Bejelentkezés Regisztráció

Lehár Ferenc


602 Búbánat 2017-12-27 16:06:06 [Válasz erre: 594 Búbánat 2017-12-18 20:49:16]

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LXI)

Lehár és az úgynevezett komoly zene

 

„Die Blaue Mazur. Lehár. Premiere im Metropol-Theater (A kék mazúr, Lehár-bemutató a Metropol Színházban), B. Z. AM MITTAG, Berlin, 1921. III. 29.):

„Az a szokatlanul kifejlett muzsikus-temperamentum, mely Lehárt megkülönbözteti a legtöbb konkurensétől, korántsem indítja őt arra, hogy túllépjen az operett területén. Ha akarná, semmi nem állná útját, hogy simfoniettával, szimfóniával vagy más abszolút zenével kísérletezzék. Ám ő megmarad az operettnél, csak éppen olykor kissé szétrombolja az operettnek azt a kevéske maradék stílusát is.” Gondoljunk csak A kék mazúrra, arra az operettre, melynek az „első felvonása több mint két óráig tart, vagyis hosszabb, mint az Istenek alkony első felvonása. S melynek kezdeti háromegyedes ütemét hamarosan félresöpri a muzsikus türelmetlensége, hogy helyet adjon a verismo lármás drámaiságának, Elektra-szerű fokozásoknak, nehéz kórustételeknek, bruckneri fúvós együtteseknek a színpad mögött, rafinált zenekari intermezzóknak a felhőfüggönyös színváltozások alatt. S mindez mégis csak operett akar maradni, hisz ezután a második felvonásban, szinte már csak táncszámokkal találkozunk:”

Otto Schneidereit Lehárról szóló könyvében azt írja, hogy a nem operettszerű zenei eszközök használatáért alighanem a komponista ifjúkori élményei is felelősek. Gyermek- és ifjúkorát át- meg áthatották a hangverseny-és operai élmények. Ha hihetünk a szóbeszédnek s Lehár saját állításának, akkor valóban a Bécsi nők – saját műve (1902) – volt az első operett, melyet életében látott. S az úgynevezett komoly zene iránti vonzalma élete végéig megmaradt.

„Die Blaue Mazur. Lehár. Premiere im Metropol-Theater (A kék mazúr, Lehár-bemutató a Metropol Színházban), B. Z. AM MITTAG, Berlin, 1921. III. 29.):

Moritz Rosenthal, a nagy pianista, egy napon meglátogatta Lehárt bécsi lakásán. Bekísérték a zeneszobába, s várakozás közben belelapozott a zongorán tornyosuló kottahalomba. Csupa olyasmit talált, amiket az ember nem várt volna egy operettszerző műhelyében: Richard Wagner összes művei, Liszt, Brahms, Bruckner, Csajkovszkij, Mahler szimfóniái, Weber, Lortzing, Verdi s legfőképp Puccini operái, néhány Schumann-, Debussy-, Ravel-, Stravinsky-, s Szkjabin-kotta, egy füzetnyi Schönberg, a Salome, az Elektra és A rózsalovag zongorakivonata.”

Lehár intenzíven foglalkozott a kortárs zenével is. Jelen volt Arnold Schönberg Gurreliederének ősbemutatóján 1912 februárjában. Óriási siker volt. Február 24-én ezt írta levelében Antal öccsének:

„Rengeteg erő, tudás és tehetség lakozik ebben a kompozícióban. Ám nem adatott meg neki, hogy közvetlenül megérintse szívünket – mint ahogyan Wagner értett hozzá, hogy hasson ránk, megragadjon, és soha többé el ne eresszen bennünket. Talán csak azért van ez így, mert a forma jóval ridegebb: mindig csak egy-egy énekhang vagy a hatalmas zenekarhoz kapcsolódó kórus. Minden esetre rendkívül érdekes este volt.”

Az opera, a „nagy” muzsika iránti reménytelen szerelme újra meg újra arra csábítja a zeneszerzőt, hogy aránytalanul nagyszabású eszközökkel zenésítse meg a jelentéktelen operettcselekményt, s ezt a kritika is a szemére vetette.

Dr. Crusius, Der Fall Lehár. Kritische Anmerkungen zur „Gelben Jacke” (A Lehár-ügy. Kritikai megjegyzések „A sárga kabát”-hoz), Wiener Sonn- und Montagszeitung, Bécs, 1923. XII. 13.:

„Lehár rangos operett-komponista, s kétségtelenül jogos az a dicséret, mellyel szokatlan bőséggel mindig is elhalmozták. Igen erős artisztikus képességekkel rendelkezik, öröme telik a muzsikálásban, vannak dallam-ötletei, s mindenki másnál inkább arra lenne hivatott, hogy siker tekintetében is túltegyen a többieken. Érdekes módon azonban a többiek mindig lekörözik… Lehárt szeretik Bécsben, népszerű ember, nevének, személyíség-értéke van… Másutt több kritikával fogadják, kevésbe elnézőek vele, s korántsem hajlamosak arra, hogy csupán a neve kedvéért magukra sózassanak olyan operetteket, melyek nélkülözik a siker valamennyi kellékét. Lehár stílust szimuláló operettjeiben nincs semmi egység, összekeveredik bennük a nagyopera, a vígopera meg a bárzene. Nagy drámaiságra törekednek, ám tulajdonképpen csak zajt csapnak; az ember gyakran megriad, ha a zenekar a legközönségesebb és legjelentéktelenebb alkalmakkor óriási mozgásba lendül, hogy aztán duplán örüljön, ha Lehár, igazi muzsikus kedvében, valami fürge keringőre vagy ütemes táncra vált át… Ám Lehár esetében még másról is van szó. Aki figyelemmel kíséri az operettjeit, tudja, hogy a legszerencsétlenebb kézzel választja meg librettóit… Már pedig ahhoz aligha férhet kétség, hogy a szövegkönyv a legfontosabb: az, hogy többé vagy kevésbé izgalmas-e, hogy ügyesen van-e megszerkesztve, hogy eredeti-e vagy hétköznapi… ez határozza meg egy operett színpadi értékét. S minél szerencsésebben illusztrálja a zene ezt a szöveget – hogy felemeli-e, vagy netán túlszárnyalja: ez dönti el az egész mű értékét, azt, hogy a mű tartósan fennmarad-e. Ám Lehár vagy nem érti ezt a tapasztalatokon nyugvó aranyszabályt, vagy fikarcnyit sem ért a szövegkönyvekhez.”

Ernst Decsey, Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1923. IV.1.:

„…A csak muzsikus Lehárra jellemző, hogy zenéjét le lehet választani az egyik szövegről, s egy másik fölé lehet ragasztani. Ilyet az Egy éj Velencében-nel vagy A cigánybáróval nem lehetett volna megtenni – igaz,  A víg özveggyel sem.”

 

(Folytatom)


601 Búbánat 2017-12-25 21:45:19 [Válasz erre: 600 Ardelao 2017-12-25 00:51:47]

A Hét – 1993. augusztus 27. (35. szám)

A Lehár villa

(…messze megyek édes rózsám, tetőled)


„Gyorsan folyik a Traun folyó vize Bad Ischl városkán át, nem is sejtve, hogy partjának egy helyén megállt az élet. Ezen a parton — amelyet Lehár rakpartnak hívnak — áll egy kétemeletes sárga színű villa: a Lehár villa. Természetesen Lehár Ferenc villája. Régen vágytam, hogy egyszer lerójam tiszteletemet e világhírű magyar operettkomponista emléke előtt, aki 1870- ben Komáromban született, és Ischlben 1948-ban hagyta el a melódiák földi világát. Komáromtól Losoncon, Polán, Bécsen át követtem működési helyeit, s nem nyugodtam addig, amíg az ő legkedvesebb fészkébe, Bad Ischlbe el nem jutottam. Ő mondta, hogy a legszebb zenei ötleteit itt nyerte  a csendes kis fürdővárosban az Alpok hegyei között. Császárvárosnak is nevezik, ugyanis a Traun folyó másik oldalán épp a villával szemben van Ferenc József és "Sissi" Austria nevű villája, ahol annak idején eljegyzésüket tartották.

Hölgyvezetőnk sorjában megmutatja a szobákat, aprólékosan megmagyarázza a képek, műkincsek eredetét, jelentőségét. A vásárolt műkincseket Lehár nagy műértéssel válogatta, vagy pedig tisztelőitől kapta: Amerikától Kínáig. Kínától apró porcelánbabákat kapott, emlékezve ezzel A mosoly országa kínai jelenetében szereplő táncosokra. Amerling, Daffinger, Canon, van Dyck, valamint az operettjeiben szereplő énekesek fényképei díszítik a falakat. Magyar énekesnők fotóit is felfedeztem köztük. Az egyiken dedikációként egy sor kottát írt Lehár, alája pedig a következő szöveget: "... messze megyek édes rózsám tetőled."  Ez töredék a "Messze a nagy erdő" című dalból, amelyet Fedák Sárinak írt "tisztelete jeléül". Bizony, messzire került Komáromtól, de mint életrajzában írta: megmaradt magyarnak. A falon függő fényképét is így írta alá: Lehár F.
Bécsben egyszer Sophie kisasszonynak meglazult a korcsolyája — ki tudja, véletlenül-e —, s az őt követő Ferenc készséggel csatolta vissza a cipőjére. Természetesen Sophie nem volt hálátlan: a felesége lett. Apuka pedig szöveget írt vejének, aki sikerrel zenésítette meg, s az elindult világhódító útjára. Egymás után komponálta szebbnél szebb operettjeit, keringőit. Pedig amikor Bécsben elnyerte a Theater an der Wien karnagyi állását, a zsűri elnöke felhívta figyelmét, hogy hagyjon fel azokkal a bizonyos keringőivel, mert az nem a legjobb oldala. Így aztán csak azért is megszületett az "Arany és ezüst", meg a többi csodás keringő. 1905-ben a "Víg özveggyel" az élvonalba tört, s megcáfolta azt a hiedelmet, hogy az operett műfaja hanyatlóban van.

Egy intarziás asztalon fekszik üveg alatt a "Mosoly országa" első nyomtatott példánya. A német szöveg fölé pirossal beírva az angol szöveg. Az eredeti kézirat Londonban van. Ott halt meg operettjeinek híres énekese: Richard Tauber. Ma egymás mellett nyugszanak a Bad lschl-i temetőben.
A második világháború után a mester Svájcban tartózkodott, ahol felesége 1947-ben elhunyt. Ő hazajött Ischlbe, ahol díszpolgárrá választották. 1948- ban meghalt. A temető a villától alig 5 percre van. Kimentem. Megtaláltam a síremlékét. A magas fekete svédmárvány felirata: Familie LEHAR. Az előtérben egy nemrég kötött szalmavirág- koszorú fekszik. A szalagon felirat: "Lehár Ferenc emlékére Komárom városa."

Kié volt Lehár? Mindenkié. Magáénak vallja magyar, német, szláv, olasz, mert muzsikája sokgyökerű. Örökzöld melódiáiban a hallgató saját érzéseit ismeri fel. Rajongói pedig jönnek, jönnek, hogy leróják tiszteletüket a zene géniusza előtt."
/SZABÓ ZOLTÁN/


600 Ardelao 2017-12-25 00:51:47

 

LEHÁR FERENC VILLÁJÁBAN


Salzburgtól keletre, túl a Wolfgang-tavon, túl a Strobl nevű kisvároson, ahol 1945-ben, a béke első napjaiban Theo Lingent, a tüneményes filmkomikust választották polgármesternek; és még azon is túl, Bad lschlben, májusi szombat délután, vagyunk nyolcan-tizen, osztrákok, németek, belgák, magyarok, várjuk a cicerónét, hogy végigvezessen minket a múzeumházzá lett Lehár-villán. A ház kétemeletes, itt áll a sebes sodrású Traun folyó partján, küllemével a század- fordulót idézi.

A vezető késik. A pénztárban addig megvásárolhatjuk P. H. professzor kis brossúráját; benne németül, angolul és franciául a szerző Lehár-impressziói, amelyeket a Bad Ischl-i múzeumház meglátogatás közben szerzett.

Egy pillanatig belgának képzelem magam, beleolvasok a szövegbe, hogy megtudjam, milyen nemzetiségű volt Lehár Ferenc. (Ahogyan Bizet francia, Verdi olasz, Wagner német, Muszorgszkij orosz, Britten angol. ..) „Lehár naquit le 30 avril 1870 a Komorn en Slovaquie” ..

Nem, bárhogyan bogarászom is végig a szöveget (ha franciául, ha németül, ha angolul), nem tudhatni meg, hogy Lehár Ferenc zeneszerző: magyar. Ez a melléknév a hajdani monarchia második jelzőjeként sem szerepel a szövegben.
Tehát „Szlovákiában született,” írja a füzet szerzője; később a Lehár-keringők „bizonyos szláv elégiájáról” szól.

De megérkezett a vezető, elindulunk a földszint és a két emelet rengeteg értékkel zsúfolt szobáin át. Antik bútorok, festmények, szobrok, kristályok, porcelánok, gobelinek, szőnyegek, fényképek és emléktárgyak között.
Nekem (mert már nem belga vagyok!) az tűnik fel, hogy a lépcsőházban, a falon több tucatnyi, egyöntetűen bekeretezett, jobbára azonos nagyságú, egyszínű metszet függ: valamennyi valamelyik híres magyar történelmi festményről készült, Benczúr Gyula, Madarász Viktor, Székely Bertalan és mások műveiről. Vajk megkeresztelése ugyanúgy itt van, mint az Egri nők, mint Hunyadi László siratása vagy Zrínyi Miklós kirohanása.

Örülök a herendi vázának is, amelyet Lehár a Budapesti Filharmóniai Társaságtól kapott ajándékba. A gyönyörű egyedi darab a zeneszerző nevezetes operettfiguráit ábrázolja, színes égetéssel a fehér alapon.
Nekem itt és most a meleg ajánlású Puccini-fénykép is többet mond talán, mint másnak. Láttam a párját Torre del Lagóban, a Puccini-villában, a zongora tetején: a Puccininak dedikált, bekeretezett Lehár-fényképet. Most és itt is kiderül, mennyire becsülte az olasz operakomponista a magyar operett-szerzőt, mennyire tudta, hogy az a maga útján jár, s korántsem foglalkozik „Puccini- dallamok felhígításával,” ahogy ezt egyesek felületesen, de oly szívesen állítják.

Járunk a házban, hallgatjuk a cicerone tájékozott, kellemes, néha derűs, néha meghatott közléseit, várjuk, lesz-e szó Lehár magyarságáról. Nem, erről nincs szó.

A vezetés befejeztekor, megköszönvén a szívességet, lassú és nyilván kifogásolható németséggel szólalok meg:

— Szeretnék hozzáfűzni valamit az elhangzottakhoz. Azt, hogy ki milyen nemzetiségű, nem az dönti el, hol született, vagy mi a vezetékneve. Az ilyesmi: választás kérdése. Lehár Ferencről meg kell mondanunk, hogy — magyar zeneszerző. Nem azért, mert szülővárosa 1870-ben Magyarországhoz tartozott. Nem is azért, mert mi magyarok annak tekintjük. Nem! Ö vallotta magát mindig magyarnak. Szóban és írásban, a legnehezebb időkben is. Például 1942 őszén-telén, amikor hosszú időt töltött Budapesten, hogy a Magyar Operaháznak elkészítse a Cigányszerelem dallamvilágiból komponált operáját, «A garabonciást.» Ez a mű, amely 1943 februárjában került a közönség elé, az 1848—49-es magyar szabadságharcból merítette tárgyát. Lehár Ferenc akkor így, ezzel a történelmi színjátékkal tett hitet magyarsága és a szabadság gondolata mellett. A második világháború után pedig, mihelyt lehetett, jelentkezett a magyar külképviseletnél, hogy magyar útlevelét meghosszabbítsa.

Kérem önt, ezután erről is ejtsen szót a múzeum látogatói előtt. ...
 

Vezetőnk gondosan följegyezte az adatokat, és megígérte, hogy ezentúl ezekről is beszélni fog.

Valamivel később, a festői helyen fekvő Bad Ischl-i temetőben. Lehár Ferenc kriptája előtt, az első sorban Richard Taubernek, a kiváló tenoristának sírja. Tauber volt a főszereplője több Lehár-premiernek. Mind a ketten ugyanabban az évben hunytak el: Tauber 1948. január 8-án, Lehár október 24-én.

Bad Ischl, július.
Nem messze a Lehár-villától, a Lehár-Stüberl étterem művész-szobájában életnagyságú képek: Richard Tauber, Helge Rosvaenge, Elfte Mayerhofer, Lotte Rysanak fotója mellett ott van Tiboldi Máriáé is. A Fővárosi Operettszínház primadonnája szeptember 5-ig tizenkétszer lép föl a Cigányszerelem című Lehár-operett- ben, a Bad Ischl-i Kurhaus színpadán.

 

A Salzkammergut-Zeitung július 16-i számában megjelent kritika már tájékozottabb, mint a Lehár-villa ciceronéja: arról is tud, hogy: „a Cigány szerelemből, Innocent-Vincze Ernő szövegkönyvére készítette Lehár Ferenc  «A garabonciást» a mester tehát operabemutató ünnepeltje lehetett hetvenhárom éves korában.”
 

Az előadás műsorfüzete azt is közli, hogy a zeneszerző édesanyja — magyar. ..
 

(déel)

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1981.szeptember 19. (25. Évfolyam, 38. szám)


599 Búbánat 2017-12-23 21:52:36 [Válasz erre: 598 Búbánat 2017-12-23 21:46:22]

Puccini Lehárnak dedikált fényképe a Lehár Villában,. a dolgozószoba falán ma is megtekinthető. Bad Ischl.

Puccini Lehárnak dedikált fényképe a Lehár Villában - Bad Ischl


598 Búbánat 2017-12-23 21:46:22 [Válasz erre: 597 Búbánat 2017-12-23 21:00:56]

Andreas Ertl & Dominic Tauber visit the Richard Tauber Villa and the Franz Lehár Villa in Bad Isch

Andreas Ertl (Tenor) and Dominic Tauber from London (grandnephew of the famous Austrian tenor Richard Tauber) visit the Richard Tauber Villa and the Franz Lehár Villa in Bad Ischl, Austria. Andreas Ertl performed "Dein ist mein ganzes Herz" in front of the piano, which was a present from Richard Tauber to Franz Lehár (Franz Lehár Villa).

Bad Ischl, Aug. 2015 Video was taped and edited by Alexander Steinhäuser.

(8:25)

A videofilmen az időskálán 2:06-tól bepillantás nyerhetünk a Lehár Villa belső termeibe: Lehár egykori otthonának szobái eredeti bútorzattal és használati tárgyakkal vannak berendezve.

 Az épület ma emlékház-emlékmúzeum. A turisták felkereshetik, látogathatják és kalauzolással a Villa három szinten található csaknem összes helysége bejárható.


597 Búbánat 2017-12-23 21:00:56 [Válasz erre: 595 Búbánat 2017-12-22 10:20:49]

Bad Ischl - Lehár Villa - kívülről - belülről

Fotogeléria


596 Ardelao 2017-12-23 20:13:21

ŐSZINTE PERCEK A MOSOLYGÓ LEHÁRNÁL

AKIT SVÁJCBA, FRANCIAORSZÁGBA ÉS NÉMETORSZÁGBA HÍVNAK, DE KOMÁROMBAN SZERETNE VEZÉNYELNI...

 

Lehár Ferenc! A lélek gránit-nyugalma sugárzik a hetvenegy-éves zeneszerző arcáról. Éppen rádiózik, amikor felkeressük a Dunaparti szállóban. Az asztalon apró karácsonyfa, a szálló figyelmes kedveskedése.

— Hogy múltak az ünnepek, mester?

— Családi-körben töltöttem el a karácsonyt. Itt élnek Pesten unokáim és az első utam mindig hozzájuk vezet. Na, aztán persze «hivatalos minőségben» is jöttem. Márkus Lászlónak hoztam el a Cigányszerelem új partitúráját. Ez az operettem egészen új köntöst kap, Innocent-Vincze Ernő írja hozzá a szöveget és a verseket.

— Ha már az operettnél tartunk, miben látja a mester e műfaj hanyatlásának okát?

— Mindenekfelett a rossz librettóban. Higgye el, az operett újra visszanyerné régi szerepét, ha épkézláb szövegeket írnának.

Kitömött dossziét vesz elő fiókjából. Táviratok, ajánlott és expresszlevelek tömege.

— Látja, tudnak rólam mindenütt. Most Svájcba hívnak. Azután Párizsba utazom, ahol már ezernyolcvanadszor játszották a Mosoly országát. Majd Berlinbe kell mennem, hogy legújabb indulómat vezényeljem. Sikereimet nem a sajátomnak könyvelem el, hanem nemzetemnek.

Nem öröm például, hogy Tripolisz első színházának megnyitó műsorán a magyar Lehár Ferenc operettje szerepelt?

— Sokat van együtt magyarokkal a mester Bécsben?

— Igen. Egyébként Réthy Eszternek kirobbanó sikere van. Simó Margit pedig táblás házak mellett játssza operettjeim főszerepeit. Általában a magyar művészek mindenütt az első vonalban szerepelnek.

— Mi a véleménye a magyar filmekről?

— Őszintén megmondom, még egyet sem láttam, pedig hallottam, hogy nagy javuláson mentek át Pesten csak a Ninocskát láttam.

— És Garbo?

— Remek volt. Azt hiszem, mostani szereplése után nagy dilemmában vannak az amerikai filmesek, hogy vígjátékban szerepeltessék, vagy pedig drámában. Többet szeretnék moziba járni, ha több időm lenne. Legtöbbször reggel ötkor fekszem le, annyi munkám van, aztán rövid pihenés után, üzletembe megyek.

— Miért, az is van?

— Igen, Bécsben, zenemű-kereskedésem van.

— Kit szeret a mester a magyar írók közül?

— Harsányi Zsoltot.* Fel akartam keresni, de hallom, hogy szanatóriumban tartózkodik. Ezúton kívánok neki javulást baráti szeretettet

— Még csak egyet áruljon el, mester, mi a titka az állandó jókedvének és boldogságának?

— Megmondom. Az életet mindig úgy vettem, ahogy van és sosem csináltam olyan dolgokból problémákat, amelyekből nem szükséges. És azok közé a ritka emberek közé tartozom, akiknek csak igen kevés ellenségük van. És még egyet. Azért vagyok olyan jó erőben (lekopogja az asztal szélén), mert egész életemben dolgoztam.

— Mégis, ennyi siker és diadal után, mit szeretne megkapni még az élettől?

— Komáromban szeretnék egyszer vezényelni. Szülővárosomat hathetes korom óta nem láttam.

