vissza a cimoldalra
2018-10-23
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61188)
Kedvenc felvételek (149)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4071)
Társművészetek (1278)
Kedvenc előadók (2824)
Milyen zenét hallgatsz most? (24998)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Momus társalgó (6348)
Kedvenc művek (143)

Olvasói levelek (11291)
A csapos közbeszól (95)

Kimernya? (2774)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2937)
Zenetörténet (244)
Kiss B. Atilla (191)
Operett, mint színpadi műfaj (3734)
Lisztről emelkedetten (931)
Kolonits Klára (1078)
Élő közvetítések (7462)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1124)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1507)
Franz Schmidt (3200)
Mi újság a ZAK-on és a hazai koncerttermekben? (289)
A hangszerek csodálatos világa (183)
Giacomo Meyerbeer (653)
Jonas Kaufmann (2276)
Opernglas, avagy operai távcső... (20149)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

633   Búbánat • előzmény632 2018-06-11 22:11:04

Az előbbi beírásomból lemaradt:  az  eredeti lapszámból ismertetett  cikkben  láthatjuk/olvashatjuk Lehár saját kézírásának lenyomatát is:

keze írásával lejegyezve a kottapapírra:  pár ütemnnyi kottafej a  Giudittája dallamára, mely fölé és kottasorok közé  magyar nyelvű üdvözlő sorai:  

„A Pesti napló olvasóinak Karácsonyra!

1933 Lehár Ferenc”

632   Búbánat • előzmény631 2018-06-11 10:58:06

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXXI.)

Lehár Schikaneder-„palotácskája”- IV.

"GIUDITTA"

 

PESTI NAPLÓ - 1933 december 24.

"Amivel Lehár Ferenc bevonul a bécsi operaházba"

A világhírű zeneszerző a „Pesti Napló"-ban ismerteti új daljátékát, „Giuditta”

Bécs, december 23.
(A Pesti Napló bécsi szerkesztőségétől.)

Lehár Ferenc mostanában kétszer is otthont cserélt: ugyanakkor, amikor új művével bevonul a bécsi Operába, elhagyta a bécsi Belváros közelében fekvő szép nagy városi lakását és kiköltözött Bécs egyik külső városrészébe, Nussdorfba, ami Bécsnek olyan vidéke, mint Budapesté Mátyásföld. Lehár megvásárolta azt a kis kastélyt, amelyben Schikaneder lakott, — aTheater an der Wien egykori igazgatója, aki Mozart operáit először játszatta — egy gyönyörű barokk palotácskát, hatalmas lovagtermekkel, nagy boltíves lakószobákkal, óriási kert közepén, amely most persze fehér hóréteg alatt pihen. Ide, a fényesen világított és jó meleg Lehár-kastélyba, amelynek minden szobájában egy-egy zongora áll és mindenütt elszórva fekszik a kottapapír és az élesre hegyezett ceruzák egész légiója, nem hallani semmit az uccai járókelők korcsolyacsörgetéséből, a  Nussdorf mögött emelkedő dombokra igyekvő síelők és ródlisok buzgó sportolásából; nagy, teljes a csönd itt, a művész egyedül lakik a feleségével és azokkal az élő és élettelen tárgyakkal, amelyek, melódiáin kívül, elfoglalják és szórakoztatják: óriási dolgozószobájában, amely valaha nagy lovagterem lehetett, aranyozott kalitkában két hangosan dalolgató kanárimadárral, — egy kis lepkével, amelyet a múlt héten ő maga fogott és amelynek étkezésére és napi ellátására úgy ügyel fel, mint anya a gyermekére — egy óriási hordóban kis aranyhalacskáira, amelyeket a Nussdorf mögött lévő hegyekből egyenesen idevezetett vékony sugarú kis forrás táplálgat és egy játékszobával, amelyben billiárdasztal áll három golyóval és egy dákóval, de olyan helyzetben, mintha ebben a pillanatban hagyták volna rajta abba a játékot. Lehár a munka után itt szokott billiárdozni — egyedül. És ugyanebben a szobában, egy asztalon áll a francia »boule« nevű szerencsejátéknak kicsinyített mása, amelyben kilenc szám közül kell eltalálni, hogy melyikre ugrik a megpergetett gumilabda, és titokban itt van a roulettgép is, harminchat vörös és fekete számrovatkájával és titokzatos zérójával. Lehár Ferenc, a nagy művész szemérmességével és naivságával vallja be, hogy gyakran játszik ezeken a szerencsét hozó apparátusokon, — de mindig egyedül.

— Legalább mindig nyer a Mester, —jegyezzük meg, amire Lehár titokzatosan mosolyog.

A kastély egyik oldalszárnyában, amelyet Lehár »atelier«-nek nevez, egész kis Lehár-múzeum van berendezve: színlapok, koszorúk, arcképek, szalagok, egy üvegszekrényben a zeneszerző összes kitüntetései, díszoklevelek, bizonyítványok, elismerések, egy tökéletes múzeum ez, amelynek minden egyes darabja egy példátlan sikerű pálya bizonyítéka, amely azonban közvetlen összeköttetést tart fenn az élettel is.

