vissza a cimoldalra
2018-09-19
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4057)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61041)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Társművészetek (1268)
Momus társalgó (6348)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Kedvenc előadók (2821)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11288)
A csapos közbeszól (95)

Lisztről emelkedetten (917)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1060)
Pantheon (2259)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (774)
Simándy József - az örök tenor (550)
A nap képe (2093)
Élő közvetítések (7395)
Operett, mint színpadi műfaj (3699)
Jonas Kaufmann (2273)
Help me! (1091)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1478)
Franz Schmidt (3180)
Balett-, és Táncművészet (5548)
Opernglas, avagy operai távcső... (20136)
Momus-játék (5512)
Kimernya? (2746)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

618   Búbánat • előzmény616 2018-03-04 21:26:38

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXX.)

A mosoly országa” - Folytatás

A Magyar Királyi Operaházban 1930. december 20-án bemutatott A mosoly országa premierje előtt Lehár így nyilatkozott új művéről a Rádióban:

„Tavaly elővettem egy régi operettemet, melyet a közönség már el is felejtett, hiszen annak idején nem részesült kedvező fogadtatásban, főként a szövegkönyve miatt. Pesten a Király színház mutatta be Sárga kabát címmel. Összehívtam librettistáimat, Victor Leont, Ludwig Herzert és Fritz Löhnert, ők átírták a szövegkönyvet, én a zenét. Így született meg A mosoly országa, amely mostani formájában sokkal izgalmasabb és drámaibb, mint eredetileg volt. A mai kor embere izgalmakra vágyik még az operettszínházakban is, és ez előtt meg kell hajolni. A mosoly országának tavaly volt a premierje a berlini Metropol Theaterben és igen megtisztelő számomra, hogy idehaza az Operaház színpadán csendülnek fel újjászületett operettem melódiái.” (Forrás: Rátonyi Róbert: Operett I. – Budapest, Zeneműkiadó, 1984)

Az Esti Kurír a következőket írja:

„Lehár, Puccini mellett a világ legnépszerűbb zeneszerzője. A huszadik század első negyedében az emberiség valósággal fürdött a Lehár-muzsikában… Aki példátlan és egyedülálló népszerűségében kételkednék, üljön le a rádiója mellé. Bármely este meggyőződhet róla, hogy 200 hullámhossztól 2000 hullámhosszig Franz Lehár nevét emlegetik legtöbbet a rádióhangversenyek speakerjei. Ez a Franz Lehár magyar ember. Magyarnak vallja magát. Művei, amelyekben a magyar elem a régi közjog paritáselvének megfelelően érvényesül, sokban hozzájárultak… a magyaros zene külföldön való megkedveltetéséhez. Mindezekből nyilvánvaló, hogy Lehárnak ott a helye a magyar Operaházban, amely negyedszázad előtt sikerrel adta elő Lehár Kukuska című, véleményünk szerint költői és sikerült dalművét, húsz esztendő előtt pedig a Hercegkisasszonyt. (Forrás: Esti Kurír, Fodor Gyula, 1930. december 21.)

Lehár: „Ez az opera az én legjobban sikerült művem, amit eddig megírtam, színpadi alakításaiban felülmúlja A víg özvegyet. Ez az életem csúcsát jelenti.” mondta Lehár A mosoly országáról. (Forrás: Bernard Grun: Dejiny operety, Opus, Bratislava, 1980.)

Hogy mennyire élete és sikere teljében volt ekkor Lehár, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Berlin valóságos Lehár-lázban égett. Nem kevesebb, mint hét színházban játszottak egyszerre Lehár-operettet. Még „Lehár Ünnepi Játékokat” is rendeztek, a Paganini, A cárevics, a Friderika és A mosoly országa című operetteket adták elő.

A korabeli sajtó az utóbbi kapcsán írja:
Valahányszor csak megjelent a dobogón vagy a színpadon, lelkesen ünnepelték Lehárt. A második felvonás végén, amikor arany babérkoszorút adtak át neki. a közönség szűnni nem akaró lelkesedéssel adózott az ünnepeltnek.”  (Forrás: dr. A. H. , Lehár-Festspiele in Berlin (Lehár Ünnepi Játékok Berlinben), Neues Wiener Tagblatt, Bécs. 1930. IV. 25.)

1930. szeptember 30-án Budapesten is ünnepi hangversenyt rendeztek Lehár tiszteletére.

A Zene című folyóirat így méltatja az ünnepeltet:

„Lehár Ferenc április 30-án töltötte be 60. életévét. Teljes frissességben dirigált Berlinben. A mindenfelől érkező ünneplés hírei bizonyítják, hogy Európában ma ő a legnépszerűbb zeneszerző. Az operett műfajnak mindenesetre klasszikusa: invenciója mellett műgondja avatja erre.”  (Forrás: Zene, 1930/15)

/Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium, 1995/

 

(Folytatni fogom)

616   Búbánat • előzmény613 2018-02-20 11:02:15

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXVIII.)

Lehár Ferenc  és A mosoly országa

Bár a Friderika a Metropol-Theaterben csak rövid karriert futott be, mégis ott került sor a következő ősbemutatóra is. A címe: A mosoly országaRichard Tauber volt az, aki rábírta Lehárt A mosoly országa megkomponálására. 

Lehár visszaemlékezése: „Meglátta nálam A sárga kabát partitúráját, elmélyedt benne. s közölte, hogy feltétlenül énekelni kíván ebben az operettben.” (Franz Lehár: Der Konflikt Lehárs mit Rotters. Wie es zum „Krach” kam [Lehár konfliktusa Rotterékkel. Hogyan került sor a „botrányra”), Neues Wiener Journal, Bécs, 1930. XII. 28.)

Herzer és Löhner szövegkönyvíró urak készek voltak a könyv átdolgozására, s a közel hetvenéves Victor Léon áldását adta rá. Lehár és Tauber megbeszélték a legfontosabb zenei változtatásokat, majd kapcsolatba léptek Rotterékkel Berlinben, hiszen – a Friderika betanulásának tapasztalatai szerint – alighanem ott kínálkozott a legjobb lehetőség az új terv megvalósítására.

Lehár nyilatkozata: „Nem tudom, hogy a Friderika olyan világsiker lett volna-e, amilyen, ha nem készítették volna elő azzal a nemesen művészi munkával, amit a Metropol-Theater az előadásra fordított … s Alfred és Fritz Rotter, valamint hűséges segítőtársuk, Friedmann-Friedrich minden részletre fanatikusan ügyelő rendezői energiája nélkül. Nekem, mint alkotó művésznek valóságos ünnep volt, amikor újból beléphettem a Metropol Színházba, hogy eme harcostársaimmal együtt, akikhez hozzá kell számítanom a nagyszerű Vera Schwarzot is, előkészítsem új művem premierjét. A világ semelyik színházában nem találkozhattam ehhez fogható áldozatkész szeretettel, rendíthetetlen energiával, mely csak egyre törekszik: hogy a lehető legjobbat hozza létre. Remek direktorok, remek művészek, remek város! (Franz Lehár: Der neue Weg der Operette [Az operett új útja], Neues Wiener Journal, Bécs, 1929. X. 19.)

A mosoly országa az 1923-ban Bécsben bemutatott A sárga kabát átdolgozása. „Lehár sok mindent megváltoztatott, több mindent hozzákomponált, s mindenekelőtt lényegesen retusálta a hangszerelést. Egzotikus koloritot kevert a bécsi hangzatokhoz, a bécsi keringő dallamaihoz. kínai szerelmes dalok gyengéd melódiáihoz a keleties tánczene topogó ritmusai társulnak; mindezek felett lebeg egy tarka színekben csillogó, virágos és érzéki hangzatokban dúskáló hangszerelés.”

A sárga kabát kapcsán, az alakok az átdolgozás során felértékelődtek, új neveket, rangokat kaptak, hogy az új művet egyértelműen el lehessen határolni a régitől.

Az a tény, hogy a műben nincs happy end, megfelelt a zeneszerző és munkatársai új irányvonalának. Ez már a korábbi műveiben is megmutatkozott, s a sajtó is tudomásul vette:

„Lehár új szövegkönyvírói úgy vélik, hogy a mesternek sokkal jobban megfelelnek a szerelmi lemondással teljes felvonásvégek, s hogy Lehár túl van a happy end-perióduson.”(Forrás: Die Fackel, Bécs, 1919. október)

Lehár így indokolta meg ugyanezt: „Korunk közönségének lelkiállapota módot ad az operettnek is arra, hogy elálljon a hazug happy endtől. A költői alap a maguk valóságosságában hagyja kicsengeni a megpedzett konfliktusokat, a zeneszerző az operettől az operáig emelkedhet, s nem kell visszariadnia a bonyolult zenei kifejezéstől.” Franz Lehár: Der neue Weg der Operette [Az operett új útja], Neues Wiener Journal, Bécs, 1929. X. 19.)

Lehár visszaemlékezése:

Legismertebb dalom alighanem a Vágyom egy nő utánA mosoly országának ez a slágere már megvolt A sárga kabátban is, igaz, más de szintén igen kedves szöveggel, ám akkor senki nem figyelt fel rá. Rossz helyen állt a szövegkönyvben, csak az utolsó felvonásban hangzott fel, három perccel azelőtt, hogy a függöny legördül, amikor az emberek már a ruhatárra gondolnak. Most kissé átigazítottam a dallamot, a szám jó helyre került – és ez megtette a hatását.” (Forrás: F. L. : Wie entsteht ein Schlager? Komponisten polulärer Melodien über ihre Erfolgsnummern. Er kommt und er sist da…[Hogyan születik a sláger? Népszerű dallamok komponistái a sikerszámaikról. Jön, és aztán itt van…], Neue Freie Presse, Bécs, 1932., IV. 24.)

Otto Schneidereit: Lehár (Zeneműkiadó, Budapest, 1988)

 

Az 1930. év szeptemberében Bécsben,  a Theater an der Wien is bemutatja A mosoly országát - természetesen Richard Tauberral és Vera Schwarzcal a főszerepekben -, hatalmas sikerrel, és három hónappal később,  december  20-án már Budapesten is megvolt a premiermégpedig a Magyar Királyi Operaházban, ahol maga a zeneszerző dirigálta új művét. Lehár és új darabjának ünneplése része volt annak az ünnepségsorozatnak, amely hazánk világhírű komponistája tiszteletére szerveződött abból az alkalomból, hogy áprilisban betöltötte 60. életévét, és ez a kerek születésnapi évforduló azt is jelentette, hogy minden az ünnepelt körül forgott…

 

(Folytatom)

613   Búbánat • előzmény612 2018-02-11 22:27:52

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXVI.)

„Friderika”

Volt már szó arról, hogy szövegkönyvei megválogatásakor Lehár soha nem volt túlságosan ügyes. Hol valamilyen részlet csábította, hol jelentéktelen mozzanatoktól hatódott meg. Így történhetett, hogy még A cárevics előkészületei közben sikerült felkelteni az érdeklődését újabb téma iránt.

Lehár Ferenc:

„Felkeresett két szerző, átadtak egy kész szövegkönyvet, s felkértek, hogy komponáljam meg a zenéjét. A cselekmény középpontjában az ifjú Goethe áll, s be kell vallanom: megriadtam a gondolattól. Goethe mint operetthős – ez talán túlságosan is merész elgondolás, s szerelme az ifjú sesenheimi Friderika iránt túl banális téma egy operettnek. Megkértem a két szerzőt: hagyják nálam a librettót; időt akartam nyerni, hogy kitaláljak valami kifogást. Ők azonban mindenáron máris fel akarták olvasni. Ráálltam, s már az első jelenettől meghatódtam: el voltam ragadtatva. Amikor befejezték, így szóltam: uraim, állok rendelkezésükre!  /Forrás:  Franz Lehár: Das  Geheimnis meines Erfolges (Sikerem titka), Neue Freie Presse, Bécs, 1928. VII. 19./

A szerzők: Ludwig Herzer és Fritz Löhner voltak, s amit hoztak, a Friderika szövegkönyve.

Lehár 1927 folyamán, egy drezdai szállodában összeismerkedett bizonyos Alfred Rotterrel, aki Fritz nevű testvérével együtt igazgatta a berlini Metropol-Theatert. Valami szenzációt kerestek a felújított-megszépült színházuk számára, s Alfred Rotter úgy vélte, Lehár szolgálhatna ilyesmivel…  A bemutató jogát megkapták tőle. A színházi világba lassanként beszivárgott az új mű híre, s a Rotter-fivérek minden erejükkel azon voltak, hogy kikürtöljék, mire készül a Metropol.   A bemutató napján, 1928. október 4-én kisebb tüntetés volt a színház ellen (csőcselék tele plakátozták a várost, tűrhetetlennek tartva  Goethe „operettesítését”), de végül a premiert nem zavarta meg semmi. 

Persze Richard Tauber énekelte Goethét.  Egyesek meg is fogalmazták: nem Goethe volt a fontos, nem Goethe szerelme a sesenheimi Friderika iránt, s nem kettejük találkozása és búcsúja. Csupán a darab alapszituációja volt fontos, mely módot adott Tauber hangjának, hogy csattogjon, mikor szerelembe esik, s varázsaltos mezzavoce és olvadékony fejhangokat leheljen, mikor válni kell.  A komponista tehát „alkalmat adott Taubernek, hogy ötször, s mindenkor más-más eszközökkel építse fel a slágerek-slágerét:

Ó, lányka,  lánykám, imádlak én,

Te drága. te drágám. te légy enyém.

Tiéd az életem, légy a hű szerelmem,

Add a szádat engedelmesen.”

A kritika szerint: „Az a mód, ahogyan a költőt bemutatják, teljességgel méltó hozzá; mint ahogy az ellen sem lehet kifogást emelni, hogy a sesenheimi szerelmi álmoknak valójában nem az vetett véget, hogy Goethét magához hívja a weimari herceg. […] A komponista azon módja, ahogyan megzenésítette a témát, mélyen a szív érzelmeiben gyökerezik, leleményét a szerelmi idill bensőségessége szikráztatja fel, s e tekintetben a szív mélyeiből fakadó muzsika teljességgel német.”

S alighanem éppen ez volt az, amit Lehár akart:

„Meggyőződésem, hogy 1927 óta, amikorra túljutottunk az infláció utóhatásain, hatalmas változás ment végbe a közép-európai lélekben. Azt mondhatnók. s joggal, hogy a kedélyek stabilizálódtak. Az emberek kezdtek újra hinni egymásban, s kezdtek arra is építeni, hogy ez holnap is így lesz. Újból foglalkozhattunk önmagunkkal, volt időnk, hogy kiépítsük belső világunkat. Ilyen korszakok jótékony hatással vannak a zenére… Akkoriban sem megszövegezni, sem megkomponálni nem lehetett volna egy operettet úgy, mint húsz évvel azelőtt.  Érettebbek lettek az emberek, nem tűrték többé a felületeskedést. Ám a nagy témák megragadták őket, ezektől nem engedték magukat lenyűgözni. Erre vezetem vissza – ha most már szólhatok a magam munkájáról – Friderikám világsikerét, melynek motívumát egy igen nagy, történelmi mércével mérhető ember életéből merítettük."

 /Forrás: Franz Lehár: Der neue Weg der Operette (Az operett új útja), Neues Wiener Journal, Bécs, 1929. X. 19./

/Az idézeteket Ottó Schneidereit Lehár című életrajzi könyvéből vettem át. Zeneműkiadó, Budapest, 1988/

 

(Folytatom)

612   Búbánat • előzmény609 2018-02-09 23:13:54

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXV.)

A cárevics: Lehár és  Richard Tauber

A Frasquita és a Paganini után következett  A cárevics  -  a Richard Tauber tenorista nevével fémjelzett újabb Lehár-operettbemutató (1927. február 16., Berlin, Deutsches Künstlertheater).

Egy ideje már neki is volt villája Bad Ischlben, s így könnyen meglátogathatták egymást. Tauber órákon át ült Lehár mellett a zongoránál, együtt dolgoztak A cárevicsen, együtt alakították, finomították – de még hiányzott az, amit mindketten „a” Tauber-dalnak neveztek: olyan zeneszám, amelyik mindenben megfelelt Tauber hangjának, annak lehetőségeinek és sajátosságának. Lehár eljátszott neki mindenfélét, de egyik változat sem felelt meg neki. Tauber végül azt javasolta, csináljon valami a Paganinihez hasonlót, olyasmit, aminek ugyanaz az eleje és a vége, mint abban a híres dalban, hogy

Volt nem egy, de száz babám,

Nem vártam én, míg csókot ád a lány…

s ahol a két rész között egy más jellegű középrész helyezkedik el.

Lehár még aznap este – elég későn, Tauber éppen lefekvéshez készülődött – két dalt vitt át az énekeshez, válasszon közülük. Persze csak a zongoraszólamot, hiszen szöveg még nem volt hozzá. Az egyik dallam rendkívül megtetszett az énekesnek. Mármost Lehár tudta, hogy Tauber mit akar, s tudta, hogy kívánságai sohasem szeszélyek, hanem mindenkor az ő zenei érzéseiből fakadtak. Ezért tréfása azt mondta neki: „Nehogy néhány nap múlva megint azt mondhassad, hogy ez nem tetszik neked, igazold a dal elfogadását a vázlatkönyvemben.”   Tauber beleírta Lehár kottafüzetébe: „Elfogadva! Richard.(Forrás: Richard Tauber, Hamburger Nachrichten, Hamburg, 1927. 12. 5.)

Ám a  Deutsches Künstlertheater próbáin mégis épp e dal körül robbant ki vita. Egyszerre mindenki úgy érezte: hátha mégsem olyan hatásos. Lehár valami újat akart komponálni, ám Tauber szilárd maradt, s így megmaradt a dal is: „Willst du? Willst du? Komm und mach mich glücklich” (Akarod? Akarod? Jöjj, tégy boldoggá”) kezdetű rész  a cárevics és Szonya kettősében.

A mű egyértelműen Lehár diadala volt. Taubernek négyszer meg kellett ismételnie a Willst du-t; más zeneszámoknak is kirobbanó sikere volt. A legnépszerűbb persze az úgynevezett Volga-dal lett…

A közönség ismét kegyeibe fogadta  az új Lehár-darabot, a sajtó, amint az már megszokott volt, újra csak a szüzsé hiányosságait ostorozta:

„Lehár régóta hajlik az operaszerű tálaláshoz, s ez az utóbbi évek során egyre veszedelmesebb méreteket öltött. Ez vonzza őt az affektáltan komolykodó szövegkönyvek felé. Ezek a librettók szenvedélyesen igyekeznek konfliktushelyzeteket teremteni, egyre csak drámai mozzanatokra vadásznak, s ha már szerencsésen sikerült mindent úgy összegabalyítani, hogy senki sem tudja, hogy fiú-e, vagy lány, akkor otromba operett-pszichológiával szét bogozzák azt a gordiuszi csomót, amit nem is volt érdemes szétbogozni…”  (Forrás: Schrenk, Der Zarewitsch. Deutsches Künstlertheater, Deutsche Allgemeine Zeitung, Berlin, 1927. II. 17.)

A teljességhez tartozik ugyanakkor, hogy a darab muzsikáját alig érte kifogás, sőt néhány emlékezetes részletét külön is kiemelték, összességében úgy vélték, a mű valóban tükrözi az orosz jelleget:

„A kórusok, a balalajka-dal, a vengerka-dal is nagyon eredeti és nagyon szlávos. Persze a partitúrában mindenütt felcsendül a hamisítatlan lehári hang is, az a lágyan dallamos, belülről kifelé izzó hang.”  (Forrás: dr. Erich Urban, Der Zarewitsch, Lehár im Deutsches Künstlertheater, B.Z. AM MITTAG, Berlin, 1927. II. 17.)

„Mindig újra meg újra megörvendeztet muzsikájának dallamos nyelvezete. Ebben az apart kolorit iránti érzékkel hangszerelt partitúrában semmi nem banális, semmi nem elcsépelt. Cseng és bong, lírája előszeretettel siklik át a széles hárfa-glisszandókon; operaszerűen építette fel és fokozta a nagy együtteseket, legfőképp a második felvonás fináléjában, ahol a viharzó érzelmek tornyosuló hullámai gátlástalanul csapnak össze az énekhangok felett… A szövegkönyv (Heinz Reichert – szöveg; Jenbach Béla – versek)  a csúcspontokon bosszút áll a zeneszerzőn: túlságosan is komoly muzsikát kényszerít ki, olyat, mely tulajdonképpen épp oly kevéssé illik a vidám műfajhoz, mint a librettó az operetthez.”  (Forrás: Moritz Lieb, Der Zarewitsch. Die neue Lehár-operett im Deutsches Künstlertheater. Berliner Morgenpost, 1927. II. 18.)

/Az idézeteket Ottó Schneidereit Lehár című életrajzi könyvéből vettem át. Zeneműkiadó, Budapest, 1988/

A cárevics-bemutató kapcsán egy kedves anekdotát ismertet Winkler Gábor az Operett könyvében:

„Warum hat jeder Frühling, ach, nur einen Mai?” (Miért hoz minden tavasz csak egyszer májust?”) - énekli a darabban Szonya, a mű egyik sikerszámaként. Richard Tauber ezzel kapcsolatban a következő sorokat jegyezte fel naplójába: „ Warum leben Lehár-Lieder ewiger? Weil sie aus dem zweiten Frühling kommen.” (Miért élnek a Lehár-dalok az örökkévalónál is tovább? Mert abból a bizonyos második tavaszból jönnek.”)

 

(Folytatom)

609   Búbánat • előzmény607 2018-01-23 23:29:21

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXIV.)

A Paganini komponálásakor Lehár Ferenc túl van az ötvenen. Az ember azt gondolhatná, hogy már „kiírta” magát, a továbbiakban esetleg csiszolgatja eddigi műveit. Az ötvenöt éves Lehár azonban ismét alkotni kezd. Négy nagysikerű operettet (Paganini, Cárevics, Friderika, A mosoly országa) is írt.  Ezt az új korszakot „Tauber-korszaknak” is szokták nevezni, mivel e művek legismertebb tolmácsolója Richard Tauber, a kiváló tenorista volt. Tauber jelentette ki egyébként, hogy „Lehár nem operettet írt, hanem Lehárt”.

A Paganini bécsi bemutatója: 1925. október 30.,  Johann Strauss-Theater

Így ír a Theater, Kunst und Literatur  az október 31-én megjelent kritikájában:

„… Nehéz leírni, amit a második felvonás fináléja után műveltek. Virágokból épült falak meredeztek a színpadon, mindenki megjelent, köszönetet mondtak egymásnak és a közönségnek, a közönség nekik hálálkodott, s aztán meg kellett jelennie Lehárnak is. Egymagában állt a színpadon, állnia kellett a hála és a lelkesedés rázúduló viharait… Diadalmas győzelmet aratott: a Paganini a legjobb, amit Lehár valaha is írt… A Paganini mindenütt diadalt fog aratni, hiszen dallam nélküli világunk közepette valamennyi ország közönsége türelmetlenül szomjazik az igazi melódia csókjára.”

A Paganini ősbemutatóján a címszerepet elfoglaltsága miatt nem Tauber, hanem Carl Clewning kamaraénekes énekelte. Anna-Elise hercegnő megszemélyesítőjének Kosáry Emmyt, a Király Színház egykori primadonnáját választották. Egy héttel a Paganini bemutatója után viszont Tauber lemezre énekelte az operett legszebb dalait.

A Paganini berlini bemutatója: 1926. január 30., Deutsches Künstlertheater

Ezt írja a Berliner Tageblatt a január 31-én megjelent kritikájában:

„… A mű egyetlen értéke a zene. Lehet, hogy Lehár korábbi műveiben eredetibbnek mutatkozott, hogy több gyújtó hatású ötlettel sziporkázott, ám a Paganini kétségtelenül a legérettebb, legmesteribb partitúrája. Semmi banális nem került ki a keze alól, minden – eltekintve néhány kényszermegoldástól a második felvonás fináléjában – rendkívül jól van megcsinálva. Nagyon elegáns és színes a hangszerelés, s ott sem túl tömör, ahol bőségesen él a rézfúvósokkal. Helyenként kissé sajátos, például az utolsó buffó-kettősben, ahol unisono énekel a fagott és a piccolo… A Paganini azon áll és bukik, hogy ki énekli am két főszerepet. Márpedig ha ezt a Paganinit Richard Taubernek hívják. s ha Elisaként Vera Schwarz áll a színpadon, akkor eleve biztos a siker.”

 

Franz Lehár: „Wie ein Operettenerfolg entsteht, Vom Libretto bis zum Star” (Hogyan születik a siker. A szövegkönyvtől a sztárig.), Neues Wiener Journal, Bécs, 1936. VII. 26.:

„A bemutató jó szereposztása már félig-meddig garantálja a sikert. Csak ritkán esik meg, hogy az olyan operett utóbb sikerre vergődik, amelyet a közönség a bemutatón visszautasított. Ha azonban megvan a siker, akkor a következő színidirektor is megmozgat minden követ, hogy ő is előadhassa a darabot. A főszerepeket a kedvenc színészekre kell bízni. Mennyire más lett volna a Paganini sorsa, ha a bécsi előadás után nem került volna sor a fenomenális berlini estére, Richard Tauberral és Vera Schwarz-cal.” 