Még megmutatja legkedvesebb karácsonyi ajándékát a Székesfővárosi Zenekartól kapott herendi vázát, amelyen, nagy operettjeinek főbb jeleneteit örökítették meg.
Egy pillanatig még visszanézünk az ajtóból erre a vidám varázslóra és úgy érezzük, hogy a Mosoly országát nem is komponálhatta volna más, mint az örökké mosolygó Lehár.

 

Horváth Zoltán

FILM SZÍNHÁZ IRODALOM, 1942. január 2. (5. Évfolyam, 1. szám)

*Harsányi Zsolt (1887-1943), író, újságíró, műfordító, színigazgató.(Megj., A.)


595 Búbánat 2017-12-22 10:20:49

Lehár villa a Traun partján - Bad Ischl


594 Búbánat 2017-12-18 20:49:16 [Válasz erre: 592 Búbánat 2017-12-06 00:33:05]

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LX)

Az első Lehár-életrajz

Lehár  1920 és 1924 között gyors egymásután nyolc operettet komponált illetve saját művét dolgozta át és mutatták be Bécsben meg Olaszországban. Ezek a következők voltak: A kék mazúr (Die blaue Mazur);  A tangókirálynő (Die Tangokönigin) – a Tökéletes feleség átdolgozása; a Tavasz (Frühling), A három grácia (La danza delle Libellule) – Milánónak; a Frasquita; A sárga kabát (Die Gelbe Jacke) – a később átdolgozott és A mosoly országa változatában világsikert elérő darab; Libellentanz - A három grácia német változata; a Clo-Clo (ezt az Operettszínházban Apukám címen mutatják be, aztán ötven évvel később a Magyar Televízió készít zenés adaptációt a darabból: A vörös macska)

Közben az 1923-24-es bécsi színházi szezon jelentős volt Lehár életében.  Ez idő tájt találkozott utoljára Puccinival, aki Tonio fia társaságában autóval kelt át az Alpokon, hogy jelen legyen az ünnepélyes keretek között színre került Manon Lescaut-ja bécsi bemutatóján. Meghalt Karczag Vilmos, a Theater an der Wien igazgatója, akivel Lehár az első operettje, a Bécsi nők 1902-es bemutatója óta szoros munkakapcsolatot ápolt; Hubert Marischka váltotta a teátrum élén, akivel már nem értették meg ennyire egymást. 

Otto Schneidereit Lehár-könyvében úgy fogalmaz: Karczag halála megpecsételte egy operettkorszak végét – mely nem utolsó sorban Lehár jegyében is állott. S mintha pontot akarna tenni e korszak végére, éppen ekkor jelenik meg Ernst Decsey tollából az első Lehár-életrajz.

Lehár Ferenc: Meine Biographie und ich (Az életrajzom és én) – Neues Wiener Journal, Bécs, 1924. IV. 20.:

Kellemes érzés – nem akarom adni a fölényest - , ha az ember ilyen szép könyvet lát, mely mások hasznára és okulására, megint mások bosszúságára írja meg az egész élettörténetet, s az ember azt mondja magában, ez a te regényed, a te életed, a műveid, a muzsikád regénye. Nem hiába éheztél, nem hiába fáztál fiatal korodban Prágában, érdemes volt éjszakákon át gyakorolni a hegedűn, és tíz krajcár vacsorapénzből megélni. Nem hiába koptattad lyukasra a cipőd talpát, hogy valami álláshoz, valamiféle szövegkönyvhöz jussál, nem hiába előszobáztál az igazgatói irodákban – a sors megtette, amit az emberek oly ritkán tesznek: meghálálta fáradozásaidat…Franz Lehár! Ha felütöttem a könyvet, az arcképem véltem látni, s mégis egy más, egy ismeretlen Lehár volt az, aki rámkacsintott: egy olyan Lehár, aki bennem rejtőzött, s akit az életrajz írója fedezett fel. A magunkfajta ember ki tud találni egy dallamot vagy egy gyújtó hatású ritmust, fénylővé teheti a zenekart, de hogy mindez miért, mitől és hogyan történik – azt nem tudjuk. Szükségünk van hát az életrajzíróra, arra az emberre, aki nem röstelli a fáradságot, hogy megmagyarázza! Most már persze tudom, micsoda remek fickó ez a Lehár, honnan veszi a ritmusokat és a zenekar fénylő hangjait; s hogy miért voltak éppen a nők – szerencsétlen, hallgatásra ítélt nők – azok, akik megbecsültek engem, s kiknek elhallgatott érzelmeinek hangot adtam a Lehár-keringőkben! Azt is kiolvastam a könyvből, hogy életem kalandjai tulajdonképpen olyanok, mint egy operett vagy egy film. Hogy elbámultam! Istenem, mi minden is történt! Mennyi tűz, mennyi hamu!...”

Decsey könyve 1924 elején jelent meg. Ugyanebben az évben halt meg Giacomo Puccini, s vele sírba szállt egy jóbarát.  Az életrajzot közvetlenül megelőző és a közvetlenül rákövetkező évek valamiféle cezúrát jelentettek Lehár életében. 1921-ben meghalt Leo Stein, A víg özvegy szövegkönyvének társszerzője; 1923-ban meghalt Karczag, 1924-ben Puccini, 1925-ben Leo Fall, akivel egész fiatal kora óta volt jó barátságban. Az életrajz megjelenése idején Lehár ötvenöt esztendős volt: olyan életkorban, amikor az ember elgondolkodik eddigi élete felől.

(Folytatom)


593 Búbánat 2017-12-11 12:59:16 [Válasz erre: 545 Búbánat 2017-08-23 08:59:04]

Kapcs. 542. - 545. sorszámok

 Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

Rábukkantam egy  cikkre, mely a fiatal Lehár losonci éveiről szól - érdemes ide beírnom, ezzel az adalékkal visszakanyarodni az életút ismertetésében. 

LIX.

  • A Hét -  1966. augusztus 14. (33. szám)

„Losonc zenei élete” részlet a cikkből ("Beszélő múlt"  cikksorozatból)

LEHÁR FERENC 1870. IV. 30-án Komáromban született, s mint 20 éves fiatalember került Losoncra és a losonci 25. gyalogezred híres katonazenekarának karnagya lett. Öt évig élt Losoncon, hogy innen Szarajevón, Pólán, Trieszten keresztül eljusson Budapestre, majd Bécsbe. Lehár melódiáival és magával a szerzővel 1943-ban, a budapesti Operában találkoztam, a „Garabonciás“ előadásán. A magyar szabadságharc romantikus levegőjével telített darab előadásakor a zenekart az akkor már 73 éves Lehár maga vezényelte. Majd ötven év távlatából emlékezett vissza a ma már teljesen ősz, de még mindig daliás külsejű Lehár Ferenc losonci szép napjaira.

A „Losonc és Vidéke“ 1890. október 12-i számában Lehár Ferenc első hangversenyéről számolt be: „A házi ezredünk zenekara új mestere, ifj. Lehár Ferenc vezetése mellett tegnap tartotta meg első hangversenyét. A fiatal zenész különösen magánhegedű játékával (magyar táncokat játszott) oly tetszést és elismerést aratott, akár mint az igazi virtuózt illeti.“

Az első losonci hangversenyt aztán az eltelt 5 év alatt számos követte. Itt mutatta be először pl. a „Perzsa Induló“ c. hangversenydarabját, a „Korallajkák“ c. polkamazúrt, s „Tarkaságok a hangok világából“ és a búcsúhangversenyén bemutatott „Az utolsó üdvöz letek“-et.
Abban az időben nem volt népszerűbb embere a városnak és környékének Lehár Ferencnél. A feltűnően csinos és szimpatikus Lehár népszerűségét fokozta kitűnő modora és nagyszerű társalgási képessége. Mondanunk sem kell, hogy a nők körében is közkedvelt volt. Szerelmét, Czaczula Amáliát azonban a főtisztviselő apa nem volt hajlandó katonakarnagyhoz férjhez adni. A fiatalok szerelme azonban tartós maradt, Málcsival, annak haláláig leveleztek. Losoncon írta Lehár pl. ezt a szép nótát is:


„Már Losoncon végigmenni nem lehet,
Mert azt mondják, hogy szeretőt keresek,
Nem kell nékem, van már nékem egy barna,
Jobbról-balról, bal válláról
Göndörödik a haja.“


Legutóbb Kristóf Károly budapesti író operettben dolgozta fel Lehár Ferenc losonci tartózkodásának, szerelmének történetét. Az operettet — már csak a közismert, fülbemászó Lehár-melódiák miatt is — nagy sikerrel játsszák Nyugaton. Lehár losonci tartózkodása alatt rengeteget szerepelt a nyilvánosság előtt. Különösen sok jótékony célú hangversenyen vett részt, s ezeken egyszer mint karnagy, másszor szólóhegedűsként, vagy mint a losonci vonósnégyes aratott nagy sikert.

Búcsúhangversenyére 1894. március 4-én került sor, amelyről a kor helyi krónikása többek között így ír:

„Hogy milyen közkedveltségnek és népszerűségnek örvendett Lehár karnagy, mutatta azon körülmény, hogy a búcsúhangversenyére összesereglett — úgyszólván egész Losonc. A Vigadó nagyterme szűknek bizonyult, mert még a melléktermekbe is beszorultak a búcsúzásra eljött emberek..." — „A saját szerzeményű hegedű-szólót (Az utolsó üdvözletek) a hangverseny végén meg is kellett ismételnie.“


Ekkor búcsúztatták nyilvánosan ifj. Lehár Ferencet Losonctól. Thaisz Lajos tanítóképezdei tanár lelkes szavak kíséretében nyújtotta át az ünnepeltnek a gazdagon aranyozott ébenfa karnagyi pálcát, melynek felső végét tömör kis lant ékesítette, és melynek közepén a következő ajánlat volt bevésve: „Ifj. Lehár Ferencnek — Losonc város hölgyei“. Majd a vonósnégyes keretbe foglalt csoportfényképét nyújtották át neki. A zenekar tagjai szeretetük és tiszteletük jeléül egy értékes gyémántgyűrűvel lepték meg.
„A válás keserűségét — írja a losonci krónikás — tehát iparkodtak tisztelői és barátai tőlük telhetőleg megédesíteni. Életútjain kí­sérje mindig szerencse és tartsa mindig hű emlékeiben losonci jó barátait és tisztelőit.


592 Búbánat 2017-12-06 00:33:05 [Válasz erre: 589 Búbánat 2017-11-22 23:31:44]

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LVIII.)

Lehár 1922. január végén Bécsben, a Kabarett Hölle (Pokolkabaré) bemutatta egy egyfelvonásosát. Tavasz volt a címe a kellemes, csak néhány zeneszámmal tarkított művecskének. Alig néhány hónap múlva pedig – május 11-én sor került a Frasquita bemutatójára a Theater an der Wienben.  Hogy mi volt a véleménye a szövegkönyvről, azt Lehár elmondta egy, a Volkszeitungnak adott interjúban:

„Jól tudom, nem lesznek megelégedve a Frasquita szövegkönyvével. Megint egyszer a szememre fogják hányni, hogy túl tragikus vagyok. hogy a téma drámai mozzanatai szétfeszítik az operett természetes kereteit; hogy ez már egyáltalán nem is operett! Arra kérem azonban önöket, vegyék figyelembe az én álláspontomat is. Egyszerűen zenét írtam egy librettóhoz, amely zeneileg érdekelt, gazdagon megtermékenyítette a fantáziámat. Ezután zeneművé fogtam össze a jeleneteket és a szövegeket. Ha Theater and der Wie igazgatósága előadja a darabot, és üzleti megfontolásból az írja ki: ’Lehár Ferenc operettje, akkor ez Karczag direktor úr dolga, nem az enyém.”   /Lehár Ferenc szavai, idézi Julius Stern, Volkszeitung, Bécs, 1924. III.9./


A kritika most is ironikus felhangokkal szól a szövegkönyvről, és ezúttal is dicséri Lehár „talentumát”:

Neues Wiener Journal, Bécs, 1922. V. 13.

„Humor helyett mélabús erotikát és mázsányi tragikumot kapunk, ami csak akkor volna indokolt, ha erre a téma okot adna… Willner és Reichert urak szeme előtt alighanem valami Carmen lebeghetett. Ám ez a Frasquita csak végszóra lesz démoni és csak a fináléban lesz elvetemült.”

„Nagy művészetének teljes nagysága a helyzetek zenei aláfestésekor tűnik elő. Drámai hangzatokat talál a színpadi szenvedélyekhez; különösen a javára írandó, hogy kerüli a harsogó Carmen-ritmusokat és a túlzó szilajságot. Ismét azt tapasztaljuk, hogy fölényes tudással uralja az összes zenei formát… Művészi tudása kiéli magát egy lassú keringő-ritmusú, nagy, lírai motívumban, akárcsak a lendületes tuttikban s egy kulturált líraiságú elbűvölő dalban.”

 

Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1922., V. 13.

„A muzsika igyekszik emberileg hitelessé tenni a Frasquita pszichológiailag és karakterológiailag félresikerült konstrukcióját. Azon van, hogy kápráztató szertelenségével s rábeszélő képességével hitelesként tüntesse fel a szövegkönyvet. Ám a Frasquita zenéje az igazságnak csupán az illúzióját nyújtja.

Ám legalább megtalálható itt mindaz, ami egy verisztikusra modernizált könnyfakasztó operetthez kell: cigányszerelem és késelés, spanyol éjszakai élet vidékies-erkölcsös kabaré varázzsal s megzavart meztelen táncosnőkkel, s végül Párizs, az isteni város, hátterében a farsang tumultuózus vigalmaival! Lehár mindezt igen komolyan és lelkiismeretesen fogja fel; szinte látjuk, milyen kényszeredetten iktatott be vidám dallamokat, ahol a cselekmény mellékszála ezt megköveteli.”

 

LIX.

Zenekari demonstráció volt a Theater an der Wienben a Frasquita előadásán - Lehár vezényelt.

/Neue Freie Presse, Bécs, 1922. X.4./

„Sűrűn telt házunk volt, Richard Tauber, a drezdai állami operaház tenoristája énekelte Armand szerepét.  

Teljesen gyanútlanul mentem a zenekarba. A második felvonás előjátékáig semmi különös nem történt. Felemeltem a karmesteri pálcát. Az első ütem – a zenekarnak egy fortissimóval kellett volna kezdenie – csupán pianissimo hangzott. Néhány ütemmel tovább vezényeltem, s halkan megkérdeztem a koncertmestert, hogy vajon mi történik itt. Ám nem kaptam rendes választ, amire lekopogtam a zenekart. A közönséghez fordultam és így szóltam: itt valami van, ami vagy ellenem irányul, vagy az igazgatóság ellen. Így nem mehet tovább az előadás! Akkor mondta nekem az egyik zenekari tag, hogy az üzemi tanács megbízottja passzív rezisztenciát rendelt el. Felszólítottam őt, legyen tekintettel a fizető publikumra, és engedje meg, hogy az előadás baj nélkül tovább menjen. Hangosan vitatkoztunk, úgyhogy a közönség mindent hallott. Számos néző odasietett a zenekar korlátjához, s erélyesen felszólították a muzsikusokat: játsszanak tovább. A közönség felé fordultam, és azt mondtam: bérkérdésekről van szó; a muzsikusok pedig elmagyarázták, hogy a bérüket huszonöt százalékkal akarják csökkenteni. Értesüléseim szerint ez nem felel meg a valóságnak, hiszen az ezzel kapcsolatos tárgyalások még be sem fejeződtek! A zenészeknek meg azt mondtam: a közönség fizetett, joga van hát a tisztességes muzsikára! Csak akkor vagyok hajlandó tovább dirigálni, ha az üzemi tanács kijelenti, hogy a szokott módon, rendesen fognak muzsikálni. Rendben van, felelték, a zenekar játszani fog. Így válaszoltam: ez nem elég, jól is kell játszani! A közönség tapsolt, hevesen szidták a zenekart, és határozottan követelték, hogy játsszanak tovább! Erélyes fellépésének hatására a zenekar bizalmija beleegyezett, hogy az előadás baj nélkül menjen végbe; s a zenekar valóban jobban játszott, mint valaha.”

(A következő napokban sikerült elsimítani a konfliktusokat, s a pénz stabilitása is hatással volt a rendeződésre. Ám még sokáig nagy volt a nyomor, s ezzel kétségtelenül mindenkinek szembe kellett néznie így vagy amúgy – még Lehár Ferencnek is) – írja Lehár könyvében Otto Schneidereit. /Zeneműkiadó, 1988/

 

(Folytatni fogom)


591 Búbánat 2017-11-29 12:26:36 [Válasz erre: 590 Búbánat 2017-11-29 12:11:18]

Egyszer megírtam itt, hogy Boros Attila milyen lelkesedéssel nyilatkozott A víg özvegy operett nagyszerűségéről, amikor a Bartók Rádió munkatársaként a New York-i Metropolitan Operaházból élőben közvetítette az előadást; mennyire lelkendezett az első és a második finálé operai igényű zenéjének, együttesének fantasztikus tolmácsolásáért, amit ilyen szinten még soha addig nem hallott még...


590 Búbánat 2017-11-29 12:11:18

Nagy Ibolya szerkesztő-műsorvezető Boros Attilával beszélget ezen a héten a Dankó Rádióban, a Túl az Óperencián című operettműsorában – a Magyar Rádió egykori szerkesztője érdeklődéséhez különösen közel áll Lehár Ferenc és zenéje, így a mai adásban a világhírű magyar komponista művei kerültek a beszélgetésük középpontjába és persze csupa Lehár-felvétel bejátszása.

"A mosoly országa" - Ray Conniff együttesének átíratában, big bandre hangszerelve hallottuk a híres dalt: „Vágyom egy nő után…”

A víg özvegy – Nyitány –a  Bécsi Filharmonikusok zenekarát maga  Lehár dirigálja stúdiófelvételen

Lehár-ritkaságok következtek:

Első operájából - Tatjana („Kukuska” – 1896, Lipcse)  - két részlet csendült fel Dagmar Schellenberger  és Herbert Lippert énekében, a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekarát Michail Jurowski vezényelte. (CPO – CD CATALOGUE NUMBER: 999 762)

I. az 1. felv. fináléja – elbúcsúznak a szerelmesek, elszakadnak egymástól

II. Az opera zárójelenete – újra találkoznak a szerelmesek, de a hóvihar belepi őket és együtt halnak meg („szerelmi halál”)

Lehár írja darabjáról:
„Egy orosz katona beleszeret egy volgai halászleánykába. A lány kedvéért őrszolgálat közben elhagyja posztját. Szibériába száműzik. A leány követi őt a kárai aranybányába, ám ott már nem találja kedvesét: az, a csalóka szibériai tavasz csábításának engedve, elmenekült. A szerelmesek a végtelen hómezőkön találnak egymásra, hogy a halálban egyesüljenek. 
Fiatalos lendülettel és lelkesedéssel, egyetlen nekifutásra írtam meg a művet, s ma sem kell szégyellnem a partitúrát.” (Boros Attila felolvasta ezt a Lehár-idézetet a rádióban. (Lásd, Lehár-topicban is: Kapcs.: 547 – 552. sorszámok)

Lehár két kevésbé ismert keringőjének felvétele következett a műsorban, archív felvételről,1943-ból:

- Pikantériák

- A városi park szépei;

Lehár első operettjeinek egyike volt  a mitológiai környezetben játszódó „A bálványférj” (Der Göttergatte)– A víg özvegy keletkezése előtti évben – 1904 - komponálta a zeneszerző, ami még nem kifejezetten sikeres darab, de vannak benne olyan betétszámok, melyekre felfigyeltek már a kritikusok is. Az operettből Amphitryon áriáját Anton Dermota énekli, a világhírű Mozart-tenor – ezt az egyetlen áriát vették fel háborús körülmények között,1945. március 15-én  földalatti bunkerben  (Km. Wiener Rundfunkorchester & Chor, vezényel: Max Schönherr) – historikus felvétel 1945-ből, néhány héttel a II. Világháború befejezése előtt, amikor Bécs még megszállás alatt állott… (CPO – CD Catalogue No: 7770292)

A Bécsi Filharmonikusok 1942-ben ünnepelték 100 éves évfordulójukat. Lehár egy dalt írt Bécsről a Filharmonikusoknak, el is készült a felvétel, ő vezényli a zenekart és a szólistája: Réthy Eszter.  „Bécs, Te vagy a világ szíve” – ezt a dalt is hallhattuk az adásban.

Lehár Ferenc filmzenét is írt! 1933-ban mutatták be az „Alexandra nagyhercegnő” filmet, melyhez ő írt zenét és kedvenc tenoristája, akinek számos operettet írt,  

Richard Tauber énekel benne egy betétdalt.  Most ez a ritkaság következett a mai adás zenéi között:  Az ismeretlen Lehár című lemezen van rajta.

Lehár Ferenc: Magyar Táncfantázia – a legeslegelső Lehár-szerzemények egyike, amit akkor komponált a szerző, amikor még fiatalon Polában volt katonakarmester - egy ismert magyar dallam szólal meg a zenében, és fontos szerepet kap benne a hegedűszóló. (A felvétel 1944-ben készült a Bécsi Rádió Zenekara előadásában, vezényelt Max Schönherr.)

 

A délelőtti adás ismétlése ma 18 és 19 óra között hallgatható meg a Dankó Rádió Túl az Óperencián műsorában.


589 Búbánat 2017-11-22 23:31:44 [Válasz erre: 588 Búbánat 2017-11-14 21:44:41]

 

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LVII.)

Lehár Ferenc 1920. április 30-án ünnepelte ötvenedik születésnapját. Ebben az évben mutatták be Bécsben, majd Berlinben is, a zeneszerző új operettjét,  A kék mazúr-t. De az az esztendő még mindig magán viselte a Nagy Háború okozta gazdasági károkat, és a pénzromlás is tetőzött – ez az állapot Lehárt is érzékenyen érintette, megnehezítették az életét s a munkálkodását.

Lehár megint álinterjúhoz folyamodott, a szükséghelyzete ismét arra kényszerítette, hogy felhívja önmagára a nyilvánosság – vagy legalább a hatóságok – figyelmét.

„ Mit lehet a nyilvánosság előtt elmondani? Ha az ember elmondja, hogy az entente egyik országában sikerrel játsszák a műveit, bizonyos lehet afelől, hogy valamelyik hivatalnok élvezettel kiollózza ezt a hírt s átküldi a tiszteletre méltó adóhivatalnak… Még nagyobb a veszély, ha az ember közhírré tenné, hogy eleget kíván tenni ama számos külföldi meghívásnak, melyek a legkülönfélébb országokból érkeztek, s netán el is vezényelné egyik-másik művét Angliában vagy Amerikában. Ezt persze nem úgy minősítenék, mint a bécsi operett propagandáját, hanem mint az adócsalás szándékának cáfolhatatlan bizonyítékát. Engem tárt karokkal fogadnának, minden országban igyekeznének olyan kellemessé tenni ott-tartózkodásomat, amennyire csak lehet….. (Sajnos azonban) a  magamfajtában hatalmas adag lokálpatriotizmus lakozik, s nem akar Bécstől megválni!” (Holott) a nemzetközi hírű művész végigvesződi mindazt, ami ráméretett, annyi adót fizet, hogy belekékül, s él azzal a kitüntetéssel, hogy minden este más és más jótékonysági ünnepélyen szerepelhet, hogy így hasznosítsa drága idejét. Mindezért az a hála, hogy a múltkoriban valamely egyén felcsöngette a házmestert s azt üzente általa, hogy nem szabad éjszaka a villanyt égetni.”