Egy aranylemezt mutat Lehár Ferenc, amely arról számol be, hogy 1929. november 17-én Berlinben egy napon nem kevesebb, mint 9 műve került előadásra. És boldog örömmel mutatja azokat a vonatkozásokat, amelyek azt bizonyítják, hogy Lehár Ferenc magyar, mindig annak érezte és mindig is annak tartotta magát.

Mutat például kicsi gyermekkorából egy bekeretezett irkalapot: abból a korból való, amikor nem tudott még más nyelven, csak magyarul és miután édesapját, aki katonakarmester volt, elhelyezték Magyarországból, neki is németül kellett tanulnia: ezen az irkalapon az ilyen szavak
»Stundenplan«, »ungarisch«,  nem a helyes németséggel, hanem hosszú »á«-val vannak írva: a kis Lehár Ferenc gyermekes írásával. így:
»Stundenplán«, »ungárisch«.

Mutat azután egy családi képet, amelyen együtt van lefotografálva Brauch  Ferenc, az ismert budapesti  nagyhentes gyermekeivel, akikről kiderül, hogy édes unokatestvérei. És végül ott büszkélkedik az arcképek között Horthy Miklós egy fényképe, kedves ajánlással, — de távolról sem az újabb időből, amikor már Magyarország kormányzója lett, hanem abból a korból, amelyben még együtt szolgáltak a »Mária Terézia« nevű hajón, amelynek Horthy Miklós volt a kapitánya és Lehár Ferenc a tengerészzenekar karmestere.
 

A beszélgetés természetesen elsősorban és főképpen az új daljáték, a »Giuditta« körül forog.

— Tegnap kezdődtek meg a próbák, — mondja mosolyogva és alig leplezett büszkeséggel Lehár. Január 14-ére van kitűzve a bemutató, de lehetséges, hogy az előadást csak egy-két hónap múlva fogjuk megtartani.
... És máris siet és egy hatalmas mappából, amelynek legalább tíz kiló a súlya, egymásután szedegeti elő a »Giuditta« egyes számainak partitúráit és megmutatja ezeket a sűrűn teleírt kottalapokat, amelyeken olyanok a Lehár kemény ceruzával írt halvány kottafejei, mintha gyöngyökkel volnának telehintve.

Példátlanul rendszerető és pedáns ember Lehár: külön kis kartonlapra apró köröket rajzol fel, mielőtt komponálásba kezd, minden kör egy-egy zeneszámot jelent: a körbe beleírja, hogy mikor készült el a zeneszám megkomponálásával, és a hangszerelés befejezése után vörös ceruzával átszínezi a kört és belejegyzi a hangszerelés napját is. A »Giuditta« íve már teljesen vörös: kész a munka, december 7-e az utolsó dátum rajta.

Kérdezzük Lehárt, mikor szeret a legjobban dolgozni? Azt feleli, nevetve: »mindig«. Nem ül le, sem zongora, sem íróasztal mellé, hanem folyton dolgozik, azért van mindegyik szobájában zongora, kottapapír és ceruza, hogy dolgozhasson, akárhol, akármikor, amikor csak kedve telik benne. Naponta 14 órát. Látszik is ezen a friss, mozgékony és rendkívül kedves ifjú-öreg úron, hogy nincs is más öröme, mint a munka.
És talán, ami nála ezzel egyértelmű: a siker.


Nekem is voltak olyan ideim, — mondta egy meghatott percében Lehár Ferenc amikor nem volt olyan sikerem, új operettjeim után nem kapkodtak úgy mint most, dalaimat nem énekelték az egész világon. Minden alkotó életében vannak átmenetek, és nekem is volt néhány évvel ezelőtt egy korszakom, amelyben nem voltak olyan nagy sikereim, mint mostanában. Akkor te voltál az egyetlen, aki kitartottál mellettem, aki hittél bennem, aki mondtad és írtad, hogy jó az, amit csinálok és őszintén szólva: tartottad bennem az önbizalmat. Én ezt sohasem felejtem el neked és örökre hálás maradok ezért neked most is, az én nagy sikereim idején is, amikor a bécsi Opera készül új daljátékomra.
 

