldolgozások készítője – rádiós pályája csúcsán pedig, 1950-ig, mint művészeti igazgató. Ha Bartók zongorázott a stúdióban – mert abban a korban, 1940-ig, viszonylag gyakran került erre sor –, Polgár Tibor nem röstellte, hogy kottalapozóként teljesítsen mellette szolgálatot, vagy a jobb hangzás kedvéért, ő maga tologassa a mikrofonállványt a kötelességét félvállról vevő rendező helyett. Polgár Tibor, maga is kitűnő művész, jól tudta: ezekben a rendkívüli pillanatokban van a legközelebb a nagy zenetörténet sodrához.

Nevét hamarabb megismertem, mint őt magát. Családunk krónikája szerint az első összefüggő mondat, melyet jelen emlékezés írója (akkor még: a beszéd elemeit felfedező csecsemő) ki tudott mondani, így hangzott: „zongorán kíséri Polgár Tibor”. Amiből semmi más nem következik, mint az, hogy nálunk állandóan szólt a rádió. És abban ez a mondat hangzott el a leggyakrabban.

Sok víz folyt le a Szinván, míg személyesen is találkozhattam gyermekkorom legendás személyiségével – sőt: hogy együttműködhettem vele. Rádiós pályám hajnalán Tibor még dolgozott egy ideig a Bródy Sándor utcában; mint zeneszerző és karmester pedig később is gyakran megfordult ott. Középtermetű, sovány ember volt merészen ívelt orral, homlokába hulló hajtincsekkel, jellegzetes, kis fekete bajusszal. Beszédében enyhe pöszögésre figyeltem fel – ez azonban valahogy hozzátartozott egyéniségéhez. Kezdettől fogva csodáltam sokoldalúságát, munkabírását, átfogó zenei tudását. Új művek előadásakor, amikor is a zenekari tagok kézzel másolt szólamokból játszanak, elkerülhetetlenek az íráshibák. Ezeket, rögtön az első próbán, kapásból „fülön csípni” és az írott anyagot legott „tisztába tenni”: elsőrangú hallást és hangszerelési jártasságot kíván. Tanúja voltam ilyen „rend-próbáknak”. Tibor, lekopogva a zenekart, habozás nélkül közölte a szóban forgó muzsikussal, hogy egy-egy hang helyett milyen hangot kell igazában játszania. Ebben nem ismert tréfát.

Mert máskülönben nagyon is ismerte a tréfát. Kiváló megfigyelő és elbeszélő volt. Egy ízben Karinthy Frigyesnél vendégeskedett, ahol éppen az eszperente-játék járta. Minden feladott szót egy másikkal kellett helyettesíteni, előre megszabott, azonos magánhangzókkal. Tibor a maga nevét „adta fel” a házigazdának, azt kellett csupa e-betűs szóvá vagy szavakká formálnia. Karinthy – az ilyen nyelvi játékok nagymestere – gondolkodott, gondolkodott, de nem jutott eredményre. Későre járt, elbúcsúztak megoldás nélkül. Tibor hazament.

Otthon távirat várta Karinthy Frigyes aláírásával. Szövege ez volt: „Nemzet gyermeke, te meg te, hegy leve.” Nemzet gyermeke – vagyis „polgár”. Te meg te: vagyis „ti”. Hegy leve: vagyis „bor”. „Polgár Tibor”, csupa e betűvel. Nevezett „nemzet gyermeke” kifogyhatatlan volt az ilyen és ehhez hasonló történetekből. Kérésemre néhányat, élete végén, hangszalagra mondott. 1961-ben ugyanis feleségével, Nagykovácsi Ilonával, a negyvenes évek énekes sztárjával, elhagyta az országot. Előbb Németországban, majd haláláig Kanadában élt. Néhány emlékét önnön fiatalságáról és mesteréről, Kodályról, megőrizte a hangszalag:

  • „Mi, mai idősek, akkori fiatalok, mind tekintélytisztelők voltunk, általában minden felnőttnek megadtuk a kellő tiszteletet. Nem nehéz elképzelni tehát, mit éreztem Kodály Zoltán iránt, aki a Zeneakadémia zeneszerzés professzora volt, azonkívül pedig – bár aránylag kevés művet írt – nagy zeneszerző is. Elérkezett a félve várt nap: megjelenésem Kodály tanár úr színe előtt, amikor megtudhatom tőle, hajlandóe tanítványául felvenni. Képekről már ismerem őt, de most, élő valóságában, mégis meglepett. Megjelenésében volt valami nagyon romantikus – ilyennek írta le Bohémélet című regényében Henri Murget Rodolphot, a költőt –, e romantikus külső mindamellett merőben különbözött minden más földi halandóétól. Vörhenyes, dús haja homlokába hullott, arcát rövid, sűrű szakáll borította. Lavallier-nyakkendőt viselt: széles, fekete szalagot, amely fent nagy csokorba volt kötve, két vége szabadon lelógott. Nagy, bocskorszerű cipőt hordott akkoriban, s ha az utcán járt, kabát helyett köpönyeget. Kétféle tekintete volt: egy szelídebb meg egy másik, amellyel ha ránézett az emberre, annak kocsonyává vált a lába. Halkan, kimérten, rendkívül keveset beszélt. Hangja kissé magas színezetű volt, nem átható; legtöbbször úgy hangzott, mintha álomból ébredt volna. Egész magatartása olyan volt akkoriban, mintha el akart volna különülni a világtól, mely vajmi kevés megértést tanúsított iránta. Ilyen volt Kodály tanár úr, akkor, 1923-ban, amikor nem kis szorongással léptem színe elé, kérve, hogy fogadjon tanítványának. Kodály meghallgatott. Hosszú szünet után rám nézett azzal a bizonyos „kevésbé barátságos” tekintetével, és tompa hangon annyit mondott: Agyrém. Jóval később realizáltam, miért mondta ezt egy pályát választó fiatalembernek – a saját hivatásáról. Azt akarta értésemre adni, hogy itt minden inkább lehetsz, szabó, suszter, hivatalnok, még miniszter is, csak új utakat kereső, komoly zeneszerző nem. „

Elvégezvén Kodály zeneszerző-iskoláját, Polgár Tibor mestere lett a zenei tréfa műfajának is. Gyakran mondogatta, hogy csak kétfajta zenét ismer: jót vagy rosszat. Másfajta megkülönböztetésről hallani sem akart. Ezt az elvet nemcsak hirdette, de gyakorolta is. Szerzőként, előadóként otthon volt a művészi és a szórakoztató muzsika minden ágában. Pompás humorát is kamatoztatta műveiben. Tanú rá, egyebek közt, A törpe és az óriás című zenei tréfája, melynek főszereplői: a piccolofuvola meg a tuba. Talán nem kell elárulnom, hogy melyik hangszer melyik „karaktert” alakítja.

Sokoldalú művész volt. Örömmel vett részt az elfeledett Erkel-kortársak feltámasztását célzó terveim megvalósításában. Doppler Ferenc és Károly, Thern Károly, Császár György és mások operarészletei az ő vezényletével elevenedtek meg, és váltak a rádióműsor szerves részévé. Legfontosabb ilyen jellegű vállalkozása Erkel Ferenc Dózsa György-operájának felélesztése volt. E mű felújítását hosszú évekig tervezte az Operaház: színpadra állítására külön munkabizottságot hozott létre. Ám akkoriban ez a testület sem tudta a művet „életre hívni”. Jókai és Erkel Dózsa-figurája nem egyezett az 1950 körüli vezető politikusok Dózsa-képével – és ezen semmiféle átdolgozás nem segíthetett. Operaházi felújítása tehát nem került napirendre. Annak azonban, hogy az opera legszebb részleteit bemutassuk a Magyar Rádióban, nem volt akadálya. Ennek zenei irányítása Polgár Tibor munkája volt 1953-ban. Emlékezetes sikerrel látta el feladatát.

Tibor nemcsak a Bródy Sándor utcai stúdióban volt otthon, hanem a hangversenytermekben és a filmgyárban is. Nagyon sok filmhez komponált zenét – ezek egyike-másika örökzöldnek bizonyult. Egy magyar játékfilmben, a Gázolásban önmagát alakította. A film egyik jelenete a Zeneakadémia nagytermében, hangversenyen játszódott: azon néhány másodpercig látni lehetett Polgár Tibort, amint Liszt Esz-dúr zongoraversenyét vezényli. Ennél több mozgókép nemigen maradt fenn karmesteri munkájáról.

Annál többet őriz zeneszerzői tevékenységéről a celluloidszalag. Például a Halálos tavasz című Zilahy-film muzsikáját. A negyvenes években alig volt olyan ember Magyarhonban, aki ne hallotta volna e film slágerét Karády Katalin előadásában: „Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte.”  És egy másik magyar filmben, Nyíri Tibor Díszmagyarjában hangzott el tengerész-díszindulóként az a matrózdal, melyet eredeti formájában – valcerritmusban – feleségének, Nagykovácsi Ilonának írt Polgár Tibor: „Tengerész, óh szívem tengerész.”

Rengeteg kompozíciója közül e kettő vált a legismertebbé. A maga műfajában, kétség kívül, klasszikussá.

Polgár Tibor

Születés: Budapest, 1907. március 11.

Halálozás: Toronto (Kanada), 1993. augusztus 27.

Szülei: Polgár Géza újságíró, Sziklay Sarolta Karolina
Nagybátyja vitéz Sziklay György István tábornok
Díjai: Erkel-díj (1952, 1953)

Gimnáziumi tanulmányai után a budapesti Tudományegyetemen esztétikát és művészettörténetet hallgatott, ezzel párhuzamosan a Nemzeti Zenedében és a Zeneakadémián Kodály Zoltán, Siklós Albert és Keéri-Szántó Imre tanítványa volt zeneszerzés és zongora szakon. A Magyar Rádió megalakulásakor (1925) a Rádió zeneszerzője, 1929. december 1-től karnagya, 1945-től a zenei osztályának vezetője, 1949-től 1950-ig művészeti igazgatója volt. A 30-as években egy ideig a Nemzeti Színház karmestere volt. 1944-ben a zsidótörvények megszigorítása miatt nem dolgozhatott, későbbi felesége, Nagykovácsi Ilona bújtatta. 1958-1961 között a Petőfi és a Jókai Színház zenei vezetője. 1961-ben emigrált; előbb az NSZK-ban, 1964-től Kanadában élt, ahol 1966-tól 1975-ig az University of Toronto zenei fakultásának tanára volt.

1929-ben áttért a református hitre. 1947. július 10-én feleségül vette Nagykovácsi Ilona énekesnőt.

A harmincas évek közepétől kedvelt zeneszerző, számos nagy filmsiker fűződik a nevéhez. Zilahy Lajos filmjeit mindig ő hangszerelte. Népszerűsége a háború után is töretlen volt. Egyik utolsó, 1957-es filmjében meg is jelenik egy operaházi zenekar élén.

Sokoldalú zeneszerzői életműve magában foglalja a komoly- és a könnyűzene egész területét.

Főbb művei - a számtalan filmzenéje mellett, 

Florentin kalap (1948); A furfangos özvegy (1948); A kérők - opera (1955); A szókimondó asszonyság – rádiódaljáték (1960);  A lepecsételt asszony – rádiódaljáték  Krúdy Gyula elbeszélése nyomán, Kristóf Károly szövegére és verseire (1962); A Strange Night (1973).

Polgár Tibor vezényletével készült opera-, operett- és daljátékfelvételei közül:

Erkel: Dózsa György - keresztmetszet

Ránki: Pomádé király új ruhája

Részletek, Huszka (Bob herceg), Suppé (Boccaccio); Hervé (Nebáncsvirág) stb.  műveiből

Hervé: Lili

Zeller: A madarász (1959)

Kacsóh: János vitéz (1959)

Lecocq: Angot asszony lánya (1960)

Polgár: A szókimondó asszonyság (1960)


652 Búbánat 2018-03-08 11:02:42 [Válasz erre: 651 Ardelao 2018-03-08 00:31:34]

BERLIOZ: Fantasztikus szimfónia, Op.14 - ez a darab is felhangzik ma este a Müpában - a koncert összeállítói gondoltak a komponista halálának mai évfordulójára...


651 Ardelao 2018-03-08 00:31:34

 

149 évvel ezelőtt hunyt el Louis Hector BERLIOZ nagy francia romantikus zeneszerző, karmester, író és zenekritikus.

(1803.december 11. – 1869.március 8.)

„Minden idők egyik leghatalmasabb zenei zsenije” – írta róla Romain Rolland.

 


650 Búbánat 2018-03-07 21:53:41

649 Búbánat 2018-03-07 11:04:57

Ma 93 éve született Lehoczky Éva, koloratúrszoprán énekesnő (férjezett nevén Lammel Erichné)

(Debrecen, 1925. március 7. –Budapest, 2016. december 6.)

A Film Színház Muzsikában jelent meg az alábbi képes-szöveges cikk Róla, abból az alkalomból, hogy a Magyar Televízió portréfilmet készített vele

(1981. március 14. /11. szám)

PORTRÉFILM LEHOCZKY ÉVÁRÓL (1981)

„Lassan érünk messzire…”

- vallja a Magyar Állami Operaház érdemes művésze, akiről az elmúlt napokban portréfilmet forgatott a Magyar Televízió. Teljesítménye szinte páratlan az operairodalomban, 25 esztendeje énekli a koloratúra szopránok bravúr-szerepét, Mozart A varázsfuvola című operájában az Éj királynőjét az Operaház színpadán.
Lehoczky Évát a Zeneakadémia elvégzése után „világviszonylatban figyelemre méltó hangjával” - ahogyan vizsgájáról a kritikusok írtak - a Fővárosi Operettszínház szerződtette.

— Ezt tulajdonképpen Gáspár Margitnak, a színház akkori igazgatójának köszönhetem — mondja -, és hálás vagyok érte. A klasszikus operettek egész sorában léptem fel, ugyanakkor Oláh Gusztáv főrendező meghívott az Operába, hogy énekeljem el az Éj királynőjét. így azután egyik este operettben énekeltem, táncoltam, a másik napon pedig az operairodalom egyik leghanggyilkosabb szerepét énekeltem el.  Nagyon nagy kerülővel jutottam el az operához. Sokszor éreztem úgy, hogy feladom, nem tudom tovább csinálni sem idegekkel, sem hanggal.

Sok-sok év után mégis sikerült. Tíz esztendeje tagja a budapesti Operának.

— Közben rengeteg minden történt velem. Szólistája lettem a Filharmóniának, ám egy idő után szabadúszóként jártam az országot, dallal, operával, operettel koncerteztem itthon és külföldön. Akkoriban tanultam meg, hogy csak tudással és szorgalommal lehet érvényesülni.

Az egri Gárdonyi Géza Színház szerződtette, megint operettprimadonna lett, ám egy szerencsétlen pillanatban megszűnt a színház.

— Lehet, hogy nekem ez szerencsét hozott, mert utána az NDK-beli Kari Marx Stadt-i Operához kerültem. Többek között elénekelhettem a Szerelmi bájital Norináját, a Hoffmann meséiben mind a három szerepet, Britten Albert Herring című operájában a tanítónőt, a Szöktetés a szerájból című opera Constanzáját. Mindig vágytam valami után, mindig szerettem volna elérni valamit. Nem öt szerepet akartam egyszerre megkapni, hanem esetleg egyet, de azt nagyon jól megcsinálni.


Lehoczky Éva még egy kerülő után - két évig a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatának tagja volt - végül is megérkezett a budapesti Opera színpadára. A sevillai borbély Rosinájaként mutatkozott be megérdemelt nagy sikerrel. Azóta több szerepben — Lammermoori Lucia, Gilda — igazolta, hogy különleges hangi adottságaival, fényes, töretlenül friss, biztonságos technikájú koloratúra szopránjával igazi értéke a magyar operajátszásnak.

Az Egy hang — nyolc maszk című televíziós portréfilmet Ruitner Sándor szerkesztette, Békés András rendezte.

„Lehoczky Éva operaénekesnő a koloratúrszoprán fogalmának ideális megtestesítője volt, lírai és drámai szerepeket egyaránt énekelt, emblematikussá vált alakítása A varázsfuvola című Mozart operából az Éj királynője.
Lehoczky Éva előadásában elhangzó művek: Verdi: Az álarcosbál - Oszkár áriája; Thomas: Mignon - Philine áriája; Vincze Ottó: Bolero - dal; Cole Porter: Easy to love - sanzon; Del Campo: Ugye, gondolsz rám? - sanzon; Mozart: A varázsfuvola - Éj királynőjének áriája.”


648 Búbánat 2018-03-06 10:36:23 [Válasz erre: 647 Ardelao 2018-03-06 00:31:31]

A Dankó Rádióban -  "Túl az Óperencián" - Kodály Zoltánra emlékezett a felelős szerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya.

A műsor elején felcsendültek a Székelyfonó dallamai - a bejátszott felvételeken énekelt Palcsó Sándor és a Magyar Rádió Énekkarának Nőikara, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát Ferencsik János vezényli.

Délután, a 6 órakor kezdődő ismétlésben, újra meghallgatható ez az adás.


647 Ardelao 2018-03-06 00:31:31

51 évvel ezelőtt hunyt el KODÁLY Zoltán dr.

Háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja, majd elnöke.  

(1882. december 16. Kecskemét - 1967.március 6. Budapest)


646 Búbánat 2018-03-04 16:09:17

Mai születésnaposok:

Kalmár Magda  - szoprán, opera-énekesnő

Póka Éva színésznő, rendező         

 

Mai napon emlékezhetünk eltávozottainkra is:

Simándy József, tenor, opera-énekes – ma 21 éve hunyt el (1916. szeptember 18. - 1997. március 4.)
 

Delly Rózsi, szoprán, opera-énekesnő – ma 18 éve hunyt el (1912. december 16. - 2000. március 4.)

 

Petress Zsuzsa, operett-primadonna - ma 17 éve hunyt el (1928. december 11. - 2001. március 4.)

 


645 Búbánat 2018-03-01 10:21:02

Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) Emlékév jegyében

Ma este a Bartók Rádió közvetíti (19.35 – kb. 22.00)

Kapcsoljuk a Zeneakadémia Nagytermét

Arany-dalok

Az Arany János Zeneszerzőverseny Díjkiosztó Gálahangversenye

Az Arany János Emlékév alkalmából kiírt zeneszerzőverseny győztes pályaművei

Km.: Halmai Katalin, Kiss Judit Anna, Rálik Szilvia, Szakács Ildikó, Kéringer László, Najbauer Lóránt, Pataki Bence, Szappanos Tibor (ének),

Virág Emese, Kiss Péter (zongora), és a

Liszt Ferenc Kamarazenekar (művészeti vezető: Tfirst Péter)
Vezényel: Madaras Gergely


1. Arany János: a) A hegedű száraz fája, b) Igyunk biz azt egy-egy kicsit, 
2. Kadosa Pál: Csendes dalok - dalciklus, 
3. Reinitz Béla: Bor vitéz, 
4. Mosonyi Mihály: Letészem a lantot, 
5. Szendy Árpád: Az elhagyott lak, 
6. Reinitz Béla: Mátyás anyja, 
7. Kodály Zoltán: a) Kádár Kata, b) Barcsai, 
8. Molnár Viktor: Vörös Rébék, 
9. Szabó Barna: Kintsugi, 
10. Dragony Tímea: Virradás, 
11. Sáry László: Tamburás


Km.: Hegedűs D. Géza (színművész)

Mv.: Bősze Ádám


(Ism. március 14., 12.36)

 


644 Ardelao 2018-03-01 09:22:57 [Válasz erre: 643 B.Cs 2018-03-01 09:14:13]

Nagyszerű ez a link. Köszönet, azt hiszem, mindannyiunk nevében.


643 B.Cs 2018-03-01 09:14:13

A Parlando folyóiratban találtam: "1073 magyar zenepedagógus és zeneművész születési évfordulója".     http://www.parlando.hu/2018/2018-1/2018_evi_szuletesnaposok.htm      Köszönet és tisztelet a szerzőknek. Érdemes beleolvasni... akár "elfeledett vagy kevéssé ismert művészek", akár "a komolyzene jelene és jövője" (múlt nélkül nincs jelen, s jövő) és még sok más aspektusból is. 


642 Búbánat 2018-02-27 12:47:12

branyicskai báró Jósika Miklós, író, újságíró, a magyar romantikus regény megteremtője ma 153 esztendeje halt meg, emigrációban. (Torda, 1794. április 28. - Drezda, 1865. február 27.)

Lásd: Wikipédia

Ősbemutatót tartottak a Millenáris Teátrumban 2001 novemberében:

A zenés színházi esték sorozatában Sáry László Adoriánok és Jenők című kamaraoperáját vitték színre.

Az Adoriánok és Jenők librettóját - Jósika Miklós színműve alapján - Sáry László állította össze. Az 1995-ben komponált darab története szerint a két család között emberemlékezet óta viszály dúl: támadást megtorlás követ, a megtorlást újabb csapás, de a gyűlölség eredetéről senki nem tud.

Az előadás narrátora: Maros Ákos; énekes közreműködői Fodor Gabriella, Nógrádi Gergely, Laborfalvi Soós Béla, zenész résztvevői Csalog Gábor zongora, Salamon György szoprán szaxofon, Csalló Roland basszetkürt és Bajusznács Mihály basszusklarinét. A darabot Harangi Mária rendezésében mutatták be.

Jókai mellett máig legkedvesebb magyar regényíróm Jósika, az összes művét beszereztem (döntően első és második kiadások), elolvastam, könyvtáram polcain nagy becsben tartom.

Találtam egy szép cikket, amely Jósika halála centenáriuma alkalmából jelent meg a Magyar Nemzetben.

Ebből a méltatásból idézek:

Magyar Nemzet, 1965. február 27.