Otto Schneidereit többször hivatkozott és idézett könyvében („Lehár”) áll, hogy ezekben az időkben a komponista tagja lett a Drámaírók és Zeneszerzők Uniójának, sőt 1919-től tagja volt egy berlini szervezet – a Német Színiírók és Színikomponisták Uniója – elnökségének is.  Eleinte kissé magányos volt a sok író közepette, ám hamarosan más zeneszerzők is csatlakoztak az unióhoz, Richard Strausszal és Eduard Künnekével az élen.

Azokban az években egyre szorosabb lett a kapcsolat a német nyelvű Berlinnel. Az operettpiac lassanként egyre inkább erre a városra figyelt, s ebben a bécsi városatyák nem voltak vétlenek.

Lehár erről a témáról is nyilatkozik az említett álinterjúban:

„Az operett iránti szeretetéről tett tanúbizonyságot nemrég a városi közigazgatóság pénzügyi osztálya. Nehogy az operett túl kényelmesen elterpeszkedhessék Bécsben – amitől Isten óvjon -, az a kitüntetés érte az operettszínházak igazgatóit, hogy kétszer annyi vigalmi adót fizethetnek, mint az összes többi színház. Ez arra volt jó, hogy egyértelműen kitűnjék: a bécsi operett nem műfaj, hanem giccs. Gyakran voltam különböző üléseken, ahol az akkori pénzügyi tanácsos kioktatott, hogy túl sok operettet játszanak Bécsben, amiért is ajánlatos volna, ha néhány operettszínház végleg bezárná kapuit.”

(Forrás:  F.L.: Operettendämmerung (Az operett alkonya), Neues Wiener Journal, Bécs, 1920. XII. 25.)

 

(Folytatom)


588 Búbánat 2017-11-14 21:44:41 [Válasz erre: 587 Búbánat 2017-11-08 21:45:50]

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LVI.)

Folytatom Otto Schneidereit Lehár című életrajzi könyvében olvasható, a zeneszerző életútját és a művészi pálya fontosabb állomásait, történéseit leíró - dokumentált  forrásokból származó -  közlések idézését.

Miután kiderült a „turpisság”: az álinterjú szerzőjének kiléte, Lehár nem tehetett egyebet, még egyszer meginterjúvoltatta magát, ezúttal már komolyan. A Neues Wiener Journal munkatársának [Karl Marilaun: Bei Lehár (Lehárnál) – Bécs, 1920. III.7.] a kósza szóbeszédeket cáfolva a következőket nyilatkozta:

…1919 ősze óta „itt is, ott is elhangzott ellenem a vád, hogy elhagyom Bécset, és felveszem a cseh állampolgárságot. Légből – méghozzá nem is valami jó levegőből – kapott szemrehányás, hiszen jómagam sohasem dédelgettem ilyesfajta terveket.

…Nem vagyok bécsi, hanem Komáromban születtem, Prágában jártam a konzervatóriumba, s apám révén német-cseh vagyok. Soha életemben nem törődtem ezzel a hivatalos illetőséggel; a legtöbb ember osztráknak tekintette magát, s ott volt otthon, ahol dolgozott; jómagam, jócskán véletlenszerű cseh illetőségem ellenére, húsz esztendeje meglehetősen jó bécsi polgárnak tekintettem magamat… Abból a tényből, hogy megváltozott körülöttünk a világ, s hogy apám révén olyan okmánnyal rendelkezem, amelyik egyik napról a másikra külföldit csinált belőlem, aligha lehet vádat kovácsolni ellenem. Már csak azért sem, mert sohasem titkoltam, mily sokat köszönhetek Bécsnek, s mily jól érzem magamat itt; még olyan körülmények között is, amelyek éppenséggel nem könnyítik meg annak a szándéknak a megvalósítását, hogy bécsi legyek s az is maradjak.”

A Neues Wiener Journal újságírója arra is kíváncsi volt, vajon mire véljék az olvasók, hogy Lehár neve rajta volt a bécsi operett-komponistáknak azon a listáján, akiket egy terepszemlére érkezett New York-i impresszárió ugyancsak szívesen elvitt volna magával Amerikába?

„Ami ennek az úrnak a tárgyalásait illeti: nem tudtam, mire szánták el, mire kötelezték el magukat a kollégáim. Csak annyit hallottam, hogy szó esett Oscar Straus, Leo Fall és Kálmán Imre amerikai turnéjáról. Nekem is felajánlották, hogy odaát vezényeljem el a műveimet, s hogy ebből a célból utazzam egyelőre New Yorkba, ami az itteni több évi idegeskedés után korántsem tűnhetett nemkívánatos változatosságnak. Kötelező megállapodásra azonban nem tudtam rászánni magam… Soha eszembe nem jutott, hogy feladjam bécsi otthonomat; mivel azonban a háborús viszonyoknak addigra többé-kevésbé vége volt, a külföld pedig érdeklődött a bécsi zeneszerzőknek az elmúlt években keletkezett művei iránt, érthető, ha mi is vágytunk arra, hogy ennyi idő után ismét körülnézzünk kissé a nagyvilágban. Úgy hírlett, odaát a háború idején is volt érdeklődés a bécsi operett iránt, méghozzá nem is csak plátói érdeklődés. Jómagam – akkoriban, 1920-ban – nem tudtam, előadtak-e valamit a munkáim közül Amerikában, s ha igen, mit. Nem is volt ellenemre, hogy az amerikainak nem bojkottálták a zenémet. Annyira megörültem minden egyes művem előadásának, hogy nemigen fájdítottam a fejemet az odaátról esetleg elmaradt tantiemek miatt. S valószínűleg a kollégáim sem igen vélekedtek másképp erről, elvégre elégtételül szolgálhatott az a tudat, hogy legalább a bécsi zene nem került a világháború veszteséglistájára. Meglehetős szükségünk is volt erre az elégtételre, hisz bármekkora sikerünk volt is édes hazánkban, mégis nap mint nap azt hallottuk, hogy a bécsi operett-műfaj művészi szemszögből nem veendő komolyan, mert csupán néhány spekuláns fércműve… Bizony jól jött nekünk, mind a zeneszerzőknek, mind a szövegkönyvíróknak, ha a külföld rehabilitált bennünket, s újjáélesztette öntudatunkat. Mert hát olyan nagyon művészietlenek, ötlettelenek és minden szellem híján valók mégsem lehettek azok a művek, ha az egész világon kiharcolták maguknak a jóakaratú megítélésre és figyelemre való jogot.”

(Folytatni fogom)


587 Búbánat 2017-11-08 21:45:50 [Válasz erre: 586 Búbánat 2017-10-27 19:32:19]

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LV.)

Lehár álinterjút ír.

/Forrás:  Otto Schneidereit: Lehár;  Zeneműkiadó, 1988/

Az I. világháború befejezését követően magasba szökő infláció járta, ami Bécs város lakosságát sem kímélte. Aki teheti, más országba utazik és ott telepszik le addig, amíg átvészeli ezeket a nehéz időket. Mendemondák terjengtek arról, hogy Lehár is otthagyja Bécset és élhetőbb országba teszi át otthonát, már csak azért is, mert a háborús évek és az azt követő első esztendők gazdasági problémái az osztrák lakosságot és ezáltal őt is érzékenyen érintették: a szén hiányában Bécs didergett,  a színházak hidegek maradtak, Lehár lakása is fűtetlen maradt és a zeneszerző megfázott. A sajtó is felkapta ezt a hírt. 1920 januárjában Lehár kényszermegoldáshoz folyamadott. Mivel senki nem állt melléje, egymagában lépett a nyilvánosság elé. Álinterjút írt egy meg nem nevezett beszélgetőpartnerrel, s meg is jelentette a Wiener Allgemeine Zeitungban. Nem létező partnerével „mesternek” szólíttatta magát, s elmondatta vele, hogy ő – Lehár - „Bécs legnagyobb operettkomponistája”.

Mivel a cáfolat köztudomásúan a közlés legdiszkrétebb formája, Lehár cáfolta azt a rémhírt, hogy el akarja hagyni Bécset. Abban reménykedett, hogy e fenyegetésnek szánt álhír révén javíthat valamit szorongatott helyzetén. Hiszen nem csak arról volt szó, hogy lakását nem tudta fűteni; éjszakára még a villanyt is kikapcsolták! Márpedig Lehár éjszaka dolgozott, s e korlátozás az elevenébe vágott.

 Lehár így folytatja:

„Egyelőre mégis Bécsben maradok – közölte a képzelt riporterrel -, elvégre megszerettem ezt a sárfészket. Akkor is, ha az utóbbi időben roppant barátságtalanul néz ki, s ha a körülmények egyre vigasztalanabbak is; akkor is, ha a bécsiek, az alacsonyrendű giccs alapján ítélkezvén, még mindig nem tekintik az operettet művészetnek; akkor is, ha a szellemi munka valutájának értéke napról napra csökken! Mindaddig, amíg Bécsre nem potyognak mennykövek az égből, s amíg akad a munkástanácsnak olyan tagja, aki az én melódiáimat fütyüli, addig itt maradok. Külföldön persze…! Micsoda csábos ajánlatok érkeznek onnan, a földi paradicsomot kínálják a fűtetlen lakás helyett, kitüntetéseket és sok más egyebet. Egyelőre Bécsben maradok…”

Az álinterjú során szót ejtett későbbi terveiről is, s néhány egyértelmű figyelmeztetéssel arra igyekezett rábírni Karczagot, hogy a Pacsirta mellett műsoron lévő, más szerzőktől származó operetteket igyekezzék minél hamarabb átvinni a Raimund-Theaterbe, hogy jusson hely Lehár következő műve számára.

Ezt írja többek között:  

„Készen áll a Kék mazur. Hogy hol fogják játszani? Egyelőre még bizonytalan. Netán Bécsben? Vagy előbb még valahol máshol? Akárcsak a Pacsirtát annak idején Budapesten! Mindenesetre jön, jön, jön az új Lehár, „az” operett, nem egyszerűen „egy” operett… S van még egy kínai operett is, amelyet már csak hangszerelni kell. Meg egy spanyol tárgyú, amelynek készen van a zongorakivonata.”

Persze az Allgemeine Zeitungban  közölt nyilatkozat (Bécs, 1920. január 29.) nem sokat segített. Bosszantó baleset történt: a szedő az álriport végére odatette a kéziraton olvasható „F.L.” monogramot. Lehár nem tehetett egyebet, mint hogy még egyszer meginterjúvoltassa magát – ezúttal már komolyan…

(Folytatom)


586 Búbánat 2017-10-27 19:32:19 [Válasz erre: 579 Búbánat 2017-10-23 22:48:14]

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LIV.)

Említettem a Csillagok bolondja című Lehár-operettet, amelynek bécsi bemutatója már az I. Világháború időszakára esett (1916. január 14.). A komponista ezután két évig nem komponált újabb  zenés színpadi alkotást. Rá is hatással voltak a háború szörnyűségei. Inkább vezényelte saját műveit, azokban az országokban és színházakban, ahol bemutatásra, játszásra kerültek.  Így például 1917 áprilisában Lehár eljutott Konstantinápolyba – a mai Isztambulba -, ahová Paul Guttmann, az Éva bécsi rendezője szervezett operett-vendégjátékokat, s ott vezényelte az Éva előadását a Vörös félhold – a Vöröskereszt törökországi megfelelőjének – javára. Vendégszerepelt továbbá Zürichben és Budapesten is.

Otto Schneidereit írja Lehárról szóló életrajzi könyvében, hogy magának Lehárnak sohasem kellett közvetlenül szembenéznie a harci eseményekkel. Többször adott koncertet a fronthoz közeli területeken – ezt el is várták tőle – frontkatonák vagy sebesültek előtt.  1916 tavaszán meghívást kapott a lipcsei operettszínháztól a Luxemburg grófja néhány vendégjátékának dirigálására; a vendégjátékok színhelye a franciaországi Lille volt.

Lehár így emlékszik vissza ezekre az ott töltött napokra és a háborús időszakra:

„1916 pünkösd vasárnapján indultam útnak, s Belgiumon keresztül érkeztem Észak-Franciaországba. Útközben, francia földön, mindenütt láttam a franciák heves ellenállásának nyomait. A Hotel Royalban szálltam meg, ahol érkezésemkor átadtak egy kenyér- és egy húsjegyet, 60 gramm értékben. Első látogatásomkor a stuttgarti Hofoper adta elő A mesterdalnokokat… A szünetben kizárólag tiszteket láttam az első sorokban, a többiben, fel egészen a karzatokig, a legénység ült. 16-án került sor Luxemburgom előadására. Mindenki a legnagyobb lelkesedéssel játszott, telt ház előtt. Egy piano-helyen géppuskaropogást lehetett hallani, jelezve, hogy ellenséges gép köröz a város felett. Előadás után megtudtuk, hogy lelőttek egy angol gépet. Éjszakánként rendszeresen feldübörögtek a lövegek, közben egyhangúan kattogtak a gépfegyverek. A láthatáron vörös villámok cikáztak, aztán világítóbombák tűntek fel az égen. Ottlétünk alatt hangversenyt adtunk egy kórházban is. A lipcsei színház művészei elénekelték a Fritz Löhner szövegére írt ellenállási dalomat (Trutzlied), melyet a német császárnak ajánlottunk, továbbá dalokat adtak elő az Évából és a Luxemburg grófjából…

Mielőtt elutaztam, meg kellett ígérnem, hogy ősszel újra eljövök, és eldirigálom az Évát és a Cigányszerelmet. Visszautaztomban megálltam Brüsszelben is, mivel megtudtam, hogy egy elsőrendű társulat éppen a Luxemburg grófját játssza, francia nyelven. A minden ízében párizsi minta szerint rendezett előadás igazán dicséretre méltó volt…”

(Forrás: Rückkehr Franz Lehars aus Lille. Ein Gespräch mit dem Komponisten (Lehár Ferenc visszatért Lille-ből. Beszélgetés a zeneszerzővel), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1916. IX. 28.)

Lehár a Pacsirta komponálásával a „Nagy háború” utolsó éveiben kezdett el foglalkozni; Martos Ferenc szövegíró, régi barátja Budapestről, ajánlotta figyelmébe szövegkönyv-tervezetét, ami azért is megtetszett neki, mert  az idillikus, falusi környezetben játszódó darab témája szerint  „ahol a pacsirta dalol, ott béke honol, oda nem érnek el a kor vad viharai. Ott, az isten háta mögött feltárul az a boldogság,  melyre annyira vágyik a hajszolt életű városi ember” (Forrás: Die Elegante Welt, Berlin, 1919. III. 12.)   

 Gál Róbert pedig arról ír Lehár könyvében (Óh, lányka, óh, lánykám…; Rózsavölgy és Társa, 2006), hogy röviddel Ferenc  József halála után, 1917. február 7-e és március 19-e között, a második szénszünet idejére be kellett csukni a Király Színházat. Előre tervezni, igényes műsorpolitikát kialakítani és végrehajtani már nem lehetett.  Nagy pénzügyi nehézségek árán sikerült bemutatni 1918 február elsején Lehár új darabját. A korábban színre vitt operettek díszletelemeit használták fel, illetve jelmezeibe öltöztették a művészeket.

A pesti ősbemutatót  nem sokkal később  (március 27. Theater an der Wien) követte a Pacsirta  német nyelvre (Wo die Lerche singt) átírt szövegű bécsi bemutatója is. Persze a kritika szokványosan, itt sem annyira a librettóért lelkesedett, hanem az igényes lehári zenét értékelte, azért lelkesedett. A Pacsirta iránt óriási volt a kereslet, 1919 nyaráig háromszáznyolcvanszor került színre; a német nyelvű színházakban pedig összesen kerek 1500 előadást lehetett összeszámlálni – olvasható Otto Schneidereit Lehárról szóló könyvében (Zeneműkiadó, 1988).

(Folytatni fogom)


585 Búbánat 2017-10-25 23:04:04

Gál Róbert: Óh, lányka, óh, lánykám…

Gál Róbert: Óh, lányka, óh, lánykám…
Rózsavölgyi és Társa  (Budapest) , 2006
Fűzött kemény papírkötés , 160 oldal
20 cm x 14 cm
Néhány fekete-fehér fotóval

„Lehár, az operett fejedelme”
"A zenés színpadnak három műfaja van:
opera, operett és Lehár!" - írta több német méltatója közül az egyik az operett fejedelméről. Lehár magyar kapcsolatairól, kötődéseiről azonban ez az első átfogó értékelés, pedig Komáromban született, és sokáig nem is tudott németül. A könyv ismerteti Lehár valamennyi operettje magyarországi bemutatójának történetét, a századforduló utáni békeévek, a világháború, majd az 1920-30-as évek  színházvezetői és Lehár közötti kapcsolatokat.

Új elemeket tár elénk Lehár és öccse, a royalista Antal viszonyáról, Kálmán Imrével ápolt kapcsolatáról és tragikusan rövid barátságáról Puccinival. Számos anekdotával állít emléket Lehár Ferencnek és színészeinek (Fedák Sárinak, Rátkai Mártonnak és másoknak), majd kitekint napjaink hazai Lehár-kultuszára is.”


584 Búbánat 2017-10-25 22:41:04

Otto Schneidereit: Lehár

Otto Schneidereit: Lehár

Fordító: Melles Ágnes

Zeneműkiadó Vállalat (Budapest), 1988

Vászon ,  védőborítóval, 271 oldal

21 cm x 14 cm

Fekete-fehér fotókkal illusztrálva


583 Búbánat 2017-10-25 22:29:17 [Válasz erre: 582 Ardelao 2017-10-24 13:25:34]

Szénássy Zoltán: Lehár

Szénássy Zoltán: Lehár

Megjelent a zeneszerző születésének 125. évfordulójára

Madách-Posonium (Pozsony) , 1995 
Ragasztott papírkötés , 160 oldal

 

 

Méret: 19 cm x 12 cm

Fekete-fehér fotókkal illusztrálva.

TARTALOM

Tisztelet a szülőföldnek

7

Komárom, a szülőváros

9

Családtörténet

15

Ifjú évek

23

A losonci négy esztendő

36

A császári és királyi hadsereg karnagya

48

Útban a világsiker felé

57

A világsiker

63

Lehár Ferenc hatvanéves

83

Lehár Ferenc díszpolgársága

95

Az utolsó itthonlét

105

Komárom és Lehár

121

Lehár Ferenc színpadi művei

131

Jegyzetek

137

Felhasznált irodalom

143

Franz Lehár (Summary)

147

Franz Lehár (Resümme)

151

 


582 Ardelao 2017-10-24 13:25:34 [Válasz erre: 581 Ardelao 2017-10-24 13:14:16]

 

Lehár Ferenc ifjúi évei (folytatás)

A prágai évek
 

A prágai zenei életnek igen jó híre volt a XIX. század vége felé.

Mondhatjuk, hogy Bécs után az Osztrák-Magyar Monarchia második zenei fővárosa volt. Az itt töltött évek nemcsak alapot adtak az ifjú Lehárnak, de az európai hírű tanárok példaképet is jelentettek számára.

„A prágai konzervatóriumnak nagy híre volt - írja. -
Én violin szakra jártam, Bennevitz professorhoz. A zeneelméletet Förster adta elő."
A nehéz prágai évekről - ahol oly sokat tanult és oly sokat nélkülözött - ezeket írja:

„Sikerült bejutnom a prágai konzervatórium hegedű tanszakára. Ide már nem kísértek el szüleim. Apámnak nagyon kis fizetése volt, támogatni nem tudott, így éppen csak az albérleti szobámat tudtam valahogy kifizetni, ennivalóra nem mindig jutott. Egyszer össze is estem az éhségtől az utcán. Aztán valahogy sikerült bejutnom Antonin Dvořakhoz, a világhírű cseh zeneszerzőhöz. Két hegedűszonátát komponáltam, ezeket mutattam meg neki. Dvořak figyelmesen nézte kottáimat, majd így szólt hozzám: „Maga hegedűs ugye? ... Nos, akassza szegre a hegedűjét és ezen túl csak komponáljon. Maga előtt nagy jövő áll."
 
Dvořak véleményétől annyira fellelkesül, hogy elhatározza tanulmányi pályájának módosítását. Abbahagyja a tanulást a hegedű szakon, és inkább zeneszerzést tanul Fibichtől, a híres komponistától.

Apja azonban keresztülhúzza szándékát. Többre becsülte a biztos megélhetést nyújtó pozíciót egy zenekarban, mint a nagy karriert ígérő, de bizonytalan zeneszerzői hivatást. Indoklásának lényegét így összegezte:

„Komponistának lenni nem olyan könnyű. Én is írtam csinos zenedarabokat, indulókat, sőt még operát is - színre került a tiszti kaszinóban. (Amint tudjuk, éppen Komáromban. Sz. Z.) De vajon eltarthattam volna-e a családomat mindebből? Ugye, hogy nem! Hát azért mondom, fiam, ne építsünk légvárakat, a legfontosabb az, hogy az embernek becsületes jövedelme legyen."
 
A prágai esztendők a nélkülözések évei voltak. Fűtetlen szobában vészelte át a téli hónapokat. Ilyenkor ágyban maradva gyakorolt a hegedűjén. Szobája alatt jégverem volt... Amikor édesanyja meglátogatta Prágában, eltitkolta nélkülözéseit.

„Csak amikor a vonat anyámmal már ismét elindult, akkor tört ki belőlem minden szenvedés és félőrülten a vonat után loholva kiáltottam - Anyám, anyám, ne hagyj itt!"

1884-ben édesapját áthelyezik a prágai ezredhez, és ezzel a családi otthon melegében megszűnnek nélkülözései. Prágai tanulmányait 1888-ban fejezi be. A végzős hallgatók koncertjére július 12-én került sor a Rudolfinum dísztermében. Mivel a Lehár család ekkor Prágában lakott, így az egész család tanúja lehetett „Lanzi" sikerének, a történelmi falak között.

