vissza a cimoldalra
2018-12-12
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61401)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4125)
Társművészetek (1283)
Haladjunk tovább... (216)
Kedvenc előadók (2825)
Milyen zenét hallgatsz most? (25007)
Momus társalgó (6349)
Kedvenc felvételek (149)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Kedvenc művek (143)

Olvasói levelek (11296)
A csapos közbeszól (95)

Pantheon (2283)
Momus-játék (5561)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3024)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1191)
Erkel Színház (9492)
Karmesterekről, karmesterségről-"úgy általában" (635)
Polgár László (267)
Abbado – az ember (153)
Franz Schubert (309)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1544)
Franz Schmidt (3241)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (962)
Erkel Ferenc (1053)
Haspók (1258)
Élő közvetítések (7595)
A díjakról általában (1045)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

587   Ardelao • előzmény586 2017-12-19 18:58:11

 

PÓTFELSZÓLALÁS, avagy LEPOROLNI, DE HOGYAN? 

«Ha több az idő, az operaházi sajtótájékoztatón talán ezt is elmondhattam volna ...
 

Kis papírlapra Petrovics Emil egy néhány hónapja adott interjújából másoltam ki két mondatot: „Nagyon sokan vannak, akik ma is úgy vélik, hogy nem kellene mást csinálnunk, mint leporolni Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv egykori előadásait. Szeretném, ha meg tudnánk győzni az érdeklődőket, hogy másképp is lehet operát nézni” — mondotta az Operaház igazgatója.

Minthogy magam is azok közé tartozom, akik Nádasdy Kálmánt és Oláh Gusztávot gyakran emlegették, emlegetik és emlegetni fogják, elöljáróban csak annyit: úgy érzem, az idézett két mondat között látszólagos az ellentét.

A leporolás pedig — megvalósíthatatlan.
Nevezetesen azért, mert a pornak nem volt ideje, hogy a két említett színházi lángelme rendezéseire telepedjék, azokat ugyanis oly hihetetlen gyorsasággal levették, szinte leradírozták operaszínpadunkról.
A por amúgy sem rakódott volna rájuk.
Ha alkotóművész a színész és a rendező — márpedig hitem szerint: az! —, remekműveket is hozhat és hoz létre. A remekmű viszont dacol az idővel, korral, izmusokkal, stílusokkal. És a porral. Mindig érvényes. Egy új és másfajta remekmű szomszédságában is.

Közismert példa: Kabos Gyula, mint Schneider úr a Hyppolit, a lakáj című filmben. Színészi chef-d’oeuvre. Megszületése után csaknem hatvan évvel ugyanúgy érvényes. Még ha más művész ma merőben másként játssza vagy játszaná is remekbe.
Nehezebb persze a színházi, az operai rendezések remekmű voltát bizonyítani. Itt és most
nem idézhetők fel. Az emberiség egyelőre nem talált föl olyan rögzítés-rendszert, amellyel évek vagy évtizedek múltán, amikor már nincs a színpadon, egy rendezés legmagasabb rangja is oly vitathatatlanul igazolható volna, mint a film puszta újrapergetésével Kabos Gyula színészi lángelméje.

Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv, együtt és külön: rendezési remekléseket hozott létre. (O. G., külön: díszletremekműveket is.)

Elsősorban ők voltak azok — de hadd említsem a szinte soha nem említett, ősz oroszlánsörényű, nagyszerű Márkus Lászlót (egy ideig igazgatója is volt operánknak) —, akik úgy a harmincas évek elejétől, a korábbi rendezéseknél sokkalta magasabb szinten, újrafogalmazták az operai repertoár tekintélyes részét.

Oláh Gusztáv 1956-ban elhunyt. Nádasdy Kálmán pedig, akinek az lett volna a tiszte, hogy holta napjáig operát rendezzen, mert ehhez a művészethez ebben az országban ő értett a legjobban — néhány év múlva, a Trisztán és Izoldával, ezt abbahagyta, később megvált az Operaháztól, elmenekült a pedagógiába.
A repertoárnak pedig az a tekintélyes része, amelyet a kettejük neve fémjelzett, a sok rendezési remeklés, rettentő gyorsan levétetett, és új rendezésekkel helyettesíttetett. Valami izgatott igyekezet mintha mielőbb minél több plakátról le szerette volna vakarni — hogy nyomuk se maradjon — a két nagy operaművész nevét.
 