Ma 100 éve halt meg  JÓSIKA MIKLÓS

1865. február 27-én, száműzetésének tizenhatodik évében, hetvenegy éves korában halt  meg Drezdában Jósika Miklós, a magyar regényírás megteremtője. A nagy múltú erdélyi főnemesi család sarja lelkesedéssel vett részt a reformkor s a szabadságharc küzdelmeiben: tagja lett az országgyűlésnek, a Honvédelmi Bizottmánynak — amiért a bukás után száműzetésbe kényszerült, s itthon a haditörvényszék jelképesen halálra ítélte. Száműzetéséből „Az Eszter szerzője" álnévvel küldözgette haza sűrű egymásutánban regényei kéziratát, hogy szorongató anyagi gondjain enyhítsen. „Az Eszter szerzőjé"-ben a hazai közönség hamar fölfedezte az Abafi szerzőjét, a megelőző évtizedek legnépszerűbb, legsikeresebb regényének íróját. Mert Jósika már az emigráció előtt kezébe vette a regényíró tollat. Amikor Vörösmarty és Bajza biztatására — s mágnás rokonsága heves ellenzésére — 1836-ban megírta lényegében első s máig is legismertebb regényét, az Abafit — — irodalomtörténeti tettet vitt véghez.

A könyvtárban egyszer eltűnődtem egy olvasón. Nem kapta meg a kért Jókai-köteteket, erre odaült a katalógushoz, kikereste és kiírta a Jósika-regények jelzeteit, s önelégülten vitte haza a könyveket, mint zsákmányát a vadász. Tudta, hogy hasonlót talált, az olvasó ösztöne csalhatatlan.
Akkor is az volt, amikor Jósika Miklós regényei első ízben láttak napvilágot, másfél századdal ezelőtt. Akkor már ismerték Magyarországon Dugonics Andrást, olvasták Fáy és Vajda Péter regényeit. Dugonics Etelkájának köszönhették a magyar lányok a reformkorban az Etelka nevet. De három első regényírónk nem tudta megfogni a magyar olvasó szívét. Első ízben ez Jósikának sikerült.
Értette a módját, született elbeszélő volt. Amit elmond, tüstént megelevenedik előttünk. A regény kényesebb jószág a versnél, hamarább romlik. Százéves prózán már lépten-nyomon rozsdafoltokra akadunk. Csodálatos az igazi író ereje: prózája is dacol az idővel. Jósika regényei rég kimentek a divatból, pedig ereje és zamata van bővérű prózájának. Előttem a Csehek Magyarországban, Jósika egyik legjobb műve.  Jósika leíró tehetsége is megmutatkozik benne; színes és hiteles festő, aki akkora erővel tudta "szellőztetni a múlt kárpitját”, ahogy az előszóban maga írja, meghódította a magyar olvasót.
Értett a katonai bravúrhoz. Fiatal korában, mint huszártiszt, az olaszországi Mincio melletti csatában kitüntette magát. Napóleon seregével állott harcban, csatatéren léptették elő hadnagyból főhadnaggyá. "Nagy dolgokra van hivatva, főhadnagy!* — mondotta Jósikának a tábornok. Az osztrák generális aligha gondolt arra, hogy Napóleonnál is veszélyesebb ellenfelet kell legyőznie a hetyke bajszú, piros orcájú ifjú tisztnek: az olvasói közönyt. Neki kell összetoboroznia az ország olvasóit s odaültetnie óraszámra saját műveihez. Látta, hogy Kisfaludy Sándor dunántúli várregéi milyen kapósak, a mily lelkesedéssel olvassák a fiatalok Vörösmarty elbeszélő költeményeit. Ír néhány röpiratot Széchenyi szellemében a népnevelésről, nép- egészségügyről, az erkölcsi nevelésről. Minden idegszála azért feszül, hogy tegyen valamit a hazáért, "Merjünk cselekedni!” — írja egyik röpirata. Egyszerre csak ott áll előtte a magaszabta feladat: megeleveníteni a magyar múltat, regényben és elbeszélésben.
Hosszú, vékony, szenvedélyes vonalú betűivel megírja első történeti regényét. Mondják, hogy ifjúcska korában otthon, a csöpp tordai kastélyban a cselédség közé vegyült s hallgatta a meseszót és dalokat, ahogy nők és öreg férfiak ajkán munka közben előbuggyan. Most olvassa a régi erdélyi emlékirat-írókat, fellapozza a magyar történeti kútfőket, krónikák ódon szövegét bújja. Egy-egy szép mondás, egy-egy szállóige úgy rakódott rá, mint gyümölcsre a harmat. S egy regényes főúri és katonaélet után, és mivel házassága nem sikerült, keresi a magányt s elvonul egy erdélyi zugba, tollat ragad, írni kezd.
Idehaza nincsenek mintaképei, a határon túlra néz, mit mívelnek a németek s az angolok.  S Kisfaludyt és Vörösmartyt idézve egy-egy fejezete élén: megírja a magyar múltat, Zrínyit és a Rákócziak korát, Báthory Gábor és Bethlen Gábor Erdélyét, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás Magyarországát, Izabella és János   Zsigmond idejét, a tatárjárást. A Szegedi boszorkányokban a XVIII. századot is. "Egy új világ tárult” Jósika műveiben elém — írja róla halálakor a mesternél nagyobb tanítvány, Jókai Mór.
Nevelő gondolata is van a múlt felelevenítésével. Azt kívánja, az olvasó ne csak belemerítkezzék a múltba, okuljon is belőle. Kitűnő érzékkel elsősorban a nőolvasókkal gondol. Ismeri őket, tudja, ha őket megnyerte, megnyerte a magyar olvasóközönséget.
Nem múló sikerre pályázott. Tudja, mit jelent az, ha az "élet eleven, igéző színekkel festetik”. Hitelesen rajzolja környezetét, pompás leírásai reálisak. Például hosszan öltözteti hőseit és hősnőit, hogy alkalmunk legyen elgyönyörködni a ruhákban. Az eleven és hitelesen vázolt háttérben történeti és költött figurákat elegyít, de mind a valóságon túlcsorduló természettel mozognak. A romantikus szenvedélyek izzása elragadta az olvasót.
Jósika tudta a titkot, hogy ha a főalak túlságosan komor, oda kell cseppentenie a mellékalakokba a humor aranyló színét. A hazát sem úgy kapjuk örökségbe, hogy tétlenül üljünk rajta, mint egy lisztes zsákon, s hörcsög-mosollyal malmozzunk ujjainkkal, hisz megvan a liszt. Minden nemzedéknek harcolnia kell az országért. Ez a Jósika tanítása, mely azóta minden regényírónké is. S nemcsak királyokat és főurakat szerepeltet műveiben, hanem a történeti erő jogán elsőnek mutatja be a nép millióit. Száz szép magyar parasztarc, száz bátor katonafej, száz csillogó menyecskeszem tekint ránk Jósika sűrű, tömött sorú regényeiből. Ez a báró, akár Eötvös József, nem maradt állva a kastély lépcsőjén, lejött a nép közé, elvegyült az udvaron a parasztok és katonák társaságában. S ez nem gesztus volt, hanem meggyőződése, magatartás, őszinte emberség. S még egy érdekes vonás. Jósika szeretettel és barátsággal szól a régi Magyarország nemzetiségeiről is, akár románok, akár szlávok, jó szomszédokat lát bennük, akár később Jókai, Mikszáth, Krúdy és Móricz.


Közismert megállapítás, hogy Jósika az angol Walter Scott módszerét követte, magyar Scott lett belőle, történeti regényírásunk atyja. S ez nem kis érdem. Walter Scottnak lenni Magyarországon párhuzamos erőfeszítés volt az európai prózával. Jósika nem másolt, hanem alkotott. Könyvei a hazai kiadás után már hónapokon belül külföldön is megjelentek. A németek tizenhét regényét fordították le. Scottnak jelentős érdemei vannak, romantikája átível a realizmusba, Balzac nagy írónak tartotta, tőle tanulta a leírást. Az írói energiák sem vesznek el, akár a fizikaiak.
Ezért érezzük jelentősnek Jósika Miklós kezdeményezését, most, száz évvel halála után is. A versolvasó magyarhoz elővarázsolta a regényolvasó magyart.  A levett kalap, mellyel egykor Abafi-ját köszöntötte a kritikus, ma is esedékes.

/Szalatnai Rezső/

Jósika Miklós báró sírja Kolozsvárott, a Házsongárdi temetőben.


641 Ardelao 2018-02-27 11:14:15

Képtalálat a következőre: „Borodin”

131 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el (1887. február 27.)

Alexander Porfirjevics BORODIN,

a kiváló orosz zeneszerző és kémikus, az „Ötök” tagja.

Rá emlékezve idézem az alábbi riportot:

„Borodin: Igor herceg

Gách Marianne:

Beszélgetés Issay Dobrovennel

Mi a titka, hogy ennek a furcsa, tehetséges, átszellemülten lángoló tekintetű embernek, akinek nevétől és sikerétől hangosak ma az Operaház és a hangversenytermek falai, nincsen talán egy ellensége sem? Ma Dobrovent meghallgatni az Operában éppen olyan kötelező jó-szokás, mint politizálni. Dobrovenről beszélgetnek nálunk mindenütt. Nem vitatkoznak, hanem társalognak, rajonganak boldog együttértésben. Ebben a zavaros és fárasztó idegenforgalomban aligha akad Budapestnek népszerűbb és dédelgetettebb vendége, mint ez az Oroszországból jött, kiváló karmester, aki norvég állampolgársággal járja a világot, és akinek az otthona a karmesterpult, bármelyik ország minden városában.

Az Operaházban, a nap valamennyi órájában mindig másfelől hallatszik a hangja. Halk szóval és türelmes biztonsággal tanít, magyaráz és lelkesít a házi színpadon, a nagy színpadon, a karteremben, a szobájában. Külön dolgozik a szólistákkal, a kórussal, a zenekarral és a balettal. Készül Borodin «Igor herceg» című operájának bemutatójára.

Kérem, beszéljen Borodin egyetlen és nálunk ismeretlen operájáról?

— Borodin világhírű kémikus és műkedvelő zenész volt. Saját szórakozására komponált, az Igor herceget csak felvázolta, nem is akarta befejezni. Csak barátai unszolására dolgozott rajta. Mielőtt elkészült a munkájával, meghalt. A temetésén, a sírja mellett mondta Sztaszov, a kitűnő orosz zenekritikus Rimszkij-Korszakovnak: „Most azonban be kell fejezni az operát!” Rimszkij-Korszakov és Glazunov hozzáláttak a munkához és három év múlva nagy sikerrel bemutatták az Igor herceget. A nyitányt, amelynek a vázlatát sem írta le Borodin, csak néhányszor elzongorázta barátainak, Glazunov emlékezetből írta le. Rimszkij-Korszakov, aki nem nagyon eredeti és önálló tehetség, de rendkívül finom stiliszta és tudós volt, tisztelte Borodin zenei elképzelését és semmit sem változtatott azon.

— Nemcsak a zenéjét, hanem az opera szövegét is, amelynek hiteles történelmi háttere van, Borodin írta. Kétszáz évvel ezelőtt egy orosz kolostor szerzetesi cellájában találták meg a legrégibb okmányt, amely Oroszország történelmével foglalkozik „Igor hadseregéről szóló történet” címen. Ezt a zseniális, lírai hangú elbeszélést Homérosz műveivel hasonlítják össze. Történelmi hitelességéről sokat vitatkoztak. Akadnak olyanok is, akik azt állítják, hogy ez a 16—17. században írt fantázia csupán, de többen bebizonyították, hogy kétségtelenül hiteles. Legutoljára 2—3 héttel ezelőtt jelent meg Párizsban egy könyv, amely szintén ezt bizonyítja. Nos, Borodin egyetlen operájának szövegét ebből a régi okmányból merítette. Természetesen feldíszítette, regénnyé szépítette a történelmet, amelynek azonban a valóság-magva megmaradt.

Az Igor herceg kórus-opera: több a kórus benne, mint a magánszám. Zenéje erősen keleti tatár-jellegű, annak ellenére, hogy Borodinra a legnagyobb hatással Liszt Ferenc volt. Rajongón szerette Lisztet, mesterének, mintaképének tekintette. (Leveleiben érthetetlen módon: „az én fehér Vénuszomnak” nevezte.) Liszt sokat tanította és gyakran ötletekkel segítette munkájában. Az Igor herceg első felvonásában, hirtelen elsötétedik a nap, itt komorodik el Igor sorsa is. Borodin sokáig tanácstalan volt, nem találta meg ennek a feszült pillanatnak zenei megoldását. Liszt tanácsára bedobta ide Beethoven V. szimfóniájának sors-motívumát. Ebben a misztikus hangulatban megrázón hat ez a két ütem.

— Borodin mielőtt az Igort komponálta, sokat foglalkozott a keleti népzenével. Ennek a hatását erősen érezzük operájában. Népdal-motívumok bukkannak fel és népi hangnemek, azonban csak az utolsó a capella-kórus az egyetlen teljes és valódi orosz népdal az operában.

További kérdésemre Dobroven elgondolkozón felel:
— Most hirtelenében nem is tudom megmondani, hogy hány városban dirigáltam az Igor herceget már. Mindenütt óriási sikere van az operának. Oroszországban minden harmadik napon műsoron volt, és ma is sűrűn játsszák. Saljapin legnagyobb sikereit az Igorban érte el: felváltva énekelt két szerepet benne, Galiczkijt és Koncsakot. (Budapesten Losonczy György és Székely Mihály szerepei.) El vagyok ragadtatva a budapesti szereposztástól — Báthy Anna, Bu- danovits Mária, Tutsek Piroska, Palló Imre, Székely Mihály, Losonczy György, Rösler Endre, Somló József, Komáromy Pál, —- de ezt nemcsak udvariasságból, hanem őszintén mondom.

Kiváló munkatársammal, Oláh Gusztávval együtt rendezem az operát. Többnyire magam rendezem az operákat mindenütt, mert rettenetesen zavar, ha a színpadon másképpen történik valami, mint ahogyan elképzeltem. Az énekesek minden mozdulatának a zenéből kell fakadni. Nagyon nehéz és kényes munka volt a szöveg fordítása, annál is inkább, mert Borodin minden szó hangzását a zenéhez illesztette. Sajnos, nem értek egy szót sem a kitűnő Nádasdy Kálmán fordításából, de hallom a szavak muzsikáját, amelyek gyönyörűen alkalmazkodnak a mű Stílusához.

— Az Igor herceg bemutatóját 1938. január 20-án vezénylem. Január 10-én és 31-én a Filharmonikus hangversenyem lesz. Az elsőn, egy Budapesten ismeretlen műből is vezénylek, Manuel de Falla: Halásztánc című balettjéből részleteket mutatok be, a második estén csupa orosz szerző műveit hallják majd. Februárban, Olaszországban hangversenyezek, azután a Faruk király esküvőjének ünneplésére rendezett négy hangversenyt vezénylem Kairóban. Utána Palesztinában lesz 18 hangversenyem Hubermann zenekarával. Áprilisban ismét Budapesten leszek és valószínűleg a Faustot tanítom be akkor.

Sietve fejezi be a mondatot, mert újra próbára hívják. Pedig nagyon szeretném megkérdezni még, hogy a Hovanscsina, a Bohémélet és az Igor herceg után miért választotta éppen Gounod operáját?”

Forrás: ÚJSÁG, 1938. JANUÁR 1.

Borodin: Igor herceg, nyitány

Aki a fenti interjút adta:

Képtalálat a következőre: „issay dobrowen”

Issay Dobroven (1891-1953), orosz származású, norvég karmester, zongoraművész, zeneszerző


640 ladislav kozlok 2018-02-26 08:32:11

1878 ban szuletett Ema Destinn.


639 Búbánat 2018-02-23 10:40:16 [Válasz erre: 633 Búbánat 2018-02-21 10:35:27]

„A PIM – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet

tisztelettel meghívj Önt

2018. március 1-én, 16 órára a Bajor Gizi Színészmúzeumba.

„AZ ÖRÖK PRIMADONNA”
 

125 éve született Honthy Hanna

 Rá emlékezünk.

Vendégeink:

Nemlaha György író,
Rátonyi Hajni színművész

Házigazda: Gajdó Tamás színháztörténész

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Belépő: 500 Ft”


638 Ardelao 2018-02-22 12:56:34 [Válasz erre: 636 Ardelao 2018-02-21 18:25:21]

 

Leo Delibes síremléke

PESTI HÍRLAP, 1893. DECEMBER 31.:

„A párisi Montmartre temetőben a napokban leplezték le Leo Delibes, a korán elhunyt jeles zeneszerző síremlékét, melyet Jean Girette szobrász készített. Sírfelirat gyanánt egy mondás van Delibes „Lakmé“ című operájából, mely így hangzik:

 „Tu m’as donné le plus doux réve“ (A legédesebb álmot adtad nekem)

s körülte díszül faágakon daloló madarak. Közepén pedig ez a felirat:
Leo Delibes 1836—1891.

A homlokzatán az elhunyt zeneszerző vonásai láthatók medaillonban. A leleplezésnél az irodalmi és művészvilág színe-java volt képviselve.”


637 Búbánat 2018-02-21 22:25:33 [Válasz erre: 633 Búbánat 2018-02-21 10:35:27]

Lehár: Friderika c. operettje (1930)

Békássy István és Honthy Hanna

Lehár Ferenc 1930 áprilisában ünnepelte 60. születésnapját, akit Budapesten is felköszöntöttek. Az ünnepségsorozatnak része volt október 31-én a Friderika bemutatója a Király Színházban.

Gál Róbert írja „Óh, lányka, óh lánykám…” - Lehár, az  operett fejedelme című könyvében – melyből idézek sorokat:

„A darab próbái a forró augusztus után kitűnő hangulatban, a nyár végén kezdődtek. A színház csőd közeli helyzete egyelőre lekerült a napirendről. A bankok hiteleztek.

Lázár Ödön igazgató vette a fáradságot – ritka dolog -, és a lakásán kereste fel a Király Színház első számú díváját, Honthy Hannát.

- Mi szél hozta hozzám, direktor úr? kérdezte várakozóan Honthy? Baj van a színházban, vagy tisztelgő látogatás talán? kérdezte várakozóan.

- Nem, nem, Hanna, tudja, nagy tisztelője vagyok Önnek. Évtizedek óta csodálom, ámulom és bámulom az Ön rendkívüli tehetségét. Gyönyörködteti, andalítja és elbűvöli az emberiségnek azt a részét, amelyet egyszerűen közönségnek nevezünk. Mint az operett koronázatlan királynője, őrzi a műfaj hagyományait, az operettvilág törvényeit, szabályait, és senkitől sem engedi megszegni.

- Ne udvaroljon, Lázó!

- Hanna, Lehárbemutató lesz a Király Színházban. Ha elfogadja ajánlatomat, a női főszerep az Öné.

- Miről van szó?

- Nem szokványos operettszerep. Ha meglátja a zongorakivonatot, egyetért majd velem. Két szóval: opéra comique.

- Lázó, csak  nem azt kívánja tőlem, hogy operát énekeljek?

- Hanna, drága, én semmit sem kívánok, csak azt, hogy vállalja el Lehár Friderikájának címszerepét. Lehár ragaszkodik hozzá, hogy maga legyen Friderika.

[…] A Friderika premierje péntekre esik… kinn zuhog az eső, hideg köd gomolyog a főváros fölött. … Bent a Király Színházban meleg van, egyre forróbb a hangulat. Budapest társadalmi és művészi életének színe-java ott tolong az előcsarnokban. Horthy Miklós kormányzó Klebelsberg Kunó kultuszminiszterrel és Ripka Ferenc főpolgármesterrel beszélget. Odébb Kálmán Imre, Rátkai Márton és Beöthy László társalog.

Lehár kicsit feszeng, kipirulva hallgatja a jubileumi ünnepség háziasszonyát, operettjeinek kedvenc primadonnáját, Lábass Jucit – ki felidézi neki a régi időkből az 1918-as Pacsirta-premiert, melyben játszott és Lehár dirigált és lám, tizenkét év elteltével ismét az ő kezében van a karmesteri pálca… De még az előadás elkezdése előtt sorba mutatja be neki azokat a jóbarátokat, akik üdvözölni kívánják, és az ünnepi szónokokat  jelenti be: Lehár szülővárosának, Komáromnak főpolgármestere, Alapy László; a Király Színház igazgatója, Lázár Ödön;

Harsányi Zsolt szavait viharos tetszésnyilvánítás kíséri:

„Kormányzó urunktól már megkaptad a polgári érdemrend másodosztályú keresztjét. De hordasz te egy másik keresztet is – a sorsodat, hogy magyar vagy. Bízzunk benne, hogy az utóbbi kereszt nemsoká lesz súlyos teher. Ellenkezőleg, dicsőség és büszke öröm.”

[…] Az ünnepség és a Friderika premierje után a színház színpadán svédasztal várja a vendégeket. Lehár alig tud kiszabadulni a barátok gyűrűjéből.  Honthyhoz igyekszik.

Hanna Beöthy családi páholyában, a bal négyesben Kálmán Imrével beszélget.[…] Lehár megáll Hanna előtt. Zsebkendőjével titkolni igyekszik, hogy szeme csupa könny. Hanna kezére hajol, megcsókolja.

- Friderikámmal Berlinben, Münchenben, Lipcsében, Bécsben és Prágában jártunk, csodálatos előadásokban volt részem. De ilyen Friderikám, mint maga, Hanna, sosem volt, és sosem lesz többé. Imre ismeri azt az érzést, azt a hangulatot, amikor nem hallom saját melódiáimat. A zenekart sem. Csak azt érzem, hogy valaki kilép a múltból, és visz magával olyan világba, amelyről eddig csak álmodnunk adatott. Most a maga jóvoltából nemcsak álmodunk róla, hanem át is éljük…


636 Ardelao 2018-02-21 18:25:21

Képtalálat a következőre: „Delibes”

A 182 évvel ezelőtt született LEO DELIBES francia zeneszerző emlékére (1836.II.21. – 1891.I.16.)

