vissza a cimoldalra
2018-01-22
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60415)
Kedvenc előadók (2818)
Társművészetek (1228)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3889)
Milyen zenét hallgatsz most? (24992)
Haladjunk tovább... (207)
Momus társalgó (6308)
Kedvenc művek (143)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11213)
A csapos közbeszól (95)

Momus-játék (5399)
Erkel Színház (8781)
Nagy koncertek emlékezete (34)
Élő közvetítések (6852)
Balett-, és Táncművészet (5445)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1286)
Franz Schmidt (3026)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1192)
Kolonits Klára (1032)
Bánk bán (2942)
Operett, mint színpadi műfaj (3469)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2566)
Kimernya? (2634)
A díjakról általában (998)
A Porgy és Bess Magyarországon (250)
Kodály Zoltán (366)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

582   Ardelao • előzmény581 2017-10-24 13:25:34

 

Lehár Ferenc ifjúi évei (folytatás)

A prágai évek
 

A prágai zenei életnek igen jó híre volt a XIX. század vége felé.

Mondhatjuk, hogy Bécs után az Osztrák-Magyar Monarchia második zenei fővárosa volt. Az itt töltött évek nemcsak alapot adtak az ifjú Lehárnak, de az európai hírű tanárok példaképet is jelentettek számára.

„A prágai konzervatóriumnak nagy híre volt - írja. -
Én violin szakra jártam, Bennevitz professorhoz. A zeneelméletet Förster adta elő."
A nehéz prágai évekről - ahol oly sokat tanult és oly sokat nélkülözött - ezeket írja:

„Sikerült bejutnom a prágai konzervatórium hegedű tanszakára. Ide már nem kísértek el szüleim. Apámnak nagyon kis fizetése volt, támogatni nem tudott, így éppen csak az albérleti szobámat tudtam valahogy kifizetni, ennivalóra nem mindig jutott. Egyszer össze is estem az éhségtől az utcán. Aztán valahogy sikerült bejutnom Antonin Dvořakhoz, a világhírű cseh zeneszerzőhöz. Két hegedűszonátát komponáltam, ezeket mutattam meg neki. Dvořak figyelmesen nézte kottáimat, majd így szólt hozzám: „Maga hegedűs ugye? ... Nos, akassza szegre a hegedűjét és ezen túl csak komponáljon. Maga előtt nagy jövő áll."
 
Dvořak véleményétől annyira fellelkesül, hogy elhatározza tanulmányi pályájának módosítását. Abbahagyja a tanulást a hegedű szakon, és inkább zeneszerzést tanul Fibichtől, a híres komponistától.

Apja azonban keresztülhúzza szándékát. Többre becsülte a biztos megélhetést nyújtó pozíciót egy zenekarban, mint a nagy karriert ígérő, de bizonytalan zeneszerzői hivatást. Indoklásának lényegét így összegezte:

„Komponistának lenni nem olyan könnyű. Én is írtam csinos zenedarabokat, indulókat, sőt még operát is - színre került a tiszti kaszinóban. (Amint tudjuk, éppen Komáromban. Sz. Z.) De vajon eltarthattam volna-e a családomat mindebből? Ugye, hogy nem! Hát azért mondom, fiam, ne építsünk légvárakat, a legfontosabb az, hogy az embernek becsületes jövedelme legyen."
 
A prágai esztendők a nélkülözések évei voltak. Fűtetlen szobában vészelte át a téli hónapokat. Ilyenkor ágyban maradva gyakorolt a hegedűjén. Szobája alatt jégverem volt... Amikor édesanyja meglátogatta Prágában, eltitkolta nélkülözéseit.

„Csak amikor a vonat anyámmal már ismét elindult, akkor tört ki belőlem minden szenvedés és félőrülten a vonat után loholva kiáltottam - Anyám, anyám, ne hagyj itt!"

1884-ben édesapját áthelyezik a prágai ezredhez, és ezzel a családi otthon melegében megszűnnek nélkülözései. Prágai tanulmányait 1888-ban fejezi be. A végzős hallgatók koncertjére július 12-én került sor a Rudolfinum dísztermében. Mivel a Lehár család ekkor Prágában lakott, így az egész család tanúja lehetett „Lanzi" sikerének, a történelmi falak között.