Források:

Szénássy Zoltán: Lehár (Madách-Posonium, 1995

Gál Róbert: Óh, lányka, óh, lánykám – Lehár, az operett fejedelme (Rózsavölgyi és Társa, 2006

Otto Schneuidereit: Lehár (Zeneműkiadó, 1986

A Paganinit Pesten  a Városi Színház mutatta be 1926. május 7-én. A bemutató kapcsán az alábbi kritika jelent meg a Nyugatban:

(Korábban, más helyen, idéztem Lányi Viktor színházi kritikájából, de itt is érdemesnek tartom újra leírni:


„…Lehár Ferenc végig eredeti muzsikát komponált a darabhoz, Paganini-citátumot csak egy helyen használ fel, ott ahol ezt a cselekmény logikája megköveteli. És ez az új Lehár-zene igazán remekbe készült. Mintha hősének legendás virtuozitása sarkallta volna. A Paganiniben Lehár teljes pompájában csillogtatja kiváltságos tehetségét. A dallamkitalálás természetes bája és eleganciája, a feldolgozás ötletessége, a zenekari paletta színgazdagsága, a graciózus és mégis telivér formalelemény szerencsés harmóniában találkozik itt a zenedrámai elgondolás nagyvonalúságával, amely minden részletet, sőt minden ’számot’ is művészeti hangulati egységbe foglal.” 
(Forrás: Andor Leon)

 

(Folytatom)

607   Búbánat • előzmény606 2018-01-15 10:35:30

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXIII.)

"Amikor Lehárnak még rosszul ment."

Az Est, 1914. július 10. (164. szám)

 

"Érdekes dokumentumot vásárolt meg kéziratgyűjteménye számára Ernst Lajos műgyűjtő.

Egy német nyelvű levél ez, amelyet Lehár Ferenc 1899-ben intézett Bartók Bélához, a neves zeneszerzőhöz.

Bartók Béla egy operaszöveget küldött hozzá azzal az ajánlattal, hegy Lehár zenésítse meg. Az operaszöveget Bartók egyik tanítványa írta. Erre válaszolt Lehár a következő levéllel:


Tisztelt Uram! Bocsásson meg, hogy németül írok, de ezt a nyelvet folyékonyabban használom. E levéllel együtt mély köszönettel küldöm vissza a »Kendi Margit« cimű könyvet, amely engem a legteljesebb mértékben érdekel. Hogy miért küldöm vissza, meg akarom magyarázni. A »Kukuska« sikere azt a reményt ébresztette bennem, hogy e darabomat külföldi színpadok is játszani fogják. De minden igyekezetem dacára is egyetlen színpadot sem sikerült megszereznem. Hát nem elég ok ez arra hogy az embernek minden munkakedvét elvegye? Anyámnál gondtalanul élhetnék, de melyik 29 éves férfi vállalná az ilyen életet ?
Én semmiesetre sem! És hogyha én egy éven belül egy második operát is megírok, ki biztosítja nekem annak színpadi előadását Budapesten kívül? Állást vállalni nem akarok. Ki veheti hát rossz néven tőlem, ha a könnyebb múzsa felé fordulok: az operett felé! Ez legalább néhány hónap alatt ezreket jövedelmezhet. Ez az oka annak, hogy ezentúl operák kompozíciójától húzódozom. Bizonyára nem végtelen időkig, mert mihelyt anyagi eszközeim megengedik, hogy igazi hajlamaimat követhessem, nyomban vissza fogok térni az operához.

Tisztelettel, odaadó híve : Lehár Ferenc.

Azóta ez az idő ugyancsak elkövetkezett. A milliók, a melyeket Lehár szerzett és amelyek a világ minden részéből özönlő tantiémekből még egyre gyarapodnak, bizonyára megengednék neki, hogy »igazi hajlamát« követhesse. De úgy látszik evés közben jön meg az étvágy és Lehár tovább komponálja operettjeit."

 

https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/AzEst_1914_07/?pg=68&layout=s

 

606   Búbánat • előzmény602 2018-01-14 00:18:27

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXII.)

Lehár a Paganini operettjének keletkezéséről nyilatkozik a sajtónak:

„Egy szép napon betoppan hozzám barátom, nála van egy librettó, a szerző neve nélkül, s a kezembe nyomja, holott semmi ilyesmire nem volt szüksége: ha tetszik – mondja -, tartsa meg, ha nem. majd alkalomadtán elviszem! Kivételesen otthon töltöttem az estét, meg rá is értem.  Önkéntelenül kinyitom a füzetet, belelapozik, s már az első jelenetre – a távolról felcsendülő lenyűgöző hegedűszóra – megmoccan bennem valami. Tovább olvasok, és zene, zene árad felém minden szereplőből, minden helyzetből.” (Lehár: Die Operette, wie ich sie mir vorstelle [Az operett, amilyennek én képzelem], Berliner Tageblatt, Berlin, 1926. II.4.)

„ Annyira megragadott, hogy azonnal íróasztalhoz ültem, s egész éjen át megszakítás nélkül, szinte transzban dolgoztam. Felvázoltam az első felvonás zenei körvonalait, sőt, még a másodiknak egy részét is. Amire reggel felkeltem az íróasztal mellől, halálosan ki voltam merülve – s mégis boldog. Azt írtam akkor a vázlatkönyvembe: születésnapi ajándék a jóistentől – mivelhogy éppen április 30-a volt, a születésnapom!” (Lehár: Wie entsteht eine Melodie? [Hogyan keletkezik a dallam?], Neuess Wiener Journal, Bécs, 1937. XII. 25.)

Lehár nem tudta, ki írta a librettót, felkereste hát azt a bizonyos barátját – Viktor Wögerer volt a neve - . hogy megmondja: meg akarja zenésíteni a szövegkönyvet. Kiderült, hogy Wögerer önhatalmúlag cselekedett. Bizonyos Paul Knepler, könyvkereskedő, író és műkedvelő zeneszerző írta a szöveget, saját kedvtelésére. … Lehárnak tetszett a téma és a cselekmény menete, a versekkel kevésbé volt megelégedve. Megbeszélték a dolgot, Lehár eljátszotta Kneplernek, amit eddig komponált. S Knepler volt olyan bölcs, hogy hozzájáruljon Lehár muzsikájához, s még a versezetektől is elállt. Ezeket Jenbach Béla dolgozta át a zeneszerző ízlésének megfelelően, s Knepler librettójából és Jenbach verseiből létrejött a Paganini szövegkönyve.

Ritkán akadt olyan operett-téma, amelyik annyira megragadta volna Lehárt, mint ez. Megszállottan dolgozott, egészen 1924 teléig s azon túl, 1925 tavaszának kezdetéig. Persze a munka elkészültének tengernyi akadály állta útját…

Forrás: Otto Schneidereit: Lehár (Zeneműkiadó, Budapest, 1988)

 

(Folytatom)

 

602   Búbánat • előzmény594 2017-12-27 16:06:06

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXI)

Lehár és az úgynevezett komoly zene

 

„Die Blaue Mazur. Lehár. Premiere im Metropol-Theater (A kék mazúr, Lehár-bemutató a Metropol Színházban), B. Z. AM MITTAG, Berlin, 1921. III. 29.):

„Az a szokatlanul kifejlett muzsikus-temperamentum, mely Lehárt megkülönbözteti a legtöbb konkurensétől, korántsem indítja őt arra, hogy túllépjen az operett területén. Ha akarná, semmi nem állná útját, hogy simfoniettával, szimfóniával vagy más abszolút zenével kísérletezzék. Ám ő megmarad az operettnél, csak éppen olykor kissé szétrombolja az operettnek azt a kevéske maradék stílusát is.” Gondoljunk csak A kék mazúrra, arra az operettre, melynek az „első felvonása több mint két óráig tart, vagyis hosszabb, mint az Istenek alkony első felvonása. S melynek kezdeti háromegyedes ütemét hamarosan félresöpri a muzsikus türelmetlensége, hogy helyet adjon a verismo lármás drámaiságának, Elektra-szerű fokozásoknak, nehéz kórustételeknek, bruckneri fúvós együtteseknek a színpad mögött, rafinált zenekari intermezzóknak a felhőfüggönyös színváltozások alatt. S mindez mégis csak operett akar maradni, hisz ezután a második felvonásban, szinte már csak táncszámokkal találkozunk:”

Otto Schneidereit Lehárról szóló könyvében azt írja, hogy a nem operettszerű zenei eszközök használatáért alighanem a komponista ifjúkori élményei is felelősek. Gyermek- és ifjúkorát át- meg áthatották a hangverseny-és operai élmények. Ha hihetünk a szóbeszédnek s Lehár saját állításának, akkor valóban a Bécsi nők – saját műve (1902) – volt az első operett, melyet életében látott. S az úgynevezett komoly zene iránti vonzalma élete végéig megmaradt.

„Die Blaue Mazur. Lehár. Premiere im Metropol-Theater (A kék mazúr, Lehár-bemutató a Metropol Színházban), B. Z. AM MITTAG, Berlin, 1921. III. 29.):

Moritz Rosenthal, a nagy pianista, egy napon meglátogatta Lehárt bécsi lakásán. Bekísérték a zeneszobába, s várakozás közben belelapozott a zongorán tornyosuló kottahalomba. Csupa olyasmit talált, amiket az ember nem várt volna egy operettszerző műhelyében: Richard Wagner összes művei, Liszt, Brahms, Bruckner, Csajkovszkij, Mahler szimfóniái, Weber, Lortzing, Verdi s legfőképp Puccini operái, néhány Schumann-, Debussy-, Ravel-, Stravinsky-, s Szkjabin-kotta, egy füzetnyi Schönberg, a Salome, az Elektra és A rózsalovag zongorakivonata.”

Lehár intenzíven foglalkozott a kortárs zenével is. Jelen volt Arnold Schönberg Gurreliederének ősbemutatóján 1912 februárjában. Óriási siker volt. Február 24-én ezt írta levelében Antal öccsének:

„Rengeteg erő, tudás és tehetség lakozik ebben a kompozícióban. Ám nem adatott meg neki, hogy közvetlenül megérintse szívünket – mint ahogyan Wagner értett hozzá, hogy hasson ránk, megragadjon, és soha többé el ne eresszen bennünket. Talán csak azért van ez így, mert a forma jóval ridegebb: mindig csak egy-egy énekhang vagy a hatalmas zenekarhoz kapcsolódó kórus. Minden esetre rendkívül érdekes este volt.”

Az opera, a „nagy” muzsika iránti reménytelen szerelme újra meg újra arra csábítja a zeneszerzőt, hogy aránytalanul nagyszabású eszközökkel zenésítse meg a jelentéktelen operettcselekményt, s ezt a kritika is a szemére vetette.

Dr. Crusius, Der Fall Lehár. Kritische Anmerkungen zur „Gelben Jacke” (A Lehár-ügy. Kritikai megjegyzések „A sárga kabát”-hoz), Wiener Sonn- und Montagszeitung, Bécs, 1923. XII. 13.:

„Lehár rangos operett-komponista, s kétségtelenül jogos az a dicséret, mellyel szokatlan bőséggel mindig is elhalmozták. Igen erős artisztikus képességekkel rendelkezik, öröme telik a muzsikálásban, vannak dallam-ötletei, s mindenki másnál inkább arra lenne hivatott, hogy siker tekintetében is túltegyen a többieken. Érdekes módon azonban a többiek mindig lekörözik… Lehárt szeretik Bécsben, népszerű ember, nevének, személyíség-értéke van… Másutt több kritikával fogadják, kevésbe elnézőek vele, s korántsem hajlamosak arra, hogy csupán a neve kedvéért magukra sózassanak olyan operetteket, melyek nélkülözik a siker valamennyi kellékét. Lehár stílust szimuláló operettjeiben nincs semmi egység, összekeveredik bennük a nagyopera, a vígopera meg a bárzene. Nagy drámaiságra törekednek, ám tulajdonképpen csak zajt csapnak; az ember gyakran megriad, ha a zenekar a legközönségesebb és legjelentéktelenebb alkalmakkor óriási mozgásba lendül, hogy aztán duplán örüljön, ha Lehár, igazi muzsikus kedvében, valami fürge keringőre vagy ütemes táncra vált át… Ám Lehár esetében még másról is van szó. Aki figyelemmel kíséri az operettjeit, tudja, hogy a legszerencsétlenebb kézzel választja meg librettóit… Már pedig ahhoz aligha férhet kétség, hogy a szövegkönyv a legfontosabb: az, hogy többé vagy kevésbé izgalmas-e, hogy ügyesen van-e megszerkesztve, hogy eredeti-e vagy hétköznapi… ez határozza meg egy operett színpadi értékét. S minél szerencsésebben illusztrálja a zene ezt a szöveget – hogy felemeli-e, vagy netán túlszárnyalja: ez dönti el az egész mű értékét, azt, hogy a mű tartósan fennmarad-e. Ám Lehár vagy nem érti ezt a tapasztalatokon nyugvó aranyszabályt, vagy fikarcnyit sem ért a szövegkönyvekhez.”

Ernst Decsey, Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1923. IV.1.:

„…A csak muzsikus Lehárra jellemző, hogy zenéjét le lehet választani az egyik szövegről, s egy másik fölé lehet ragasztani. Ilyet az Egy éj Velencében-nel vagy A cigánybáróval nem lehetett volna megtenni – igaz,  A víg özveggyel sem.”

 

(Folytatom)

594   Búbánat • előzmény592 2017-12-18 20:49:16

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LX)

Az első Lehár-életrajz

Lehár  1920 és 1924 között gyors egymásután nyolc operettet komponált illetve saját művét dolgozta át és mutatták be Bécsben meg Olaszországban. Ezek a következők voltak: A kék mazúr (Die blaue Mazur);  A tangókirálynő (Die Tangokönigin) – a Tökéletes feleség átdolgozása; a Tavasz (Frühling), A három grácia (La danza delle Libellule) – Milánónak; a Frasquita; A sárga kabát (Die Gelbe Jacke) – a később átdolgozott és A mosoly országa változatában világsikert elérő darab; Libellentanz - A három grácia német változata; a Clo-Clo (ezt az Operettszínházban Apukám címen mutatják be, aztán ötven évvel később a Magyar Televízió készít zenés adaptációt a darabból: A vörös macska)

Közben az 1923-24-es bécsi színházi szezon jelentős volt Lehár életében.  Ez idő tájt találkozott utoljára Puccinival, aki Tonio fia társaságában autóval kelt át az Alpokon, hogy jelen legyen az ünnepélyes keretek között színre került Manon Lescaut-ja bécsi bemutatóján. Meghalt Karczag Vilmos, a Theater an der Wien igazgatója, akivel Lehár az első operettje, a Bécsi nők 1902-es bemutatója óta szoros munkakapcsolatot ápolt; Hubert Marischka váltotta a teátrum élén, akivel már nem értették meg ennyire egymást. 

Otto Schneidereit Lehár-könyvében úgy fogalmaz: Karczag halála megpecsételte egy operettkorszak végét – mely nem utolsó sorban Lehár jegyében is állott. S mintha pontot akarna tenni e korszak végére, éppen ekkor jelenik meg Ernst Decsey tollából az első Lehár-életrajz.

Lehár Ferenc: Meine Biographie und ich (Az életrajzom és én) – Neues Wiener Journal, Bécs, 1924. IV. 20.:

Kellemes érzés – nem akarom adni a fölényest - , ha az ember ilyen szép könyvet lát, mely mások hasznára és okulására, megint mások bosszúságára írja meg az egész élettörténetet, s az ember azt mondja magában, ez a te regényed, a te életed, a műveid, a muzsikád regénye. Nem hiába éheztél, nem hiába fáztál fiatal korodban Prágában, érdemes volt éjszakákon át gyakorolni a hegedűn, és tíz krajcár vacsorapénzből megélni. Nem hiába koptattad lyukasra a cipőd talpát, hogy valami álláshoz, valamiféle szövegkönyvhöz jussál, nem hiába előszobáztál az igazgatói irodákban – a sors megtette, amit az emberek oly ritkán tesznek: meghálálta fáradozásaidat…Franz Lehár! Ha felütöttem a könyvet, az arcképem véltem látni, s mégis egy más, egy ismeretlen Lehár volt az, aki rámkacsintott: egy olyan Lehár, aki bennem rejtőzött, s akit az életrajz írója fedezett fel. A magunkfajta ember ki tud találni egy dallamot vagy egy gyújtó hatású ritmust, fénylővé teheti a zenekart, de hogy mindez miért, mitől és hogyan történik – azt nem tudjuk. Szükségünk van hát az életrajzíróra, arra az emberre, aki nem röstelli a fáradságot, hogy megmagyarázza! Most már persze tudom, micsoda remek fickó ez a Lehár, honnan veszi a ritmusokat és a zenekar fénylő hangjait; s hogy miért voltak éppen a nők – szerencsétlen, hallgatásra ítélt nők – azok, akik megbecsültek engem, s kiknek elhallgatott érzelmeinek hangot adtam a Lehár-keringőkben! Azt is kiolvastam a könyvből, hogy életem kalandjai tulajdonképpen olyanok, mint egy operett vagy egy film. Hogy elbámultam! Istenem, mi minden is történt! Mennyi tűz, mennyi hamu!...”

Decsey könyve 1924 elején jelent meg. Ugyanebben az évben halt meg Giacomo Puccini, s vele sírba szállt egy jóbarát.  Az életrajzot közvetlenül megelőző és a közvetlenül rákövetkező évek valamiféle cezúrát jelentettek Lehár életében. 1921-ben meghalt Leo Stein, A víg özvegy szövegkönyvének társszerzője; 1923-ban meghalt Karczag, 1924-ben Puccini, 1925-ben Leo Fall, akivel egész fiatal kora óta volt jó barátságban. Az életrajz megjelenése idején Lehár ötvenöt esztendős volt: olyan életkorban, amikor az ember elgondolkodik eddigi élete felől.

(Folytatom)

592   Búbánat • előzmény589 2017-12-06 00:33:05

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LVIII.)

Lehár 1922. január végén Bécsben, a Kabarett Hölle (Pokolkabaré) bemutatta egy egyfelvonásosát. Tavasz volt a címe a kellemes, csak néhány zeneszámmal tarkított művecskének. Alig néhány hónap múlva pedig – május 11-én sor került a Frasquita bemutatójára a Theater an der Wienben.  Hogy mi volt a véleménye a szövegkönyvről, azt Lehár elmondta egy, a Volkszeitungnak adott interjúban:

„Jól tudom, nem lesznek megelégedve a Frasquita szövegkönyvével. Megint egyszer a szememre fogják hányni, hogy túl tragikus vagyok. hogy a téma drámai mozzanatai szétfeszítik az operett természetes kereteit; hogy ez már egyáltalán nem is operett! Arra kérem azonban önöket, vegyék figyelembe az én álláspontomat is. Egyszerűen zenét írtam egy librettóhoz, amely zeneileg érdekelt, gazdagon megtermékenyítette a fantáziámat. Ezután zeneművé fogtam össze a jeleneteket és a szövegeket. Ha Theater and der Wie igazgatósága előadja a darabot, és üzleti megfontolásból az írja ki: ’Lehár Ferenc operettje, akkor ez Karczag direktor úr dolga, nem az enyém.”   /Lehár Ferenc szavai, idézi Julius Stern, Volkszeitung, Bécs, 1924. III.9./


A kritika most is ironikus felhangokkal szól a szövegkönyvről, és ezúttal is dicséri Lehár „talentumát”:

Neues Wiener Journal, Bécs, 1922. V. 13.

„Humor helyett mélabús erotikát és mázsányi tragikumot kapunk, ami csak akkor volna indokolt, ha erre a téma okot adna… Willner és Reichert urak szeme előtt alighanem valami Carmen lebeghetett. Ám ez a Frasquita csak végszóra lesz démoni és csak a fináléban lesz elvetemült.”

„Nagy művészetének teljes nagysága a helyzetek zenei aláfestésekor tűnik elő. Drámai hangzatokat talál a színpadi szenvedélyekhez; különösen a javára írandó, hogy kerüli a harsogó Carmen-ritmusokat és a túlzó szilajságot. Ismét azt tapasztaljuk, hogy fölényes tudással uralja az összes zenei formát… Művészi tudása kiéli magát egy lassú keringő-ritmusú, nagy, lírai motívumban, akárcsak a lendületes tuttikban s egy kulturált líraiságú elbűvölő dalban.”

 

Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1922., V. 13.

„A muzsika igyekszik emberileg hitelessé tenni a Frasquita pszichológiailag és karakterológiailag félresikerült konstrukcióját. Azon van, hogy kápráztató szertelenségével s rábeszélő képességével hitelesként tüntesse fel a szövegkönyvet. Ám a Frasquita zenéje az igazságnak csupán az illúzióját nyújtja.

Ám legalább megtalálható itt mindaz, ami egy verisztikusra modernizált könnyfakasztó operetthez kell: cigányszerelem és késelés, spanyol éjszakai élet vidékies-erkölcsös kabaré varázzsal s megzavart meztelen táncosnőkkel, s végül Párizs, az isteni város, hátterében a farsang tumultuózus vigalmaival! Lehár mindezt igen komolyan és lelkiismeretesen fogja fel; szinte látjuk, milyen kényszeredetten iktatott be vidám dallamokat, ahol a cselekmény mellékszála ezt megköveteli.”

 

LIX.

Zenekari demonstráció volt a Theater an der Wienben a Frasquita előadásán - Lehár vezényelt.

/Neue Freie Presse, Bécs, 1922. X.4./

„Sűrűn telt házunk volt, Richard Tauber, a drezdai állami operaház tenoristája énekelte Armand szerepét.  

Teljesen gyanútlanul mentem a zenekarba. A második felvonás előjátékáig semmi különös nem történt. Felemeltem a karmesteri pálcát. Az első ütem – a zenekarnak egy fortissimóval kellett volna kezdenie – csupán pianissimo hangzott. Néhány ütemmel tovább vezényeltem, s halkan megkérdeztem a koncertmestert, hogy vajon mi történik itt. Ám nem kaptam rendes választ, amire lekopogtam a zenekart. A közönséghez fordultam és így szóltam: itt valami van, ami vagy ellenem irányul, vagy az igazgatóság ellen. Így nem mehet tovább az előadás! Akkor mondta nekem az egyik zenekari tag, hogy az üzemi tanács megbízottja passzív rezisztenciát rendelt el. Felszólítottam őt, legyen tekintettel a fizető publikumra, és engedje meg, hogy az előadás baj nélkül tovább menjen. Hangosan vitatkoztunk, úgyhogy a közönség mindent hallott. Számos néző odasietett a zenekar korlátjához, s erélyesen felszólították a muzsikusokat: játsszanak tovább. A közönség felé fordultam, és azt mondtam: bérkérdésekről van szó; a muzsikusok pedig elmagyarázták, hogy a bérüket huszonöt százalékkal akarják csökkenteni. Értesüléseim szerint ez nem felel meg a valóságnak, hiszen az ezzel kapcsolatos tárgyalások még be sem fejeződtek! A zenészeknek meg azt mondtam: a közönség fizetett, joga van hát a tisztességes muzsikára! Csak akkor vagyok hajlandó tovább dirigálni, ha az üzemi tanács kijelenti, hogy a szokott módon, rendesen fognak muzsikálni. Rendben van, felelték, a zenekar játszani fog. Így válaszoltam: ez nem elég, jól is kell játszani! A közönség tapsolt, hevesen szidták a zenekart, és határozottan követelték, hogy játsszanak tovább! Erélyes fellépésének hatására a zenekar bizalmija beleegyezett, hogy az előadás baj nélkül menjen végbe; s a zenekar valóban jobban játszott, mint valaha.”

(A következő napokban sikerült elsimítani a konfliktusokat, s a pénz stabilitása is hatással volt a rendeződésre. Ám még sokáig nagy volt a nyomor, s ezzel kétségtelenül mindenkinek szembe kellett néznie így vagy amúgy – még Lehár Ferencnek is) – írja Lehár könyvében Otto Schneidereit. /Zeneműkiadó, 1988/

 

(Folytatni fogom)

589   Búbánat • előzmény588 2017-11-22 23:31:44

 

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LVII.)

Lehár Ferenc 1920. április 30-án ünnepelte ötvenedik születésnapját. Ebben az évben mutatták be Bécsben, majd Berlinben is, a zeneszerző új operettjét,  A kék mazúr-t. De az az esztendő még mindig magán viselte a Nagy Háború okozta gazdasági károkat, és a pénzromlás is tetőzött – ez az állapot Lehárt is érzékenyen érintette, megnehezítették az életét s a munkálkodását.

Lehár megint álinterjúhoz folyamodott, a szükséghelyzete ismét arra kényszerítette, hogy felhívja önmagára a nyilvánosság – vagy legalább a hatóságok – figyelmét.