1836. február huszonegyedike. …

Egy francia vidéki postaalkalmazott kisfiának, Clément Philidor Léo Delibes-nek születésnapja.

Szülőfalujának templomterén ércszobor, szerte-szét a világon a «Coppélia,» «Sylvia» és «Lakmѐ» simogató dallamai, válogatott harmóniái, változatos ritmusai és csillogó zenekari színei hirdetik Léo Delibes, Franciaország egyik legnagyobb zeneszerzőjének dicsőségét.

Delibes szüleinek szerény falusi hajlékában otthonos volt a zene, hiszen Delibes édesanyja (a párisi Opéra-Comique egyik baritonistájának leánya és a párisi Conservatoire egyik tanárának testvére) maga is képzett és lelkes zenész. Ő volt egyetlen gyermeke korán mutatkozó zenei hajlamának első irányítója.

A gondtalan gyermekéveknek az apa korai halála vetett véget. Az özvegy tizenegy-éves fiacskájával postakocsi tetején elindult Párisba és a napsütéses falu játékos szabadságát felváltja a Conservatoire egyik solfége-osztályának szigorú fegyelme. A kis Delibes derekasan állja meg helyét, már az első évben második, a következő évben első díjat nyer. Már a zsenge korban nehezednek Delibesre a kenyérkereset gondjai is. E tekintetben segítségére van kellemes csengésű hangja, és feltűnő muzikalitása, mely megnyitja előtte az utat a Madelaine-templom és a nagy Opera fiúkarába. A Conservatoire-ban folytatott tanulmányai egyre bővülnek, egyszerre látogatja az orgona-, zongora-, elméleti, majd zeneszerzési tanszakokat. De ugyanígy megnőnek a megélhetés gondja is. Nagynevű és befolyásos zeneszerzési tanára, Adam (a világsikert elért

«A lonjumeaui postakocsis» szerzője) korrepetitori álláshoz juttatja a Thѐâtre-Lyrique-ben. Egyidejűleg, mint templomi orgonista működik, tanítgat, sőt ha kell, házi mulatságokon tánczenét játszik.

A tanulóévek fárasztó szükségességét, mely nem kedvezett önálló, magasabb művészi célkitűzéseknek, váratlanul töri át a szerencse első mosolya. A 19 éves színházi korrepetitort felkereste Hervé, aki akkor már maga is neves operett-szerző és színigazgató volt és felkérte egy bohózat megzenésítésére. Delibes tanácsért siet mesteréhez, ki kacagva válaszolta: «aki ilyen korban ilyen ajánlatot kap, az áldja a sorsot és ne habozzék.» Így sodródott Delibes a könnyebb fajsúlyú zene terére és tehetségének előkelőségére és ízlésének biztonságára vall, hogy a tizennégy év, mely alatt további 14 operettje és zenés játéka került sikeresen színre, csak előnyösen fejlesztette technikai, különösen hangszerelési készségét.

Az 1866-os év végre meghozta a sorsdöntő fordulatot. Delibes-et bízták meg a III. Napóleon császár tiszteletére az Operában rendezett ünnepi előadás céljára az «Alger» című kantáta megírásával. A császár aranyéremmel és egy gyémánttűvel ajándékozza meg a szerzőt, kinek e sikere után tehetségéhez méltó újabb feladat jut; az Opera igazgatója az időközben az intézethez kinevezett fiatal korrepetitort bízta meg a lengyel Minkus-szal együtt (ki akkor már Párisban is ünnepelt balett-szerző volt) «A forrás» című (később «Naila»-ra átkeresztelt) balett megírásával. A «Nailá»-t ismét néhány operett követte, majd 1870-ben színre-került a «Coppélia,» mellyel Delibes a balett terén új korszakot nyitott meg. A bemutató előadáson a mű nem talált túlságosan lelkes fogadtatásra, mire Delibes, ki művészete irányításában mindig nagy szerepet juttatott a «közönségsiker»-nek, a balettől a víg opera felé fordult. 1873-ban mutatta be az Opéra-Comique «A király mondta» című vígoperát. A bemutatót követő negyven sorozatos előadás ugyan jelentős sikerre vall, de a mindig aggályoskodó Delibes művének többszörös átdolgozása után mégis ismét elfordul a víg-operától is.

Ebbe az időbe esik Delibes látogatása Bayreuth-ban, mely lenyűgöző hatással volt a francia művészre. Wagner művészetéhez való viszonyát legjobban Delibes saját szavai jellemzik: »Érzem Wagner szédületes nagyságát, de ez az óriás félelemmel tölt el. Arra, hogy kövessem és arra, hogy elzárkózzam előle, egyaránt képtelennek érzem magamat.»

De, az ízig-vérig francia művész féltette a francia zenét a német befolyástól és mintegy jó példával akart elől járni, mikor a német zenei titán iránt érzett személyes csodálata dacára rendületlenül haladt tovább saját útjain és megírta főművét, az 1876-ban színre került «Sylvia» balettet. E mű, bár meghozta szerzőjének a becsület-rend szalagját, a Conservatoire zeneszerzési tanszakát és a maradandó világsikert, hazájában csak lassan hódította meg a közönséget. Századik párisi előadása csak 1925-ben volt. A francia közönség e tétovázó magatartása ismét más irányba terelte Delibes munkásságát. 1883-ban került bemutatásra «Jean de Nivelle» című operája, mely egy év alatt száz előadást ért meg, majd 1886-ban a «Lakmѐ.»

E művén dolgozott Delibes a legnagyobb szeretettel (11 hónap alatt komponálta és a már megkezdett próbák alatt hangszerelte) és e műve hozta meg részére az első teljes sikert és egyúttal az utolsót. «Kassya» című operája már csak 1891. január 16-án bekövetkezett halála után került színre és csak rövid ideig maradt műsoron.
 

Delibes több-ízben járt Magyarországon, legutóbb 1885-ben, mint a Magyar Királyi Operaház vendég dirigense. Magyarországi emlékeinek egyik-másik művében is hódol. «Coppélia» első felvonásának régebbi keletű csárdásán kívül zongoradarabjai közt van a «Magyar románc» és dalai közt a «Chanson hongroise,» melynek szövegét Petőfi nyomán Coppée írta.

Színpadi művei közül Budapesten (részben még a Nemzeti Színházban, utóbb a Magyar Királyi Operaházban) a «Coppéliá»-t 1877-ben (eddig 214 előadás), «Sylviá»-t 1878-ban (eddig 165 előadás), «A király mondta» című operát 1879-ben (12 előadás) és «Lakmѐ»-t 1887-ben (eddig 129 előadás) mutatták be.

 Dr.M.R.

A ZENE, 1936. 12. szám.

Delibes: Sylvia


635 smaragd 2018-02-21 16:01:33 [Válasz erre: 634 -zéta- 2018-02-21 15:46:37]

Ma hallhattuk ezt a színpadi szereplését Honthy Hannától, egy régebbi rádióinterjúban -  Nagy Ibolya műsorában, ismétlés, ma 18.00-tól, Honthy emléknap.

https://www.mediaklikk.hu/danko-radio-elo


634 -zéta- 2018-02-21 15:46:37 [Válasz erre: 633 Búbánat 2018-02-21 10:35:27]

Egyszer, idősebbkorban Vitray beszélgetett vele és megkérdezte, mikor lépett először színpadra? - "Hát Lohengrin szerepében" és mondott egy írtó messzi dátumot. Persze Vitray hitetlenkedett, mire kiderült, hogy amikor vagy 5 éves volt, olyan rendezés ment, hogy Lohengrin előbb feltűnik a messzi távolban, majd néhány ütemmel később a színpad közepén terem. Ő volt a "kis Lohengrin"...


633 Búbánat 2018-02-21 10:35:27

Ma 125 éve született Honthy Hanna!

Honthy Hanna (eredetileg Hügel Hajnalka - Budapest, 1893. február 21. - Budapest, 1978. december 30.) - Kossuth-díjas színművésznő,  operettprimadonna, érdemes és kiváló művész.

Emlékét idézem az alábbi cikk ide bemásolásával:

Megkésett születésnapi beszélgetés HONTHY HANNÁVAL,  aki színész-díjat alapit  és életrajzát írja

Film Színház Muzsika, 1962. március 16. / 11. szám

Honthy Hannáról olykor úgy beszélünk, mint afféle fogalomról. Valaki egyszer elmésen azt mondta róla, hogy valóságos „nemzeti intézmény”, olykor még idegenforgalmi attrakció is. Miért? Alighanem azért, mert igazán csak egy van belőle, a maga nemében egyszeri tüneménye az operettszínpadnak, ezt elismeri az is, aki nem kedveli a műfajt. S aztán, ahogy telnek-múlnak az évek, lassan-lassan valamiféle csodabogárrá is válik, hiszen nem mindennapos jelenség az a sokat emlegetett örökifjúsága,  tágra nyílt égszínkék szeme, ránctalan arca, aranyszőke haja és egész tejszínhabos lénye. A hangja is olyan, most, amikor beszélgetek vele, mint egy üde fiatal leányé, pedig éppen csak kilábolt a divatos influenzából. Legutoljára 38.6-tal játszotta végig a Csárdáskirálynőt, ami valóban hősies erőfeszítés lehetett.
De nemcsak beteglátogatóba mentem hozzá, hanem azért is, mert valahol azt olvastam: kerekszámú születése napját ünnepelte, s mivel tudom, hogy sohasem titkolja éveinek számát, sőt kérkedik vele, ez a kérdés is izgatott.


Ki kell ábrándítanom — mondja, és máris csilingel a nevetése — egy év még hiányzik a kerek számból, habár a születésnapom óta már taposom. Az egyik lexikon tévesen azt írta, hogy 1892-ben születtem, holott csak 1893- ban. Szóra sem érdemes az az egy év, dehát mégiscsak ez az igazság ...
 

Csak úgy dobálódzik az évszámokkal!
Sok mindenre voltam hiú életemben — mondja elbűvölő mosollyal — de életkoromra sohasem. Például igen sokáig nem viseltem nappal szemüveget, még akkor sem, ha kevéssé jól láttam ...


Ami a hiúságot Illeti, azt hiszem, most meg éppen hiúságból beszél az évszámokról. Most arra hiú, hogy sokéves korában is megmaradt a régi Honthy Hannának. Dehát mitől maradt ilyennek, mint amilyen? Meséli, hogy az utóbbi években hatszázszor játszotta el a Csárdáskirálynőt. Ebbe nem számítja bele régi fellépéseit, mert valamikor Sylviát is alakította a Kálmán-operettben. Csak azt nem értem, hogyhogy nem unja ennyiszer eljátszani ezt a káprázatos parádét! Ez a kérdés akkor is felmerül, hogyha a művel kapcsolatos vélemények és ízlések különfélék ...


Semmit sem unok, amíg a nézőtéren nem unják, amit csinálok — feleli.— Mindig más-más közönségnek játszom. S valahányszor kimegyek a színpadra, elönt a boldogság, amikor az emberek tapssal fogadnak. Én körülnézek, és azt mondom magamban, „szervusztok édeseim!” S máris megkezdődik a teniszezés a közönség és köztem. Engem rendkívül lelkesít, ha érzem, hogy játékom hat a közönségre. Ettől valósággal elérzékenyülök... Az én legnagyobb színpadi élményem: az összjáték a közönséggel...

Minden művésznek mást és mást jelent a színpad. Mindenki mást és mást vár és kap tőle. Honthy Hanna magányosan él itt, fent a Deres utcában, kulturált ízléssel megteremtett gyönyörű otthonában, s a szeretetet, a gyöngédséget, ami nélkül senki sem érzi jól magát az életben, ő a közönségtől kapja meg ...


Mióta színész?
Ötven év óta - mondja. S amikor elcsodálkozom ezen, rögtön meg is magyarázza: — Tudom, tudom, már évekkel ezelőtt ünnepeltük ezt a jubileumot, de akkor beleszámították az én balettéveimet is, mert én már 12 éves koromban táncoltam a Babatündérben.  Most azonban csak az operettszínpad éveit sorolgatom. Szívesen gondolok vissza a hosszú évtizedekre, és nem szégyellem, hogy soha semmit sem kaptam ingyen. Én mindenért mindig megküzdöttem…

Így, kívülről pedig úgy látszik, mintha egész pályáján játszi könnyedséggel szerezte volna meg a sorozatos diadalokat. De mit nevez ő küzdelemnek? Egy olyan példát mond el, amely ma valósággal kortörténetnek hat az operettek egykori kulisszavilágából.

— A Király Színház vezetősége annak idején kiosztotta rám a Mézeskalács Örzse szerepét. Petráss Sárit pedig meghívták a királykisasszony eljátszására. Ő azonban rögtön kijelentette, hogy csakis Örzsét hajlandó alakítani, mert olyan szerepet nem vállal, amelyben a férfi nem marad az övé. Kétségbe voltam esve a szerepcsere miatt, de aztán mégis sikerem volt...

— Másképpen játszik-e ma, mint régen?

— Én mindig arra törekedtem, hogy emberi legyek a színpadon... Akik nem szeretik az operettet, többnyire azzal érvelnek, hogy ebben a műfajban a szereplők minden ok nélkül váratlanul táncra perdülnek és énekelnek... Nos, hát éppen ez az: erre vigyáztam mindig, hogy a tánc és az ének természetes következménye legyen az előzményeknek. Nemegyszer mondták nekem: hogyan lehetséges, hogy 37-es lábad van, amikor a színpadon 35-ösnek se látszik? Ez igaz is, mert én a színpadon nem Honthy Hanna vagyok, hanem az, akit játszom...

Ezzel ugyan nem értek egyet, mert az ő egyénisége, az ő kialakult játékstílusa minden maszkon és kosztümön keresztülsüt. Éppen ez az, hogy mindig Honthy Hanna...
Nemsokára ismét Játszik a Fővárosi Operettszinházhan, az influenza nehezebbik felén már túljutott. Mit csinált itthon egész nap?

— Vagy ötezer könyvem van, így hát sosem unatkozom. Azonkívül megkezdtem az önéletrajzom írását...
— Önéletrajzot ír? Hogyan?
— Egyelőre magnetofonba mondom be, ami éppen eszembe jut, a kezdettől máig. A pályámat és a magánéletemet akarom megírni ... Azt hiszem, érdekli majd a fiatalokat is az én sokféle színészi tapasztalatom. Az az elképzelésem, hogy könyvem jövedelméből díjat alapítok fiatal színészeknek ...

—Mi volt a legfontosabb tapasztalata?
— Tálán az, hogy az operettszínész is neveli a maga módján a közönséget. Mondjuk jó ízlésre. Én mindig óvakodtam attól, hogy valaha is frivol, ízléstelen, vagy éppen közönséges legyek a színpadon. Pedig sokan hajlamosak erre a nagyobb és olcsóbb siker érdekében. Valamikor a Fifi című francia vaudeville-ben játszottam. Másnap az egyik kritikus azt írta rólam, hogy még a Sacre Coeur növendékei is megnézhetnek, még ők is tanulhatnak tőlem illemet és jó modort... Pedig csak egy kis kokottot alakítottam ...

— Nem bánta meg. hogy az operett műfaját választotta élete hivatásául?

— Amióta a világ világ, minden operettszínész azt nyilatkozza, hogy a lelke mélyén Shakespeare-t és Szophoklészt szeretné játszani ... Nem, nem, ezt ne várja tőlem ... Még akkor sem, ha régi, jól sikerült prózai szerepléseimre utal... Én ma is változatlanul szeretem az operettet.

Az operett is őt...

Gách Marianne


632 Ardelao 2018-02-17 16:27:08

Képtalálat a következőre: „Vieuxtemps”

198 évvel ezelőtt, ezen a napon született Henri VIEUXTEMPS, belga zeneszerző és hegedűművész.(1820.II.17 – 1881.VI.6.)

 HUBAY Jenő a «Párizsi éveim» című írásában – találkozásuk és megismerkedésük alkalmából – így emlékezik vissza a neves hegedűművészre:

 „[...] Életem legszebb kora az, amelyet Párizsban, a fény városában éhezve eltölthettem. Tizenkilenc éves voltam, s a kor legnagyobbjaival barátkozhattam: Munkácsy, Massenet, Coppée, Daudet, Zichy Mihály tartoztak barátaim sorába. A legnagyobb francia írók versenyeztek, ki írjon számomra operaszöveget, s így keletkezett François Coppée Cremonai hegedűse. […]”

 „[…] Hubay francia barátjának, Charles Bergernek villájában meghitt órákat töltött, és néhány nagyon szép dalt szerzett. — Ismered-e a híres hegedűművészt, a brüsszeli konzervatórium tanárát, Vieuxtemps mestert? — kérdezte tőle egyszer Berger, és a tagadó válasz után rábeszélte, hogy keresse fel. Ezzel kezdődik a nagy fordulat. Magában véve is érdekes, de abban a módban, ahogy megismerkedésük végbement, benne rejlik Hubay egész jelleme és jövendő sorsa.

Minden tekintetben komoly művész volt Vieuxtemps. A Rue Chaptalon-ban lakott bénán, zárkózottan, gyanakvással telve, — mindennel leszámolt már, és nem engedte, hogy új ismerős közeledjék hozzá. A világ tiszteletben tartotta a francia mester végleges visszavonulását. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy betörjenek magányába, ...  és Hubaynak megvolt a bátorsága hozzá. Így ír életének e döntő eseményéről:

«Egy napon kopogtattam Vieuxtemps-nak, a nagymesternek, ajtaján. Egészsége ekkor már oly nagyon leromlott, hogy orvosai megtiltották neki a hegedülést. Ez számára halálos ítélet volt. Emlékszem, lánya, Landovska asszony, elmondta, hogy Vieuxtemps szembeszállt ezzel az orvosi rendelkezéssel s egy éjszaka felmászott lakása padlására, ahol azóta, hogy nem volt szabad játszania, gyönyörű hegedűit elrejtették előle. Többször rajtacsípték ezeken a megismétlődő éjszakai kirándulásokon hegedűi álombirodalmába, s csak erőszakkal tudták visszatartani. Ilyenkor a nagymester, zokogásba tört ki, s engedte, hogy mint valami gyereket lehozzák a padlásról.

Engem nem akart mindjárt fogadni. Mikor ez végre sikerült, a következőképpen történt. Ismeretes, hogy Vieuxtemps oly technikai nehézségeket halmoz kompozícióiban, mint Paganini. Mialatt várakoznom kellett, egy új hegedűversenyét pillantottam meg egy állványon. Anélkül, hogy valaha láttam volna, játszani kezdtem ezt a darabot. Erre bejött a mester. Hatvan év körül járt, csontos arcát rendkívül markánssá tette fehér pofaszakálla, s olyan volt, mint egy nyugdíjazott tengernagy. Alakja szikár s erőteljes volt, tekintete átható és egyben okos; az ember azt hihette, ha kinyitja száját, megsemmisítő ítéletet fog mondani.

[…] Gyerekkorom óta játszottam, és szerettem Vieuxtemps szerzeményeit. Számomra ő jelentette a virtuozitás csúcsteljesítményét, s így most, hogy így szemben álltam vele, képtelen voltam végtelen rajongásomnak akár egy szóval is kifejezést adni. Nagyon féltem.

Bizalmatlanul vett szemügyre. «Mit óhajt ön tőlem?» — kérdezett botjára támaszkodva, mert szegény akkor már többszörösen gutaütött ember volt. «Magyar hegedűművész vagyok és a nagymestert üdvözölni jöttem, — volt a válasz. «Oh, ön magyar! Rendkívül örvendek,» — mondá Vieuxtemps«szép emlékek fűződnek az én magyarországi körutamhoz, ismerem az önök nagy zeneszerzőjét, Erkelt, aki az én hangversenyemet a Nemzeti Színházban vezényelte, s akivel együtt egy fantáziát is írtam. Különösen jó emlékezetemben maradt az a kitűnő magyar nemzeti étel, a paprikás csirke.» Aztán csevegni kezdtünk minden egyébről s végül megkérdezett, nem játszanék-e neki valamit. «Hogyne,» — válaszoltam — «hiszen itt a hegedűm.» «Bravó! Hát mit fog játszani?» «Ha megengedi, mester, egyik versenyművét, — ha tetszik, az ötödiket.» «Nagyon jól van, az az én kedvencem is Elővettem hegedűmet, ő a zongorához ült s miután sohasem tudott jól zongorázni, s gutaütött is volt, nagyon gyarló kíséretben részesültem. De mindegy volt az nekem, noha a kíséretekre rendesen nagyon kényes voltam, szárnyakat adott nekem a mester jelenléte. A versenymű befejezése után Vieuxtemps fölugrott, botját görcsösen markolva rázta az öklét, odajött hozzám, mintha nekem akarna jönni, de csak állt, állt, nézett; szemében szeretet sugárzott s végül azt mondta nekem: «Várjon csak egy kicsit», ezzel kiszaladt a szobából.

Én már félni kezdtem, hogy valami baja lett. Csakhamar visszatért az ő imádott Julie leányával, aki rajongással csüngött atyján, s kitűnő zongoraművésznő volt; utána jött férje, Landovski, egy lengyel eredetű naturalizált francia orvos, akivel későbben Algírba költözött.
Még egyszer el kellett játszanom az egész versenyművet, ezúttal Landovskiné kísért. Mikor ezt is befejeztem, Vieuxtemps megölelt, megcsókolt s azt mondotta: «Lássátok, ez lesz az én utódom Brüsszelben!» […]”

Hubay Jenő, Párizs, 1878.