A losonci négy esztendő

Az ifjú Lehár Ferenc immár diplomás hegedűművész volt. Elindulhatott a 18 éves ifjú, üres zsebbel a nagyvilágba. Barmen-Elberfeld volt az a város, ahol Lehár Ferenc megkezdi működését. Az ottani színházban talált alkalmazást, mint koncertmester. Állását pályázat útján nyerte el, fizetése havi 150 márka volt. 1888 szeptemberében foglalja el a pozícióját. A szigorú és precíz színházi munka azonban nincs ínyére. Az örökké ismétlődő próbák, a nagy fegyelmet igénylő előadások, szigorú korlátként nehezedtek szárnyalni vágyó lelkére és gondolatvilágára.

„Bár vonakodva s csakis anyagi meggondolásból fogadtam el az állást - írja -, igencsak hasznomra volt ez az első év, melynek során koncertmesterré léptem elő. Megismerkedtem a zenekarral, s világosabb fogalmat alkothattam magamnak a színházról, legfőképpen az operáról. Apám távirata azonban hirtelen Bécsbe szólított: sürgősen kellett a zenekarába egy szólista. Gettke, az igazgatóm csak azzal a feltétellel volt hajlandó elengedni, ha megfelelő helyettest állítok. Mivel ez nem ment olyan gyorsan, egyszerűen megszöktem, szerződésszegő lettem. Üldöztetésemet azonban abba kellett hagynia, mivel Közben a katonasághoz assentáltak (besoroztak)."

Ilyen dicstelenül végződött az első találkozás a színház világával. Most aztán katona lett az ifjú Lehár. 1889 őszén magára húzta a császár mundérját, és viselte azt - több-kevesebb sikerrel - 12 esztendőn keresztül. Közben az apja visszatért Bécsbe, régi ezredéhez, az 50. gyalogezredhez. Ebben a rezesbandában szerepel most már a két Lehár, de mindössze kilenc hónapot tölt apja zenekarában. Ekkor már próbálkozik, ismerkedik a vezénylés művészetével, ahogy ezt ő maga mondja:

„Néha megengedte, hogy helyettesítsem a karmesteri pultnál, különösen, ha térzenét adtunk valahol. Ilyenkor körülvettek a csinos hölgyek és tapsoltak. Ez volt első megismerkedésem a sikerrel."
 
 Amikor azonban az idős Lehár úgy látta, hogy az ő elsőszülött fia, Lanzi, a saját lábán is meg tudna állni, útjára engedte. A karnagyi pálya megkezdéséről az ifjú ezeket mondja:

 „Lehet, hogy apám potenciális vetélytársat látott bennem. Mindenesetre azt mondta egy szép napon: Lássam, hogyan boldogulsz, keress magadnak saját állást! Nekiindultam keresni, s vagy ötven folyamodó közül én kaptam meg a karmesteri állást a 25. gyalogezrednél, az Ipoly-menti Losoncon, havi fizetésem 60 forint, meg 17 forint szálláspénz! Húsz esztendős levén, négy évvel megdöntöttem apám rekordját, aki 24 éves fejjel lett a hadsereg legfiatalabb karmestere.”

A Bécsben töltött kilenc hónap azonban nem múlt el nyomtalanul. Miközben apja zenekarában hegedült, őt is elfogta az alkotás ihlete. Utóvégre Bécs volt az akkori világ zenei fővárosa.

Több indulót és néhány valcert szerzett ezekben a hónapokban. Igy amikor alig húszévesen a losonci 25. gyalogezred zenekarának élére áll, már bizonyos zeneszerzői múlt fémjelzi nevét.
 

De Bécs után Losonc...? Mit tudhatott az ifjú Lehár erről a városkáról? Talán azt, hogy ott született Kármán József, a felvilágosodás nagy költője, kinek az emlékműve a város főterén áll. Viszont karnagy úr lett! A katonai hierarchiában különös helyet foglalt el ez a tisztség. Nem volt tiszt, de nem is volt altiszt. A karmesterek aranygombos egyenruhát hordtak, de a parolinon a csillagok helyett aranyozott lant díszlett. De mit is mond a Losoncon töltött évekről ő maga?: „Húszéves voltam ekkor — még ma is örömmel gondolok vissza a losonci kis helyőrségre, ahol a katonabanda szervezése volt a legfőbb feladatom. Hiszen alig volt hivatásos zenész a zenekarban, s a zeneértő újoncokkal kellett dolgoznom. Losoncon egyébként komoly munkát is folytattam, kvartettet alakítottam. ... Általában Losoncon igen jól éreztem magam. Ott írtam első operámat is. Mlcohc főhadnagy, egy zseniális fiú írta a librettót, melynek zenéjével egy opera-pályadíjra jelentkeztem. A díjat nem én nyertem el, de megvigasztalt, hogy „az első kutyák és az első operák a sutba valók."
 