A losonci négy esztendő

Az ifjú Lehár Ferenc immár diplomás hegedűművész volt. Elindulhatott a 18 éves ifjú, üres zsebbel a nagyvilágba. Barmen-Elberfeld volt az a város, ahol Lehár Ferenc megkezdi működését. Az ottani színházban talált alkalmazást, mint koncertmester. Állását pályázat útján nyerte el, fizetése havi 150 márka volt. 1888 szeptemberében foglalja el a pozícióját. A szigorú és precíz színházi munka azonban nincs ínyére. Az örökké ismétlődő próbák, a nagy fegyelmet igénylő előadások, szigorú korlátként nehezedtek szárnyalni vágyó lelkére és gondolatvilágára.

„Bár vonakodva s csakis anyagi meggondolásból fogadtam el az állást - írja -, igencsak hasznomra volt ez az első év, melynek során koncertmesterré léptem elő. Megismerkedtem a zenekarral, s világosabb fogalmat alkothattam magamnak a színházról, legfőképpen az operáról. Apám távirata azonban hirtelen Bécsbe szólított: sürgősen kellett a zenekarába egy szólista. Gettke, az igazgatóm csak azzal a feltétellel volt hajlandó elengedni, ha megfelelő helyettest állítok. Mivel ez nem ment olyan gyorsan, egyszerűen megszöktem, szerződésszegő lettem. Üldöztetésemet azonban abba kellett hagynia, mivel Közben a katonasághoz assentáltak (besoroztak)."

Ilyen dicstelenül végződött az első találkozás a színház világával. Most aztán katona lett az ifjú Lehár. 1889 őszén magára húzta a császár mundérját, és viselte azt - több-kevesebb sikerrel - 12 esztendőn keresztül. Közben az apja visszatért Bécsbe, régi ezredéhez, az 50. gyalogezredhez. Ebben a rezesbandában szerepel most már a két Lehár, de mindössze kilenc hónapot tölt apja zenekarában. Ekkor már próbálkozik, ismerkedik a vezénylés művészetével, ahogy ezt ő maga mondja:

„Néha megengedte, hogy helyettesítsem a karmesteri pultnál, különösen, ha térzenét adtunk valahol. Ilyenkor körülvettek a csinos hölgyek és tapsoltak. Ez volt első megismerkedésem a sikerrel."
 
 Amikor azonban az idős Lehár úgy látta, hogy az ő elsőszülött fia, Lanzi, a saját lábán is meg tudna állni, útjára engedte. A karnagyi pálya megkezdéséről az ifjú ezeket mondja:

 „Lehet, hogy apám potenciális vetélytársat látott bennem. Mindenesetre azt mondta egy szép napon: Lássam, hogyan boldogulsz, keress magadnak saját állást! Nekiindultam keresni, s vagy ötven folyamodó közül én kaptam meg a karmesteri állást a 25. gyalogezrednél, az Ipoly-menti Losoncon, havi fizetésem 60 forint, meg 17 forint szálláspénz! Húsz esztendős levén, négy évvel megdöntöttem apám rekordját, aki 24 éves fejjel lett a hadsereg legfiatalabb karmestere.”

A Bécsben töltött kilenc hónap azonban nem múlt el nyomtalanul. Miközben apja zenekarában hegedült, őt is elfogta az alkotás ihlete. Utóvégre Bécs volt az akkori világ zenei fővárosa.

Több indulót és néhány valcert szerzett ezekben a hónapokban. Igy amikor alig húszévesen a losonci 25. gyalogezred zenekarának élére áll, már bizonyos zeneszerzői múlt fémjelzi nevét.
 

De Bécs után Losonc...? Mit tudhatott az ifjú Lehár erről a városkáról? Talán azt, hogy ott született Kármán József, a felvilágosodás nagy költője, kinek az emlékműve a város főterén áll. Viszont karnagy úr lett! A katonai hierarchiában különös helyet foglalt el ez a tisztség. Nem volt tiszt, de nem is volt altiszt. A karmesterek aranygombos egyenruhát hordtak, de a parolinon a csillagok helyett aranyozott lant díszlett. De mit is mond a Losoncon töltött évekről ő maga?: „Húszéves voltam ekkor — még ma is örömmel gondolok vissza a losonci kis helyőrségre, ahol a katonabanda szervezése volt a legfőbb feladatom. Hiszen alig volt hivatásos zenész a zenekarban, s a zeneértő újoncokkal kellett dolgoznom. Losoncon egyébként komoly munkát is folytattam, kvartettet alakítottam. ... Általában Losoncon igen jól éreztem magam. Ott írtam első operámat is. Mlcohc főhadnagy, egy zseniális fiú írta a librettót, melynek zenéjével egy opera-pályadíjra jelentkeztem. A díjat nem én nyertem el, de megvigasztalt, hogy „az első kutyák és az első operák a sutba valók."
 
Az említett szerzemény a Rodrigó című opera. Művét nem íróasztal és zongora mellett szerezte, hanem a „zenekarral" hangszerelte.

A hibák így mindjárt a gyakorlatban napvilágra kerültek. Ezt a zeneszerzői stílust így jellemzi:

„Losoncon a katonazenészek, élükön az őrmesterrel, minden jelenet után tapintatosan értésemre adták, hogy tetszik-e nekik, amit komponáltam, vagy sem. Ha tetszett a muzsika, az őrmester biztatóan vállon veregetett, ha nem, úgy szó nélkül, ... át ballagtak, egy korsó sörre."

 A katonazenekar Losoncon - akárcsak a többi kisvárosban is - a helység zenei életének tán legfontosabb fóruma volt. Nem létezett olyan társadalmi megmozdulás, ahol a rezesbanda meg nem jelent volna. Ki is nyílt minden ablak a losonci Gács utcán, amikor felhangzott egy-egy ropogós induló. Kivált a deli karmester dobogtatta meg a leányszíveket. Hisz alig múlt még húszéves, és nőtlen volt. Természetes, hogy a helyi sajtó, a Losoncz és Vidéke című lap is élénken foglalkozik a katonazenekar fellépéseivel, így egyúttal prezentálja a karnagyot is: „A házi ezredünk zenekara, új mestere, ifj. Lehár Ferenc vezetése mellett tegnap tartotta meg első hangversenyét. A fiatal zenész különösen hegedűjátékával (magyar táncokat játszott) oly tetszést és elismerést aratott, akár mint az igazi virtuózt illet." Tehát a Lehár vezette losonci katonazenekar először adott hangversenyt. Ez figyelemre méltó! Az új karnagy - amint látjuk - nemcsak reprodukáló, hanem alkotóművész. Lehár karnagy úr új színt vitt Losonc zenei életébe. Persze ehhez emelni kellett a zenekar művészi színvonalát is.
 

De nemcsak a losonci közönség figyelt fel az ifjú Lehárra. Az ezred parancsnoka, báró Fries ezredes, kinevezte a 17 éves Vilma lánya mellé énektanárnak. Erről a pedagógiai „küldetésről" így vélekedik:

„Bőbeszédűen azonnal kinevezett lánya énektanárává. Bevallhattam volna-e, hogy a konzervatóriumban valójában hegedülni tanultam? Nem is kissé jöttem zavarba, amikor szemtől szemben álltam Fries Vilma baronesszel, egy csinos, 17 esztendős lánnyal. Némi skálázással és dalocskákkal kezdtük. Az ifjú hölgy igen hamar észrevette, hogy nem értek az énektanításhoz. Legszívesebben visszarohantam volna az ezredes papához, de nem volt mit tenni: parancs, az parancs. Fries Vilma ugyan nem tanult meg tőlem énekelni, de már a második órán elénekelt egy dalocskát, amit neki komponáltam. Ó, de sokszor próbáltuk a Vége már!, című dalt."

Losonci karnagy korában, 1891-ben óriási élményben volt része. Ekkor az egész világ Johann Strausst ünnepelte. Bécsben nagyszabású koncertet rendeztek a „keringőkirály" tiszteletére. Az Osztrák-Magyar Monarchia minden részéből összejöttek az énekesek, zenészek, karmesterek, hogy tisztelegjenek a nagymester előtt. A koncert végén küldöttségek fejezték ki jókívánságaikat Straussnak. Különös színfoltja volt az ünnepségnek, amikor a színpadra két katonakarmester lépett, és a császári és királyi hadsereg nevében átnyújtották a tisztelet koszorúját az ünnepeltnek. Az egyik karmester Karl Komczak volt, a Bécsben állomásozó 84. gyalogezred, a másik a losonci 25. gyalogezred zenekarának dirigense, Lehár Ferenc. Ekkor találkozott a „keringőkirály" a későbbi „operett-királlyal".

A történelmi pillanatról, Lehár így emlékezik:

„Szinte látom még magam előtt, a koromfekete festett hajával, és bajuszával. Látszott, hogy öreg és gyenge. Ám, amint fellépett a magas karmesteri dobogóra, azon nyomban mintha kicserélték volna. Már a keringő első hangjai után elkezdett a zene ritmusára hajladozni: mintha csak táncolna. Hatalmas taps töltötte be a túlméretezett hangversenycsarnokot, szinte elnyomta a zenekart. így hát megadatott, hogy halála előtt valóságos valcer-királyként láthassam még Johann Strausst, bécsi népe elismerése és ünneplése közepette."
 

Elképzelhető, hogy az alig nyolcezer lelket számláló Losoncon milyen szenzációt kelthetett a zöld parolinosok karmesterének, Lehár Ferencnek bécsi szereplése. Micsoda óriási megtisztelésnek számíthatott, hogy egy összbirodalmi parádéra a losonciak karmesterét is meghívják. Természetes, hogy a bécsi szereplés után Lehár karnagy úr még inkább az érdeklődés középpontjába került.

Rendkívül termékenyek voltak a losonci esztendők. Nemcsak első hangversenyét tartotta Losoncon 1890-ben, de az első színpadi művét, Rodrigót is itt komponálta. A losonci katonazenekar számára több alkalmi művet komponált: Vásárhelyi induló, Szegedi induló, Magyar egyveleg, Magyar dalok, Magyar ábrándok című hegedűdarab zenekari kísérettel (ebben szólalt meg a, „Csak egy kislány van a világon című,” közismert dal).

1894-ben ünnepelte a magyar társadalom Jókai Mór írói munkásságának ötvenedik évfordulóját. Az eseményről szerte az országban, szinte mindenütt megemlékeztek. Ilyen
Jókai-ünnepségre került sor Losoncon is. Lehár - aki feltehetően jól ismerte a szintén komáromi Jókait - maga is kivette részét a földije iránti tisztelet megnyilvánulásából. A helyi sajtó a következőképpen közli az eseményt:

 „A helybeli állami tanítóképző intézet Jókai Mór tiszteletére nagyszabású jótékony-célú hangversenyt rendez folyó évi február hó 10-én a Vigadó nagytermében. Az igen szép és változatos műsor a következő:

1.Perzsa díszinduló, ifj. Lehár Ferenctől; előadja a tanítóképző intézet ifjúság zenekara.

2.Jókai méltatása című felolvasás; tartja Nagy Iván állami tanítóképző intézeti tanár."

A lap, következő számában ismét Lehár társadalmi szerepléséről olvashatunk. A Losonci Nőegylet jótékony-célú táncmulatságot rendezett. A szereplők között ismét megtaláljuk a 25. gyalog ezred zenekarának ifjú karnagyát:

„... a rendezőség a hangversenyen közreműködőknek szerencsés volt megnyerni Pacor Ala úrhölgyet, Pacor ezredes úr bájos lányát, valamint Lehár Ferencz urat, s a Lehár, Éder, Simon és Thaisz urakból álló vonós-négyest is."

Mindezekből láthatjuk, hogy Lehár mennyire népszerű és központi alakja volt Losonc társadalmi életének. Nem is beszélve a lányos mamák részéről megnyilvánult érdeklődésről. De, ahogy mondja Berzsenyi: „A sors játszva emel, s mosolyogva ver le." Ez a megállapítás Lehár losonci szereplésére is vonatkozik: népszerűségének, zenetudásának s művészi önérzetének lett az áldozata. Kirobbant a „losonci affér" - Szüsz Lajos kávéházában. A zenetörténeti eseményt mondja el ő maga, a cselekmény, szenvedő hőse:

„Losonci tartózkodásomnak azután a hegedűjátékom vetett véget. Semmivel sem tudtam a jobban magyarokból álló közönség szívéhez férkőzni, mint amikor a hegedűt vettem a kezembe, s a zenekartól kísérve, előbb hangulatos, lágy andalító magyar dalokat, tüzes csárdásokat játszottam egész cigánymódra. Az egyik estén, 1893. esztendő december havában, hangverseny után farkasétvággyal láttam hozzá a vacsorámhoz, amikor egy törzstiszt a pincér útján fölszólított, hogy hegedűszólón játsszam el egyik kedvenc dalát. Művész-büszkeségem fölháborodott az ilyen eljáráson és visszaüzentem, ugyancsak a pincér útján a törzstisztnek: Én nem vagyok cigányprímás! Ha az úr akar valamit tőlem, hát jöjjön el ő maga és kérjen meg, és ne üzengessen nekem a pincérrel. Összetűzésre került a sor és bár a tisztikar rokonszenve az én oldalamon volt, mégis mint fiatalabbat, bocsánatkérésre szólítottak föl. Erre én állásom fölmondásával válaszoltam."
 
Hallatatlan merészség! Egy őrnagynak csak úgy visszaüzenni, odavágni. Egy tejfelesszájú karnagy, akinek még tiszti rangja sincs! Honnan vett magának ennyi bátorságot ez a zenész? - kérdezhette az őrnagy önmagától. Persze, még nem tudhatta sem ő, sem senki más, hogy a zöld parolinosok karnagyának egyenruhája királyi palástot takar. Ha nincs párbaj és bocsánat-kérés sincs, akkor nincs más megoldás, mint összepakolni a katonaládát Losoncon, és odábbállni egy kaszárnyával. így is történt. Köszönés nélkül azért mégsem hagyhatta el a számára oly kedves losonci közönséget. Hisz életének eddig legszebb négy esztendejét töltötte ebben a városban. És hogyan köszönhetett volna el, szíve szerint a legjobban, a kedves losonciaktól, mint a zene nyelvén. Erről tudósít a helyi sajtó is:

„Lehár Karmester búcsúhangversenyét szerdán február 28-án esti 8 órakor tartja meg a Vigadó nagytermében. A körünkből távozó kedves karmester egyúttal minden jó barátainak és ismerőseinek, kiktől személyesen nem búcsúzhatott el, lapunk útján mond szívből eredő »Isten hozzád«-ot, forrón köszönti a losonci közönségnek iránta tanúsított rokonszenvét, és kéri, hogy továbbra is jól emlékezzék meg róla, valamint hogy ő előtte is a Losoncon töltött idő felejthetetlen lesz!"

 Hogy milyen népszerű volt a 25. gyalogezred zenekarának karnagya Losoncon, azt kellően érzékelteti a losonci hölgyek ajándéka. Ugyanis a búcsúzó Lehár egy karnagyi pálcát kapott, aranyozott kis lanttal díszítve az alábbi szöveggel: Ifjú Lehár Ferencnek, Losoncz város hölgyei ... Losonczon, 1894. március 4.
 
A császár és király mundérját azonban nem olyan egyszerű letenni. Ahogy Lehár elmondja:

„Apám azonban sehogy sem tudott beletörődni abba, hogy ne legyek katonakarmester. Ezért Ausztria és Magyarország egyetlen haditengerészeti zenekarának karmesteri állására pályáztam s a 120 pályázó közül én lettem a győztes."

Szülei ekkor Szarajevóban laktak. Lehár oda megy családjához, onnan értesíti a losonciakat élete további alakulásáról. Tehát lélekben és gondolatban még mindig Losoncon van. 1894. március 18-án az alábbi hírt teszi közzé a losonci újság: „Lapunk munkatársa csütörtökön délben a következő táviratot kapta Szarajevóból:

»A katonai tengerészet karnagya vagyok. 300 forint, fizetéssel. ... Lehár«

S ha sajnáltuk is eltávozását, most örülnünk kell nagy szerencséjének." 
 

Dr. Szénássy Zoltán

HONISMERET

(19. évfolyam,1991/1. szám)


581 Ardelao 2017-10-24 13:14:16

69 évvel ezelőtt, ezen a napon hunyt el a világhírű magyar komponista.

LEHÁR FERENC EMLÉKÉRE

Lehár Ferenc ifjú évei

„Nem azért jöttem a világra, hogy élvezzem az életet, hanem, hogy más embereknek örömet szerezzek."
(Lehár Ferenc)

Komáromban, a Nádor utca és a Rév utca sarkán álló házban, 1870. április 30-án, hétfői napon, este 10 órakor a Lehár családban világra jött az elsőszülött fiú, aki apja után a keresztségben a Ferenc, Kristóf nevet kapta. Mivel az apa katonamester volt, fiát május 4-én nem a komáromi plébános keresztelte meg, hanem a helyőrség tábori lelkésze. Aki olvasmányok alapján - ismeri a múlt századi Komárom társadalmának patriarchális légkörét, az könnyen el tudja képzelni, hogy micsoda nagy újság lehetett - és hálás téma a házaló öregasszonyoknak - a jómódú s köztiszteletben álló Neubrandt, illetve a Lehár családban a gólya megjelenése. A tiszti kaszinó is hangos lehetett az ovációtól, amikor Lehár karnagy úr elsőszülött fiára koccintottak a marcona hadfiak. De mutassa be önmagát a legilletékesebb, Lehár Ferenc:

„Komáromi gyerek vagyok. Sokat játszogattam a Duna partján és a történelmi várfalak alatt. Apám katonakarmesterként került oda... ott ismerkedett meg anyámmal, és négy-heti udvarlás után, meg is kérte a kezét. 1870. április 30-án már világra is jött az ifjú Lehár Ferenc. Ez én vagyok, kérem szépen."

A katonacsalád légkörét, hangulatát így rajzolja meg előttünk Lehár Antal:

„Az asszonynak határtalan odaadással kellett viseltetnie, hogy boldoggá tegye a házasság kötelékét. Előttünk, gyerekek előtt, anyánk szívesen hivatkozott arra, hogy apánk lénye, mozdulatai, megjelenése, de még a jelleme és jósága igen hasonló volt az ő apjáéhoz. Rajongó szeretettel beszélt róla, aki pajtása és barátja volt, s ezeket az érzéseket átvitte az atyjáról a férjére. Bár csak kilenc évvel volt fiatalabb nála, mindig valami csendes tisztelettel nézett fel apára, s ebben az érzésben mindig volt valami gyermeki tisztelet. Soha nem hallottam, hogy apánkat másképp szólította volna, mint apánk."

Városról városra

Az örömbe azonban csakhamar üröm vegyült, a Lehár család háza táján. Alig múltak el az öröm hónapjai a Lehár család felett, máris parancs érkezett a bécsi hadügyminisztériumból: Lehár Ferenc karnagy úr áthelyeztetik Pozsonyba! Hej, te szépséges szemű
Neubrandt Krisztina, ha tudtad volna előre, hogy mit jelent katonakarmester-feleségnek lenni, tán meggondoltad volna a dolgot, mielőtt a boldogító igent kimondod. Mert nemcsak, hogy szülőföldjét, szüleit, rokonait kellett Komáromban hagyni, hanem az eddigi kiegyensúlyozott, rendezett polgári életkörülményeit is.

Ugyanis a Lehár család, Komáromot elhagyva, szinte állandóan úton volt. Neubrandt Krisztinának nem kevesebbszer, mint huszonkétszer kellett pakolni, csomagolni, új otthont alapítani, s közben öt gyermeket szült. Nem is volt az Osztrák-Magyar Monarchiának olyan nagyobb katonavárosa, ahol nem lakott volna a Lehár család. Még jó, hogy Komárom megmaradt mentsvárnak, ahová a gyerekek nyaranként ellátogathattak a nagyszülőkhöz.

A gyerekek születési sorrendje: Ferenc (1870-1948), Eduárd (1872-1873), Antal (18761962), Mariska (1877-1895), Emília, Papházay Istvánné (1890-1976).

A Lehár család örökös vándorlásait, sajátos életkörülményeinek kialakulását és jellegét az ifjabbik Ferenc így magyarázza:

„Én Komáromban születtem a Nádor utca egyik szerény házacskájában. Apámat aztán a katonai parancs Pozsonyba, majd Sopronba, később Kolozsvárra szólította. Természetesen vitte magával a családját is. így aztán gyermekkoromban beutaztam egész Ausztriát és Magyarországot. Gimnáziumba Pesten kezdtem járni, aztán Morvaországban folytattam."

Komárom után tehát a koronázó-város, Pozsony lett a Lehár család otthona. Itt született a második fiúgyermek, Eduárd, akit azonban 1 éves korában temettek el a szülők. S alig száradtak el a virágok a kis Lehár Eduárd sírján, máris parancs érkezett, és Lehár karnagy urat áthelyezték Sopronba. A város igen jelentős állomása lett a Lehár családnak, sőt mondhatnánk, hogy ez a zeneszerző második szülővárosa. 1874-től 1877-ig lakott a család Sopronban. Ebben a városban két újszülöttel szaporodott a Lehár nemzetség: Antal és Mariska örvendeztette meg a szülőket, alig négy esztendő alatt. (Az előbbi nagy katonai karriert fut be, az utóbbit 17 éves korában - mint menyasszonyt - temetik el a szülők Szarajevóban.) A szépen gyarapodó családról gondoskodni is kellett - és talán a letelepedésre is gondolva házat vásároltak a szülők a Malom utca 5. szám alatt. (Ezt az utcát 1940-ben Lehár utcának nevezik el.) A család anyagi jólétére utal a házszerzés. Az apa szorgalmára jellemző, hogy a katona karmesterség mellett még kivette részét a város zenei életéből is. Énektanárként működött a városi reáliskolában.

Sopronban alig hatesztendős, amikor a szülők felfigyelnek rendkívüli zenei tehetségére. Az „indulásról" így vall a zeneszerző:

„Édesanyám ragyogó szemekkel mesélte gyakran idegeneknek, hogy minden először hallott melódiát a zongorán azonnal hibátlanul kísértem, sőt, sötét szobában a legnehezebb futamokat hibátlanul játszottam el. Első szerzeményem, csak, mint Strauss Jánosé, életem hatodik évére esik. Ez az első szerzeményem, Opus I. a rajongó gyermeki szeretettől átitatott kis dal volt, amelyet édesanyám születésnapjára írtam."

1878-ban rendkívüli élményben volt része a kis Lehár Ferencnek, az-az a „Lanzi"-nak, ahogy őt a családban nevezték. Ekkor már Kolozsvárott lakott a család, s itt láthatta Liszt Ferencet. Az élményről ő maga így számol be:

„Gyermekkoromra esik egy kis epizód, melyet soha el nem felejtettem. Kolozsvárt történt, apám ezrede éppen ott állomásozott. Van ott egy roppant tekintélyes épület, a Szt. Mihály katedrális. Liszt Ferenc egyszer ott vezényelt.