Vieuxtemps: Ballade et Polonaise:

https://www.youtube.com/watch?v=_0KTC0B4XAE


631 Búbánat 2018-02-15 12:38:54 [Válasz erre: 630 Ardelao 2018-02-15 11:39:44]

Osváth Júlia

"A TV képernyője előtt" 

  • Szolnok Megyei Néplap, 1984. január 11. / 8. szám

"És végül az Osváth Júliával készült beszélgetésről — hisz az előbbiekhez akár csatlakozhatna is ez a portrénak is beillő „kerti diskurzus”; amelyben a művésznő meglehetősen nyersen mondta ki igazát: életről, művészetről, sikerről. Csak úgy áradt belőle a szigorúság és ugyanakkor a kedély! A lényeges dolgok iránti feltétlen tisztelet szigorúsága, ugyanakkor szavai mögül fel-feltört a művészetben örömét lelő ember aranyló derűje. A színpad hajdani királynője Ferencsik illette őt ezzel a jelzővelott, a kerti széken is úgy festett, mint egy királynő, aki nem babérjain trónol — akit kiküzdött sikerei tesznek joggal büszkévé. Nyílt, őszinte embersége imponált. Jó, hogy viszontláthattuk az immár csak könyveinek, zongorájának élő, a világtól kissé elhúzódó Osváth Júliát — akinek csodálatos hangja emlékezetünkből sohasem tűnhet el.
/VM./

 

  • Pest Megyei Hírlap, 1984. január 7. / 5. szám

TV figyelő

Osváth Júlia. Előfizetői emlékezet óta nem iktattak be olyan zenés beszélgetést a híradó utáni főműsorba, mint most, szerdán, amikor Osváth Júlia, kiváló énekesnőnk kezdte meg emlékeinek idézgetését. Hogy mely okok késztették a programgazdákat erre a szokatlan lépésre, nem tudni, de tény, hogy a sokszereplős tévéjátékok, mozidarabok adásidejében egyetlen operaénekesnő szólt, illetőleg dalolt a régi celluloid szalagokon. Aki persze szereti az operát, a mesterien iskolázott hangot — no meg a művészvilág pikantériáit —, az kétségkívül jól szórakozott, de egy ilyen párbeszéd azért mégis olyan rétegműsor, amely vagy korábbi, vagy későbbi időpontba kívánkozik. Úgy, mint az Osváth-interjú második része, amelyet csütörtök este tíz után élvezhettek végig hívei.

/Akácz László/

  • Beszélgetés Osváth Júliával: MTV - 1984. január 4., 20.45.
  • Beszélgetés Osváth Júliával, II. rész: MTV - 1984. január 5., 22.10

630 Ardelao 2018-02-15 11:39:44 [Válasz erre: 629 Búbánat 2018-02-15 10:38:51]

 

EGY ÓRA OSVÁTH JÚLIÁVAL

Két Osváth Júliát ismerek.
Az egyiket a színpadról; azt, akit legutóbb kétszer egymásután is meghallgattam a Rózsalovagban. Osváth Júlia eszményi tábornagyné, s ebben a szerepében a világ legnagyobb és leghíresebb tábornagynéival vetekszik, rendkívüli stílustudása, nagykultúrájú éneklése és bensőséges átélése talán a bécsi Lotte Lehmannéra emlékeztet. S azok az ezüstös, légies, könnyes piánók, amelyekkel a tábornagyné elfojtott szenvedélyét és fájdalmas lemondását szólaltatja meg, a hallgatókat is mindig elérzékenyítik.

Ami pedig a külsőségeket illeti: szépségével és elragadó játékával nemcsak illúziót kelt, hanem hihetővé teszi a figurát; azt, hogy egy fiatal fiú szívét lángra lobbantja. Erre pedig, ebben a szerepben,

aligha akadt eddig példa a világ operaszínpadain. Osváth Júlia a színpadon, nemcsak a Rózsalovagban, hanem akkor is, amikor Mozartot vagy egyebet énekel, csupa komoly fegyelmezettség, művészi áhítat és a legjobb értelmű tudatosság.

S a másik Osváth Júlia? Az, akit otthonában látogatok meg?

Csupa szertelenség, csapongó indulat, a féktelen jókedv és a zord nekikeseredés keveréke. Merőben másféle alkat és magatartás, mint a színpadon. Am az, hogy érdekes, tehetséges, furcsa és eredeti egyéniség, akkor is kiderül róla, amikor hétköznapi dolgokról beszélgetünk, például arról, hogy az ablakon milyen szép az új függöny, amelyet maga varrt a minap. Fent lakik a Rózsadomb legtetején, egy szép kis házban. Az ő keze-nyomát, ízlését és jó ösztönét dicséri a lakás minden kis zuga és a madárfüttyöt, jószagú kert bája és ápoltsága.

Mert ő maga gondozza: kertészkedik, kaszál, gereblyézik és szénát hord, mindenhez ért, amihez akar. „Nehogy ilyesmikről írj, mert ez unalmas” — mondogatja közbe-közbe.

A zongorán pedig Beethoven szonátáinak vaskos kötete. A címlapon egy rúzsos száj nyoma. Mert a Kossuth díjas, érdemes és kiváló művésznő rajongása olykor, mint a gyermeké: esténként, amikor e kottától búcsúzik, megcsókolja. Igen, Beethovent játszik minden este, magát gyönyörködteti vele.

— Kislánykoromban tanultam zongorázni — mondja, — s csak véletlenül lettem énekesnő. A családban senki sem volt muzsikus, csak egyről tudok: anyám unokanővére, Bartóki Matild a 900-as években a Metropolitan szopránénekesnője

S ő mégis véletlenül énekesnő lett, mert véletlenül nagyon tehetséges volt. Tizennyolc-éves korában a Lichtenberg-kórus tagjai sorába került: „tíz pengőt fizettek havonta, és ott tanultam meg blattolni." Később a Palestrina-kórusban énekelt és csak azután iratkozott be a Zeneakadémiára. Közben pedig varrt és azzal kereste kenyerét. Az operában egy csapásra sikeres énekesnő lett: alig egy év után Toscanini Salzburgba hívta, hogy az ünnepi játékokon az Éj királynőjét elénekelje.

S a tábornagyné? Szereti ezt a szerepét?

— Most már nagyon — feleli.De sokáig nem mertem elvállalni, öt évvel ezelőtt mondták nekem az Operában, hogy tanuljam meg. Hozzá se fogtam. Hiszen ezt a szerepet mindig nagy, drámai hangú énekesnők alakították, s én, aki Mozart világában nevelkedtem, el sem képzeltem, hogy tábornagyné legyek.

Tavaly nyáron kezdtem el tanulni, éjjel-nappal foglalkoztam vele. Eleinte idegen volt számomra, furcsának és megközelíthetetlennek éreztem a folytonosan változó hangnemeket.

Most ellenben már annyira belémrögződött a szerep minden hangja, hogy észre sem veszem, milyen ingoványos talajon járok, milyen ijesztőn meredek szakadék szélén lépegetek. Zeneileg rettenetesen nehéz szerep ez, de most már megbirkóztam vele, így hát gyönyörködöm benne, örülök neki minden alkalommal.

A pianinó tetején a Rózsalovag zongorakivonata is ott látható. Bele is lapoz mindjárt, s az első felvonás szerelmi jelenetének legszebb motívumát kezdi játszani. Mert Osváth Júlia önmaga korrepetitora. Otthon mindig egymaga tanulja szerepeit, így, a zongora mellett, elmerülve és minden másról elfelejtkezve.

Sokat vagyok itthon egyedül! — mondja. Nem értem azokat az embereket, akik eszpresszóban üldögélnek, füstben, lármában beszélgetnek. Inkább itthon olvasok, vagy tanulok. Már amikor nem próbálok, vagy nem szerepelek. Ha ráérek, akkor festek is.  ...

No lám, csaknem megfeledkeztünk arról, hogy Osváth Júlia nemcsak énekel, hanem fest is. Temérdek kedves, hangulatos akvarellje díszíti lakása falait. Interiőrök, tájképek, csendéletek. Bámulatosan termékeny festő még olyankor is, amikor rengeteget énekel.
Mert ilyen sok és különféle arca van a tehetségnek.

 

Gách Marianne

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1949.V.29.(3/22)


629 Búbánat 2018-02-15 10:38:51

Ma 110 éve született Osváth Júlia operaénekesnő

Rákospalota, 1908. február 15. - Budapest, 1994, augusztus 20.)

Osváth Júlia

  • Film Színház Muzsika, 1977. július 16. / 29. szám           
  • RÁDIÓ: Szombati jegyzetek

OSVÁTH. — Vasárnapi szenzáció? Az: tiz óra ötvennégy és tizenhárom óra harmincnyolc között. A varázsfuvola Toscanini vezényelte előadása Salzburgból, 1937 nyaráról. Negyvenéves szenzáció ez a felvétel, rádiónk csak most jutott hozzá. És túl Toscaninin nekünk azért is becses, mert átörökítette a mába Osváth Júlia Éj Királynőjét! Azt a salzburgit, a németül énekeltet, a páratlanul példamutatót, a Toscanini zsenijével átsugárzott autentikusat. Szerencsénk van. A hangfelvétel bizonyos egyenetlenségei, technikai gyöngéi elkerülték azokat a perceket, amikor az Éj Királynőjéé a szó: sistergés, zörej nem kíséri a bravúros két áriát!

Másnap délután Osváth Júlia otthonában beszélgetünk a negyven évvel ezelőtti nagy élményről. Albumba gyűjtött fényképek, lapkivágások segítenek. Osváth Júlia mindössze két éve volt az Operaház tagja a salzburgi események küszöbén, hiszen 1935. június 17-én a Hunyadi László Gara Máriájával debütált. De Toscanini előtt már más nagy dirigensekkel is dolgozott együtt: 1936. januárjában Erich Kleiber vezényli a Szöktetés-felújitást, Osváth Júlia akkor énekli első Konstanzáját; 1937. május 11-én pedig ő az Issay Dobrowen betanította és vezényelte Bohémélet Musette-je.

Közben érkezik egy bécsi telefon: Toscanini Éj Királynőjét keres a nyári salzburgi játékokra; szeretnék, ha Osváth Júlia is „előénekelne’' neki. Otto Burghauser professzor, a bécsi filharmonikusok igazgatója hallotta már Budapesten a fiatal énekesnőt, ő hívta föl az illetékesek figyelmét; így érkezik meg aztán a Staatsoper távirata: egy bizonyos áprilisi hétfő délután lesz a meghallgatás.

Osváth Júlia magyarul tudja a két áriát. Betegen ül föl az Árpád-sínautóbuszra, fáradtan érkezik Bácsbe. Alig van ideje megebédelni, máris a Zeneakadémiára siet. Ott Toscanini korrepetitora átveszi vele a két áriát (Az egyik újság riportere, a próbáról írva, kedves túlzásba esik: „Az első áriát a rendes tempóban vette, a másodikat azonban vagy tízszer olyan gyorsan(!), mint ahogyan nálunk szokták énekelni.”) Arturo Toscanini a Staatsoperben hallgatja meg az Éj Királynő-jelölteket. Osváth Júlia éneke után a maestro kijelenti: nincs értelme a további meghallgatásoknak, minthogy megtalálta a salzburgi Éj Királynőjét! A magyar énekesnőnek pillanatok múltva kezében a szerződés.

Júniusban Bécsben, Toscanini asszisztensével, Erich Leinsdorffal tanulja a szerepet németül. A prózát is, ami a nehezebb. S amely sokkal bővebb, mint ahogyan idehaza fölhangzik.

— Sok gondom volt a Mutter szó kiejtésével. Aztán a zurück szó helyes hangsúlyával küszködtem. Toscanini el is nevezett, tréfásan, „zurück-kisasszonynak…”

Júliusban már a salzburgi Festspielhaus színpadán folynak a próbák.
— Július 17-én próbáltam Toscaninival először — emlékszik vissza Osváth Júlia —. A szívem a torkomban dobogott, annyira féltem. Mihelyt azonban elkezdődött a próba, eloszlott a félelmem. A maestro meg volt velem elégedve. Bene, bene — mondta. Naponta este nyolctól tizenkettőig, sőt néha éjfél után is tartottak a próbák. Toscanini úgy ült, mintha aludnék, de a legkisebb hibára is fölkapta a fejét, és ismételtetett. Megmagyarázva, hogyan kell helyesen megformálni egy-egy frázist. Július 30: a premier napja! Úgy éreztem magam a színházban, mint egy idegenbe tévedt madár. Sehol egy ismerős!
Egy baráti tekintet milyen jólesett volna. Amikor a színpadra kerültem, már teljesen Toscanini  szuggesztiv hatása alatt álltam. Ha sikert arattam, csak neki köszönhetem. Csodálatos ember volt!


Négyszer adták elő A varázsfuvolát. Sarastro — Alexander Kipnis. Pamina — Jarmila Novotná. Tamino — Helge Roswaenge. Papageno — Willi Domgraf-Fassbaender, öreg pap — Alfred Jerger ... s a többiek. Mindnek itt a dedikált fényképe Osváth Júlia albumában.

Jó esztendeje volt a magyar operaművészetnek 1937! Akkor vették föl lemezre a glyndebourne-i fesztivál Don Juanját Pataky Kálmán fölülmúlhatatlan Don Ottaviójával. És akkor készült ez A varázsfuvola, Osváth Júlia Éj Királynőjével. Erre most, hogy a magyar rádió jóvoltából hallhattuk, ugyanolyan büszkék vagyunk, mint az előzőre. Milyen öröm, hogy Mozartból két ilyen tökéletes példát adhatott két magyar művész a nagyvilágnak!

(déel) – Dalos László


 


628 Ardelao 2018-02-15 00:14:27

Képtalálat a következőre: „Glinka”

161 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el Mihail Ivanovics GLINKA, a nagy orosz zeneszerző. (1804.VI.1. – 1857.II.15.)

"V. Protopopov: GLINKA

Zsdanov 1948-ban a szovjet zenészek vitáján idézte Glinkát: „A zenét a nép alkotja. Mi, művészek, csak rendszerezzük." Glinka nagyszerű szavai zeneművészetének mély demokratizmusából, a népi zene termékeny talajából táplálkozó magas-fokú műformájából következnek, ó az orosz zenei klasszicizmus megalapítója, az orosz opera nagyszerű fejlődésének elindítója.

Protopopov könyvecskéjében az olvasó közérthető módon megtalálhatja Glinka életművének leírását. A földesúri családból származó Glinkát végigkísérjük életútján: látjuk az 1812-es hősies honvédő háború élményeit magában elraktározó kisfiút, a dekabristákkal rokonszenvező, a nép dallamvilágát mohón kutató, jobbágyzenekart szervező ifjút, majd a tüneményes zongoraművészt; megismerjük kemény harcait az orosz nemzeti opera megteremtéséért. A szerző az életrajzhoz szorosan kapcsolódva közérthetően elemzi Glinka főbb alkotásainak eszmei és formai jelentősegét, s mindenütt arra törekszik, hogy Glinka zeneművészetét egyrészt a kor osztályharcaival, másrészt az általános zenetörténet fejlődésvonalával szerves egységben mutassa be. Így például a nagyszerű «Ivan Szuszanyin» című operánál meggyőzően kimutatja: „A világ operatörténete nem ismer még egy művet, amely ily tisztán és ily eleven hatással domborítaná ki történelmi eseményekben a nép vezető-szerepének eszméjét" — majd részletekbe-menően is elemzi, hogy ennek a magasrendű eszmei tartalomnak Glinkánál igen magasrendű művészi forma felel meg, mely az orosz népi zene intonációjára épít.

— Protopopov ezen túlmenően felveti azt a rendkívül fontos kérdést is, hogy miért vált éppen az opera az orosz klasszikus zeneművészet vezető műfajává. Ugyanilyen alapos elemzést kap az olvasó Glinka másik kiváló operájáról, a «Ruszlán és Ludmilláról.» Így világosan felismerhetjük Glinka alapgondolatát: a „tündéropera" fantasztikuma mögött a népi hős emberi tisztaságát és nagyságát kifejezni a zenei forma művészi eszközeivel.

A könyv komoly segítséget nyújt mindenkinek, aki érdeklődik a zeneművészet kérdései iránt. Komoly segítséget nyújt kultúrmunkásainknak is a szovjet zene nagy elődeinek ismertetésében és propagálásában.

Z. D.
(Művelt Nép Könyvkiadó), 1952."

 Részlet a könyvből:

… […] „Glinka nagysága abban rejlik, hogy zenéje, sajátszerűen nemzeti formában, az orosz nép életét tükrözi, nagy szeretettel és mélységes tudással tolmácsolja az orosz ember jellemének leglényegesebb vonásait és a haza nevében hősi tettekre ösztönöz. Hatásának ezt az erejét és alkotóművészetének haladó voltát nagy íróink és kritikusaink – Puskin, Gogol, Belinszkij – már az ő korában értékelték. Így például Belinszkij egyik 1838-ban írt cikkében rámutatott, mennyire pozitív tényező Glinka «Ivan Szuszanyin» operájában «a törekvés a népzene elemeinek a műzenében való fölhasználására.» Később ugyanezt a gondolatot fejtették ki kritikai műveikben Sztaszov, Szerov, Csajkovszkij. […] …

 B.ΠΡΟΤΑΠΟΠΟΒ

Μ.Ν. ΓЛΝНΚА

(МУЗГИЗ,1949.)


627 Ardelao 2018-02-14 14:34:56

 

205 éve született, ezen a napon

Alekszandr Szergejevics DARGOMIZSSZKIJ orosz zeneszerző.

https://www.naxos.com/SharedFiles/Images/Composers/Pictures/19616-1.jpg

(1813.február 14. Tula -1869. május 17. Szt.Pétervár)

Alekszandr Szergejevics Dargomizsszkij a híres ötök hatodik tagja volt.

Ez így talán kissé ostobán hangzik, de lényegében erről volt szó: szorgalmasan eljárt az orosz zenét forradalmasító öt fiatal — Balakirev, Borogyin, Kjui, Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov — összejöveteleire, sőt, olykor a saját lakására hívta meg őket, de csak „pártoló tagja” volt a mozgalomnak.  

Hatással mindenesetre volt rájuk: Rimszkij-Korszakov például nem tagadta, hogy «Mozart és Salieri» című operája Dargomizsszkijnak is köszönhető, hiszen tőle, az ő «Kővendég» című operáját hallgatva tanulta el a hajlékony deklamációt, a „végigrecitáló” megoldást. Alekszandr Szergejevics tehát amolyan híd volt az orosz opera kezdete (Glinka) és kiteljesedése (Muszorgszkij) között.

… Az első olyan orosz zeneszerző, aki Glinka nyomdokaiba lépett és magáévá tette az ő művészi vívmányait. Művészete fejlődésének körülményei, a környezet, amelyben képességei kibontakoztak, hasonló az ifjú Glinka életkörülményeihez és zenei környezetéhez. Művészi kialakulásában nagy szerepet játszott személyes ismeretsége Glinkával.

Glinka halála után Dargomizsszkij a legnagyobb orosz zeneszerző, így ő kerül az érdeklődés középpontjába, és ő foglalja el az orosz zenei élet egyik vezető helyét

Mindettől függetlenül más beállítottságú és irányzatú művész, sok tekintetben éppen ellentéte zseniális elődjének.

Dargomizsszkijt nem jellemezte oly klasszikus világosság és világszemléleti teljesség, mint Glinkát. Ő inkább a reális valóság ellentmondásainak feltárására és tudatos hangsúlyozására törekedett. Glinka minden lelkiállapotban és lélektanilag jellemzett alakban az általánost, a tipikust kereste. Dargomizsszkij viszont figyelmét az egyedire, a különlegesre és sajátosra fordítja.

Alkotó módszerének ezek a vonásai, éppúgy, mint műveinek tematikája, közel állnak az 1840-es évek orosz irodalmának és képzőművészetének új törekvéseihez. E művészi irányzatok vezérelve a mindennapi élet hű és pontos tükrözése és ugyanakkor a téma tudatos, kritika felfogása. A művészetet világosan kifejezett szociális szándék kezdi áthatni.

Dargomizsszkij egyik jellemvonása az éles lélektani megfigyelőképesség és a lelkiállapotok részletes elemzésére való hajlam. Például, amikor Párizsban tartózkodott, azért érdekelték a büntetőbíróságok tárgyalásai, mert gondosan tanulmányozhatta az emberi lelkiséget, szemléltetően feltárultak előtte az emberi cselekedeteket irányító motívumok és indulatok.

… Működési területe szűkebb Glinkáénál, de a maga területén eredetit alkotott, önálló úton járt, nagy, erőteljes mélyreható műveket írt. …

Az életet ellentétes jelenségek bonyolult összefonódásának és harcának tekinti. Ezért természetes, hogy a kifejezés drámai formái vonzották. Egyszer maga mondta, hogy feladata „az orosz népiség drámai elemeinek megtestesítése.”

… Glinka személyes példája arra lelkesíti Dargomizsszkijt, hogy ő is operát írjon. Victor Hugo „Notre Dame-i toronyőr” című regényének témáját választja ki, melyből Hugo operaszövegkönyvet írt «Esmeralda» címmel.

Számára a közvetlen minta a Meyerbeer-féle párizsi „nagyopera,” a maga hatásos drámaiságával, emelkedett romantikus pátoszával, éles és feszült bonyodalmaival. Később ő maga is igen bíráló hangon nyilatkozott első operájáról. Az opera zenéje önállótlan és helyenként banális ugyan, de egyes jelenetekben kiütközik az „igazság és az erő nyelvezete.” Az 1839-ben befejezett «Esmeraldát» csak nyolc évvel később mutatták be a moszkvai Nagy Színházban

A «Vizitündér» (más-néven Sellő, vagy Ruszalka) című operáját 1855-ben fejezte be és 1856. május 16-án adták elő Pétervárott, a Marinszkij Színházban. Ez volt Glinka Ruszlánja után az első, nagy, önálló stílusú orosz opera. Szerzője tudatosan követte Glinkát, akinek Dargomizsszkij szavai szerint; „eddig egyedül sikerült az orosz zenét szélesebb méretekben kibontania.”

