vissza a cimoldalra
2018-10-19
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4071)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61156)
Társművészetek (1278)
Kedvenc előadók (2824)
Milyen zenét hallgatsz most? (24998)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Momus társalgó (6348)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11291)
A csapos közbeszól (95)

Zenetörténet (239)
Zenei események (993)
Kiss B. Atilla (177)
Operett, mint színpadi műfaj (3716)
Opera, operett, dalciklus, librettók, szövegkönyvek, versek (592)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1118)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1505)
Franz Schmidt (3198)
Charles Gounod (220)
A hangszerek csodálatos világa (182)
Élő közvetítések (7454)
Gioacchino Rossini (1019)
Opernglas, avagy operai távcső... (20146)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2932)
Kelemen Zoltán, operaénekes (90)
Simándy József - az örök tenor (552)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

570   Búbánat • előzmény569 2017-10-12 00:00:02

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(XLIX.)

Lehár Ferenc és az „Évá”-ja

Lehárt az 1910-es évek eleje időszakában nem hagyta közömbösen a monarchia helyzete, ebből pedig levont némi következtetést saját munkájával kapcsolatban. Meg is fogalmazta őket abban az interjúban, amit a Karl Kraus szerkesztette Die Fackelnek adott (Bécs, 1912. XII.12.). Ebben utal A drótostótban szereplő Pfefferkorn alakjára, de a már szintén bemutatott ÉVA librettójának megzenésítésére alapozva is:

"Meg vagyok győződve arról, hogy a jövő operettje mindenképpen az élet megfigyeléséből nő majd ki, persze annak könnyed és vidám megfigyeléséből… Mindaz, amire törekedtem s amit kerestem, abból a szándékomból eredt, hogy munkámba annyi realizmust, annyi igazságot és valódi életet vigyek bele, amennyit csak lehet… Eljő a nap, amikor az operett még a mindennapok társadalmi kérdéseit is bemutatja a népnek. Miért is ne? Ugyanúgy, ahogyan a más műfajú színpadi művek megtették. Persze nem akartam a szokásos drámai eszközökkel élni: a bájt igyekeztem az erőszak helyett ábrázolni.”

Lehár az interjúban megfogalmazott valóság bizonyos mozzanatait kereste ezekben a műveiben, ez a szándék vezette, amikor az ÉVA c. műve komponálásába belefogott. A Theater an Wienben 1911. november 24-én került sor a darab bemutatására. A téma kidolgozása során több nehézség is akadt. Otto Schneidereit a már többször idézett Lehár-könyvében részletesen szól erről. A szövegben is, a zenében is három irányzat küzd egymással.  Először is a zeneszerző igyekezete, hogy folytassa a szentimentális-patetikus Lehár-vonalat,s s lehetőleg még erősítse is; másodszor a szövegírókat sújtó kényszer, hogy a bécsi s általában az európai siker érdekében vidámak legyenek; harmadszor a komponista és a librettisták igyekezete, hogy a készülő műben a való életet ábrázolják, vagyis korszerűek legyenek. A korszerűség pedig azt követelte, hogy szembe kell nézni a társadalmi problémákkal… A színpadművészetnek is tudomásul kell vennie a szociális kérdés meglétét, s tudomásul is vette, még ha felszínesen is. Az operett-műfajban mindenesetre az Éva volt az első ilyenfajta mű.

Ám az Éva szerzői megfeledkeztek a közönségről, a maguk közönségéről, melynek a véleményét a kritikusok is megfogalmazták:

„Eddig kuplékkal enyhítettük a drágulást, s ez megvigasztalt. Most azonban háromnegyedes ütemben tálalják fel nekünk a szociális kérdést, a tánckar hölgyei egy munkásforradalom vulkánjának tetején dobálják lábaikat, s még örülhetünk, ha a fináléban nem számos halott, hanem néhány poén hever a deszkákon.”

Az Éva szövegkönyvében s mindenekelőtt a dalszövegekben fikarcnyi sem érezhető ezekből az eseményekből. Csupán mese a szegény Hamupipőkéről – vagyis Éváról - , aki a királyfi – Octave, Éva főnöke – némi trükkel maga mellé emel a trónusra – magyarán az igazgatói luxusvillába.

A cselekmény ugyanúgy kezdődik, mint Donizetti operája, Az ezred lánya: felbukkan egy apátlan-anyátlan lányka, akinek hirtelen rengeteg papája akad. Az üveggyári munkások végtelenül derék fogadott lányáról leperegnek a gonosz főnök machinációi; még azt sem képes elérni, hogy „egy kokottbál ürügyén felcsalja magához a gyári munkáslányt, hogy aztán pezsgőspalack-ütegek felvonultatásával megingassa a vár szilárd alapjait.” Éva továbbra is tisztességes s elhagyja őt, „ami azonban nem akadályozza meg a romlatlan lánykát abban, hogy alig valamivel később, a befejező felvonásban, egy francia hercegnél vendégeskedjék”.  A darab vége: „A főnök önvizsgálatot tart, megállapítja, hogy szereti Évát, megleli őt, s a herceg platonikus metresze a gyár urának karjaiba omlik.”

Való igaz: csak látszatra szociálisak azok a gesztusok, amikkel a szöveget felékesítették. Ám a Theater an der Wien akkori közönsége már attól is megrémült, ha színpadon elhangzott az a szó, hogy „munka”, Szó sem lehetett a valóság tényleges megfigyeléséről. Vagyis nem kell túl komolyan venni az élet tükrözödését az Éva-operettben, még kevésbé a szociális szándékot.

Két és fél évvel később a színház direktora,Karczag, így fejti ki, mit gondol erről a kérdésről:

„Egyre-másra azt hallom, hogy Lehár Ferenc szociális problémákat feszeget az Évában. Az isten szerelmére: elhangzik-e e zeneműben akár csak egyetlen ilyen szó is? Ha a munkások lázonganak: az már szocializmus? A munkások meg akarják védeni Évát a fiatal gyártulajdonostól, aki el akarja őt csábítani; ez természetes emberi megnyilvánulás, és semmi köze nincs a szocializmushoz.”

Számos kritika mindazonáltal dicsérően emelte ki a kompozíciót:

„A zeneszerző ezúttal nagy, művészi ambícióval mutatja meg, mily érett a művészete, mennyire tökéletes a technikai tudása és forma-művészete. Egyetlen korábbi operettjében sem találkozunk a jelenetek, számok és finálék ily előkelő és elegáns megformálásával. Soha nem zengett a zenekara ily gazdagon, ily káprázatosan, ily igézetesen, mint itt. Rafináltan és érzékenyen vezeti és elegyíti a hangokat, s elmaradt az a túl bőséges zenei szirup-adalék is, mely annyira bántó volt a korábbi operettekben.”  (Neue Freie Presse, Bécs, 1911. XI.5.)

A kritika egyre-másra azt követelte, hogy Lehár szerezzen jobb librettókat.

A Berliner Tageblatt 1926. február 2-i számában olvasható, hogy Lehár maga, hogyan vélekedett erről:

„ De hát mi a jó operettszövegkönyv? Számomra olyan könyv, melyből erős zenei fluidum árad, olyan könyv, mely első elolvasásra mély zenei izgalmat kelt benne… És mi a rossz? Emlékszem azokra az időkre, a Cigányszerelem és az Éva bemutatójára; a kritika akkor egy emberként rávetette magát a librettókra, és szálanként szét szedte őket szét. Tudvalévő, hogy az operett a szövegkönyvön áll vagy bukik. Nos hát: megbukott a két operett? A Cigányszerelem Gregornál, az Éva egyedül Pálfinál sok száz előadást ért meg… De miért is beszéljek magamról. Régóta ismerjük a történetet, hogy mennyire elhagyatottan és egymagában ült a helyén Johann Strauss A cigánybáró főpróbája után, mert senki nem mert oda menni hozzá, megmondani, mennyire rossz az új operett szövegkönyve,s hogy kár minden hangjegyért, amit erre a bukás káinbélyegével a homlokán született tákolmányra pazarolt. S ma…?”

/Forrás: F.L. Die Operette,wie ich sie mir vorstelle (Az operett, amilyennek én képzelem), Berliner Tagblatt, Berlin, 1926. február 2./

 

(Folytatom)

569   Búbánat • előzmény568 2017-10-07 01:52:25

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(XLVIII.)

Lehár Ferenc és Giacomo Puccini kapcsolata 

Giacomo Puccini és Lehár Ferenc igazi jó barátságban voltak. 

Lehár Ferenc tiszteletére emlékmúzeumot rendeztek be Bad Ischl-ben, ahol lakott. A második emeleten, az úgynevezett kis dolgozószobában két eredeti Giacomo Puccini dokumentum található:
Az egyik Giacomo Puccini fényképe, amelyet Lehár Ferencnek dedikált. Rajta a dátum: 1920.
A második Giacomo Puccini levele, amely 1924. július 18-án kelt.

Ha valaki Torre del Lagóban az állandó Puccini-kiállítást tekinti meg, annak – a pompás kertből a villa alsó termébe lépve – azonnal szembetűnik Lehár Ferenc meleg ajánló sorokkal ellátott, bekeretezett fényképe a pianínó tetején.

Clemens Höslinger osztrák könyvtár-tudós Giacomo Puccini című, több kiadást megért könyvében említi, hogy Lehár Ferenc Bécsben 1920. október 29-én fényképet dedikált barátjának, s utal arra is, hogy Giacomo Puccini mennyire értékelte Lehár Ferenc műveit.

Lehár dicsősége, világhírneve itthon egyeseket – már életében is – zavart, nemcsak agyondicsérték, hanem olykor kritizálták is más-más oldalról. Olykor „felhígított Puccini” váddal illették. Magának Puccininak egyik kedves zeneszerzője volt Lehár, barátságuk közismert!

Nem eléggé köztudott, ezért itt elmondom, hogy egyszer Puccininál nagy estély volt, s a társaságban felfigyeltek arra, hogy a nagy olasz mester egy alkalommal fogja magát, leül a zongorához és Lehár-keringőket játszott – mindvégig kotta nélkül!

Sokszor és sokan értették félre Lehárt és műveit, nem utolsósorban más zeneszerzők is. Az egyetlen kivétel Giacomo Puccini volt, az az olasz zeneszerző, akihez igazi – bár nem túl hosszan tartó barátság fűzte Lehárt: megszakításokkal 11 évig tartott.

Lehár Ferenc: „Találkoztam én a közélet nem egy nagyságával… mégis, eltekintve a Puccinihez fűződő meleg barátságomtól, mindig is magányos maradtam,”  /Forrás: ’F.L.: Musik – mein Leben’ (A zene – az életem), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1944. IX. 23./

Lehár 1913-ban ismerkedett meg Puccinival, aki A Nyugat lánya c. operának bemutatójára érkezett Bécsbe, s óriási ünneplésben részesítették.  Lehár is részt vett az opera Staatsoper-beli bemutatóján. A banketten ott tolongott a bécsi művészvilág színe-java, még a császár is képviseltette magát. Lehárt a Carl-Theater akkori igazgatója, Sigmund Eisenschütz mutatta be Puccininek.

Bár az olasz zeneköltő muzsikáját már korábban megismerte, bizonyára megihlette. A Tosca kapcsán nyilatkozta Lehár: „Giacomo mindent tud a szakmáról. Drámateremtő képessége zseniális, muzsikája átjárja testemet-lelkemet.” – írja 1916-ban, amikor a háború elválasztja őket, s személyesen nem találkozhatnak.

1913-ban, október 27-től 28-ig Giacomo Puccini Bécsben tartózkodott, a Hotel Bristolban lakott. Október 11-én a Pillangókisasszonyt, 19-én a Bohéméletet nézte meg a Hofoperben. Október 14-én pedig A Nyugat lánya című operájának az ausztriai ősbemutatóján jelent meg. 


Giacomo Puccini a következő Lehár műveket látta
A leírások szerint, bécsi tartózkodásakor részt vett a Die ideale Gattin (A tökéletes nő) című Lehár Ferenc operett előadásán, a Theater an der Wien-ben. Valamelyik korai előadást láthatta, mivel az ősbemutató 1913. október 11-én volt.
Giacomo Puccini 1914. május 4. és június 30. között Milánóban tartózkodott, ahonnan Párizsba és Bécsbe is ellátogatott. Ekkor nézte meg Lehár Ferenc Endlich allein (Végre egyedül) című operettjét a Theater an der Wien-ben.

Lehár, már a háború után, valami kéréssel fordult Puccinihoz, s a válaszlevélben ilyenek olvashatók:

Drága, nagyhírű Maestro! Nagyon köszönöm kedves levelét… Birtokomban a Pacsirta c. operettje, s csak ennyit mondhatok: bravo, maestro! Üdítően friss, zseniális, csupa ifjonti tűz! Ó, mennyire emlékszem az 1913-as bécsi napokra!... Vajon visszatérek-e valaha oda valami új muzsikával, új művel? Legalább azt szeretném remélni, teljesül a vágyam, és viszontlátom Eisenschütz barátomat és Önt, kiváló, kiváló mester – s ehhez csatlakoznak legszívélyesebb és legtiszteletteljesebb üdvözleteim – Giacomo Puccini.”

 /Forrás: Puccini und Wien. Ein Brief Puccinis an Franz Lehár (P. és Bécs. P. levele L.F.-nek), Neues Wiener Journal, Bécs, 1919. XI. 18./

Puccini kívánsága csak 1920 őszén teljesült, ám Lehár már ezt megelőzően felkereste őt Olaszországban. Bécsben mindjárt két művének bemutatójára is sor került. Október 9-én mutatták be a La Rondinét (A fecskeI), s október 20-án az Operaházban, a Triptichont.

 Lehár és Puccini  többször találkozott ezekben a hetekben. Lehár Antal később így írt erről:

„Ferenc engem és feleségemet egyszerű vacsorára hívott meg. Csak egy vendég volt még ott: Puccini. Ferenc elég jól beszélt olaszul, Puccini csak néhány szót tudott németül. A két mester vacsora közben is szinte kizárólag műveikből vett idézetek segítségével érintkeztek egymással: halkan dudorászva jelezték s azután megmagyarázták őket. Aztán mindketten a zongorához ültek. Szorosan összeölelkeztek, s hol Puccini játszott a jobb kezével, hol Lehár a balkezével, hol egymást kísérték. Káprázatos harmóniák keletkeztek, puccinis és leháros hanghatások és fordulatok vetekedtek egymással. Felejthetetlen este volt, s emléke vissza-visszatért Puccininak Ferenchez írott leveleiben.”