...Meghatottan hallgatom a nagy zeneszerző kijelentését. Ilyen szavakra, ilyen érzéseikre csak egy igazán nagy ember képes. Csupa elragadtatás, ahogy új művéről beszél.
— Olyan stílusban van írva, mint valamennyi legutolsó munkám. Lírai daljáték, erős szituációkkal, nagy drámai mozgalmakkal. Két éve dolgozom rajta. Egy asszonynak, Giudittá-nak az élete történetét mutatja be. Hallatlanul izgat engem ez az élet és remélem, a közönséget is érdekelni fogja. Öt képből áll a cselekmény: az első egy délvidéki kikötővároskában játszódik le. Délnek egész fénye és pompája, minden tüze és vadsága jut kifejezésre ennek az asszonynak a vérében és a temperamentumában. Egy madárkereskedő felesége Giuditta, bizonyos tekintetben ő is kalitkába van zárva. Ott él a férje mellett és nem ismeri a szerelem nagy titkait. — csak álmodozik róla. Ekkor jelenik meg Oktavio, egy kapitány, aki a századával Afrika felé igyekszik és a kikötővároskában akar hajóra ülni. Oktavio és Giuditta megismerik és megszeretik egymást. Giuditta életében először ismeri meg a szerelem nagy misztériumát, elhagyja házát és férjét és hajóra ül Oktavioval. A második kép Afrika északi partvidékén játszódik, egy kis helyőrségben, Oktavio villájának a kertjében. Forró szerelmi idillben élnek a szerelmesek, a tisztet azonban hirtelen a frontra küldik, a szerelem véget ér. Oktavio és Giuditta elválnak, a harmadik kép a táborba vezet, ahol Oktaviót forró sóvárgás gyötri Giudittája után. Elhagyja érte a hadsereget, szökevénnyé válik, visszarohan Giudittához, aki azonban már más férfiak karján élvezi az életet. A szerencsétlen tiszt elzüllik és egy nagyvárosi előkelő szálló éttermében bárzongoristává válik: ide kerül Giuditta egy előkelő herceg karján, mint nagyvilági nő, itt látja meg a férfit, akinek tönkretette az életét és aki iránt ismét fellángol a szerelme. De a szökevénnyé vált, tönkretett Oktavio kitér Giuditta csábításai elől, a nő elmegy a herceg karján, miközben Oktavio továbbjátszik a hotelzongorán...

— Csak nagyjából meséltem el a történetet, — mondja kipirult arccal élénken Lehár, - hogy megmutassam a helyzeteket és a hangulatokat, amelyek engem inspiráltak. Én mindig olyan szövegeket kerestem, amelyekben az alakok, a gondolatok, a helyzetek érdekeltek, irtóztam a konstruálttól, a hazug meséktől, a véletlenek találkozásától, a mindenáron való vidámságoktól. Ha a hallgató valamelyik fordulatnál meghatódik, ha egy mondatnál titokban egy könnyet morzsol széjjel, akkor én már elértem a célomat, mert az ilyen szívhez szóló érdeklődés a legfontosabb feltétele az igazi zenei élménynek.
... És a kincseivel egyáltalán nem takarékoskodó Lehár Ferenc már ül is a zongoránál és lejátssza új daljátékát. Még énekesekről is gondoskodott: Bokor Margit, a bécsi opera új, nagytehetségű magyar énekesnője markírozza Giuditta szerepét és egy fiatal olasz tenorista, a nápolyi San Carlo színház tagja énekli Oktavio partítúráját. Lehár ül a zongora előtt, tűzbejön a zenétől, a fejével int a mögötte álló művészeknek, hol az egyiknek, hol a másiknak és kezei alatt kibontakoznak a legújabb szép Lehár-melódiák.

Nyitánya nincs a darabnak, néhány taktus bevezetés után rögtön a cselekménybe vezet a zene, de azért a zenekar sem jár rosszul: az öt képet zenekari közjátékok kötik össze, amelyek a bécsi filharmonikus zenekarban úgy fognak kivirágozni, mint május végén egy csodálatos kert. A vidám bevezető számok után kerül sor Oktávió fellépésére, — nagy Tauber-ária — azután Oktávió és Giuditta találkozására: ez a hatalmas fellépés a maga misztikus, orientális színeivel és gazdag szenvedélyességével Lehár egyik legmozgalmasabb és legdrámaibb munkája. A daljáték általában nincs »átkomponálva«, az egyes számokat próza köti össze, de ez a szöveg nem tart tovább két-három percnél, úgyhogy az egész daljáték olyan, mintha opera volna, — mondjuk a régi francia operák értelmében vett dalmű, amelyekben az egyes számokat szintén két-három perces szöveg kötötte össze. A második kép főékessége egy hatalmas szerelmi duett, a harmadiké Oktávionak a katonák kórusával kísért nagy jelenete, majd Oktáviónak Giuditta után való sóvárgása. A negyedik kép a Giudittáé: ebben őneki van két gyönyörű dala balettel és női énekkarral kísérve, és ennek a képnek van azután hatalmas, drámailag felépített nagy fináléja. Az ötödik, az utolsó kép hozza a Lehár-operettekben immár tradícióvá vált Tauber-áriát, amelyet Oktávió akkor énekel, amikor a nőt az idegen herceg karján meglátja: egy csöndes, fájdalmas ária ez, olyan szép, hogy kétségtelenül utódja lesz »A mosoly országa« híressé vált szerelmi dalának. Giuditta csábítása és a bár-zongoristává vált Oktávió lemondása adják ennek a képnek és egyszersmind az egész daljátéknak a nagy, drámai befejezését. Lemondással végződik a darab, unhappyenddel, amivel Lehár itt és ezúttal is hű maradt a maga művészi elveihez.