Az említett szerzemény a Rodrigó című opera. Művét nem íróasztal és zongora mellett szerezte, hanem a „zenekarral" hangszerelte.

A hibák így mindjárt a gyakorlatban napvilágra kerültek. Ezt a zeneszerzői stílust így jellemzi:

„Losoncon a katonazenészek, élükön az őrmesterrel, minden jelenet után tapintatosan értésemre adták, hogy tetszik-e nekik, amit komponáltam, vagy sem. Ha tetszett a muzsika, az őrmester biztatóan vállon veregetett, ha nem, úgy szó nélkül, ... át ballagtak, egy korsó sörre."

 A katonazenekar Losoncon - akárcsak a többi kisvárosban is - a helység zenei életének tán legfontosabb fóruma volt. Nem létezett olyan társadalmi megmozdulás, ahol a rezesbanda meg nem jelent volna. Ki is nyílt minden ablak a losonci Gács utcán, amikor felhangzott egy-egy ropogós induló. Kivált a deli karmester dobogtatta meg a leányszíveket. Hisz alig múlt még húszéves, és nőtlen volt. Természetes, hogy a helyi sajtó, a Losoncz és Vidéke című lap is élénken foglalkozik a katonazenekar fellépéseivel, így egyúttal prezentálja a karnagyot is: „A házi ezredünk zenekara, új mestere, ifj. Lehár Ferenc vezetése mellett tegnap tartotta meg első hangversenyét. A fiatal zenész különösen hegedűjátékával (magyar táncokat játszott) oly tetszést és elismerést aratott, akár mint az igazi virtuózt illet." Tehát a Lehár vezette losonci katonazenekar először adott hangversenyt. Ez figyelemre méltó! Az új karnagy - amint látjuk - nemcsak reprodukáló, hanem alkotóművész. Lehár karnagy úr új színt vitt Losonc zenei életébe. Persze ehhez emelni kellett a zenekar művészi színvonalát is.
 

De nemcsak a losonci közönség figyelt fel az ifjú Lehárra. Az ezred parancsnoka, báró Fries ezredes, kinevezte a 17 éves Vilma lánya mellé énektanárnak. Erről a pedagógiai „küldetésről" így vélekedik:

„Bőbeszédűen azonnal kinevezett lánya énektanárává. Bevallhattam volna-e, hogy a konzervatóriumban valójában hegedülni tanultam? Nem is kissé jöttem zavarba, amikor szemtől szemben álltam Fries Vilma baronesszel, egy csinos, 17 esztendős lánnyal. Némi skálázással és dalocskákkal kezdtük. Az ifjú hölgy igen hamar észrevette, hogy nem értek az énektanításhoz. Legszívesebben visszarohantam volna az ezredes papához, de nem volt mit tenni: parancs, az parancs. Fries Vilma ugyan nem tanult meg tőlem énekelni, de már a második órán elénekelt egy dalocskát, amit neki komponáltam. Ó, de sokszor próbáltuk a Vége már!, című dalt."

Losonci karnagy korában, 1891-ben óriási élményben volt része. Ekkor az egész világ Johann Strausst ünnepelte. Bécsben nagyszabású koncertet rendeztek a „keringőkirály" tiszteletére. Az Osztrák-Magyar Monarchia minden részéből összejöttek az énekesek, zenészek, karmesterek, hogy tisztelegjenek a nagymester előtt. A koncert végén küldöttségek fejezték ki jókívánságaikat Straussnak. Különös színfoltja volt az ünnepségnek, amikor a színpadra két katonakarmester lépett, és a császári és királyi hadsereg nevében átnyújtották a tisztelet koszorúját az ünnepeltnek. Az egyik karmester Karl Komczak volt, a Bécsben állomásozó 84. gyalogezred, a másik a losonci 25. gyalogezred zenekarának dirigense, Lehár Ferenc. Ekkor találkozott a „keringőkirály" a későbbi „operett-királlyal".