Az opera alapja Puskin egyik legérettebb realista műve, a Vizitündér. Maga a mese olyan általános emberi probléma, hogy az századról századra visszatér a különféle korok és népek irodalmában. Puskin ezt az egyszerű történetet az igazi tragikum magaslatára emelte, s a lélektani hatás tiszta erejét ízes nemzeti jelleggel párosította. Az opera fantasztikus jelenetei a külsőleges, festői háttér szerepét töltik be. Dargomizsszkij nem értett a hangfestéshez és ezek a jelenetek a Vizitündérben távolról sem bűvölnek el annyira varázslatos színekkel, mint Glinka «Ruszlán és Ljudmilában.»  

Betegen, ágyhoz kötötten írta utolsó művét. 1869. január 17-én halt meg, a «Kővendég» című operáját nem tudta befejezni. A befejezetlenül maradt I. képet halála után Kjui írta meg, az egész opera hangszerelését pedig Rimszkij-Korszakov végezte el. A Kővendéget (Don Juan története), Dargomizsszkij fiatal barátai és hívei fejezték be, 1872-ben mutatták be a pétervári Marinszkij Színházban.

 Dargomizsszkij művészete Puskin és Glinka korszakában gyökerezik, de túlnő e korszak történelmi határain. Sok tekintetben közvetlen elődje az 1860-as évek fiatal nemzeti-realista

zeneszerző iskolájának, és nagy hatással van művészi nézeteik és zenei módszereik kialakítására. Ennek a zeneszerző iskolának egyik legtehetségesebb képviselője, Muszorgszkij, úgy nyilatkozik Dargomizsszkijról, hogy ő „az igazság nagy tanítója” a zenében.

 Dargomizsszkij a zenét az idealista klasszikus és romantikus magaslatokról a mindennapi élet talajára vitte le annak minden fogyatékosságával, ellentmondásával, negatív és árnyékos oldalával együtt.

 „Az orosz zene története”
Ю.B.КЕЛДИШ:
„ИСТОРИЯ РУССКОӤ МУЗЫКИ”


626 Ardelao 2018-02-12 23:53:32 [Válasz erre: 625 Búbánat 2018-02-12 22:10:05]

Estély Munkácsynál.

Ambroise Thomas tiszteletére rendezett fényes estéllyel nyitotta meg Munkácsy Mihály vendégszerető házában az idei soireék sorozatát. Az agg «maestro», ki nejével együtt jelent meg, minden oldalról a legszívélyesebb üdvözlések tárgyát képezte és előrehaladott kora dacára nagyon jól találta magát a túlnyomóan ifjabbak társaságában.

Ebben a főérdem első sorban Munkácsyné asszonyt illeti, ki szép megjelenésével és páratlan előzékenységével mindent megtett, hogy az estély a legsikerültebbek közé tartozzék. Munkácsyné asszonyon ibolya-színű bársonyruha volt, díszítve égszínű kék betétekkel és arannyal átszőtt valódi csipkékkel. Fején gyönyörű diadém.

A nagy-számú vendégek közt a fényesnél, fényesebb öltözékekben megjelent bájos hölgyek képezték a nagy többséget, ott voltak az irodalom és művészet, valamint a pénzarisztokrácia sok jelese. A többek közt Wolf Albert, Daudet Alfonz, a Chaplain család, báró Hausmann, a III. Napoleon korabeli hírneves prefektus és a diplomáciai kar több kiváló tagja.

A koncertet Diémes, a konzervatórium zongoratanára, Liszt rapszódiájával nyitotta meg, majd saját szerzeményeit mutatta b. Utána Marchesiné két tanítványa: Ernst és Horovitz kisasszonyok hallatták szépen csengő hangjukat. Hangjuk tiszta és érces s Horovitz kisasszonyé már eléggé iskolázott, utóbbi főleg «Mignon» dalával ért el nagy sikert. A buffet, mint rendesen, most is kitűnő és látogatott volt.

(Fővárosi Lapok, 1888.I.14./14. szám.)


625 Búbánat 2018-02-12 22:10:05 [Válasz erre: 623 Ardelao 2018-02-12 17:51:19]

​​​​​​​

  • Pesti Hírlap, 1894. május 17.  /137. szám

* (A jubiláló Mignon.) Ambroise Thomas hervadhatatlan örök szépségű dalművének, a Mignonnak ezredik előadását a párisi opera comique-ben pünkösd vasárnap tartották meg. E díszelőadásra már hetek óta készültek a francia művészvilágban és a jelenlevő agg zeneszerzőt zajos ovációkkal ünnepelték. Az előadást ingyen lehetett megtekinteni, az olcsóbb helyeken belépti díjat nem szedtek és miután ez már jó eleve köztudomásra jutott, ennélfogva a közönség egy része már 8 órakor reggel foglalt állást a színház előtt, csakhogy estére bejuthasson. Midőn Thomas páholyába lépett, az egész közönség felállással és zajos vive kiáltásokkal, a zenekar pedig hármas tussal fogadta. A második felvonás után a művészvilág ajándékait, továbbá a közreműködők részéről egy hatalmas koronát élő virágokból és Verdi egy üdvözlő táviratát adták át Thomasnak nyílt színpadon, a közönség szemeláttára.

— A párisi községtanács egy utcát nevez el Thomas után, kedden pedig nagy zeneünnepélyt rendeztek a nagy operában Thomas tiszteletére.

Ambroise Thomas ez idén tölti be 83-dik életévét, 1871-ben lett Auber utódja a párisi nagy-zenede igazgatói állásában és aggkora dacára még mindég erőteljes és lankadatlan munkakedvű.
A Mignon ezredik előadása alkalmából rendezett diszestélyen, mint ma sürgönyözik, Carnot elnök átadta Thomas Ambroise-nak a becsületrend nagykeresztjét. Midőn a jubiláns az elnöki páholyban Carnot és neje között megjelent, és már mellén viselte a széles szalagot, a közönség ujjongva üdvözölte. Utóbb Spuller miniszter a színpadon érmet adott át Thomasnak, ki könnyezve ölelte meg a minisztert. Az estélyen, melyet az opera igazgatója rendezett, reggelig maradt együtt a fényes társaság.

 

  • Budapesti Hírlap, 1908. október 14. (246. szám)

* (Operaház.) A poézis legegyszerűbb, de talán épp ezért legszebb eszközeivel érte el Thomas Ambroise Mignon-ja azt a sikert, melynek jubiláns határjelzője a mű mai századik előadása az Operaházban. Néhány évvel ezelőtt Mignon ezerötszázadik előadását ünnepelték Párisban, s a francia nemzet akkor az ősz szerzőt a becsületrend nagykeresztjével, a legnagyobb jutalommal tüntette ki, melyet francia polgár elnyerhet. Másutt is, a világ valamennyi operaházában, a műsor vezető darabja a Mignon, Kedveltje a közönségnek s biztos támasza az igazgatóknak. Mi lehet ennek a népszerűségnek az oka? Thomas sohasem volt forradalmár, gondolatai sohasem ragadták meg az embereket az újszerűség, a meglepő, lenyűgöző egyéniség erejével. Thomas azt a napsugaras, virágos ösvényt egyengette, ápolta tovább a muzsikában, melynek Mozart volt az úttörője, melyre a franciákat Gounod vezette, kinek a nyomában aztán a Mignon szerzője következett. S a három halhatatlan mestert követte sok százezer ember, kinek a lelke megkívánja a derűt, a verőfényt, a virágot, az illatot, a szépség nyugalmas, harmonikus vonalait. A hellászi gráciának a zenére való átvitele ez, egy elmés, eleven, lobbanékony, impresszióiban érzékeny, kifejezéseiben élénk és gazdag, ízlésében kifinomult nép kecses formáival, könnyűségével, mesterien rejtett érzékiségével. Szélsőségei ennek a művészetnek nincsenek. Mignon könnyezik, de igazán nem sir, mosolyog, de nem nevet; hol egy romantikus szellő suhan át a darabon, hol egy kis parfümös kacérság, mindig változatosan, pompás ellentétekkel és hatásokkal, a mik igazi hatások, noha szinte észrevétlenek.

A mai jubiláns estén ünnepi kedvvel, lelkesen játszották a darabot. Szamosi Elza talentuma gazdagon és érdekesen bontakozik ki Mignon szerepében; Filine Bárdossy Ilona asszony régi kitűnő alakítása, melyben a gonddal csiszolt, könnyű koloratúra jellemzően szegődik a játéknak, az alak illúziójának szolgálatába. Arányi helyenként rendkívül finoman énekel, kár, hogy énekében ez a sima, lágy tónus nem állandó és nem következetes. Szemere Lotáriója túlságosan komor, sötét; ez a szerep több melegséget kíván. Márkus Dezső dirigálása gondoskodik a zenekarban a rajz élességéről s azokról a friss színekről, melyek a századik előadás felé már elmosódni, tompulni szoktak.

(k.a.)


624 Ardelao 2018-02-12 21:32:40

Képtalálat a következőre: „Ney Dávid”

Ney Dávid operaénekes

(Várpalota, 1942.02.12.- 1905.08.31., Budapest)

176 évvel ezelőtt, ezen a napon született Ney Dávid operaénekes.

A GYŐRI SZALON.HU – GYŐR KÖNYVTÁRÁNAK KULTURÁLIS MAGAZINJA – Ney Dávid születésének 175. évfordulója alkalmából szép megemlékezést jelentetett meg az énekes életéről és munkásságáról, „Városunk fia”: Ney Dávid, világhírű operaénekes"  címmel. Ebből idézek néhány mondatot:

„…. Amikor 1884-ben megnyílt a Magyar Királyi Operaház, ide szerződött …, és húsz éven keresztül a legbiztosabb tartóoszlopa volt. …..“

„Munkájában a kötelességtudása legendás volt. Bár ő volt az Operaház akkori férfitagjai közül a legnépszerűbb, nem ismerte a szeszélyesség fogalmát. Próbáról, előadásról soha nem késett el, és a legfárasztóbb feladatokat is örömmel, jó kedvvel végezte. Amikor már elismert művész volt, akkor is szívesen vállalt el apró, jelentéktelen szerepeket is. Kezdetektől készséggel állította művészetét a jótékonyság szolgálatába.“

„Ellentétben az agyonképzett, elméleti, analizáló színészmesteremberekkel, Ney az ösztönös művészt képviselte. Szerepeinek jó részét haláláig váltótárs nélkül énekelte.“

Közönsége soha, de a szíve őt is – akárcsak Koréh Endrét – cserben hagyta. 63 évesen hunyt el, Budapesten.

„A 78 darabban játszott 103 szerepét halála után három énekes között kellett szétosztani. ….“

„A Magyar Állami Operaházban az első emeleten látható mellszobra hirdeti az intézményben betöltött kiemelkedő szerepét.“

„… emlékét szülővárosában egy róla elnevezett utca őrzi, valamint az 1961-től évente megrendezett Ney Dávid kórusverseny és egy emléktábla, amelyet Várpalotán a Jó Szerencsét Művelődési Központ impozáns épületében helyeztek el.“


623 Ardelao 2018-02-12 17:51:19

Képtalálat a következőre: „Ambroise Thomas”

122-évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el AMBROISE THOMAS francia zeneszerző (1811.VIII.5., Metz – 1896.II.12., Paris)

Rá emlékezve idézem az alábbi írást:

"MIGNON – KÉTSZÁZÖTVENSZER

Január végén ünnepelte a budapesti Opera Thomas világszerte ismert dalművének, a «Mignon»-nak kétszázadik előadását, a Nemzeti Színházban tartott ötven előadás után. Ez a tiszteletreméltóan nagy siker ismét rátereli a figyelmet a rég letűnt korszakból ránk maradt remekműre és a szerzőjére, akinek nevét sok alkotása közül csupán a Mignon és a Hamlet óvja a feledéstől, de ezek igen eredményesen. Még ma is.

Thomas Ambroise Elzászban, Metz városában született 1811-ben, és huszonhat esztendős volt, amikor első dalművét, a «La double échelle(1837)» című egyfelvonásost előadták. A vígoperák és balettek meglehetősen hosszú sora következett az elsőszülött után, anélkül, hogy a szerzőt nagyon észrevették volna. Első nagy sikerét a «Mignon» hozta meg, amelynek szövege tudvalevően Goethének «Meister Vilmos tanulóévei» című regényéből készült, Gounod ugyancsak goethei forrásból merített Faust-jának nagy sikerén fölbátorodva. És fölbátorodva azon is, hogy a francia közönség nemcsak vissza nem utasította a német eredetű szöveget, hanem ugyanolyan nagy szeretettel és tetszéssel fogadta, mint Gounod zenéjét.

A «Mignon» bemutató előadását 1866-ban, november 17-én tartották Párisban, sok más színpadi remekmű sorsától eltérően mindjárt kezdettől fogva nagy sikerrel. Évenként átlag harmincötször került színre huszonnyolc esztendőn át; vagyis 1894-ben, május 13-án megünnepelhették az ezredik előadást, ami Párisban is egészen szokatlan és példátlan eredmény volt. És az ezredik előadás után sem csökkent az érdeklődés. A szomorú sorsú cigányleány változatlanul megtartotta uralmát a Nagyopera színpadán és egyre szélesebb kört hódított Európában és Amerika színpadain.

A közönség akkoriban érzelmesebb volt, mint most és fogékonyabb a szenvedések iránt. A «Mignon» nagy sikere nem csupán Thomas és a szövegírók érdeme; része volt benne annak is, hogy az emberi szolidaritás az elhagyott cigányleányra is kiterjedt, azt is átölelte védő karjával. (Különösen azért, mivel ez a cigányleány igazában grófkisasszony).

*

Pesten hét esztendővel a párisi bemutató után, 1873-ban, szeptember 20-án lépett első ízben a közönség elé Mignon, a Nemzeti Színház színpadán. Nagy érdeklődés előzte meg, hiszen akkor már milliók könnyeztek az elrabolt gyermek szomorú sorsán és már a madarak is a Citrom-dalt fütyölték a fán.  . . .

Az első előadás szereposztása ez volt:

Meister Vilmos --- Stéger Ferenc
Lothario --- Odry Lehel
Laertes --- Ormai Ferenc
Fridrik --- Halmi Ferenc
Jarno --- Kőszegi Károly
Mignon --- Hauck Minnie
Philine --- Balázsné Bognár Vilma

A szereplők közül ki kell emelnünk Ormai Ferencet, a szöveg fordítóját. Halmi Ferencet, a nagy drámai színészt, akitől csak 1878-ban került női szereplő kezébe (Saxlehner Emma) a kissé komikus ficsúr alakja, továbbá Hauck Minniet, Mignon kreálóját, aki New Yorkban született, később bejárta, az egész világot, de nálunk ifjúsága legszebb éveiben szerepelt, 1873-tól 1876-ig, huszonegy éves korától huszonnégy éves koráig. Bognár Vilma, aki Philine szerepét énekelte, európai hírű koloratúr énekesnő volt, és különösen Mozart-szerepekben volt tökéletes. Odry, Stéger és Kőszegi akkor már „beérkezett” művészek voltak, őket nem kell külön aposztrofálnunk.

A Nemzeti Színházban tizenegy esztendő alatt összesen ötvenszer került színre a «Mignon,» utoljára 1884-ben, az utolsó operai szezonban, április elsején. Ez volt a minimális bevételű rekordelőadása a Nemzetiben: a teljes bevétel 288 forint 10 krajcár volt; a maximális bevétel 1878-ban, január 14-én, amikor 1870 forint 70 krajcár volt a pénztári eredmény. Ezek is érdekes számok.

Mignon szerepét Hauck Minnie után, aki egyfolytában hússzor énekelte, Donadio Bianca, olasz énekesnő vette át, utána Ehnn Berta, majd Nádayné Vidmar Katalin és Komáromi Mariska, aki ebben a szerepben lépett föl első ízben, mint szerződött tag, 1883-ban, január 2-án. Philine szerepét Maleczky Vilmosné énekelte.

Az Operaházban csak a megnyitás után való harmadik szezonban került a sor a «Mignon» fölújítására. Első előadását 1886-ban, október 10-én tartották ezzel a szereposztással:

Meister Vilmos --- Broulik Ferenc
Lothario --- Odry Lehel
Laertes --- Kiss Dezső
Fridrik --- Saxlehner Emma
Jarno --- Tallián János
Mignon --- Donadio Bianca
Philine --- Ábrányiné Wein Margit

A két női szerep sokáig maradt a két tüneményes hangú és nagyon rokonszenves művésznő kezében, de utánuk is sok kiváló énekesnőtől hallottuk Mignon bús melódiáit és Philine gondtalan staccatoit és trilláit.

A sok Mignon közül a következőket kell megemlítenünk: Margó Célia, Hilgermann Laura, Várady Margit, Ambrus Zoltánné, Szamosi Elza, Payer Margit, Rothauser Teréz, Basilides Mária, Sámson Mária, Anday Piroska, Marschalko Rózsi, Budanovics Mária, Sándor Erzsi, (aki Philine szerepét is gyakran énekelte); idegenek: Sembrich Marcella, Arnoldson Sigrid, Svärdtröm Valborga, Yvonne de Treville; Philine kiválóbb megszemélyesítői Szilágyiné Bárdossy Ilona, Szoyer Ilona, Adler Adelina, Goda Gizella, Szabó Lujza, Sándor Erzsi, az idegenek közül Donadio Bianca és Lehmann Lili voltak.

Meister Vilmos szerepét Arányi Dezső, Székelyhidy Ferenc dr., Pilinszky Zsigmond, Somló József, Gábor József és Laurisin Lajos énekelték; Lothariot Takáts Mihály, Beck Vilmos, Szemere Árpád, Farkas Sándor, Pusztai Sándor. Fridrik szerepét fölváltva énekelték nők és férfiak, köztük Kaczér Margit, Payer Margit, Gábor József, Kertész Ödön, Toronyi Gyula. Jarnot, a lelketlen cigánykomédiást, Hegedűs Ferenc, Kornai Richárd, Ney Bernát, Kálmán Oszkár és Komáromy Pál énekelték, az utóbbi kettő most is.

Az Operában harminchat esztendő alatt jutottak el a kétszázadik előadásig, tehát ötnél nagyobb évi átlaggal. Egészen bizonyos, hogy a Mignon vonzóereje ma sem csökkent, s talán még azok is megérik — mondjuk — a kétszázötvenedik előadást, akik az elsőn jelen voltak. Éppen ezért nagyon helyénvaló lenne, ha az Opera igazgatósága korszerű fordításról gondoskodna Ormai Ferencnek teljesen elavult és egyébként sem szép fordítása helyett. Vagy legalább a két legexponáltabb dalnak a szövegét javíttatná ki: a citrom-dalét és a fecske-románcét.

A citrom-dal eredetiben így kezdődik:
Connais-tu le pays, où fleurit l’oranger,
Le pays de fruit d’or et des roses vermeilles?

A német szöveg első két sora így szól:
Kennst du das Land, das Land, wo die Citronen blühn,
Im dunkeln Laub die Goldorangen glühn?

Ormai ezt így fordította:
Ismered ama hont, hol a citrom virul,
Hol az aranynarancs lombok között pirul?

Nem kifogásoljuk, hogy a magyar fordító nem az eredeti operaszöveghez igazodott, ahol narancsról van szó, s inkább ragaszkodott Goethe dalszövegéhez, ahol a citrom virul; kifogásolni csak az ama hon kellemetlen hangzását lehet. A sok Mignon közül többen is megérezték ezt, és igyekeztek javítani a szövegen; így keletkezett az ismered-e a hont kezdet, amelynek az a nagy hibája, hogy az e—a hont szintén kínosan érinti a fület, viszont az azt a hont variáns nagyon parlagiasan hangzik. Ezek helyett kétségtelenül lehetne szebb hangzású megoldást is találni. ...

Azután a fecskékkel is van egy kis baj.

Az öreg Lotharis lantjával ezt énekli Mignon az eredeti szövegben:
Légères hirondelles, oiseaux bénis de Dieu . . .

A német szövegben:

Ihr Schwalben in den Lüften

In Gottes blauem Reich . . .

Míg a magyar szöveg ezt a szörnyű laposságot produkálja:

Könnyű fecskék csapatja,

Ott fenn a föld felett . . .

Ha valahol egy bánya mélyén énekelnék ezt, akkor lenne értelme, de ugyanez, a sor, ha Istennek szabad ege alatt éneklik. … Ne szóljunk semmit, Isten nyugosztalja a fordítót, aki bizonyára nem tudta jobban megcsinálni. De most már vannak gyakorlott operaszöveg-fordítóink, akik segíthetnek ezen a régi bajon. Könnyű műtéttel is eltávolíthatnak kellemetlen szépséghibákat.”

SEBESTYÉN EDE

A ZENE, 1932. 12. szám.

Ambroise Thomas: Mignon - Ouverture

Karine Deshayes - "Connais-tu le pays où fleurit l'oranger" - Moscow - 29 April 2015


622 Ardelao 2018-02-11 00:32:17

Képtalálat a következőre: „Franz Schmidt”

79 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el FRANZ SCHMIDT, a magyar születésű, de osztrákká vált, kiváló zeneszerző, zenepedagógus, a Bécsi Filharmonikusok egykori briliáns csellójátékosa és zongoraművésze. Magas megbecsülésének eredményeként később a Bécsi Zeneakadémia igazgatója, majd rektora volt.