„ Mit lehet a nyilvánosság előtt elmondani? Ha az ember elmondja, hogy az entente egyik országában sikerrel játsszák a műveit, bizonyos lehet afelől, hogy valamelyik hivatalnok élvezettel kiollózza ezt a hírt s átküldi a tiszteletre méltó adóhivatalnak… Még nagyobb a veszély, ha az ember közhírré tenné, hogy eleget kíván tenni ama számos külföldi meghívásnak, melyek a legkülönfélébb országokból érkeztek, s netán el is vezényelné egyik-másik művét Angliában vagy Amerikában. Ezt persze nem úgy minősítenék, mint a bécsi operett propagandáját, hanem mint az adócsalás szándékának cáfolhatatlan bizonyítékát. Engem tárt karokkal fogadnának, minden országban igyekeznének olyan kellemessé tenni ott-tartózkodásomat, amennyire csak lehet….. (Sajnos azonban) a  magamfajtában hatalmas adag lokálpatriotizmus lakozik, s nem akar Bécstől megválni!” (Holott) a nemzetközi hírű művész végigvesződi mindazt, ami ráméretett, annyi adót fizet, hogy belekékül, s él azzal a kitüntetéssel, hogy minden este más és más jótékonysági ünnepélyen szerepelhet, hogy így hasznosítsa drága idejét. Mindezért az a hála, hogy a múltkoriban valamely egyén felcsöngette a házmestert s azt üzente általa, hogy nem szabad éjszaka a villanyt égetni.”

Otto Schneidereit többször hivatkozott és idézett könyvében („Lehár”) áll, hogy ezekben az időkben a komponista tagja lett a Drámaírók és Zeneszerzők Uniójának, sőt 1919-től tagja volt egy berlini szervezet – a Német Színiírók és Színikomponisták Uniója – elnökségének is.  Eleinte kissé magányos volt a sok író közepette, ám hamarosan más zeneszerzők is csatlakoztak az unióhoz, Richard Strausszal és Eduard Künnekével az élen.

Azokban az években egyre szorosabb lett a kapcsolat a német nyelvű Berlinnel. Az operettpiac lassanként egyre inkább erre a városra figyelt, s ebben a bécsi városatyák nem voltak vétlenek.

Lehár erről a témáról is nyilatkozik az említett álinterjúban:

„Az operett iránti szeretetéről tett tanúbizonyságot nemrég a városi közigazgatóság pénzügyi osztálya. Nehogy az operett túl kényelmesen elterpeszkedhessék Bécsben – amitől Isten óvjon -, az a kitüntetés érte az operettszínházak igazgatóit, hogy kétszer annyi vigalmi adót fizethetnek, mint az összes többi színház. Ez arra volt jó, hogy egyértelműen kitűnjék: a bécsi operett nem műfaj, hanem giccs. Gyakran voltam különböző üléseken, ahol az akkori pénzügyi tanácsos kioktatott, hogy túl sok operettet játszanak Bécsben, amiért is ajánlatos volna, ha néhány operettszínház végleg bezárná kapuit.”

(Forrás:  F.L.: Operettendämmerung (Az operett alkonya), Neues Wiener Journal, Bécs, 1920. XII. 25.)

 

(Folytatom)

588   Búbánat • előzmény587 2017-11-14 21:44:41

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LVI.)

Folytatom Otto Schneidereit Lehár című életrajzi könyvében olvasható, a zeneszerző életútját és a művészi pálya fontosabb állomásait, történéseit leíró - dokumentált  forrásokból származó -  közlések idézését.

Miután kiderült a „turpisság”: az álinterjú szerzőjének kiléte, Lehár nem tehetett egyebet, még egyszer meginterjúvoltatta magát, ezúttal már komolyan. A Neues Wiener Journal munkatársának [Karl Marilaun: Bei Lehár (Lehárnál) – Bécs, 1920. III.7.] a kósza szóbeszédeket cáfolva a következőket nyilatkozta:

…1919 ősze óta „itt is, ott is elhangzott ellenem a vád, hogy elhagyom Bécset, és felveszem a cseh állampolgárságot. Légből – méghozzá nem is valami jó levegőből – kapott szemrehányás, hiszen jómagam sohasem dédelgettem ilyesfajta terveket.

…Nem vagyok bécsi, hanem Komáromban születtem, Prágában jártam a konzervatóriumba, s apám révén német-cseh vagyok. Soha életemben nem törődtem ezzel a hivatalos illetőséggel; a legtöbb ember osztráknak tekintette magát, s ott volt otthon, ahol dolgozott; jómagam, jócskán véletlenszerű cseh illetőségem ellenére, húsz esztendeje meglehetősen jó bécsi polgárnak tekintettem magamat… Abból a tényből, hogy megváltozott körülöttünk a világ, s hogy apám révén olyan okmánnyal rendelkezem, amelyik egyik napról a másikra külföldit csinált belőlem, aligha lehet vádat kovácsolni ellenem. Már csak azért sem, mert sohasem titkoltam, mily sokat köszönhetek Bécsnek, s mily jól érzem magamat itt; még olyan körülmények között is, amelyek éppenséggel nem könnyítik meg annak a szándéknak a megvalósítását, hogy bécsi legyek s az is maradjak.”

A Neues Wiener Journal újságírója arra is kíváncsi volt, vajon mire véljék az olvasók, hogy Lehár neve rajta volt a bécsi operett-komponistáknak azon a listáján, akiket egy terepszemlére érkezett New York-i impresszárió ugyancsak szívesen elvitt volna magával Amerikába?

„Ami ennek az úrnak a tárgyalásait illeti: nem tudtam, mire szánták el, mire kötelezték el magukat a kollégáim. Csak annyit hallottam, hogy szó esett Oscar Straus, Leo Fall és Kálmán Imre amerikai turnéjáról. Nekem is felajánlották, hogy odaát vezényeljem el a műveimet, s hogy ebből a célból utazzam egyelőre New Yorkba, ami az itteni több évi idegeskedés után korántsem tűnhetett nemkívánatos változatosságnak. Kötelező megállapodásra azonban nem tudtam rászánni magam… Soha eszembe nem jutott, hogy feladjam bécsi otthonomat; mivel azonban a háborús viszonyoknak addigra többé-kevésbé vége volt, a külföld pedig érdeklődött a bécsi zeneszerzőknek az elmúlt években keletkezett művei iránt, érthető, ha mi is vágytunk arra, hogy ennyi idő után ismét körülnézzünk kissé a nagyvilágban. Úgy hírlett, odaát a háború idején is volt érdeklődés a bécsi operett iránt, méghozzá nem is csak plátói érdeklődés. Jómagam – akkoriban, 1920-ban – nem tudtam, előadtak-e valamit a munkáim közül Amerikában, s ha igen, mit. Nem is volt ellenemre, hogy az amerikainak nem bojkottálták a zenémet. Annyira megörültem minden egyes művem előadásának, hogy nemigen fájdítottam a fejemet az odaátról esetleg elmaradt tantiemek miatt. S valószínűleg a kollégáim sem igen vélekedtek másképp erről, elvégre elégtételül szolgálhatott az a tudat, hogy legalább a bécsi zene nem került a világháború veszteséglistájára. Meglehetős szükségünk is volt erre az elégtételre, hisz bármekkora sikerünk volt is édes hazánkban, mégis nap mint nap azt hallottuk, hogy a bécsi operett-műfaj művészi szemszögből nem veendő komolyan, mert csupán néhány spekuláns fércműve… Bizony jól jött nekünk, mind a zeneszerzőknek, mind a szövegkönyvíróknak, ha a külföld rehabilitált bennünket, s újjáélesztette öntudatunkat. Mert hát olyan nagyon művészietlenek, ötlettelenek és minden szellem híján valók mégsem lehettek azok a művek, ha az egész világon kiharcolták maguknak a jóakaratú megítélésre és figyelemre való jogot.”

(Folytatni fogom)

587   Búbánat • előzmény586 2017-11-08 21:45:50

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LV.)

Lehár álinterjút ír.

/Forrás:  Otto Schneidereit: Lehár;  Zeneműkiadó, 1988/

Az I. világháború befejezését követően magasba szökő infláció járta, ami Bécs város lakosságát sem kímélte. Aki teheti, más országba utazik és ott telepszik le addig, amíg átvészeli ezeket a nehéz időket. Mendemondák terjengtek arról, hogy Lehár is otthagyja Bécset és élhetőbb országba teszi át otthonát, már csak azért is, mert a háborús évek és az azt követő első esztendők gazdasági problémái az osztrák lakosságot és ezáltal őt is érzékenyen érintették: a szén hiányában Bécs didergett,  a színházak hidegek maradtak, Lehár lakása is fűtetlen maradt és a zeneszerző megfázott. A sajtó is felkapta ezt a hírt. 1920 januárjában Lehár kényszermegoldáshoz folyamadott. Mivel senki nem állt melléje, egymagában lépett a nyilvánosság elé. Álinterjút írt egy meg nem nevezett beszélgetőpartnerrel, s meg is jelentette a Wiener Allgemeine Zeitungban. Nem létező partnerével „mesternek” szólíttatta magát, s elmondatta vele, hogy ő – Lehár - „Bécs legnagyobb operettkomponistája”.

Mivel a cáfolat köztudomásúan a közlés legdiszkrétebb formája, Lehár cáfolta azt a rémhírt, hogy el akarja hagyni Bécset. Abban reménykedett, hogy e fenyegetésnek szánt álhír révén javíthat valamit szorongatott helyzetén. Hiszen nem csak arról volt szó, hogy lakását nem tudta fűteni; éjszakára még a villanyt is kikapcsolták! Márpedig Lehár éjszaka dolgozott, s e korlátozás az elevenébe vágott.

 Lehár így folytatja:

„Egyelőre mégis Bécsben maradok – közölte a képzelt riporterrel -, elvégre megszerettem ezt a sárfészket. Akkor is, ha az utóbbi időben roppant barátságtalanul néz ki, s ha a körülmények egyre vigasztalanabbak is; akkor is, ha a bécsiek, az alacsonyrendű giccs alapján ítélkezvén, még mindig nem tekintik az operettet művészetnek; akkor is, ha a szellemi munka valutájának értéke napról napra csökken! Mindaddig, amíg Bécsre nem potyognak mennykövek az égből, s amíg akad a munkástanácsnak olyan tagja, aki az én melódiáimat fütyüli, addig itt maradok. Külföldön persze…! Micsoda csábos ajánlatok érkeznek onnan, a földi paradicsomot kínálják a fűtetlen lakás helyett, kitüntetéseket és sok más egyebet. Egyelőre Bécsben maradok…”

Az álinterjú során szót ejtett későbbi terveiről is, s néhány egyértelmű figyelmeztetéssel arra igyekezett rábírni Karczagot, hogy a Pacsirta mellett műsoron lévő, más szerzőktől származó operetteket igyekezzék minél hamarabb átvinni a Raimund-Theaterbe, hogy jusson hely Lehár következő műve számára.

Ezt írja többek között:  

„Készen áll a Kék mazur. Hogy hol fogják játszani? Egyelőre még bizonytalan. Netán Bécsben? Vagy előbb még valahol máshol? Akárcsak a Pacsirtát annak idején Budapesten! Mindenesetre jön, jön, jön az új Lehár, „az” operett, nem egyszerűen „egy” operett… S van még egy kínai operett is, amelyet már csak hangszerelni kell. Meg egy spanyol tárgyú, amelynek készen van a zongorakivonata.”

Persze az Allgemeine Zeitungban  közölt nyilatkozat (Bécs, 1920. január 29.) nem sokat segített. Bosszantó baleset történt: a szedő az álriport végére odatette a kéziraton olvasható „F.L.” monogramot. Lehár nem tehetett egyebet, mint hogy még egyszer meginterjúvoltassa magát – ezúttal már komolyan…

(Folytatom)

586   Búbánat • előzmény579 2017-10-27 19:32:19

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LIV.)

Említettem a Csillagok bolondja című Lehár-operettet, amelynek bécsi bemutatója már az I. Világháború időszakára esett (1916. január 14.). A komponista ezután két évig nem komponált újabb  zenés színpadi alkotást. Rá is hatással voltak a háború szörnyűségei. Inkább vezényelte saját műveit, azokban az országokban és színházakban, ahol bemutatásra, játszásra kerültek.  Így például 1917 áprilisában Lehár eljutott Konstantinápolyba – a mai Isztambulba -, ahová Paul Guttmann, az Éva bécsi rendezője szervezett operett-vendégjátékokat, s ott vezényelte az Éva előadását a Vörös félhold – a Vöröskereszt törökországi megfelelőjének – javára. Vendégszerepelt továbbá Zürichben és Budapesten is.

Otto Schneidereit írja Lehárról szóló életrajzi könyvében, hogy magának Lehárnak sohasem kellett közvetlenül szembenéznie a harci eseményekkel. Többször adott koncertet a fronthoz közeli területeken – ezt el is várták tőle – frontkatonák vagy sebesültek előtt.  1916 tavaszán meghívást kapott a lipcsei operettszínháztól a Luxemburg grófja néhány vendégjátékának dirigálására; a vendégjátékok színhelye a franciaországi Lille volt.

Lehár így emlékszik vissza ezekre az ott töltött napokra és a háborús időszakra:

„1916 pünkösd vasárnapján indultam útnak, s Belgiumon keresztül érkeztem Észak-Franciaországba. Útközben, francia földön, mindenütt láttam a franciák heves ellenállásának nyomait. A Hotel Royalban szálltam meg, ahol érkezésemkor átadtak egy kenyér- és egy húsjegyet, 60 gramm értékben. Első látogatásomkor a stuttgarti Hofoper adta elő A mesterdalnokokat… A szünetben kizárólag tiszteket láttam az első sorokban, a többiben, fel egészen a karzatokig, a legénység ült. 16-án került sor Luxemburgom előadására. Mindenki a legnagyobb lelkesedéssel játszott, telt ház előtt. Egy piano-helyen géppuskaropogást lehetett hallani, jelezve, hogy ellenséges gép köröz a város felett. Előadás után megtudtuk, hogy lelőttek egy angol gépet. Éjszakánként rendszeresen feldübörögtek a lövegek, közben egyhangúan kattogtak a gépfegyverek. A láthatáron vörös villámok cikáztak, aztán világítóbombák tűntek fel az égen. Ottlétünk alatt hangversenyt adtunk egy kórházban is. A lipcsei színház művészei elénekelték a Fritz Löhner szövegére írt ellenállási dalomat (Trutzlied), melyet a német császárnak ajánlottunk, továbbá dalokat adtak elő az Évából és a Luxemburg grófjából…

Mielőtt elutaztam, meg kellett ígérnem, hogy ősszel újra eljövök, és eldirigálom az Évát és a Cigányszerelmet. Visszautaztomban megálltam Brüsszelben is, mivel megtudtam, hogy egy elsőrendű társulat éppen a Luxemburg grófját játssza, francia nyelven. A minden ízében párizsi minta szerint rendezett előadás igazán dicséretre méltó volt…”

(Forrás: Rückkehr Franz Lehars aus Lille. Ein Gespräch mit dem Komponisten (Lehár Ferenc visszatért Lille-ből. Beszélgetés a zeneszerzővel), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1916. IX. 28.)

Lehár a Pacsirta komponálásával a „Nagy háború” utolsó éveiben kezdett el foglalkozni; Martos Ferenc szövegíró, régi barátja Budapestről, ajánlotta figyelmébe szövegkönyv-tervezetét, ami azért is megtetszett neki, mert  az idillikus, falusi környezetben játszódó darab témája szerint  „ahol a pacsirta dalol, ott béke honol, oda nem érnek el a kor vad viharai. Ott, az isten háta mögött feltárul az a boldogság,  melyre annyira vágyik a hajszolt életű városi ember” (Forrás: Die Elegante Welt, Berlin, 1919. III. 12.)   

 Gál Róbert pedig arról ír Lehár könyvében (Óh, lányka, óh, lánykám…; Rózsavölgy és Társa, 2006), hogy röviddel Ferenc  József halála után, 1917. február 7-e és március 19-e között, a második szénszünet idejére be kellett csukni a Király Színházat. Előre tervezni, igényes műsorpolitikát kialakítani és végrehajtani már nem lehetett.  Nagy pénzügyi nehézségek árán sikerült bemutatni 1918 február elsején Lehár új darabját. A korábban színre vitt operettek díszletelemeit használták fel, illetve jelmezeibe öltöztették a művészeket.

A pesti ősbemutatót  nem sokkal később  (március 27. Theater an der Wien) követte a Pacsirta  német nyelvre (Wo die Lerche singt) átírt szövegű bécsi bemutatója is. Persze a kritika szokványosan, itt sem annyira a librettóért lelkesedett, hanem az igényes lehári zenét értékelte, azért lelkesedett. A Pacsirta iránt óriási volt a kereslet, 1919 nyaráig háromszáznyolcvanszor került színre; a német nyelvű színházakban pedig összesen kerek 1500 előadást lehetett összeszámlálni – olvasható Otto Schneidereit Lehárról szóló könyvében (Zeneműkiadó, 1988).

(Folytatni fogom)

579   Búbánat • előzmény575 2017-10-23 22:48:14

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LIII.)

Lehár és a "Csillagok bolondja" bécsi bemutató

Az I. világháború időszakában – 1916. január 14., Bécs, Theater in der Josefsadt - mutatták be Bécsben Lehár következő operettjét: Der Sterngucker (Csillagok bolondja). A komponista előző operettje, a Végre egyedül (Endlich Allein)  ugyan csendes sikert aratott, de rövidesen lekerült a színpadokról; egyértelműen a szövegkönyv gyengeségei miatt volt ez a sorsa a darabnak, hiszen Lehár zenéje invenciózus, újszerű hangzatai elismerő fogadtatásban részesült. Lehár levonta a következtetést és új dalművéhez megint új librettistát keresett, akit meg is talált Fritz Löhner személyében. Ám az ő szövegkönyve - melynek története egy álmodozó, bohó csillagász és három mennyasszonya körül bonyolódik – sem volt jobb az előző darab szerzőinél, így csak a lehári muzsika volt az, amin nem akadhatott fenn a kritika és a publikum. Így írt az új operett-bemutató után a bécsi Fremdenblatt:

„Az olyan különös, kedves és kedélyes ember megrajzolásához, amilyen az operett hőse, nagy adag művészet és annál is több kézművesség szükségeltetik. Löhner egyikkel sem rendelkezett. […] Tudjuk, hogy Lehár soha nem akart legutolsó sikerének a rabja maradni. Bármennyire tetszett is valamelyik műve, a következő alkalommal valami másra törekedett! Valami jobbra, szándékai szerint mindenképp valami magasabbrendűre. Így jutott el a kezdeti vidám számokból összeálló operettől a líraian ingerjedő operetthez, onnan a mélyebb lírát tükrözőkhöz, és végül a drámai operetthez. Úgy érezzük, mintha most a zenés vígjáték formájába akarná önteni az operettet. Ezért hát száműzte a finálét, lemondott a nagy zenedrámaian felépített homlokzatról; ez bizonyára fáj az olya merész-lendületesen építkező Lehárnak. Azzal vigasztalódik talán, hogy a fináléval együtt leparancsolta a színpadról ennek a sokat szidott hordozóit,  a teljességgel indokolatlan kórista-hölgyeket és – urakat, akikben a kétkedők mindig is a hagyományos operett-idiotizmus oszlopait vélték felfedezni.”

A Csillagok bolondját az év szeptemberében a Theater an der Wienben is bemutatják.

A Deutsches Volksblatt (1916. IX.28.) a következőket írta Lehár művéről:

„ Lehár, a kereső, a tapogatózó ember, aki szívesen megreformálta volna az operettet, és aki minden bizonnyal a legalkalmasabb volna erre a feladatra, a jelek szerint alulmaradt a szerzők, igazgatók és kiadók támasztotta igényekkel szemben. … Lehár muzsikája egyre előkelőbb. Vonzó melodikája, sajátosan felépített hangzatai és lenyűgöző hangszerelése megörvendeztet minden zeneértőt, ám ugyanő nem fojthatja el sajnálkozását afölött, hogy ez a muzsika nem jobb, nem méltóbb szövegkönyvek köré fonódik.”

Neues Wiener Tagblatt, 1916. IX. 28. így fogalmaz a kompozícióról:

„ Mindenekelőtt a finálékat sikerült pompása lekerekíteni s új, kiváló tartalommal megtölteni. Ebben s a varázslatosan szép hangszerelésben tárul fel a komponista elsőrendűen művészi tehetsége: ezerszer több muzsika és művészi tudás lakozik benne, mint nem egy nagyképű, ám tehetségtelen opera-komponistában, aki úgy véli, szánakozva lenézheti a könnyű műfaj e mesterét.”

Persze Lehárnak erről az összehasonlításról más a véleménye, mint arra később az „operett” –re mint műfajra írásában rámutatott: „Igen különös úgy elképzelni az operát és az operettet, mint két harapós ebet, amint az udvarban, a kutyaházhoz láncolva, vicsorogva megugatják egymást, mihelyt egyikük megkísérli, hogy valamicskét közeledjék a másikhoz.” (Die Schalkiste, Bécs, 1926. május)

A Csillagok bolondja Theater an der Wien-beli bemutatója után alig két hónapra rá, 1916. november 21-én, Schönbrunnban meghalt Ferenc József, a császár és király. A Habsburg-monarchia intézménye csak két esztendővel élte őt túl, ám ez az idő is a lassú haldoklás ideje volt csupán. A világháború további eseményei is megakasztották Lehár komponálási kedvét, amit legközelebb csak 1918-ban, a budapesti és a bécsi Pacsirta-bemutatóival nyer vissza.

/Forrás:  Otto Schneidereit: Lehár; 1988/

(Folytatni fogom)

575   Búbánat • előzmény573 2017-10-18 13:53:57

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(LII.)

Az első világháború idején

Mivel Lehár a peres ügyek miatt megvált a Brammer és Grünwald szerzőpárostól kénytelen volt új szövegkönyvírók után nézni, mert esedékessé vált egy új darab bemutatója a Theater an der Wienben. Bad Ischlben találkozott Alfred Maria Willnerrel, aki felajánlotta neki a Végre egyedül librettóját, amelynek furcsasága, hogy a második felvonása csak kétszereplős volt. A közönség soraiban nem keltett osztatlan sikert, ezért az 1914. január 30-ai bemutatót követően hamarosan le is került a színház műsoráról. A bemutató után Lehár rövid időre Budapestre utazott, mert ismét egy plágium-perbe keveredett. Egy bizonyos Popescu úr azt állította, hogy a Végre egyedül javarészt átvétel az őáltala írt Az ő nevenapja című operettből, és ezért részesedést kért az előadások jövedelméből. Noha a bíróság elutasította a vádakat, Popescu a fellebbviteli bíróságon is próbálkozott. Ekkor viszont Lehár úgy érezte, hogy közbe kell lépnie, és becsületsértés címén beperelte, majd nyert az illetővel szemben, akit pénzbírságra és börtönbüntetésre ítéltek.(x)

A háború kitörésekor bezárt számos osztrák és német színház, ezért megcsappant az operettek iránti kereslet is, így Lehár is kevesebbet komponált. Öccse, Antal, 1914-ben vonult be, de hamarosan súlyosan megsebesült, ezért harcképtelennek nyilvánították és irodai munkára osztották be. Öccse kórházi ágya mellett komponálta meg Lehár Erwin Weil verse nyomán a Láz című dalát. A háborús propagandában (háborús operettek) nem vett aktívan részt, mindössze néhány indulót komponált öccse kérésére.(x)

Mivel a háború idején súlyos infláció lépett fel országszerte, a színházak iránti érdeklődés is csappant. Ilyen körülmények között mutatták be 1916. január 14-én a Theater in der Josefstadtban A csillagok bolondja című operettjét. A darabot mindössze hetvenhétszer adták elő, amit a kritika a gyenge szövegkönyvnek tudott be, de megemlítették, hogy Lehár zenéje sem teljesítette a közönség elvárásait.(x)

A következő két esztendő vendégszereplések sorozatával telt el:Konstantinápoly, Zürich, Budapest. Ugyancsak ebben az időszakban előtérbe kerültek az operett körüli viták, melyekbe Lehár már csak azért is belevetette magát, hogy figyelmét elterelje a háborúról. Ahogy nőtt az operett sikere, úgy sokszorozódtak a támadások Lehár ellen, akit az operett-komponista típuspéldájának tartottak. Kritika érte a darabok szerkezetét, a megzenésítést, a feldolgozott librettókat és nem utolsósorban megkérdőjelezték az operett létjogosultságát a többi műfajjal (színház, opera stb.) szemben.

Lehár a következőket írta kritikusainak:

Nem akarok a műítész szerepében tetszelegni, s azt sem állítom, hogy mindaz, amit operettnek hívnak valóban jó. Az ellenkezője igaz: igen sok a rossz operett.

Az azonban igazságtalanság, hogy mindent egy kalap alá vesznek. Ha egy

szabó elszab egy nadrágot nem mondjuk azt, hogy mindegyik szabó rossz szabó,

hanem azt, hogy az egyik szabó rosszul varrt meg egy nadrágot. Tulajdonképpen

csak az a kérdés, hogy miért is rohan a közönség az operettekhez… Nem csak

azért, mert az emberek jobban szeretik ezt a műfajt, mint a többi

színházi előadást. Az operettelőadás lényegesen különbözik a más színházi

előadásétól. A színházak a hosszan tartó siker reményében gondosabban készülnek,

több a próba, gazdagabb a kiállítás, általában vadonatújak a kosztümök és a

díszletek, s igen intenzív az előzetes reklámozás; gondoskodnak mindazokról az

előfeltételekről, amelyekkel felkelthető a közönség érdeklődése. Ha valóban nagy

 a siker, akkor elsősorban maga a közönség népszerűsíti az operetteket. Városszerte

 muzsikálják és éneklik a dallamokat, lemásolják a színésznők ruhát, terjesztik

 a hallott vicceket, bár ez utóbbira ritkán adódik mód. Prózai műveknél erre

nincs lehetőség.