A történelmi pillanatról, Lehár így emlékezik:

„Szinte látom még magam előtt, a koromfekete festett hajával, és bajuszával. Látszott, hogy öreg és gyenge. Ám, amint fellépett a magas karmesteri dobogóra, azon nyomban mintha kicserélték volna. Már a keringő első hangjai után elkezdett a zene ritmusára hajladozni: mintha csak táncolna. Hatalmas taps töltötte be a túlméretezett hangversenycsarnokot, szinte elnyomta a zenekart. így hát megadatott, hogy halála előtt valóságos valcer-királyként láthassam még Johann Strausst, bécsi népe elismerése és ünneplése közepette."
 

Elképzelhető, hogy az alig nyolcezer lelket számláló Losoncon milyen szenzációt kelthetett a zöld parolinosok karmesterének, Lehár Ferencnek bécsi szereplése. Micsoda óriási megtisztelésnek számíthatott, hogy egy összbirodalmi parádéra a losonciak karmesterét is meghívják. Természetes, hogy a bécsi szereplés után Lehár karnagy úr még inkább az érdeklődés középpontjába került.

Rendkívül termékenyek voltak a losonci esztendők. Nemcsak első hangversenyét tartotta Losoncon 1890-ben, de az első színpadi művét, Rodrigót is itt komponálta. A losonci katonazenekar számára több alkalmi művet komponált: Vásárhelyi induló, Szegedi induló, Magyar egyveleg, Magyar dalok, Magyar ábrándok című hegedűdarab zenekari kísérettel (ebben szólalt meg a, „Csak egy kislány van a világon című,” közismert dal).

1894-ben ünnepelte a magyar társadalom Jókai Mór írói munkásságának ötvenedik évfordulóját. Az eseményről szerte az országban, szinte mindenütt megemlékeztek. Ilyen
Jókai-ünnepségre került sor Losoncon is. Lehár - aki feltehetően jól ismerte a szintén komáromi Jókait - maga is kivette részét a földije iránti tisztelet megnyilvánulásából. A helyi sajtó a következőképpen közli az eseményt:

 „A helybeli állami tanítóképző intézet Jókai Mór tiszteletére nagyszabású jótékony-célú hangversenyt rendez folyó évi február hó 10-én a Vigadó nagytermében. Az igen szép és változatos műsor a következő:

1.Perzsa díszinduló, ifj. Lehár Ferenctől; előadja a tanítóképző intézet ifjúság zenekara.

2.Jókai méltatása című felolvasás; tartja Nagy Iván állami tanítóképző intézeti tanár."

A lap, következő számában ismét Lehár társadalmi szerepléséről olvashatunk. A Losonci Nőegylet jótékony-célú táncmulatságot rendezett. A szereplők között ismét megtaláljuk a 25. gyalog ezred zenekarának ifjú karnagyát:

„... a rendezőség a hangversenyen közreműködőknek szerencsés volt megnyerni Pacor Ala úrhölgyet, Pacor ezredes úr bájos lányát, valamint Lehár Ferencz urat, s a Lehár, Éder, Simon és Thaisz urakból álló vonós-négyest is."

Mindezekből láthatjuk, hogy Lehár mennyire népszerű és központi alakja volt Losonc társadalmi életének. Nem is beszélve a lányos mamák részéről megnyilvánult érdeklődésről. De, ahogy mondja Berzsenyi: „A sors játszva emel, s mosolyogva ver le." Ez a megállapítás Lehár losonci szereplésére is vonatkozik: népszerűségének, zenetudásának s művészi önérzetének lett az áldozata. Kirobbant a „losonci affér" - Szüsz Lajos kávéházában. A zenetörténeti eseményt mondja el ő maga, a cselekmény, szenvedő hőse:

„Losonci tartózkodásomnak azután a hegedűjátékom vetett véget. Semmivel sem tudtam a jobban magyarokból álló közönség szívéhez férkőzni, mint amikor a hegedűt vettem a kezembe, s a zenekartól kísérve, előbb hangulatos, lágy andalító magyar dalokat, tüzes csárdásokat játszottam egész cigánymódra. Az egyik estén, 1893. esztendő december havában, hangverseny után farkasétvággyal láttam hozzá a vacsorámhoz, amikor egy törzstiszt a pincér útján fölszólított, hogy hegedűszólón játsszam el egyik kedvenc dalát. Művész-büszkeségem fölháborodott az ilyen eljáráson és visszaüzentem, ugyancsak a pincér útján a törzstisztnek: Én nem vagyok cigányprímás! Ha az úr akar valamit tőlem, hát jöjjön el ő maga és kérjen meg, és ne üzengessen nekem a pincérrel. Összetűzésre került a sor és bár a tisztikar rokonszenve az én oldalamon volt, mégis mint fiatalabbat, bocsánatkérésre szólítottak föl. Erre én állásom fölmondásával válaszoltam."
 
Hallatatlan merészség! Egy őrnagynak csak úgy visszaüzenni, odavágni. Egy tejfelesszájú karnagy, akinek még tiszti rangja sincs! Honnan vett magának ennyi bátorságot ez a zenész? - kérdezhette az őrnagy önmagától. Persze, még nem tudhatta sem ő, sem senki más, hogy a zöld parolinosok karnagyának egyenruhája királyi palástot takar. Ha nincs párbaj és bocsánat-kérés sincs, akkor nincs más megoldás, mint összepakolni a katonaládát Losoncon, és odábbállni egy kaszárnyával. így is történt. Köszönés nélkül azért mégsem hagyhatta el a számára oly kedves losonci közönséget. Hisz életének eddig legszebb négy esztendejét töltötte ebben a városban. És hogyan köszönhetett volna el, szíve szerint a legjobban, a kedves losonciaktól, mint a zene nyelvén. Erről tudósít a helyi sajtó is:

„Lehár Karmester búcsúhangversenyét szerdán február 28-án esti 8 órakor tartja meg a Vigadó nagytermében. A körünkből távozó kedves karmester egyúttal minden jó barátainak és ismerőseinek, kiktől személyesen nem búcsúzhatott el, lapunk útján mond szívből eredő »Isten hozzád«-ot, forrón köszönti a losonci közönségnek iránta tanúsított rokonszenvét, és kéri, hogy továbbra is jól emlékezzék meg róla, valamint hogy ő előtte is a Losoncon töltött idő felejthetetlen lesz!"

 Hogy milyen népszerű volt a 25. gyalogezred zenekarának karnagya Losoncon, azt kellően érzékelteti a losonci hölgyek ajándéka. Ugyanis a búcsúzó Lehár egy karnagyi pálcát kapott, aranyozott kis lanttal díszítve az alábbi szöveggel: Ifjú Lehár Ferencnek, Losoncz város hölgyei ... Losonczon, 1894. március 4.
 
A császár és király mundérját azonban nem olyan egyszerű letenni. Ahogy Lehár elmondja:

„Apám azonban sehogy sem tudott beletörődni abba, hogy ne legyek katonakarmester. Ezért Ausztria és Magyarország egyetlen haditengerészeti zenekarának karmesteri állására pályáztam s a 120 pályázó közül én lettem a győztes."

Szülei ekkor Szarajevóban laktak. Lehár oda megy családjához, onnan értesíti a losonciakat élete további alakulásáról. Tehát lélekben és gondolatban még mindig Losoncon van. 1894. március 18-án az alábbi hírt teszi közzé a losonci újság: „Lapunk munkatársa csütörtökön délben a következő táviratot kapta Szarajevóból:

»A katonai tengerészet karnagya vagyok. 300 forint, fizetéssel. ... Lehár«

S ha sajnáltuk is eltávozását, most örülnünk kell nagy szerencséjének." 
 

Dr. Szénássy Zoltán

HONISMERET

(19. évfolyam,1991/1. szám)

581   Ardelao 2017-10-24 13:14:16

69 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el a világhírű magyar komponista.