/Forrás: Lehár Antal, Neue Zürcher Zeitung, Zürich, 1951. 05.20./

Puccini hazatért Torre del Lagóba, onnan írta 1921 elején:

Kedves Barátom! Visszatérve kicsiny, csendes fészkembe, Magához száll első gondolatom. Még mindig a csodálatos Bécs lenyűgöző benyomásainak hatása alatt állok, a városénak, hol minden ember lelkében ott vibrál a zene, s ahol még a lélektelen tárgyaknak is mintha ritmikusan lüktető élete lenne. Kedves Maestro! Meg sem mondhatom, mennyire boldog voltam, hogy egészen közelről megismerhettem, hogy megcsodálhattam az ön emberi jóságát és világszerte ismert muzsikájának dallamait. Teljes szívemből mondok köszönetet mindazért a jóért, amivel elhalmozott, mind a magam, mind a feleségem nevében. Fogadja kérem barátjának legszívélyesebb kézszorítását – Puccini

 /Forrás: Giacomo Puccini levele Lehár Ferenchez, 1921. január/

1923 őszén Bécsben ünnepi keretek között mutatták be Giacomo Puccini Manon Lescaut-ját. A zeneszerző fia, Tonio társaságában érkezett az osztrák fővárosba. Meglepetést keltett, hogy autóval keltek át az Alpokon. Ez volt Lehár Ferenc és Giacomo Puccini utolsó találkozása
 

Puccini 1924. november 1-jén Viareggioból levelet írt Milánóba, a Casa Ricordi igazgatójának:
”Kedves Renzo és Carlo, olvassátok el azt az újságkivágást, amelyet Lehár küldött. Én – hogy tudjátok magatokat mihez tartani, – nem tettem semmilyen nyilatkozatot és semmilyen engedményt...” 

A bécsi Operaház ugyanis nem tudott pénzbeli kötelezettségeinek eleget tenni és a ricordi cég visszavonta Giacomo Puccini operáit. Az újság azt is tudni vélte, hogy a szerző nem járult hozzá ehhez a rendelkezéshez. Ezt az újsághírt küldte meg Lehár Ferenc Giacomo Puccininak.

/Forrás: Puccini, levelek és dokumentumok. II. kötet, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest,1964./

Röviddel ezután, 1924. november 29-én Puccini meghalt. 

Lehár Ferencet a tragikus hír súlyosan érintette, hosszú időn át naphosszat szótlanná vált.
Később Lehár Ferenc a következőképpen beszélt Giacomo Pucciniről, az egyik rádióinterjúban: „Nekünk valóban mély, a szív legmélyéből jövő barátságunk volt. Ha Puccini munkaasztalán még ma is az én fényképem áll, az a kép mindig kifejezi a szívem mélységét. Nagy volt mint muzsikus és számomra mindig csodálatos marad, mint igazi ember és a legjobb barát.”

A Lehár Ferenc által ajándékozott fényképen a következő ajánlás szerepel: „A zseniális Maestronak, Giacomo Puccininek a legőszintébb, a leginkább szívből jövő megbecsüléssel, emlékezve a leghűségesebb barátjára.”

/Források:

Gál Róbert: Óh, lányka. óh, lánykám…- Lehár, az operett fejedelme (Rózsavölgyi és Társa, 2006);

Szénássy Zoltán: Lehár  (Madách Posonium, 1995);

Otto Schneidereit: Lehár (Zeneműkiadó, 1988);

MAGYAR MŰVÉSZETTERÁPIA - A Magyar Művészetterápiás Társaság /MMT/ tudományos, továbbképző szakfolyóirata, 2010. 2. évfolyam, 1. szám (elektronikus megjelenés: idéztem a cikkét már korábban, itt a topicban)/

 

(Folytatom)
 

568   Búbánat • előzmény567 2017-10-03 23:27:36

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(XLVI.)

Lehár és Fall kapcsolata

A Cigányszerelem kapcsán 1910 nyarán némi nézeteltérésre került sor a Carl-Theater és Lehár meg a szövegírók között, s az ügy Leo Fallt is érintette.

Mellesleg Fall volt az, aki rábeszélte Kálmán Imrét, hogy menjen Bécsbe, de Lehárnak is nagy tisztelője volt, akivel túl a kölcsönös megbecsülésen, baráti kapcsolatot ápolt; egy időben ugyanabban a katonazenekarban játszottak.

/Forrás: Rátonyi Róbert: Operett I., Zeneműkiadó, Budapest, 1984./

Mégis megesett köztük az az eset, amiről  Lehár így tudósított:

„Operettszerződések esetén az egyik legfontosabb kikötés, hogy az előadásokat mindaddig folytatni kell, amíg a heti bevétel eléri a 18.000 koronát. A  Cigányszerelem  mindig meghaladta ezt a szintet, csupán a szezon vége felé esett vissza 17.000 korona alá. Mégis a Cigányszerelemmel indult az új szezon, s attól fogva ismét tizennyolcezren felüli bevételt hozott hetenként. Már most napirendre került az a kérdés, vajon joga van-e az igazgatóságnak levenni a műsorról az operettünket, holott meghaladtuk a garantált bevételt, vagyis hogy az igazgatóság hivatkozhat-e arra, hogy már a múlt évadban is jogában állt volna leállítani az előadásokat. Úgy látszott, hogy a kérdésnek nincs jelentősége, ám mi idejekorán be akartuk biztosítani magunkat: a Carl-Theater már Leo Fall új művére készülődött. Már ki is tűzte a bemutató napját, november 12-ére. Mi azonban úgy véltük, hogy operettünk még ezután is megszerzi a 18.000 koronán felüli bevételt; nem akartunk áldozatul esni a Carl-Theater más irányú kötelezettségeinek.”

/Forrás: L. F. szavai a Hinter den Kulissen (A színfalak mögött) című cikkben, Neues Wiener Journal, Bécs, 1910. X.15./

Mivel azonban senki nem akart összeveszni senkivel, az érintett felek békésen megegyeztek, annál is inkább, mivel Lehár Ferenc és Leo Fall jóbarátok voltak; a három színházban, ahol új Lehár-művek futottak, Fall-művek kerültek műsorra…

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

 

(XLVII.)

Lehár Ferenc és Kálmán Imre kapcsolata 

Kálmán Imre ugyancsak Bécsben bontakoztatta ki tehetségét, és természetes, hogy a városban hamar egymásra találtak. Lehár Bad Ischlbe is elvitte őt, aki szintén megkedvelte a kies fürdőhelyet. Lehár Ferenc édesanyja halála után kénytelen volt az osztrák konyha receptje szerint étkezni, mivel Emmi húga 1910-ben férjhez ment Papházay István vezérkari századoshoz, így már nem volt, aki hazai – komáromi – módon főzött volna számára. Kálmán Imréékhez fordult segítségért:

Kálmán Vera  könyvében így emlékezik erre az epizódra:

„Lehár Ferenc mindenáron ugyanilyen szakácsnőt szeretett volna kapni. Direkt azért jött el hozzánk feleségestül. Keresgéltünk Budapesten, megkértük a Kálmán nővéreket.”

Kálmánné feljegyzéseiben egy kedves kis történet is olvasható, amely e baráti körben játszódott le. Kálmánné nagyvilági nő volt, imádta a társaságot, a szórakozást. Sokkal kevésbé volt ez elmondható Kálmán Imréről, aki csak inkább komponálta a talpalávalót. Kálmán Vera viszont mindig vágyott a szórakozás után:

„Lehár Ferenc segített ki a bajból. Idősebb volt ugyan Imrénél, mégis mindig ő javasolt: ’ gyerünk a bárba, táncoljunk egy kicsit.’ Hát táncoltunk. Remekül táncolt. Vagy egy óra múlva a férjem dühösen felpattant, hozzánk siet, és ráförmed Lehárra: ’Visszakísérnéd végre a feleségemet az asztalunkhoz?’ – ’Mi a baj?– kérdezte Lehár nyugodtan: Te nem táncolsz. Ne irigyeld tőlem ezt a kis szórakozást.’ Panaszosan mondtam Lehárnak: Hát mit szólsz… de amikor én annyira szeretek táncolni! Lehár pedig kimondott egy nagy igazságot: ’Hagyd, hogy táncoljon, Imre. Ne fogd túl szorosra a gyeplőt, különben a paci kirúg a hámból.’ „

Kálmánék később Amerikába mentek ki, amikor 1949-ben visszatértek Ausztriába, Lehár már egy éve nem élt.

Kálmán Vera: „Imre természetesen nem mulasztotta el, hogy ellátogasson Ischlbe is, ahol megkoszorúzta öreg barátunk, Lehár Ferenc sírját.”

/Forrás: Kálmán Vera: Emlékszel még… Zeneműkiadó, Budapest, 1985.; Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995/

(Folytatom)

567   Búbánat • előzmény566 2017-09-30 01:39:52
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

Kapcs. 566. sorszám

(XLIV.)
Lehár és Bad Ischl

Bécsi barátai hívták fel Lehár figyelmét a Traun folyó menti Bad Ischle, amely földrajzi fekvésénél és kitűnő klímájánál fogva nemcsak a hazai, hanem a külföldi előkelőségeknek is kedvelt nyaralóhelye volt. A nyári hónapokat szinte valamennyi színházi és közéleti kiválóság Ischlben töltötte. Rezidenciája volt ott többek között a császárnak is: a Felicitas-villa. Lehár is vásárolt villát Ischlben. Bár Bécsben a Teoboldgassén gyönyörű palotája volt, az év nagy részét mégis a kies környezetben töltötte.

1906-ban anyját is ide hozta fel pihenni és gyógyulni. Édesanyja innen írta utolsó levelét a Komáromban szolgáló Antal fiának:

’…Ferencnek örökre hálás leszek, hogy olyan nagyon gondoskodott rólam. Isten fizesse meg neki. Éljetek boldogan. Nem bírom tovább!’ /Forrás: Lehár Anton: Unsere Mutter. West Berlin, 1936./

Az Ausztria című útikönyv szintén kitér Lehár ingatlanvásárlására:
’Az operettirodalom egyik legnagyobb alkotóművésze, a komáromi születésű Lehár Ferenc szintén Ischlben vásárolt villát, s nagyobbrészt itt is lakott 1912 és 1948 között, s itt hunyt el 1948-ban magyar állampolgárként. A róla elnevezett Traun-parton, Franz Lehér-kai 8. sz. ház a Lehár-villa, ma emlékmúzeum.’ /Forrás: Pethő Tibor - Szombathy Viktor: Ausztria, Panoráma, 1969./

Ischl romantikus és ihlető hangulatáról így nyilatkozik Lehár:

’Inspirál az engem itt körülvevő szépséges világ: a hegyek, a folyók, a pompás levegő. Hiszen, aki nem művész, az is halkan dudorászik maga elé, ha jól érzi magát. S hát így vagyunk mi, művészek is. Az embernek hirtelen támad valami ötlete, egy dallam, amit e lehet kapni, amit először is szép gondosan fel kell jegyezni. Azután megkezdődhet a munka…De a szép tájon töltött élet nem előfeltétel a művészi alkotáshoz. Bármikor s bárhol legyek is, képesnek kell lennem a komponálásra. Hiszen nem az ötlet a legfontosabb, nem az impulzus, hanem az íróasztal meg a zongora mellett végzett munka. Ahhoz pedig tökéletes magány kell, a teljes elfordulás a környezettől, teljes koncentráció.’

/Forrás: Interjú Lehár Ferenccel, 12-UHR-BLATT, Berlin, 1944. VIII. 17./

Az ischli villát Kőröspataki Kálnoky Sándor gróf örököseitől vette meg 68 ezer koronáért. A Bad Ischl-i ház megvételekor Lehár túl volt a negyvenen.
Az új otthon, az anyagi függetlenség nagyban hozzájárult munkakedvének fokozódásához:

Nemcsak Londonban, Párizsban, Pétervárott, Stockholmban, Koppenhágában és Konstantinápolyban vezényeltem a műveimet, hanem Németország, Svájc, Olaszország és a Duna-menti monarchia szinte valamennyi nagyobb városában is. Az új munkák mellett szívesen és kitartóan csiszolgattam a már kész műveket is.’

/Forrás: ’F.L.: Musik – mein Leben’ (A zene – az életem), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1944. IX. 23.; Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

(XLV.)
Lehár a megzenésítendő szövegkönyvek mivoltáról és az elkészült műnek a közönségre gyakorolt hatásáról, valamint a megkomponált zenéjéről

A víg özvegyet követő új színpadi alkotások közül kiemelkedik az a három operett, amelyen 1908 és 1910 között egyszerre dolgozott. Bámulatos teljesítmény.

Három hónap alatt három bemutató: 1909. október 7.: Hercegkisasszony; 1909. november 12.: Luxemburg grófja; 1910. január 8.: Cigányszerelem.

Lehár: „A sikeres szerzőket elárasztják szövegkönyvekkel, vázlatokkal, cselekmények tartalmi kivonatával, semmirevaló dalokkal. Volt olyan nap, amikor hat, sőt tíz szövegkönyvet is kaptam. Inasom lajstromba vette valamennyit, és gondoskodott róla, hogy rendben vissza legyenek küldve. Levélbeni közlés esetén én gondoskodtam a megfelelő válaszról néhány udvarias, semmitmondó szóval. Soha nem olvastam végig a beküldött szövegkönyveket. Két-három oldal elegendő volt, s azokat is elfelejtettem a következő pillanatban.”

/Forrás: F.L.: ’Eine Erklärung Lehárs’ (Lehár nyilatkozata; 1910-es lapkivágás/

Tudom, mindaddig, amíg mi, operettkomponisták tisztességesen és kitartó szorgalommal dolgozunk, s ameddig óvatosan válogatjuk meg a szövegkönyveinket, addig semmi bajunk nem eshet, s az elfogulatlan publikum mellettünk áll…Nem vagyok hajlandó elállni attól a meggyőződésemtől, hogy a hallgatóságnak több jár, mint holmi sekélyes árucikk. Nem elég, ha előadás közben olcsó eszközökkel jókedvre derítjük a publikumot. Ilyenkor mindenki jó hangulatban van, nevet, szívből kacag; ám ha az emberek kijönnek a színházból, valami ürességet éreznek, s ha nyugodtan meggondoljuk, elcsodálkoznak azon, mi is tetszett tulajdonképpen.

/Forrás: Lehár Ferenc nyilatkozata Karl Kraus DIE FACKEL c. lapjában: Ernst is das leben, heiter war die Kunst (Az élet komoly, a művészet vidám volt), Bécs, 1910. XII. 31./

A művészet is kenyérkereset. Amikor sok évvel ezelőtt operát írtam, s Lipcse forró talaján megszereztem első pár sarkantyúmat, mindenáron azt szerettem volna elérni, hogy művemet valamelyik világhírű színpadon adják elő, s a kísérlet során kis híján éhen haltam. Az operett viszont tantiemeket hoz! Persze igaz, hogy a valódi művész lelke késztetéséből, önnön lényéből alkot, ámde nem csupán csak önmaga és valamelyik opera irattára számára! Közönségre van szüksége, amely meghallgatja, színpadra, ahol előadják műveit… Nem tudom, hogyan vélekednek erről más szerzők; számomra az operett csupán ürügy, hogy zenét szerezhessek. S becsvágyam célba ért, ha ezt a zenét jó zenének minősítik."