... Órákig ült a zongora előtt a nagy zeneszerző, mögötte a kitűnő magyar énekesnő és a fiatal olasz tenorista. — egymásután énekelték a meleg, fájdalmas áriákat, a drámai mozgalmasságú duetteket és a viharos finálékat. Fáradhatatlanok valamennyien, Lehár egy pillanatra odasúg:

— Azt hiszem, a hangszereléssel is meg leszel elégedve. Remélem, sikerült új színeket, új meglepetéseket találnom.

...És amikor »még ezt«, »még azt«, »még ezt a számot«, »még azt a kórust« eljátssza és beteszi az utolsó lapot is a »Giuditta« partitúrája mögött és kipirult arccal kérdezi, hogy hogy tetszik: elragadtatásunkra csak annyit felel nagyon egyszerűen :
 

— Azért tetszik, mert talán megérezni, hogy szívből jön.

Ruttkay György

 

(Folytatom)

631   Búbánat • előzmény630 2018-06-10 11:12:24

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXX.)

Lehár Schikaneder-„palotácskája”- III. 

 

Schikaneder és Lehár kastélya Bécsben

Bécs, 19. kerület: Hackhofergasse 18.

Bécs Nussdorf városrészében, közel a Dunához, érdekes, a 17. század végéről származó palotácska áll, melyet a sétáló elől sajnos elrejt az épületegyüttes utcai, egyszerű városi háznak látszó szárnya. Ennek bal oldalán, a csúcsíves ablakok mögött hangulatos kis kápolna található.

Aki beléphet a főbejáraton, két oldalszárnyat lát, melyek kis udvart fognak közre, s a szemben lévő három kapu egyikén át juthat el a tulajdonképpeni kastélyhoz. Mögötte nagy kert található, teraszokkal, kőmellvédekkel, fenyőkkel, rózsákkal, ápolt gyeppel, középen tavacskával. 

Az ingatlan 1802 és 1812 között Emauel Schikaneder  tulajdona volt, aki ebben az időben járt sikerei csúcsán: felépíttette, részben az egy évtizeddel korábban bemutatott Varázsfuvola jövedelméből a Theater an der Wien-t és még erre a tuszkulánumra is futotta. Mennyezetfreskói, melyek a Varázsfuvolából mutatnak jeleneteket, ebből az időből származnak. Ám színházi vállalkozásai hamarosan becsődöltek, utolsó napjait, terveivel ellentétben a kevésbé vonzó Józsefvárosban volt kénytelen leélni...

A kastélyt 1932-ben az akkor már hatvanon túl járó Lehár Ferenc vásárolta meg; részben befektetési céllal, hogy vagyonát megőrizze a gazdasági világválság idején, és ő is azt gondolta, mint Schikaneder, hogy ideális hely lesz élete alkonyának eltöltésére. Nagyon szerette házát, mindent megőrzött és gondosan ápolt. Itt írta Giuditta című operettjét.

Ám hamarosan jött a háború, aminek végét súlyos betegen, Bad Ischl-ben vészelte át. Ott kapta a hírt, hogy Bécs felszabadulásának kaotikus időszakában fosztogatók kirabolták kastélyát, kiszórták felbecsülhetetlen relikviáit, dokumentumait, mozdítható bútordarabjait... 
A nyugalmasabb Svájcban töltött rövid időszak után 1948-ban Lehár gyakorlatilag meghalni jött vissza Ausztriába, újra Bad Ischl-be. A bécsi kastélyt testvére, Antal örökölte.

Az ingatlan ma is magántulajdonban van. Egyes források szerint kis Lehár-magánmúzeum található benne, mely bejelentkezés után látogatható, bár nem találtam, hogy ezt a világhálón hirdetnék.

Utcafronti részén három emléktáblát láthat a sétáló: két egykori tulajdonosa, Schikaneder és Lehár mellett táblát kapott Richard Tauber, Lehár jó barátja, művei tenor-szerepeinek ihletője és kiváló előadója. Biztosan többször járt itt, sőt, esküvője is az itteni kis kápolnában volt... 

Lehár Ferenc emléktáblája az épület utcai frontján

Emanuel Schikaneder emléktáblája az épület utcai frontján

Richard Tauber emléktáblája az épület utcai frontján

Forrás: Zenevándor. hu  (2017. június 16., péntek)

 

(Folytatom)

630   Búbánat • előzmény627 2018-06-07 16:17:55

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXIX.)

Lehár Schikaneder-„palotácskája”- II. 