LEHÁR FERENC EMLÉKÉRE

Lehár Ferenc ifjú évei

„Nem azért jöttem a világra, hogy élvezzem az életet, hanem, hogy más embereknek örömet szerezzek."
(Lehár Ferenc)

Komáromban, a Nádor utca és a Rév utca sarkán álló házban, 1870. április 30-án, hétfői napon, este 10 órakor a Lehár családban világra jött az elsőszülött fiú, aki apja után a keresztségben a Ferenc, Kristóf nevet kapta. Mivel az apa katonamester volt, fiát május 4-én nem a komáromi plébános keresztelte meg, hanem a helyőrség tábori lelkésze. Aki olvasmányok alapján - ismeri a múlt századi Komárom társadalmának patriarchális légkörét, az könnyen el tudja képzelni, hogy micsoda nagy újság lehetett - és hálás téma a házaló öregasszonyoknak - a jómódú s köztiszteletben álló Neubrandt, illetve a Lehár családban a gólya megjelenése. A tiszti kaszinó is hangos lehetett az ovációtól, amikor Lehár karnagy úr elsőszülött fiára koccintottak a marcona hadfiak. De mutassa be önmagát a legilletékesebb, Lehár Ferenc:

„Komáromi gyerek vagyok. Sokat játszogattam a Duna partján és a történelmi várfalak alatt. Apám katonakarmesterként került oda... ott ismerkedett meg anyámmal, és négy-heti udvarlás után, meg is kérte a kezét. 1870. április 30-án már világra is jött az ifjú Lehár Ferenc. Ez én vagyok, kérem szépen."

A katonacsalád légkörét, hangulatát így rajzolja meg előttünk Lehár Antal:

„Az asszonynak határtalan odaadással kellett viseltetnie, hogy boldoggá tegye a házasság kötelékét. Előttünk, gyerekek előtt, anyánk szívesen hivatkozott arra, hogy apánk lénye, mozdulatai, megjelenése, de még a jelleme és jósága igen hasonló volt az ő apjáéhoz. Rajongó szeretettel beszélt róla, aki pajtása és barátja volt, s ezeket az érzéseket átvitte az atyjáról a férjére. Bár csak kilenc évvel volt fiatalabb nála, mindig valami csendes tisztelettel nézett fel apára, s ebben az érzésben mindig volt valami gyermeki tisztelet. Soha nem hallottam, hogy apánkat másképp szólította volna, mint apánk."

Városról városra

Az örömbe azonban csakhamar üröm vegyült, a Lehár család háza táján. Alig múltak el az öröm hónapjai a Lehár család felett, máris parancs érkezett a bécsi hadügyminisztériumból: Lehár Ferenc karnagy úr áthelyeztetik Pozsonyba! Hej, te szépséges szemű
Neubrandt Krisztina, ha tudtad volna előre, hogy mit jelent katonakarmester-feleségnek lenni, tán meggondoltad volna a dolgot, mielőtt a boldogító igent kimondod. Mert nemcsak, hogy szülőföldjét, szüleit, rokonait kellett Komáromban hagyni, hanem az eddigi kiegyensúlyozott, rendezett polgári életkörülményeit is.

Ugyanis a Lehár család, Komáromot elhagyva, szinte állandóan úton volt. Neubrandt Krisztinának nem kevesebbszer, mint huszonkétszer kellett pakolni, csomagolni, új otthont alapítani, s közben öt gyermeket szült. Nem is volt az Osztrák-Magyar Monarchiának olyan nagyobb katonavárosa, ahol nem lakott volna a Lehár család. Még jó, hogy Komárom megmaradt mentsvárnak, ahová a gyerekek nyaranként ellátogathattak a nagyszülőkhöz.

A gyerekek születési sorrendje: Ferenc (1870-1948), Eduárd (1872-1873), Antal (18761962), Mariska (1877-1895), Emília, Papházay Istvánné (1890-1976).

A Lehár család örökös vándorlásait, sajátos életkörülményeinek kialakulását és jellegét az ifjabbik Ferenc így magyarázza:

„Én Komáromban születtem a Nádor utca egyik szerény házacskájában. Apámat aztán a katonai parancs Pozsonyba, majd Sopronba, később Kolozsvárra szólította. Természetesen vitte magával a családját is. így aztán gyermekkoromban beutaztam egész Ausztriát és Magyarországot. Gimnáziumba Pesten kezdtem járni, aztán Morvaországban folytattam."