/Forrás: F.L.: Die Zukunft der Operette (Az operett jövője), Die Waage, Bécs); Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988/

(Folytatom)
566   Búbánat • előzmény565 2017-09-23 13:26:10
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

Kapcs. 565., 562. sorszámok

(XLIII.)

A víg özvegy sikere után Lehár két évig nem komponált új operettet - egyes vélemények szerint ki akarta aknázni operettje világsikerét…

Közben írásban fejtette ki ismét nézeteit az operettről – mert a szakma ekkoriban alig foglalkozott ezzel a zenés színpadi műfajjal. Megfontolásainak eredménye, később is, számos írásában csapódott le.

„Vannak szakértők, vagy akik annak szeretnének látszani, akik mélységes zeneértésük alapján alsóbbrendűnek vagy nem egészen teljesértékűnek méltóztatnak nevezni az operettet. Pedig úgy vélem, nincs igazuk. Vajon egy hatalmas történelmi festmény inkább műremek-e, mint egy vidám zsánerkép, ha mindkettőt mesterfokon festették meg a maga műfajában?”

„ A zenekedvelő bécsiek felüdülést várnak az operettől a mindennapi fáradozásuk után, nem pedig mélyproblémákat. Azt az örömöt várják tőle, amely elfog minden jókedélyű, ártatlan lelkű embert, ha kellemes muzsika cseng a fülébe, s annak ritmusa hasonló rezdüléseket kelt a lelkében is… Az operettszerző nem írhat spekulatív, lélekmarcangoló zenét; egyszerűnek, népiesnek kell maradnia. Ez bizony nehéz –nehezebb, mint általában hinnők. Nem szabad többet akarnia, mint azt, hogy operettszerző legyen, ám óvakodnia kell a banálistól és nem szabad csorbát ejtenie muzsikusi méltóságán. Ha szabad szólnom az operett jövőjéről, azt mondanám, hogy egyre tartalmasabb lesz majd, s közelíteni fog a vígoperához. Ma ugyan még stílustalanságnak tekintik, ha a zeneszerző az operett ilyenfajta nemesítésére törekszik. Mégis elérhető lesz ez a cél, ha vérbeli muzsikusok is e felé a műfaj felé fordulnak.”

(Forrás: F.L.: Mein Werdegang (Fejlődésem útja). Die Zeit, Bécs, 1907. X.25.); Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/


„Nem látom be, miért az lenne az operett egyetlen célja, hogy lerántson minden szépet és magasztost a nevetségesség és viccelődés szintjére. Soha nem akarnék zenei tréfamester lenni. Az a célom, hogy megnemesítsem az operettet. A nézőnek élményt kell adni, ne halljon-lásson csupán ostobaságokat.”

/Forrás: F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912); Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

„Ideálként mindig a zenés vígjáték lebeg a szemem előtt: vásári effektusok nélkül, ám bőségesen élve a lehetőséggel, hogy szubtilisan aláfesse az eseményeket. Nyugodtan elfogadom azt a vádat, hogy túságosan operaszerű, amit csinálok, hiszen vagyok annyira önző, hogy inkább magammal szemben legyek szigorú, semhogy kabarézenével vagy slágerekkel hajszoljam a sikert… Úgy vélem, hogy A víg özveggyel megközelítettem ezt a célt, amennyire erőmből tellett.”

/Forrás: F.L. „Was ich gerne komponiere?( Hogy mit komponálok szívesen?), Neues Wiener Tagbalatt, Bécs, 1918., III. 31.; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988./

(Folytatom)
565   Búbánat • előzmény563 2017-09-23 12:51:50
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

Kapcs. 563. sorszám

((XLII.)

Lehár Ferenc Víg özvegyének 1905 decemberi bemutatója után az operett világszerte hatalmas sikert aratott, népszerűsége máig töretlen. A föld szinte legeldugottabb helyein is bemutatták, játszották, játsszák: mindenek közül alighanem a legmeglepőbb egy 1910-ben, Livingstone-ban (akkori Rhodesia) kelt híradás:

„ d’Albertis kapitány, Afrika-kutató, igen elcsodálkozott, hogy a Victoria-vízeséshez vezető expedíció során az őserdei szállodában vacsora után rögtönzött színpadot állítottak fel: egy Afrikában turnézó európai operett-társulat adta elő A víz özvegyet. Különvonat szállította oda egész Észak-Rhodesiából a farmereket és hölgyeiket, s mindnyájan roppant épületesnek találták az előadást.”

/Forrás: n.n., Die Lustige Witwe am Zambezi (A víg özvegy a Zambézi partján), Berliner Tageblatt, Berlin, 1910. II. 22.)/
563   Búbánat • előzmény562 2017-09-19 22:45:56
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

((XLI.)

„A víg özvegy" sikerszériája

1905. december 30-án a Theater an der Wienben senki sem gondolta, hogy minden idők legnépszerűbb operettje születésének tanúja. A víg özvegyet 25 nyelvre, a világ valamennyi művelt nyelvére lefordították.

Ernst Decsey, a Bécsben élő magyar származású zenekritikus ezt írja [i]A víg özvegy csodálatos zenéjének születéséről:

„Lehár kézbe veszi A víg özvegy szövegkönyvét, és íme… az egész részben mondén arcélt kap, részben nemzeti karakterű muzsika lesz belőle. A gyenge átlag-valcerből báli zene, mely a színfalak mögül hangzik. Lehár régi kéziratai közül kiragad egy hervadt papírlapot…’- Aha, ez az a duett, amit évekkel ezelőtt töröltem a Bálványférjből. Most jó lesz, ippen ideillik – ebből lesz a Vilja-dal’, Minden, amit ez a komponista megérint, egyszerre hat naivnak és rafináltnak. S az egész: nagyon is új a régihez szokott hallgatónak."
/Forrás: Gál György Sándor – Somogyi Vilmos: Operettek könyve, Zeneműkiadó)

Rátonyi Róbert az Operett I. című könyvében (1984) így fogalmaz:

„A víg özvegy szövegkönyve alkalmat adott Lehárnak, hogy szakítson az operettek világában túlnyomórészt uralkodó valószínűtlenségekkel. […] logikus drámai struktúrával olyat alkotott, ami teljesen új volt az operett műfajában. Művével új megvilágításba került az operettszerzés zenekari technikája is. Hangszerelése gazdagabb és szebb színekben csillogott, mint elődeinek és kortársainak ilyen jellegű alkotása… Glavari Hanna és Danilo története nem mindennapi karriert futott be. Minden felülmúló internacionális sikere bizonyította, hogy Lehár feltalálta a nemzetközi operett komponálásának módját. Egész Európa Lehárnak tapsolt, és 1907 októberében New Yorkból elindult A víg özvegy amerikai diadalútja is.”

Ottó Schneidereit Lehár-könyvében statisztikai adatokat hoz A víg özvegy sikerszériáját bemutatva:

- a 2005. december 30-i bécsi bemutatót követő két hónap alatt 100 előadás, június közepére 150. előadást, szeptember 10-én eléri a 180. előadást.
- 1907. február 23-án a kiadó, a berlini Felix Bloch örökösei cég levelet küldött Lehárnak: „Eddig 3970 előadásra került sor…”
- csak 1920-ban és csak a német színpadokat számba véve 8000 előadást lehetett összeszámolni; 1930-ban már jóval 20.000 fölött járunk
- 1909 áprilisában egy kritikus írja többek között ezt: „Mivel magyarázható, hogy A víg özvegy összesen 20.000 estén szerepelt Bécsben, Berlinben, Londonban, New Yorkban és más városokban?...”
- Ha úgy vesszük – ami becslés -, hogy évente 8000 előadás volt világszerte, akkor 1970-re nagyjából félmillió a végösszeg…. a zongorakivonatok, egyes számok és zenekari átiratok eladása 25-30, a hanglemezeké 40-50 millióra tehető. (Forrás: Berbard Grun: Weltrum im ¾ Takt. Die F. L. Story (Világhír háromnegyedes ütemben. A Lehár ferenc-sztori. , Bunte Österreich-Illustrierte, Bécs, 1970. IV. 21. – VI.2.)

Lehár Ferenc nyilatkozata darabjáról:

„Mily végtelenül sokat jelent a siker az alkotóművésznek! A siker az a mozgatóerő, mely egyre újabb teljesítményekre sarkall. A víg özvegy olyan megbecsülést hozott nekem, amilyet nem is vártam, nem is remélhettem.”

„A víg özvegy sikere azt hozta nekem, amire gyermekkorom óta vágytam: az anyagi függetlenséget, mely módot ad a művészi alkotásra, azt a lehetőséget, hogy legbelsőbb vágyaimnak s csakis nekik engedelmeskedjem. Függetlenség, szabadság: ezek azok a javak, amelyekre vágytam a súlyos nélkülözés és forró küzdelmek közepette, melyeknek feláldoztam ifjúságomat, életemnek egy részét. Most végre megkaptam mind a kettőt, s boldognak érzem magamat birtokukban.”

(Forrás: F.L.: Mein Werdegang (Fejlődésem útja). Die Zeit, Bécs, 1907. X.25.)

Az édesanya véleménye, Neubrandt Krisztináé , aki átélte fia minden sikerét, így számolt be az élményről Antal fiának:

„Úgy nézett ki a fiam, mint egy király. Vajon Ferenc gyanította-e, hogy mi játszódik le az én szívemben. Legszívesebben térdre ereszkedtem volna, Istennek megköszönni ezt a szerencsét.”

/Forrás: Lehár Anton: Unsere Mutter. West Berlin 1936.; Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

Lehár hagyatékában található többek között egy nyakkendőtű: „Rajta a Kék Duna keringő első taktusa, briliánsokból kirakva. Johann Strauss hagyatékából való. Strauss hagyatékának gondozója, Josef Simon úr – nagyiparos és a Theater an der Wien épületének tulajdonosa – nyújtotta át nekem A víg özvegy sikere után, azzal, hogy az ékszer Johann Strauss legméltóbb követőjéhez kerül.”

/Forrás: F.L.:Erinnerungen an Johann Strauss (Emlékeim J. S.-ról), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1925. X. 25.; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

(Folytatom)
562   Búbánat • előzmény560 2017-09-16 23:01:22
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XL.)

Lehár Ferenc: „Miért éppen operett?” („Warum Opererette?”) – SCHWEINFURTER ZEITUNG, Schweinfurt, 1944. április 26.

„…vannak jó operák meg rosszak, jó operettek meg rosszak. Értelmes embernek soha nem jutna eszébe, hogy becsmérlőleg nyilatkozzék magáról az operáról csak azért, mert e fogalom alatt sokminden kerül operaszínpadra, ami hidegen hagyja a szívet s a kedélyt, a jó zene e hangulati alapjait, mert sok minden akad, amit, fejcsóválva, legfeljebb mellőzni lehet. Ám az operettet mint műfajt szívesen teszik felelőssé mindazért, amit olykor – e fogalommal visszaélve – giccsben, rossz minőségben, alja-zenében feltálalnak. A zenetudomány legtöbbször megvetéssel kezeli vagy agyonhallgatja az operettet. Ha egy író valami silány, felületes fickót kíván regényében jellemezni, azt írja róla, hogy operett-dallamot fütyül, vagy – ahogy mondani szokás – holmi silány operettben gyönyörködik. A legnevesebb, zenével foglalkozó müncheni író egyszer azt tanácsolta a zeneakadémistáknak, hogy ha nincs elég tehetségük az operaszerzéshez, komponáljanak operettet!”

Lehár Ferenc: „Hogy hogyan jön létre egy operett?” („Wie eine Operette entsteht”) – NEUES WIENER JOURNAL, Bécs, 1905. VI. 11.

„ Egy operett létrejötte során olyan jelenetekre kerül sor, melyek annál mulatságosabbak a kívülállók szemében, minél komolyabban veszik az érdekelt felek. Pontosan mint az operettben: az akaratlanul komikus szituáció általában a leghatásosabb! Az operett-komponálás első mozzanata: hajsza a szövegkönyv után, avagy ’országomat egy jó ötletért’! Librettókkal Dunát lehet rekeszteni, magam is sok százat lapoztam át. Honnan vegye az ember a türelmet valamennyinek az elolvasására, ha ilyen ’költeményekre’ akad, mint az, amelyik véletlenül most éppen előttem van (egy vándorló beduin, nőrabló stb. belépője): […]. Alatta pedig aláhúzva: Egy a nagy sláger!... Ám egy ifjú, ismeretlen zeneszerző előtt egyetlen cél lebeg: hogy szövegkönyvet szerezzen valamelyik elismert librettistától! Ám ők igen tartózkodóak holmi ismeretlen zeneszerzővel szemben.”

Hiszen ugyanezt tapasztalta Lehár a Victor Léonnal való együttműködés kezdetén is. Amikor aztán kifejtette A drótostót cselekményét, a szlovákiai falusi idillt, Pfefferkorn alakját, hát az olyasmi volt, hogy – írja Lehár ugyanebben a cikkében -,

„szinte szükségletemmé lett ezt zeneileg kifejezni. Minden zeneszerző leghőbb vágya, hogy ilyen belső késztetés alapján dolgozzék. Csak keveseknek adatott meg, hogy kényszerítő erővel hassanak a komponistára. Ha aztán végre megvan a librettó, megkezdődik a zeneszerző harca a költővel, a színházzal és a közönséggel. A zeneszerző lubickol a művészi felépítésű fináléban vagy egy hosszabb zenei jelenetben, a szövegíró számára mindez túl hosszú. S leírhatatlan az öröme, ha a komponistáról lefaragott egy percnyi zenét! Ám bármennyi is a súrlódás munka közben, végül csak a szépre emlékezik; például egy új dallamra, melyet elsőként a direktornak játszott el nagy örömmel, s érezte, hogy az mennyire el van ragadtatva. Nem minden szövegkönyvíró egyforma; bánni kell tudni velük. Sokszor nem is annyira muzsikusnak, mint inkább diplomatának éreztem magamat, afféle mindent elsimító udvari tanácsosnak. Direktorokra, énekesnőkre, énekesekre, színészekre kell különös tekintettel lenni, mindnek van valami kívánsága, s ezeket mind figyelembe kell venni, nem egy esetben: de mennyire kell!”

Lehár többször is nyilatkozott a munkamódszeréről. Elmondta, hogy komponálni szinte kizárólag csak éjjel szokott:
„Amikor minden csendes, amikor tökéletes a nyugalom körülöttem, akkor jutnak eszembe a legjobb ötletek. Mindenekelőtt a szöveg szélére írok néhány hangjegyet, valami, csak számomra érthető vázlat-félét. Ezek aztán egyre világosabbak lesznek. Addig változtatok, míg az az érzésem nem támad, hogy ennek így és nem másképp kell lennie. Ennek a munkának az ideje számomra a legboldogságosabb. Erre emlékszem legszívesebben, ez hozza a legnagyobb kielégülést. Minden éjszaka hajnalig ülök az íróasztal mellett, míg a test el nem kezdi követelni a maga jogait! Sokszor az íróasztalra borulva aludtam el.”