(Sonn- und Montagszeitung, Bécs, 1918. január 14.)

/Forrás:  Otto Schneidereit: Lehár;  Németh Amadé: Az operettek könyve – Lehár/

 

(Folytatom)

 

573   Búbánat • előzmény570 2017-10-14 23:38:33

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(L.)

Lehár Ferenc és a „A tökéletes asszony

1913 októberében mutatta be a Theater an der Wien Lehár következő operettjét. Címe: .„A tökéletes asszony” („Die Ideale Gattin”) – ez  az 1904-ben komponált „A bálványférj” („Der Göttergatte”) átdolgozott változata.

Mint az előző operettjében, az Évá-ban, ebben a művében is szerepet kapott a tangó. Lehár erről a táncfajtáról így vélekedett:

„Hihetetlen, mily gyorsan lett népszerű! A tangó lett a jó társaság tánca. Felhánytorgatták, hogy érzéki. Ezt is meg kellene gondolni. Hát nem az érzékek kábulata minden más tánc is? Majd’ egy évszázaddal ezelőtt azt mondták, hogy a világ megrészegül a Strauss- és Lanner-féle keringőktől – most, századunk elején meg azt, hogy a tangótól! Gáláns tánc, elegáns tánc, szinte azt mondhatnók: modern menüett.” /Forrás: Franz Lehár über Tango und walzer (L. F. a tangóról és a keringőről), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1913. X.5./

A tökéletes asszony – mely igen modern műnek számítottcselekménye Spanyolországban játszódik.  Lehár Ferenc nyilatkozata Neues Wiener Tagblatt-nak:

 „Már évekkel azelőtt elterveztem, hogy új szövegkönyvet szerzek A bálványférj zenéjéhez. Brammer és Grünwald, a két librettista, írt is egyet, s abban szerepelt egy az eredeti változathoz hasonló motívum. Eleinte az volt a szándékom, hogy az új témához felhasználom a korábbi mű teljes zenéjét, ám munka közben kiderült: ez nem megy. Újabb meg újabb zenéket kellett komponálnom, hogy megfeleljek az újabb operett felépítésének és témájának. A zenének csak töredék része maradhatott meg eredeti formájában!"

A kritika így fogadta az operett-újdonságot:

Aki átvizsgálja a partitúrát s jól ismeri A bálványférjet, persze „lépten-nyomon találkozik jól ismert motívumokkal, keringőkkel, dalokkal és indulókkal. Ám most más arcukat mutatják az ismert dallamok. Annak idején vidáman odavetett háromnegyedes és kétnegyedes ütemekkel találkoztunk, dallamokkal, amelyeknek az volt a rendeltetése, hogy tessenek, hogy el lehessen őket fütyülni, dúdolni.” A tökéletes asszonyban a zeneszerző „kiemelte összefüggéseikből, más formába öntötte őket, rendkívüli hangszereléssel más arculatot adott nekik. Kedélyes keringők alakultak át drámai jelenetekké, bájos ötletek valódi témák rangjára emelkedtek… Nem a különleges spanyolosnak szánt részek a legértékesebbek, a harmadik felvonásba  beiktatott varieté-szerű tangó teljesen kilóg a keretből.” Elhangzott az a kritikus megjegyzés is, hogy a zeneszerző nem képes elszakadni a „puccinis és patetikus hangvételtől.”

 

(LI.)

Lehár Ferenc és a „Végre egyedül

Lehár megvált Brammer és Grünwald libretto-szerzőpárostól és visszatért a bevált, Alfred Maria Willner és Robert Bodanzky szövegkönyvírókhoz.

Lehárt librettóinak kiválasztásakor „egyre inkább az a gondolat vezette, hogy valódi embereket állítson színpadra, szenvedélyeikkel, örömeikkel és bajaikkal egyetemben.” S nem volt ez másképp a Végre egyedül esetében sem.

Lehár Ferenc nyilatkozata:

„Engem leginkább a rendkívüli vonzott, az, amit nem lehetett előre látni! Mint ahogyan a vérbeli hegymászó is előszeretettel keresi a csúcsra vezető új, még ki nem taposott utakat, mit sem törődve a lezuhanás veszélyével, úgy kutattam én is olyan könyvek után, melyek még járatlan utakat nyithattak meg előttem, olyan lehetőségeket tártak fel, melyek a kényelmes sétautakon túl keresendők, s olyan feladatokat róttak rám, ahol a nehézségek úgyszólván megduplázták alkotókedvemet. Ha nem kínáltak nekem ilyen könyveket, igyekeztem szövegkönyvíróimat arra bírni, hogy olyat írjanak, ami nekem kell. Mivel ilyenformán el voltam legtöbbször szétfeszítettük az operett ország- és világszerte szokványos kereteit, azzal vádolták őket, hogy nyaktörő kísérletekbe hajszolnak bele, holott ez a szemrehányás engem illet. Rekordként felemlíthetem a Végre egyedül című operettem második felvonását, ahol csupán két szereplő van a színen: egyedülálló jelenség az operett történetében, s általában példátlan vakmerőségnek tekintették.” /Forrás: F.L.: Was ich gerne komponiere? (Hogy mit komponálok szívesen?), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1918. III. 31./

Egy teljes operett-felvonás csupán két szereplővel! Micsoda újdonság, milyen hallatlan újdonság! Maga az ötlet a szövegkönyvírók és a zeneszerző együttműködésének a gyümölcse – írja mindezt Lehár című könyvében a szerző, Otto Schneidereit.

Már az 1914 tavaszán bemutatott új operettje előtt ilyen sorok jelentek meg Lehárról a korabeli kritikában:

Lehár fejlődése figyelemreméltó komolyságról tanúskodik, s ez kétféle módon is megnyilatkozik: egyfelől abban, hogy milyen becsületesen és szigorúan munkál önmagán, másfelől abban, hogy egyre inkább nyilvánvaló, hogy elfordul a könnyű, felületes operett-fabrikálástól. Nagyon is figyelemre méltó, hogy éppen az a zeneszerző tér most ki szinte aggodalmasan a népszerű és olcsó hatások alól, aki a legnagyobb népszerűségre tett szert, és a legelsöprőbb közönségsikereket aratta; mintha megriadt volna önnön népszerűségétől, mintha elkívánkoznék a nagyüzemi sikergyártástól, s meg akarná menteni lelke üdvösségét.” (Forrás: Neue Freie Presse, Bécs, 1914. I. 31.)

Az operett második felvonásában Lehár megvalósította elképzelését: „a felvonás egyetlen nagy szerelmi jelenet, a helyzet teljesen operaszerű, zenedrámai tisztázása.”

A végre egyedül szövegkönyve nem hozza lázba a kritikusokat, azonban a zenéjét megint dicsérik:

„ Értékre, jelentőségre a zene révén tesz szert az operett. A második felvonásban alig akad beszélt mondat, minden egyebet a zene mond el, fejez ki; általában szigorúan operai eszközökkel, zenei dialógusok és drámai konfrontációk formájában, melyekhez a csodálatosan zengő zenekar fűz kifejezésteljes kommentárokat. Szinte valamennyi dallamot motívumszerűen dolgozott ki a zeneszerző, minden ötlet egy-egy téma rangjára emelkedik; ilyen mindenekelőtt a B-dúr keringő (Szép a világ), az operett vezérmotívuma. A közönség a második felvonásban szinte egy Wagner-előadáson érzi magát; a komponista ónnepélyes Walkür- és Trisztán-gesztusai alighanem nehézségeket okoznak az átlagos operettközönségnek.” (Forrás: Neue Freie Presse, Bécs, 1914. I. 31.)

Lehár egész életében tiltakozott a szórakoztató zene fogalma ellen: Egy 1941-ben kelt levelében ezt olvassuk:

„ Egyesek abból indulnak ki, hogy létezik külön úgynevezett szórakoztató zene – nyilván az úgynevezett komoly zenével szemben… Én nem ismerem a könnyű zene fogalmát. Csak jó és rossz zenéről tudok. Az előbbi megmarad, az utóbbi belehal önnön sekélyességébe.”

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 988./

(Folytatom)

570   Búbánat • előzmény569 2017-10-12 00:00:02

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(XLIX.)

Lehár Ferenc és az „Évá”-ja

Lehárt az 1910-es évek eleje időszakában nem hagyta közömbösen a monarchia helyzete, ebből pedig levont némi következtetést saját munkájával kapcsolatban. Meg is fogalmazta őket abban az interjúban, amit a Karl Kraus szerkesztette Die Fackelnek adott (Bécs, 1912. XII.12.). Ebben utal A drótostótban szereplő Pfefferkorn alakjára, de a már szintén bemutatott ÉVA librettójának megzenésítésére alapozva is:

"Meg vagyok győződve arról, hogy a jövő operettje mindenképpen az élet megfigyeléséből nő majd ki, persze annak könnyed és vidám megfigyeléséből… Mindaz, amire törekedtem s amit kerestem, abból a szándékomból eredt, hogy munkámba annyi realizmust, annyi igazságot és valódi életet vigyek bele, amennyit csak lehet… Eljő a nap, amikor az operett még a mindennapok társadalmi kérdéseit is bemutatja a népnek. Miért is ne? Ugyanúgy, ahogyan a más műfajú színpadi művek megtették. Persze nem akartam a szokásos drámai eszközökkel élni: a bájt igyekeztem az erőszak helyett ábrázolni.”

Lehár az interjúban megfogalmazott valóság bizonyos mozzanatait kereste ezekben a műveiben, ez a szándék vezette, amikor az ÉVA c. műve komponálásába belefogott. A Theater an Wienben 1911. november 24-én került sor a darab bemutatására. A téma kidolgozása során több nehézség is akadt. Otto Schneidereit a már többször idézett Lehár-könyvében részletesen szól erről. A szövegben is, a zenében is három irányzat küzd egymással.  Először is a zeneszerző igyekezete, hogy folytassa a szentimentális-patetikus Lehár-vonalat,s s lehetőleg még erősítse is; másodszor a szövegírókat sújtó kényszer, hogy a bécsi s általában az európai siker érdekében vidámak legyenek; harmadszor a komponista és a librettisták igyekezete, hogy a készülő műben a való életet ábrázolják, vagyis korszerűek legyenek. A korszerűség pedig azt követelte, hogy szembe kell nézni a társadalmi problémákkal… A színpadművészetnek is tudomásul kell vennie a szociális kérdés meglétét, s tudomásul is vette, még ha felszínesen is. Az operett-műfajban mindenesetre az Éva volt az első ilyenfajta mű.

Ám az Éva szerzői megfeledkeztek a közönségről, a maguk közönségéről, melynek a véleményét a kritikusok is megfogalmazták:

„Eddig kuplékkal enyhítettük a drágulást, s ez megvigasztalt. Most azonban háromnegyedes ütemben tálalják fel nekünk a szociális kérdést, a tánckar hölgyei egy munkásforradalom vulkánjának tetején dobálják lábaikat, s még örülhetünk, ha a fináléban nem számos halott, hanem néhány poén hever a deszkákon.”

Az Éva szövegkönyvében s mindenekelőtt a dalszövegekben fikarcnyi sem érezhető ezekből az eseményekből. Csupán mese a szegény Hamupipőkéről – vagyis Éváról - , aki a királyfi – Octave, Éva főnöke – némi trükkel maga mellé emel a trónusra – magyarán az igazgatói luxusvillába.

A cselekmény ugyanúgy kezdődik, mint Donizetti operája, Az ezred lánya: felbukkan egy apátlan-anyátlan lányka, akinek hirtelen rengeteg papája akad. Az üveggyári munkások végtelenül derék fogadott lányáról leperegnek a gonosz főnök machinációi; még azt sem képes elérni, hogy „egy kokottbál ürügyén felcsalja magához a gyári munkáslányt, hogy aztán pezsgőspalack-ütegek felvonultatásával megingassa a vár szilárd alapjait.” Éva továbbra is tisztességes s elhagyja őt, „ami azonban nem akadályozza meg a romlatlan lánykát abban, hogy alig valamivel később, a befejező felvonásban, egy francia hercegnél vendégeskedjék”.  A darab vége: „A főnök önvizsgálatot tart, megállapítja, hogy szereti Évát, megleli őt, s a herceg platonikus metresze a gyár urának karjaiba omlik.”

Való igaz: csak látszatra szociálisak azok a gesztusok, amikkel a szöveget felékesítették. Ám a Theater an der Wien akkori közönsége már attól is megrémült, ha színpadon elhangzott az a szó, hogy „munka”, Szó sem lehetett a valóság tényleges megfigyeléséről. Vagyis nem kell túl komolyan venni az élet tükrözödését az Éva-operettben, még kevésbé a szociális szándékot.

Két és fél évvel később a színház direktora,Karczag, így fejti ki, mit gondol erről a kérdésről:

„Egyre-másra azt hallom, hogy Lehár Ferenc szociális problémákat feszeget az Évában. Az isten szerelmére: elhangzik-e e zeneműben akár csak egyetlen ilyen szó is? Ha a munkások lázonganak: az már szocializmus? A munkások meg akarják védeni Évát a fiatal gyártulajdonostól, aki el akarja őt csábítani; ez természetes emberi megnyilvánulás, és semmi köze nincs a szocializmushoz.”

Számos kritika mindazonáltal dicsérően emelte ki a kompozíciót:

„A zeneszerző ezúttal nagy, művészi ambícióval mutatja meg, mily érett a művészete, mennyire tökéletes a technikai tudása és forma-művészete. Egyetlen korábbi operettjében sem találkozunk a jelenetek, számok és finálék ily előkelő és elegáns megformálásával. Soha nem zengett a zenekara ily gazdagon, ily káprázatosan, ily igézetesen, mint itt. Rafináltan és érzékenyen vezeti és elegyíti a hangokat, s elmaradt az a túl bőséges zenei szirup-adalék is, mely annyira bántó volt a korábbi operettekben.”  (Neue Freie Presse, Bécs, 1911. XI.5.)

A kritika egyre-másra azt követelte, hogy Lehár szerezzen jobb librettókat.

A Berliner Tageblatt 1926. február 2-i számában olvasható, hogy Lehár maga, hogyan vélekedett erről:

„ De hát mi a jó operettszövegkönyv? Számomra olyan könyv, melyből erős zenei fluidum árad, olyan könyv, mely első elolvasásra mély zenei izgalmat kelt benne… És mi a rossz? Emlékszem azokra az időkre, a Cigányszerelem és az Éva bemutatójára; a kritika akkor egy emberként rávetette magát a librettókra, és szálanként szét szedte őket szét. Tudvalévő, hogy az operett a szövegkönyvön áll vagy bukik. Nos hát: megbukott a két operett? A Cigányszerelem Gregornál, az Éva egyedül Pálfinál sok száz előadást ért meg… De miért is beszéljek magamról. Régóta ismerjük a történetet, hogy mennyire elhagyatottan és egymagában ült a helyén Johann Strauss A cigánybáró főpróbája után, mert senki nem mert oda menni hozzá, megmondani, mennyire rossz az új operett szövegkönyve,s hogy kár minden hangjegyért, amit erre a bukás káinbélyegével a homlokán született tákolmányra pazarolt. S ma…?”

/Forrás: F.L. Die Operette,wie ich sie mir vorstelle (Az operett, amilyennek én képzelem), Berliner Tagblatt, Berlin, 1926. február 2./

 

(Folytatom)

569   Búbánat • előzmény568 2017-10-07 01:52:25

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(XLVIII.)

Lehár Ferenc és Giacomo Puccini kapcsolata 

Giacomo Puccini és Lehár Ferenc igazi jó barátságban voltak. 

Lehár Ferenc tiszteletére emlékmúzeumot rendeztek be Bad Ischl-ben, ahol lakott. A második emeleten, az úgynevezett kis dolgozószobában két eredeti Giacomo Puccini dokumentum található:
Az egyik Giacomo Puccini fényképe, amelyet Lehár Ferencnek dedikált. Rajta a dátum: 1920.
A második Giacomo Puccini levele, amely 1924. július 18-án kelt.

Ha valaki Torre del Lagóban az állandó Puccini-kiállítást tekinti meg, annak – a pompás kertből a villa alsó termébe lépve – azonnal szembetűnik Lehár Ferenc meleg ajánló sorokkal ellátott, bekeretezett fényképe a pianínó tetején.

Clemens Höslinger osztrák könyvtár-tudós Giacomo Puccini című, több kiadást megért könyvében említi, hogy Lehár Ferenc Bécsben 1920. október 29-én fényképet dedikált barátjának, s utal arra is, hogy Giacomo Puccini mennyire értékelte Lehár Ferenc műveit.

Lehár dicsősége, világhírneve itthon egyeseket – már életében is – zavart, nemcsak agyondicsérték, hanem olykor kritizálták is más-más oldalról. Olykor „felhígított Puccini” váddal illették. Magának Puccininak egyik kedves zeneszerzője volt Lehár, barátságuk közismert!

Nem eléggé köztudott, ezért itt elmondom, hogy egyszer Puccininál nagy estély volt, s a társaságban felfigyeltek arra, hogy a nagy olasz mester egy alkalommal fogja magát, leül a zongorához és Lehár-keringőket játszott – mindvégig kotta nélkül!

Sokszor és sokan értették félre Lehárt és műveit, nem utolsósorban más zeneszerzők is. Az egyetlen kivétel Giacomo Puccini volt, az az olasz zeneszerző, akihez igazi – bár nem túl hosszan tartó barátság fűzte Lehárt: megszakításokkal 11 évig tartott.

Lehár Ferenc: „Találkoztam én a közélet nem egy nagyságával… mégis, eltekintve a Puccinihez fűződő meleg barátságomtól, mindig is magányos maradtam,”  /Forrás: ’F.L.: Musik – mein Leben’ (A zene – az életem), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1944. IX. 23./

Lehár 1913-ban ismerkedett meg Puccinival, aki A Nyugat lánya c. operának bemutatójára érkezett Bécsbe, s óriási ünneplésben részesítették.  Lehár is részt vett az opera Staatsoper-beli bemutatóján. A banketten ott tolongott a bécsi művészvilág színe-java, még a császár is képviseltette magát. Lehárt a Carl-Theater akkori igazgatója, Sigmund Eisenschütz mutatta be Puccininek.

Bár az olasz zeneköltő muzsikáját már korábban megismerte, bizonyára megihlette. A Tosca kapcsán nyilatkozta Lehár: „Giacomo mindent tud a szakmáról. Drámateremtő képessége zseniális, muzsikája átjárja testemet-lelkemet.” – írja 1916-ban, amikor a háború elválasztja őket, s személyesen nem találkozhatnak.

1913-ban, október 27-től 28-ig Giacomo Puccini Bécsben tartózkodott, a Hotel Bristolban lakott. Október 11-én a Pillangókisasszonyt, 19-én a Bohéméletet nézte meg a Hofoperben. Október 14-én pedig A Nyugat lánya című operájának az ausztriai ősbemutatóján jelent meg. 


Giacomo Puccini a következő Lehár műveket látta
A leírások szerint, bécsi tartózkodásakor részt vett a Die ideale Gattin (A tökéletes nő) című Lehár Ferenc operett előadásán, a Theater an der Wien-ben. Valamelyik korai előadást láthatta, mivel az ősbemutató 1913. október 11-én volt.
Giacomo Puccini 1914. május 4. és június 30. között Milánóban tartózkodott, ahonnan Párizsba és Bécsbe is ellátogatott. Ekkor nézte meg Lehár Ferenc Endlich allein (Végre egyedül) című operettjét a Theater an der Wien-ben.

Lehár, már a háború után, valami kéréssel fordult Puccinihoz, s a válaszlevélben ilyenek olvashatók:

Drága, nagyhírű Maestro! Nagyon köszönöm kedves levelét… Birtokomban a Pacsirta c. operettje, s csak ennyit mondhatok: bravo, maestro! Üdítően friss, zseniális, csupa ifjonti tűz! Ó, mennyire emlékszem az 1913-as bécsi napokra!... Vajon visszatérek-e valaha oda valami új muzsikával, új művel? Legalább azt szeretném remélni, teljesül a vágyam, és viszontlátom Eisenschütz barátomat és Önt, kiváló, kiváló mester – s ehhez csatlakoznak legszívélyesebb és legtiszteletteljesebb üdvözleteim – Giacomo Puccini.”

 /Forrás: Puccini und Wien. Ein Brief Puccinis an Franz Lehár (P. és Bécs. P. levele L.F.-nek), Neues Wiener Journal, Bécs, 1919. XI. 18./

Puccini kívánsága csak 1920 őszén teljesült, ám Lehár már ezt megelőzően felkereste őt Olaszországban. Bécsben mindjárt két művének bemutatójára is sor került. Október 9-én mutatták be a La Rondinét (A fecskeI), s október 20-án az Operaházban, a Triptichont.

 Lehár és Puccini  többször találkozott ezekben a hetekben. Lehár Antal később így írt erről:

„Ferenc engem és feleségemet egyszerű vacsorára hívott meg. Csak egy vendég volt még ott: Puccini. Ferenc elég jól beszélt olaszul, Puccini csak néhány szót tudott németül. A két mester vacsora közben is szinte kizárólag műveikből vett idézetek segítségével érintkeztek egymással: halkan dudorászva jelezték s azután megmagyarázták őket. Aztán mindketten a zongorához ültek. Szorosan összeölelkeztek, s hol Puccini játszott a jobb kezével, hol Lehár a balkezével, hol egymást kísérték. Káprázatos harmóniák keletkeztek, puccinis és leháros hanghatások és fordulatok vetekedtek egymással. Felejthetetlen este volt, s emléke vissza-visszatért Puccininak Ferenchez írott leveleiben.”

/Forrás: Lehár Antal, Neue Zürcher Zeitung, Zürich, 1951. 05.20./

Puccini hazatért Torre del Lagóba, onnan írta 1921 elején:

Kedves Barátom! Visszatérve kicsiny, csendes fészkembe, Magához száll első gondolatom. Még mindig a csodálatos Bécs lenyűgöző benyomásainak hatása alatt állok, a városénak, hol minden ember lelkében ott vibrál a zene, s ahol még a lélektelen tárgyaknak is mintha ritmikusan lüktető élete lenne. Kedves Maestro! Meg sem mondhatom, mennyire boldog voltam, hogy egészen közelről megismerhettem, hogy megcsodálhattam az ön emberi jóságát és világszerte ismert muzsikájának dallamait. Teljes szívemből mondok köszönetet mindazért a jóért, amivel elhalmozott, mind a magam, mind a feleségem nevében. Fogadja kérem barátjának legszívélyesebb kézszorítását – Puccini

 /Forrás: Giacomo Puccini levele Lehár Ferenchez, 1921. január/

1923 őszén Bécsben ünnepi keretek között mutatták be Giacomo Puccini Manon Lescaut-ját. A zeneszerző fia, Tonio társaságában érkezett az osztrák fővárosba. Meglepetést keltett, hogy autóval keltek át az Alpokon. Ez volt Lehár Ferenc és Giacomo Puccini utolsó találkozása
 

Puccini 1924. november 1-jén Viareggioból levelet írt Milánóba, a Casa Ricordi igazgatójának:
”Kedves Renzo és Carlo, olvassátok el azt az újságkivágást, amelyet Lehár küldött. Én – hogy tudjátok magatokat mihez tartani, – nem tettem semmilyen nyilatkozatot és semmilyen engedményt...” 

A bécsi Operaház ugyanis nem tudott pénzbeli kötelezettségeinek eleget tenni és a ricordi cég visszavonta Giacomo Puccini operáit. Az újság azt is tudni vélte, hogy a szerző nem járult hozzá ehhez a rendelkezéshez. Ezt az újsághírt küldte meg Lehár Ferenc Giacomo Puccininak.

/Forrás: Puccini, levelek és dokumentumok. II. kötet, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest,1964./

Röviddel ezután, 1924. november 29-én Puccini meghalt. 

Lehár Ferencet a tragikus hír súlyosan érintette, hosszú időn át naphosszat szótlanná vált.
Később Lehár Ferenc a következőképpen beszélt Giacomo Pucciniről, az egyik rádióinterjúban: „Nekünk valóban mély, a szív legmélyéből jövő barátságunk volt. Ha Puccini munkaasztalán még ma is az én fényképem áll, az a kép mindig kifejezi a szívem mélységét. Nagy volt mint muzsikus és számomra mindig csodálatos marad, mint igazi ember és a legjobb barát.”

A Lehár Ferenc által ajándékozott fényképen a következő ajánlás szerepel: „A zseniális Maestronak, Giacomo Puccininek a legőszintébb, a leginkább szívből jövő megbecsüléssel, emlékezve a leghűségesebb barátjára.”