Csakhogy a régieket fölváltó új rendezések, színpadképek, véleményem szerint, nem bizonyultak méltónak arra, hogy az előttük járók saruszíját megoldják.

Magyarán és egyértelműen: a repertoár tekintélyes része nemhogy nem született újjá magasabb-rendűen — a nyomába sem léphetett Nádasdy és Oláh rendezéseinek.

Miért kellett a nagyon jót kevésbé jóval, vagy halványabbal olyan nagy sietve fölváltani? Ha egy adott pillanatban egy színház nem tudja túlhaladni a korábbit, akkor inkább őrizze, ápolja, tartsa fönn.

Nem a por lefúvása okából emlegetjük tehát a két zseniális operai alkotóművészt, hanem azért, mert remekléseik ebek harmincadjára kerültek. Ez az, amire nem volt szükség.

Persze, a köztes években, nem egyszer hallottam: „Ma már nem lehet úgy rendezni, ahogyan ők rendeztek.”

Tanításra méltó, antidialektikus mondat.

Mert egyrészt nemcsak hogy lehet, hanem kell: ugyanolyan egyetemes tudással, remeklésszinten, olyan zseniálisan.
Másrészt, ha élnének, ők sem rendeznének olyan eszközökkel, mint negyven vagy ötven évvel ezelőtt. Korszerűen rendeznének ma is. Csak zseniálisan.

Elmarasztaló hangsúllyal — még ha ez a hangsúly azokra esik is, akik „nagyon sokan vannak” — tehát nem Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv nevét kellene említeni, mert a por nem rájuk rakódott. Még haló porukban sem.

És azzal sincs mindig baj: hogyan nézünk. Azzal inkább, amit látunk.

Milyen örömmel néztük és láttuk Jurij Ljubimov Don Giovanni-rendezését, és — emlegessük, mert igen-igen emlegetnünk kell — Borisz Pokrovszkij Eljegyzés a kolostorban-rendezését.
Milyen különös: egyikük sem nevezhető éppen fiatalnak. Életkoruk szerint közelebb esnek Oláh és Nádasdy nemzedékéhez. A remek mívű operarendezés: nem generációs probléma. Sem Ljubimov, sem Pokrovszkij nem a személyi igazolványukban szereplő születési évszámukkal rendeztek és rendeznek.

Milyen örvendetes, hogy az ugyancsak már ezüsthajú Békés András egy idő óta fiatalabb, mint valaha, s a Traviata-, A sevillai borbély-, a Boleyn Anna-, legutóbb pedig a páratlan Mario és a varázsló-rendezéssel mintegy átlép egy köztes időn, és Nádasdy meg Oláh szellemujjára is tekintve, olyan intenzitással tölti meg az operaszínpadot, ahogyan valaha ők tették. Hagyomány és modernség remek dialektikája ez. Ügy érzem: folytatás.

Ha van valahol valamiféle operarendezői Walhalla — miért ne volna?! —, operaházi aranykorunk chef-d’oeuvre-einek két alkotója, ez az egymást annyira értő és egymás képességeit oly eredményesen kiegészítő két jó barát nyilván egyetértőn, sőt örömmel tekint le most onnét. Hangjukat is mintha hallanám: „Ez igen! Csak így tovább. ...”»
 

Dalos László

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1988. április 30. (32. Évfolyam, 18. szám)

586   Ardelao 2017-12-19 16:32:50

 

61 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el „az opera varázslója”

OLÁH Gusztáv, operarendező, jelmez- és díszlettervező.

(1901-1956)

 

SIMÁNDY JÓZSEF:
OLÁH GUSZTÁV EMLÉKEZETE 

Huszonöt évvel ezelőtt Oláh Gusztávot meghívta a müncheni Bajor Állami Opera, hogy tervezze meg a Hovanscsina című Muszorgszkij-opera díszleteit. Már a premier előtt álltak, amikor Oláh Gusztáv értesült arról, hogy Berlinben és Hamburgban lépünk fel hangversenyeken. Ennek tudható be, hogy Fricsay Ferenc, az akkori müncheni főzeneigazgató Takács Paulát meg engem próbaéneklésre hívott meg.