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

(Folytatom)
560   Búbánat • előzmény559 2017-09-01 23:52:48
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXIX.)
Otto Schneidereit írja Lehár-könyvében:

1902 őszére elkészült mind a két operett. Tudjuk már, hogy Lehárt Karczag és Wallner direktorok a Theater an der Wien első karmesterének szerződtették[…] – mely színházban 1902 novemberében mutatták be a „Bécsi nők”et. Tíz esztendővel később így értékelte Lehár az eseményt:

„Ez volt az első sikerem, elsősorban művészi sikerem, mert hiszen az operett sajátosan bécsi jellege folytán nem hatolhatott el messzire, s még Bécsben, Girardi remeklése ellenére is alig több mint ötvenszer adták elő.”(F.L.: Aus der Gesichte meiner Karriere [Karrierem történetéből], Die Stunde,Bécs, 1930. IV.27.)

Egy bécsi kritika a zeneszerző munkájáról:

„Lehár úr szívélyesen üdvözlendő jelenség az operett világában; hosszú idő múltán megint akadt egy muzsikus, aki tud operettet írni. Előre látható volt, hogy Lehár, akinek sok esztendős katonakarmesteri múlt áll a háta mögött, a hangszereléskor felhasználja a modern művészet teljes eszköztárát.” /Wilhelm Sterk, Wiener Allgemeine Zeitung, Bécs, 1902., XI. 23./

Lehár édesanyjának másik, Antal fiához írt leveléből idézem a következő sorokat:

„Milyen kár, hogy nem lehetünk együtt a Bécsi nők 25. előadásán és másnap, a Drótostót bemutatóján. Azt írod, kedves Tóni, hogy irigyled Ferencet azért, amit csinál s a hatásért, amit elér. Hát melyikőtök tud több jót tenni? Hát a te hivatásod nem alkalmas rá? Hány olyan embert nevelsz rá a rendes életre, a tisztaságra, engedelmességre, türelemre, akik félvadakként kerültek a katonasághoz! Nálad megtanulnak írni-olvasni, s látják, hogy az embernek önfeláldozónak kell lennie másokkal szemben, s nem mindent csak önmagában akarni. Jóakaratod révén mily sok alkalmad adódik, hogy jót tégy! S az emberek áldani fogják nemes és igazságos kapitányukat. Hiszen a jó szó csodákat tehet az ilyen szegény katonáknál. […] ”
/Forrás: Anton Lehár: Unsere Mutter (Anyánk), Bécs, 1930./

A Theater und Kunst. Carl-Theater (Színház és Művészet. A Carl-Theater), Neues Wiener Journal, Bécs, 1902. XII. 21. lapszámában írta a kritikus Lehár Drótostótjának bemutatóját követően:

„ Lehár mindenkor ízlésesen komponál jól énekelhető, hálás számokat, s ahol az a veszély fenyeget, hogy csődöt mond a dallam, ott ügyes, bájos, ötletekben gazdag hangszereléssel köszörüli ki a csorbát.”

Dicsérően nyilatkozott például a Das Fremdenblatt (Bécs, 1902. XII. 21.) is:

„A Drótostót” igen kedvező fogadtatásban részesült, mely némiképp különbözött az ebben a színházban szokásos bemutatók sikerétől. Victor Léon, az operett-témák fáradhatatlan ki- és feltalálója, most már Szlovákiát is felfedezte a múzsa számára, a maga drótostót-iparával és hagymatermelésével egyetemben. Határozottan ügyesen és nem minden költői ihlet nélkül navigál ezen az újszerű terepen. […] Lehár Ferenc zenéje szerencsés hatással merít a népi dallamkincsből. A partitúrában sok mindent szerkesztett össze tisztán, szeretetreméltóan és hangulatosan, ami biztos kézre vall. Csak ott lesz a zene semmitmondó és triviális, ahol Lehár a zenei bécsiesség kiszipolyozott talajára téved. Minden felvonás végén kihívták a zeneszerzőt is a szereplőkkel együtt a függöny elé.”

Lehár befutott. A komponista is elégedett lehetett a sikerrel. Az első 13 hónap alatt 225-ször adták elő a Drótostótot, s az első világháború végéig több mint 2500 előadást ért meg a német nyelvű színpadokon.

Lehár emlékezése e két első operettjének anyagi vonzatairól:

„Így hát boldog voltam, amikor Weinberger megvette tőlem a Drótostót zenéjét kétezer koronáért ( a színpadi előadás jogai nélkül). Később rájöttem, milyen rossz üzletet csináltam én, s Weinberger milyen jót. A hangulat ugyanis megfordult, s a Drótostót rengeteg előadást ért meg, Weinberger pedig legalább 160.000 koronát keresett a kottákon. Ezt csak azért jegyzem meg, hogy megmutassam, milyen végtelenül nehéz a színház világában megjósolni, hogy mi fog történni. A Bécsi nők zenéjét is kétezer koronáért adtam el, mégpedig Bertének, aki szintén nem járt rosszul, mert a Nechledil-induló egymaga több mint 50.000 koronát hozott neki. De hát – kezdő voltam, örültem, hogy sikerem van, és kellett a pénz.”

(Forrás: (F.L.: Mein Werdegang [Fejlődésem útja], Die Zeit, Bécs, 1907. X. 25.)

Így hát az 1902. esztendő, mely az Arany és ezüst-keringővel kezdődött, igen örvendetesen fejeződött be Lehár számára. A keringő – London és New York után – az év végére Bécsben is népszerű lett, s a császárváros két vezető operettszínháza is sikerrel állított színpadra egy-egy Lehár-operettet.

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/


(folytatom)
559   Búbánat • előzmény558 2017-08-31 20:53:32
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXVII.)
[b] Otto Schneidereit írja Lehár-könyvében:
[/b]
A hadseregből való kilépése (1902 márciusában) és a Theater an der Wienhez való szerződése közötti időt Lehár úgy hidalta át, hogy a Venedig in Wien (Velene Bécsben) nevű, a Práterben található szórakoztató kombinátban dirigált, mely közel egy évtizedig működött a századforduló táján…. Itt aztán Lehár alaposan kitanulmányozhatta, mi tetszik az embereknek, valóságos gyakorlati konzervatórium volt a számára. Steiner Gábor a létesítmény alapítója és vezetője emlékirataiban megemlékezik Lehárról is (Illustrierte Wochenpost, Bécs, 1931. I.6.):
„A nyári szórakozóhely nagy eseménye a százhúsz muzsikusból álló óriászenekar volt, melynek komoly és vidám műveket kellett előadnia a legismertebb és leghíresebb karmesterek vezetésével. Az első koncert alkalmával Graedner professzor, Lehár Ferenc és Karl Michael Ziehrer dirigált… Igen érdekes volt az a tizenkét számból álló hangverseny, ahol tizenkét különböző karmester vezényelt. Minden egyes darabot más népszerű mester, mint Lehár, Ziehrer, Heuberger, Komczák és a többi!”

Lehár miután megtudta, hogy Gustav Mahler sohasem fogja előadni a Kukuškát, azon igyekezett – mint már korábban Budapesten is -, hogy megfelelő operett-szövegkönyvet találjon. Nem volt könnyű; általános volt az a vélemény, hogy a bécsi operettnek befellegzett,vége. Az előző század operett-mesterei, s számos, nekik dolgozó szövegkönyvíró is, elhaláloztak. A Theater an der Wien élére új igazgató került: Karczag Vilmos .
Korábbi tapasztalatai alapján Lehár nem akart ismét valami laikus librettistával együtt dolgozni.
Lehár suba alatt érdeklődött: „Victor Léonhoz utasítottak. Előadtam neki kérésemet, ám Léon azt válaszolta: sajnálom, ifjú, ismeretlen szerzővel nem dolgozom.” (F.L.: Mein Werdegang [Fejlődésem útja], Die Zeit, Bécs, 1907. X. 25.) Minthogy Léon visszautasította az együttműködést Lehárral, a zeneszerzőnek tovább kellett kutatnia. Végül mégis hozzájutott élete első valódi operett-szövegkönyvéhez: a Bécsi asszonyokhoz (vagy: „Bécsi nők”).
Winkler Gábor írja az „Operett” könyvében: Éppen megzenésíthető szövegkönyvet keresett, amikor felkereste a színész Emil Norini egy vaudeville-komédia alapján írt munkájával. Lehár nem volt elragadtatva a librettótól, de engedve a színház új bérlő-igazgatója, a magyar származású Wilhelm Karczag és különösen a gyakorlati munkát irányító Emil Steininger unszolásának, végül kötélnek állt, különösen, hogy az első számú bécsi kedvenc, Alexander Girardi bizonyos feltételek mellett elvállalta a főszerep eljátszását.

Lehár visszaemlékezése Girardira:
„…ma is tisztán emlékezem arra, mekkora kínokat okozott nekem az a tény, hogy Girardira osztották a főszerepet, aki akkor éppen művészete delelőjén állott. Persze büszke voltam rá, de volt egy kis baj is. A nagy, a híres Girardi számára kellett szerepet írnom, holott életemben soha még nem láttam őt. Elképesztően csodálatos dolgokat meséltek e nagyszerű színészről. Mindeközben gondosan el kellett titkolnom műveletlenségemet, melynek oka állandó katonakarmesteri szolgálati beosztásomban volt keresendő. Attól féltem, hogy visszaveszik tőlem a szövegkönyvet: még hogy olyasvalaki akar szerepet írni Girardinak, aki még sosem látta őt! Ám minden jóra fordult. S amikor aztán az egyik próbán végre meghallottam, ahogyan ez a páratlan előadóművész elénekelt nekem néhány taktust, egészen odavoltam.” (F.L.: Aus der Gesichte meiner Karriere [Karrierem történetéből], Die Stunde,Bécs, 1930. IV.27.)

(XXXVIII.)
Katonaindulói közül csak egy, az 1894-ben, Szarajevóban komponált Jetzt geht’s los volt igazán népszerű. S ennek az indulónak köszönhető, hogy Lehárból életfogytiglan operettszerző lett. Otto Schneidereit írja Lehár-könyvében: egy napon ugyanis azt írta neki Léon, hogy ha még mindig szándékában áll operettet írni, keresse őt fel. Lehár: „Amikor megkérdeztem, mitől döntött most végül mellettem, azt válaszolta, hogy hallotta Jetzt geht’s los című indulómat, s az sokkal többet árult el neki arról, hogy alkalmas vagyok operettek komponálására, mint a Kukuška.
Viktor Léon megkérdezte Lehárt, nem akarná-e megkomponálni a Drótostótot.

Lehár: „Kijelentettem, hogy szívesen, s ő – óvatosságból – csak az előjátékát adta át nekem. Egyhuzamban megcsináltam a munkát, s eljátszottam neki a zenét. Azzal az eredménnyel, hogy megkaptam a szövegkönyv többi részét is.[/i] (F.L.: Mein Werdegang [Fejlődésem útja], Die Zeit, Bécs, 1907. X. 25.)

„1902 tavaszától őszéig, egy fél éven át tehát egyszerre dolgoztam mindkét operettemen, a Bécsi nőkön és a Drótostóton. Úgyszólván vakon csöppentem bele az operettbe, melyről valójában alig volt fogalmam, s anélkül, hogy különösebben ismertem volna a műfajt… Tudatlanságom azonban előnnyel is járt, hiszen ily módon saját operettstílust alkothattam magamnak. Julius Bauer volt talán az első, aki ezt felismerte, s aki már sikereim előtt a jövő emberének nevezett.” / F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912.) Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

(Folytatom)
558   Búbánat • előzmény553 2017-08-30 12:14:38
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXVI.)
A szikrázó szellemiségű, a művészetekért rajongó, ám extrém viselkedésű, gyakran szabadszájú dáma, Metternich Paulina felfigyelt Lehárra; talán a Grillparzer-induló, vagy a még sikeresebb Nechledil-Marsch nyerte meg tetszését, nem tudni. Ami tény: a hercegnő kérte fel a legközelebbi, a Zsófia-teremben sorra kerülő vigasság címadó keringőjének megkomponálására. ’Arany és ezüst’ volt a jelszó.

/Forrás: Gál Róbert: „Óh, lányka, óh lánykám… - Lehár, az operett fejedelme” Rózsavölgyi és Társa, 2006./

Lehár emlékezik: „Erre aztán nekiültem, s valami különösen szépet próbáltam kigondolni. S úgy hittem, hogy sikerült.’ - A bál fő attrakciója az „Arany és ezüst”- keringő volt. Mind ez ideig úgy volt szokás, hogy az estélyeken előbb eljátszották a címadó keringőt, s csak azután kezdődött a tulajdonképpeni bál. Ám ezen az 1902. január 27-én, e hétfői napon, ’alighogy felcsendült az első téma, amikor felzsongott a terem, az emberek fecsegtek, nevettek, táncoltak. A végén némi taps, ismétlést kértek, s ez volt minden. … Meg sem próbáltam, hogy valami nagyobb zenemű-kiadónak adjam el a kinyomtatás jogát. Chmel kiadó ötven forintot ajánlott érte; elfogadtam, s szentül meg voltam győződve, hogy az Arany és ezüst-epizód ezzel véget ért.”

/Bernard Grun: Gold und Silber, München és Bécs, 1970./

Chmel sürgősen eladta a keringőt a londoni Bosworth and Co. cégnek, s az rövid időn belül óriási üzletet csinált vele. Lehárnak ebből semmi nem jutott: ama ötven forinttal egyszer s mindenkorra kifizették.”

1902 márciusában a parancs a 26. ezredet Győrbe szólította. Lehár úgy döntött, hogy leveti a császári és királyi hadsereg uniformisát, és kilép a hadseregből. Ezzel lezárult a tizenkét évig tartó katonakarmesteri korszaka, szabad ember lett, jövőjét zenei talentumára építheti.”

/Forrás: Gál Róbert: „Óh, lányka, óh lánykám… - Lehár, az operett fejedelme” Rózsavölgyi és Társa, 2006./

(Folytatom)
553   Búbánat • előzmény552 2017-08-29 13:06:44
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXV.)
Lehár és Mahler kapcsolata

Lehár benyújtotta művét (Kukuska) a bécsi Operánál. Immár 1897 ősze óta olyasvalaki volt az igazgatója, akit a zeneszerző még a prágai időkből ismert: Gustav Mahler. S Mahler sehogy sem, semmi módon nem tudott dönteni. Kétségbeesésében Lehár a következő sürgönyt küldte neki:

„Alázatosan kérem nagyságod jelenlété operám előadásán, melyet magam vezénylek. Nagyságod kezében van művem sorsa, jövőjéről egyes egyedül nagyságod dönthet. Lehár Ferenc” /Bernard Grun: Gold und Silber, München és Bécs, 1970./

Mindhiába: Mahler nem válaszolt.