(1874. december 22., Pozsony – 1939. február 11., Perchtoldsdorf)


621 Búbánat 2018-02-10 00:24:30 [Válasz erre: 619 Búbánat 2018-02-09 13:31:56]

Erdélyi Miklós karmester emlékére:

Erdélyi Miklós - Eredeti fényképfelvétel a karmester autográf aláírásával

 

RÓMAI TAPASZTALATOK

Beszélgetés Erdélyi Miklóssal

  • Film Színház Muzsika, 1959. június 12. / 24. szám

Rómában nemzetközi karmesterversenyt tartottak a minap, amelyen harminchét fiatal karmester ragadta meg a vezénylő pálcát. Ezen a versenyen Magyarországot Erdélyi Miklós, az Operaház karmestere képviselte, aki bejutott az első nyolc közé. A jelentős pénzösszeggel járó első díjat végül Thomas Baldner, angol karmesternek ítélték.

Az adott körülmények között elégedett lehetek az eredménnyel, — mondja Erdélyi Miklós.

- Huszonnégy órával a szereplés előtt sorsot húztunk, amely eldöntötte, hogy a huszonnégy előre kijelölt zenemű közül melyiket kell dirigálnunk. Ehhez a zsűri kijelölt egy-egy ismeretlen modern művet is. A versenyzők el voltak zárva egymástól — pedig nagyon tanulságos lett volna megfigyelnünk egymás munkáját. Négy tagja olasz volt a zsűrinek, az ötödik tag pedig Szenkár Jenő, a neves magyar származású karmester. A verseny a Santa Cecilia Akadémia óriási auditóriumában zajlott le. Az Akadémia zenekara igen kiváló együttes. Elegánsan, hajlékonyan, finoman hangzó zenekar ez.

- Római tartózkodásom alkalmából a Római Magyar Akadémia fogadást adott, amelyen az olasz zenei élet több kiválósága jelent meg, a többi között ott volt Toti dal Monte, Tito Schipa, a tavaly Budapesten járt Francesco Mander karmester, Fellegara zeneszerző és több zenekritikus. Ezen az estén alkalmam nyílt beszámolni az egész világon elismert gazdag és színes magyar zenei életről.

- Nagyon nagy várakozással mentem el a római operába Bizet Gyöngyhalászok című dalművének felújítására. Meg kell azonban mondanom, hogy az előadás csalódást okozott, kivéve a csodálatosan puhán és simán éneklő nagynevű tenoristát, Ferruccio Tagliavinit. Ezzel szemben hallottam egy gyönyörű Trisztán és Izolda-előadást német szereplőkkel. Heinz Wallberg brémai főzeneigazgató vezényelt igen meggyőzően. Az előadás csodája Birgit Nilsson volt, akinek érzéki varázsú hangja, fennkölt líraisága, játékának ünnepélyes egyszerűsége az operaművészet csúcsát Jelenti.

— Hazafelé jövet Bécsben megálltam egy napra, hogy a Staatsoperben Alban Bergnek, a húszas évek elején írott Wozzeck című operáját, - amelyet eddig csak lemezről hallottam — élő előadásban is megismerhessem. Úgy érzem, hogy ez a mű, amelyet mint hallom, a napokban mutatnak be Prágában is, korszakalkotó jelentőségű az opera történetében. Úgy látom, hogy ez az opera egyre inkább repertoár-darabjává válik a világ valamennyi jelentősebb opera-színpadának.

(somogyi)


620 Ardelao 2018-02-09 17:03:47

Képtalálat a következőre: „Kodály és Dohnányi”

Előzmény: 618.sz

— Dohnányi Ernő aláírja szerződését a Zeneakadémiával.

Jelentettük a minap, hogy Dohnányi Ernő és Mihalovich Ödön, a Zeneakadémia igazgatója között ismét megindultak a tárgyalások azzal a céllal, hogy Dohnányi a Zeneakadémiára kerüljön. Mihalovich igazgató már több hónappal ezelőtt, amikor első-ízben folytak a tárgyalások, minden módon igyekezett, hogy Dohnányi hazakerüljön és hogy fáradozása akkor nem vezetett eredményre, annak az volt az oka, hogy a kultuszminiszter nem akarta teljesíteni Dohnányi anyagi feltételeit.

A tárgyalások akkor megszakadtak, de most újra megindultak és miután Mihalovich igazgatónak sikerült rábírnia a művészt feltételei mérséklésére, Dohnányi Ernő — mint értesültünk — valószínűen még ma aláírja azt a szerződést, a mely őt, tekintettel berlini kötelezettségeire; egyelőre egy esztendőre a budapesti Zeneakadémiához köti ugyanolyan tiszteletdíj mellett, aminőt a berlini zenei főiskolán kapott, az összeget természetesen a mi pénznemünkre átszámítva. Dohnányi szeptemberben kezdi meg működését a Zeneakadémián.

Az Est, 1916. június 28.

*

— A Zeneakadémia új titkára.

A Zeneakadémia vezetésében történt változások során, mint ismeretes, a közoktatásügyi miniszter a nyugalomba vonult Moravcsik Géza titkár helyébe igazgatóhelyettesi címmel Kodály Zoltánt nevezte ki. Kodály a titkári teendőknek csak egy részét fogja ellátni és munkásságával főleg Dohnányi Ernőt fogja támogatni az igazgatói teendőkben, míg a titkári hivatal adminisztratív ügyeinek vezetésére a közoktatásügyi miniszter Dohnányi Ernő előterjesztésére dr. Ember Nándor zongoraművész, középiskolai tanárt,
Dohnányi volt növendékét nevezte ki, aki a múlt évben szerezte meg a zenetanári oklevelet. Dr. Ember egyidejűleg átveszi az Oszvald János távozásával megüresedett könyvtárnoki állást is.

Az Est, 1919. március 2.


619 Búbánat 2018-02-09 13:31:56

Ma lenne 90 éves  Erdélyi Miklós - a Magyar Állami Operaház karmestere.

 (Budapest, 1928. február 9. – Budapest, 1993. szeptember 11.)

Erdélyi Miklós neve egy csapásra ismertté lett, amikor 19 éves korában első jelentősebb fellépéseként Donizetti Szerelmi bájital című operáját dirigálta. 1950 és 52 között a Magyar Rádió Énekkarának igazgatói posztját látta el, majd az Állami Operaház egyik vezető karmestere lett. Kiváló művészi munkásságát 1960- ban Liszt-díjjal, 1967-ben a Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze címmel, 1975-ben pedig Kossuth-díjjal jutalmazták.

Erdélyi Miklós a budapesti Operaházban és a magyar koncertéletben folytatott állandó karmesteri tevékenysége mellett külföldön is elismert művész volt. Egyebek között vendégszerepelt Rómában, Milánóban, Londonban, Berlinben. Nápolyban, Rotterdamban, Szófiában, Prágában, Moszkvában és az Egyesült Államokban. 1974-ben a West-Berliner Philharmonia vezetősége megkérte a megbetegedett Carlo Maria Giulini helyettesítésére, mely alkalommal egy rendkívüli sikerű hangversenyt adott. 1985-ben Kiváló Művész kitüntetést kapott. Elmélyült zenei egyéniségéhez főként a klasszikus mesterek (Mozart, Haydn, Schubert) álltak közel, emellett emlékezetes oratóriumelőadásokat vezényelt.

A rádióban hangszalagra több opera-és operettfelvételt is készített, illetve lemezfelvételei is méltatásra érdemesek - néhány cím közülük:

Don Pasquale,  Manon Lescaut, Bohémélet, Bruschino úr , A csengő,  Hoffmann meséi, A varázsfuvola, Jancsi és Juliska. 

Operett, daljáték: Suppé: Boccaccio – 1961; Planquette: A corneville-i harangok – 1960; Ránki György: Muzsikus Péter kalandjai – 1966;   Offenbach: A férj kopogtat – 1973;  Offenbach operettrészletek stb.

Lemezei

Megemlítem még Házy Erzsébet árialemezét:  "OPERATIC RECITAL” – 1969. Qualiton LPX-11410.

 

"Megalkuvások nélkül"

Éjszakai beszélgetés Erdélyi Miklós karmesterrel

  • Délmagyarország, 1991. augusztus 1. (179. szám)

A Turandot színpadi próbái hétfőn este kezdődtek. A remek hangulatú próbákon az énekesek többsége ugyan markírozott, hogy hangját a bemutatóra megkímélje, de így is elcsíphettünk olyan ihletett pillanatokat, amelyek egy jó előadás biztató előjelei. A karmesteri pálcát a tavalyelőtti előadások olasz dirigense helyett Erdélyi Miklós vette kezébe, akit kedden éjszaka a kimerítő próbák után kérdeztem.

- Úgy tudom, hogy most vezényel először a Szegedi Szabadtéri Játékokon.

- A 60-as évek elején sokat jártam Szegedre, sőt az 50-es évek végén még Vaszy Viktor idején koncerteket is dirigáltam, de a szabadtérin valóban most mutatkozom be.

- Mostanában mintha ritkábban vezényelne az Operaházban, mi ennek az oka?

- Én ezt a műfajt rettenetesen szeretem, és számomra nagyon szomorú dolog az, hogy sajnos a nívó annyira mélyre süllyedt, hogy egyszerűen nem tudom csinálni. Vezényeltem ugyan az utóbbi időben bizonyos előadásokat, de olyan leromlott állapotban vannak, hogy nagyon nehéz ott művészi igénnyel produkálni, mert megalkuvás, megalkuvás, megalkuvás; annak a vége azután az igénytelenség lesz. Én nagyon boldogan és szívesen csinálok mindent, ahol igazán lehet dolgozni, ahol igazán lelkesedés van, ahol igazán tanulni akarnak, ahol igazi művészi perspektíva van.

 - Giuseppe Patane nyilatkozta egyszer, hogy az operaelőadásnál a tökéletes harmónia titka, hogy a karmesternek és a rendezőnek az első naptól kezdve együtt kell dolgoznia. Ennél a produkciónál ez hogyan valósulhat meg?

- A Turandotot én nagyon-nagyon sokszor vezényeltem, ismerem Szinetár Miklós elképzeléseit, ez alatt a pár nap alatt egyeztetni tudtunk mindent. A szabadtéri megoldás az mindig egy kicsit más, a rendezőnek sokkal nagyobb a szabadsága, mint a kőszínházban, tehát itt inkább nekem kell alkalmazkodnom.

- Úgy tudom, részese volt annak a legendás budapesti Turandot-előadásnak is, amit Takács Paula, Simándy József és Orosz Júlia neve fémjelzett.

 - Hát hogyne, ez 1958-ban a Puccini-centenáriumra készült, én voltam a darabnak - Ferencsik János mellett - a második karmestere. Nem tudom, hogy szerencsének nevezzem vagy szerencsétlenségnek, Ferencsik János akkor éppen beteg volt, összesen csak két próbát tartott, úgy dirigálta a premiert és még egy-két előadást, így teljesen rám hárult ez a feladat, akkor még elég fiatal és tapasztalatlan voltam, nagyon nagy ambícióval csináltam. Rengeteget köszönhettem Nádasdy Kálmánnak, aki a darab rendezője volt.

- Ha hívnák, szívesen közreműködne a Szegedi Nemzeti Színház valamelyik produkciójában?

- Okvetlenül. Olyan feladatot, olyan remekművet, amit jól elő lehet adni, amiben egy jó garnitúra van, jó rendezővel lehet együtt dolgozni, azt nagyon szívesen vállalnám. Ezt a műfajt én nagyon szeretem, és nincsenek preferenciáim.

Hollósi Zsolt.


618 Ardelao 2018-02-09 00:50:23

Képtalálat a következőre: „Dohnányi Ernő”

58 éve hunyt el, ezen a napon (1960. február 9. New York), DOHNÁNYI ERNŐ, a kiváló magyar zongoraművész, karmester, zeneszerző és pedagógus.

Emlékére:

DOHNÁNYI zeneakadémiai tanársága – korabeli tudósítás:                   

"Nehézségek budapesti kinevezése körül

—Az Est tudósítójától —

A magyar kultúra, minden barátait bizonyára kellemesen fogja érinteni az a hír, amely különösen a magyar zene jövőjére: a zongoraművészek képzésére és a zeneszerzés fejlődésére beláthatatlan jelentőségű: hogy a Magyar Királyi Zeneakadémia igazgatósága tárgyalásokat folytat Dohnányi Ernővel, a Berlinben élő kiváló magyar zongoraművésszel, hogy őt Zeneakadémiánk számára megnyerhesse.

Dohnányi Ernő a múlt ősszel Budapestre érkezett és nálunk töltötte az egész telet. Állandó lakást bérelt a Vigadó épületében, több hangversenyt adott, néhány zenekari hangversenyt vezényelt, sőt részt vett egy operai előadás előkészítésében is.

Egyik híve, aki állandó érintkezésben van vele, vagy három héttel ezelőtt felkereste Majoszky Pál miniszteri tanácsost, a Kultuszminisztériumban a művészeti ügyosztály vezetőjét és tudatta vele, hogy Dohnányi végleg el akarja hagyni a berlini királyi zeneakadémiát, a melynek tanára, a magyar államnak és a magyar közönségnek tehát kapva kellene kapnia azon, hogy a művészt most, a mikor szabad, lekösse Budapest és a magyar művészet számára. Majovszky tanácsos örömmel hallgatta ezt a hírt és azonnal a terv keresztülvitelének anyagi lehetőségéi felől érdeklődött.

Megtudta, hogy Dohnányi Ernő a berlini zeneakadémián 13.300 márka évi fizetést kap, — az a körülmény azonban, hogy állandóan Berlinben, az internacionális zenei élet központjában élt, az ő számára mérhetetlen anyagi előnyt jelent, mert hiszen rendes munkája megbolygatása nélkül néhány óra alatt utazhat onnan egy-egy hangversenyre (Hamburgba, Drezdába, Lipcsébe stb.), amiről rögtön le kell mondania, ha állandó tartózkodásra jön Budapestre.

Majovszky Pál miniszteri tanácsos azonnal értesítette Mihalovich Ödönt, a magyar királyi Zeneakadémia igazgatóját, és Mihalovich, a ki örömmel fogadta a tervet, érintkezésbe lépett Dohnányival.

Két héttel ezelőtt találkozott Mihalovich Dohnányival, a ki valóban hajlandónak mutatkozott arra, hogy tanár legyen a budapesti Zeneakadémián, még pedig a következő feltételek mellett:

Heti nyolc órát ad, ezek közül hatot a zongoraszakon, kettőt a zeneszerzési tanszakon. Hajlandó elvállalni a szimfonikus-zenekar vezetését, a melynek élén tíz-tízen-két hangversenyt vezényelne egy-egy szezonban. Ezért a tevékenységéért a rendes nyári szünidőn kívül, az iskolaév folyamán három-havi szabadságot és évi 40.000 korona, fizetést kér.

Mihalovich ezeket a feltéteket meghallgatta és referált róluk a Kultuszminisztériumban Jankovich Béla miniszternek és Majovszky Pál miniszteri tanácsosnak. A Kultuszminiszter e követelések teljesítéséről hallani sem akart, mert a 40.000 korona évi fizetést olyan rendkívüli tisztelet-díjnak tartja aminőt a magyar állam - szerinte - a mai körülmények között zeneakadémiai professzornak nem fizethet. Mihalovich végleges választ a Dohnányi ajánlatára még nem adott, de jól informált körökben uralkodó felfogás szerint ez a válasz nem lesz kedvező.

Ehhez az ügyhöz azonban nemcsak annak van szava, aki a magyar kultúra fölött, mint legfőbb hivatalos hatalom őrködik, hanem magának a magyar kultúrának is, és ez a szó nem lehet egyéb, mint emlékeztető a Mahler Gusztáv és a Nikisch Artúr esetére, akiket elkedvetlenítve, anyagi követeléseiket nem teljesítve, elengedtek a pesti Operaházból, hogy később, amikor világhírű büszkeségei lettek a zeneművészetnek, visszakívánták őket. Most egy világhírű magyar zenész vissza akar térni hazájába s olyan tiszteletdíjat kíván, mely művészetét megilleti, és nem akarják visszavenni. Tango Egistót, az olasz karmestert, akinek sem híre, sem tehetsége nem fogható a Dohnányiéhoz, első szóra horribilis fizetéssel szerződtették az Operához, de nincsen pénz Dohnányi számára, aki — mint értesültünk — még hajlandónak mutatkozott arra is, hogy ezért a honoráriumért az Operaház munkájában is részi vesz, egy-egy újdonságot betanít, egy-egy ünnepi előadást eldirigál.

 Az Est munkatársa felkereste Dohnányi Ernőt, a ki a következőket mondta:

— A Zeneakadémián most üresedés van és tárgyalások indultak meg arra nézve, hogy ezt a helyet én foglaljam el. Én azonban még se jöhetek ide, egyszerű zongoratanárnak, . . . nem akarok itt elkallódni, . . . természetes, hogy bizonyos feltételeket szabtam.
 — Ezekről most beszélünk.

Eredményről még nem számolhatok be, minden kombináció korai volna még. Nagy kérdés persze, hogy a porosz kultuszminisztérium, a mely mindig a legnagyobb figyelmességet tanúsította velem szemben, mit szólna ahhoz, ha elhagynám Berlint?

Mondom azonban, hogy ez az ügy még csak kezdő stádiumban van.

Mihalovich Ödön miniszteri tanácsos, a Zeneakadémia igazgatója Az Est munkatársa előtt a következőket volt szíves mondani:

— Majovszky miniszteri tanácsos úr értesített engem, hogy Dohnányi most kapható volna. Nagy örömmel fogadtam ezt a hírt, mert nagy nyereségnek tartanám, hogy ha ő, aki intézetünknek növendéke volt (Dohnányi tudvalevően Thomán István tanítványa), tanár lehetne, nálunk. Beszéltem Dohnányival, aki azonban, fájdalom, olyan feltétételeket szabott, amelyeket bizony nem igen lehet teljesíteni.

Hangsúlyoznom kell, hogy Dohnányi összes művészi feltételeit szívesen teljesítjük, és csak az anyagiakban van közöttünk nézeteltérés. Nagyon jó volna, ha Dohnányi bizonyos áldozatokat hozna azért, hogy hazájába visszatérjen.

— Nekünk mindenesetre nagy művészre és elismert névre van szükségünk. Gondoltunk esetleg D’Albertre, és éppen Dohnányi figyelmeztetett a magyar származású Schmidt Ferencre, a kinek most fog színre kerülni «Notre-Dame» című operája. De hát erről még korai beszélni. . . . 

Remélem, hogy Dohnányival mégis csak sikerül megegyeznünk. 

. . . Így áll most Dohnányi Ernő és a magyar királyi Zeneakadémia ügye."

 Az Est, 1916. február 25.

*****************************

"Dohnányi a Zeneakadémián 

Jelentettük néhány hónappal ezelőtt, hogy a Zeneakadémia igazgatósága és Dohnányi Ernő között tárgyalások indultak meg, amelyeknek az a céljuk, hogy a művész az akadémiához kerüljön. A tárgyalások akkor megakadtak, mert Dohnányi olyan feltételeket szabott, a melyeket a Kultuszminiszter nem tudott teljesíteni. Most arról értesülünk, hogy Dohnányi és Mihalovich Ödön, igazgató ismét felvette a tárgyalások elejtett fonalát. Dohnányi mérsékelte feltételeit, Mihalovich igazgató pedig, igen helyesen, nem respektálva az akadémiai klikk érdekeit, arra törekszik, hogy a művészt már a jövő tanévre megnyerhesse. A döntés még ezen a héten megtörténik, és a mennyire az előrehaladott tárgyalások eddigi menete mutatja: ez a döntés alkalmasint kedvező lesz, és Dohnányi szeptemberben elfoglalhatja Zeneakadémiánk első zongoratanszékét."

Az Est, 1916. június 25.


617 Búbánat 2018-02-05 11:12:23

Kováts Kolos születésnapjára

Operavilag.net, 2018. január 31.

70 éves az elmúlt évtizedek meghatározó basszistája – BÓKA GÁBOR írása


616 Búbánat 2018-02-01 17:31:49 [Válasz erre: 615 Búbánat 2018-02-01 17:15:09]

Serly Lajos  (Pozsony, 1855, március 13. – New York, 1939. február 1.) zeneszerző, karmester

/csemadok.sk/felvideki-ertektar/

A losonci Serly sírkápolna

Meghalt: 1939. február 1. Serly Lajos, operett- és dalszerző, az Óbudai Kisfaludy Színház alapítója

d. Serly Antal losonci polgár 1874-ben maga és családja számára építtetett sírkápolnát a losonci köztemetőben. Végrendelete szerint minden évben, halottak napján megnyitandó volt a kápolna, ahol korábban miséket is tartottak. Ez a hagyomány ma már nem él. Fia, Lajos 1855-ben született Losoncon. Korán megmutatkozott zenei tehetsége fejlesztésére Liszt Ferenc is biztatta. Karnagyi, zeneszerzői tanulmányainak, pályakezdésének fontos állomásai Pozsony, Berlin, Kolozsvár után a pesti Nemzeti Színházhoz szerződött. A Kék nefelejcs kezdetű dala, melyet Kazaliczky Antal szövegére 1880-ban komponált nagy népszerűségre tett szert. Ismert költők – Petőfi, Csokonai, Pósa Lajos verseit is megzenésítette. 1905-ben kivándorolt Amerikába, miután Budán alapított színháza csődbe ment. Ott halt meg 1939-ben, utolsó kívánsága az volt, hogy hamvait szülei mellé, a losonci családi sírboltba temessék. Ez csak 1972-ben történt meg. Serly Lajos fia, Tibor is Losoncon született 1901-ben, apjához hasonlóan ő is a zenész lett. Apja New York-i zenekarában kezdte pályafutását. Képzettséget a budapesti Zeneakadémián szerzett, Kodály tanítványa is volt. A 20-as, 30-as években felváltva szerepelt brácsásként és karnagyként Amerikában és Magyarországon. Mikor Bartók Béla kivándorolt, Serly Tibor már elismert karmester, zeneszerző, zenetanár volt, aki felkarolta, támogatta Bartókékat. Ő fejezte be Bartók Béla halála után a III. zongoraversenyt és a brácsaversenyt.