Hétfőn Bécsben jártam, s a programok között volt még annyi időm, hogy fogtam magam és irány: Grinzing!  Az Operánál felszálltam a „D” jelzésű piros villamosra, azzal kivillamosoztam a borozóiról is nevezetes „bohém-negyedbe”; de amikor odaértem, eszembe jutott, nem érdemes kihagyni a közeli Döblinget, oda is elvisz ugyanez a villamos; elsősorban a magyar történelmi vonatkozásai érdekeltek. A nevezetes elmegyógyintézet: egy kastélyépület, ahol gróf Széchenyi István csaknem 12 évnyi gyógykezelés után 1860. április 8-án a felső szinten lévő ötszobás lakosztályában öngyilkos lett (a bejárattól balra fekvő emeleti ablakok mögött található); a 19. század közepe után Bruno Görgen elmeorvos szanatóriuma volt az akkor még vidékies, később Bécs belterületévé vált városrészben. Széchenyi emlékét emléktábla és mellszobor őrzi a gondozott parkban. Szintén ebben az épületben halt meg Semmelweis Ignác 1865-ben.  Az épületben ma kerületi bíróság működik. Egy kis virágot helyeztem el Széchenyi emléktáblája mellé.

S ha már Döblingig eljutottam, az is az eszembe jutott, hogy innen igazán nincs messze a szomszédos Nussdorf városrész,  hol a Lehár-villa található, érdemes felkeresnem azt a helyet, erre is egy kis időt rászánni. Így is tettem. Az okos telefonom szolgáltatása nyomán megkerestem a térképen a pontos címet, majd visszamentem a „D” villamos megállójába, honnan egy következő szerelvénnyel pár megállót érintve máris leszálltam a vágyott célom közelében.  A Dunával párhuzamosan haladva, de már egészen fel, szinte Bécs „tetejére”, a dombokra vitt fel a villamos, hol hamar megtaláltam a Hackhofergassét. Ez egy keskeny, kanyargós, enyhén meredek utcácska, jobbra-balra apróbb-nagyobb házak, kertes villák övezik. Befordulva ebbe az utcába, egy kis emelkedő után, a „dombtető” alatt a kanyarból előbukkant a fényképről már ismert, kívülről egyszerű, de szép  formájú és vonalú épület homlokzata: odaértem az egykori Schikaneder-palotácskához, a hátul hatalmas kertet rejtő Lehár-villa falai elé; ez az épület a neves zeneszerző egyik bécsi lakhelye volt, ma emlékét ápoló múzeum. Magát a 17. század végéről származó palotácskát a sétáló elől sajnos elrejti az épületegyüttes utcai, egyszerű városi háznak látszó szárnya. Bemenni csak előzetes regisztrációt követően, csoportos látogatással, vezetéssel van mód.

A nemzeti emlékhelyként megjelölt Hackhofergassei homlokzaton három emléktáblát láthat a sétáló: két egykori tulajdonosa, Schikaneder és Lehár mellett táblát kapott Richard Tauber, Lehár jó barátja, művei tenor-szerepeinek ihletője és kiváló előadója. Többször járt itt barátjánál, sőt, esküvője is a csúcsíves ablakok mögött rejtőzködő kis magánkápolnában volt…

Bemenni most tehát nem tudtam, így csak kívülről tekintettem meg a villát és jártam körbe, a külső falak mentén, ameddig lehetséges volt – mert maga a telek a ház mögötti kert mentén fallal elzárt terület.

Megemlítem még, hogy a Hackhofergasse 18. szám alatt található Lehár-villától nem messze, kissé lejjebb, az egyik lakóépület utca felé eső falának frontján  nagy tábla hirdeti, hogy ebben a házban lakott a másik híres operettszerző, Carl Millöcker édesapja:

Mindenesetre, egy megszervezett utazás keretében, előtte időben bejelentkezve és regisztrálva magam, feltétlenül visszamegyek még ehhez a kívülről most már feltérképezett, belülről  meg fényképekről dokumentált kis Lehár-palotácskához – amiben bizonyára a még mozarti időkre visszatekintő Schikaneder-emlékek is felcsigázzák az érdeklődésem.

627   Búbánat • előzmény626 2018-05-26 23:46:22

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXVIII.)

Lehár Schikaneder-„palotácskája”

Mint szó volt róla, a bécsi, Lehár tulajdonában álló  bérház a Theobaldgassén idővel szűknek bizonyult a  sok év alatt összegyűlt rengeteg tárgy (kotta, fénykép, plakát, egyéb dokumentumok) elhelyezésére. Lehárnak kapóra jött, hogy Nussdorfban eladó volt a Schikaneder-palotácska. Emanuel Schikaneder, Mozart Varázsfuvolájának szövegírója 1802-ben vásárolta meg a Bécs közelében lévő ingatlant.  Manapság negyedórai villamosozással megközelítve jut el az ember Bécs belvárosából Nussdorfba; 1802-ben 12-14 kilométert kellett odafelé kocsizni a Duna folyásával ellenkező irányban. Birtokán Schikaneder palotácskát építtetett, s a legnagyobb szoba mennyezetére odafestette a Varázsfuvola alakjait. Az épület többször cserélt gazdát, s amikor az első világháború után amerikai segélyakciót hoztak létre Ausztriában, az igazgató, bizonyos Mr. Anton M. Viditz-Wild kénytelen volt túladni az ingatlanon. Lehár ezzel szemben be akarta fektetni a pénzét, s megvásárolta az épületet. Világsikerének tárgyi dokumentumai most már a nussdorfi épületre is kiterjeszkedtek.