Fricsay Ferenc jól ismert, hiszen az ő javaslatára énekelhettem el 1946 nyarán az Állatkertben a Carmen Don Joséját, ezt is, majd 1947-ben azt az operaházi Carment is ő vezényelte, amelynek eredménye lett, hogy az Operaház szerződtetett. Neki tehát Münchenben nem volt arra szüksége, hogy meghallgasson. De az intendáns is szeretett volna megismerni, a rendezők is. A próbaéneklés jól sikerült, szerződtettek a Lammermoori Lucia tenorfőszerepének eléneklésére. Egy hónap alatt kellett megtanulnom az ismeretlen szerepet, amelyet itthon soha nem énekeltem, és — németül!

Schuldernek születtem, de egy szót sem tudtam németül. Oláh Gusztáv sietett segítségemre. Készített a német szövegből egy szó szerinti fordítást, és azt ceruzával beírta a kottámba. Ennek alapján összeállítottam magamnak egy kis német — magyar szótárt (ma is megvan!), és abból is tanultam. Oláh Gusztáv naponta kikérdezett, irányított, elmagyarázta a nyelvtani összefüggéseket. A próbaéneklés 1956. október 28-án volt, és — hála Oláh Gusztáv segítségének — december 8-ra, az első színpadi próbára, már tudtam Edgardo szerepét.

Oláh Gusztáv közben nagy sikert aratott a Hovanscsina díszletével, és már készült arra, hogy az 1957. évi veronai szabadtéri játékok Rigoletto- és Carmen-előadásának díszleteit tervezze. Ebben az ügyben egyszer elutazott, és visszafelé jövet, egy baráti családnál, Innsbruckban ebédelt. Onnét citromsárgán érkezett vissza Münchenbe. Elmondta, hogy igen érzékeny az epéje. És olyasmivel kínálták meg azon az ebéden, amit nem szabad ennie. De nem bírt ellenállni.

Fricsay Ferenc felesége diétára fogta, és egy hét alatt rendbe hozta. Eltűnt a sárga szín az arcáról. Oláh Gusztáv utána mégis kijelentette: nem vesződik tovább az epéjével, egészségesen akar hazatérni Budapestre, és a következő nyáron Veronába menni. Tehát megoperáltatja magát. Hiába vetettük ellene, hogy szerintünk teljesen rendbe jött, csak diétáznia kell. Féltettük a műtéttől, de ezt nem mondtuk neki. Ő, egészséges szeretett volna lenni.

Befeküdt a kórházba, 1956. december 17-én megoperálták, 19-én éjjel meghalt. Az-az orvos, aki akkor éjszaka ügyeletet tartott, nem volt jelen a műtétnél. Amikor Oláh Gusztáv rosszul lett, injekciót adott neki. A frissen műtött betegnek százhúszat vert a pulzusa. Oláh Gusztávnak egyébként mindig igen szapora volt a pulzusa, rendszerint száztíz. Tudták, hogy Oláh Gusztáv kapcsolatban van Barabás Sáriékkal. Őket hívták föl éjszaka. Barabás Sári férje, Franz Klarwein, rohant be a kórházba, az ő szeme láttára hunyt el Oláh Gusztáv, akinek a szíve nem bírta a nagy megterhelést.

Amikor meghallottam a halál hírét, valósággal üvöltöttem a kétségbeeséstől. Rendkívül sokat köszönhettem Oláh Gusztávnak. Annak idején tőle tanultam meg «A bolygó hollandi» Erikjét. Ö volt a rendezője annak a «Lohengrin»-nek, amelybe 1947 karácsonyán beálltam, ő faggatott ki 1952 nyarán Bánk bánról alkotott elképzeléseim felől, ő osztotta rám Erkel operájának címszerepét, ő rendezte azt az egész pályafutásomra döntő előadást 1953-ban. Oláh Gusztáv győzött meg arról, hogy «A varázsfuvola» Taminója nekem való szerep. 