Komárom után tehát a koronázó-város, Pozsony lett a Lehár család otthona. Itt született a második fiúgyermek, Eduárd, akit azonban 1 éves korában temettek el a szülők. S alig száradtak el a virágok a kis Lehár Eduárd sírján, máris parancs érkezett, és Lehár karnagy urat áthelyezték Sopronba. A város igen jelentős állomása lett a Lehár családnak, sőt mondhatnánk, hogy ez a zeneszerző második szülővárosa. 1874-től 1877-ig lakott a család Sopronban. Ebben a városban két újszülöttel szaporodott a Lehár nemzetség: Antal és Mariska örvendeztette meg a szülőket, alig négy esztendő alatt. (Az előbbi nagy katonai karriert fut be, az utóbbit 17 éves korában - mint menyasszonyt - temetik el a szülők Szarajevóban.) A szépen gyarapodó családról gondoskodni is kellett - és talán a letelepedésre is gondolva házat vásároltak a szülők a Malom utca 5. szám alatt. (Ezt az utcát 1940-ben Lehár utcának nevezik el.) A család anyagi jólétére utal a házszerzés. Az apa szorgalmára jellemző, hogy a katona karmesterség mellett még kivette részét a város zenei életéből is. Énektanárként működött a városi reáliskolában.

Sopronban alig hatesztendős, amikor a szülők felfigyelnek rendkívüli zenei tehetségére. Az „indulásról" így vall a zeneszerző:

„Édesanyám ragyogó szemekkel mesélte gyakran idegeneknek, hogy minden először hallott melódiát a zongorán azonnal hibátlanul kísértem, sőt, sötét szobában a legnehezebb futamokat hibátlanul játszottam el. Első szerzeményem, csak, mint Strauss Jánosé, életem hatodik évére esik. Ez az első szerzeményem, Opus I. a rajongó gyermeki szeretettől átitatott kis dal volt, amelyet édesanyám születésnapjára írtam."

1878-ban rendkívüli élményben volt része a kis Lehár Ferencnek, az-az a „Lanzi"-nak, ahogy őt a családban nevezték. Ekkor már Kolozsvárott lakott a család, s itt láthatta Liszt Ferencet. Az élményről ő maga így számol be:

„Gyermekkoromra esik egy kis epizód, melyet soha el nem felejtettem. Kolozsvárt történt, apám ezrede éppen ott állomásozott. Van ott egy roppant tekintélyes épület, a Szt. Mihály katedrális. Liszt Ferenc egyszer ott vezényelt.

Apám azzal fejezte ki, a nagymester iránti hódolatát, hogy ingyen hegedült a zenekarban. Megengedte, hogy egy sarokban, csendben meghúzódva végighallgassam a koncertet. Amikor aztán Liszt a hangverseny végén elbúcsúzott apámtól, ő a mester keze fölé hajolt és megcsókolta."

Erdély fővárosa után Budapest, az ország fővárosa fogadja be a Lehár családot. Ekkor már gimnazista a kis „Lanzi", és a piarista atyák iskoláját látogatja. Közben a nagymama is eladta komáromi házát. Pestre jött, hogy jobban tudja segíteni a népes családot. Házat vásárolt Pesten, a Rákóczi téren. Természetes, hogy a kedvenc unokája a Komáromban született „Lanzi" volt, aki szívesen tartózkodott a nagyanya házánál. Lehetett ennek más oka is, amiről így vall a „vétkes":

„Ott találkoztam legelső szerelmemmel: egy helyes kislánnyal, aki a ház egyik udvari lakásában lakott, parasztruhát viselt és piros selyem fejkendőt." Így aztán a gimnazista diák eredményei sem lettek valami fényesek, amiről az iskolai bizonyítvány másolata is tanúskodik. Meg is vallja mindezt önkritikusan, az események hőse:

„Roppant kevéssé érdekelt engem az iskolai tudomány. Legfőképp azért tartottak engem a gimnáziumban, mert az énekórákat én kísértem harmóniumon."

Pesti gimnazista korában kezdi el a zenetanulást is. Beíratták a Nemzeti Zenedébe, ahol a híres Tomka István volt a mestere. A Nemzeti Zenede évkönyvei szerint az 1879/80-as tanévben második osztályba járt. Az 1880/81-es tanévet is megkezdte, azonban már nem fejezte be. Neve az „Elmaradtak" között van feltüntetve.
A gimnáziumnak az első osztályát sem fejezte be. Ahogy az iskolai osztálynapló igazolja, 1881. március 1-jén kimaradt a gimnáziumból.