/Források:

Gál Róbert: Óh, lányka. óh, lánykám…- Lehár, az operett fejedelme (Rózsavölgyi és Társa, 2006);

Szénássy Zoltán: Lehár  (Madách Posonium, 1995);

Otto Schneidereit: Lehár (Zeneműkiadó, 1988);

MAGYAR MŰVÉSZETTERÁPIA - A Magyar Művészetterápiás Társaság /MMT/ tudományos, továbbképző szakfolyóirata, 2010. 2. évfolyam, 1. szám (elektronikus megjelenés: idéztem a cikkét már korábban, itt a topicban)/

 

(Folytatom)
 

568   Búbánat • előzmény567 2017-10-03 23:27:36

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(XLVI.)

Lehár és Fall kapcsolata

A Cigányszerelem kapcsán 1910 nyarán némi nézeteltérésre került sor a Carl-Theater és Lehár meg a szövegírók között, s az ügy Leo Fallt is érintette.

Mellesleg Fall volt az, aki rábeszélte Kálmán Imrét, hogy menjen Bécsbe, de Lehárnak is nagy tisztelője volt, akivel túl a kölcsönös megbecsülésen, baráti kapcsolatot ápolt; egy időben ugyanabban a katonazenekarban játszottak.

/Forrás: Rátonyi Róbert: Operett I., Zeneműkiadó, Budapest, 1984./

Mégis megesett köztük az az eset, amiről  Lehár így tudósított:

„Operettszerződések esetén az egyik legfontosabb kikötés, hogy az előadásokat mindaddig folytatni kell, amíg a heti bevétel eléri a 18.000 koronát. A  Cigányszerelem  mindig meghaladta ezt a szintet, csupán a szezon vége felé esett vissza 17.000 korona alá. Mégis a Cigányszerelemmel indult az új szezon, s attól fogva ismét tizennyolcezren felüli bevételt hozott hetenként. Már most napirendre került az a kérdés, vajon joga van-e az igazgatóságnak levenni a műsorról az operettünket, holott meghaladtuk a garantált bevételt, vagyis hogy az igazgatóság hivatkozhat-e arra, hogy már a múlt évadban is jogában állt volna leállítani az előadásokat. Úgy látszott, hogy a kérdésnek nincs jelentősége, ám mi idejekorán be akartuk biztosítani magunkat: a Carl-Theater már Leo Fall új művére készülődött. Már ki is tűzte a bemutató napját, november 12-ére. Mi azonban úgy véltük, hogy operettünk még ezután is megszerzi a 18.000 koronán felüli bevételt; nem akartunk áldozatul esni a Carl-Theater más irányú kötelezettségeinek.”

/Forrás: L. F. szavai a Hinter den Kulissen (A színfalak mögött) című cikkben, Neues Wiener Journal, Bécs, 1910. X.15./

Mivel azonban senki nem akart összeveszni senkivel, az érintett felek békésen megegyeztek, annál is inkább, mivel Lehár Ferenc és Leo Fall jóbarátok voltak; a három színházban, ahol új Lehár-művek futottak, Fall-művek kerültek műsorra…

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

 

(XLVII.)

Lehár Ferenc és Kálmán Imre kapcsolata 

Kálmán Imre ugyancsak Bécsben bontakoztatta ki tehetségét, és természetes, hogy a városban hamar egymásra találtak. Lehár Bad Ischlbe is elvitte őt, aki szintén megkedvelte a kies fürdőhelyet. Lehár Ferenc édesanyja halála után kénytelen volt az osztrák konyha receptje szerint étkezni, mivel Emmi húga 1910-ben férjhez ment Papházay István vezérkari századoshoz, így már nem volt, aki hazai – komáromi – módon főzött volna számára. Kálmán Imréékhez fordult segítségért:

Kálmán Vera  könyvében így emlékezik erre az epizódra:

„Lehár Ferenc mindenáron ugyanilyen szakácsnőt szeretett volna kapni. Direkt azért jött el hozzánk feleségestül. Keresgéltünk Budapesten, megkértük a Kálmán nővéreket.”

Kálmánné feljegyzéseiben egy kedves kis történet is olvasható, amely e baráti körben játszódott le. Kálmánné nagyvilági nő volt, imádta a társaságot, a szórakozást. Sokkal kevésbé volt ez elmondható Kálmán Imréről, aki csak inkább komponálta a talpalávalót. Kálmán Vera viszont mindig vágyott a szórakozás után:

„Lehár Ferenc segített ki a bajból. Idősebb volt ugyan Imrénél, mégis mindig ő javasolt: ’ gyerünk a bárba, táncoljunk egy kicsit.’ Hát táncoltunk. Remekül táncolt. Vagy egy óra múlva a férjem dühösen felpattant, hozzánk siet, és ráförmed Lehárra: ’Visszakísérnéd végre a feleségemet az asztalunkhoz?’ – ’Mi a baj?– kérdezte Lehár nyugodtan: Te nem táncolsz. Ne irigyeld tőlem ezt a kis szórakozást.’ Panaszosan mondtam Lehárnak: Hát mit szólsz… de amikor én annyira szeretek táncolni! Lehár pedig kimondott egy nagy igazságot: ’Hagyd, hogy táncoljon, Imre. Ne fogd túl szorosra a gyeplőt, különben a paci kirúg a hámból.’ „

Kálmánék később Amerikába mentek ki, amikor 1949-ben visszatértek Ausztriába, Lehár már egy éve nem élt.

Kálmán Vera: „Imre természetesen nem mulasztotta el, hogy ellátogasson Ischlbe is, ahol megkoszorúzta öreg barátunk, Lehár Ferenc sírját.”

/Forrás: Kálmán Vera: Emlékszel még… Zeneműkiadó, Budapest, 1985.; Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995/

(Folytatom)

567   Búbánat • előzmény566 2017-09-30 01:39:52
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

Kapcs. 566. sorszám

(XLIV.)
Lehár és Bad Ischl

Bécsi barátai hívták fel Lehár figyelmét a Traun folyó menti Bad Ischle, amely földrajzi fekvésénél és kitűnő klímájánál fogva nemcsak a hazai, hanem a külföldi előkelőségeknek is kedvelt nyaralóhelye volt. A nyári hónapokat szinte valamennyi színházi és közéleti kiválóság Ischlben töltötte. Rezidenciája volt ott többek között a császárnak is: a Felicitas-villa. Lehár is vásárolt villát Ischlben. Bár Bécsben a Teoboldgassén gyönyörű palotája volt, az év nagy részét mégis a kies környezetben töltötte.

1906-ban anyját is ide hozta fel pihenni és gyógyulni. Édesanyja innen írta utolsó levelét a Komáromban szolgáló Antal fiának:

’…Ferencnek örökre hálás leszek, hogy olyan nagyon gondoskodott rólam. Isten fizesse meg neki. Éljetek boldogan. Nem bírom tovább!’ /Forrás: Lehár Anton: Unsere Mutter. West Berlin, 1936./

Az Ausztria című útikönyv szintén kitér Lehár ingatlanvásárlására:
’Az operettirodalom egyik legnagyobb alkotóművésze, a komáromi születésű Lehár Ferenc szintén Ischlben vásárolt villát, s nagyobbrészt itt is lakott 1912 és 1948 között, s itt hunyt el 1948-ban magyar állampolgárként. A róla elnevezett Traun-parton, Franz Lehér-kai 8. sz. ház a Lehár-villa, ma emlékmúzeum.’ /Forrás: Pethő Tibor - Szombathy Viktor: Ausztria, Panoráma, 1969./

Ischl romantikus és ihlető hangulatáról így nyilatkozik Lehár:

’Inspirál az engem itt körülvevő szépséges világ: a hegyek, a folyók, a pompás levegő. Hiszen, aki nem művész, az is halkan dudorászik maga elé, ha jól érzi magát. S hát így vagyunk mi, művészek is. Az embernek hirtelen támad valami ötlete, egy dallam, amit e lehet kapni, amit először is szép gondosan fel kell jegyezni. Azután megkezdődhet a munka…De a szép tájon töltött élet nem előfeltétel a művészi alkotáshoz. Bármikor s bárhol legyek is, képesnek kell lennem a komponálásra. Hiszen nem az ötlet a legfontosabb, nem az impulzus, hanem az íróasztal meg a zongora mellett végzett munka. Ahhoz pedig tökéletes magány kell, a teljes elfordulás a környezettől, teljes koncentráció.’

/Forrás: Interjú Lehár Ferenccel, 12-UHR-BLATT, Berlin, 1944. VIII. 17./

Az ischli villát Kőröspataki Kálnoky Sándor gróf örököseitől vette meg 68 ezer koronáért. A Bad Ischl-i ház megvételekor Lehár túl volt a negyvenen.
Az új otthon, az anyagi függetlenség nagyban hozzájárult munkakedvének fokozódásához:

Nemcsak Londonban, Párizsban, Pétervárott, Stockholmban, Koppenhágában és Konstantinápolyban vezényeltem a műveimet, hanem Németország, Svájc, Olaszország és a Duna-menti monarchia szinte valamennyi nagyobb városában is. Az új munkák mellett szívesen és kitartóan csiszolgattam a már kész műveket is.’

/Forrás: ’F.L.: Musik – mein Leben’ (A zene – az életem), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1944. IX. 23.; Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

(XLV.)
Lehár a megzenésítendő szövegkönyvek mivoltáról és az elkészült műnek a közönségre gyakorolt hatásáról, valamint a megkomponált zenéjéről

A víg özvegyet követő új színpadi alkotások közül kiemelkedik az a három operett, amelyen 1908 és 1910 között egyszerre dolgozott. Bámulatos teljesítmény.

Három hónap alatt három bemutató: 1909. október 7.: Hercegkisasszony; 1909. november 12.: Luxemburg grófja; 1910. január 8.: Cigányszerelem.

Lehár: „A sikeres szerzőket elárasztják szövegkönyvekkel, vázlatokkal, cselekmények tartalmi kivonatával, semmirevaló dalokkal. Volt olyan nap, amikor hat, sőt tíz szövegkönyvet is kaptam. Inasom lajstromba vette valamennyit, és gondoskodott róla, hogy rendben vissza legyenek küldve. Levélbeni közlés esetén én gondoskodtam a megfelelő válaszról néhány udvarias, semmitmondó szóval. Soha nem olvastam végig a beküldött szövegkönyveket. Két-három oldal elegendő volt, s azokat is elfelejtettem a következő pillanatban.”

/Forrás: F.L.: ’Eine Erklärung Lehárs’ (Lehár nyilatkozata; 1910-es lapkivágás/

Tudom, mindaddig, amíg mi, operettkomponisták tisztességesen és kitartó szorgalommal dolgozunk, s ameddig óvatosan válogatjuk meg a szövegkönyveinket, addig semmi bajunk nem eshet, s az elfogulatlan publikum mellettünk áll…Nem vagyok hajlandó elállni attól a meggyőződésemtől, hogy a hallgatóságnak több jár, mint holmi sekélyes árucikk. Nem elég, ha előadás közben olcsó eszközökkel jókedvre derítjük a publikumot. Ilyenkor mindenki jó hangulatban van, nevet, szívből kacag; ám ha az emberek kijönnek a színházból, valami ürességet éreznek, s ha nyugodtan meggondoljuk, elcsodálkoznak azon, mi is tetszett tulajdonképpen.

/Forrás: Lehár Ferenc nyilatkozata Karl Kraus DIE FACKEL c. lapjában: Ernst is das leben, heiter war die Kunst (Az élet komoly, a művészet vidám volt), Bécs, 1910. XII. 31./

A művészet is kenyérkereset. Amikor sok évvel ezelőtt operát írtam, s Lipcse forró talaján megszereztem első pár sarkantyúmat, mindenáron azt szerettem volna elérni, hogy művemet valamelyik világhírű színpadon adják elő, s a kísérlet során kis híján éhen haltam. Az operett viszont tantiemeket hoz! Persze igaz, hogy a valódi művész lelke késztetéséből, önnön lényéből alkot, ámde nem csupán csak önmaga és valamelyik opera irattára számára! Közönségre van szüksége, amely meghallgatja, színpadra, ahol előadják műveit… Nem tudom, hogyan vélekednek erről más szerzők; számomra az operett csupán ürügy, hogy zenét szerezhessek. S becsvágyam célba ért, ha ezt a zenét jó zenének minősítik."

/Forrás: F.L.: Die Zukunft der Operette (Az operett jövője), Die Waage, Bécs); Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988/

(Folytatom)
566   Búbánat • előzmény565 2017-09-23 13:26:10
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

Kapcs. 565., 562. sorszámok

(XLIII.)

A víg özvegy sikere után Lehár két évig nem komponált új operettet - egyes vélemények szerint ki akarta aknázni operettje világsikerét…

Közben írásban fejtette ki ismét nézeteit az operettről – mert a szakma ekkoriban alig foglalkozott ezzel a zenés színpadi műfajjal. Megfontolásainak eredménye, később is, számos írásában csapódott le.

„Vannak szakértők, vagy akik annak szeretnének látszani, akik mélységes zeneértésük alapján alsóbbrendűnek vagy nem egészen teljesértékűnek méltóztatnak nevezni az operettet. Pedig úgy vélem, nincs igazuk. Vajon egy hatalmas történelmi festmény inkább műremek-e, mint egy vidám zsánerkép, ha mindkettőt mesterfokon festették meg a maga műfajában?”

„ A zenekedvelő bécsiek felüdülést várnak az operettől a mindennapi fáradozásuk után, nem pedig mélyproblémákat. Azt az örömöt várják tőle, amely elfog minden jókedélyű, ártatlan lelkű embert, ha kellemes muzsika cseng a fülébe, s annak ritmusa hasonló rezdüléseket kelt a lelkében is… Az operettszerző nem írhat spekulatív, lélekmarcangoló zenét; egyszerűnek, népiesnek kell maradnia. Ez bizony nehéz –nehezebb, mint általában hinnők. Nem szabad többet akarnia, mint azt, hogy operettszerző legyen, ám óvakodnia kell a banálistól és nem szabad csorbát ejtenie muzsikusi méltóságán. Ha szabad szólnom az operett jövőjéről, azt mondanám, hogy egyre tartalmasabb lesz majd, s közelíteni fog a vígoperához. Ma ugyan még stílustalanságnak tekintik, ha a zeneszerző az operett ilyenfajta nemesítésére törekszik. Mégis elérhető lesz ez a cél, ha vérbeli muzsikusok is e felé a műfaj felé fordulnak.”

(Forrás: F.L.: Mein Werdegang (Fejlődésem útja). Die Zeit, Bécs, 1907. X.25.); Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/


„Nem látom be, miért az lenne az operett egyetlen célja, hogy lerántson minden szépet és magasztost a nevetségesség és viccelődés szintjére. Soha nem akarnék zenei tréfamester lenni. Az a célom, hogy megnemesítsem az operettet. A nézőnek élményt kell adni, ne halljon-lásson csupán ostobaságokat.”

/Forrás: F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912); Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

„Ideálként mindig a zenés vígjáték lebeg a szemem előtt: vásári effektusok nélkül, ám bőségesen élve a lehetőséggel, hogy szubtilisan aláfesse az eseményeket. Nyugodtan elfogadom azt a vádat, hogy túságosan operaszerű, amit csinálok, hiszen vagyok annyira önző, hogy inkább magammal szemben legyek szigorú, semhogy kabarézenével vagy slágerekkel hajszoljam a sikert… Úgy vélem, hogy A víg özveggyel megközelítettem ezt a célt, amennyire erőmből tellett.”

/Forrás: F.L. „Was ich gerne komponiere?( Hogy mit komponálok szívesen?), Neues Wiener Tagbalatt, Bécs, 1918., III. 31.; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988./

(Folytatom)
565   Búbánat • előzmény563 2017-09-23 12:51:50
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

Kapcs. 563. sorszám

((XLII.)

Lehár Ferenc Víg özvegyének 1905 decemberi bemutatója után az operett világszerte hatalmas sikert aratott, népszerűsége máig töretlen. A föld szinte legeldugottabb helyein is bemutatták, játszották, játsszák: mindenek közül alighanem a legmeglepőbb egy 1910-ben, Livingstone-ban (akkori Rhodesia) kelt híradás:

„ d’Albertis kapitány, Afrika-kutató, igen elcsodálkozott, hogy a Victoria-vízeséshez vezető expedíció során az őserdei szállodában vacsora után rögtönzött színpadot állítottak fel: egy Afrikában turnézó európai operett-társulat adta elő A víz özvegyet. Különvonat szállította oda egész Észak-Rhodesiából a farmereket és hölgyeiket, s mindnyájan roppant épületesnek találták az előadást.”

/Forrás: n.n., Die Lustige Witwe am Zambezi (A víg özvegy a Zambézi partján), Berliner Tageblatt, Berlin, 1910. II. 22.)/
563   Búbánat • előzmény562 2017-09-19 22:45:56
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

((XLI.)

„A víg özvegy" sikerszériája

1905. december 30-án a Theater an der Wienben senki sem gondolta, hogy minden idők legnépszerűbb operettje születésének tanúja. A víg özvegyet 25 nyelvre, a világ valamennyi művelt nyelvére lefordították.

Ernst Decsey, a Bécsben élő magyar származású zenekritikus ezt írja [i]A víg özvegy csodálatos zenéjének születéséről:

„Lehár kézbe veszi A víg özvegy szövegkönyvét, és íme… az egész részben mondén arcélt kap, részben nemzeti karakterű muzsika lesz belőle. A gyenge átlag-valcerből báli zene, mely a színfalak mögül hangzik. Lehár régi kéziratai közül kiragad egy hervadt papírlapot…’- Aha, ez az a duett, amit évekkel ezelőtt töröltem a Bálványférjből. Most jó lesz, ippen ideillik – ebből lesz a Vilja-dal’, Minden, amit ez a komponista megérint, egyszerre hat naivnak és rafináltnak. S az egész: nagyon is új a régihez szokott hallgatónak."
/Forrás: Gál György Sándor – Somogyi Vilmos: Operettek könyve, Zeneműkiadó)

Rátonyi Róbert az Operett I. című könyvében (1984) így fogalmaz:

„A víg özvegy szövegkönyve alkalmat adott Lehárnak, hogy szakítson az operettek világában túlnyomórészt uralkodó valószínűtlenségekkel. […] logikus drámai struktúrával olyat alkotott, ami teljesen új volt az operett műfajában. Művével új megvilágításba került az operettszerzés zenekari technikája is. Hangszerelése gazdagabb és szebb színekben csillogott, mint elődeinek és kortársainak ilyen jellegű alkotása… Glavari Hanna és Danilo története nem mindennapi karriert futott be. Minden felülmúló internacionális sikere bizonyította, hogy Lehár feltalálta a nemzetközi operett komponálásának módját. Egész Európa Lehárnak tapsolt, és 1907 októberében New Yorkból elindult A víg özvegy amerikai diadalútja is.”

Ottó Schneidereit Lehár-könyvében statisztikai adatokat hoz A víg özvegy sikerszériáját bemutatva:

- a 2005. december 30-i bécsi bemutatót követő két hónap alatt 100 előadás, június közepére 150. előadást, szeptember 10-én eléri a 180. előadást.
- 1907. február 23-án a kiadó, a berlini Felix Bloch örökösei cég levelet küldött Lehárnak: „Eddig 3970 előadásra került sor…”
- csak 1920-ban és csak a német színpadokat számba véve 8000 előadást lehetett összeszámolni; 1930-ban már jóval 20.000 fölött járunk
- 1909 áprilisában egy kritikus írja többek között ezt: „Mivel magyarázható, hogy A víg özvegy összesen 20.000 estén szerepelt Bécsben, Berlinben, Londonban, New Yorkban és más városokban?...”
- Ha úgy vesszük – ami becslés -, hogy évente 8000 előadás volt világszerte, akkor 1970-re nagyjából félmillió a végösszeg…. a zongorakivonatok, egyes számok és zenekari átiratok eladása 25-30, a hanglemezeké 40-50 millióra tehető. (Forrás: Berbard Grun: Weltrum im ¾ Takt. Die F. L. Story (Világhír háromnegyedes ütemben. A Lehár ferenc-sztori. , Bunte Österreich-Illustrierte, Bécs, 1970. IV. 21. – VI.2.)

Lehár Ferenc nyilatkozata darabjáról:

„Mily végtelenül sokat jelent a siker az alkotóművésznek! A siker az a mozgatóerő, mely egyre újabb teljesítményekre sarkall. A víg özvegy olyan megbecsülést hozott nekem, amilyet nem is vártam, nem is remélhettem.”

„A víg özvegy sikere azt hozta nekem, amire gyermekkorom óta vágytam: az anyagi függetlenséget, mely módot ad a művészi alkotásra, azt a lehetőséget, hogy legbelsőbb vágyaimnak s csakis nekik engedelmeskedjem. Függetlenség, szabadság: ezek azok a javak, amelyekre vágytam a súlyos nélkülözés és forró küzdelmek közepette, melyeknek feláldoztam ifjúságomat, életemnek egy részét. Most végre megkaptam mind a kettőt, s boldognak érzem magamat birtokukban.”

(Forrás: F.L.: Mein Werdegang (Fejlődésem útja). Die Zeit, Bécs, 1907. X.25.)

Az édesanya véleménye, Neubrandt Krisztináé , aki átélte fia minden sikerét, így számolt be az élményről Antal fiának:

„Úgy nézett ki a fiam, mint egy király. Vajon Ferenc gyanította-e, hogy mi játszódik le az én szívemben. Legszívesebben térdre ereszkedtem volna, Istennek megköszönni ezt a szerencsét.”

/Forrás: Lehár Anton: Unsere Mutter. West Berlin 1936.; Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

Lehár hagyatékában található többek között egy nyakkendőtű: „Rajta a Kék Duna keringő első taktusa, briliánsokból kirakva. Johann Strauss hagyatékából való. Strauss hagyatékának gondozója, Josef Simon úr – nagyiparos és a Theater an der Wien épületének tulajdonosa – nyújtotta át nekem A víg özvegy sikere után, azzal, hogy az ékszer Johann Strauss legméltóbb követőjéhez kerül.”

/Forrás: F.L.:Erinnerungen an Johann Strauss (Emlékeim J. S.-ról), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1925. X. 25.; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

(Folytatom)
562   Búbánat • előzmény560 2017-09-16 23:01:22
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XL.)

Lehár Ferenc: „Miért éppen operett?” („Warum Opererette?”) – SCHWEINFURTER ZEITUNG, Schweinfurt, 1944. április 26.

„…vannak jó operák meg rosszak, jó operettek meg rosszak. Értelmes embernek soha nem jutna eszébe, hogy becsmérlőleg nyilatkozzék magáról az operáról csak azért, mert e fogalom alatt sokminden kerül operaszínpadra, ami hidegen hagyja a szívet s a kedélyt, a jó zene e hangulati alapjait, mert sok minden akad, amit, fejcsóválva, legfeljebb mellőzni lehet. Ám az operettet mint műfajt szívesen teszik felelőssé mindazért, amit olykor – e fogalommal visszaélve – giccsben, rossz minőségben, alja-zenében feltálalnak. A zenetudomány legtöbbször megvetéssel kezeli vagy agyonhallgatja az operettet. Ha egy író valami silány, felületes fickót kíván regényében jellemezni, azt írja róla, hogy operett-dallamot fütyül, vagy – ahogy mondani szokás – holmi silány operettben gyönyörködik. A legnevesebb, zenével foglalkozó müncheni író egyszer azt tanácsolta a zeneakadémistáknak, hogy ha nincs elég tehetségük az operaszerzéshez, komponáljanak operettet!”

Lehár Ferenc: „Hogy hogyan jön létre egy operett?” („Wie eine Operette entsteht”) – NEUES WIENER JOURNAL, Bécs, 1905. VI. 11.

„ Egy operett létrejötte során olyan jelenetekre kerül sor, melyek annál mulatságosabbak a kívülállók szemében, minél komolyabban veszik az érdekelt felek. Pontosan mint az operettben: az akaratlanul komikus szituáció általában a leghatásosabb! Az operett-komponálás első mozzanata: hajsza a szövegkönyv után, avagy ’országomat egy jó ötletért’! Librettókkal Dunát lehet rekeszteni, magam is sok százat lapoztam át. Honnan vegye az ember a türelmet valamennyinek az elolvasására, ha ilyen ’költeményekre’ akad, mint az, amelyik véletlenül most éppen előttem van (egy vándorló beduin, nőrabló stb. belépője): […]. Alatta pedig aláhúzva: Egy a nagy sláger!... Ám egy ifjú, ismeretlen zeneszerző előtt egyetlen cél lebeg: hogy szövegkönyvet szerezzen valamelyik elismert librettistától! Ám ők igen tartózkodóak holmi ismeretlen zeneszerzővel szemben.”