Lehár 1899. november 1-től ismét Bécsben volt, ismét katonakarmester.

[…] Lehár még mindig nem temette el azt az álmát, hogy a bécsi opera is bemutatja a Kukuskát. Mint bécsi katonakarmester egyszer a közeli Badenbe kellett utaznia.

„Közvetlenül a vonat indulása előtt beléptem egy fülkébe, ahol egy úr ült, újságjába mélyedve, Alighogy helyet foglaltam vele szemben, alighogy a vonat kigördült a pályaudvarról, útitársam rosszkedvűen félredobta az újságot. Lehet, hogy éppen a színházi rovatot olvasta… Erős, szemüveglencséken keresztül Gustav Mahler, az Operaház igazgatójának szemei szegeződtek rám! Hónapok óta vártam a döntését a Kukuska dolgában. Sorra-rendre csődöt mondott minden próbálkozásom, hogy színe elé kerüljek. Nem válaszolt távirati esedezésemre, hogy hallgassa meg az előadást Budapesten. S most egyszerre szemtől szemben ültem azzal az emberrel, aki kezében tartotta sorsomat! Micsoda lehetőség! Ilyen az emberéletben csak egyszer akad!
Persze, egyfelől… Másfelől a legvadabb történetek keringtek Mahlerről. Sündisznóállásba vonult számtalan ellenfelével szemben, egzaltáltnak, fanatikusnak mondták. Nemrég egy katonazenekar masírozott el az Operaház előtt, s vidáman fújta a Nibelungok motívumaiból összeállított indulót. Azt mondják, Mahler a Wagner elleni istenkáromlás hallatán dührohamot kapott, s megesküdött, katonakarmester soha többé nem teszi a lábát az Operába. Én meg pont most egyenruhában voltam! A galléromon díszelgő arany lant nyilván elárulta, hogy muzsikus ül vele szemben. Pillantása szinte átfúrta lényemet, lenéző, ellenséges, kihívó volt - legalábbis én így éreztem. Azt fontolgattam, hogy bemutatkozzam-e, beszélgessek-e vele semleges dolgokról. Ismertem magamat. Mivel még forró vágytam arra, hogy lássam operám bécsi előadását, már a harmadik mondatommal erről beszéltem volna. Netán kérdezzem egyenesen a művem sorsa felől? S akkor mi lesz, ha közismert szarkasztikus válaszainak egyikét vágja hozzám? Akkoriban még nem voltam annyira ura önmagamnak, mint ma… Ingadoztam hát a megszólítása és a lemondás között, s Mahler, aki jó emberismerő volt, talán észlelte, micsoda küzdelem dúl a szerény katonakarmesterben. Kemény, elutasításra kész szemei, mintha kissé ellágyultak volna. Végre elhatároztam, hogy legalább bemutatkozom, s a többit rábízom muzsikus-csillagomra. Éppen hozzáfogtam volna, hogy ’engedje meg…’, amikor megcsikordultak a fékek. Baden! Fel kellett pattannom, elköszöntem, mint az alvajáró, s keserű szívvel elhagytam a fülkét – anélkül, hogy Mahlerrel szót váltottam volna. Elvesztegetett lehetőség, gondoltam magamban szemrehányóan, operámat ugyanis nem fogadták el. Mahler alighanem csak futólag nézte át partitúrámat – egyet a sok száz közül.

Ma már örülök annak, hogy nem szólítottam meg. Mit is mondhatott volna nekem, az ismeretlen katonakarmesternek? Néhány közhelyet, amilyenek mindig kéznél vannak a kellemetlenkedő érdeklődők számára? Vagy legjobb esetben néhány zavart frázist, ha operámra terelem a szót? Mindkettő megfosztotta volna úti élményemet a maga bájától s szétrombolta volna azt a képet, melyet mindmáig megőriztem erről a zseniális, telivér muzsikusról.”

/Forrás: F.L.: Mein interessantes Reiseabenteuer (Érdekes úti élményem). Kézirat, 1930. ; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/


Mahler véleménye Lehárról az idők folyamán nyilván megváltozott.
Julius Sterntől tudjuk (Volkszeitung, Bécs, 1924.III. 9.), hogy egy alkalommal azt mondotta Josef Hassreiter balettmesternek: „fel szeretné kérni Lehár Ferenc operett-komponistát, hogy komponáljon balett-zenét az Opera számára, hisz a mai opera és a tánc nagyon is közeli rokonai egymásnak. S hogy úgy véli, Lehár vonzó lehetne az Operában is, főképp, ha finomabb muzsikát és sajátos ritmusokat nyújtana.” Hírlik, hogy Hassreiter kételkedett, vajon a bécsi Opera bemutatna-e egy Lehár-balettet, mégpedig azért, mert „Lehár bolond volna, ha egy operai balettre pazarolná az olyan ötleteket, amilyeneket az operettfinálék számára talál ki. Hányszor adhatnák egy évadban? Legfeljebb háromszor-négyszer. Nevetségesen csekély tantiemet kapna, míg az operettek, melyeket sok százas szériában adnak elő a világ minden elképzelhetetlen színpadán, milliókat hoznak neki. Vajon lemondana-e a dicsőség kedvéért a pénzről?”

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988/

(Folytatom)
552   Búbánat • előzmény551 2017-08-29 13:04:43
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXIV.)
„A Kukuska hazai fogadtatása vegyes, hol dicsérő, hol kritikus, a túlzásoktól sem mentes.

A Pesti Napló szerint a század utolsó éveinek legkerekebb darabja, Lehár Kukuskája a francia irány szülötte. Lehár szuverén mestere a zeneszerzés technikájának, hamarosan a bécsi operett vizeire evezhet. Tágas, szivárványos triolákat ír a zenekarnak, énekszólamai parlandók, bőven használja a szóló- és kóruszsánert.

A Kukuska ’félsikere’ még nem tette lehetővé az egzisztenciálisan önálló muzsikusi életet, ezért – akarata ellenére, kényszerből – 1895 őszétől 1902 nyaráig a 26. gyalogezred zenekarának karmestere marad, de a kibontakozó tehetségét utóbb szerencse kíséri…

/Forrás: Gál Róbert: „Óh, lányka, óh lánykám… - Lehár, az operett fejedelme” Rózsavölgyi és Társa, 2006./
551   Búbánat • előzmény548 2017-08-28 13:52:17
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXIII.)
Mint Budapesten szolgáló katonakarmester újult erővel lát a Kukuska átdolgozásához.

Lehár mindenekelőtt azon igyekezett, hogy a budapesti operánál helyezze el a Kukuskát.

Végül is a Királyi Operaház elhatározza a mű bemutatását. A pesti bemutatóra 1898. május 2-án került sor. Az előadást kétszer is felújítják; 1901. december 8-án, Lehár vezényletével, illetve 1907. április 28-án új változatban, Tatjána címmel.

Lehár írja visszaemlékezésében :

„Káldy igazgató roppant jóindulattal volt irántam, de semmire nem tartotta a művet, mákszemnyit sem hitt a tehetségemben, s üres szavakkal igyekezett megnyugtatni. Az Operaházban egyébként nagyon is érdeklődtek a darab előadása iránt. Az együttes egyik énekese, Várady Sándor lefordította a művet. Máder Raoul, az akkori első dirigens is bízott bennem valamennyire, s azt javasolta, intézzük el röviden az ügyet: másnapra írjuk ki a próbatáblára a Kukuska próbáját, így kész tények elé állítjuk a direktort. Amikor később találkoztam Káldyval a kávéházban, gratulált nekem operám elfogadásához, és közölte, hogy a próbák már elkezdődtek. A budapesti előadáson jelentős sikert aratott a mű.”

/Forrás: F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

Lehár köszönő levele Keglevich intendánsnak, a Magyar Királyi Operaház igazgatójának

(Magyar Állami Operaház archívuma)

Kegyelmes Úr!

Engedje meg Nagyméltóságod, hogy hálás köszönetünket fejezzük ki Kegyelmességednek a Kukuska elfogadásáért s ama nagylelkű támogatásáért, hogy szerény művünk oly fényes kiállításban, a legmagasabb művészi igényeket is kielégítő remek előadásban mutattatott be a közönségnek.
De ezen kívül igaz benső köszönettel tartozunk a minden tekintetben fényes előadásban közreműködött faktoroknak, a dirigensnek, a kartanítónak, a scenikai főfelügyelőnek, a magánszereplő művészeknek, a zene- és énekkarnak, mely erőknek a legnagyobb lelkesedéssel s szeretettel kifejtett összműködése az előadást oly művész becsűvé tette, minőt remélni nem mertünk, s amely párját messze földön nem egyhamar találja meg.

A hálaérzet leküzdhetetlen ereje tolmácsoltatja velünk a fentebb mondottakat, s melyhez még azon kérelmünket bátorkodunk csatolni, hogy Excellenciád bennünket nagybecsű jóindulatában és támogatásában továbbra is részesíteni kegyeskedjék.

Fogadja Nagyméltóságod kiváló tiszteletünk megnyilvánulását.

Budapesten, 1899. május 3-án

Lehár Ferenc

/Forrás: Magyar Állami Operaház adatszolgáltatása – 1988. március 18.; Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

(Folytatom)
548   Búbánat • előzmény547 2017-08-27 13:12:00
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXXI.)

Lehár tehát újra Budapestre érkezve, mindent megmozgat, hogy a Kukuskát Pesten is előadhassa. A magyar fővárosban a nagyvilági művész életét éli. Életstílusát édesanyja örökítette meg az Antal fiához írt levelekben.:

Tele van önbizalommal… Rosszullét fog el, ha elgondolkodom felette. Elképzelhetetlen, hogy egészséges emberben ne legyen több önfegyelem. Reggel nyolckor kel. Megfürdik, újságot olvas, majd reggelizik. Aztán fél órát dolgozik. Ebéd után négyig alszik… Másutt meg ezt írja Neubrant Krisztina: „ Kopott köpenyben, gyűrött nyakkendőben jött haza. Hiányzott az órája és a gyűrűje – majd idézi fiának jövőbe látó szavait -,: ’majd meglátják, sosem akarnak nekem hinni’.”

/Forrás: Bernard Grun: Dejiny operety. Opus, Bratislava, 1980.; Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

Megint más helyen ezt írja az édesanyja Antalnak:

„… Azóta minden úgy van, mint régen. Ferenc befejez egy balettbetétet, reménykedik és álmodozik. Nyolcadikán megjött a postás. Ötvenegy forint tantiemet hozott az első két előadás után. Most egy hónapot várhat a következő elszámolásra. Ferenc negyvenegy forintot megtartott, tíz forintot nekem adott. A pénzen azonnal fát vettem. Ferenc százhetven forintot adott ki Lipcsében, és mindenét elzálogosította. Most Prágában vannak kilátások. Egy hónapig akar ott maradni, s mindent maga akar betanítani. Mibe fog ez kerülni! Mindenütt úgy lesz-e, hogy háromszor annyit költ, mint amennyit keres?

Apa talán jobban hitt a fia jövőjében, ám Antalhoz intézett leveléből kicsendül a szkepszis is :

„Biztosra veszem a sikert. Más lapra tartozik, hogy Franci képes lesz-e, hogy sikerét kiaknázza. Azt hiszi, ha szép sikere lesz, csak úgy dől hozzá a pénz; ez persze nincs így, most mindenekelőtt a kereskedőembernek kell a dolgokhoz hozzálátnia, s ilyenként Ferenc a legügyetlenebb ember, akit valaha is láttam.”

(Forrás: Anton Lehár: Unsere Mutter (Anyánk), Bécs, 1930.

(XXXII.)
Hogy pénzt keressen, ismét katonakarmesterkedik: a 87. gyalogezred zenekarát bízzák rá Triesztben. Majd ismét Polába vezénylik. De csakhamar Pestre siet, mert édesapja súlyosan megbetegedett:

Lehár írja visszaemlékezésében: :

„Apám, aki a Kukuska partitúrájának minden hangjegyét a szívébe zárta, arra kért, hogy játsszam el neki, ott az ágya mellett a Kukuska előjátékát. Szörnyen nehéz szívvel, de átéreztem azt, hogy atyámnak utolsó órájában örömet szerzek, e megható pillanatban tudásom egész erejével játszottam. És drága jó atyám egyre jobban elhaló arcjátékából láttam, hogy megelégedettség, boldogság ült ki arcára abban a keserves órában, amikor a kaszás ember az ágyához lépett. Soha az életemben ennél szebb és nagyobb elismerés nem jut ki nekem.”

/Forrás: Híres zenészek. Wolfner Kiadó, Budapest, 1912.; Lehár Ferenc élete - A Zene 1941/1.; Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

Egy másik forrásból is megtudhatjuk, hogy mit érzett Lehár édesapja elvesztésekor:

„E férfiú halála váratlan, súlyos csapást mért az egész családra. Különösen engem érintett igen súlyosan ez a veszteség. Csak most tudtam meg: újra meg újra végigtanulmányozta a Kukuska partitúráját kottafejről kottafejre, nagyon is méltányolta a művet, s csak az indította arra, hogy visszafogja komponálásra irányuló biztatást, hogy félt: feladom biztos állásomat. Még halálos ágyán is arra kért – miután Polából hozzá siettem -, hogy játsszam el a Kukuska nyitányát. Megható volt a pillanat: nehéz szívvel játszottam, s mégis igyekezte, hogy még egyszer utoljára örömet szerezzek annak az embernek, aki érezte: közeledik a vég. A haldokló arcvonásaiból felém ragyogott az a belső bizalom, hogy gyermeke végül majd sikert arat. Soha életemben ennél nagyobb elismerés nem érhet.”

/Forrás: F.L. „Mein Werdegang” (Fejlődésem útja). Die Zeit, Bécs, 1907. X. 25.

Id. Lehár Ferenc 1898. február 7-én halt meg Budapesten. Fia már áprilisban visszatért a fővárosba, és apja után átvette a 3. bosnyák zászlóalj zenekarának vezénylését.

(Folytatom)
547   Búbánat • előzmény546 2017-08-26 07:47:40
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXX.)
Lehár az Adria partján Felix Falzari, velencei születésű korvettkapitány ösztönzésére orosz témájú operát komponált, a Kukuskát. Falzari írta a dalmű szövegét. Az ősbemutató Steegmann udvari tanácsos ajánlásával a lipcsei Városi Színházban volt 1896. november 27-én.
A darab keletkezéséről, előzményéről így ír Lehár:

„… Falzari hozott magával egy szövegkönyvet, melynek története a Volga partján játszódott. Megtetszett és elkezdtem írni a zenét. Tíz hónap múlva kész voltam vele. A tiszti kaszinó termében mutattuk be, kicsit furcsa módon, énekesek nélkül. Falzari elolvasta egy-egy jelenet szövegét, és én utána a zenekarral lejátszottam a hozzá illő muzsikát. A közönség így is elismerő tapsokkal jutalmazta operámat, melynek a Kukuska volt a címe.”