Lehár minden bizonnyal nem volt ennek tudatában, de mégis a nemzetközi politika és a gazdasági adottságok indították őt ingatlanvásárlásra.

Kortársai találgatták, mi a szándéka a palotácskával: „Nem tudni, el fogja-e hagyni theobaldgassei stílszerű otthonát, s ezentúl egész esztendőben a Duna partján fog-e lakni… Lehet, hogy az a verzió bizonyul igaznak, mely szerint Lehár-múzeum jön majd létre az ősi termekben”  (Forrás: Videns, Das Lehár-Schlösschenn in Nussdorf. A nussdorfi Lehár-palotácska. Neues Wiener Jourmal, Bécs 1933., VI. 4.)

Feltételezhető, hogy Lehárt hasonló érzelmek indították az épület megvásárlására, mint annak idején Schikanedert. Mindkettejüknek az volt a terve, hogy oda vonuljon - ahogyan mondani szokás – nyugalomba.

Hackhofergasse 18, 1190 Wien, Ausztria

 

Österreich, Wien 19, Nussdorf, Garten des Lehár-Schikaneder-Schlössl. Von 1802 bis 1812 wohnte hier Emanuel Schikaneder

Sok mindent el lehetne mondani erről a palotácskáról; a főbejárat a Hackhofergasséra nyílik, két oldalszárnya kis udvart fog közre. A homlokzati szárny bal oldalán hangulatos kis kápolna található: csúcsíves ablakai az utcára nyílnak. Az udvaron át eljutunk a főépülethez, a tulajdonképpeni palotácskához. Három kapu vezet a pompás lépcsőházba. A palotácska mögött viszonylag nagy kert található, teraszokkal, kőmelvédekkel, fenyőkkel, rózsákkal, ápolt gyeppel. a közepén kicsi tóval, benne aranyhalas medence, melyből szökőkút buzog: csendes, elvarázsolt világ. Lehár mindent megőrzött, mindent gondosan ápolt, s így ma is sok minden emlékeztet itt mind A varázsfuvola szövegírójára, mind A víg özvegy komponistájára. Lehár egyébként nemcsak a palotácskát és a kertet vette át az előző tulajdonostól, hanem a régi személyzetet is: Amalie és Victor Scaját; mindketten még évtizedekig ott maradtak Lehárék szolgálatában.

Lehár tehát ekkorra a theobaldgassei bérház, a Bad Ischl-i villa és a nussdorfi palotácska ura volt.

 

/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

 

 /Folytatom/

626   Búbánat • előzmény623 2018-05-18 17:15:49

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXVI.)

A bécsi rádió Európa-szerte közvetített Lehár-hangversenye

Előző bejegyzéseimben idéztem azokból a bécsi kritikákból, amelyek az operett létjogosultságát kérdőjelezték meg vagy szükségességét illetően merültek fel és ezzel együtt Lehárt érintő bírálatokat fogalmaztak meg, amelyeket a zeneszerző nem hagyott szó nélkül…; a húszas évek vége és a harmincas évek elejének gazdasági világválsága idején is, még mindig ő számított a műfaj legkiemelkedőbb alakjának. Mindemellett a közönség körében Lehár továbbra is hatalmas hírnévnek örvendett, nem úgy gondolkodtak, mint egyes kritikusok.

1931-ben a bécsi rádió európai koncertműsort szervezett Lehár Ferenc alkotásaiból címmel, amely azon túl, hogy 113 adó- és közvetítőállomás sugározta szerte a kontinensen, Lehár számtalan tisztelőjének ünnepe lett.

„A Keleti-tengertől a Földközi-tengerig, a breton falvakban csakúgy, mint valamelyik török alattvaló viskójában, örvendezhetett a világ Lehár muzsikájának gyöngyszemei hallatán. A víg özvegytől, az első sikeres operettől egészen a legújabbig, a Szép a világig összeválogatva. Kiváló művészek vállalták ezt a feladatot Lehár tiszteletére. Soha még nem csendült fel ilyen szikrázóan a Luxemburg grófja keringője, az Arany és ezüst-keringő, mint a Bécsi Filharmonikusok előadásában, akiknek szárnyakat adtak a zeneszerző dús, szinte részegítő hangzatai; soha még nem énekelték oly tökéletesen az áriákat és kettősöket, mint ahogyan Adele Kern ezüsthangján és Pataky Kálmán, az Operaház művésze hangján felcsendültek.”

(Forrás: N.N., 113 Sender übertragen ein Lehár-konzert (113 rádióadó közvetíti a Lehár-hangversenyt), Neues Wiener Journal, Bécs, 1931. XI. 8.)

 

(LXXVII.)