Hiszen ugyanezt tapasztalta Lehár a Victor Léonnal való együttműködés kezdetén is. Amikor aztán kifejtette A drótostót cselekményét, a szlovákiai falusi idillt, Pfefferkorn alakját, hát az olyasmi volt, hogy – írja Lehár ugyanebben a cikkében -,

„szinte szükségletemmé lett ezt zeneileg kifejezni. Minden zeneszerző leghőbb vágya, hogy ilyen belső késztetés alapján dolgozzék. Csak keveseknek adatott meg, hogy kényszerítő erővel hassanak a komponistára. Ha aztán végre megvan a librettó, megkezdődik a zeneszerző harca a költővel, a színházzal és a közönséggel. A zeneszerző lubickol a művészi felépítésű fináléban vagy egy hosszabb zenei jelenetben, a szövegíró számára mindez túl hosszú. S leírhatatlan az öröme, ha a komponistáról lefaragott egy percnyi zenét! Ám bármennyi is a súrlódás munka közben, végül csak a szépre emlékezik; például egy új dallamra, melyet elsőként a direktornak játszott el nagy örömmel, s érezte, hogy az mennyire el van ragadtatva. Nem minden szövegkönyvíró egyforma; bánni kell tudni velük. Sokszor nem is annyira muzsikusnak, mint inkább diplomatának éreztem magamat, afféle mindent elsimító udvari tanácsosnak. Direktorokra, énekesnőkre, énekesekre, színészekre kell különös tekintettel lenni, mindnek van valami kívánsága, s ezeket mind figyelembe kell venni, nem egy esetben: de mennyire kell!”

Lehár többször is nyilatkozott a munkamódszeréről. Elmondta, hogy komponálni szinte kizárólag csak éjjel szokott:
„Amikor minden csendes, amikor tökéletes a nyugalom körülöttem, akkor jutnak eszembe a legjobb ötletek. Mindenekelőtt a szöveg szélére írok néhány hangjegyet, valami, csak számomra érthető vázlat-félét. Ezek aztán egyre világosabbak lesznek. Addig változtatok, míg az az érzésem nem támad, hogy ennek így és nem másképp kell lennie. Ennek a munkának az ideje számomra a legboldogságosabb. Erre emlékszem legszívesebben, ez hozza a legnagyobb kielégülést. Minden éjszaka hajnalig ülök az íróasztal mellett, míg a test el nem kezdi követelni a maga jogait! Sokszor az íróasztalra borulva aludtam el.”

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

(Folytatom)
560   Búbánat • előzmény559 2017-09-01 23:52:48
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXIX.)
Otto Schneidereit írja Lehár-könyvében:

1902 őszére elkészült mind a két operett. Tudjuk már, hogy Lehárt Karczag és Wallner direktorok a Theater an der Wien első karmesterének szerződtették[…] – mely színházban 1902 novemberében mutatták be a „Bécsi nők”et. Tíz esztendővel később így értékelte Lehár az eseményt:

„Ez volt az első sikerem, elsősorban művészi sikerem, mert hiszen az operett sajátosan bécsi jellege folytán nem hatolhatott el messzire, s még Bécsben, Girardi remeklése ellenére is alig több mint ötvenszer adták elő.”(F.L.: Aus der Gesichte meiner Karriere [Karrierem történetéből], Die Stunde,Bécs, 1930. IV.27.)

Egy bécsi kritika a zeneszerző munkájáról:

„Lehár úr szívélyesen üdvözlendő jelenség az operett világában; hosszú idő múltán megint akadt egy muzsikus, aki tud operettet írni. Előre látható volt, hogy Lehár, akinek sok esztendős katonakarmesteri múlt áll a háta mögött, a hangszereléskor felhasználja a modern művészet teljes eszköztárát.” /Wilhelm Sterk, Wiener Allgemeine Zeitung, Bécs, 1902., XI. 23./

Lehár édesanyjának másik, Antal fiához írt leveléből idézem a következő sorokat:

„Milyen kár, hogy nem lehetünk együtt a Bécsi nők 25. előadásán és másnap, a Drótostót bemutatóján. Azt írod, kedves Tóni, hogy irigyled Ferencet azért, amit csinál s a hatásért, amit elér. Hát melyikőtök tud több jót tenni? Hát a te hivatásod nem alkalmas rá? Hány olyan embert nevelsz rá a rendes életre, a tisztaságra, engedelmességre, türelemre, akik félvadakként kerültek a katonasághoz! Nálad megtanulnak írni-olvasni, s látják, hogy az embernek önfeláldozónak kell lennie másokkal szemben, s nem mindent csak önmagában akarni. Jóakaratod révén mily sok alkalmad adódik, hogy jót tégy! S az emberek áldani fogják nemes és igazságos kapitányukat. Hiszen a jó szó csodákat tehet az ilyen szegény katonáknál. […] ”
/Forrás: Anton Lehár: Unsere Mutter (Anyánk), Bécs, 1930./

A Theater und Kunst. Carl-Theater (Színház és Művészet. A Carl-Theater), Neues Wiener Journal, Bécs, 1902. XII. 21. lapszámában írta a kritikus Lehár Drótostótjának bemutatóját követően:

„ Lehár mindenkor ízlésesen komponál jól énekelhető, hálás számokat, s ahol az a veszély fenyeget, hogy csődöt mond a dallam, ott ügyes, bájos, ötletekben gazdag hangszereléssel köszörüli ki a csorbát.”

Dicsérően nyilatkozott például a Das Fremdenblatt (Bécs, 1902. XII. 21.) is:

„A Drótostót” igen kedvező fogadtatásban részesült, mely némiképp különbözött az ebben a színházban szokásos bemutatók sikerétől. Victor Léon, az operett-témák fáradhatatlan ki- és feltalálója, most már Szlovákiát is felfedezte a múzsa számára, a maga drótostót-iparával és hagymatermelésével egyetemben. Határozottan ügyesen és nem minden költői ihlet nélkül navigál ezen az újszerű terepen. […] Lehár Ferenc zenéje szerencsés hatással merít a népi dallamkincsből. A partitúrában sok mindent szerkesztett össze tisztán, szeretetreméltóan és hangulatosan, ami biztos kézre vall. Csak ott lesz a zene semmitmondó és triviális, ahol Lehár a zenei bécsiesség kiszipolyozott talajára téved. Minden felvonás végén kihívták a zeneszerzőt is a szereplőkkel együtt a függöny elé.”

Lehár befutott. A komponista is elégedett lehetett a sikerrel. Az első 13 hónap alatt 225-ször adták elő a Drótostótot, s az első világháború végéig több mint 2500 előadást ért meg a német nyelvű színpadokon.

Lehár emlékezése e két első operettjének anyagi vonzatairól:

„Így hát boldog voltam, amikor Weinberger megvette tőlem a Drótostót zenéjét kétezer koronáért ( a színpadi előadás jogai nélkül). Később rájöttem, milyen rossz üzletet csináltam én, s Weinberger milyen jót. A hangulat ugyanis megfordult, s a Drótostót rengeteg előadást ért meg, Weinberger pedig legalább 160.000 koronát keresett a kottákon. Ezt csak azért jegyzem meg, hogy megmutassam, milyen végtelenül nehéz a színház világában megjósolni, hogy mi fog történni. A Bécsi nők zenéjét is kétezer koronáért adtam el, mégpedig Bertének, aki szintén nem járt rosszul, mert a Nechledil-induló egymaga több mint 50.000 koronát hozott neki. De hát – kezdő voltam, örültem, hogy sikerem van, és kellett a pénz.”

(Forrás: (F.L.: Mein Werdegang [Fejlődésem útja], Die Zeit, Bécs, 1907. X. 25.)

Így hát az 1902. esztendő, mely az Arany és ezüst-keringővel kezdődött, igen örvendetesen fejeződött be Lehár számára. A keringő – London és New York után – az év végére Bécsben is népszerű lett, s a császárváros két vezető operettszínháza is sikerrel állított színpadra egy-egy Lehár-operettet.

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/


(folytatom)
559   Búbánat • előzmény558 2017-08-31 20:53:32
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXVII.)
[b] Otto Schneidereit írja Lehár-könyvében:
[/b]
A hadseregből való kilépése (1902 márciusában) és a Theater an der Wienhez való szerződése közötti időt Lehár úgy hidalta át, hogy a Venedig in Wien (Velene Bécsben) nevű, a Práterben található szórakoztató kombinátban dirigált, mely közel egy évtizedig működött a századforduló táján…. Itt aztán Lehár alaposan kitanulmányozhatta, mi tetszik az embereknek, valóságos gyakorlati konzervatórium volt a számára. Steiner Gábor a létesítmény alapítója és vezetője emlékirataiban megemlékezik Lehárról is (Illustrierte Wochenpost, Bécs, 1931. I.6.):
„A nyári szórakozóhely nagy eseménye a százhúsz muzsikusból álló óriászenekar volt, melynek komoly és vidám műveket kellett előadnia a legismertebb és leghíresebb karmesterek vezetésével. Az első koncert alkalmával Graedner professzor, Lehár Ferenc és Karl Michael Ziehrer dirigált… Igen érdekes volt az a tizenkét számból álló hangverseny, ahol tizenkét különböző karmester vezényelt. Minden egyes darabot más népszerű mester, mint Lehár, Ziehrer, Heuberger, Komczák és a többi!”

Lehár miután megtudta, hogy Gustav Mahler sohasem fogja előadni a Kukuškát, azon igyekezett – mint már korábban Budapesten is -, hogy megfelelő operett-szövegkönyvet találjon. Nem volt könnyű; általános volt az a vélemény, hogy a bécsi operettnek befellegzett,vége. Az előző század operett-mesterei, s számos, nekik dolgozó szövegkönyvíró is, elhaláloztak. A Theater an der Wien élére új igazgató került: Karczag Vilmos .
Korábbi tapasztalatai alapján Lehár nem akart ismét valami laikus librettistával együtt dolgozni.
Lehár suba alatt érdeklődött: „Victor Léonhoz utasítottak. Előadtam neki kérésemet, ám Léon azt válaszolta: sajnálom, ifjú, ismeretlen szerzővel nem dolgozom.” (F.L.: Mein Werdegang [Fejlődésem útja], Die Zeit, Bécs, 1907. X. 25.) Minthogy Léon visszautasította az együttműködést Lehárral, a zeneszerzőnek tovább kellett kutatnia. Végül mégis hozzájutott élete első valódi operett-szövegkönyvéhez: a Bécsi asszonyokhoz (vagy: „Bécsi nők”).
Winkler Gábor írja az „Operett” könyvében: Éppen megzenésíthető szövegkönyvet keresett, amikor felkereste a színész Emil Norini egy vaudeville-komédia alapján írt munkájával. Lehár nem volt elragadtatva a librettótól, de engedve a színház új bérlő-igazgatója, a magyar származású Wilhelm Karczag és különösen a gyakorlati munkát irányító Emil Steininger unszolásának, végül kötélnek állt, különösen, hogy az első számú bécsi kedvenc, Alexander Girardi bizonyos feltételek mellett elvállalta a főszerep eljátszását.

Lehár visszaemlékezése Girardira:
„…ma is tisztán emlékezem arra, mekkora kínokat okozott nekem az a tény, hogy Girardira osztották a főszerepet, aki akkor éppen művészete delelőjén állott. Persze büszke voltam rá, de volt egy kis baj is. A nagy, a híres Girardi számára kellett szerepet írnom, holott életemben soha még nem láttam őt. Elképesztően csodálatos dolgokat meséltek e nagyszerű színészről. Mindeközben gondosan el kellett titkolnom műveletlenségemet, melynek oka állandó katonakarmesteri szolgálati beosztásomban volt keresendő. Attól féltem, hogy visszaveszik tőlem a szövegkönyvet: még hogy olyasvalaki akar szerepet írni Girardinak, aki még sosem látta őt! Ám minden jóra fordult. S amikor aztán az egyik próbán végre meghallottam, ahogyan ez a páratlan előadóművész elénekelt nekem néhány taktust, egészen odavoltam.” (F.L.: Aus der Gesichte meiner Karriere [Karrierem történetéből], Die Stunde,Bécs, 1930. IV.27.)

(XXXVIII.)
Katonaindulói közül csak egy, az 1894-ben, Szarajevóban komponált Jetzt geht’s los volt igazán népszerű. S ennek az indulónak köszönhető, hogy Lehárból életfogytiglan operettszerző lett. Otto Schneidereit írja Lehár-könyvében: egy napon ugyanis azt írta neki Léon, hogy ha még mindig szándékában áll operettet írni, keresse őt fel. Lehár: „Amikor megkérdeztem, mitől döntött most végül mellettem, azt válaszolta, hogy hallotta Jetzt geht’s los című indulómat, s az sokkal többet árult el neki arról, hogy alkalmas vagyok operettek komponálására, mint a Kukuška.
Viktor Léon megkérdezte Lehárt, nem akarná-e megkomponálni a Drótostótot.

Lehár: „Kijelentettem, hogy szívesen, s ő – óvatosságból – csak az előjátékát adta át nekem. Egyhuzamban megcsináltam a munkát, s eljátszottam neki a zenét. Azzal az eredménnyel, hogy megkaptam a szövegkönyv többi részét is.[/i] (F.L.: Mein Werdegang [Fejlődésem útja], Die Zeit, Bécs, 1907. X. 25.)

„1902 tavaszától őszéig, egy fél éven át tehát egyszerre dolgoztam mindkét operettemen, a Bécsi nőkön és a Drótostóton. Úgyszólván vakon csöppentem bele az operettbe, melyről valójában alig volt fogalmam, s anélkül, hogy különösebben ismertem volna a műfajt… Tudatlanságom azonban előnnyel is járt, hiszen ily módon saját operettstílust alkothattam magamnak. Julius Bauer volt talán az első, aki ezt felismerte, s aki már sikereim előtt a jövő emberének nevezett.” / F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912.) Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

(Folytatom)
558   Búbánat • előzmény553 2017-08-30 12:14:38
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXVI.)
A szikrázó szellemiségű, a művészetekért rajongó, ám extrém viselkedésű, gyakran szabadszájú dáma, Metternich Paulina felfigyelt Lehárra; talán a Grillparzer-induló, vagy a még sikeresebb Nechledil-Marsch nyerte meg tetszését, nem tudni. Ami tény: a hercegnő kérte fel a legközelebbi, a Zsófia-teremben sorra kerülő vigasság címadó keringőjének megkomponálására. ’Arany és ezüst’ volt a jelszó.

/Forrás: Gál Róbert: „Óh, lányka, óh lánykám… - Lehár, az operett fejedelme” Rózsavölgyi és Társa, 2006./

Lehár emlékezik: „Erre aztán nekiültem, s valami különösen szépet próbáltam kigondolni. S úgy hittem, hogy sikerült.’ - A bál fő attrakciója az „Arany és ezüst”- keringő volt. Mind ez ideig úgy volt szokás, hogy az estélyeken előbb eljátszották a címadó keringőt, s csak azután kezdődött a tulajdonképpeni bál. Ám ezen az 1902. január 27-én, e hétfői napon, ’alighogy felcsendült az első téma, amikor felzsongott a terem, az emberek fecsegtek, nevettek, táncoltak. A végén némi taps, ismétlést kértek, s ez volt minden. … Meg sem próbáltam, hogy valami nagyobb zenemű-kiadónak adjam el a kinyomtatás jogát. Chmel kiadó ötven forintot ajánlott érte; elfogadtam, s szentül meg voltam győződve, hogy az Arany és ezüst-epizód ezzel véget ért.”

/Bernard Grun: Gold und Silber, München és Bécs, 1970./

Chmel sürgősen eladta a keringőt a londoni Bosworth and Co. cégnek, s az rövid időn belül óriási üzletet csinált vele. Lehárnak ebből semmi nem jutott: ama ötven forinttal egyszer s mindenkorra kifizették.”

1902 márciusában a parancs a 26. ezredet Győrbe szólította. Lehár úgy döntött, hogy leveti a császári és királyi hadsereg uniformisát, és kilép a hadseregből. Ezzel lezárult a tizenkét évig tartó katonakarmesteri korszaka, szabad ember lett, jövőjét zenei talentumára építheti.”

/Forrás: Gál Róbert: „Óh, lányka, óh lánykám… - Lehár, az operett fejedelme” Rózsavölgyi és Társa, 2006./

(Folytatom)
553   Búbánat • előzmény552 2017-08-29 13:06:44
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXV.)
Lehár és Mahler kapcsolata

Lehár benyújtotta művét (Kukuska) a bécsi Operánál. Immár 1897 ősze óta olyasvalaki volt az igazgatója, akit a zeneszerző még a prágai időkből ismert: Gustav Mahler. S Mahler sehogy sem, semmi módon nem tudott dönteni. Kétségbeesésében Lehár a következő sürgönyt küldte neki:

„Alázatosan kérem nagyságod jelenlété operám előadásán, melyet magam vezénylek. Nagyságod kezében van művem sorsa, jövőjéről egyes egyedül nagyságod dönthet. Lehár Ferenc” /Bernard Grun: Gold und Silber, München és Bécs, 1970./

Mindhiába: Mahler nem válaszolt.

Lehár 1899. november 1-től ismét Bécsben volt, ismét katonakarmester.

[…] Lehár még mindig nem temette el azt az álmát, hogy a bécsi opera is bemutatja a Kukuskát. Mint bécsi katonakarmester egyszer a közeli Badenbe kellett utaznia.

„Közvetlenül a vonat indulása előtt beléptem egy fülkébe, ahol egy úr ült, újságjába mélyedve, Alighogy helyet foglaltam vele szemben, alighogy a vonat kigördült a pályaudvarról, útitársam rosszkedvűen félredobta az újságot. Lehet, hogy éppen a színházi rovatot olvasta… Erős, szemüveglencséken keresztül Gustav Mahler, az Operaház igazgatójának szemei szegeződtek rám! Hónapok óta vártam a döntését a Kukuska dolgában. Sorra-rendre csődöt mondott minden próbálkozásom, hogy színe elé kerüljek. Nem válaszolt távirati esedezésemre, hogy hallgassa meg az előadást Budapesten. S most egyszerre szemtől szemben ültem azzal az emberrel, aki kezében tartotta sorsomat! Micsoda lehetőség! Ilyen az emberéletben csak egyszer akad!
Persze, egyfelől… Másfelől a legvadabb történetek keringtek Mahlerről. Sündisznóállásba vonult számtalan ellenfelével szemben, egzaltáltnak, fanatikusnak mondták. Nemrég egy katonazenekar masírozott el az Operaház előtt, s vidáman fújta a Nibelungok motívumaiból összeállított indulót. Azt mondják, Mahler a Wagner elleni istenkáromlás hallatán dührohamot kapott, s megesküdött, katonakarmester soha többé nem teszi a lábát az Operába. Én meg pont most egyenruhában voltam! A galléromon díszelgő arany lant nyilván elárulta, hogy muzsikus ül vele szemben. Pillantása szinte átfúrta lényemet, lenéző, ellenséges, kihívó volt - legalábbis én így éreztem. Azt fontolgattam, hogy bemutatkozzam-e, beszélgessek-e vele semleges dolgokról. Ismertem magamat. Mivel még forró vágytam arra, hogy lássam operám bécsi előadását, már a harmadik mondatommal erről beszéltem volna. Netán kérdezzem egyenesen a művem sorsa felől? S akkor mi lesz, ha közismert szarkasztikus válaszainak egyikét vágja hozzám? Akkoriban még nem voltam annyira ura önmagamnak, mint ma… Ingadoztam hát a megszólítása és a lemondás között, s Mahler, aki jó emberismerő volt, talán észlelte, micsoda küzdelem dúl a szerény katonakarmesterben. Kemény, elutasításra kész szemei, mintha kissé ellágyultak volna. Végre elhatároztam, hogy legalább bemutatkozom, s a többit rábízom muzsikus-csillagomra. Éppen hozzáfogtam volna, hogy ’engedje meg…’, amikor megcsikordultak a fékek. Baden! Fel kellett pattannom, elköszöntem, mint az alvajáró, s keserű szívvel elhagytam a fülkét – anélkül, hogy Mahlerrel szót váltottam volna. Elvesztegetett lehetőség, gondoltam magamban szemrehányóan, operámat ugyanis nem fogadták el. Mahler alighanem csak futólag nézte át partitúrámat – egyet a sok száz közül.

Ma már örülök annak, hogy nem szólítottam meg. Mit is mondhatott volna nekem, az ismeretlen katonakarmesternek? Néhány közhelyet, amilyenek mindig kéznél vannak a kellemetlenkedő érdeklődők számára? Vagy legjobb esetben néhány zavart frázist, ha operámra terelem a szót? Mindkettő megfosztotta volna úti élményemet a maga bájától s szétrombolta volna azt a képet, melyet mindmáig megőriztem erről a zseniális, telivér muzsikusról.”

/Forrás: F.L.: Mein interessantes Reiseabenteuer (Érdekes úti élményem). Kézirat, 1930. ; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/


Mahler véleménye Lehárról az idők folyamán nyilván megváltozott.
Julius Sterntől tudjuk (Volkszeitung, Bécs, 1924.III. 9.), hogy egy alkalommal azt mondotta Josef Hassreiter balettmesternek: „fel szeretné kérni Lehár Ferenc operett-komponistát, hogy komponáljon balett-zenét az Opera számára, hisz a mai opera és a tánc nagyon is közeli rokonai egymásnak. S hogy úgy véli, Lehár vonzó lehetne az Operában is, főképp, ha finomabb muzsikát és sajátos ritmusokat nyújtana.” Hírlik, hogy Hassreiter kételkedett, vajon a bécsi Opera bemutatna-e egy Lehár-balettet, mégpedig azért, mert „Lehár bolond volna, ha egy operai balettre pazarolná az olyan ötleteket, amilyeneket az operettfinálék számára talál ki. Hányszor adhatnák egy évadban? Legfeljebb háromszor-négyszer. Nevetségesen csekély tantiemet kapna, míg az operettek, melyeket sok százas szériában adnak elő a világ minden elképzelhetetlen színpadán, milliókat hoznak neki. Vajon lemondana-e a dicsőség kedvéért a pénzről?”

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988/

(Folytatom)
552   Búbánat • előzmény551 2017-08-29 13:04:43
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXIV.)
„A Kukuska hazai fogadtatása vegyes, hol dicsérő, hol kritikus, a túlzásoktól sem mentes.

A Pesti Napló szerint a század utolsó éveinek legkerekebb darabja, Lehár Kukuskája a francia irány szülötte. Lehár szuverén mestere a zeneszerzés technikájának, hamarosan a bécsi operett vizeire evezhet. Tágas, szivárványos triolákat ír a zenekarnak, énekszólamai parlandók, bőven használja a szóló- és kóruszsánert.

A Kukuska ’félsikere’ még nem tette lehetővé az egzisztenciálisan önálló muzsikusi életet, ezért – akarata ellenére, kényszerből – 1895 őszétől 1902 nyaráig a 26. gyalogezred zenekarának karmestere marad, de a kibontakozó tehetségét utóbb szerencse kíséri…

/Forrás: Gál Róbert: „Óh, lányka, óh lánykám… - Lehár, az operett fejedelme” Rózsavölgyi és Társa, 2006./
551   Búbánat • előzmény548 2017-08-28 13:52:17
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXIII.)
Mint Budapesten szolgáló katonakarmester újult erővel lát a Kukuska átdolgozásához.

Lehár mindenekelőtt azon igyekezett, hogy a budapesti operánál helyezze el a Kukuskát.

Végül is a Királyi Operaház elhatározza a mű bemutatását. A pesti bemutatóra 1898. május 2-án került sor. Az előadást kétszer is felújítják; 1901. december 8-án, Lehár vezényletével, illetve 1907. április 28-án új változatban, Tatjána címmel.

Lehár írja visszaemlékezésében :

„Káldy igazgató roppant jóindulattal volt irántam, de semmire nem tartotta a művet, mákszemnyit sem hitt a tehetségemben, s üres szavakkal igyekezett megnyugtatni. Az Operaházban egyébként nagyon is érdeklődtek a darab előadása iránt. Az együttes egyik énekese, Várady Sándor lefordította a művet. Máder Raoul, az akkori első dirigens is bízott bennem valamennyire, s azt javasolta, intézzük el röviden az ügyet: másnapra írjuk ki a próbatáblára a Kukuska próbáját, így kész tények elé állítjuk a direktort. Amikor később találkoztam Káldyval a kávéházban, gratulált nekem operám elfogadásához, és közölte, hogy a próbák már elkezdődtek. A budapesti előadáson jelentős sikert aratott a mű.”

/Forrás: F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

Lehár köszönő levele Keglevich intendánsnak, a Magyar Királyi Operaház igazgatójának

(Magyar Állami Operaház archívuma)

Kegyelmes Úr!

Engedje meg Nagyméltóságod, hogy hálás köszönetünket fejezzük ki Kegyelmességednek a Kukuska elfogadásáért s ama nagylelkű támogatásáért, hogy szerény művünk oly fényes kiállításban, a legmagasabb művészi igényeket is kielégítő remek előadásban mutattatott be a közönségnek.
De ezen kívül igaz benső köszönettel tartozunk a minden tekintetben fényes előadásban közreműködött faktoroknak, a dirigensnek, a kartanítónak, a scenikai főfelügyelőnek, a magánszereplő művészeknek, a zene- és énekkarnak, mely erőknek a legnagyobb lelkesedéssel s szeretettel kifejtett összműködése az előadást oly művész becsűvé tette, minőt remélni nem mertünk, s amely párját messze földön nem egyhamar találja meg.

A hálaérzet leküzdhetetlen ereje tolmácsoltatja velünk a fentebb mondottakat, s melyhez még azon kérelmünket bátorkodunk csatolni, hogy Excellenciád bennünket nagybecsű jóindulatában és támogatásában továbbra is részesíteni kegyeskedjék.

Fogadja Nagyméltóságod kiváló tiszteletünk megnyilvánulását.