Apám azzal fejezte ki, a nagymester iránti hódolatát, hogy ingyen hegedült a zenekarban. Megengedte, hogy egy sarokban, csendben meghúzódva végighallgassam a koncertet. Amikor aztán Liszt a hangverseny végén elbúcsúzott apámtól, ő a mester keze fölé hajolt és megcsókolta."

Erdély fővárosa után Budapest, az ország fővárosa fogadja be a Lehár családot. Ekkor már gimnazista a kis „Lanzi", és a piarista atyák iskoláját látogatja. Közben a nagymama is eladta komáromi házát. Pestre jött, hogy jobban tudja segíteni a népes családot. Házat vásárolt Pesten, a Rákóczi téren. Természetes, hogy a kedvenc unokája a Komáromban született „Lanzi" volt, aki szívesen tartózkodott a nagyanya házánál. Lehetett ennek más oka is, amiről így vall a „vétkes":

„Ott találkoztam legelső szerelmemmel: egy helyes kislánnyal, aki a ház egyik udvari lakásában lakott, parasztruhát viselt és piros selyem fejkendőt." Így aztán a gimnazista diák eredményei sem lettek valami fényesek, amiről az iskolai bizonyítvány másolata is tanúskodik. Meg is vallja mindezt önkritikusan, az események hőse:

„Roppant kevéssé érdekelt engem az iskolai tudomány. Legfőképp azért tartottak engem a gimnáziumban, mert az énekórákat én kísértem harmóniumon."

Pesti gimnazista korában kezdi el a zenetanulást is. Beíratták a Nemzeti Zenedébe, ahol a híres Tomka István volt a mestere. A Nemzeti Zenede évkönyvei szerint az 1879/80-as tanévben második osztályba járt. Az 1880/81-es tanévet is megkezdte, azonban már nem fejezte be. Neve az „Elmaradtak" között van feltüntetve.
A gimnáziumnak az első osztályát sem fejezte be. Ahogy az iskolai osztálynapló igazolja, 1881. március 1-jén kimaradt a gimnáziumból.

Hát így végezte az ifjú Lehár Ferenc a pesti tanulmányait. Hogy miért végezte el oly gyorsan, arról a családi tanács döntött. A fiúból nem lesz orvos, ahogy szerették volna a szülők. Nem nagyon fűlik a foga a tanuláshoz, viszont kiválóak a zenei adottságai. Akkor legyen zenész. De ahhoz viszont, hogy akár a bécsi, vagy a prágai konzervatóriumot elvégezhesse, előbb meg kellett tanulnia németül. Lehár Ferenc ugyanis 11 éves koráig csak magyarul tudott.

 „A szülői házban kizárólag magyarul beszéltünk" - írja később - „sőt édesanyám csak törve beszélte a németet. Engem is, miután addig csak magyarul tudtam, tizenegy éves koromban küldtek el Sternbergbe, német szóra."
 
Szerencsére ott volt Antal nagybácsi, aki Sternbergben zeneiskolai igazgató volt. Ő vette magához Lanzit, és a német környezetben hamarosan rászokott az új nyelvre. Bácsikája mellett folytathatta — a Pesten megkezdett - zenei tanulmányait is. Alig másfél éves sternbergi tanulás után, 1882-ben fölvették a prágai konzervatóriumba. Inkább ment volna Bécsbe, itt azonban csak 14. életévtől vettek fel hallgatókat a konzervatóriumba. Így lett prágai diák Lehár Ferenc.

(Folytatom.)


580 Búbánat 2017-10-24 11:11:30

Kálmán Imre gratulál Lehár Ferenc Giudittájához

Kálmán Imre gratulál Lehár Ferenc Giudittájához


579 Búbánat 2017-10-23 22:48:14 [Válasz erre: 575 Búbánat 2017-10-18 13:53:57]

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből

(LIII.)

Lehár és a "Csillagok bolondja" bécsi bemutató

Az I. világháború időszakában – 1916. január 14., Bécs, Theater in der Josefsadt - mutatták be Bécsben Lehár következő operettjét: Der Sterngucker (Csillagok bolondja). A komponista előző operettje, a Végre egyedül (Endlich Allein)  ugyan csendes sikert aratott, de rövidesen lekerült a színpadokról; egyértelműen a szövegkönyv gyengeségei miatt volt ez a sorsa a darabnak, hiszen Lehár zenéje invenciózus, újszerű hangzatai elismerő fogadtatásban részesült. Lehár levonta a következtetést és új dalművéhez megint új librettistát keresett, akit meg is talált Fritz Löhner személyében. Ám az ő szövegkönyve - melynek története egy álmodozó, bohó csillagász és három mennyasszonya körül bonyolódik – sem volt jobb az előző darab szerzőinél, így csak a lehári muzsika volt az, amin nem akadhatott fenn a kritika és a publikum. Így írt az új operett-bemutató után a bécsi Fremdenblatt:

„Az olyan különös, kedves és kedélyes ember megrajzolásához, amilyen az operett hőse, nagy adag művészet és annál is több kézművesség szükségeltetik. Löhner egyikkel sem rendelkezett. […] Tudjuk, hogy Lehár soha nem akart legutolsó sikerének a rabja maradni. Bármennyire tetszett is valamelyik műve, a következő alkalommal valami másra törekedett! Valami jobbra, szándékai szerint mindenképp valami magasabbrendűre. Így jutott el a kezdeti vidám számokból összeálló operettől a líraian ingerjedő operetthez, onnan a mélyebb lírát tükrözőkhöz, és végül a drámai operetthez. Úgy érezzük, mintha most a zenés vígjáték formájába akarná önteni az operettet. Ezért hát száműzte a finálét, lemondott a nagy zenedrámaian felépített homlokzatról; ez bizonyára fáj az olya merész-lendületesen építkező Lehárnak. Azzal vigasztalódik talán, hogy a fináléval együtt leparancsolta a színpadról ennek a sokat szidott hordozóit,  a teljességgel indokolatlan kórista-hölgyeket és – urakat, akikben a kétkedők mindig is a hagyományos operett-idiotizmus oszlopait vélték felfedezni.”

A Csillagok bolondját az év szeptemberében a Theater an der Wienben is bemutatják.

A Deutsches Volksblatt (1916. IX.28.) a következőket írta Lehár művéről:

„ Lehár, a kereső, a tapogatózó ember, aki szívesen megreformálta volna az operettet, és aki minden bizonnyal a legalkalmasabb volna erre a feladatra, a jelek szerint alulmaradt a szerzők, igazgatók és kiadók támasztotta igényekkel szemben. … Lehár muzsikája egyre előkelőbb. Vonzó melodikája, sajátosan felépített hangzatai és lenyűgöző hangszerelése megörvendeztet minden zeneértőt, ám ugyanő nem fojthatja el sajnálkozását afölött, hogy ez a muzsika nem jobb, nem méltóbb szövegkönyvek köré fonódik.”

Neues Wiener Tagblatt, 1916. IX. 28. így fogalmaz a kompozícióról:

„ Mindenekelőtt a finálékat sikerült pompása lekerekíteni s új, kiváló tartalommal megtölteni. Ebben s a varázslatosan szép hangszerelésben tárul fel a komponista elsőrendűen művészi tehetsége: ezerszer több muzsika és művészi tudás lakozik benne, mint nem egy nagyképű, ám tehetségtelen opera-komponistában, aki úgy véli, szánakozva lenézheti a könnyű műfaj e mesterét.”

Persze Lehárnak erről az összehasonlításról más a véleménye, mint arra később az „operett” –re mint műfajra írásában rámutatott: „Igen különös úgy elképzelni az operát és az operettet, mint két harapós ebet, amint az udvarban, a kutyaházhoz láncolva, vicsorogva megugatják egymást, mihelyt egyikük megkísérli, hogy valamicskét közeledjék a másikhoz.” (Die Schalkiste, Bécs, 1926. május)

A Csillagok bolondja Theater an der Wien-beli bemutatója után alig két hónapra rá, 1916. november 21-én, Schönbrunnban meghalt Ferenc József, a császár és király. A Habsburg-monarchia intézménye csak két esztendővel élte őt túl, ám ez az idő is a lassú haldoklás ideje volt csupán. A világháború további eseményei is megakasztották Lehár komponálási kedvét, amit legközelebb csak 1918-ban, a budapesti és a bécsi Pacsirta-bemutatóival nyer vissza.

/Forrás:  Otto Schneidereit: Lehár; 1988/

(Folytatni fogom)


578 Búbánat 2017-10-22 12:22:01

Udvardy Tibor és Lehár Ferenc kapcsolata

Film Színház Irodalom

1943. január 22. (4. szám)

VILLÁM VIZIT AZ OPERAHÁZ PRÓBASZOBÁIBAN, AHOL LEHÁR FERENC VEZETÉSÉVELTANULJÁK A „GARABONCIÁS DIÁK”-OT

Lehár Ferenc néhány nap előtt Budapestre érkezett és személyesen vezeti a „Garabonciás diák” című operettjének próbáit.  Felkerekedtünk fotóriporterünkkel és ellátogattunk az Operaházba, hogy beszámoljunk, miként folyik a betanulás munkája.

A próbaszobák folyosóján, a  párnázott ajtók mögül  bűvös  Lehár-melódiák foszlányai szűrödnek ki,  egy-egy szépen  ívelő  dallamrészlet,  néhány markáns akkord.  Az első szobában Hámory Imre acélos baritonján különös szépségű dal melódiája csapong. »Garabonciás« főszáma: Vörösmarty A merengőhöz című költeményére írt kis remekmű.Hámory Imre Rubányi Vilmossal próbál, aki az előadás karmestere lesz.

A következő szobában Lehár Ferencet találjuk a zongoránál,  mellette Nádasdy Kálmán főrendező és Innocent-Vincze  Ernő,  a  librettista. Lehár zongorázik, Innocent-Vincze a taktust üti. Nádasdy  pedig  —  énekel.
Amint elárulják, a mester még próba közben  is simít a zenén,  változtat egy-egy szám hangszerelésén. A munka egy pillanatra félbeszakadt, gyorsan érdeklődünk a mesternél, hogy vajon eredeti  mű-e a  »Garabonciás  diák«, vagy mint azt az előzetes kommünikék jelezték, —  csak a  »Cigányszerelem« kapott új librettót és új címet.

A »Garabonciás diák« háromnegyed részben új mű — hangzott a válasz. 
A Cigányszerelemből  csak  néhány motívumot, egy-két zárt számot vettem át. A többi mind az idén készült; egy évi komponálás eredménye. 
— Persze: klasszikus »Lehár-zene«?
— Igen. Az operett műfaja már megkapta végső formáját, végső fogalmazását és azon nemcsak, hogy nem kell, de nem is szabad változtatni. 
— Kik lesznek a főszereplők?
— A  címszerepet Udvardy Tibor énekli, a hölgykoszorú élén pedig Osváth Julia  és  Orosz Julia  állanak.
Igen jelentős szerepet kapott még Hámory Imre is. Természetesen rajtuk kívül még rengeteg szereplője van az operettnek, szinte  az  egész szólista gárda szóhoz  jut.

Közben megjelenik Udvardy Tibor a próbaszobában és elfoglalja helyét a zongora mellett.Lehár megüti! a billentyűket és Udvardy énekelni  kezd. Lágyan bomlanak ki a melódiák, a rideg  próbaszobából  mese-szárnyon, szinte Tündérországba visznek. Álom-alakok kelnek életre egy-egy szépen mintázott, ívelő frázis felett. Szépség, teljesség, öröklét sugárzik a bájos zene minden taktusából.
Míg Udvardy énekel, addig búcsúzóul, halkan és gyorsan megkérdezzük Magyar Bálint titkártól,  aki  Vergiliusként vezetőnk volt az operai labyrintusok alvilágában, hogy mikor lesz a bemutató.
— Február közepén.
Igazán kíváncsian várjuk.

(FotóLehár Ferenc  és  Udvardy Tibor próbálják a  »Garabonciás  diák«  egyik legszebb dalát, mellettük Innocent-VIncze Ernő, a librettista.)


577 Haandel 2017-10-19 19:39:48 [Válasz erre: 576 Haandel 2017-10-19 17:01:51]

BR-Klassik

nOch einMal-heur


576 Haandel 2017-10-19 17:01:51
LIVE AUS DEM GÄRTNERPLATZTHEATER IN MÜNCHEN
19.10.2017 | 19:30 | BR-Klassik

Baron Mirko Zeta - Hans Gröning
Valencienne, seine Frau - Jasmina Sakr
Graf Danilo Danilowitsch - Daniel Prohaska 
Hanna Glawari - Camille Schnoor 
Camille de Rosillon - Lucian Krasznec
Vicomte Cascada - Liviu Holender 
Raoul de St. Brioche - Juan Carlos Falcón 
Bogdanowitsch - Maximilian Berling 
Sylviana, seine Frau - Valentina Stadler 
Kromow - Frank Berg 
Olga, seine Frau - Ann-Katrin Naidu 
Pritschitsch - Holger Ohlmann 
Praskowia, seine Frau - Dagmar Hellberg 
Njegus - Sigrid Hauser 
Der Tod - Adam Cooper 

Chor und Ballett des Staatstheaters am Gärtnerplatz
Orchester des Staatstheaters am Gärtnerplatz
Leitung: Anthony Bramall

575 Búbánat 2017-10-18 13:53:57 [Válasz erre: 573 Búbánat 2017-10-14 23:38:33]

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(LII.)

Az első világháború idején

Mivel Lehár a peres ügyek miatt megvált a Brammer és Grünwald szerzőpárostól kénytelen volt új szövegkönyvírók után nézni, mert esedékessé vált egy új darab bemutatója a Theater an der Wienben. Bad Ischlben találkozott Alfred Maria Willnerrel, aki felajánlotta neki a Végre egyedül librettóját, amelynek furcsasága, hogy a második felvonása csak kétszereplős volt. A közönség soraiban nem keltett osztatlan sikert, ezért az 1914. január 30-ai bemutatót követően hamarosan le is került a színház műsoráról. A bemutató után Lehár rövid időre Budapestre utazott, mert ismét egy plágium-perbe keveredett. Egy bizonyos Popescu úr azt állította, hogy a Végre egyedül javarészt átvétel az őáltala írt Az ő nevenapja című operettből, és ezért részesedést kért az előadások jövedelméből. Noha a bíróság elutasította a vádakat, Popescu a fellebbviteli bíróságon is próbálkozott. Ekkor viszont Lehár úgy érezte, hogy közbe kell lépnie, és becsületsértés címén beperelte, majd nyert az illetővel szemben, akit pénzbírságra és börtönbüntetésre ítéltek.(x)

A háború kitörésekor bezárt számos osztrák és német színház, ezért megcsappant az operettek iránti kereslet is, így Lehár is kevesebbet komponált. Öccse, Antal, 1914-ben vonult be, de hamarosan súlyosan megsebesült, ezért harcképtelennek nyilvánították és irodai munkára osztották be. Öccse kórházi ágya mellett komponálta meg Lehár Erwin Weil verse nyomán a Láz című dalát. A háborús propagandában (háborús operettek) nem vett aktívan részt, mindössze néhány indulót komponált öccse kérésére.(x)

Mivel a háború idején súlyos infláció lépett fel országszerte, a színházak iránti érdeklődés is csappant. Ilyen körülmények között mutatták be 1916. január 14-én a Theater in der Josefstadtban A csillagok bolondja című operettjét. A darabot mindössze hetvenhétszer adták elő, amit a kritika a gyenge szövegkönyvnek tudott be, de megemlítették, hogy Lehár zenéje sem teljesítette a közönség elvárásait.(x)

A következő két esztendő vendégszereplések sorozatával telt el:Konstantinápoly, Zürich, Budapest. Ugyancsak ebben az időszakban előtérbe kerültek az operett körüli viták, melyekbe Lehár már csak azért is belevetette magát, hogy figyelmét elterelje a háborúról. Ahogy nőtt az operett sikere, úgy sokszorozódtak a támadások Lehár ellen, akit az operett-komponista típuspéldájának tartottak. Kritika érte a darabok szerkezetét, a megzenésítést, a feldolgozott librettókat és nem utolsósorban megkérdőjelezték az operett létjogosultságát a többi műfajjal (színház, opera stb.) szemben.

Lehár a következőket írta kritikusainak:

Nem akarok a műítész szerepében tetszelegni, s azt sem állítom, hogy mindaz, amit operettnek hívnak valóban jó. Az ellenkezője igaz: igen sok a rossz operett.

Az azonban igazságtalanság, hogy mindent egy kalap alá vesznek. Ha egy

szabó elszab egy nadrágot nem mondjuk azt, hogy mindegyik szabó rossz szabó,

hanem azt, hogy az egyik szabó rosszul varrt meg egy nadrágot. Tulajdonképpen

csak az a kérdés, hogy miért is rohan a közönség az operettekhez… Nem csak

azért, mert az emberek jobban szeretik ezt a műfajt, mint a többi

színházi előadást. Az operettelőadás lényegesen különbözik a más színházi

előadásétól. A színházak a hosszan tartó siker reményében gondosabban készülnek,

több a próba, gazdagabb a kiállítás, általában vadonatújak a kosztümök és a

díszletek, s igen intenzív az előzetes reklámozás; gondoskodnak mindazokról az

előfeltételekről, amelyekkel felkelthető a közönség érdeklődése. Ha valóban nagy

 a siker, akkor elsősorban maga a közönség népszerűsíti az operetteket. Városszerte

 muzsikálják és éneklik a dallamokat, lemásolják a színésznők ruhát, terjesztik

 a hallott vicceket, bár ez utóbbira ritkán adódik mód. Prózai műveknél erre

nincs lehetőség.

(Sonn- und Montagszeitung, Bécs, 1918. január 14.)

/Forrás:  Otto Schneidereit: Lehár;  Németh Amadé: Az operettek könyve – Lehár/

 

(Folytatom)

 


574 Haandel 2017-10-16 18:33:44

The Australian Ballet presents The Merry Widow


573 Búbánat 2017-10-14 23:38:33 [Válasz erre: 570 Búbánat 2017-10-12 00:00:02]

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(L.)

Lehár Ferenc és a „A tökéletes asszony

1913 októberében mutatta be a Theater an der Wien Lehár következő operettjét. Címe: .„A tökéletes asszony” („Die Ideale Gattin”) – ez  az 1904-ben komponált „A bálványférj” („Der Göttergatte”) átdolgozott változata.

Mint az előző operettjében, az Évá-ban, ebben a művében is szerepet kapott a tangó. Lehár erről a táncfajtáról így vélekedett:

„Hihetetlen, mily gyorsan lett népszerű! A tangó lett a jó társaság tánca. Felhánytorgatták, hogy érzéki. Ezt is meg kellene gondolni. Hát nem az érzékek kábulata minden más tánc is? Majd’ egy évszázaddal ezelőtt azt mondták, hogy a világ megrészegül a Strauss- és Lanner-féle keringőktől – most, századunk elején meg azt, hogy a tangótól! Gáláns tánc, elegáns tánc, szinte azt mondhatnók: modern menüett.” /Forrás: Franz Lehár über Tango und walzer (L. F. a tangóról és a keringőről), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1913. X.5./

A tökéletes asszony – mely igen modern műnek számítottcselekménye Spanyolországban játszódik.  Lehár Ferenc nyilatkozata Neues Wiener Tagblatt-nak:

 „Már évekkel azelőtt elterveztem, hogy új szövegkönyvet szerzek A bálványférj zenéjéhez. Brammer és Grünwald, a két librettista, írt is egyet, s abban szerepelt egy az eredeti változathoz hasonló motívum. Eleinte az volt a szándékom, hogy az új témához felhasználom a korábbi mű teljes zenéjét, ám munka közben kiderült: ez nem megy. Újabb meg újabb zenéket kellett komponálnom, hogy megfeleljek az újabb operett felépítésének és témájának. A zenének csak töredék része maradhatott meg eredeti formájában!"

A kritika így fogadta az operett-újdonságot:

Aki átvizsgálja a partitúrát s jól ismeri A bálványférjet, persze „lépten-nyomon találkozik jól ismert motívumokkal, keringőkkel, dalokkal és indulókkal. Ám most más arcukat mutatják az ismert dallamok. Annak idején vidáman odavetett háromnegyedes és kétnegyedes ütemekkel találkoztunk, dallamokkal, amelyeknek az volt a rendeltetése, hogy tessenek, hogy el lehessen őket fütyülni, dúdolni.” A tökéletes asszonyban a zeneszerző „kiemelte összefüggéseikből, más formába öntötte őket, rendkívüli hangszereléssel más arculatot adott nekik. Kedélyes keringők alakultak át drámai jelenetekké, bájos ötletek valódi témák rangjára emelkedtek… Nem a különleges spanyolosnak szánt részek a legértékesebbek, a harmadik felvonásba  beiktatott varieté-szerű tangó teljesen kilóg a keretből.” Elhangzott az a kritikus megjegyzés is, hogy a zeneszerző nem képes elszakadni a „puccinis és patetikus hangvételtől.”

 

(LI.)

Lehár Ferenc és a „Végre egyedül

Lehár megvált Brammer és Grünwald libretto-szerzőpárostól és visszatért a bevált, Alfred Maria Willner és Robert Bodanzky szövegkönyvírókhoz.

Lehárt librettóinak kiválasztásakor „egyre inkább az a gondolat vezette, hogy valódi embereket állítson színpadra, szenvedélyeikkel, örömeikkel és bajaikkal egyetemben.” S nem volt ez másképp a Végre egyedül esetében sem.

Lehár Ferenc nyilatkozata:

„Engem leginkább a rendkívüli vonzott, az, amit nem lehetett előre látni! Mint ahogyan a vérbeli hegymászó is előszeretettel keresi a csúcsra vezető új, még ki nem taposott utakat, mit sem törődve a lezuhanás veszélyével, úgy kutattam én is olyan könyvek után, melyek még járatlan utakat nyithattak meg előttem, olyan lehetőségeket tártak fel, melyek a kényelmes sétautakon túl keresendők, s olyan feladatokat róttak rám, ahol a nehézségek úgyszólván megduplázták alkotókedvemet. Ha nem kínáltak nekem ilyen könyveket, igyekeztem szövegkönyvíróimat arra bírni, hogy olyat írjanak, ami nekem kell. Mivel ilyenformán el voltam legtöbbször szétfeszítettük az operett ország- és világszerte szokványos kereteit, azzal vádolták őket, hogy nyaktörő kísérletekbe hajszolnak bele, holott ez a szemrehányás engem illet. Rekordként felemlíthetem a Végre egyedül című operettem második felvonását, ahol csupán két szereplő van a színen: egyedülálló jelenség az operett történetében, s általában példátlan vakmerőségnek tekintették.” /Forrás: F.L.: Was ich gerne komponiere? (Hogy mit komponálok szívesen?), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1918. III. 31./

Egy teljes operett-felvonás csupán két szereplővel! Micsoda újdonság, milyen hallatlan újdonság! Maga az ötlet a szövegkönyvírók és a zeneszerző együttműködésének a gyümölcse – írja mindezt Lehár című könyvében a szerző, Otto Schneidereit.