„Kukuska” szó egyébként kakukkot jelent. Amikor a kakukk rügyezéskor először megszólal, a szibériai rabokban felébred a remény, hogy számukra is eljön a tavasz.” „Steegmann udvari tanácsos elfogadta a Kukuskát a lipcsei Városi Színház számára. Ezért feladtam tengerészkarmesteri állásomat, s Falzarival együtt Lipcsébe utaztam.”

Lipcsében Tatjána címen mutatták be a Kukuskát. Lehár ekkor azt mondja magáról: „A földkerekség legboldogabb embere voltam ekkor.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/

Szüleinek ezt írja:
„Nem vagyok én katonakarmesternek való, túl kényes hozzá a becsületem!... Hát nem bocsátjátok meg fiatoknak, hogy végre valahára lerázza magáról a szolgaságot? Attól a perctől fogva, hogy valóra váltottam elhatározásomat, úgy érzem, mintha újjászülettem volna! Eljő majd a nap, amikor meg fogtok érteni!”

/Forrás: Ernst Decsey: Franz Lehár, Bécs, 1924.; Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

A Neues Wiener Journalnak /Wiener Porträts. Franz Lehar (Bécsi portrék: Lehár Ferenc)/ így nyilatkozott 1903-ban:
„Premier Lipcsében! Gondolják csak el: fiatalemberként érkezem a városba, látom, hogy mindenki a próbákkal foglalatoskodik, hallom a muzsikámat, látom, ahogyan életre kel a művem, amiről eleddig csak álmodoztam. Alighanem ez volt életem legboldogabb órája!”

Lehár:
„Egy orosz katona beleszert egy volgai halászleánykába. A lány kedvéért őrszolgálat közben elhagyja posztját. Szibériába száműzik. A leány követi őt a kárai aranybányába, ám ott már nem találja kedvesét: az, a csalóka szibériai tavasz csábításának engedve, elmenekült. A szerelmesek a végtelen hómezőkön találnak egymásra, hogy a halálban egyesüljenek.
Fiatalos lendülettel és lelkesedéssel, egyetlen nekifutásra írtam meg a művet, s ma sem kell szégyellnem a partitúrát. Ráadásul fiatal, teljesen ismeretlen zeneszerző létemre még szerencsém is volt. Találtam kiadót, aki kinyomatta az operát, azután meg rám talált a lipcsei Városi Színház, ahol 1896. november 27-én sor került az ősbemutatóra.
Már odautaztam jó előjellel lepett meg a sors. Egy eladdig teljesen ismeretlen útitársam elmondta, hogy ő tervezte és festette az opera díszleteit, melynek roppant fiatal szerzője kétségtelenül nagy jövőnek néz elébe. Az illető nem volt más, mint Kautsky, a híres színpadtervező. S éppen ő tervezte operám díszleteit! A bemutató napján a – mostani ismereteim szerint nyilván felbiztatott – legidősebb díszletezőmunkás jóakaratúan vállon veregetett, és megjósolta, hogy hatalmas sikerem lesz. Tíz márkát adtam neki, jószerint minden vagyonomat. Amikor azután hadnagy öcsémet, akinek csak két nap szabadsága volt, s aki idesietett az erdélyi Brassóból, meghívtam vacsorára, hogy megünnepeljük a premiert, én magam nem ettem semmit. Meglévő készpénzemből nem fióutotta volna kettőnkre.”

/Forrás: „F.L. erzählt” (L.F. mesél), Das Deutsche Podium, Berlin, 1940. IV. 26.; Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

A mű nem maradt meg a színház repertoárján.
„Néhány szólista megbetegedett az ötödik előadás után, közbejött Bellincoli vendégjátéka, s a Kukuska hét előadás után nyomtalanul kimúlt. Ott álltam hát pénz nélkül, állás nélkül.”

Nem tehetett mást, mint hogy egyelőre a szüleihez költözzék Budapestre – akkor már Szarajevót ott hagyták, mivel a 3. boszniai gyalogezredet Pesten állították fel, az apa volt az ezredzenekar főnöke…

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

(Folytatom)
546   Búbánat • előzmény545 2017-08-24 21:54:13
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből


(XXVII.)
Lehár Ferenc losonci állomáshelyét és állását otthagyva az Adriai-tenger melletti Polában jutott új munkalehetőséghez: a haditengerészet köteléke zenekarának lett a karmestere. Erről a váltásról később így nyilatkozott:

„1894-ben történt, hogy atyai barátom, Komczák arról értesített, hogy megbíztak a katonakarmesteri állással a szép Pola városában. Igencsak csábosnak találtam 24 éves fejjel ezt az állást. Maga az, hogy száztíz ember állt a rendelkezésemre, köztük több mint harminc zenetanár, őrmesteri rangban – ó, mit jelentett ez egy magamfajta ifjú muzsikusnak!”

/Forrás: „Lehar als Marinekapellmeister. Erinnerungen des Komponister. (Lehár mint tengerészkarmester.); A zeneszerző emlékeiből. Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1916. VI. 10.); Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

(XXVIII.)
Pola fontos állomás lett Lehár Ferenc életében. Nemcsak a K.u.K. regiment mundérját cserélte fel az elegáns tengerésztiszti egyenruhával, de egy új világot is megismert. Itt kezd túllépni provinciális szemléletén, s első ízben ismerkedik „Európával”. [b] II. Vilmos német császár meglátogatta a polai haditengerészeti támaszpontot.
[/b] A Tiszti Kaszinóban hangversenyt adtak a tiszteletére. Európa leghatalmasabb uralkodója az ünnepség után telefonon gratulált Lehárnak és érdemrenddel tüntette ki.

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Híres zenészek.,Wolfner Kiadó, Budapest, 1912., 197. o./

(XXIX.)
Lehár 1895 júniusában élete első tengeri utazására vállalkozott:

„Egy napon megtudtuk, hogy a Monarchia hajókat küld Kielbe, az Északi- és Keleti-tenger közötti csatorna ünnepélyes megnyitására. Az útiterv szerint odamenet Spanyolországot és Angliát érintettük volna, a visszaúton pedig Franciaországot és Gibraltárt. Lóhalálában rohantam Falzari barátomhoz, elmondtam, mennyire vágyom, hogy én is végigcsinálhassam ezt az utat. Falzaro lehűtötte reményeimet, azt mondta, a tengerészkarmesternek sajnos Polában kell maradnia., s verjem ki a fejemből ezt az illúziót. Erre levelet intéztem báró Sterneckhez, az admirálishoz, és egy hétre rá megjött a parancs, hogy a tengerészkarmester harminc válogatott muzsikussal egyetemben szálljon hajóra – a Mária Teréziára! A hajón legelőször is a parancsnoknál, Károly István főhercegnél jelentkeztem. Első szavai hozzám ezek voltak: ’Az a kívánságom, hogy minden műsorban szerepeljen legalább egy magyar zeneszám!’ Így feleltem: ’Királyi fenség, ez nem fog nehezemre esni, hisz magyar vagyok, s így elég nagy repertoárom van magyar darabokból.’ A főherceg hibátlan magyarsággal így v válaszolt: ’Nagyszerű, ezek szerint jól megértjük majd egymást!’
Akkoriban igen flottul hegedültem, összeállítottam magamnak számos, sajátosan magyaros hegedűszólót, s ezeket minden áldott nap el kellett játszanom, ha esett, ha fújt, még szélviharban is. Csak a Biscayai öbölben volt olyan hallatlan vihar, hogy minden hangszer elnémult, a fedélzeten csak kifeszített kötelek mentén tudtunk közlekedni. Hogy mi egyebet láttam az út során? Csak címszavakban sorolhatom: Gibraltárból vonaton mentünk Rondába - a dél-spanyolországi Malaga tartomány egyik városába -, ebbe a nevezetes, borzongató szakadékokkal szabdalt magaslati üdülőhelyre, onnan Lineába – Cadiz tartományban -, hogy megnézzük a bikaviadalt, onnan át Tangerbe – észak-marokkói tartományi székhely a Gibraltári-szoros mentén -, ahol a német konzul óva intett attól, hogy bemenjünk a városba. Hajóutunk alatt rengeteg repülőhalat láttunk, egyszer egy cápát is. Éjszaka gyakran haladtunk lángolónak tetsző hullámokon át – ez volt a tengeri fény. Megemlíteném még a délibábot is, amikor is valamennyi hajót fejen állva, vitorlával és kéménnyel lefelé láttuk a horizonton.
Kielben nagy volt az ünnepség. Valamennyi náció hadihajói megjelentek, s parancsszóra üdvlövéseket adtak le, hogy az ember már attól tartott: elsüllyed az egész világ.
Két hónapos út után visszatértem Polába, s úgy éreztem, mintha kicseréltek volna, mintha más ember lennék.”

/Forrás: „Lehar als Marinekapellmeister. Erinnerungen des Komponister. (Lehár mint tengerészkarmester.); A zeneszerző emlékeiből. Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1916. VI. 10.); Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

(Folytatom)
545   Búbánat • előzmény544 2017-08-23 08:59:04

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXV.]
A Szüsz Lajos kávéházában kirobbant „losonci affér” - és következménye: Lehár véglegesen távozik Losoncról.

Erről a fejleményről Lehár Ferenc így számol be:

„Losonci tartózkodásomnak azután a hegedűjátékom vetett véget. Semmivel sem tudtam a jobban a magyarokból álló közönség szívéhez férkőzni, mint amikor a hegedűt vettem a kezembe, s a zenekartól kísérve, előbb hangulatos, lágy andalító magyar dalokat, majd tüzes csárdásokat játszottam egész cigánymódra. Az egyik estén, 1893. esztendő december havában, hangverseny után farkasétvággyal láttam hozzá a vacsorámhoz, amikor egy törzstiszt, a pincér útján fölszólított, hogy hegedűszólón játsszam el egyik kedvenc dalát. Művészbüszkeségem fölháborodott az ilyen eljáráson és visszaüzentem, ugyancsak a pincér útján a törzstisztnek: ’Én nem vagyok cigányprímás! Ha az úr akar valamit tőlem, hát jöjjön el ő maga és kérjen meg, és ne üzengessen nekem a pincérrel.’ Összetűzésre került sor és bár a tisztikar rokonszenve az én oldalamon volt, mégis mint fiatalabbat, bocsánatkérésre szólítottak föl. Erre én állásom fölmondásával válaszoltam.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Híres zenészek.,Wolfner Kiadó, Budapest, 1912., 196. o./

Az előbbi históriának egy másik változata, ugyancsak Lehár szavaival – másik forrásból:

„…Egy némileg kínos konfliktus révén ráadásul elvesztettem losonci állásomat is. Zenekarommal koncertet adtam a tiszti kaszinóban, s éjféltájban vissza akartam vonulni. Ekkor egy őrnagy felkért, játsszak neki egy hegedűszólót, amit a kései időpontra való tekintettel visszautasítottam. Az őrnagy azonban kitartott óhaja mellett, végül erős kifejezéseket is használt, amire sarkon fordultam és átmentem a szomszédos biliárdszobába. Másnap ezredraportra rendeltek; az ezredes felszólított, hogy kövessem meg az őrnagyot. Tiltakoztam, és azt mondtam, hogy nem vagyok cigány, aki parancsra bazsevál. Az ezredes felmondással fenyegetett, én azonban már magammal is hoztam a felmondásomat. Ez az eset döntő hatással volt további életpályámra, mert kikerültem ebből a sárfészekből, s bele egy vadonatúj környezetbe.”

/Forrás: F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/

Lehár losonci búcsúkoncertje
A helyi lap erről így tudósított:

„Lehár karmester búcsúhangversenyét szerdán febr.28-án esti 8 órakor tartja meg a Vigadó nagytermében a következő műsorral:

… 5. ifj. Lehár Ferenc: Az utolsó üdvözlet – hegedűszóló
… 6. ifj. Lehár Ferenc: Tarkaságok a hangok világából – egyveleg
… 27. ifj. Lehár Ferenc: Adria keringő

A körünkből távozó kedves karmester egyúttal minden jó barátainak és ismerőseinek, kiktől személyesen nem búcsúzhatott el, lapunk útján mond szívből eredő ’Isten hozzád’-ot, forrón köszöni a losonci közönségnek iránta tanúsított rokonszenvét, és kéri, hogy továbbra is jól emlékezzék meg róla, valamint, hogy ő előtte is a Losoncon töltött idő felejthetetlen lesz!”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Losoncz és Vidéke, 1894. február 4./

Hogy milyen népszerű volt Losoncon a 25. gyalogezred zenekarának karnagya, azt a losonci hölgyek ajándéka is érzékelteti. A búcsúzó Lehárnak egy karnagyi pálcát adtak, aranyozott kis lanttal díszítve, az alábbi szöveggel:

„Ifjú Lehár Ferencnek, Losonc
város hölgyei…”
Losoncon, 1894. március 4.”

S amikor elindult a vonat Lehárral a losonci állomásról, a búcsúzók sokasága integetett. A cigánybanda pedig kedvenc nótájával búcsúztatta: „Cserebogár, sárga cserebogár…”

(XXVI.)
Még ezen időszak történései:

[b Lehár írja:[/b] „Apám azonban sehogy sem tudott beletörődni abba, hogy ne legyek katonakarmester. Ezért azután Ausztria és Magyarország egyetlen haditengerészeti zenekarának karmesteri állására pályáztam, s a 120 pályázó közül én lettem a győztes.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Híres zenészek.,Wolfner Kiadó, Budapest, 1912., 196. o./

Szülei ekkor Szarajevóban laktak. Lehár oda megy családjához. Onnan értesíti a losonciakat élete további alakulásáról. Lélekben és gondolatban tehát még mindig Losoncon van. A losonci újság az alábbi hírt teszi közzé:

„Lapunk munkatársa csütörtökön délben a következő szövegű táviratot kapta Szarajevóból:
’A katonai tengerészet karnagya vagyok. 3000 forint fizetéssel… Lehár.’ S ha sajnáltuk is eltávozását, most örülnünk kell nagy szerencséjének.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Losoncz és Vidéke, 1894. március 18./
544   Búbánat • előzmény543 2017-08-22 17:17:01
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XXII.)
Losoncz és Vidéke, 1892. február 7.

„Tiszti estély – január 31.”