A bécsi theobaldgassei bérház – Lehár-múzeum

A mindennapi események ugyan csak közvetve érintették Lehárt, az Ausztriát is elérő gazdasági világválság azonban őt is arra késztette, hogy pénzét befektesse, ekkor vásárolta meg a nussdorfi (ma Bécs egyik külvárosa) Schikaneder-palotát, melyet Emanuel Schikaneder, Mozart Varázsfuvolájának szövegkönyvírója épített. Lehár tehát ekkorra a theobaldgassei bérház, a Bad Ischl-i villa és a nussdorfi palota tulajdonosa volt. 

Lehár már régóta tulajdonosa volt a Theobaldgasse egyik bérházának.

Theobaldgasse 16. szám alatt talált otthonra Lehár (1919 és 1931 között lakott itt)

Az épület tetőterében számos manzárdhelyiség volt; aki oda belépett, „egy a maga nemében alighanem páratlan világsiker tanúbizonyságait láthatta: képeket, színlapokat, karikatúrákat, okleveleket, értékes kéziratokat, a nemzetközi stagionék plakátjait, melyek szerte a világon ismertették Lehár hírét s nevét.  A falakról ránk mosolyogtak két világrész legszebb asszonyai: operettjeinek szereplői! Az elemi iskolai bizonyítvány mellett látható Battistini képe, lelkes ajánlással… Aki ebben a múzeumban jár – gondnoka maga Lehár -, úgy olvas Lehár életében, mintha valami pontosan vezetett naplóban lapozgatna. Sok száz kép varázsolja elénk a számtalan színházi este ragyogó fényét. S a falakon tenyérnyi hely sem akadt a még elkövetkezendő sikerek számára. Halomban áll ott, székekre felstószolva, az a rengeteg fénykép, amit naponta hoz a posta a ház urának a világ minden tájáról. Aggasztóan halmozódik egyre magasabbra világhírnevének papiroslecsapódása, s Lehárnak e múzeum mellett még egy másikat is meg kellene nyitnia, hogy helyet teremtsen a rengeteg néma papírnak, mely mind az ő sikeréről regél.”

(Forrás: Sales, Im Museum Franz Lehars. Eine unbekannte Wiener Shenswürdigkeit (Lehár Ferenc múzeumában. Egy ismeretlen bécsi látványosság.), Neues Wiener Journal, Bécs, 1932. I.6.)

/Otto Schneidereit: Lehár – Zeneműkiadó, 1988/

 

Lehárnak tehát kapóra jött, hogy Nussdorfban eladó volt a Schikaneder-palotácska…

(Legközelebb innen folytatom)

623   Búbánat 2018-04-21 19:17:10

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXXV.)

Lehár Ferenc -  és a kritika

Otto Schneidereit Lehár című könyvében (Zeneműkiadó, 1988) úgy fogalmaz, hogy Lehár világéletében a kritika pergőtüzében állott, s írásban fejtette ki, hogyan is áll a kritikához és legfőképpen a kritikusokhoz:

Lehár Ferenc: „A kritikus azt szeretné, ha a mű szebb és jobb lenne, mint amilyen. Keresi a vezérlő gondolatot, mely az ő bonckése alatt vonagló művészt uralta, hogy aztán interpretálja. A kritikus lelki szemei előtt valami ideálisan tökéletes műalkotás lebeg, amilyen a valóságban nincs is, s aztán megvizsgálja, mennyire felel meg az adott mű ennek az ideálnak. Vagy, hogy mennyire marad el tőle… A kritika megkülönbözteti és meghatározza azokat a tulajdonságokat, melyek révén az operett kellemes avagy ellenkező hatást kelt… Ám komoly oka van annak, ha többé nem fogadjuk el, ha a műítész tanító bácsinak képzeli magát, aki jó vagy rossz jegyeket osztogat. S különben is: az a kritikus, aki a szemem előtt lebeg, ne nyargaljon valamiféle szabályokon, s ne próbáljon esztétikai elveket diktálni. Nem a szabályozás a kritika feladata, hanem az, hogy a dolgok mélyére hatoljon… Persze minden kritikus másféleképpen látja a műalkotást, aszerint, hogy milyen a neveltetése, a műveltsége, az agyműködése és a kedélye. Az egyiket a téma ragadja meg, a másikat a stílus, vagy a felépítés és a kidolgozás, vagy a kifejezés ereje, vagy valami, ami neki szívügye. Mindannyian ugyanabba a tükörbe néznek. Ám, amit meglátnak benne, az mindig a saját személyiségük, a saját beállítódásuk.”

/Forrás:  Franz Lehár: Auseinandersetzung mit meinen Kritikern. So ist es – ist es so?  (Vitáim a kritikusaimmal. Így van ez – így van-e?), Neues Wiener Journal, Bécs, 1930., IV.20.