Oláh Gusztáv abszolút művész volt: festő, díszlet-tervező, rendező, kosztümtervező és kiváló muzsikus: zongoraművész. Feleségemmel, Jutkával együtt többször meghívott a lakására. Ilyenkor egész délután zongorázott. Én énekeltem Schubert, Brahms vagy Richard Strauss valamelyik dalát, ő kísért zongorán. Mert zongorakísérőnek is kiváló volt. Egyszer, egy ilyen alkalommal énekeltette el velem Tamino áriáját, ennek következménye lett, hogy 1956. január 27- én, Mozart születésének kétszázadik évfordulója alkalmából, elénekeltem «A varázsfuvolát.»

Oláh Gusztáv december 19-én halt meg. A ránk szakadt gyászban, abban a szörnyű lelkiállapotban kellett december 21-én a Lammermoori Lucia premierjét elénekelnem. Negyedszázada ennek. Oláh Gusztáv, a páratlan művész és jó barát huszonöt éve nincs többé, huszonöt esztendeje hiányzik fájdalmasan. ...

 

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1981. december 19. (25. Évfolyam, 51. szám)

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Rohmann Ditta (cselló), Mali Emese (harmónium)
Új Liszt Ferenc Kamarakórus
Vezényel: Nemes László Norbert
"Liszt és Kodály"
Az Új Liszt Ferenc Kamarakórus hangversenye
PALESTRINA: Miserere
ALLEGRI: Miserere mei, Deus
LISZT: Költői és vallásos harmóniák – 8. Miserere, d'après Palestrina
LISZT: 2. Elégia zongorára és csellóra
RUDI TAS: Miserere csellóra és vegyeskarra
RHEINBERGER: Miserere mei
KODÁLY: Szonatina csellóra és zongorára, op. 4
LISZT: O heilige Nacht!
KODÁLY: Adventi ének

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, X. terem

Fülei Balázs tanítványai
Házimuzsika a Zeneakadémián

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Szabadi Vilmos (hegedű), Farkas Gábor (zongora)
Összkiadás élőben
Mozart variációk és szonáták zongorára és hegedűre/3
MOZART: 23. (D-dúr) hegedű-zongora szonáta, K. 306
MOZART: 24. (F-dúr) hegedű-zongora szonáta, K. 376
MOZART: 25. (F-dúr) hegedű-zongora szonáta, K. 377
MOZART: 26. (B-dúr) hegedű-zongora szonáta, K. 378

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Balog József (zongora)
Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Káli Gábor
SZENTPÁLI ROLAND: La folia
SCHÖNBERG: Variációk zenekarra, op. 31
RACHMANINOV: Rapszódia egy Paganini-témára, op. 43
LUTOSŁAWSKI: Variációk egy Paganini-témára

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Monika Melcová (orgona)
a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola kórusai
Vezényel: Domány Rita, Sapszon Borbála, Tóth Márton
MARCHAND: Grand dialogue
BÁRDOS: Karácsonyi kírie
KOCSÁR MIKLÓS: Maria, fons aquae vivae
KODÁLY: Jézus és a gyermekek
NÓGRÁDI PÉTER: Betlehem, Betlehem
SAPSZON FERENC: Két karácsonyi ének: Mostan kinyílt, Születésén Istennek
KODÁLY: Ave Maria
J.S. BACH: E-dúr toccata, BWV 566
VIVALDI-BACH: D-dúr concerto, BWV 972
FAURÉ: Pavane (G. Piper orgonaátirata)
VIERNE: Westminsteri harangok, op. 54, No. 6
VERDONCK: Ave Maria
WILLCOCKS: He Smiles Within His Cradle
KODÁLY: 114. genfi zsoltár
MONIKA MELCOVÁ: Improvizáció
KODÁLY: Magyar mise - Gloria
A mai nap
született:
1896 • Ádám Jenő, zeneszerző, kóruskarnagy, zenepedagógus († 1982)
1947 • Pászthy Júlia, énekes
elhunyt:
1956 • Geyer Stefi, hegedűs (sz. 1881)
1963 • Rösler Endre, énekes (sz. 1904)