„A választás szele szétfújta az ezredet a megye négy tája felé, s így nolens volens cserbenhagyták a tiszt urak a kedves múzsát, s míg ez szomorúan vonult el, Apollo diadallal vonult helyére szombaton este, január 31. losonci dalnok mesterét Lehár Ferenc cs. és kir. karmester urat állítva a művészet pódiumára, kezébe adva a hegedűt, hogy az sírjon s ríkasson, hisz utána következő táncban úgy is kacaghatunk eleget. – S a karmester úr játszott, ahogy játszani szokott, művésziesen! Karmester úr! Ön felidézte bennünk a szerelmi érzetek tengerét. De sok ’boldogtalan szerelmes’ boldog lenne, ha kedvesét az Ön ’ Serenade romantiqué’-jével tudná ablaka alatt meglágyítani.”

(XXIII.)
Az első operettet minden valószínűség szerint Losoncon vezényelte. Ez volt a Toggenburg lovag. A korabeli sajtó erről az előadásról is megemlékezik:

„[…] a függöny múzsa alakjai biztatóan mosolyognak. Lehár Ferenc karmester úr odaült dirigens székéhez, megsuhintja az ütemvesszőt, s a zenekar játssza a nyitányát az operettnek, amelynek zenéjét Mägele Ferencz szerzette… S midőn az utolsó akkord elhangzott, a teremben tapsvihar táncolt végig, s míg ez hódolatul szólt a szereplőknek… Lehár Ferenc karmester úrnak, ki fáradságot nem ösmerő buzgalommal emelte oly magas művészi tökélyre az éneket s adta a finom zenét.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Losoncz és Vidéke, 1892. február 21./

(XXIV.)
A magyar társadalom 1894-ben ünnepelte Jókai Mór írói munkásságának ötvenedik évfordulóját. Az eseményről az egész országban, szinte mindenütt megemlékeztek. Egy Jókai- ünnepségre Losoncon is sor került. Lehár – aki feltehetően jól ismerte a szintén komáromi Jókait – maga is részt vett földijének való tiszteletadásban. A helyi lap így számol be az eseményről:

„A helybeli állami tanítónőképző intézet Jókai Mór tiszteletére nagyszabású jótékony célú hangversenyt rendez f. évi febr. hó 10-én a ’Vigadó’ nagytermében.
A műsor a következő:

1. Perzsa díszinduló, ifj. Lehár Ferenctől; előadja a tanítóképző-intézeti ifjúság zenekara.

2. Jókai méltatása című felolvasás; tartja Nagy Iván áll. tképző-intézeti tanár.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Losoncz és Vidéke, 1894. február 4../
543   Búbánat • előzmény542 2017-08-21 08:46:11
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XIX.)
„Losoncz és Vidéke” szívesen foglalkozott a katonazenekar fellépéseivel. Méltatása Lehárról:

(„Katonai hangverseny.) Folyó hó 11-én este tartatott meg a vigadóban az első katonai hangverseny ifj. Lehár Ferenc új karmester vezetése alatt. A fiatal zenész a zenekart nagy tűzzel és buzgósággal vezényelte, mi a zenekart is láthatólag magával ragadta; de különösen magán hegedűjátékával (czigány, helyesebben magyar tánczokat játszott) oly tetszést és elismerést aratott, akár mint az igazi virtuózt illeti.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Losoncz és Vidéke, 1890. október 19./

(XX.)
De nemcsak a losonci közönség figyelt fel az ifjú Lehár Ferencre. Az ezred parancsnoka, báró Fries ezredes kinevezte 17 éves leánya mellé énektanárnak. Erről a „pedagógiai” küldetésről Lehár így vélekedik:

„Bőbeszédűen azonnal kinevezett lánya énektanárává. Bevallhattam volna-e, hogy a konzervatóriumban valójában hegedülni tanultam? Nem is kissé jöttem zavarba, amikor szemtől szemben álltam Fries Vilma baronesszel, egy csinos, 17 esztendős lánnyal. Némi skálázással és dalocskákkal kezdtük. Az ifjú hölgy igen hamar észrevette, hogy nem értek az énektanításhoz. Legszívesebben visszarohantam volna az ezredes papához, de nem volt mit tenni: a parancs, az parancs. Fries Vilma ugyan nem tanult meg tőlem énekelni, de már a második órán elénekelt egy dalocskát, amit neki komponáltam. Ó, de sokszor próbáltuk a Vége már! című dalt… Mindig találtam kivetni valót az előadásában, ő pedig énekelt, míg be nem rekedt. Némi döbbenettel ébredtem rá, hogy énekmesteri módszerem korántsem az igazi, s hogy még teljesen tönkre is tehetem szerény hangocskáját. Így hát megegyeztünk abban, hogy betegnek tetteti magát mindaddig, míg elfelejtődik énekmesteri funkcióm.”

/F.I. Gesangmeister sein ist schwer (Nehéz énekmesternek lenni), Berliner Illustrierte Zeitung, Berlin, 1938 márciusi, Ausztriának szentelt különszám /

(XXI.)

A „keringőkirály” találkozása a későbbi „operettkirállyal” – Bécsben

Losonci karnagy korában, amikor az egész világ Johann Strausst ünnepelte, Bécsben nagyszabású hangversenyt rendeztek a „keringőkirály” tiszteletére. Az Osztrák-Magyar Monarchia minden részéből összejöttek az énekesek, zenészek, karmesterek, hogy tisztelegjenek a nagy mester előtt. A koncert végén küldöttségek fejezték ki jókívánságaikat Straussnak. Különös színfoltja volt az ünnepségnek, amikor a színpadra két katonakarmester lépett, s a cs. és kir. hadsereg nevében átnyújtották az ünnepeltnek a tisztelet koszorúját.
Az egyik karmester Karl Komczák, a Bécsben állomásozó 84. gyalogezred, a másik Lehár Ferenc, a losonci 25. gyalogezred zenekarának dirigense volt.

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Bernard Grun: Dejiny operety. Opus. Bratislava, 1980., 285. l./

Ekkor találkozott a „keringőkirály” a későbbi „operettkirállyal”. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Strauss és Lehár szemtől szemben látták egymást. Lehár így emlékezik meg:

„Szinte látom még magam előtt, a koromfekete festett hajával és bajuszával. Látszott, hogy öreg és gyenge. Ám amint fellépett a magas karmesteri dobogóra, azon nyomban mintha kicserélték volna. Már a keringő első hangjai után elkezdett a zene ritmusára hajladozni; mintha csak táncolna. Hatalmas taps töltötte be a túlméretezett hangversenycsarnokot, szinte elnyomta a zenekart. Így hát megadatott, hogy halála előtt valóságos valcerkirályként láthassam még Johann Strausst, bécsi népe elismerése és ünneplése közepette.”

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995.; Bernard Grun: Gold und Silber (Arany és ezüst), Mümchen és Bécs, 1970)
542   Búbánat • előzmény541 2017-08-20 20:16:09
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XVI.)
A losonci esztendőkről…

„Húszéves voltam ekkor – még ma is örömmel gondolok vissza a losonci kis helyőrségre, ahol a katonabanda szervezése volt a legfőbb feladatom. Hiszen alig volt hivatásos zenész a zenekarban, s a zeneértő újoncokkal kellett dolgoznom. Losoncon egyébként komoly munkát is folytattam, kvartettet alakítottam… Általában Losoncon igen jól éreztem magam. Ott írtam első operámat is. Mlcoch főhadnagy, egy zseniális fiú írta a librettót, melynek zenéjével egy operapályadíjra jelentkeztem. A díjat nem én nyertem el, de megvigasztalt, hogy az ’első kutyák és az első operák a sutba valók’. – írja később a losonci évekről. Az említett szerzemény a [b] Rodrigo [/i] című opera. A művét nem íróasztal és zongora mellett szerezte, hanem a „zenekarral” hangszerelte. A hibák így mindjárt nyilvánvalóak lettek.

/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995; Híres Zenészek, Wolfner Kiadó, Budapest, 1912., 196 l./

(XVII.)
Ezt a zeneszerzői stílust így jellemzi:

„Losoncon a katonazenészek, élükön az őrmesterrel, minden jelenet után tapintatosan értésemre adták, hogy tetszik-e nekik, amit komponáltam vagy sem. Ha tetszett a muzsika, az őrmester biztatóan a vállon veregetett, ha nem úgy szó nélkül… átballagtak egy korsó sörre.

/Forrás: Gál György Sándor – Somogyi Vilmos: Operettek könyve, Budapest, Zeneműkiadó, 1959., 379. l./

(XVIII.)
Ahhoz, hogy Lehár zeneszerzővé és zenekarvezetővé fejlődjék, tulajdonképpen a ’losonci remeteség’ adott igazán alkalmat:

„A zenekarnak nem volt túl nagy repertoárja, s próbákkal sem terhelték agyon. Így hát teljességgel a rendelkezésemre állt, s segítségével annyit kísérletezhettem rajta, amennyit akartam. „

/Forrás: F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912)/

(folytatom)
541   Búbánat • előzmény540 2017-08-19 11:55:10
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

XIV.
Lehár Ferenc a prágai konzervatóriumi diploma megszerzését követően Barmen-Elberfeld városában kezdte meg működését: színre lép a hegedűművész és a dirigens. Az ottani színházban talált állást mint koncertmester – de nem sokáig tartott ki:

„ Bár vonakodva s csakis anyagi megfontolásból fogadtam el az állást, igencsak hasznomra vált ez az első év, melynek során koncertmesterré léptem elő. Megismerkedtem a zenekarral, s világosabb fogalmat alkothattam magamnak a színházról, legfőképpen az operáról. Apám távirata azonban hirtelen Bécsbe szólított: sürgősen kellett a zenekarába egy szólista. Gettke, az igazgatóm, csak azzal a feltétellel volt hajlandó elengedni, ha megfelelő helyettest állítok. Mivel ez nem ment olyan gyorsan, egyszerűen megszöktem, szerződésszegő lettem. Üldöztetésemet azonba abba kellett hagynia, mivel közben a katonasághoz asszentáltak.” – írta később az esetről.

/Forrás: Ottó Scnneidereit: Lehár, 1988/

XV.
Magára húzta a császár mundérját, s viselte azt közel 12 esztendőn át – előbb az apja katonazenekarában – a két Lehár együtt – muzsikált, de aztán az id. Lehár így szólt fiához:

'-Lássad, hogyan boldogulsz, keress magadnak saját állást!' "- Nekiindultam keresni, s vagy ötven folyamodó közül én kaptam meg a katonakarmesteri állást a 25. gyalogezrednél, az Ipoly menti Losoncon: havi fizetésem 60 forint meg 17 forint szálláspénz! Húszesztendős lévén, négy évvel megdöntöttem apám rekordját, aki 24 éves fejjel lett a hadsereg legfiatalabb karmestere.”

Bizonyos zeneszerzői múlt is van már mögötte…

„/Forrás: Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995; Ottó Scnneidereit: Lehár, 1988/

(A következőkben Lehárnak losonczi állomáshelyén való négyéves működésére visszaemlékezéseivel folytatom)
540   Búbánat • előzmény533 2017-08-19 11:11:05
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(XII.)
Lehár Ferenc így emlékezik vissza Antonin Dvořákkal való találkozására, kapcsolatára:

1884-ben az apa ezredét áthelyezték Prágába, ettől fogva a fiú a szüleivel élt; vége szakadt a nyomorúságnak.

1885-ben már talált egy kiadóra G-dúrban komponált Sonate á l’Antique-jára: a bécsi Hofbauer céget. A vágyról, hogy komponáljon, s az alkotás öröméről így nyilatkozott később:

„A zeneszerzés most már fontosabb volt nekem, mint tulajdonképpeni szakom,a hegedülés. Antonin Dvořák, a híres cseh zeneszerző, megerősített ebben az igyekezetemben. Ahányszor csak befejezett egy új vonósnégyest, meghívott néhány konzervatóriumi növendéket, játsszák el őnála. Így ismerkedtem meg vele, s egyszer eljátszottam neki egyik magam komponálta szonátámat. Dvořák akkor azt mondta, akasszam szögre a hegedűt, szenteljem magam csakis a zeneszerzésnek. Ezt azonban a legszigorúbban tiltották a konzervatóriumban, nehogy a növendékek elhanyagolják tulajdonképpeni szakukat. Nem sokat törődtem a tilalommal, s titokban magánleckéket vettem Fibich prágai zeneszerzőnél. Az igazgató végül mégis rájött a dologra s kijelentette: vagy elhagyom a konzervatóriumot, vagy abbahagyom a magántanulást Fibichnél, amit nehéz szívvel bár, de el kellett fogadnom. Mikor egyszer apámnál voltam látogatóban Bécsben, elpanaszoltam neki bánatomat. Rábeszélt, hogy gyűrjem le még azt az egy esztendőt, tegyem le a vizsgáimat, szerezzem meg a diplomát, mely nélkül nem tudok magamnak hegedűsként egzisztenciát teremteni. 17 éves voltam, mikor apám elvitt Johannes Brahmshoz ; neki is eljátszottam a szonátámat. Brahms igen jóakaratúan nyilatkozott felőlem, s ajánlólevelet adott Mandyczewski professzorhoz. Nem vehettem hasznát, mert vissza kellett térnem Prágába. Így hangzottak az ajánló sorok: Figyelmébe ajánlom Lehár zen.ig. urat, s kérem, szíveskedjék fia ügyében intézkedni – a mellékletek magukért beszélnek s magukat ajánlják!”

/Forrás: F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912)/


(XIII.)
Lehár visszaemlékezése Leo Fallra

„Egy nap eljött hozzánk Leo Fall apja, szintén katonakarmester, a fiával. Tanulónak vették fel a zenekarba, s közös pultnál ültünk. Ez volt első találkozásunk. Később magam is katonakarmester lettem, s elhagytam Bécset. 1903-ban, Leo ismét felbukkant. Arra kért, adjak neki ajánlólevelet Girardihoz, s én ezt megtettem. … Fall állhatatlan szellem volt, tulajdonképpen szinte soha nem lehetett elkapni. Máig sem tudom, mikor és hogyan szakított időt arra, hogy megalkossa nagy műveit. Kedves ember volt, és nagy művész…. Fiatal korban könnyebb összebarátkozni, mint érettebben, s így ő az elkövetkezendő években mindvégig jó pajtásom volt, aki a maga útját járta ugyan, de valahányszor életútjaink keresztezték egymást, mindig újra meg újra és szívesen folytatta a régi kapcsolatot… Fall a világ legszerényebb kollégája, megbízható barát és minden ízében jó ember volt … olyan, aki az élet teljéből merített, s mindenek teljéből adakozott.”

/Forrás: F.L. , Erinnerung an Leo Fall, Neue Freie Presse, Bécs, 1930., IX. 17./

533   Búbánat • előzmény532 2017-08-17 21:25:26
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(I.)
1880 tavaszán Kolozsvárott a Szent Mihály katedrálisban koncertezett Liszt Ferenc . A papa ezrede ideiglenesen éppen a városban állomásozott. Az idősb Lehár megengedte, hogy amíg ő ingyen hegedül a zenekarban, addig fia az egyik sarokban meghúzódva végighallgassa a koncertet. Lehár jóval később így emlékezett a kolozsvári napokra: „a hangverseny végén Liszt elbúcsúzott apámtól, aki a mester keze fölé hajolt és megcsókolta.”