Bartókné Pásztory Ditta a Serly család iránti hála és tisztelet jeléül 1983-ban emléktáblát készíttetett Gasztarisz Pavlosz szobrászművésszel a losonci sírkápolnába, ahová nemcsak Serly Lajos és felesége, de fiuk Tibor hamvait is örök nyugalomra helyezték.

 


Serly Lajos Kék nefelejcs, virágzik a tópartján… kezdetű dala az egész magyar nyelvterületen ismert, sokan népdalként ismerik, éneklik. A zeneszerző ma már kevésbé ismert, bár életében nagyon népszerű volt. Szülővárosának, végső nyughelyének ismerete, emléke felélesztését, megtartását szolgálhatja, csak úgy mint méltatlanul elfeledett fia, a kiváló zenész, Serly Tibor szélesebb körben való megismertetését is. Nem kevésbé fontos, hogy a losonci emlékhely a Bartók családhoz is köthető, hiszen Bartók Bélának és Pásztory Dittának Serly Tibor nyújtott segítő kezet az új hazában. Pásztory Ditta egyébként is kötődik Losonchoz, hiszen a rimaszombati fiatal leány első hangversenyét a losonci Városházán adta. A Losoncra, azon belül a temetőbe látogatóknak ezek a tények meglepő újdonságnak számítanak. A Serlyek emlékét 2000 óta a Csemadok alapszervezet mellett működő Serly Női Kamarakórus is őrzi.


615 Búbánat 2018-02-01 17:15:09

Serly Lajos  (Pozsony, 1855, március 13. – New York, 1939. február 1.) zeneszerző, karmester

Serly Lajos - Wikipédia

 

„Serly Lajos (Pozsony, 1855 – New York, 1939) a maga erejéből lett sikeres karmester és zeneszerző. Már pozsonyi gimnazistaként zenekart szervezett. Az Országos Zeneakadémia elvégzése után Brassóban, 1880-ban pedig Berlinben volt dirigens. Hosszabb ideig karmestere volt a Kolozsvári Nemzeti Színháznak, majd a pesti Népszínháznak. Később ismét külföldre ment, huzamosabb ideig Párizsban élt, ahol több szerzeménye is megjelent. 1896-ban, az ezredévi kiállítás ideje alatt egy nagy ének- és zenekart toborzott össze, mely Ős-Budavárában különösen a régi magyar zene- és énekművek előadásával aratott nagy sikert. Blaha Lujza legkedvesebb muzsikusa volt. Miután teljes vagyonát beleölte a Kisfaludy Színházba, ami befuccsolt, Londonba emigrált, és a néprajzi kiállítás területén dirigálta 69 tagú zenekarát. 1905-ben, ötvenéves korában kivándorolt Amerikába, ahol 1914-ben magyar színtársulatot szervezett. Serly Lajos több operetthez írt zenét és számos népszínműhöz dalokat. Fia, Serly Tibor szintén kitűnő zeneszerző, Bartók Béla barátja lett, ő fejezte be Bartók III. zongoraversenyét.”

 

Egyszer volt egy színház

"Az ezredévi ünnepségek lezajlása után elérkezett az idő az álmos Óbuda számára is egy állandó kőszínház felállítására, amit Serly Lajosnak köszönhettek. A közkedvelt és tehetséges zeneszerző és karmester 40 ezer forint tőkével valósította meg az óbudaiak vágyát, melyet a magyar vígjáték atyjáról, Kisfaludy Károlyról nevezett el."

(Forrás: Színháztörténeti Füzetek 80. Óbudai Kisfaludy Színház 1892-1934. Szerk: Alpár Ágnes.)


614 Búbánat 2018-02-01 11:30:56

Veress Sándor (Kolozsvár, 1907. február 1. - Bern, 1992. március 4.) zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus és népzenekutató, Bartók és Kodály szellemi öröküöse.

http://www.momus.hu/article.php?artid=6051

A tanítvány minősíti a Mesterét (Veress Sándor kamaraművei)
- zéta -, 2011-08-19 [ Kamara ] Café Momus

http://momus.hu/article.php?artid=4440

Ünnepeltünk? (Veress Sándor szerzői estek)
kobzos55, 2007-11-29 [ Budapesten ] Café Momus

 

  • Chicago és Környéke, 1981-10-03 / 40. szám

Bartók méltatás egy svájci lapban

A Bernben élő zeneszerző és zenepedagógus, Veress Sándor „Bartók-cikkét” nem magyar olvasóknak írta, hanem a svájci nagyközönségnek, amely természetesen kevesebbet tud Bartók életéről, pályájáról, — s még kevesebbet — a korabeli magyar történelemről, Habsburg-ellenességröl, hazafiságról, majd az első világháború utáni állapotokról, — mint a hazai olvasók. Ezért részletesen foglalkozik Bartók ifjúkorával és hosszan idéz Bartók 1921-ben írt önéletrajzából is. Mint ahogyan több ízben utal és idéz a csak magyarul megjelent Bartók irodalomból is. Bartók idősebb fiának emlékezéseire és az életművet Veress Sándor véleménye szerint mélyen megragadó Lendvay Ernő elemzéseire is utal.

Külön fejezetben tárgyalja a népzenekutatás és feldolgozás jelentőségét.

A következőket írja, idézzük: ,,A népzene, mint zenei ősforrás, több szempontból játszott döntő szerepet Bartók művészetében. Művészi és történelmi szükségességből kezdett Kodály Zoltánnal együtt 1905-ben népzenét kutatni. Ha az ember a századforduló zenéjében észlelhető stílusváltozás motivációját keresi, akkor arra a felismerésre jut, hogy — irányoktól és iskoláktól függetlenül — egy közös törekvés mutatkozik meg, a dúr és moll rendszerektől való megszabadulására. Ezek a rendszerek már a 19-ik század végére kiélték magukat. Az ehhez a szabadsághoz vezető utak különbözőek voltak ugyan, de a cél azonos. Az ősi, kelet-európai zenei hagyományokban olyan anyagra találtak, amely teljesen megfelelt ennek az igénynek.”

Veress Sándor a berni lapban nemcsak Bartókot, a zeneszerzőt méltatja, hanem az olvasók emlékezetébe idézi a zongoraművész Bartókot is.
Ismét idézzük: „Nagyszerű játéka az én nemzedékem emlékezetében életre szóló élményként él. De a fiatalabbak számára elveszett, mert a hanghatásokat lehetetlen szavakkal visszaadni. Nem volnánk-e mindannyian boldogok, ha hallhatnánk, hogyan játszott Chopin, Liszt, vagy akár Beethoven? De hogy a huszadik század derekán, a hanglemezfelvételek korában, elhunyt a kor egyik legnagyobb zenei géniusza és játékából szinte semmi sem maradt fenn a következő nemzedékek számára; csak azért mert az akkori hanglemezvállalatok Bartók szerződtetésében nem láttak hasznot, — valóban botrányos!
Az a kevés, szórványos, inkább csak olyan ad-hoc felvétel, amely ma kapható, nem képviseli Bartók nagyszerű előadásmódját. Vagy csak egyes kisebb zongoradarabokról van szó, néhány dal-kíséretről, avagy késői felvételekről Bartók utolsó amerikai éveiből, (ezek is rövidebb darabok) és akkor készültek, amikor már nagyon beteg volt. Játékából hiányzott a régi fény. Egyetlen felvétel őrzi régi formátumát, annak a szonáta-estnek a felvétele, amelyet Szigetivel a kongresszusi könyvtárban, röviddel Amerikába való érkezése után adott. A véletlennek köszönhető, hogy legalább ez a felvétel fennmaradt. Egy amatőr ugyanis felállított egy mikrofont, hogy saját magának hangfelvételt készítsen.”


613 Ardelao 2018-02-01 10:43:13

 

JANDÓ JENŐ KÖSZÖNTÉSE

Képtalálat a következőre: „jandó jenő”

66 évvel ezelőtt, ezen a napon született (1952. február 1.) JANDÓ JENŐ, kiváló magyar zongoraművész. 

Isten éltesse őt sokáig, erőben, egészségben!

Egyik, általa játszott, kedvenc felvételem meghallgatásával köszöntöm!

 

MUSSORGSKY: Pictures at an Exhibition / BALAKIREV: Islamey

Jeno Jando plays Mussorgsky: Pictures at an Exibition (4/4)


612 Ardelao 2018-02-01 00:34:42

 

147 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

Alekszandr Nyikolajevics SZEROV, orosz zeneszerző és zenekritikus

(1820.I.23 – 1871. II.1.)

 

Szerov szerepe az orosz zenekultúra fejlődésében igen nagy és jelentős. Zenekritikai munkásságával ő egyik megalapítója az igazán szakszerű, a műveket elvi alapon értékelő orosz zenekritikának.

Mint zeneszerző nem volt akkora tehetség, hogy az orosz zene nagy klasszikus mestereinek első sorába állíthatnók őt. De nagy jelentőségű volt kora számára az a tevékenysége, melyet az opera új lehetőségeinek keresése terén fejtett ki.

Noha zenei stílusa bizonyos fokig egyenlőtlen és érdes, sőt néha művészileg fogyatékos is, operái sok termékeny gondolatot tartalmaznak, amelyeket a 60-as évek orosz nemzeti zeneszerző iskolájának fiatal képviselői fejlesztenek ki.

 

Ю.B.КЕЛДИШ:
„ИСТОРИЯ РУССКОӤ МУЗЫКИ”
(Keldis: Az orosz zene története)

(Moszkva-Leningrád, 1947-1954. 3. kötet)
c. orosznyelvű eredeti felhasználása alapján.

Előzmény 605 és 606. számokon.


611 Búbánat 2018-01-28 13:32:13 [Válasz erre: 610 Búbánat 2018-01-28 13:02:18]

Film Színház Irodalom, 1942. január 30. (5. szám)

Riport

HARSÁNYI ZSOLT CIGARETTÁZVA ÜL AZ ÁGYA SZÉLÉN ÉS MOSOLYOGVA BESZÉL ÉLETRŐL, HALÁLRÓL

A budai szanatóriumban halkléptű emberek járnak. Kint is csend van, a hópaplan beburkolja a zajt, de itt bent törvény a letompított szó, a nesztelen járás. A portás udvariasan figyelmeztet egy csendesen beszélgető csoportot.

— Harsány i Zsolt úr alszik...
Az urak összenéznek és kiosonnak a hallba.
— Nyolcas szoba.

Nyílik az ajtó. Idősebb hölgy, igazi nagyasszony kísér ki valakit, Harsányi Zsolt édesanyja. Bemegyünk.
Pihenten, vidáman, cigarettázva ül az ágy szélén az író. Talán a tekintete bágyadtabb kissé, de arca sima, nyugodt, te!tebb, mint volt, sokkal egészségesebbnek látszik — betegen.

Már láztalan vagyok — mondja. — Egészen jól voltam, a premierre akartam menni, lázas lettem. Gyomorinfluenza. De most már ezen is túl vagyok.

— Vígszínház.
— Mindennap érintkeztünk, Gerster kijárt hozzám, telefonon is beszéltünk.

— Újságok?
— Olvastam mindent.
A Németh László-ügy?
_— Igen. Nagyon elfajult a vita és ez a durva hang azelőtt teljesen ismeretlen volt a színházi világban. Egyébként, tavaly még, járt nálam Németh László és tanácsot kért, hogy mit tegyen, mert mindenáron vissza akarja kapni darabját, Németh Antal pedig nem adja. Megmondtam, hogy csak a bíróság útján kaphatja vissza, hogyha bizonyítani tudja, hogy a darab előadásából erkölcsi kára származnék. Azt mondta, majd más utat keres.
— A kritika?
— Hogy így elfajult a vihar a darab körül, annak az a magyarázata, hogy kevesen vagyunk. Nem telik belőlünk teljes kritikus-garnitúra és teljes szerző-garnitúra. Aki kritikus, annak nem volna szabad írnia, aki pedig ír, az ne legyen kritikus.

Rágyújt a második cigarettára.
— Szabad dohányozni?
— Kevesebbet szívok.
Kopogtatás. Orvosi vizit, rövid, kedves, baráti. A nagyasszony buzgón segédkezik, aztán, mikor kimegy az orvos, újból letelepszik cigarettát tölteni. Harsányi feje alá kulcsolja két kezét, hátradől párnáján és kérdőn néz rám.

Ismerjük a szanatóriumok gumitalpon ballagó unalmát, már kérdezem is:
— Unatkozott sokat?
— Soha életemben! Most talán legkevésbé.
— Gondolkodott? Életről, (óvatosan) betegségről? ...
— ... halálról — mondja egyszerűen, nyugodtan.
Hirtelen közbevágunk:
— Isten őrizz!
— Nem félek a haláltól, — magyarázza — mert bármikor jöhet.

A nagyasszony szól:

Most igazán messze járt tőled, de mikor legutóbb beteg voltál, akkor...
— Nem félek, — mondja Harsányi — a halál maga sem félelmes, sem ijesztő. Természetes. És határozott meggyőződésem, hogy aki meghal, azért hal meg, mert betöltötte az életét.
— Szóval a mondat végén van a pont. És mindig a végén?
— Igen. (Nézi a mennyezetet.) Aki nem akar meghalni, az nem is hal meg. íme, egy fiatal, huszonhat éves ember, akiről talán nehéz megérteni, hogy már befejezte az életet. Petőfi. Pedig ebben az esetben így van. Mindaz, ami teljessé tette, 26 éves korában befejeződött. És ha gondolkodom, hogy mi történt volna, ha életben marad... nem is képzelhetek el semmi jót! Lehet Petőfi életét akár képzeletben is folytatni...

Az ablakon vidám téli napsugarak szöknek be, Harsányi elfog egyet.
Isten útjait szem nem láthatja be, de az emberi életnek csodálatos törvényei vannak. (Most úgy beszél, mintha előadást tartana.) Tizian öreg ember volt, 60 éves, még festegetett, 70 éves lett és — hanyatlott. Már 80 éves, még öregebb. Ha meghal, senki sem mondta volna, hogy a sors milyen kegyetlen, de Tizian tovább élt. Tovább élt és festett. 90 éves volt és fejlődött és talán 99 éves korában érte el halhatatlan művészetének csúcspontját. Ezt az Isten adta. Azt hiszem, hogy azok között az okok között, amelyek az életet megszüntetik, több a lelki, mint a testi ok. Aki nem akar meghalni, aki nagyon nem akar meghalni, az nem is hal meg.

A nagyasszony kezében megáll a cigarettatöltő, áhítatosan figyeli a fiát.
— Mikor nagyanyámat megkérdeztem — folytatja Harsányi — 93 éves korában, hogy mi az élet, azt mondta, az élet valami szép és jó, de ő már szeretne pihenni. Halálában semmi tragikus nem volt. Nekünk fájt, mert szerettük nagyon, de ő, — a halála pillanatában is igazolta: — pihenni ment.

Most, mintha mélyebben nézne valahova Harsányi.
Az egésznek egy kis front-íze van. Mindig legyen a cók-mók bepakkolva, mert másnap jöhet a behívó. És mindig jó, ha minden rendben van, mert bizony nem lehet azt mondani, hogy még szeretnénk ezt vagy azt elintézni, vagy ezt vagy azt jóvátenni. Menni kell.

A nagyasszony feje mintha egy gondolattal mélyebben hajolna, szeretnénk más irányba terelni a beszélgetést.
— Mikor megy ki a szanatóriumból?
— Remélem, hamarosan.
— Mi lesz az első dolga?
Megírom a darabot, amelyre a Vígszínházzal kötött szerződésem kötelez. Egész sor téma kering bennem, még nem tudom, melyikhez nyúlok. De mindennél fontosabb, hogy unokám lesz, aki fiú lesz — elhatároztuk — és Zsoltnak fogják hívni. Két Harsányi Zsolt lesz és hozzá kell majd szokni, hogy az egyik nagyon sokáig itt marad, bár a másik sem akar elfogyni.

Megmondjuk, hogy ilyen nyugodtnak és egészségesnek még sohasem láttuk.
— A kényszerű pihenés. Hetek óta nem dolgoztam. Ez sem véletlen: a szervezet felmondja a szerződést és követeli a szabadságot.
 

Keze újabb cigarettáért nyúl és rövid ott tartózkodásunk alatt a harmadikra gyújt, mintegy igazolásául annak, hogy >kevesebbet< dohányzik...

Bella Andor


610 Búbánat 2018-01-28 13:02:18

Tegnapi születésnap - évforduló

Harsányi Zsolt  (Korompa, 1887. január 27. – Budapest, 1943. november 29.) író, újságíró, műfordító, színigazgató. A két világháború közötti korszakban a szórakoztató irodalom népszerű szerzője volt.

Harsányi Zsolt az emlékezetes regényei mellett az opera -, operett-, daljáték műfajában dalszövegek írásával és fordításával is maradandót alkotott:

Mozart: Don Juan

Mozart: A varázsfuvola

Rossini: A sevillai borbély

Richard Strauss: Ariadne Naxos szigetén

Kodály Zoltán: Háry János

Dohnányi Ernő: A tenor

Csajkovszkij-Klein: A diadalmas asszony

Schubert-Berté: Három a kislány

Offenbach: A banditák

Suppé: Boccaccio

Fall: Pompadour

Lehár Ferenc: A három grácia

Lehár Ferenc: Frasquita

Lehár Ferenc: A mosoly országa

Lehár Ferenc: Giuditta

Szirmai Albert: Napoleon és a mozikirály

Kálmán Imre: A cigányprímás

Kálmán Imre: Marica grófnő

Harsányi Zsolt előbb bölcsész pályán indult, majd a jogi karra váltott és ott szerzett diplomát a kolozsvári egyetemen. Az újságírással már fiatal korában elkezdett foglalkozni, színházi lapot szerkesztett, Színházi Hét címmel (1910). A Budapesti Hírlap, a Pesti Hírlap, az Új Idők munkatársa, A Magyar PEN Club főtitkára és  1938-tól a Vígszínház igazgatója volt.  Tagja volt a Kisfaludy Társaságnak (1934) és a Petőfi Társaságnak. Harsányi Zsolt írta a szövegét  - Paulini Bélával -  Kodály Zoltán Háry János című daljátékának (1926).  Színdarabokat, verses műveket is írt. 1935-ben  Corvin-koszorúval tüntették ki.

1943. november 29-én hunyt el Budapesten, 56 éves korában.

Főbb művei

  • A féltékeny költő (versek, Bp., 1920);
  • Az arany holló (regény, Bp., 1925); regény a szerelemről
  • Az üstökös (regény, Bp., 1932); Petőfi Sándor életének regénye
  • Ember küzdj! … (regény, Bp., 1932); Madách Imre életének regénye
  • Szólalj, szólalj, virrasztó! (regény, Bp., 1934.); Zrínyi, a költő életének regénye
  • A tündérkirálynő (1934)
  • Ecce homo (regény, Bp., 1935); Munkácsy Mihály életének regénye
  • Magyar rapszódia (regény, Bp., 1936); Liszt Ferenc életének regénye
  • Mathias rex (regény, Bp., 1937); Hunyadi Mátyás életének regénye
  • Élni jó (regény, Bp., 1937); Rubens Péter Pál életének regénye
  • És mégis mozog a föld (regény, Bp., 1937); Galilei életének regénye
  • Magdolna (regény, Bp., 1938); Három szerelem regénye
  • Sacra Corona. (Bp., 1939); A magyar szent korona regénye
  • Grófkisasszony (vígjáték, Bp., 1939);
  • Szegény János (regény, Bp., 1940); Korvin János életének regénye
  • Whisky szódával (regény, Bp., 1941);
  • A bolond Ásvayné (színmű, 1942);
  • Aranyalma (regény, Bp., 1942). Páris királyfi a görög mitológiának népszerű alakja és az Olympos ragyogó világa elevenedik meg az ősi mondáknak ebben a művészi feldolgozásában.

Harsányi Zsolt, Hercegh Ferenc, Csathó Kálmánné Aczél Ilona

 


609 Búbánat 2018-01-25 19:19:08

Palló Imre emlékét idézve, az alábbiakban bemásolom  egyik levelének szövegét, amely dokumentum a Magyar Állami Operaház válogatott iratai között található és a Magyar Színházi Intézet kiadásában került publikálására 1984-ben:

Palló Imre szabadság-meghosszabbítást kér Radnai Miklóstól. Radnai nem engedélyezi a szabadság meghosszabbítását.

OL. P. 517.        154/1926. sz.

Forte del M., 1926. augusztus 13.

Édes Miklós!

Nagyon köszönöm kedves lapodat, és végtelenül sajnálom, hogy ezt a pár napomat, amelyet sikerült pihenésre kiragadnom, nem tölthetjük együtt.

Tegnap előtt óta vagyok itten és még eddig igen meg vagyok mindennel elégedve. Jó lakás, jó koszt, szép idő, gyönyörű tenger, kellemes emberek között élve olyan dolgok, amelyek biztosítanák pihenésemet, ha továbbra is megmaradnak. Most pedig édes Miklós - ha megengeded áttérek hivatalos dolgokra.

Először is beszámolok arról, hogy egy nagy és erőltetett tempójú tanulásnak eredményeként augusztus első napjai óta már kívülről énekelem a Falstaffot.  Erős a hitem, hogy nagy sikerünk lesz vele. Nem hallgathatom el azt a meggyőződésemet, hogy az opera minden egyes szerepe nagy igényű és még a legkisebb szerep is nagy és komoly munkát kíván az énekestől, amiért a tanulást minél hamarabb meg kellene kezdeni, ha ebben az évben elő akarod adatni.  Most pedig áttérek egy részedre kellemetlenebb térre, amennyivel kéréssel jövök.