Már az 1914 tavaszán bemutatott új operettje előtt ilyen sorok jelentek meg Lehárról a korabeli kritikában:

Lehár fejlődése figyelemreméltó komolyságról tanúskodik, s ez kétféle módon is megnyilatkozik: egyfelől abban, hogy milyen becsületesen és szigorúan munkál önmagán, másfelől abban, hogy egyre inkább nyilvánvaló, hogy elfordul a könnyű, felületes operett-fabrikálástól. Nagyon is figyelemre méltó, hogy éppen az a zeneszerző tér most ki szinte aggodalmasan a népszerű és olcsó hatások alól, aki a legnagyobb népszerűségre tett szert, és a legelsöprőbb közönségsikereket aratta; mintha megriadt volna önnön népszerűségétől, mintha elkívánkoznék a nagyüzemi sikergyártástól, s meg akarná menteni lelke üdvösségét.” (Forrás: Neue Freie Presse, Bécs, 1914. I. 31.)

Az operett második felvonásában Lehár megvalósította elképzelését: „a felvonás egyetlen nagy szerelmi jelenet, a helyzet teljesen operaszerű, zenedrámai tisztázása.”

A végre egyedül szövegkönyve nem hozza lázba a kritikusokat, azonban a zenéjét megint dicsérik:

„ Értékre, jelentőségre a zene révén tesz szert az operett. A második felvonásban alig akad beszélt mondat, minden egyebet a zene mond el, fejez ki; általában szigorúan operai eszközökkel, zenei dialógusok és drámai konfrontációk formájában, melyekhez a csodálatosan zengő zenekar fűz kifejezésteljes kommentárokat. Szinte valamennyi dallamot motívumszerűen dolgozott ki a zeneszerző, minden ötlet egy-egy téma rangjára emelkedik; ilyen mindenekelőtt a B-dúr keringő (Szép a világ), az operett vezérmotívuma. A közönség a második felvonásban szinte egy Wagner-előadáson érzi magát; a komponista ónnepélyes Walkür- és Trisztán-gesztusai alighanem nehézségeket okoznak az átlagos operettközönségnek.” (Forrás: Neue Freie Presse, Bécs, 1914. I. 31.)

Lehár egész életében tiltakozott a szórakoztató zene fogalma ellen: Egy 1941-ben kelt levelében ezt olvassuk:

„ Egyesek abból indulnak ki, hogy létezik külön úgynevezett szórakoztató zene – nyilván az úgynevezett komoly zenével szemben… Én nem ismerem a könnyű zene fogalmát. Csak jó és rossz zenéről tudok. Az előbbi megmarad, az utóbbi belehal önnön sekélyességébe.”

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 988./

(Folytatom)


572 Búbánat 2017-10-13 22:28:28 [Válasz erre: 571 Haandel 2017-10-13 17:54:51]

Már hozzájutottam a lemezhez, a napokban lejátszom, majd referálok róla.


571 Haandel 2017-10-13 17:54:51

Franz Lehár - Die Juxheirat

Früher Lehár aus Ischl


570 Búbánat 2017-10-12 00:00:02 [Válasz erre: 569 Búbánat 2017-10-07 01:52:25]

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(XLIX.)

Lehár Ferenc és az „Évá”-ja

Lehárt az 1910-es évek eleje időszakában nem hagyta közömbösen a monarchia helyzete, ebből pedig levont némi következtetést saját munkájával kapcsolatban. Meg is fogalmazta őket abban az interjúban, amit a Karl Kraus szerkesztette Die Fackelnek adott (Bécs, 1912. XII.12.). Ebben utal A drótostótban szereplő Pfefferkorn alakjára, de a már szintén bemutatott ÉVA librettójának megzenésítésére alapozva is:

"Meg vagyok győződve arról, hogy a jövő operettje mindenképpen az élet megfigyeléséből nő majd ki, persze annak könnyed és vidám megfigyeléséből… Mindaz, amire törekedtem s amit kerestem, abból a szándékomból eredt, hogy munkámba annyi realizmust, annyi igazságot és valódi életet vigyek bele, amennyit csak lehet… Eljő a nap, amikor az operett még a mindennapok társadalmi kérdéseit is bemutatja a népnek. Miért is ne? Ugyanúgy, ahogyan a más műfajú színpadi művek megtették. Persze nem akartam a szokásos drámai eszközökkel élni: a bájt igyekeztem az erőszak helyett ábrázolni.”

Lehár az interjúban megfogalmazott valóság bizonyos mozzanatait kereste ezekben a műveiben, ez a szándék vezette, amikor az ÉVA c. műve komponálásába belefogott. A Theater an Wienben 1911. november 24-én került sor a darab bemutatására. A téma kidolgozása során több nehézség is akadt. Otto Schneidereit a már többször idézett Lehár-könyvében részletesen szól erről. A szövegben is, a zenében is három irányzat küzd egymással.  Először is a zeneszerző igyekezete, hogy folytassa a szentimentális-patetikus Lehár-vonalat,s s lehetőleg még erősítse is; másodszor a szövegírókat sújtó kényszer, hogy a bécsi s általában az európai siker érdekében vidámak legyenek; harmadszor a komponista és a librettisták igyekezete, hogy a készülő műben a való életet ábrázolják, vagyis korszerűek legyenek. A korszerűség pedig azt követelte, hogy szembe kell nézni a társadalmi problémákkal… A színpadművészetnek is tudomásul kell vennie a szociális kérdés meglétét, s tudomásul is vette, még ha felszínesen is. Az operett-műfajban mindenesetre az Éva volt az első ilyenfajta mű.

Ám az Éva szerzői megfeledkeztek a közönségről, a maguk közönségéről, melynek a véleményét a kritikusok is megfogalmazták:

„Eddig kuplékkal enyhítettük a drágulást, s ez megvigasztalt. Most azonban háromnegyedes ütemben tálalják fel nekünk a szociális kérdést, a tánckar hölgyei egy munkásforradalom vulkánjának tetején dobálják lábaikat, s még örülhetünk, ha a fináléban nem számos halott, hanem néhány poén hever a deszkákon.”

Az Éva szövegkönyvében s mindenekelőtt a dalszövegekben fikarcnyi sem érezhető ezekből az eseményekből. Csupán mese a szegény Hamupipőkéről – vagyis Éváról - , aki a királyfi – Octave, Éva főnöke – némi trükkel maga mellé emel a trónusra – magyarán az igazgatói luxusvillába.

A cselekmény ugyanúgy kezdődik, mint Donizetti operája, Az ezred lánya: felbukkan egy apátlan-anyátlan lányka, akinek hirtelen rengeteg papája akad. Az üveggyári munkások végtelenül derék fogadott lányáról leperegnek a gonosz főnök machinációi; még azt sem képes elérni, hogy „egy kokottbál ürügyén felcsalja magához a gyári munkáslányt, hogy aztán pezsgőspalack-ütegek felvonultatásával megingassa a vár szilárd alapjait.” Éva továbbra is tisztességes s elhagyja őt, „ami azonban nem akadályozza meg a romlatlan lánykát abban, hogy alig valamivel később, a befejező felvonásban, egy francia hercegnél vendégeskedjék”.  A darab vége: „A főnök önvizsgálatot tart, megállapítja, hogy szereti Évát, megleli őt, s a herceg platonikus metresze a gyár urának karjaiba omlik.”

Való igaz: csak látszatra szociálisak azok a gesztusok, amikkel a szöveget felékesítették. Ám a Theater an der Wien akkori közönsége már attól is megrémült, ha színpadon elhangzott az a szó, hogy „munka”, Szó sem lehetett a valóság tényleges megfigyeléséről. Vagyis nem kell túl komolyan venni az élet tükrözödését az Éva-operettben, még kevésbé a szociális szándékot.

Két és fél évvel később a színház direktora,Karczag, így fejti ki, mit gondol erről a kérdésről:

„Egyre-másra azt hallom, hogy Lehár Ferenc szociális problémákat feszeget az Évában. Az isten szerelmére: elhangzik-e e zeneműben akár csak egyetlen ilyen szó is? Ha a munkások lázonganak: az már szocializmus? A munkások meg akarják védeni Évát a fiatal gyártulajdonostól, aki el akarja őt csábítani; ez természetes emberi megnyilvánulás, és semmi köze nincs a szocializmushoz.”

Számos kritika mindazonáltal dicsérően emelte ki a kompozíciót:

„A zeneszerző ezúttal nagy, művészi ambícióval mutatja meg, mily érett a művészete, mennyire tökéletes a technikai tudása és forma-művészete. Egyetlen korábbi operettjében sem találkozunk a jelenetek, számok és finálék ily előkelő és elegáns megformálásával. Soha nem zengett a zenekara ily gazdagon, ily káprázatosan, ily igézetesen, mint itt. Rafináltan és érzékenyen vezeti és elegyíti a hangokat, s elmaradt az a túl bőséges zenei szirup-adalék is, mely annyira bántó volt a korábbi operettekben.”  (Neue Freie Presse, Bécs, 1911. XI.5.)

A kritika egyre-másra azt követelte, hogy Lehár szerezzen jobb librettókat.

A Berliner Tageblatt 1926. február 2-i számában olvasható, hogy Lehár maga, hogyan vélekedett erről:

„ De hát mi a jó operettszövegkönyv? Számomra olyan könyv, melyből erős zenei fluidum árad, olyan könyv, mely első elolvasásra mély zenei izgalmat kelt benne… És mi a rossz? Emlékszem azokra az időkre, a Cigányszerelem és az Éva bemutatójára; a kritika akkor egy emberként rávetette magát a librettókra, és szálanként szét szedte őket szét. Tudvalévő, hogy az operett a szövegkönyvön áll vagy bukik. Nos hát: megbukott a két operett? A Cigányszerelem Gregornál, az Éva egyedül Pálfinál sok száz előadást ért meg… De miért is beszéljek magamról. Régóta ismerjük a történetet, hogy mennyire elhagyatottan és egymagában ült a helyén Johann Strauss A cigánybáró főpróbája után, mert senki nem mert oda menni hozzá, megmondani, mennyire rossz az új operett szövegkönyve,s hogy kár minden hangjegyért, amit erre a bukás káinbélyegével a homlokán született tákolmányra pazarolt. S ma…?”

/Forrás: F.L. Die Operette,wie ich sie mir vorstelle (Az operett, amilyennek én képzelem), Berliner Tagblatt, Berlin, 1926. február 2./

 

(Folytatom)


569 Búbánat 2017-10-07 01:52:25 [Válasz erre: 568 Búbánat 2017-10-03 23:27:36]

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(XLVIII.)

Lehár Ferenc és Giacomo Puccini kapcsolata 

Giacomo Puccini és Lehár Ferenc igazi jó barátságban voltak. 

Lehár Ferenc tiszteletére emlékmúzeumot rendeztek be Bad Ischl-ben, ahol lakott. A második emeleten, az úgynevezett kis dolgozószobában két eredeti Giacomo Puccini dokumentum található:
Az egyik Giacomo Puccini fényképe, amelyet Lehár Ferencnek dedikált. Rajta a dátum: 1920.
A második Giacomo Puccini levele, amely 1924. július 18-án kelt.

Ha valaki Torre del Lagóban az állandó Puccini-kiállítást tekinti meg, annak – a pompás kertből a villa alsó termébe lépve – azonnal szembetűnik Lehár Ferenc meleg ajánló sorokkal ellátott, bekeretezett fényképe a pianínó tetején.

Clemens Höslinger osztrák könyvtár-tudós Giacomo Puccini című, több kiadást megért könyvében említi, hogy Lehár Ferenc Bécsben 1920. október 29-én fényképet dedikált barátjának, s utal arra is, hogy Giacomo Puccini mennyire értékelte Lehár Ferenc műveit.

Lehár dicsősége, világhírneve itthon egyeseket – már életében is – zavart, nemcsak agyondicsérték, hanem olykor kritizálták is más-más oldalról. Olykor „felhígított Puccini” váddal illették. Magának Puccininak egyik kedves zeneszerzője volt Lehár, barátságuk közismert!

Nem eléggé köztudott, ezért itt elmondom, hogy egyszer Puccininál nagy estély volt, s a társaságban felfigyeltek arra, hogy a nagy olasz mester egy alkalommal fogja magát, leül a zongorához és Lehár-keringőket játszott – mindvégig kotta nélkül!

Sokszor és sokan értették félre Lehárt és műveit, nem utolsósorban más zeneszerzők is. Az egyetlen kivétel Giacomo Puccini volt, az az olasz zeneszerző, akihez igazi – bár nem túl hosszan tartó barátság fűzte Lehárt: megszakításokkal 11 évig tartott.

Lehár Ferenc: „Találkoztam én a közélet nem egy nagyságával… mégis, eltekintve a Puccinihez fűződő meleg barátságomtól, mindig is magányos maradtam,”  /Forrás: ’F.L.: Musik – mein Leben’ (A zene – az életem), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1944. IX. 23./

Lehár 1913-ban ismerkedett meg Puccinival, aki A Nyugat lánya c. operának bemutatójára érkezett Bécsbe, s óriási ünneplésben részesítették.  Lehár is részt vett az opera Staatsoper-beli bemutatóján. A banketten ott tolongott a bécsi művészvilág színe-java, még a császár is képviseltette magát. Lehárt a Carl-Theater akkori igazgatója, Sigmund Eisenschütz mutatta be Puccininek.

Bár az olasz zeneköltő muzsikáját már korábban megismerte, bizonyára megihlette. A Tosca kapcsán nyilatkozta Lehár: „Giacomo mindent tud a szakmáról. Drámateremtő képessége zseniális, muzsikája átjárja testemet-lelkemet.” – írja 1916-ban, amikor a háború elválasztja őket, s személyesen nem találkozhatnak.

1913-ban, október 27-től 28-ig Giacomo Puccini Bécsben tartózkodott, a Hotel Bristolban lakott. Október 11-én a Pillangókisasszonyt, 19-én a Bohéméletet nézte meg a Hofoperben. Október 14-én pedig A Nyugat lánya című operájának az ausztriai ősbemutatóján jelent meg. 


Giacomo Puccini a következő Lehár műveket látta
A leírások szerint, bécsi tartózkodásakor részt vett a Die ideale Gattin (A tökéletes nő) című Lehár Ferenc operett előadásán, a Theater an der Wien-ben. Valamelyik korai előadást láthatta, mivel az ősbemutató 1913. október 11-én volt.
Giacomo Puccini 1914. május 4. és június 30. között Milánóban tartózkodott, ahonnan Párizsba és Bécsbe is ellátogatott. Ekkor nézte meg Lehár Ferenc Endlich allein (Végre egyedül) című operettjét a Theater an der Wien-ben.

Lehár, már a háború után, valami kéréssel fordult Puccinihoz, s a válaszlevélben ilyenek olvashatók:

Drága, nagyhírű Maestro! Nagyon köszönöm kedves levelét… Birtokomban a Pacsirta c. operettje, s csak ennyit mondhatok: bravo, maestro! Üdítően friss, zseniális, csupa ifjonti tűz! Ó, mennyire emlékszem az 1913-as bécsi napokra!... Vajon visszatérek-e valaha oda valami új muzsikával, új művel? Legalább azt szeretném remélni, teljesül a vágyam, és viszontlátom Eisenschütz barátomat és Önt, kiváló, kiváló mester – s ehhez csatlakoznak legszívélyesebb és legtiszteletteljesebb üdvözleteim – Giacomo Puccini.”

 /Forrás: Puccini und Wien. Ein Brief Puccinis an Franz Lehár (P. és Bécs. P. levele L.F.-nek), Neues Wiener Journal, Bécs, 1919. XI. 18./

Puccini kívánsága csak 1920 őszén teljesült, ám Lehár már ezt megelőzően felkereste őt Olaszországban. Bécsben mindjárt két művének bemutatójára is sor került. Október 9-én mutatták be a La Rondinét (A fecskeI), s október 20-án az Operaházban, a Triptichont.

 Lehár és Puccini  többször találkozott ezekben a hetekben. Lehár Antal később így írt erről:

„Ferenc engem és feleségemet egyszerű vacsorára hívott meg. Csak egy vendég volt még ott: Puccini. Ferenc elég jól beszélt olaszul, Puccini csak néhány szót tudott németül. A két mester vacsora közben is szinte kizárólag műveikből vett idézetek segítségével érintkeztek egymással: halkan dudorászva jelezték s azután megmagyarázták őket. Aztán mindketten a zongorához ültek. Szorosan összeölelkeztek, s hol Puccini játszott a jobb kezével, hol Lehár a balkezével, hol egymást kísérték. Káprázatos harmóniák keletkeztek, puccinis és leháros hanghatások és fordulatok vetekedtek egymással. Felejthetetlen este volt, s emléke vissza-visszatért Puccininak Ferenchez írott leveleiben.”

/Forrás: Lehár Antal, Neue Zürcher Zeitung, Zürich, 1951. 05.20./

Puccini hazatért Torre del Lagóba, onnan írta 1921 elején:

Kedves Barátom! Visszatérve kicsiny, csendes fészkembe, Magához száll első gondolatom. Még mindig a csodálatos Bécs lenyűgöző benyomásainak hatása alatt állok, a városénak, hol minden ember lelkében ott vibrál a zene, s ahol még a lélektelen tárgyaknak is mintha ritmikusan lüktető élete lenne. Kedves Maestro! Meg sem mondhatom, mennyire boldog voltam, hogy egészen közelről megismerhettem, hogy megcsodálhattam az ön emberi jóságát és világszerte ismert muzsikájának dallamait. Teljes szívemből mondok köszönetet mindazért a jóért, amivel elhalmozott, mind a magam, mind a feleségem nevében. Fogadja kérem barátjának legszívélyesebb kézszorítását – Puccini

 /Forrás: Giacomo Puccini levele Lehár Ferenchez, 1921. január/

1923 őszén Bécsben ünnepi keretek között mutatták be Giacomo Puccini Manon Lescaut-ját. A zeneszerző fia, Tonio társaságában érkezett az osztrák fővárosba. Meglepetést keltett, hogy autóval keltek át az Alpokon. Ez volt Lehár Ferenc és Giacomo Puccini utolsó találkozása
 

Puccini 1924. november 1-jén Viareggioból levelet írt Milánóba, a Casa Ricordi igazgatójának:
”Kedves Renzo és Carlo, olvassátok el azt az újságkivágást, amelyet Lehár küldött. Én – hogy tudjátok magatokat mihez tartani, – nem tettem semmilyen nyilatkozatot és semmilyen engedményt...” 

A bécsi Operaház ugyanis nem tudott pénzbeli kötelezettségeinek eleget tenni és a ricordi cég visszavonta Giacomo Puccini operáit. Az újság azt is tudni vélte, hogy a szerző nem járult hozzá ehhez a rendelkezéshez. Ezt az újsághírt küldte meg Lehár Ferenc Giacomo Puccininak.

/Forrás: Puccini, levelek és dokumentumok. II. kötet, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest,1964./

Röviddel ezután, 1924. november 29-én Puccini meghalt. 

Lehár Ferencet a tragikus hír súlyosan érintette, hosszú időn át naphosszat szótlanná vált.
Később Lehár Ferenc a következőképpen beszélt Giacomo Pucciniről, az egyik rádióinterjúban: „Nekünk valóban mély, a szív legmélyéből jövő barátságunk volt. Ha Puccini munkaasztalán még ma is az én fényképem áll, az a kép mindig kifejezi a szívem mélységét. Nagy volt mint muzsikus és számomra mindig csodálatos marad, mint igazi ember és a legjobb barát.”

A Lehár Ferenc által ajándékozott fényképen a következő ajánlás szerepel: „A zseniális Maestronak, Giacomo Puccininek a legőszintébb, a leginkább szívből jövő megbecsüléssel, emlékezve a leghűségesebb barátjára.”

/Források:

Gál Róbert: Óh, lányka. óh, lánykám…- Lehár, az operett fejedelme (Rózsavölgyi és Társa, 2006);

Szénássy Zoltán: Lehár  (Madách Posonium, 1995);

Otto Schneidereit: Lehár (Zeneműkiadó, 1988);

MAGYAR MŰVÉSZETTERÁPIA - A Magyar Művészetterápiás Társaság /MMT/ tudományos, továbbképző szakfolyóirata, 2010. 2. évfolyam, 1. szám (elektronikus megjelenés: idéztem a cikkét már korábban, itt a topicban)/

 

(Folytatom)
 


568 Búbánat 2017-10-03 23:27:36 [Válasz erre: 567 Búbánat 2017-09-30 01:39:52]

Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből 

(XLVI.)

Lehár és Fall kapcsolata

A Cigányszerelem kapcsán 1910 nyarán némi nézeteltérésre került sor a Carl-Theater és Lehár meg a szövegírók között, s az ügy Leo Fallt is érintette.

Mellesleg Fall volt az, aki rábeszélte Kálmán Imrét, hogy menjen Bécsbe, de Lehárnak is nagy tisztelője volt, akivel túl a kölcsönös megbecsülésen, baráti kapcsolatot ápolt; egy időben ugyanabban a katonazenekarban játszottak.

/Forrás: Rátonyi Róbert: Operett I., Zeneműkiadó, Budapest, 1984./

Mégis megesett köztük az az eset, amiről  Lehár így tudósított:

„Operettszerződések esetén az egyik legfontosabb kikötés, hogy az előadásokat mindaddig folytatni kell, amíg a heti bevétel eléri a 18.000 koronát. A  Cigányszerelem  mindig meghaladta ezt a szintet, csupán a szezon vége felé esett vissza 17.000 korona alá. Mégis a Cigányszerelemmel indult az új szezon, s attól fogva ismét tizennyolcezren felüli bevételt hozott hetenként. Már most napirendre került az a kérdés, vajon joga van-e az igazgatóságnak levenni a műsorról az operettünket, holott meghaladtuk a garantált bevételt, vagyis hogy az igazgatóság hivatkozhat-e arra, hogy már a múlt évadban is jogában állt volna leállítani az előadásokat. Úgy látszott, hogy a kérdésnek nincs jelentősége, ám mi idejekorán be akartuk biztosítani magunkat: a Carl-Theater már Leo Fall új művére készülődött. Már ki is tűzte a bemutató napját, november 12-ére. Mi azonban úgy véltük, hogy operettünk még ezután is megszerzi a 18.000 koronán felüli bevételt; nem akartunk áldozatul esni a Carl-Theater más irányú kötelezettségeinek.”

/Forrás: L. F. szavai a Hinter den Kulissen (A színfalak mögött) című cikkben, Neues Wiener Journal, Bécs, 1910. X.15./

Mivel azonban senki nem akart összeveszni senkivel, az érintett felek békésen megegyeztek, annál is inkább, mivel Lehár Ferenc és Leo Fall jóbarátok voltak; a három színházban, ahol új Lehár-művek futottak, Fall-művek kerültek műsorra…

/Forrás: Otto Schneidereit: Lehár. Zeneműkiadó, 1988./

 

(XLVII.)