/Forrás: Gál Róbert: Óh lányka, óh lánykám… - Lehár az operett fejedelme (Rózsavölgyi és Társa, 2006)/

(II.)
Lehár írta egyik emlékezésében:

„Édesanyám ragyogó szemekkel mesélte gyakran idegeneknek, hogy minden először hallott melódiát a zongorán azonnal, hibátlanul kísértem, sőt sötét szobában a legnehezebb futamokat hibátlanul játszottam el. Első szerzeményem, csak mint Strauss Jánosé, életem hatodik évére esik. Ez az első szerzeményem ’Opus I.’ a rajongó gyermeki szeretettől átitatott kis dal volt, amit édesanyám születésnapjára írtam.”

/Forrás: Komáromi Lapok, 1930/52. – Szénássy Zoltán: Lehár (Madách-Posonium, 1995)/

(III.)
Lehár Ferenc így vall édesapjáról:

„Apám vérbeli muzsikus volt, sokat komponált és jó dolgokat. De rosszmájú kollégái arról tréfálkoztak vele, hogy fia volt a legsikerültebb műve.”

(Forrás: Sándor Dezső: Emlékezés a 100 éves Lehárra. Dolgozók Lapja, 1970/97.)

(IV.)
Lehár Ferenc visszaemlékezése származására az I. Világháború előtt tett nyilatkozatában:

„Úgynevezett torniszter-fiú vagyok. A Monarchiában a hadseregbeliek ugyanis így nevezik azokat a gyermekeket, akiknek apjuk katona, s akik helyőrségről helyőrségre való áthelyeztetésük alkalmával apjukkal együtt vándorolnak. Atyám Morvaországban, Schönwaldban született, és nagyon szegény földművesek gyermeke volt. Sok küszködés után a bécsi Theater an der Wienhez került zenésznek, ugyanoda, ahol én később a Bécsi nők című operettemmel első nagy sikeremet arattam. Atyám később katonakarmester lett, sok helyőrségen szolgált, és Komáromban ismerte meg anyámat, akit megismerkedésük után négy héttel már feleségül is vett.”

/Forrás: Gál György Sándor – Somogyi Vilmos: Operettek könyve – „Lehár Ferenc” (Zeneműkiadó)

(V.)
Ugyanerről az időszakról egy másik Lehár-idézet:

„Én Komáromban születtem a Nádor utca egyik szerény házacskájában. Apámat azután a katonai parancs Pozsonyba, majd Sopronba, később Kolozsvárra szólította. Természetesen vitte magával a családját is. Így aztán már gyermekkoromban beutaztam egész Ausztriát és Magyarországot. Gimnáziumba Pesten kezdtem járni, aztán Morvaországban folytattam. Érettségi után sikerült bejutnom a prágai konzervatórium hegedű tanszakára.”

/Forrás: László Ferenc: A víg özvegy –„Lehár Ferenc élete” (Híres operettek-14., CD-vel), Kossuth Kiadó/

(VI.)
A budapesti iskolai időszakára így emlékszik vissza Lehár, aki a piaristák gimnáziumába járt

„Legfőképp azért tartottak engem a gimnáziumban, mert az énekórákat én kísértem harmóniumon.”
A legtöbb idejét vidékről felköltözött nagyanyjánál töltötte a Rákóczi téren – „Ott találkoztam legelső szerelmemmel, egy helyes kislánnyal, aki a ház egyik udvari lakásában lakott, parasztruhát viselt és piros selyem fejkendőt.”

/Forrás: Nemlaha György: Cigányszerelem – „Lehár Ferenc élete” (Híres operettek-5., CD-vel), Kossuth Kiadó/

(VII.)
Az első levél, amelyet Ferenc az édesanyjának küld, 1882. október elején fogalmazódik.
Lehár ekkor 12 éves. Az év áprilisában családja fájdalmas döntést hozott: Prágában, a konzervatóriumban, a Rudolfinumban kell a zenei tudását tökéletesítenie, ahol csak önmagára számíthat.

„Szeretett Édes Anyám!

Oly régóta készülök arra, hogy szüleimnek és öcsémnek mindenről részletesen beszámoljak. Napi elfoglaltságom igen nagy. Hegedűtanárom, Rudolf Benevitz, nagyszerű ember, mindenre odafigyel. Zeneelméletre Förster professzor úr oktat, sokat tanulok tőle.
Itt módfelett drága az élet, a napi tíz krajcárból, amit szeretett Édesanyám rendszeresen küld, ha szerényen is, megélek. Étkezésem és lakhatásom is megoldódott.
Jó anyám, megvagyok, tanulok.

Lanzi”

/Forrás: Gál Róbert: Óh lányka, óh lánykám… - „Lehár, az operett fejedelme” (Rózsavölgyi és Társa, 2006)

(VIII.)
A prágai tanulmányi évek anyagi nehézségekkel teli időszakára így emlékezik vissza Lehár:

„A napi tíz krajcár kosztpénz, amit szüleimtől kaptam, csak részben fedezte szükségleteimet. Megtörtént, hogy egyszer az éhségtől összeestem az utcán. Szobám egy jeges pince fölött volt, télen szinte odafagyott a cipőm talpa a padlóhoz. Ha gyakorolni akartam a hegedülést, bebújtam az ágyba.”

/Forrás: Nemlaha György: A mosoly országa –„Lehár Ferenc élete” (Híres operettek-9, CD-vel), Kossuth Kiadó/

(Folytatom)
532   Búbánat • előzmény531 2017-08-17 09:02:55
Elkezdek ideírni egy "Lehár-sorozatot" - elsősorban a saját szavait fogom idézni visszaemlékezéseiből, nyilatkozataiból, levelezéséből; sorai, szavai betekintést nyújtanak majd érzés- és gondolatvilágába; sok mindenről volt már szó itt, igyekszem válogatni - hivatkozással a "tengernyi" forrásra...
531   zenebaratmonika • előzmény529 2017-08-17 08:52:44
A Lehár életéről szóló darab tetszett, bár most már elég nehéz felidéznem. Az megmaradt, hogy egy fogassal is táncolt, aki feleségét testesítette meg. Lehár élete végén megkeseredett ember lett, aki nem tudta, hogy tudott e maradandót alkotni az utókornak, hisz addigra már más zenei irányzatok jöttek... nehéz volt mindenkinek megfelelnie, sokan giccsnek találták ezt a műfajt és zenéjét. Gyermekkora pedig nyomorúságos volt, nem volt pénzük, korán dolgoznia kellett tanulás mellett.
529   Búbánat 2017-08-16 15:26:07
Udvarszínházi Esték - Derzsi György Lehár-estje 25. alkalommal

2017. augusztus 6. 06:44

„Mindig ki kell tartani az igazság mellett az életben, csakúgy, mint a művészetben."

A Varga Emese által írt, Benkő Géza rendezte zenés játék legfőbb üzenete Lehár Ferenc ars poeticája mélyen megérintette a kecskeméti közönséget, akik a rekkenő hőség ellenére boldogan adták át magukat a kiváló színész, Derzsi György játékának. A különleges utazás, mely Lehár Ferenc életének legfőbb állomásait érintette az operettek könnyednek tűnő, olykor mégis fájdalmas világába kaluzolta el a nézőket.

(kecskemetikatona.hu)


Derzsi György a sikeres, mégis magányos Lehár szerepében

By G.E. on 2014-10-05

„Mára már elcsépelté válik a mondat, de pénteken este ismét ősbemutató volt a Cervinus Teátrumban. Hiszen az utóbbi időben sűrűbbé vált az ősbemutatók száma e „kicsi” színházban.
Pénteken este Varga Emese „Szép álom, szállj szívemre” című zenés játékát mutatták be Derzsi György főszereplésével, Benkő Géza rendezésében.

Derzsi György közel két éve, 2012. november 25.-én játszotta először a „Szerelmem, Sárdy!” című zenés játékot itt a Cervinus Teátrum színpadán. Talán kevesen tudják, de Lehár Ferenc 1943-ban bemutatott Cigányszerelem Budapesti bemutatójára Sárdy hangjára, Sárdynak írta az „Utam muzsikálva járom” című dalt, ami Sárdyra nézve nagy megtiszteltetés volt a pontosságáról, precízségéről (kottahűségéről) ismert mestertől. De ez csak egy kitérő, hiszen az este Lehár Ferencről szólt. Az említett dal nem hangzik el. Az esemény egy kapocs a két bemutató között. A műfaj azonos az előzőhöz „zenés játék”, a darab most is „többszereplős” de most is csak Derzsi György állt a színpadon, ennyiben hasonlít a két éve bemutatott zenés játékhoz.

Lehár Ferenc Komáromban született, anyanyelve magyar. Gyermekkorában zongorázni tanul és zseninek bizonyul, de túl fiatal, hogy konzervatóriumban tanuljon. Végül 12 évesen megkezdi konzervatóriumi tanulmányait Prágában, hangszere a hegedű lesz. Zenei munkássága a német nyelvterületen válik teljessé Lehár Ferencnek.

A darab szinte csak utalásszerűen emel ki egy-egy eseményt. Nem törekedett teljességre, hiszen nem is tehette. Lehár Ferencet az embert mutatta meg, aki minden sikere ellenére magányos volt. Az ember, akinek édesapja zenész volt, aki két világháborút átélt, akinek feleségét zsidó származása miatt elakarták vinni és csak Lehár ismertségén múlott, hogy ez nem történt meg. Akit hívtak Amerikába, de nem akart, nem tudott elmenni, akinek lelke talán az operettek rózsaszínű világában élt. „Szép álom, szállj szívemre” énekli a „Paganini” című operett Anna Elisája. A cím, ahogy Benkő Géza mondta nem véletlen. Az este drámája éppen az, hogy elmehetne a nácizmus elől, egy szabad országba, már csomagol, csomagolja az emlékeit, ami ezer szállal köti Bécshez. A jelenetek éppen a csomagoláskor feltörő emlékek. Derzsi György megjelenít több embert, akikhez Lehár kötődik, akiket szeretet, akik bántották. A különböző alakok, hangok megjelenítése nem okoz gondot Derzsinek, mindezt természetesen teszi, ez színészi képességeit dicséri. A dalok egy része nem nagyon ismert, nem elcsépeltek, de némelyik ismerős, ez is nagy erőssége az estének. Derzsi György énekhangja csodálatos (igen, megint leírom) betölti a teret, mert tisztán, érthetően énekel. De nem csak énekel, nem csak prózát mond, hanem táncra is perdül. Tánca ezúttal is nagyon „magávalragadó”. Szövegmondása tiszta, érthető, néha azonban nagyon halk volt a próza, de talán éppen ezért volt nagyobb a drámai ereje. Derzsi György jól mozgott a díszletek között, jól használta a rendelkezésére álló teret, eszközöket. Nekem nagyon tetszett, hogy természetesen, minden manír nélkül elevenítette fel Lehár Ferenc ellentmondásokkal teli életének részleteit. Nagyon homogén volt a próza, dal átmenete, keveréke. Teljesen egybe volt fűzve, mint egy szép gyöngysor.

Varga Emese a darab írója a Komáromi Színház dramaturgja. De nem ez az elő írása. Nagyon jól fogta meg Lehár életének azokat az állomásait, amik fontosak voltak a zeneszerző életéből. Nem vette sorra a megírt operetteket és nem lexikális életrajzot írt. (Aki erre kíváncsi keresgessen.) Az emlékeit összerakó embert állította középpontba.

„Mindig ki kell tartani az igazság mellett, az életben csakúgy, mint a művészetben” áll a szinopszisban a Lehár idézet . Az este nem könnyed rózsaszínű álom, hanem egy sikeres, de mégis magányos ember szívszorító önvallomása. Varga Emese Lehár Ferenc és Soóky László írásaiból készítette el az este forgatókönyvét. Pont annyit, amennyi kellet ahhoz, hogy végig feszes legyen a darab, a néző egy pillanatig se kalandozzon el.

Benkő Géza első hivatalos rendezése a darab, aki elsőként barátját rendezte. Szerintem nagyon különbözik a két művész, de valószínű ettől működik. Benkő Géza nem játszott operettben, Derzsi György viszont játszott Lehár darabban. Benkő Géza lazább, szárnyalóbb, míg Derzsi György nagyon is a földön jár. E különbözőségből csakis jó születhetett. Mindketten igényes zenés játék, igényes színrevitelét szerették volna megvalósítani, ami szerintem sikerült.

Mindig kockázatos dolog egyedül színpadra állni, mert lekötni a nézőket egyedül csak a legjobb színészek képesek. Nagyon jó színdarab kell és olyan szuggesztív előadó, aki képes hatni az emberek képzeletére, aki ellenállhatatlan és elhiteti a nézőkkel, hogy nem egyedül áll a színpadon. Derzsi Györgynek mindez sikerült. És persze kell a kontroll, – a rendező – aki a néző szemével irányítja az előadót. Péntek este Derzsi György ismét bebizonyította, hogy képes hatni a nézőkre, képes az újabb varázslatra és képes nem meglovagolni az előző sikert, hanem egy teljesen új úton, mégis a műfajon belül megmaradni.

Gratulálok mindhármuknak, remek munkát végeztek! Kívánom, hogy e zenés játék is olyan sikeres legyen, mint az előző!”
Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Hold utcai református templom

Christoph Bossert (orgona)
J. S. Bach összes orgonaműve / 9. – Neumeister korálok

19:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Ránki Fülöp (zongora)
"Liszt születésnap - esti koncert"
LISZT: Nagy koncertszóló
LISZT: 5. (e-moll) magyar rapszódia
LISZT: h-moll szonáta

19:30 : Budapest
Klebelsberg Kultúrkúria

Rumy Balázs (klarinét), Fülei Balázs (zongora)
BRAHMS: f-moll szonáta klarinétra és zongorára, Op. 120/1
BRAHMS: Esz-dúr szonáta klarinétra és zongorára, Op. 120/2

20:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)
19:00 : Cegléd
Kossuth Művelődési Központ, Kamaraterem

Melody Quintett
Andrásik Attiláné (hegedű), Drávucz Renáta (zongora), Kreszits Margit (klarinét), Pócz Ildikó (fuvola), Sindel-Kocsis Zsuzsanna (cselló)
A mai nap
történt:
1845 • A Tannhäuser bemutatója (Drezda)
született:
1913 • Forrai Miklós, karmester, karnagy, zenetanár († 1998)
1916 • Emil Gilelsz, zongorista († 1985)
elhunyt:
1987 • Jacqueline Du Pré, csellista (sz. 1945)