Ugyanis éppen a Falstaff tanulása miatt nyári pihenésem kitolódik, úgy, hogy csak tegnap előtt kezdtem meg. Azt hiszem, nem vagyok túl szerénytelen, mikor fönti érdemeimre hivatkozva, mert a Falstaff tanulásához csak is és kimondottan a Te óhajodra kezdtem , nyári szabadságom meghosszabbítását kérem.

Ugyanis szeptember első napjaimban igazán könnyen nélkülözhet a színház és viszont a színház érdeke is, hogy én legalább egy hónapot pihenjek, és így friss erőben kezdjek munkához. Tudtommal semmiféle új szerepet nem szántál nekem az első napokra, és így az első próba napokon való jelenlétem egyáltalában nem is szükséges.

Arra kérlek, tehát édes Miklós, hogy engedd meg nekem, hogy szeptember 13-án (hétfőn) kezdjem meg a munkát. Én már 12-én Pesten lennék és 13-ra bármilyen próbán rendelkezésre állanék.

Természetesen ez nem érintené az én 3 havi szabadságomat, hanem ez egy jutalom lenne, a nyári tanulásért, amelyet a m. k. Operaház igazgatóságának felhívására tettem.

Egyúttal arra is kérlek, hogy a 3 havi szabadságom idejének bejelentését engedélyezd, első személyes találkozásunkra.

Jelenlegi tervem szerint itt maradok e hó 25-ig, amikor is visszamegyek pár napra Milánóba, a jövő évi dolgaim fixírozása végett. 25-re várom tehát milánói címemre nagybecsű válaszodat, amely biztosra hiszem kedvező lesz részemre. Dolgaim végeztével és engedelmeddel szeptemberi szabadságomat Erdélyben szeretném tölteni, édes jó szüleimnél, akiket több mint egy éve nem láttam.

Nagyon kérlek édes Miklós, ne tagadd meg szép kérésem teljesítését, amellyel, igen, igen nagy hálára köteleznél. És még egyszer kérlek, hogy f. hó 25-re küldjed el válaszodat Milánóba, amely tartalmazni fogja döntésedet: 1/a  szeptemberre kért szabadságomat illetőleg és 2/a három havi szabadságom bejelentési idejének kitolását illetőleg.  Kérésemet még egyszer jó indulatodba ajánlva, szeretettel és őszinte barátsággal ölellek

Imre.

(hivatalból előadóíven)

 

1574/1926.  sz.

Édes Imrém!

Leveledet köszönettel vettem és örülök, hogy jó helyen élsz és pihensz. Pihenj is Imrém most bőségesen, mert sajnálom bár, de szeptemberi pihenésedet nem adhatom meg.

Ugyanis a „Háry János” próbái azonnal megkezdődnek, amint együtt vagyunk, így a Te személyedre feltétlenül szükség van, már augusztus legvégén, a rendes időben.

Ha nem lenne ez az egyetlen lehetőség a próbák beosztását illetőleg, szívesen beleegyeznék néhány napos késedelmedbe, így azonban semmiképpen sem tehetem. Egyúttal arra is kérlek,hogy szabadságodat most már minden esetre, csakis közös megállapodásunk esetén határozd meg, mert az év munkáját ilyen körülmények között nem tudom különben beosztani.

Ne haragudj édes Imrém, hogy ezúttal nem állhatok egyik ügyben sem teljesen kedved szerint kívánságodhoz, a színház érdeke azonban – ugy-e,  mind a kettőnknek egyformán mindenek felett álló.

Ölel és jó napokat kíván szeretettel

Radnai Miklós

 

N- Palló Imre Úrnak,

Milánó, Via Pasquilino 12.


608 Ardelao 2018-01-25 01:15:37

Képtalálat a következőre: „palló imre”

40 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el

PALLÓ IMRE DR., a kiváló magyar operaénekes.

 E m l é k é r e: 

«LÁTOGATÁS PALLÓ IMRE BIRTOKÁN»

Pánd, 1941. július

Túl a vadregényes monori erdőn, ringó búzatáblákkal megrakottan ékeskedik Pánd, a híres Palló-gazdaság.

Valami furcsa báj ragyog ezen a vidéken: dombok és sík mezők kergetik egymást hatalmas hullámokban, dús zöldek és aranyló gabonák, életvidám és fáradt színek meglepő változata ingerkedik szemünkkel. A városi ember kíváncsian hegyezi fülét: tehénbőgés, ló-nyihogás, pacsirta fütty és békakuruttyolás remeg a levegőben, békés együttértés édes harmóniájában.

Ezen a mindig új árnyalatokkal pompázó tájon gazdálkodik Palló Imre, Operaházunk kiváló művésze. Lelkesedéssel, szeretettel és hozzáértéssel vezeti birtokát. Jó barátja a föld, a nap a jószág és az egész természet, Korán reggel kimegy az aratókhoz, nézi a munkát, szakértő szemmel bírálja a termést, majd hirtelen elhatározással kaszát ragad, beáll a sorba az aratók közé. Suhog a kasza, zizeg a levágott búzaszár, mindenki olyan elmerültem és boldogan dolgozik itt, mintha ez a darab föld volna a világ közepe.

Palló, innen lesiet a gulyához, nézi az itatást, elvegyül az állatok között, mindegyiket külön-külön ismeri, — pedig szép számmal vannak — tudja a bánatukat és örömüket, csalódásukat, és vágyukat. Ellátogat a malacokhoz, meghallgatja éktelen sivításukat, hisztériásan visítanak ezek a pufók állatok a közelgő táplálkozás izgalmas reményében. Palló bemegy ezután az istállóba a kedvenceihez, a kis csikókhoz. Itt időzik a legtovább.

Kioldozza, és szabadjára engedi ezeket a pajkos, gyermeteg hévvel ugrándozó boldog-vidám fiatalokat. Körülrohangásszák a tanyát, ide-oda szökdécselnek és valami titkos megállapodás értelmében soha nem hagyják el egymást. Együtt szaladgálnak, és egyszerre fordulnak vissza, hogy megkeressék Pallót, az ő kedves, szeretett gazdájukat. Körülölelik, csókolgatják, hízelkednek, kényeskednek, nyakába csimpaszkodnak. Mulatságos kép! Palló balzsebéből előkerül az apróra vágott krumplicukor és a kiscsikók tülekedve majszolják a hatalmas tenyérről az édes jutalmat.

Palló jobbzsebében savanyú cukor bujkál, a tanya maszatos-képű, angyalarcú kisgyerekeinek örömére. Palló a tanya minden gyerekét ismeri, nevén szólítja őket, beszélget szüleikkel, és ismeri, minden ügyes-bajos dolgaikat. Mindenkin segít és mindenkihez akad egy jó szava. 

Dél-felé Palló Imre felszalad a feleségéhez és a fiához! Édes, kicsi fiához, nagy büszkeségéhez, aki nagy legény már: két és félhónapos! Pallóék elhatározták, hogy bölcs szigorral nevelik majd egyetlen szeme-fényüket. Ha sír nem törődnek vele. ha nyöszörög, feléje se néznek. Amíg el nem érkezik a kínos pontosan kiszámított szopási idő, az étkezése boldog, felemelő órája, addig nem szólnak hozzá, nem gügyögnek játékos hangon, édes, megnyugtató és szórakoztató balgaságokat.

Nem emelik karjukba, nem tolják, nem ringatják, a kocsit, minden meggyőző érvvel indokolt ok nélkül. Na de szülő tervez és csecsemő végez! Csodálatos jelenség ez, hogy egy ilyen icipici gyerek torkából olyan erővel tör elő a hang, hogy betölti vele a házat és környékét. Palló és felesége duettban mondják:
— Hadd sírjon, legalább tágul a tüdeje, nem árt neki, ez nagyon egészséges. 

Ez az elhatározás két percig tart. Ezután felugranak, és a gyerekhez rohannak. Palló gyöngéden beszél hozzá:
— Na de kicsi fiam, nézz a te apádra! 

A gyerek elhallgat és a sírás mosolyra vidámodik az arcán. Es amikor újra rá zendít a sírásra, Palló énekel neki, szép, öreg székely nótákat, letompított, gyönyörű hangon, annyi szívvel és szeretettel, amennyi csak egy emberbe belefér.

Palló Imre lemondóan megszólal:
— Borzasztó, hogy elkényeztetjük ezt a gyereket, holnaptól ezt nem tesszük többé. … 

Gách Marianne

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1941.VIII.1. (4. Évfolyam 31.szám) 

 


607 Búbánat 2018-01-24 11:36:24

Bródy Tamás

Kolozsvár, 1913. január 24.–Budapest, 1990. június 10.): karmester, zeneszerző.

Érdemes művész (1963), Liszt Ferenc-díj (1969).

Szülei: Bródy Miklós (1877–1949) zeneszerző, karmester;  Szász Ilona.

Felesége 1957-től Kiss Ilona (1924–2004) színésznő.

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Kodály Zoltán (zeneszerzés) és Unger Ernő (karmester) tanítványa (1929–1933).

A Budapesti Szimfonikus Zenekar vendégkarmestere (1935), a Vígszínház zenei tanácsadója (1936–1941). 

A II. világháború kitöréséig rendszeresen fellépett karmesterként, így többször fellépett bécsi, berni, berlini, luzerni zenekarok vendég dirigenseként. Vendégszerepelt a Szovjetunióban (1955), Csehszlovákiában, Romániában (1958), Lengyelországban (1959), Olaszországban, Pozsonyban (1963). Vezényelte – többek között – a Budapesti Filharmóniai Társaság  zenekarát is.

A II. világháború után a Fővárosi Operettszínház karmestere és zeneigazgatója (1947–1973), egyúttal a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának karmestere is (1957–1959).  1957–59-ben a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának karmestereként is működött. 1947-től 1973-ig, nyugdíjazásáig a Fővárosi Operettszínház karmestere volt.

Zeneszerzőként számos filmzenét (Könnyű múzsa, Civil a pályán),népszerű zeneművet, zenés vígjátékot rádió-operettet (Kulcs a lábtörlő alatt, Nílus-parti randevú) és színpadi zenét (A VIII. osztály, Palotaszálló, Balkezes bajnok, Elfelejtett keringő) komponált,  illerve felújította és átdolgozta régi operettek hangszerelését.

Karmesterként olyan klasszikus rádiófelvételeket vezényelt, mint pl. Bizet: Carmen; Wagner: Lohengrin; Weber: A bűvös vadász c. operákat, ill. Ábrahám Pál, Kálmán Imre és Lehár Ferenc operettjeit és a külföldi "klasszikus operettszerzők" (Offenbach, Sullivan, Jones, Millöcker, Zeller, Fall, Planquette, Lecocq, Suppé, Johann Strauss, Oscar Straus, de Dunajevszkij, Miljutyin, Gilbert és mások)  műveinek rádiós bemutatóit. 

Főbb művei

színpadi művei:

Music Hall (zenés vígjáték, 1947)
Az Angol Bank nem fizet (zenés vígjáték, 1947)
VIII. osztály (zenés vígjáték, 1947)
Köztünk maradjon (zenés játék, 1959)
 

rádió-operettjei:

Kulcs a lábtörlő alatt (Zoltán Pállal, 1949)
Nílusparti randevú;

filmzenéi:

Könnyű múzsa (Horváth Jenővel, 1947)
Janika (1949)
Civil a pályán (Fényes Szabolccsal, 1951)
A selejt bosszúja (1951)
Ifjú szívvel (1953)
Kiskrajcár (zenei vezető, 1953)
Díszelőadás (többekkel, 1955)
A csodacsatár (Horváth Jenővel, 1956)

egyéb munkái: zongoradarabok; szimfonikus művek (pl. Vadász-nyitány; Scherzo; Suite); dalok, táncdalok.

lemezei

Huszka Jenő, Lehár Ferenc,  Kálmán Imre operettjeiből (Gül Baba, A mosoly országa, Luxemburg grófja, Bajadér, Csárdáskirálynő,  1963., stb
Qualiton és Hungaroton: Részletek Ábrahám Pál operettjeiből (Hawaii rózsája, Bál a Savoyban, Mese a Grand Hotelban stb.; 1973)
Hermann, J.: Hello, Dolly (musical, 1969).

Idézem Bródy Tamás karmester visszaemlékező szavait Simándy Józsefre:

„Ami pedig az imént leírt „kirándulás”-t illeti: a szót Bródy Tamás zeneszerző és karmester mondotta ki Simándy József nem operai szerepléseit jellemezvén.


— Esztrádhangverseny-film volt a Díszelőadás — emlékszik vissza Bródy Tamás —, 1955-ben forgattuk. A film zenei vezetője, karmestere és részben komponistája voltam. Szenes Iván versére írt „Emlékszem, ősz volt” kezdetű tenorális zenekari esztrád dalomat énekelte a filmben Simándy József. Ez voltaképpen tehát kirándulás volt egy olyan tájra, amely nem az ő világa. Mégis: otthonosan, jóízzel, igen szépen énekelte a dalt.
— Egy másik együttműködésünket is „kirándulásnak” nevezném, bár itt a saját műfajában kirándult olyan műbe, amelyet az Operaházban nem énekelt. A Bűvös vadász című Weber opera rádiókeresztmetszetéről van szó, amelyet én vezényeltem. Takács Paula, Gyurkovics Mária, Fodor János, Littasy György szerepelt benne a Maxot alakító Simándy mellett. Kiváló Max volt! Stílushűen, szenvedéllyel énekelt. Nekem mindmáig egyik kedvenc felvételem ez a keresztmetszet.
— Megint másfajta kirándulás, amelyet Simándy József a rádió mikrofonja előtt a daljáték területére tett többször is. Egyik példája: Vitányi János és Erdődy János írta A messze tűnt kedves című rádiódaljátékot, Kemény Egon szerezte a zenéjét, Simándy a költő Fazekas Mihályt játszotta és énekelte benne. Ezt is én dirigáltam."

És Bródy Tamás, a műfaj egyik legkülönb magyar értője dirigálta A mosoly országa című Lehár-operettet is a rádióban; Simándy József volt Szu Csong herceg.

Forrás: „Háromszázezer magas C” - Simándy József - Lapok egy élet regényéből   - 10. /Dalos László, Film Színház Muzsika, 1972. január 8. /

További adatok a Wiikipédián is találhatóak Bródy Tamásról és szerzeményeiről.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Br%C3%B3dy_Tam%C3%A1s


606 Ardelao 2018-01-23 18:33:35 [Válasz erre: 605 Ardelao 2018-01-23 12:37:43]

 A.NY. SZEROV (folytatás)

Szerov, első sikeres operája, a «Judith» témájának alapja az ismert bibliai történet. Főszereplője a bátor zsidónő, aki vakmerő tettével megmenti szülővárosát a pusztulástól és a népet győzelemhez segíti a kegyetlen és rettenetes ellenséggel szemben. Az opera cselekményének bonyolítása rendkívül egyszerű és világos, vonalvezetése lendületes és szigorú. A szerző elkerül mindent, ami elterelhetné a figyelmet a döntő drámai konfliktustól.

Ugyanilyen hangsúlyozottan szigorú és egyszerű stílus jellemzi általában a zenét is. Az első és második felvonás nagy tömegjeleneteiben, ahol a zsidó nép bánkódását, zúgolódását mutatja be elviselhetetlen szenvedései miatt, majd pedig ujjongását a győzelem hírére, Szerov a Händeli monumentális kórusvezetés eszközeit alkalmazza.

A zenei kifejtés szigorú, sőt bizonyos vonatkozásban aszketikus eszközei és módjai mellett, a Judith zenéjében a dekoratív szépség vonásait is fellelhetjük. Holofernesz haditáborának jelenetében a zene igen gazdag és színdús, színei néha rikítóak is.

Szerov érzéke a színpadszerűség és a festői kolorit iránt a jól sikerült, hatásos szembeállításokban mutatkozik meg. Már kora ifjúságában rendkívül vonzotta a színpad. Mint műkedvelő színésznek és rendezőnek némi egyéni tapasztalata is volt, ezért jól ki tudta számítani a különféle színpadi effektusok hatását a nézőre, és ezt gyakorlatban mindig gondosan és finoman alkalmazta is. A Judith sikere nem kis mértékben látványosságának s a külső benyomások szépségének volt köszönhető. Az opera e tekintetben a dús, grandiózus meyerbeeri dalszínművek típusához hasonlított.

A nagyszerű színpadi megjelenítés, az emelkedett, jóllehet néha konvencionális hősi pátosz, az éles és feszült drámai helyzetek bősége, valamint a dús és telített zenei kolorit hozták meg a «Judith» páratlan sikerét. Mindezek annyira magukkal ragadták és elkápráztatták a nézőt és hallgatót, hogy megfeledkezett az olyan hibákról, mint a jellemek lélektani kidolgozásának elégtelensége, a konvencionális és anakronisztikus nemzeti-történelmi színezet s a mesterkélt hatáskeresés.

Szerovot fellelkesítette a Judith sikere, «Rognyeda» címmel új operát írt, amelyet 1865-ben mutattak be. Ez alkalommal az orosz nemzeti múltból veszi témáját. Az opera legendaszerű meséje a kijevi Vlagyimir herceg korában játszódik le. A polocki herceg büszke és szabadságszerető leánya, Rognyeda bosszút forral Vlagyimir ellen, aki atyját, Rogvolodot megölte, őt pedig arra kényszerítette, hogy a felesége legyen. E történet széles háttere két világnézetnek a küzdelme; a pogányé és a keresztényé. De ezt a mély történelmi konfliktust tisztán külsőleg ragadja meg a szerző és csak ürügyül használja arra, hogy fényes és hatásos színpadi helyzetek ragyogó láncolatával kápráztasson el. Ebből szokványos Meyerbeer-szerű parádés látvány keletkezik, amelynek művészi eszközei éles ellentétben állnak az orosz nemzeti alakokkal és általában a régi orosz életmóddal.

1867-ben Szerov Osztrovszkij „Nem úgy élünk, ahogy akarunk”című drámájában mélyen és erősen magával ragadó témát talál, s ebből «Ördögi erő» címmel ír operát.

Osztrovszkijhoz írott leveleiben (Osztrovszkij személyesen is közreműködött az «Ördögi erő» szövegkönyvének megszerkesztésében), Szerov azt írja operájáról, hogy „ez az orosz élet zenedrámai képe lesz az életnek mindazon árnyalataival, amelyek a téma szempontjából szükségesek.” «Orosz nemzeti zenedráma» megírására törekszik. Az opera tartalma kereskedőcsaládban gyakorta lejátszódó dráma; fiatal kereskedő, akit gyötör az unalmas és egyhangú otthoni élet, az italban és a kicsapongásban keres feledést, de nem talál kiutat, végül is megöli feleségét, akit nem szeret. Az opera zenei nyelve ugyanolyan egyszerű és igénytelen, mint maga a drámai alap.

„Osztrovszkij darabjában a kibontakozás más. Pjotr (ez e főszereplő neve), nem képes arra, hogy a családi élet, számára súlyos kötelékeit széttépje, öngyilkos akar lenni. De amikor a Moszkva folyó partján áll, meghallja a templomi harangszót, felocsúdik és hazatér. Szerov erőteljesebb lélektani drámát akar és ezért tragikus nála a finálé, amely az operában természetesen az események menetéből és a jellemek fejlődéséből folyik.”

Az «Ördögi erő» alapvető zenei eleme a népdal. Szerov igen nagy gondot fordított arra, hogy híven, pontosan és realisztikusan adja vissza a cselekménynek az életből vett koloritját. Ezért a népzene olyan dallamait választotta ki, amelyek megfelelnek az opera egyes szereplői sajátosságainak és életkörülményeinek. De a népdalok, az igazi népi melódiák közül „nyers” formában csak igen keveset használt fel. Legtöbbször önállóan átalakítja a különféle népi dallamokat. 

Az «Ördögi erő» mint az életből vett pszichológiai zenedráma népdal-alapon való megteremtésének kísérlete, kétségtelenül nagy művészi és történeti érdeklődésre tarthat számot. Ettől eltekintve azonban számos hibát, ellentmondást találunk benne s ezek abban a módszerben gyökereznek, ahogy a zeneszerző feladatának megoldásához hozzálátott. Bonyolult drámai tartalmú opera megírására törekszik, kizárólag dalszerű formákra támaszkodva. Ez az alakok bizonyos „sommázott” jellegéhez vezet és a külső, népdalszerű vonások túlsúlyba jutnak a mélyen egyéni jellemfeldolgozással szemben. Ezért az operában azok a legmegragadóbb részek, amelyek a mindennapi élet szélesen kibontakozó hátterével kapcsolatosak. Ami viszont alapvető lélektani szituációk bemutatását és az egész drámai meseszövést illeti, ez sokkal sápadtabb, konvencionálisabb és sok esetben nem eléggé meggyőző.

Az «Ördögi erő» Szerov utolsó műve, amely életében már nem került színre. Váratlanul halt meg 1871. február 1-én, s operáját már nem tudta befejezni. Az utolsó felvonást Szolovjev írta és hangszerelte. Az «Ördögi» erőt ebben a formában mutatták be néhány hónappal a zeneszerző halála után.

 

Az írás:
Ю.B.КЕЛДИШ:
„ИСТОРИЯ РУССКОӤ МУЗЫКИ”
(Keldis: Az orosz zene története)

(Moszkva-Leningrád, 1947-1954. 3. kötet)
c. orosznyelvű eredeti felhasználása alapján készült.

Képtalálat a következőre: „Alexander Serov”

Alexander Serov - Judith - Overture 






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.