Budapesten, 1899. május 3-án

Lehár Ferenc

/Forrás: Magyar Állami Operaház adatszolgáltatása – 1988. március 18.; Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

(Folytatom)
548   Búbánat • előzmény547 2017-08-27 13:12:00
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXI.)

Lehár tehát újra Budapestre érkezve, mindent megmozgat, hogy a Kukuskát Pesten is előadhassa. A magyar fővárosban a nagyvilági művész életét éli. Életstílusát édesanyja örökítette meg az Antal fiához írt levelekben.:

Tele van önbizalommal… Rosszullét fog el, ha elgondolkodom felette. Elképzelhetetlen, hogy egészséges emberben ne legyen több önfegyelem. Reggel nyolckor kel. Megfürdik, újságot olvas, majd reggelizik. Aztán fél órát dolgozik. Ebéd után négyig alszik… Másutt meg ezt írja Neubrant Krisztina: „ Kopott köpenyben, gyűrött nyakkendőben jött haza. Hiányzott az órája és a gyűrűje – majd idézi fiának jövőbe látó szavait -,: ’majd meglátják, sosem akarnak nekem hinni’.”

/Forrás: Bernard Grun: Dejiny operety. Opus, Bratislava, 1980.; Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

Megint más helyen ezt írja az édesanyja Antalnak:

„… Azóta minden úgy van, mint régen. Ferenc befejez egy balettbetétet, reménykedik és álmodozik. Nyolcadikán megjött a postás. Ötvenegy forint tantiemet hozott az első két előadás után. Most egy hónapot várhat a következő elszámolásra. Ferenc negyvenegy forintot megtartott, tíz forintot nekem adott. A pénzen azonnal fát vettem. Ferenc százhetven forintot adott ki Lipcsében, és mindenét elzálogosította. Most Prágában vannak kilátások. Egy hónapig akar ott maradni, s mindent maga akar betanítani. Mibe fog ez kerülni! Mindenütt úgy lesz-e, hogy háromszor annyit költ, mint amennyit keres?

Apa talán jobban hitt a fia jövőjében, ám Antalhoz intézett leveléből kicsendül a szkepszis is :

„Biztosra veszem a sikert. Más lapra tartozik, hogy Franci képes lesz-e, hogy sikerét kiaknázza. Azt hiszi, ha szép sikere lesz, csak úgy dől hozzá a pénz; ez persze nincs így, most mindenekelőtt a kereskedőembernek kell a dolgokhoz hozzálátnia, s ilyenként Ferenc a legügyetlenebb ember, akit valaha is láttam.”

(Forrás: Anton Lehár: Unsere Mutter (Anyánk), Bécs, 1930.

(XXXII.)
Hogy pénzt keressen, ismét katonakarmesterkedik: a 87. gyalogezred zenekarát bízzák rá Triesztben. Majd ismét Polába vezénylik. De csakhamar Pestre siet, mert édesapja súlyosan megbetegedett:

Lehár írja visszaemlékezésében: :

„Apám, aki a Kukuska partitúrájának minden hangjegyét a szívébe zárta, arra kért, hogy játsszam el neki, ott az ágya mellett a Kukuska előjátékát. Szörnyen nehéz szívvel, de átéreztem azt, hogy atyámnak utolsó órájában örömet szerzek, e megható pillanatban tudásom egész erejével játszottam. És drága jó atyám egyre jobban elhaló arcjátékából láttam, hogy megelégedettség, boldogság ült ki arcára abban a keserves órában, amikor a kaszás ember az ágyához lépett. Soha az életemben ennél szebb és nagyobb elismerés nem jut ki nekem.”

/Forrás: Híres zenészek. Wolfner Kiadó, Budapest, 1912.; Lehár Ferenc élete - A Zene 1941/1.; Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

Egy másik forrásból is megtudhatjuk, hogy mit érzett Lehár édesapja elvesztésekor:

„E férfiú halála váratlan, súlyos csapást mért az egész családra. Különösen engem érintett igen súlyosan ez a veszteség. Csak most tudtam meg: újra meg újra végigtanulmányozta a Kukuska partitúráját kottafejről kottafejre, nagyon is méltányolta a művet, s csak az indította arra, hogy visszafogja komponálásra irányuló biztatást, hogy félt: feladom biztos állásomat. Még halálos ágyán is arra kért – miután Polából hozzá siettem -, hogy játsszam el a Kukuska nyitányát. Megható volt a pillanat: nehéz szívvel játszottam, s mégis igyekezte, hogy még egyszer utoljára örömet szerezzek annak az embernek, aki érezte: közeledik a vég. A haldokló arcvonásaiból felém ragyogott az a belső bizalom, hogy gyermeke végül majd sikert arat. Soha életemben ennél nagyobb elismerés nem érhet.”

/Forrás: F.L. „Mein Werdegang” (Fejlődésem útja). Die Zeit, Bécs, 1907. X. 25.

Id. Lehár Ferenc 1898. február 7-én halt meg Budapesten. Fia már áprilisban visszatért a fővárosba, és apja után átvette a 3. bosnyák zászlóalj zenekarának vezénylését.

(Folytatom)
547   Búbánat • előzmény546 2017-08-26 07:47:40
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXX.)
Lehár az Adria partján Felix Falzari, velencei születésű korvettkapitány ösztönzésére orosz témájú operát komponált, a Kukuskát. Falzari írta a dalmű szövegét. Az ősbemutató Steegmann udvari tanácsos ajánlásával a lipcsei Városi Színházban volt 1896. november 27-én.
A darab keletkezéséről, előzményéről így ír Lehár:

„… Falzari hozott magával egy szövegkönyvet, melynek története a Volga partján játszódott. Megtetszett és elkezdtem írni a zenét. Tíz hónap múlva kész voltam vele. A tiszti kaszinó termében mutattuk be, kicsit furcsa módon, énekesek nélkül. Falzari elolvasta egy-egy jelenet szövegét, és én utána a zenekarral lejátszottam a hozzá illő muzsikát. A közönség így is elismerő tapsokkal jutalmazta operámat, melynek a Kukuska volt a címe.”

„Kukuska” szó egyébként kakukkot jelent. Amikor a kakukk rügyezéskor először megszólal, a szibériai rabokban felébred a remény, hogy számukra is eljön a tavasz.” „Steegmann udvari tanácsos elfogadta a Kukuskát a lipcsei Városi Színház számára. Ezért feladtam tengerészkarmesteri állásomat, s Falzarival együtt Lipcsébe utaztam.”

Lipcsében Tatjána címen mutatták be a Kukuskát. Lehár ekkor azt mondja magáról: „A földkerekség legboldogabb embere voltam ekkor.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

Szüleinek ezt írja:
„Nem vagyok én katonakarmesternek való, túl kényes hozzá a becsületem!... Hát nem bocsátjátok meg fiatoknak, hogy végre valahára lerázza magáról a szolgaságot? Attól a perctől fogva, hogy valóra váltottam elhatározásomat, úgy érzem, mintha újjászülettem volna! Eljő majd a nap, amikor meg fogtok érteni!”

/Forrás: Ernst Decsey: Franz Lehár, Bécs, 1924.; Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

A Neues Wiener Journalnak /Wiener Porträts. Franz Lehar (Bécsi portrék: Lehár Ferenc)/ így nyilatkozott 1903-ban:
„Premier Lipcsében! Gondolják csak el: fiatalemberként érkezem a városba, látom, hogy mindenki a próbákkal foglalatoskodik, hallom a muzsikámat, látom, ahogyan életre kel a művem, amiről eleddig csak álmodoztam. Alighanem ez volt életem legboldogabb órája!”

Lehár:
„Egy orosz katona beleszert egy volgai halászleánykába. A lány kedvéért őrszolgálat közben elhagyja posztját. Szibériába száműzik. A leány követi őt a kárai aranybányába, ám ott már nem találja kedvesét: az, a csalóka szibériai tavasz csábításának engedve, elmenekült. A szerelmesek a végtelen hómezőkön találnak egymásra, hogy a halálban egyesüljenek.
Fiatalos lendülettel és lelkesedéssel, egyetlen nekifutásra írtam meg a művet, s ma sem kell szégyellnem a partitúrát. Ráadásul fiatal, teljesen ismeretlen zeneszerző létemre még szerencsém is volt. Találtam kiadót, aki kinyomatta az operát, azután meg rám talált a lipcsei Városi Színház, ahol 1896. november 27-én sor került az ősbemutatóra.
Már odautaztam jó előjellel lepett meg a sors. Egy eladdig teljesen ismeretlen útitársam elmondta, hogy ő tervezte és festette az opera díszleteit, melynek roppant fiatal szerzője kétségtelenül nagy jövőnek néz elébe. Az illető nem volt más, mint Kautsky, a híres színpadtervező. S éppen ő tervezte operám díszleteit! A bemutató napján a – mostani ismereteim szerint nyilván felbiztatott – legidősebb díszletezőmunkás jóakaratúan vállon veregetett, és megjósolta, hogy hatalmas sikerem lesz. Tíz márkát adtam neki, jószerint minden vagyonomat. Amikor azután hadnagy öcsémet, akinek csak két nap szabadsága volt, s aki idesietett az erdélyi Brassóból, meghívtam vacsorára, hogy megünnepeljük a premiert, én magam nem ettem semmit. Meglévő készpénzemből nem fióutotta volna kettőnkre.”

/Forrás: „F.L. erzählt” (L.F. mesél), Das Deutsche Podium, Berlin, 1940. IV. 26.; Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

A mű nem maradt meg a színház repertoárján.
„Néhány szólista megbetegedett az ötödik előadás után, közbejött Bellincoli vendégjátéka, s a Kukuska hét előadás után nyomtalanul kimúlt. Ott álltam hát pénz nélkül, állás nélkül.”

Nem tehetett mást, mint hogy egyelőre a szüleihez költözzék Budapestre – akkor már Szarajevót ott hagyták, mivel a 3. boszniai gyalogezredet Pesten állították fel, az apa volt az ezredzenekar főnöke…

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

(Folytatom)
546   Búbánat • előzmény545 2017-08-24 21:54:13
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből


(XXVII.)
Lehár Ferenc losonci állomáshelyét és állását otthagyva az Adriai-tenger melletti Polában jutott új munkalehetőséghez: a haditengerészet köteléke zenekarának lett a karmestere. Erről a váltásról később így nyilatkozott:

„1894-ben történt, hogy atyai barátom, Komczák arról értesített, hogy megbíztak a katonakarmesteri állással a szép Pola városában. Igencsak csábosnak találtam 24 éves fejjel ezt az állást. Maga az, hogy száztíz ember állt a rendelkezésemre, köztük több mint harminc zenetanár, őrmesteri rangban – ó, mit jelentett ez egy magamfajta ifjú muzsikusnak!”

/Forrás: „Lehar als Marinekapellmeister. Erinnerungen des Komponister. (Lehár mint tengerészkarmester.); A zeneszerző emlékeiből. Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1916. VI. 10.); Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

(XXVIII.)
Pola fontos állomás lett Lehár Ferenc életében. Nemcsak a K.u.K. regiment mundérját cserélte fel az elegáns tengerésztiszti egyenruhával, de egy új világot is megismert. Itt kezd túllépni provinciális szemléletén, s első ízben ismerkedik „Európával”. [b] II. Vilmos német császár meglátogatta a polai haditengerészeti támaszpontot.
[/b] A Tiszti Kaszinóban hangversenyt adtak a tiszteletére. Európa leghatalmasabb uralkodója az ünnepség után telefonon gratulált Lehárnak és érdemrenddel tüntette ki.

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Híres zenészek.,Wolfner Kiadó, Budapest, 1912., 197. o./

(XXIX.)
Lehár 1895 júniusában élete első tengeri utazására vállalkozott:

„Egy napon megtudtuk, hogy a Monarchia hajókat küld Kielbe, az Északi- és Keleti-tenger közötti csatorna ünnepélyes megnyitására. Az útiterv szerint odamenet Spanyolországot és Angliát érintettük volna, a visszaúton pedig Franciaországot és Gibraltárt. Lóhalálában rohantam Falzari barátomhoz, elmondtam, mennyire vágyom, hogy én is végigcsinálhassam ezt az utat. Falzaro lehűtötte reményeimet, azt mondta, a tengerészkarmesternek sajnos Polában kell maradnia., s verjem ki a fejemből ezt az illúziót. Erre levelet intéztem báró Sterneckhez, az admirálishoz, és egy hétre rá megjött a parancs, hogy a tengerészkarmester harminc válogatott muzsikussal egyetemben szálljon hajóra – a Mária Teréziára! A hajón legelőször is a parancsnoknál, Károly István főhercegnél jelentkeztem. Első szavai hozzám ezek voltak: ’Az a kívánságom, hogy minden műsorban szerepeljen legalább egy magyar zeneszám!’ Így feleltem: ’Királyi fenség, ez nem fog nehezemre esni, hisz magyar vagyok, s így elég nagy repertoárom van magyar darabokból.’ A főherceg hibátlan magyarsággal így v válaszolt: ’Nagyszerű, ezek szerint jól megértjük majd egymást!’
Akkoriban igen flottul hegedültem, összeállítottam magamnak számos, sajátosan magyaros hegedűszólót, s ezeket minden áldott nap el kellett játszanom, ha esett, ha fújt, még szélviharban is. Csak a Biscayai öbölben volt olyan hallatlan vihar, hogy minden hangszer elnémult, a fedélzeten csak kifeszített kötelek mentén tudtunk közlekedni. Hogy mi egyebet láttam az út során? Csak címszavakban sorolhatom: Gibraltárból vonaton mentünk Rondába - a dél-spanyolországi Malaga tartomány egyik városába -, ebbe a nevezetes, borzongató szakadékokkal szabdalt magaslati üdülőhelyre, onnan Lineába – Cadiz tartományban -, hogy megnézzük a bikaviadalt, onnan át Tangerbe – észak-marokkói tartományi székhely a Gibraltári-szoros mentén -, ahol a német konzul óva intett attól, hogy bemenjünk a városba. Hajóutunk alatt rengeteg repülőhalat láttunk, egyszer egy cápát is. Éjszaka gyakran haladtunk lángolónak tetsző hullámokon át – ez volt a tengeri fény. Megemlíteném még a délibábot is, amikor is valamennyi hajót fejen állva, vitorlával és kéménnyel lefelé láttuk a horizonton.
Kielben nagy volt az ünnepség. Valamennyi náció hadihajói megjelentek, s parancsszóra üdvlövéseket adtak le, hogy az ember már attól tartott: elsüllyed az egész világ.
Két hónapos út után visszatértem Polába, s úgy éreztem, mintha kicseréltek volna, mintha más ember lennék.”

/Forrás: „Lehar als Marinekapellmeister. Erinnerungen des Komponister. (Lehár mint tengerészkarmester.); A zeneszerző emlékeiből. Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1916. VI. 10.); Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

(Folytatom)
545   Búbánat • előzmény544 2017-08-23 08:59:04

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXV.]
A Szüsz Lajos kávéházában kirobbant „losonci affér” - és következménye: Lehár véglegesen távozik Losoncról.

Erről a fejleményről Lehár Ferenc így számol be:

„Losonci tartózkodásomnak azután a hegedűjátékom vetett véget. Semmivel sem tudtam a jobban a magyarokból álló közönség szívéhez férkőzni, mint amikor a hegedűt vettem a kezembe, s a zenekartól kísérve, előbb hangulatos, lágy andalító magyar dalokat, majd tüzes csárdásokat játszottam egész cigánymódra. Az egyik estén, 1893. esztendő december havában, hangverseny után farkasétvággyal láttam hozzá a vacsorámhoz, amikor egy törzstiszt, a pincér útján fölszólított, hogy hegedűszólón játsszam el egyik kedvenc dalát. Művészbüszkeségem fölháborodott az ilyen eljáráson és visszaüzentem, ugyancsak a pincér útján a törzstisztnek: ’Én nem vagyok cigányprímás! Ha az úr akar valamit tőlem, hát jöjjön el ő maga és kérjen meg, és ne üzengessen nekem a pincérrel.’ Összetűzésre került sor és bár a tisztikar rokonszenve az én oldalamon volt, mégis mint fiatalabbat, bocsánatkérésre szólítottak föl. Erre én állásom fölmondásával válaszoltam.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Híres zenészek.,Wolfner Kiadó, Budapest, 1912., 196. o./

Az előbbi históriának egy másik változata, ugyancsak Lehár szavaival – másik forrásból:

„…Egy némileg kínos konfliktus révén ráadásul elvesztettem losonci állásomat is. Zenekarommal koncertet adtam a tiszti kaszinóban, s éjféltájban vissza akartam vonulni. Ekkor egy őrnagy felkért, játsszak neki egy hegedűszólót, amit a kései időpontra való tekintettel visszautasítottam. Az őrnagy azonban kitartott óhaja mellett, végül erős kifejezéseket is használt, amire sarkon fordultam és átmentem a szomszédos biliárdszobába. Másnap ezredraportra rendeltek; az ezredes felszólított, hogy kövessem meg az őrnagyot. Tiltakoztam, és azt mondtam, hogy nem vagyok cigány, aki parancsra bazsevál. Az ezredes felmondással fenyegetett, én azonban már magammal is hoztam a felmondásomat. Ez az eset döntő hatással volt további életpályámra, mert kikerültem ebből a sárfészekből, s bele egy vadonatúj környezetbe.”

/Forrás: F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

Lehár losonci búcsúkoncertje
A helyi lap erről így tudósított:

„Lehár karmester búcsúhangversenyét szerdán febr.28-án esti 8 órakor tartja meg a Vigadó nagytermében a következő műsorral:

… 5. ifj. Lehár Ferenc: Az utolsó üdvözlet – hegedűszóló
… 6. ifj. Lehár Ferenc: Tarkaságok a hangok világából – egyveleg
… 27. ifj. Lehár Ferenc: Adria keringő

A körünkből távozó kedves karmester egyúttal minden jó barátainak és ismerőseinek, kiktől személyesen nem búcsúzhatott el, lapunk útján mond szívből eredő ’Isten hozzád’-ot, forrón köszöni a losonci közönségnek iránta tanúsított rokonszenvét, és kéri, hogy továbbra is jól emlékezzék meg róla, valamint, hogy ő előtte is a Losoncon töltött idő felejthetetlen lesz!”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Losoncz és Vidéke, 1894. február 4./

Hogy milyen népszerű volt Losoncon a 25. gyalogezred zenekarának karnagya, azt a losonci hölgyek ajándéka is érzékelteti. A búcsúzó Lehárnak egy karnagyi pálcát adtak, aranyozott kis lanttal díszítve, az alábbi szöveggel:

„Ifjú Lehár Ferencnek, Losonc
város hölgyei…”
Losoncon, 1894. március 4.”

S amikor elindult a vonat Lehárral a losonci állomásról, a búcsúzók sokasága integetett. A cigánybanda pedig kedvenc nótájával búcsúztatta: „Cserebogár, sárga cserebogár…”

(XXVI.)
Még ezen időszak történései:

[b Lehár írja:[/b] „Apám azonban sehogy sem tudott beletörődni abba, hogy ne legyek katonakarmester. Ezért azután Ausztria és Magyarország egyetlen haditengerészeti zenekarának karmesteri állására pályáztam, s a 120 pályázó közül én lettem a győztes.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Híres zenészek.,Wolfner Kiadó, Budapest, 1912., 196. o./

Szülei ekkor Szarajevóban laktak. Lehár oda megy családjához. Onnan értesíti a losonciakat élete további alakulásáról. Lélekben és gondolatban tehát még mindig Losoncon van. A losonci újság az alábbi hírt teszi közzé:

„Lapunk munkatársa csütörtökön délben a következő szövegű táviratot kapta Szarajevóból:
’A katonai tengerészet karnagya vagyok. 3000 forint fizetéssel… Lehár.’ S ha sajnáltuk is eltávozását, most örülnünk kell nagy szerencséjének.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Losoncz és Vidéke, 1894. március 18./
544   Búbánat • előzmény543 2017-08-22 17:17:01
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXII.)
Losoncz és Vidéke, 1892. február 7.

„Tiszti estély – január 31.”

„A választás szele szétfújta az ezredet a megye négy tája felé, s így nolens volens cserbenhagyták a tiszt urak a kedves múzsát, s míg ez szomorúan vonult el, Apollo diadallal vonult helyére szombaton este, január 31. losonci dalnok mesterét Lehár Ferenc cs. és kir. karmester urat állítva a művészet pódiumára, kezébe adva a hegedűt, hogy az sírjon s ríkasson, hisz utána következő táncban úgy is kacaghatunk eleget. – S a karmester úr játszott, ahogy játszani szokott, művésziesen! Karmester úr! Ön felidézte bennünk a szerelmi érzetek tengerét. De sok ’boldogtalan szerelmes’ boldog lenne, ha kedvesét az Ön ’ Serenade romantiqué’-jével tudná ablaka alatt meglágyítani.”

(XXIII.)
Az első operettet minden valószínűség szerint Losoncon vezényelte. Ez volt a Toggenburg lovag. A korabeli sajtó erről az előadásról is megemlékezik:

„[…] a függöny múzsa alakjai biztatóan mosolyognak. Lehár Ferenc karmester úr odaült dirigens székéhez, megsuhintja az ütemvesszőt, s a zenekar játssza a nyitányát az operettnek, amelynek zenéjét Mägele Ferencz szerzette… S midőn az utolsó akkord elhangzott, a teremben tapsvihar táncolt végig, s míg ez hódolatul szólt a szereplőknek… Lehár Ferenc karmester úrnak, ki fáradságot nem ösmerő buzgalommal emelte oly magas művészi tökélyre az éneket s adta a finom zenét.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Losoncz és Vidéke, 1892. február 21./

(XXIV.)
A magyar társadalom 1894-ben ünnepelte Jókai Mór írói munkásságának ötvenedik évfordulóját. Az eseményről az egész országban, szinte mindenütt megemlékeztek. Egy Jókai- ünnepségre Losoncon is sor került. Lehár – aki feltehetően jól ismerte a szintén komáromi Jókait – maga is részt vett földijének való tiszteletadásban. A helyi lap így számol be az eseményről:

„A helybeli állami tanítónőképző intézet Jókai Mór tiszteletére nagyszabású jótékony célú hangversenyt rendez f. évi febr. hó 10-én a ’Vigadó’ nagytermében.
A műsor a következő:

1. Perzsa díszinduló, ifj. Lehár Ferenctől; előadja a tanítóképző-intézeti ifjúság zenekara.

2. Jókai méltatása című felolvasás; tartja Nagy Iván áll. tképző-intézeti tanár.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Losoncz és Vidéke, 1894. február 4../
543   Búbánat • előzmény542 2017-08-21 08:46:11
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XIX.)
„Losoncz és Vidéke” szívesen foglalkozott a katonazenekar fellépéseivel. Méltatása Lehárról:

(„Katonai hangverseny.) Folyó hó 11-én este tartatott meg a vigadóban az első katonai hangverseny ifj. Lehár Ferenc új karmester vezetése alatt. A fiatal zenész a zenekart nagy tűzzel és buzgósággal vezényelte, mi a zenekart is láthatólag magával ragadta; de különösen magán hegedűjátékával (czigány, helyesebben magyar tánczokat játszott) oly tetszést és elismerést aratott, akár mint az igazi virtuózt illeti.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Losoncz és Vidéke, 1890. október 19./

(XX.)
De nemcsak a losonci közönség figyelt fel az ifjú Lehár Ferencre. Az ezred parancsnoka, báró Fries ezredes kinevezte 17 éves leánya mellé énektanárnak. Erről a „pedagógiai” küldetésről Lehár így vélekedik:

„Bőbeszédűen azonnal kinevezett lánya énektanárává. Bevallhattam volna-e, hogy a konzervatóriumban valójában hegedülni tanultam? Nem is kissé jöttem zavarba, amikor szemtől szemben álltam Fries Vilma baronesszel, egy csinos, 17 esztendős lánnyal. Némi skálázással és dalocskákkal kezdtük. Az ifjú hölgy igen hamar észrevette, hogy nem értek az énektanításhoz. Legszívesebben visszarohantam volna az ezredes papához, de nem volt mit tenni: a parancs, az parancs. Fries Vilma ugyan nem tanult meg tőlem énekelni, de már a második órán elénekelt egy dalocskát, amit neki komponáltam. Ó, de sokszor próbáltuk a Vége már! című dalt… Mindig találtam kivetni valót az előadásában, ő pedig énekelt, míg be nem rekedt. Némi döbbenettel ébredtem rá, hogy énekmesteri módszerem korántsem az igazi, s hogy még teljesen tönkre is tehetem szerény hangocskáját. Így hát megegyeztünk abban, hogy betegnek tetteti magát mindaddig, míg elfelejtődik énekmesteri funkcióm.”

/F.I. Gesangmeister sein ist schwer (Nehéz énekmesternek lenni), Berliner Illustrierte Zeitung, Berlin, 1938 márciusi, Ausztriának szentelt különszám /

(XXI.)