Lehár Ferenc és Kálmán Imre kapcsolata 

Kálmán Imre ugyancsak Bécsben bontakoztatta ki tehetségét, és természetes, hogy a városban hamar egymásra találtak. Lehár Bad Ischlbe is elvitte őt, aki szintén megkedvelte a kies fürdőhelyet. Lehár Ferenc édesanyja halála után kénytelen volt az osztrák konyha receptje szerint étkezni, mivel Emmi húga 1910-ben férjhez ment Papházay István vezérkari századoshoz, így már nem volt, aki hazai – komáromi – módon főzött volna számára. Kálmán Imréékhez fordult segítségért:

Kálmán Vera  könyvében így emlékezik erre az epizódra:

„Lehár Ferenc mindenáron ugyanilyen szakácsnőt szeretett volna kapni. Direkt azért jött el hozzánk feleségestül. Keresgéltünk Budapesten, megkértük a Kálmán nővéreket.”

Kálmánné feljegyzéseiben egy kedves kis történet is olvasható, amely e baráti körben játszódott le. Kálmánné nagyvilági nő volt, imádta a társaságot, a szórakozást. Sokkal kevésbé volt ez elmondható Kálmán Imréről, aki csak inkább komponálta a talpalávalót. Kálmán Vera viszont mindig vágyott a szórakozás után:

„Lehár Ferenc segített ki a bajból. Idősebb volt ugyan Imrénél, mégis mindig ő javasolt: ’ gyerünk a bárba, táncoljunk egy kicsit.’ Hát táncoltunk. Remekül táncolt. Vagy egy óra múlva a férjem dühösen felpattant, hozzánk siet, és ráförmed Lehárra: ’Visszakísérnéd végre a feleségemet az asztalunkhoz?’ – ’Mi a baj?– kérdezte Lehár nyugodtan: Te nem táncolsz. Ne irigyeld tőlem ezt a kis szórakozást.’ Panaszosan mondtam Lehárnak: Hát mit szólsz… de amikor én annyira szeretek táncolni! Lehár pedig kimondott egy nagy igazságot: ’Hagyd, hogy táncoljon, Imre. Ne fogd túl szorosra a gyeplőt, különben a paci kirúg a hámból.’ „

Kálmánék később Amerikába mentek ki, amikor 1949-ben visszatértek Ausztriába, Lehár már egy éve nem élt.

Kálmán Vera: „Imre természetesen nem mulasztotta el, hogy ellátogasson Ischlbe is, ahol megkoszorúzta öreg barátunk, Lehár Ferenc sírját.”

/Forrás: Kálmán Vera: Emlékszel még… Zeneműkiadó, Budapest, 1985.; Szénássy Zoltán: Lehár - Madách-Posodium, 1995/

(Folytatom)


567 Búbánat 2017-09-30 01:39:52 [Válasz erre: 566 Búbánat 2017-09-23 13:26:10]
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből Kapcs. 566. sorszám (XLIV.) Lehár és Bad Ischl Bécsi barátai hívták fel Lehár figyelmét a Traun folyó menti Bad Ischle, amely földrajzi fekvésénél és kitűnő klímájánál fogva nemcsak a hazai, hanem a külföldi előkelőségeknek is kedvelt nyaralóhelye volt. A nyári hónapokat szinte valamennyi színházi és közéleti kiválóság Ischlben töltötte. Rezidenciája volt ott többek között a császárnak is: a Felicitas-villa. Lehár is vásárolt villát Ischlben. Bár Bécsben a Teoboldgassén gyönyörű palotája volt, az év nagy részét mégis a kies környezetben töltötte. 1906-ban anyját is ide hozta fel pihenni és gyógyulni. Édesanyja innen írta utolsó levelét a Komáromban szolgáló Antal fiának: ’…Ferencnek örökre hálás leszek, hogy olyan nagyon gondoskodott rólam. Isten fizesse meg neki. Éljetek boldogan. Nem bírom tovább!’ /Forrás: Lehár Anton: Unsere Mutter. West Berlin, 1936./ Az Ausztria című útikönyv szintén kitér Lehár ingatlanvásárlására: ’Az operettirodalom egyik legnagyobb alkotóművésze, a komáromi születésű Lehár Ferenc szintén Ischlben vásárolt villát, s nagyobbrészt itt is lakott 1912 és 1948 között, s itt hunyt el 1948-ban magyar állampolgárként. A róla elnevezett Traun-parton, Franz Lehér-kai 8. sz. ház a Lehár-villa, ma emlékmúzeum.’ /Forrás: Pethő Tibor - Szombathy Viktor: Ausztria, Panoráma, 1969./ Ischl romantikus és ihlető hangulatáról így nyilatkozik Lehár: ’Inspirál az engem itt körülvevő szépséges világ: a hegyek, a folyók, a pompás levegő. Hiszen, aki nem művész, az is halkan dudorászik maga elé, ha jól érzi magát. S hát így vagyunk mi, művészek is. Az embernek hirtelen támad valami ötlete, egy dallam, amit e lehet kapni, amit először is szép gondosan fel kell jegyezni. Azután megkezdődhet a munka…De a szép tájon töltött élet nem előfeltétel a művészi alkotáshoz. Bármikor s bárhol legyek is, képesnek kell lennem a komponálásra. Hiszen nem az ötlet a legfontosabb, nem az impulzus, hanem az íróasztal meg a zongora mellett végzett munka. Ahhoz pedig tökéletes magány kell, a teljes elfordulás a környezettől, teljes koncentráció.’ /Forrás: Interjú Lehár Ferenccel, 12-UHR-BLATT, Berlin, 1944. VIII. 17./ Az ischli villát Kőröspataki Kálnoky Sándor gróf örököseitől vette meg 68 ezer koronáért. A Bad Ischl-i ház megvételekor Lehár túl volt a negyvenen. Az új otthon, az anyagi függetlenség nagyban hozzájárult munkakedvének fokozódásához: ’ Nemcsak Londonban, Párizsban, Pétervárott, Stockholmban, Koppenhágában és Konstantinápolyban vezényeltem a műveimet, hanem Németország, Svájc, Olaszország és a Duna-menti monarchia szinte valamennyi nagyobb városában is. Az új munkák mellett szívesen és kitartóan csiszolgattam a már kész műveket is.’ /Forrás: ’F.L.: Musik – mein Leben’ (A zene – az életem), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1944. IX. 23.; Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/ (XLV.) Lehár a megzenésítendő szövegkönyvek mivoltáról és az elkészült műnek a közönségre gyakorolt hatásáról, valamint a megkomponált zenéjéről A víg özvegyet követő új színpadi alkotások közül kiemelkedik az a három operett, amelyen 1908 és 1910 között egyszerre dolgozott. Bámulatos teljesítmény. Három hónap alatt három bemutató: 1909. október 7.: Hercegkisasszony; 1909. november 12.: Luxemburg grófja; 1910. január 8.: Cigányszerelem. Lehár: „A sikeres szerzőket elárasztják szövegkönyvekkel, vázlatokkal, cselekmények tartalmi kivonatával, semmirevaló dalokkal. Volt olyan nap, amikor hat, sőt tíz szövegkönyvet is kaptam. Inasom lajstromba vette valamennyit, és gondoskodott róla, hogy rendben vissza legyenek küldve. Levélbeni közlés esetén én gondoskodtam a megfelelő válaszról néhány udvarias, semmitmondó szóval. Soha nem olvastam végig a beküldött szövegkönyveket. Két-három oldal elegendő volt, s azokat is elfelejtettem a következő pillanatban.” /Forrás: F.L.: ’Eine Erklärung Lehárs’ (Lehár nyilatkozata; 1910-es lapkivágás/ „ Tudom, mindaddig, amíg mi, operettkomponisták tisztességesen és kitartó szorgalommal dolgozunk, s ameddig óvatosan válogatjuk meg a szövegkönyveinket, addig semmi bajunk nem eshet, s az elfogulatlan publikum mellettünk áll…Nem vagyok hajlandó elállni attól a meggyőződésemtől, hogy a hallgatóságnak több jár, mint holmi sekélyes árucikk. Nem elég, ha előadás közben olcsó eszközökkel jókedvre derítjük a publikumot. Ilyenkor mindenki jó hangulatban van, nevet, szívből kacag; ám ha az emberek kijönnek a színházból, valami ürességet éreznek, s ha nyugodtan meggondoljuk, elcsodálkoznak azon, mi is tetszett tulajdonképpen.” /Forrás: Lehár Ferenc nyilatkozata Karl Kraus DIE FACKEL c. lapjában: Ernst is das leben, heiter war die Kunst (Az élet komoly, a művészet vidám volt), Bécs, 1910. XII. 31./ „ A művészet is kenyérkereset. Amikor sok évvel ezelőtt operát írtam, s Lipcse forró talaján megszereztem első pár sarkantyúmat, mindenáron azt szerettem volna elérni, hogy művemet valamelyik világhírű színpadon adják elő, s a kísérlet során kis híján éhen haltam. Az operett viszont tantiemeket hoz! Persze igaz, hogy a valódi művész lelke késztetéséből, önnön lényéből alkot, ámde nem csupán csak önmaga és valamelyik opera irattára számára! Közönségre van szüksége, amely meghallgatja, színpadra, ahol előadják műveit… Nem tudom, hogyan vélekednek erről más szerzők; számomra az operett csupán ürügy, hogy zenét szerezhessek. S becsvágyam célba ért, ha ezt a zenét jó zenének minősítik." /Forrás: F.L.: Die Zukunft der Operette (Az operett jövője), Die Waage, Bécs); Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988/ (Folytatom)

566 Búbánat 2017-09-23 13:26:10 [Válasz erre: 565 Búbánat 2017-09-23 12:51:50]
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből Kapcs. 565., 562. sorszámok (XLIII.) A víg özvegy sikere után Lehár két évig nem komponált új operettet - egyes vélemények szerint ki akarta aknázni operettje világsikerét… Közben írásban fejtette ki ismét nézeteit az operettről – mert a szakma ekkoriban alig foglalkozott ezzel a zenés színpadi műfajjal. Megfontolásainak eredménye, később is, számos írásában csapódott le. „Vannak szakértők, vagy akik annak szeretnének látszani, akik mélységes zeneértésük alapján alsóbbrendűnek vagy nem egészen teljesértékűnek méltóztatnak nevezni az operettet. Pedig úgy vélem, nincs igazuk. Vajon egy hatalmas történelmi festmény inkább műremek-e, mint egy vidám zsánerkép, ha mindkettőt mesterfokon festették meg a maga műfajában?” „ A zenekedvelő bécsiek felüdülést várnak az operettől a mindennapi fáradozásuk után, nem pedig mélyproblémákat. Azt az örömöt várják tőle, amely elfog minden jókedélyű, ártatlan lelkű embert, ha kellemes muzsika cseng a fülébe, s annak ritmusa hasonló rezdüléseket kelt a lelkében is… Az operettszerző nem írhat spekulatív, lélekmarcangoló zenét; egyszerűnek, népiesnek kell maradnia. Ez bizony nehéz –nehezebb, mint általában hinnők. Nem szabad többet akarnia, mint azt, hogy operettszerző legyen, ám óvakodnia kell a banálistól és nem szabad csorbát ejtenie muzsikusi méltóságán. Ha szabad szólnom az operett jövőjéről, azt mondanám, hogy egyre tartalmasabb lesz majd, s közelíteni fog a vígoperához. Ma ugyan még stílustalanságnak tekintik, ha a zeneszerző az operett ilyenfajta nemesítésére törekszik. Mégis elérhető lesz ez a cél, ha vérbeli muzsikusok is e felé a műfaj felé fordulnak.” (Forrás: F.L.: Mein Werdegang (Fejlődésem útja). Die Zeit, Bécs, 1907. X.25.); Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/ „Nem látom be, miért az lenne az operett egyetlen célja, hogy lerántson minden szépet és magasztost a nevetségesség és viccelődés szintjére. Soha nem akarnék zenei tréfamester lenni. Az a célom, hogy megnemesítsem az operettet. A nézőnek élményt kell adni, ne halljon-lásson csupán ostobaságokat.” /Forrás: F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912); Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/ „Ideálként mindig a zenés vígjáték lebeg a szemem előtt: vásári effektusok nélkül, ám bőségesen élve a lehetőséggel, hogy szubtilisan aláfesse az eseményeket. Nyugodtan elfogadom azt a vádat, hogy túságosan operaszerű, amit csinálok, hiszen vagyok annyira önző, hogy inkább magammal szemben legyek szigorú, semhogy kabarézenével vagy slágerekkel hajszoljam a sikert… Úgy vélem, hogy A víg özveggyel megközelítettem ezt a célt, amennyire erőmből tellett.” /Forrás: F.L. „Was ich gerne komponiere?( Hogy mit komponálok szívesen?), Neues Wiener Tagbalatt, Bécs, 1918., III. 31.; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988./ (Folytatom)

565 Búbánat 2017-09-23 12:51:50 [Válasz erre: 563 Búbánat 2017-09-19 22:45:56]
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből Kapcs. 563. sorszám ((XLII.) Lehár Ferenc Víg özvegyének 1905 decemberi bemutatója után az operett világszerte hatalmas sikert aratott, népszerűsége máig töretlen. A föld szinte legeldugottabb helyein is bemutatták, játszották, játsszák: mindenek közül alighanem a legmeglepőbb egy 1910-ben, Livingstone-ban (akkori Rhodesia) kelt híradás: „ d’Albertis kapitány, Afrika-kutató, igen elcsodálkozott, hogy a Victoria-vízeséshez vezető expedíció során az őserdei szállodában vacsora után rögtönzött színpadot állítottak fel: egy Afrikában turnézó európai operett-társulat adta elő A víz özvegyet. Különvonat szállította oda egész Észak-Rhodesiából a farmereket és hölgyeiket, s mindnyájan roppant épületesnek találták az előadást.” /Forrás: n.n., Die Lustige Witwe am Zambezi (A víg özvegy a Zambézi partján), Berliner Tageblatt, Berlin, 1910. II. 22.)/

564 Búbánat 2017-09-21 16:03:34
Az Antikvárium.hu 4. online aukciója [url] https://axioart.com/tetel/lehar-ferenc-lehar-ferenc-portre-dedikalt-peldany-; Lehár Ferenc: Lehár Ferenc portré (dedikált példány) [/url] 197.tétel KIKIÁLTÁSI ÁR: 12 000 HUF LICIT INDUL: 2017. 09. 21. csütörtök 00:00 LICIT ZÁRÁS: 2017. 10. 01. vasárnap 20:00 TÉTEL TELJES LEÍRÁSA 1943, Lehár Ferenc fényképe (21 x 26 cm-es, aláírt, keretezett) Régi keretben, üveglap mögött található, jelzett fotográfia, férfi portré. A fénykép mérete 10 cm x 15 cm. Régi aranyozott, (üvegezett) blondelkeret mérete: 26 cm x 21 cm. Lehár Ferenc zeneszerző, operettkomponista, karmester aláírt, ajándékozási sort tartalmazó fényképe: "Dombai Gyula úrnak szíves emlékül 1943. II/20 Lehár Ferenc". A népszerű magyar származású operettkomponista számára az igazi elismerést a Víg özvegy hozta el. Felesége zsidó származása miatt ugyan a II. világháború idején visszavonulni kényszerült, de legnépszerűbb darabját, A Víg özvegyet műsoron tartották szerte Németországban még a háború évei alatt is. [url] https://axioart.com/aukcio/2017-10-01/az-antikvarium-hu-4-online-aukcioja/arveresi-feltetelek; Árverési feltételek [/url] aukció időpontja: 2017. 09. 21. csütörtök 00:00 - 2017. 10. 01. vasárnap 20:00 aukció helyszíne: https://www.antikvarium.hu/aukcio kiállítás helyszíne: 1095 Budapest, Soroksári út 18. kiállítás ideje: Szeptember 21. és szeptember 28. között H-P.: 10-18; Szo.: 10-13 egyéb információ: Az aukció online zajlik: 2017.09.21. 0:00-tól 2017.10.01. 20:00-ig! A tételekre licitálni csak az alábbi weboldalon lehet: https://www.antikvarium.hu/aukcio/ A tételekre vételi megbízást kizárólag, az axioart oldalán keresztül adhat!

563 Búbánat 2017-09-19 22:45:56 [Válasz erre: 562 Búbánat 2017-09-16 23:01:22]
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből ((XLI.) „A víg özvegy" sikerszériája 1905. december 30-án a Theater an der Wienben senki sem gondolta, hogy minden idők legnépszerűbb operettje születésének tanúja. A víg özvegyet 25 nyelvre, a világ valamennyi művelt nyelvére lefordították. Ernst Decsey, a Bécsben élő magyar származású zenekritikus ezt írja A víg özvegy csodálatos zenéjének születéséről: „Lehár kézbe veszi A víg özvegy szövegkönyvét, és íme… az egész részben mondén arcélt kap, részben nemzeti karakterű muzsika lesz belőle. A gyenge átlag-valcerből báli zene, mely a színfalak mögül hangzik. Lehár régi kéziratai közül kiragad egy hervadt papírlapot…’- Aha, ez az a duett, amit évekkel ezelőtt töröltem a Bálványférjből. Most jó lesz, ippen ideillik – ebből lesz a Vilja-dal’, Minden, amit ez a komponista megérint, egyszerre hat naivnak és rafináltnak. S az egész: nagyon is új a régihez szokott hallgatónak." /Forrás: Gál György Sándor – Somogyi Vilmos: Operettek könyve, Zeneműkiadó) Rátonyi Róbert az Operett I. című könyvében (1984) így fogalmaz: „A víg özvegy szövegkönyve alkalmat adott Lehárnak, hogy szakítson az operettek világában túlnyomórészt uralkodó valószínűtlenségekkel. […] logikus drámai struktúrával olyat alkotott, ami teljesen új volt az operett műfajában. Művével új megvilágításba került az operettszerzés zenekari technikája is. Hangszerelése gazdagabb és szebb színekben csillogott, mint elődeinek és kortársainak ilyen jellegű alkotása… Glavari Hanna és Danilo története nem mindennapi karriert futott be. Minden felülmúló internacionális sikere bizonyította, hogy Lehár feltalálta a nemzetközi operett komponálásának módját. Egész Európa Lehárnak tapsolt, és 1907 októberében New Yorkból elindult A víg özvegy amerikai diadalútja is.” Ottó Schneidereit Lehár-könyvében statisztikai adatokat hoz A víg özvegy sikerszériáját bemutatva: - a 2005. december 30-i bécsi bemutatót követő két hónap alatt 100 előadás, június közepére 150. előadást, szeptember 10-én eléri a 180. előadást. - 1907. február 23-án a kiadó, a berlini Felix Bloch örökösei cég levelet küldött Lehárnak: „Eddig 3970 előadásra került sor…” - csak 1920-ban és csak a német színpadokat számba véve 8000 előadást lehetett összeszámolni; 1930-ban már jóval 20.000 fölött járunk - 1909 áprilisában egy kritikus írja többek között ezt: „Mivel magyarázható, hogy A víg özvegy összesen 20.000 estén szerepelt Bécsben, Berlinben, Londonban, New Yorkban és más városokban?...” - Ha úgy vesszük – ami becslés -, hogy évente 8000 előadás volt világszerte, akkor 1970-re nagyjából félmillió a végösszeg…. a zongorakivonatok, egyes számok és zenekari átiratok eladása 25-30, a hanglemezeké 40-50 millióra tehető. (Forrás: Berbard Grun: Weltrum im ¾ Takt. Die F. L. Story (Világhír háromnegyedes ütemben. A Lehár ferenc-sztori. , Bunte Österreich-Illustrierte, Bécs, 1970. IV. 21. – VI.2.) Lehár Ferenc nyilatkozata darabjáról: „Mily végtelenül sokat jelent a siker az alkotóművésznek! A siker az a mozgatóerő, mely egyre újabb teljesítményekre sarkall. A víg özvegy olyan megbecsülést hozott nekem, amilyet nem is vártam, nem is remélhettem.” „A víg özvegy sikere azt hozta nekem, amire gyermekkorom óta vágytam: az anyagi függetlenséget, mely módot ad a művészi alkotásra, azt a lehetőséget, hogy legbelsőbb vágyaimnak s csakis nekik engedelmeskedjem. Függetlenség, szabadság: ezek azok a javak, amelyekre vágytam a súlyos nélkülözés és forró küzdelmek közepette, melyeknek feláldoztam ifjúságomat, életemnek egy részét. Most végre megkaptam mind a kettőt, s boldognak érzem magamat birtokukban.” (Forrás: F.L.: Mein Werdegang (Fejlődésem útja). Die Zeit, Bécs, 1907. X.25.) Az édesanya véleménye, Neubrandt Krisztináé , aki átélte fia minden sikerét, így számolt be az élményről Antal fiának: „Úgy nézett ki a fiam, mint egy király. Vajon Ferenc gyanította-e, hogy mi játszódik le az én szívemben. Legszívesebben térdre ereszkedtem volna, Istennek megköszönni ezt a szerencsét.” /Forrás: Lehár Anton: Unsere Mutter. West Berlin 1936.; Szénássy Zoltán: Lehár – Madách-Posonium kiadó, 1995/ Lehár hagyatékában található többek között egy nyakkendőtű: „Rajta a Kék Duna keringő első taktusa, briliánsokból kirakva. Johann Strauss hagyatékából való. Strauss hagyatékának gondozója, Josef Simon úr – nagyiparos és a Theater an der Wien épületének tulajdonosa – nyújtotta át nekem A víg özvegy sikere után, azzal, hogy az ékszer Johann Strauss legméltóbb követőjéhez kerül.” /Forrás: F.L.:Erinnerungen an Johann Strauss (Emlékeim J. S.-ról), Neues Wiener Tagblatt, Bécs, 1925. X. 25.; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/ (Folytatom)