Hát így végezte az ifjú Lehár Ferenc a pesti tanulmányait. Hogy miért végezte el oly gyorsan, arról a családi tanács döntött. A fiúból nem lesz orvos, ahogy szerették volna a szülők. Nem nagyon fűlik a foga a tanuláshoz, viszont kiválóak a zenei adottságai. Akkor legyen zenész. De ahhoz viszont, hogy akár a bécsi, vagy a prágai konzervatóriumot elvégezhesse, előbb meg kellett tanulnia németül. Lehár Ferenc ugyanis 11 éves koráig csak magyarul tudott.

 „A szülői házban kizárólag magyarul beszéltünk" - írja később - „sőt édesanyám csak törve beszélte a németet. Engem is, miután addig csak magyarul tudtam, tizenegy éves koromban küldtek el Sternbergbe, német szóra."
 
Szerencsére ott volt Antal nagybácsi, aki Sternbergben zeneiskolai igazgató volt. Ő vette magához Lanzit, és a német környezetben hamarosan rászokott az új nyelvre. Bácsikája mellett folytathatta — a Pesten megkezdett - zenei tanulmányait is. Alig másfél éves sternbergi tanulás után, 1882-ben fölvették a prágai konzervatóriumba. Inkább ment volna Bécsbe, itt azonban csak 14. életévtől vettek fel hallgatókat a konzervatóriumba. Így lett prágai diák Lehár Ferenc.

(Folytatom.)

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)

19:30 : Budapest
BMC, Koncertterem

Trio Catch:
Pecze Boglárka (klarinét), Eva Boesch (cselló), Sun-Young Nam (zongora)
"Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál"
GÉRARD PESSON: Catch Sonata
MIRELA IVICEVIC: ČAR
MARTIN SCHÜTTLER: low poly rose
HELMUT LACHENMANN: Allegro Sostenuto

19:30 : Budapest
Pesti Vigadó

Hegedűs Endre, Hegedűs Katalin (zongora)
Somogyi Vonósnégyes:
Somogyi Péter, Lendvai György (hegedű),
Tóth Balázs (brácsa), Pólus László (cselló)
SCHUMANN: Bilder aus Osten, Op.66
BRAHMS: 16 keringő, Op.39
DVOŘÁK: A-dúr zongoraötös, Op.81

19:30 : Budapest
Nádor Terem

Bán Annamária (fuvola), Gombár Anikó (fuvola), Tóth Armand (fuvola), Granik Anna (zongora)
"Párhuzamok II. kortárszenei sorozat"
SZERVÁNSZKY ENDRE: Szonatina
REMÉNYI ATTILA: Rapszódia
SÁRKÖZY ISTVÁN: Sonata da camera
TÓTH ARMAND: Sonata bucolica
TÓTH ARMAND: Capriccio
TÓTH ARMAND: Tristan-partita
DÁVID GYULA: Szonáta
TÓTH ARMAND: Valse boisson
TÓTH ARMAND: Bonbonniere

19:45 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Radu Lupu (zongora)
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván
J.S. BACH: II. (h-moll) szvit, BWV 1067
SCHUMANN: a-moll zongoraverseny, Op.54
RACHMANINOV: II. (e-moll) szimfónia, Op.27

23:30 : Budapest
Várkert bazár

Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván
"Midnight Music"
RACHMANINOV: 2. (e-moll) szimfónia
19:00 : Tatabánya
A Vértes Agórája

Szokolay Balázs (zongora)
Győri Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Berkes Kálmán
CSAJKOVSZKIJ: b-moll zongoraverseny, Op.23
KODÁLY: Galántai táncok
LISZT: Les Préludes, S.97
A mai nap
történt:
1934 • A Kisvárosi Lady Macbeth bemutatója (Leningrád)
született:
1904 • George Balanchine, koreográfus († 1983)
1916 • Henri Dutilleux, zeneszerző
1922 • Varga Magda, operaénekesnő († 2015)
elhunyt:
1999 • Carelli (Krausz) Gábor, énekes (sz. 1915)