A „keringőkirály” találkozása a későbbi „operettkirállyal” – Bécsben

Losonci karnagy korában, amikor az egész világ Johann Strausst ünnepelte, Bécsben nagyszabású hangversenyt rendeztek a „keringőkirály” tiszteletére. Az Osztrák-Magyar Monarchia minden részéből összejöttek az énekesek, zenészek, karmesterek, hogy tisztelegjenek a nagy mester előtt. A koncert végén küldöttségek fejezték ki jókívánságaikat Straussnak. Különös színfoltja volt az ünnepségnek, amikor a színpadra két katonakarmester lépett, s a cs. és kir. hadsereg nevében átnyújtották az ünnepeltnek a tisztelet koszorúját.
Az egyik karmester Karl Komczák, a Bécsben állomásozó 84. gyalogezred, a másik Lehár Ferenc, a losonci 25. gyalogezred zenekarának dirigense volt.

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Bernard Grun: Dejiny operety. Opus. Bratislava, 1980., 285. l./

Ekkor találkozott a „keringőkirály” a későbbi „operettkirállyal”. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Strauss és Lehár szemtől szemben látták egymást. Lehár így emlékezik meg:

„Szinte látom még magam előtt, a koromfekete festett hajával és bajuszával. Látszott, hogy öreg és gyenge. Ám amint fellépett a magas karmesteri dobogóra, azon nyomban mintha kicserélték volna. Már a keringő első hangjai után elkezdett a zene ritmusára hajladozni; mintha csak táncolna. Hatalmas taps töltötte be a túlméretezett hangversenycsarnokot, szinte elnyomta a zenekart. Így hát megadatott, hogy halála előtt valóságos valcerkirályként láthassam még Johann Strausst, bécsi népe elismerése és ünneplése közepette.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Bernard Grun: Gold und Silber (Arany és ezüst), Mümchen és Bécs, 1970)
542   Búbánat • előzmény541 2017-08-20 20:16:09
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XVI.)
A losonci esztendőkről…

„Húszéves voltam ekkor – még ma is örömmel gondolok vissza a losonci kis helyőrségre, ahol a katonabanda szervezése volt a legfőbb feladatom. Hiszen alig volt hivatásos zenész a zenekarban, s a zeneértő újoncokkal kellett dolgoznom. Losoncon egyébként komoly munkát is folytattam, kvartettet alakítottam… Általában Losoncon igen jól éreztem magam. Ott írtam első operámat is. Mlcoch főhadnagy, egy zseniális fiú írta a librettót, melynek zenéjével egy operapályadíjra jelentkeztem. A díjat nem én nyertem el, de megvigasztalt, hogy az ’első kutyák és az első operák a sutba valók’. – írja később a losonci évekről. Az említett szerzemény a [b] Rodrigo [/i] című opera. A művét nem íróasztal és zongora mellett szerezte, hanem a „zenekarral” hangszerelte. A hibák így mindjárt nyilvánvalóak lettek.

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995; Híres Zenészek, Wolfner Kiadó, Budapest, 1912., 196 l./

(XVII.)
Ezt a zeneszerzői stílust így jellemzi:

„Losoncon a katonazenészek, élükön az őrmesterrel, minden jelenet után tapintatosan értésemre adták, hogy tetszik-e nekik, amit komponáltam vagy sem. Ha tetszett a muzsika, az őrmester biztatóan a vállon veregetett, ha nem úgy szó nélkül… átballagtak egy korsó sörre.

/Forrás: Gál György Sándor – Somogyi Vilmos: Operettek könyve, Budapest, Zeneműkiadó, 1959., 379. l./

(XVIII.)
Ahhoz, hogy Lehár zeneszerzővé és zenekarvezetővé fejlődjék, tulajdonképpen a ’losonci remeteség’ adott igazán alkalmat:

„A zenekarnak nem volt túl nagy repertoárja, s próbákkal sem terhelték agyon. Így hát teljességgel a rendelkezésemre állt, s segítségével annyit kísérletezhettem rajta, amennyit akartam. „

/Forrás: F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912)/

(folytatom)
541   Búbánat • előzmény540 2017-08-19 11:55:10
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

XIV.
Lehár Ferenc a prágai konzervatóriumi diploma megszerzését követően Barmen-Elberfeld városában kezdte meg működését: színre lép a hegedűművész és a dirigens. Az ottani színházban talált állást mint koncertmester – de nem sokáig tartott ki:

„ Bár vonakodva s csakis anyagi megfontolásból fogadtam el az állást, igencsak hasznomra vált ez az első év, melynek során koncertmesterré léptem elő. Megismerkedtem a zenekarral, s világosabb fogalmat alkothattam magamnak a színházról, legfőképpen az operáról. Apám távirata azonban hirtelen Bécsbe szólított: sürgősen kellett a zenekarába egy szólista. Gettke, az igazgatóm, csak azzal a feltétellel volt hajlandó elengedni, ha megfelelő helyettest állítok. Mivel ez nem ment olyan gyorsan, egyszerűen megszöktem, szerződésszegő lettem. Üldöztetésemet azonba abba kellett hagynia, mivel közben a katonasághoz asszentáltak.” – írta később az esetről.

/Forrás: Ottó Scnneidereit: Lehár, 1988/

XV.
Magára húzta a császár mundérját, s viselte azt közel 12 esztendőn át – előbb az apja katonazenekarában – a két Lehár együtt – muzsikált, de aztán az id. Lehár így szólt fiához:

'-Lássad, hogyan boldogulsz, keress magadnak saját állást!' "- Nekiindultam keresni, s vagy ötven folyamodó közül én kaptam meg a katonakarmesteri állást a 25. gyalogezrednél, az Ipoly menti Losoncon: havi fizetésem 60 forint meg 17 forint szálláspénz! Húszesztendős lévén, négy évvel megdöntöttem apám rekordját, aki 24 éves fejjel lett a hadsereg legfiatalabb karmestere.”

Bizonyos zeneszerzői múlt is van már mögötte…

„/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995; Ottó Scnneidereit: Lehár, 1988/

(A következőkben Lehárnak losonczi állomáshelyén való négyéves működésére visszaemlékezéseivel folytatom)
540   Búbánat • előzmény533 2017-08-19 11:11:05
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XII.)
Lehár Ferenc így emlékezik vissza Antonin Dvořákkal való találkozására, kapcsolatára:

1884-ben az apa ezredét áthelyezték Prágába, ettől fogva a fiú a szüleivel élt; vége szakadt a nyomorúságnak.

1885-ben már talált egy kiadóra G-dúrban komponált Sonate á l’Antique-jára: a bécsi Hofbauer céget. A vágyról, hogy komponáljon, s az alkotás öröméről így nyilatkozott később:

„A zeneszerzés most már fontosabb volt nekem, mint tulajdonképpeni szakom,a hegedülés. Antonin Dvořák, a híres cseh zeneszerző, megerősített ebben az igyekezetemben. Ahányszor csak befejezett egy új vonósnégyest, meghívott néhány konzervatóriumi növendéket, játsszák el őnála. Így ismerkedtem meg vele, s egyszer eljátszottam neki egyik magam komponálta szonátámat. Dvořák akkor azt mondta, akasszam szögre a hegedűt, szenteljem magam csakis a zeneszerzésnek. Ezt azonban a legszigorúbban tiltották a konzervatóriumban, nehogy a növendékek elhanyagolják tulajdonképpeni szakukat. Nem sokat törődtem a tilalommal, s titokban magánleckéket vettem Fibich prágai zeneszerzőnél. Az igazgató végül mégis rájött a dologra s kijelentette: vagy elhagyom a konzervatóriumot, vagy abbahagyom a magántanulást Fibichnél, amit nehéz szívvel bár, de el kellett fogadnom. Mikor egyszer apámnál voltam látogatóban Bécsben, elpanaszoltam neki bánatomat. Rábeszélt, hogy gyűrjem le még azt az egy esztendőt, tegyem le a vizsgáimat, szerezzem meg a diplomát, mely nélkül nem tudok magamnak hegedűsként egzisztenciát teremteni. 17 éves voltam, mikor apám elvitt Johannes Brahmshoz ; neki is eljátszottam a szonátámat. Brahms igen jóakaratúan nyilatkozott felőlem, s ajánlólevelet adott Mandyczewski professzorhoz. Nem vehettem hasznát, mert vissza kellett térnem Prágába. Így hangzottak az ajánló sorok: Figyelmébe ajánlom Lehár zen.ig. urat, s kérem, szíveskedjék fia ügyében intézkedni – a mellékletek magukért beszélnek s magukat ajánlják!”

/Forrás: F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912)/


(XIII.)
Lehár visszaemlékezése Leo Fallra

„Egy nap eljött hozzánk Leo Fall apja, szintén katonakarmester, a fiával. Tanulónak vették fel a zenekarba, s közös pultnál ültünk. Ez volt első találkozásunk. Később magam is katonakarmester lettem, s elhagytam Bécset. 1903-ban, Leo ismét felbukkant. Arra kért, adjak neki ajánlólevelet Girardihoz, s én ezt megtettem. … Fall állhatatlan szellem volt, tulajdonképpen szinte soha nem lehetett elkapni. Máig sem tudom, mikor és hogyan szakított időt arra, hogy megalkossa nagy műveit. Kedves ember volt, és nagy művész…. Fiatal korban könnyebb összebarátkozni, mint érettebben, s így ő az elkövetkezendő években mindvégig jó pajtásom volt, aki a maga útját járta ugyan, de valahányszor életútjaink keresztezték egymást, mindig újra meg újra és szívesen folytatta a régi kapcsolatot… Fall a világ legszerényebb kollégája, megbízható barát és minden ízében jó ember volt … olyan, aki az élet teljéből merített, s mindenek teljéből adakozott.”

/Forrás: F.L. , Erinnerung an Leo Fall, Neue Freie Presse, Bécs, 1930., IX. 17./

533   Búbánat • előzmény532 2017-08-17 21:25:26
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(I.)
1880 tavaszán Kolozsvárott a Szent Mihály katedrálisban koncertezett Liszt Ferenc . A papa ezrede ideiglenesen éppen a városban állomásozott. Az idősb Lehár megengedte, hogy amíg ő ingyen hegedül a zenekarban, addig fia az egyik sarokban meghúzódva végighallgassa a koncertet. Lehár jóval később így emlékezett a kolozsvári napokra: „a hangverseny végén Liszt elbúcsúzott apámtól, aki a mester keze fölé hajolt és megcsókolta.”

/Forrás: Gál Róbert: Óh lányka, óh lánykám… - Lehár az operett fejedelme (Rózsavölgyi és Társa, 2006)/

(II.)
Lehár írta egyik emlékezésében:

„Édesanyám ragyogó szemekkel mesélte gyakran idegeneknek, hogy minden először hallott melódiát a zongorán azonnal, hibátlanul kísértem, sőt sötét szobában a legnehezebb futamokat hibátlanul játszottam el. Első szerzeményem, csak mint Strauss Jánosé, életem hatodik évére esik. Ez az első szerzeményem ’Opus I.’ a rajongó gyermeki szeretettől átitatott kis dal volt, amit édesanyám születésnapjára írtam.”

/Forrás: Komáromi Lapok, 1930/52. – Szénássy Zoltán: Lehár (Madách-Posonium, 1995)/

(III.)
Lehár Ferenc így vall édesapjáról:

„Apám vérbeli muzsikus volt, sokat komponált és jó dolgokat. De rosszmájú kollégái arról tréfálkoztak vele, hogy fia volt a legsikerültebb műve.”

(Forrás: Sándor Dezső: Emlékezés a 100 éves Lehárra. Dolgozók Lapja, 1970/97.)

(IV.)
Lehár Ferenc visszaemlékezése származására az I. Világháború előtt tett nyilatkozatában:

„Úgynevezett torniszter-fiú vagyok. A Monarchiában a hadseregbeliek ugyanis így nevezik azokat a gyermekeket, akiknek apjuk katona, s akik helyőrségről helyőrségre való áthelyeztetésük alkalmával apjukkal együtt vándorolnak. Atyám Morvaországban, Schönwaldban született, és nagyon szegény földművesek gyermeke volt. Sok küszködés után a bécsi Theater an der Wienhez került zenésznek, ugyanoda, ahol én később a Bécsi nők című operettemmel első nagy sikeremet arattam. Atyám később katonakarmester lett, sok helyőrségen szolgált, és Komáromban ismerte meg anyámat, akit megismerkedésük után négy héttel már feleségül is vett.”

/Forrás: Gál György Sándor – Somogyi Vilmos: Operettek könyve – „Lehár Ferenc” (Zeneműkiadó)

(V.)
Ugyanerről az időszakról egy másik Lehár-idézet:

„Én Komáromban születtem a Nádor utca egyik szerény házacskájában. Apámat azután a katonai parancs Pozsonyba, majd Sopronba, később Kolozsvárra szólította. Természetesen vitte magával a családját is. Így aztán már gyermekkoromban beutaztam egész Ausztriát és Magyarországot. Gimnáziumba Pesten kezdtem járni, aztán Morvaországban folytattam. Érettségi után sikerült bejutnom a prágai konzervatórium hegedű tanszakára.”

/Forrás: László Ferenc: A víg özvegy –„Lehár Ferenc élete” (Híres operettek-14., CD-vel), Kossuth Kiadó/

(VI.)
A budapesti iskolai időszakára így emlékszik vissza Lehár, aki a piaristák gimnáziumába járt

„Legfőképp azért tartottak engem a gimnáziumban, mert az énekórákat én kísértem harmóniumon.”
A legtöbb idejét vidékről felköltözött nagyanyjánál töltötte a Rákóczi téren – „Ott találkoztam legelső szerelmemmel, egy helyes kislánnyal, aki a ház egyik udvari lakásában lakott, parasztruhát viselt és piros selyem fejkendőt.”

/Forrás: Nemlaha György: Cigányszerelem – „Lehár Ferenc élete” (Híres operettek-5., CD-vel), Kossuth Kiadó/

(VII.)
Az első levél, amelyet Ferenc az édesanyjának küld, 1882. október elején fogalmazódik.
Lehár ekkor 12 éves. Az év áprilisában családja fájdalmas döntést hozott: Prágában, a konzervatóriumban, a Rudolfinumban kell a zenei tudását tökéletesítenie, ahol csak önmagára számíthat.

„Szeretett Édes Anyám!

Oly régóta készülök arra, hogy szüleimnek és öcsémnek mindenről részletesen beszámoljak. Napi elfoglaltságom igen nagy. Hegedűtanárom, Rudolf Benevitz, nagyszerű ember, mindenre odafigyel. Zeneelméletre Förster professzor úr oktat, sokat tanulok tőle.
Itt módfelett drága az élet, a napi tíz krajcárból, amit szeretett Édesanyám rendszeresen küld, ha szerényen is, megélek. Étkezésem és lakhatásom is megoldódott.
Jó anyám, megvagyok, tanulok.

Lanzi”

/Forrás: Gál Róbert: Óh lányka, óh lánykám… - „Lehár, az operett fejedelme” (Rózsavölgyi és Társa, 2006)

(VIII.)
A prágai tanulmányi évek anyagi nehézségekkel teli időszakára így emlékezik vissza Lehár:

„A napi tíz krajcár kosztpénz, amit szüleimtől kaptam, csak részben fedezte szükségleteimet. Megtörtént, hogy egyszer az éhségtől összeestem az utcán. Szobám egy jeges pince fölött volt, télen szinte odafagyott a cipőm talpa a padlóhoz. Ha gyakorolni akartam a hegedülést, bebújtam az ágyba.”

/Forrás: Nemlaha György: A mosoly országa –„Lehár Ferenc élete” (Híres operettek-9, CD-vel), Kossuth Kiadó/

(Folytatom)
532   Búbánat • előzmény531 2017-08-17 09:02:55
Elkezdek ideírni egy "Lehár-sorozatot" - elsősorban a saját szavait fogom idézni visszaemlékezéseiből, nyilatkozataiból, levelezéséből; sorai, szavai betekintést nyújtanak majd érzés- és gondolatvilágába; sok mindenről volt már szó itt, igyekszem válogatni - hivatkozással a "tengernyi" forrásra...
531   zenebaratmonika • előzmény529 2017-08-17 08:52:44
A Lehár életéről szóló darab tetszett, bár most már elég nehéz felidéznem. Az megmaradt, hogy egy fogassal is táncolt, aki feleségét testesítette meg. Lehár élete végén megkeseredett ember lett, aki nem tudta, hogy tudott e maradandót alkotni az utókornak, hisz addigra már más zenei irányzatok jöttek... nehéz volt mindenkinek megfelelnie, sokan giccsnek találták ezt a műfajt és zenéjét. Gyermekkora pedig nyomorúságos volt, nem volt pénzük, korán dolgoznia kellett tanulás mellett.
529   Búbánat 2017-08-16 15:26:07
Udvarszínházi Esték - Derzsi György Lehár-estje 25. alkalommal

2017. augusztus 6. 06:44

„Mindig ki kell tartani az igazság mellett az életben, csakúgy, mint a művészetben."

A Varga Emese által írt, Benkő Géza rendezte zenés játék legfőbb üzenete Lehár Ferenc ars poeticája mélyen megérintette a kecskeméti közönséget, akik a rekkenő hőség ellenére boldogan adták át magukat a kiváló színész, Derzsi György játékának. A különleges utazás, mely Lehár Ferenc életének legfőbb állomásait érintette az operettek könnyednek tűnő, olykor mégis fájdalmas világába kaluzolta el a nézőket.

(kecskemetikatona.hu)


Derzsi György a sikeres, mégis magányos Lehár szerepében

By G.E. on 2014-10-05

„Mára már elcsépelté válik a mondat, de pénteken este ismét ősbemutató volt a Cervinus Teátrumban. Hiszen az utóbbi időben sűrűbbé vált az ősbemutatók száma e „kicsi” színházban.
Pénteken este Varga Emese „Szép álom, szállj szívemre” című zenés játékát mutatták be Derzsi György főszereplésével, Benkő Géza rendezésében.

Derzsi György közel két éve, 2012. november 25.-én játszotta először a „Szerelmem, Sárdy!” című zenés játékot itt a Cervinus Teátrum színpadán. Talán kevesen tudják, de Lehár Ferenc 1943-ban bemutatott Cigányszerelem Budapesti bemutatójára Sárdy hangjára, Sárdynak írta az „Utam muzsikálva járom” című dalt, ami Sárdyra nézve nagy megtiszteltetés volt a pontosságáról, precízségéről (kottahűségéről) ismert mestertől. De ez csak egy kitérő, hiszen az este Lehár Ferencről szólt. Az említett dal nem hangzik el. Az esemény egy kapocs a két bemutató között. A műfaj azonos az előzőhöz „zenés játék”, a darab most is „többszereplős” de most is csak Derzsi György állt a színpadon, ennyiben hasonlít a két éve bemutatott zenés játékhoz.

Lehár Ferenc Komáromban született, anyanyelve magyar. Gyermekkorában zongorázni tanul és zseninek bizonyul, de túl fiatal, hogy konzervatóriumban tanuljon. Végül 12 évesen megkezdi konzervatóriumi tanulmányait Prágában, hangszere a hegedű lesz. Zenei munkássága a német nyelvterületen válik teljessé Lehár Ferencnek.

A darab szinte csak utalásszerűen emel ki egy-egy eseményt. Nem törekedett teljességre, hiszen nem is tehette. Lehár Ferencet az embert mutatta meg, aki minden sikere ellenére magányos volt. Az ember, akinek édesapja zenész volt, aki két világháborút átélt, akinek feleségét zsidó származása miatt elakarták vinni és csak Lehár ismertségén múlott, hogy ez nem történt meg. Akit hívtak Amerikába, de nem akart, nem tudott elmenni, akinek lelke talán az operettek rózsaszínű világában élt. „Szép álom, szállj szívemre” énekli a „Paganini” című operett Anna Elisája. A cím, ahogy Benkő Géza mondta nem véletlen. Az este drámája éppen az, hogy elmehetne a nácizmus elől, egy szabad országba, már csomagol, csomagolja az emlékeit, ami ezer szállal köti Bécshez. A jelenetek éppen a csomagoláskor feltörő emlékek. Derzsi György megjelenít több embert, akikhez Lehár kötődik, akiket szeretet, akik bántották. A különböző alakok, hangok megjelenítése nem okoz gondot Derzsinek, mindezt természetesen teszi, ez színészi képességeit dicséri. A dalok egy része nem nagyon ismert, nem elcsépeltek, de némelyik ismerős, ez is nagy erőssége az estének. Derzsi György énekhangja csodálatos (igen, megint leírom) betölti a teret, mert tisztán, érthetően énekel. De nem csak énekel, nem csak prózát mond, hanem táncra is perdül. Tánca ezúttal is nagyon „magávalragadó”. Szövegmondása tiszta, érthető, néha azonban nagyon halk volt a próza, de talán éppen ezért volt nagyobb a drámai ereje. Derzsi György jól mozgott a díszletek között, jól használta a rendelkezésére álló teret, eszközöket. Nekem nagyon tetszett, hogy természetesen, minden manír nélkül elevenítette fel Lehár Ferenc ellentmondásokkal teli életének részleteit. Nagyon homogén volt a próza, dal átmenete, keveréke. Teljesen egybe volt fűzve, mint egy szép gyöngysor.

Varga Emese a darab írója a Komáromi Színház dramaturgja. De nem ez az elő írása. Nagyon jól fogta meg Lehár életének azokat az állomásait, amik fontosak voltak a zeneszerző életéből. Nem vette sorra a megírt operetteket és nem lexikális életrajzot írt. (Aki erre kíváncsi keresgessen.) Az emlékeit összerakó embert állította középpontba.

„Mindig ki kell tartani az igazság mellett, az életben csakúgy, mint a művészetben” áll a szinopszisban a Lehár idézet . Az este nem könnyed rózsaszínű álom, hanem egy sikeres, de mégis magányos ember szívszorító önvallomása. Varga Emese Lehár Ferenc és Soóky László írásaiból készítette el az este forgatókönyvét. Pont annyit, amennyi kellet ahhoz, hogy végig feszes legyen a darab, a néző egy pillanatig se kalandozzon el.

Benkő Géza első hivatalos rendezése a darab, aki elsőként barátját rendezte. Szerintem nagyon különbözik a két művész, de valószínű ettől működik. Benkő Géza nem játszott operettben, Derzsi György viszont játszott Lehár darabban. Benkő Géza lazább, szárnyalóbb, míg Derzsi György nagyon is a földön jár. E különbözőségből csakis jó születhetett. Mindketten igényes zenés játék, igényes színrevitelét szerették volna megvalósítani, ami szerintem sikerült.

Mindig kockázatos dolog egyedül színpadra állni, mert lekötni a nézőket egyedül csak a legjobb színészek képesek. Nagyon jó színdarab kell és olyan szuggesztív előadó, aki képes hatni az emberek képzeletére, aki ellenállhatatlan és elhiteti a nézőkkel, hogy nem egyedül áll a színpadon. Derzsi Györgynek mindez sikerült. És persze kell a kontroll, – a rendező – aki a néző szemével irányítja az előadót. Péntek este Derzsi György ismét bebizonyította, hogy képes hatni a nézőkre, képes az újabb varázslatra és képes nem meglovagolni az előző sikert, hanem egy teljesen új úton, mégis a műfajon belül megmaradni.

Gratulálok mindhármuknak, remek munkát végeztek! Kívánom, hogy e zenés játék is olyan sikeres legyen, mint az előző!”
Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Müpa, Üvegterem

Farkas Judit, Molnár Tímea (ének)
Németh Zoltán, Harazdy Miklós (zongora)
"Hangulatkoncert"
WEBER: A bűvös vadász - Agathe áriája
DONIZETTI: Don Pasquale - Norina áriája
MOZART: Cosí fan tutte - Fiordiligi áriája ('Per pieta...')
PUCCINI: Bohémélet - Musette áriája
LISZT: 7. transzcendens etűd
PUCCINI: Turandot - Liu halála
DEBUSSY: A tékozló fiú - Lia áriája
GOUNOD: Faust - Margit ékszeráriája
CHOPIN: Valse Brillante, op. 34, No. 1
DVOŘÁK: Ruszalka - Holdária
MENOTTI: A médium - Monica keringője

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Yang Sung-Won (cselló), Enrico Pace (zongora)
LISZT: 1. elégia (cselló-zongora átirat)
LISZT: 1. (E-dúr) consolation (cselló-zongora változat)
LISZT: 4. (Desz-dúr) consolation (cselló-zongora változat)
LISZT: Elfelejtett románc (cselló-zongora változat)
LISZT: 6. (E-dúr) consolation
LISZT: Gyászgondola (cselló-zongora változat)
LISZT: 3. (E-dúr) consolation (cselló-zongora változat)
LISZT: Die Zelle in Nonnenwerth (cselló-zongora változat)
LISZT: Cantique d'Amour
CHOPIN: g-moll cselló-zongora szonáta, op. 65
CHOPIN: C-dúr polonaise bevezetéssel, op. 3
19:00 : Szombathely
Bartók Terem

Kauten Andrea (zongora)
Savaria Szimfonikus zenekar
Vezényel: Medveczky Ádám


WEBER: A bűvös vadász – nyitány
GOETZ: Zongoraverseny
BRAHMS: I. (d-moll) zongoraverseny, op. 15
A mai nap
történt:
1908 • Mahler VII. szimfóniájának bemutatója (Prága)
született:
1912 • Kurt Sanderling, karmester († 2011)
elhunyt:
1972 • Robert Casadesus, zongorista (sz. 1899)
2010 • Polgár László, énekes (sz. 1947)