Ez nem azt jelenti, hogy Lehár elzárkózott a kritikától, s különösen nem áll ez zeneszerzői munkássága első esztendeire.  Ám mi mindent össze nem írtak akkoriban! Rengeteg újság jelent meg Berlinben, s 1912-ben, az Éva berlini bemutatója után, Lehár imigyen sóhajtott fel:

1. számú recenzió: Mily jelentős haladás a korábbi művekhez képest… végre egy valódi operett, a megfelelő engedményekkel a közönséggel szemben!”

2. számú recenzió: Sajnos, érezhető a visszaesés a korábbi művekhez képest… merő operai ambíció… Semmiféle engedmény a széles tömegek számára!

3. számú recenzió: Végre egy valóban értékes mű… a zeneszerző szerencsével törekszik a vígopera magasabb céljai felé!

4. számú recenzió: A zene remek, a könyv pocsék. A közönség el van ragadtatva!

5. számú recenzió: A szövegkönyv remek, a zene pocsék, a közönség csalódott!

6. számú recenzió: A librettó és a zene remek!

7. számú recenzió: A zene és a szövegkönyv pocsék!

Félretettem a kritikákat, és teljesen tisztában voltam azzal, hogy a muzsikám operaszerű, ám ízig-vérig operettszerű, hogy azzal a sajátos képességgel rendelkezem, miszerint egyszerre lépek előre is, hátra is, hogy a szövegkönyv és a zene egyaránt nagyszerű és pocsék, hogy a lelkes közönséget csalódás érte, míg ezzel szemben a csalódott közönség ujjongott…”

Forrás: n.n., Lehar, als Satiriker (Lehár, mint szatíraíró), Neuigkeits-Welt-Blatt, Bécs, 1919. I. 9.

S mindaz, amit az Éva kritikáinál megfigyelhetett, évről évre megismétlődött valamennyi művével kapcsolatban. Mit tehet a komponista?

Lehár Ferenc: „Ha komoly zenét írok, akkor túl operaszerű, ha komolytalant írok, akkor túl triviális. Ha slágert írok, akkor azt mondják: a kakasülőnek írok! Ha nem írok slágert, azt mondják, kifogyott az ötletekből! Ha sokat követelek az énekestől, azt mondják: elvégre nem operaénekes! Ha keveset követelek meg az énekestől, azt mondják: régebben persze minden másképpen volt, akkor az operett mesterei még gondoltak az énekesekre is! Ha az énekkarnak adok munkát, azt mondják: merőben fölösleges, senki nem figyel arra, amit azok ott fent hangicsálnak! Ha nem adok munkát a kórusnak, azt mondják: milyen pompásan zengtek a kórusok a régi operettekben! Ha hárfát alkalmazok, azt mondják: idegesítő ez az állandó ciripelés! Ha nem használom a hárfát, azt mondják: hova lett a zenekar fénye, ma oly üresen kong! Ha feltűnő helyen felcsendül egy keringő, azt mondják: egyre csak keringő! Offenbachnak bezzeg nem volt rá szüksége! Ha nem írok keringőt, azt mondják: hol maradt ezúttal a nagy keringő? Ha nyitányt írok, azt mondják: hát az meg mire való? Ez nem modern, az ember belefárad, mielőtt felgördül a függöny! Ha nem írok nyitányt, azt mondják: ez aztán könnyen veszi a dolgot, még nyitányt sem írt! Ha minden esztendőben kihozok egy új művet, azt mondják: csak irkál és firkál, ez már rég nem művészet, ez már operett-ipar! Ha nem rukkolok ki minden évben egy operettel, azt mondják: Mi  van vele: Úgy látszik, már semmi nem jut az eszébe!  Ha keresem a kritikusok társaságát, azt gondolják a kritikusok: na, megállj csak, engem aztán nem fogsz behálózni! Ha nem keresem a kritikusok társaságát, azt gondolják: na, megállj csak, te arrogáns fickó, majd még megemlegeted!”

Forrás: Franz Lehár: Wie soll man es all den lieben Mitmenschen recht machen? (Hogyan tegyünk kedvére valamennyi kedves embertársunknak?), Die Theater- und Musikvoche. 11. évf., Bécs, 1920.

E véleménye ellenére – vagy talán éppen, mert ez volt a véleménye – Lehár gondosan elolvasott minden kritikát műveiről, bár túl sokat nem törődött velük. „Akit soha meg nem kritizáltak, nem tudja, mennyire nem kell törődni a rossz kritikával, s mennyire a jóval.” – hajtogatta: ez volt az életelve. Hozzáállását a legpregnánsabban talán ez a mondat jellemzi: „Ahogyan a kritikusnak is csupán a lelkiismeretére szabad hallgatnia, ugyanúgy a művésznek is csak a saját művészi lelkiismeretére kell figyelnie: az a legfőbb instancia!”

 

(Folytatom)

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
történt:
1890 • Az Igor herceg bemutatója (Szentpétervár)
született:
1801 • Albert Lortzing, zeneszerző († 1851)
1891 • Palló Imre, énekes († 1978)
elhunyt:
2004 • Robert Merrill, énekes (sz. 1919)
2008 • Sándor Judit, énekes (sz. 1923)