562 Búbánat 2017-09-16 23:01:22 [Válasz erre: 560 Búbánat 2017-09-01 23:52:48]
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből (XL.) Lehár Ferenc: „Miért éppen operett?” („Warum Opererette?”) – SCHWEINFURTER ZEITUNG, Schweinfurt, 1944. április 26. „…vannak jó operák meg rosszak, jó operettek meg rosszak. Értelmes embernek soha nem jutna eszébe, hogy becsmérlőleg nyilatkozzék magáról az operáról csak azért, mert e fogalom alatt sokminden kerül operaszínpadra, ami hidegen hagyja a szívet s a kedélyt, a jó zene e hangulati alapjait, mert sok minden akad, amit, fejcsóválva, legfeljebb mellőzni lehet. Ám az operettet mint műfajt szívesen teszik felelőssé mindazért, amit olykor – e fogalommal visszaélve – giccsben, rossz minőségben, alja-zenében feltálalnak. A zenetudomány legtöbbször megvetéssel kezeli vagy agyonhallgatja az operettet. Ha egy író valami silány, felületes fickót kíván regényében jellemezni, azt írja róla, hogy operett-dallamot fütyül, vagy – ahogy mondani szokás – holmi silány operettben gyönyörködik. A legnevesebb, zenével foglalkozó müncheni író egyszer azt tanácsolta a zeneakadémistáknak, hogy ha nincs elég tehetségük az operaszerzéshez, komponáljanak operettet!” Lehár Ferenc: „Hogy hogyan jön létre egy operett?” („Wie eine Operette entsteht”) – NEUES WIENER JOURNAL, Bécs, 1905. VI. 11. „ Egy operett létrejötte során olyan jelenetekre kerül sor, melyek annál mulatságosabbak a kívülállók szemében, minél komolyabban veszik az érdekelt felek. Pontosan mint az operettben: az akaratlanul komikus szituáció általában a leghatásosabb! Az operett-komponálás első mozzanata: hajsza a szövegkönyv után, avagy ’országomat egy jó ötletért’! Librettókkal Dunát lehet rekeszteni, magam is sok százat lapoztam át. Honnan vegye az ember a türelmet valamennyinek az elolvasására, ha ilyen ’költeményekre’ akad, mint az, amelyik véletlenül most éppen előttem van (egy vándorló beduin, nőrabló stb. belépője): […]. Alatta pedig aláhúzva: Egy a nagy sláger!... Ám egy ifjú, ismeretlen zeneszerző előtt egyetlen cél lebeg: hogy szövegkönyvet szerezzen valamelyik elismert librettistától! Ám ők igen tartózkodóak holmi ismeretlen zeneszerzővel szemben.” Hiszen ugyanezt tapasztalta Lehár a Victor Léonnal való együttműködés kezdetén is. Amikor aztán kifejtette A drótostót cselekményét, a szlovákiai falusi idillt, Pfefferkorn alakját, hát az olyasmi volt, hogy – írja Lehár ugyanebben a cikkében -, „szinte szükségletemmé lett ezt zeneileg kifejezni. Minden zeneszerző leghőbb vágya, hogy ilyen belső késztetés alapján dolgozzék. Csak keveseknek adatott meg, hogy kényszerítő erővel hassanak a komponistára. Ha aztán végre megvan a librettó, megkezdődik a zeneszerző harca a költővel, a színházzal és a közönséggel. A zeneszerző lubickol a művészi felépítésű fináléban vagy egy hosszabb zenei jelenetben, a szövegíró számára mindez túl hosszú. S leírhatatlan az öröme, ha a komponistáról lefaragott egy percnyi zenét! Ám bármennyi is a súrlódás munka közben, végül csak a szépre emlékezik; például egy új dallamra, melyet elsőként a direktornak játszott el nagy örömmel, s érezte, hogy az mennyire el van ragadtatva. Nem minden szövegkönyvíró egyforma; bánni kell tudni velük. Sokszor nem is annyira muzsikusnak, mint inkább diplomatának éreztem magamat, afféle mindent elsimító udvari tanácsosnak. Direktorokra, énekesnőkre, énekesekre, színészekre kell különös tekintettel lenni, mindnek van valami kívánsága, s ezeket mind figyelembe kell venni, nem egy esetben: de mennyire kell!” Lehár többször is nyilatkozott a munkamódszeréről. Elmondta, hogy komponálni szinte kizárólag csak éjjel szokott: „Amikor minden csendes, amikor tökéletes a nyugalom körülöttem, akkor jutnak eszembe a legjobb ötletek. Mindenekelőtt a szöveg szélére írok néhány hangjegyet, valami, csak számomra érthető vázlat-félét. Ezek aztán egyre világosabbak lesznek. Addig változtatok, míg az az érzésem nem támad, hogy ennek így és nem másképp kell lennie. Ennek a munkának az ideje számomra a legboldogságosabb. Erre emlékszem legszívesebben, ez hozza a legnagyobb kielégülést. Minden éjszaka hajnalig ülök az íróasztal mellett, míg a test el nem kezdi követelni a maga jogait! Sokszor az íróasztalra borulva aludtam el.” /Forrás: Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/ (Folytatom)

561 Búbánat 2017-09-14 12:21:49
(Közbevetőleg) Nagy Ibolya mai operettműsorát a Dankó Rádióban Lehár Ferencnek és műveinek szentelte; Lehár nyilatkozataiból vett idézeteket olvasott fel, melyből a rádióhallgató „bepillantást” nyerhetett a komponistának az operettről mint zenés színházi műfajról vallott nézeteibe, fogalmat alkothatott zeneszerzői motivációiról is. Lehár megérte, hogy operettjei közül néhányat – operai igényű szerzeményeit – a bécsi és a budapesti Operaház is bemutatta, sőt ősbemutatókra is került ott sor. Lehár kései visszaemlékezésében (76 éves korában) az utolsó előtti darabját, a Giudittát tartotta legjobb alkotásának. Kevesen tudják, hogy a legutolsó operett, ami szintén operai igénnyel készült és a Magyar Királyi Operaházban volt az ősbemutatója: a Garabonciás (a magyar rádióban készült stúdiófelvételén a Vándordiák címet kapta) – Lehár saját elmondása szerint ez a korai művének, a Cigányszerelem operettjének teljes átdolgozását jelentette számára, mely teljesen új szövegkönyvet is kapott (Innocent-Vincze Ernő), ebben már nincs próza, dialógus, teljesen átkomponált mű lett, több mint nyolcvan oldalnyi plusz zongorakivonatot jelent benne a megírt új zenék! Közhelyként mondják: „a zenés színpadnak három műfaja van: opera, operett – és Lehár” - tette a szerkesztő-műsorvezető hozzá, aki mellékesen kitért az idei nyári hatalmas, személyes élményére: eljutott Bad Ischlbe, ahol megtekintette a nevezetes, Traun-parti Lehár-villát (ami ma múzeum; emlékház), hová betérve angol és német nyelvű kalauzolásokkal megismerhette a híres zeneszerző egykori otthonát, benne a sok-sok személyes berendezési tárgyat, kéziratos és nyomtatott kottákat, partitúrákat is. Sőt, Nagy Ibolya a temetőbe is kiment a zeneszerző sírjához. El tudom képzelni elragadtatását, amiről beszámolt a műsorban, hiszen pár évvel ezelőtt magam is elzarándokoltam ide mindkét „kultikus” helyhez, akárcsak a Kaiser-villához is, és beszámoltam saját Bad Ischl-i élményeimről itt a fórumon. A Túl az Óperencián rádióműsor Lehár-blokkjában három operettről esett szó és kaptunk ezekből bejátszott részleteket: Giuditta - Giuditta dala: „Ki tudja, miért van ez?.../Más nem csókol oly forrón, mint én…” (Kalmár Magda) - Octavio dala: „Ó, signora, ó, signorina”(Molnár András, km. az MRT Énekkarának Férfikara) - Giuditta és Octavio búcsúkettőse (Kalmár Magda és Molnár András. km. az MRT énekkara) - Giuditta dala és jelenet (Km, a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara és Énekkara, vezényel: Oberfrank Géza) A Rádió Dalszínháza bemutatója: 1982. szeptember 13., Kossuth Rádió 20.19 – 22.00. A víg özvegy - Danilo belépője: „ A szerelmetes szép hazám, hogy mennyi gondot ád, azám…/ Az orfeum tanyám ott nem zavar hazám…” (Udvardy Tibor) - Rossillon jelenete és az I. felv. fináléja (Házy Erzsébet, Udvardy Tibor, Koltay Valéria, Kövecses Béla, Kishegyi Árpád, Külkey László, az MRT Énekkara) - Jelenet, Danilo elbeszélése és a II. felv. fináléja (Házy Erzsébet, Udvardy Tibor, Koltay Valéria, Kövecses Béla, Palcsó Sándor, MRT Énekkara, vezényel: Sebestyén András) A Rádió Dalszínháza bemutatója: 1962. Garabonciás diák/"Vándordiák" - „Utam muzsikálva járom” (Sárdy János) - „Deres már a határ” (Kováts Kolos) A délelőtti operettadás Lehár Arany és ezüst – keringő c. művének dallamaival kezdődött és azzal is fejeződött be. (Km. a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, vezényel: RÁCZ MÁRTON) Nagy Ibolya felhozta Komáromot is, mely annyi nagy magyar művész emlékét hirdeti, többek közt Csokonaiét, Jókaiét és Lehárét, és idézte Kodály Zoltán szavait: „Amiként Jókai Mór a történeteivel, Lehár Ferenc a dallamaival szerzett örömöt az emberek millióinak”! Az operettadást 18 és 19 óra között újra meghallgathatjuk a Dankó Rádióban.

560 Búbánat 2017-09-01 23:52:48 [Válasz erre: 559 Búbánat 2017-08-31 20:53:32]
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből (XXXIX.) Otto Schneidereit írja Lehár-könyvében: 1902 őszére elkészült mind a két operett. Tudjuk már, hogy Lehárt Karczag és Wallner direktorok a Theater an der Wien első karmesterének szerződtették[…] – mely színházban 1902 novemberében mutatták be a „Bécsi nők”et. Tíz esztendővel később így értékelte Lehár az eseményt: „Ez volt az első sikerem, elsősorban művészi sikerem, mert hiszen az operett sajátosan bécsi jellege folytán nem hatolhatott el messzire, s még Bécsben, Girardi remeklése ellenére is alig több mint ötvenszer adták elő.”(F.L.: Aus der Gesichte meiner Karriere [Karrierem történetéből], Die Stunde,Bécs, 1930. IV.27.) Egy bécsi kritika a zeneszerző munkájáról: „Lehár úr szívélyesen üdvözlendő jelenség az operett világában; hosszú idő múltán megint akadt egy muzsikus, aki tud operettet írni. Előre látható volt, hogy Lehár, akinek sok esztendős katonakarmesteri múlt áll a háta mögött, a hangszereléskor felhasználja a modern művészet teljes eszköztárát.” /Wilhelm Sterk, Wiener Allgemeine Zeitung, Bécs, 1902., XI. 23./ Lehár édesanyjának másik, Antal fiához írt leveléből idézem a következő sorokat: „Milyen kár, hogy nem lehetünk együtt a Bécsi nők 25. előadásán és másnap, a Drótostót bemutatóján. Azt írod, kedves Tóni, hogy irigyled Ferencet azért, amit csinál s a hatásért, amit elér. Hát melyikőtök tud több jót tenni? Hát a te hivatásod nem alkalmas rá? Hány olyan embert nevelsz rá a rendes életre, a tisztaságra, engedelmességre, türelemre, akik félvadakként kerültek a katonasághoz! Nálad megtanulnak írni-olvasni, s látják, hogy az embernek önfeláldozónak kell lennie másokkal szemben, s nem mindent csak önmagában akarni. Jóakaratod révén mily sok alkalmad adódik, hogy jót tégy! S az emberek áldani fogják nemes és igazságos kapitányukat. Hiszen a jó szó csodákat tehet az ilyen szegény katonáknál. […] ” /Forrás: Anton Lehár: Unsere Mutter (Anyánk), Bécs, 1930./ A Theater und Kunst. Carl-Theater (Színház és Művészet. A Carl-Theater), Neues Wiener Journal, Bécs, 1902. XII. 21. lapszámában írta a kritikus Lehár Drótostótjának bemutatóját követően: „ Lehár mindenkor ízlésesen komponál jól énekelhető, hálás számokat, s ahol az a veszély fenyeget, hogy csődöt mond a dallam, ott ügyes, bájos, ötletekben gazdag hangszereléssel köszörüli ki a csorbát.” Dicsérően nyilatkozott például a Das Fremdenblatt (Bécs, 1902. XII. 21.) is: „A Drótostót” igen kedvező fogadtatásban részesült, mely némiképp különbözött az ebben a színházban szokásos bemutatók sikerétől. Victor Léon, az operett-témák fáradhatatlan ki- és feltalálója, most már Szlovákiát is felfedezte a múzsa számára, a maga drótostót-iparával és hagymatermelésével egyetemben. Határozottan ügyesen és nem minden költői ihlet nélkül navigál ezen az újszerű terepen. […] Lehár Ferenc zenéje szerencsés hatással merít a népi dallamkincsből. A partitúrában sok mindent szerkesztett össze tisztán, szeretetreméltóan és hangulatosan, ami biztos kézre vall. Csak ott lesz a zene semmitmondó és triviális, ahol Lehár a zenei bécsiesség kiszipolyozott talajára téved. Minden felvonás végén kihívták a zeneszerzőt is a szereplőkkel együtt a függöny elé.” Lehár befutott. A komponista is elégedett lehetett a sikerrel. Az első 13 hónap alatt 225-ször adták elő a Drótostótot, s az első világháború végéig több mint 2500 előadást ért meg a német nyelvű színpadokon. Lehár emlékezése e két első operettjének anyagi vonzatairól: „Így hát boldog voltam, amikor Weinberger megvette tőlem a Drótostót zenéjét kétezer koronáért ( a színpadi előadás jogai nélkül). Később rájöttem, milyen rossz üzletet csináltam én, s Weinberger milyen jót. A hangulat ugyanis megfordult, s a Drótostót rengeteg előadást ért meg, Weinberger pedig legalább 160.000 koronát keresett a kottákon. Ezt csak azért jegyzem meg, hogy megmutassam, milyen végtelenül nehéz a színház világában megjósolni, hogy mi fog történni. A Bécsi nők zenéjét is kétezer koronáért adtam el, mégpedig Bertének, aki szintén nem járt rosszul, mert a Nechledil-induló egymaga több mint 50.000 koronát hozott neki. De hát – kezdő voltam, örültem, hogy sikerem van, és kellett a pénz.” (Forrás: (F.L.: Mein Werdegang [Fejlődésem útja], Die Zeit, Bécs, 1907. X. 25.) Így hát az 1902. esztendő, mely az Arany és ezüst-keringővel kezdődött, igen örvendetesen fejeződött be Lehár számára. A keringő – London és New York után – az év végére Bécsben is népszerű lett, s a császárváros két vezető operettszínháza is sikerrel állított színpadra egy-egy Lehár-operettet. /Forrás: Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/ (folytatom)

559 Búbánat 2017-08-31 20:53:32 [Válasz erre: 558 Búbánat 2017-08-30 12:14:38]
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből (XXXVII.) Otto Schneidereit írja Lehár-könyvében: A hadseregből való kilépése (1902 márciusában) és a Theater an der Wienhez való szerződése közötti időt Lehár úgy hidalta át, hogy a Venedig in Wien (Velene Bécsben) nevű, a Práterben található szórakoztató kombinátban dirigált, mely közel egy évtizedig működött a századforduló táján…. Itt aztán Lehár alaposan kitanulmányozhatta, mi tetszik az embereknek, valóságos gyakorlati konzervatórium volt a számára. Steiner Gábor a létesítmény alapítója és vezetője emlékirataiban megemlékezik Lehárról is (Illustrierte Wochenpost, Bécs, 1931. I.6.): „A nyári szórakozóhely nagy eseménye a százhúsz muzsikusból álló óriászenekar volt, melynek komoly és vidám műveket kellett előadnia a legismertebb és leghíresebb karmesterek vezetésével. Az első koncert alkalmával Graedner professzor, Lehár Ferenc és Karl Michael Ziehrer dirigált… Igen érdekes volt az a tizenkét számból álló hangverseny, ahol tizenkét különböző karmester vezényelt. Minden egyes darabot más népszerű mester, mint Lehár, Ziehrer, Heuberger, Komczák és a többi!” Lehár miután megtudta, hogy Gustav Mahler sohasem fogja előadni a Kukuškát, azon igyekezett – mint már korábban Budapesten is -, hogy megfelelő operett-szövegkönyvet találjon. Nem volt könnyű; általános volt az a vélemény, hogy a bécsi operettnek befellegzett,vége. Az előző század operett-mesterei, s számos, nekik dolgozó szövegkönyvíró is, elhaláloztak. A Theater an der Wien élére új igazgató került: Karczag Vilmos . Korábbi tapasztalatai alapján Lehár nem akart ismét valami laikus librettistával együtt dolgozni. Lehár suba alatt érdeklődött: „Victor Léonhoz utasítottak. Előadtam neki kérésemet, ám Léon azt válaszolta: sajnálom, ifjú, ismeretlen szerzővel nem dolgozom.” (F.L.: Mein Werdegang [Fejlődésem útja], Die Zeit, Bécs, 1907. X. 25.) Minthogy Léon visszautasította az együttműködést Lehárral, a zeneszerzőnek tovább kellett kutatnia. Végül mégis hozzájutott élete első valódi operett-szövegkönyvéhez: a Bécsi asszonyokhoz (vagy: „Bécsi nők”). Winkler Gábor írja az „Operett” könyvében: Éppen megzenésíthető szövegkönyvet keresett, amikor felkereste a színész Emil Norini egy vaudeville-komédia alapján írt munkájával. Lehár nem volt elragadtatva a librettótól, de engedve a színház új bérlő-igazgatója, a magyar származású Wilhelm Karczag és különösen a gyakorlati munkát irányító Emil Steininger unszolásának, végül kötélnek állt, különösen, hogy az első számú bécsi kedvenc, Alexander Girardi bizonyos feltételek mellett elvállalta a főszerep eljátszását. Lehár visszaemlékezése Girardira: „…ma is tisztán emlékezem arra, mekkora kínokat okozott nekem az a tény, hogy Girardira osztották a főszerepet, aki akkor éppen művészete delelőjén állott. Persze büszke voltam rá, de volt egy kis baj is. A nagy, a híres Girardi számára kellett szerepet írnom, holott életemben soha még nem láttam őt. Elképesztően csodálatos dolgokat meséltek e nagyszerű színészről. Mindeközben gondosan el kellett titkolnom műveletlenségemet, melynek oka állandó katonakarmesteri szolgálati beosztásomban volt keresendő. Attól féltem, hogy visszaveszik tőlem a szövegkönyvet: még hogy olyasvalaki akar szerepet írni Girardinak, aki még sosem látta őt! Ám minden jóra fordult. S amikor aztán az egyik próbán végre meghallottam, ahogyan ez a páratlan előadóművész elénekelt nekem néhány taktust, egészen odavoltam.” (F.L.: Aus der Gesichte meiner Karriere [Karrierem történetéből], Die Stunde,Bécs, 1930. IV.27.) (XXXVIII.) Katonaindulói közül csak egy, az 1894-ben, Szarajevóban komponált Jetzt geht’s los volt igazán népszerű. S ennek az indulónak köszönhető, hogy Lehárból életfogytiglan operettszerző lett. Otto Schneidereit írja Lehár-könyvében: egy napon ugyanis azt írta neki Léon, hogy ha még mindig szándékában áll operettet írni, keresse őt fel. Lehár: „Amikor megkérdeztem, mitől döntött most végül mellettem, azt válaszolta, hogy hallotta Jetzt geht’s los című indulómat, s az sokkal többet árult el neki arról, hogy alkalmas vagyok operettek komponálására, mint a Kukuška. Viktor Léon megkérdezte Lehárt, nem akarná-e megkomponálni a Drótostótot. Lehár: „Kijelentettem, hogy szívesen, s ő – óvatosságból – csak az előjátékát adta át nekem. Egyhuzamban megcsináltam a munkát, s eljátszottam neki a zenét. Azzal az eredménnyel, hogy megkaptam a szövegkönyv többi részét is. (F.L.: Mein Werdegang [Fejlődésem útja], Die Zeit, Bécs, 1907. X. 25.) „1902 tavaszától őszéig, egy fél éven át tehát egyszerre dolgoztam mindkét operettemen, a Bécsi nőkön és a Drótostóton. Úgyszólván vakon csöppentem bele az operettbe, melyről valójában alig volt fogalmam, s anélkül, hogy különösebben ismertem volna a műfajt… Tudatlanságom azonban előnnyel is járt, hiszen ily módon saját operettstílust alkothattam magamnak. Julius Bauer volt talán az első, aki ezt felismerte, s aki már sikereim előtt a jövő emberének nevezett.” / F.L. „vom Schreibtisch und aus dem Atelier. Bis zur ’Lustigen Witwe’ (Műhelyforgácsok – Az út A víg özvegyig, Velhagen und Klasings Monatshefte, Bielefeld – Lipcse, 1912.) Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/ (Folytatom)

558 Búbánat 2017-08-30 12:14:38 [Válasz erre: 553 Búbánat 2017-08-29 13:06:44]
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből (XXXVI.) A szikrázó szellemiségű, a művészetekért rajongó, ám extrém viselkedésű, gyakran szabadszájú dáma, Metternich Paulina felfigyelt Lehárra; talán a Grillparzer-induló, vagy a még sikeresebb Nechledil-Marsch nyerte meg tetszését, nem tudni. Ami tény: a hercegnő kérte fel a legközelebbi, a Zsófia-teremben sorra kerülő vigasság címadó keringőjének megkomponálására. ’Arany és ezüst’ volt a jelszó. /Forrás: Gál Róbert: „Óh, lányka, óh lánykám… - Lehár, az operett fejedelme” Rózsavölgyi és Társa, 2006./ – Lehár emlékezik: „Erre aztán nekiültem, s valami különösen szépet próbáltam kigondolni. S úgy hittem, hogy sikerült.’ - A bál fő attrakciója az „Arany és ezüst”- keringő volt. Mind ez ideig úgy volt szokás, hogy az estélyeken előbb eljátszották a címadó keringőt, s csak azután kezdődött a tulajdonképpeni bál. Ám ezen az 1902. január 27-én, e hétfői napon, ’alighogy felcsendült az első téma, amikor felzsongott a terem, az emberek fecsegtek, nevettek, táncoltak. A végén némi taps, ismétlést kértek, s ez volt minden. … Meg sem próbáltam, hogy valami nagyobb zenemű-kiadónak adjam el a kinyomtatás jogát. Chmel kiadó ötven forintot ajánlott érte; elfogadtam, s szentül meg voltam győződve, hogy az Arany és ezüst-epizód ezzel véget ért.” /Bernard Grun: Gold und Silber, München és Bécs, 1970./ Chmel sürgősen eladta a keringőt a londoni Bosworth and Co. cégnek, s az rövid időn belül óriási üzletet csinált vele. Lehárnak ebből semmi nem jutott: ama ötven forinttal egyszer s mindenkorra kifizették.” 1902 márciusában a parancs a 26. ezredet Győrbe szólította. Lehár úgy döntött, hogy leveti a császári és királyi hadsereg uniformisát, és kilép a hadseregből. Ezzel lezárult a tizenkét évig tartó katonakarmesteri korszaka, szabad ember lett, jövőjét zenei talentumára építheti.” /Forrás: Gál Róbert: „Óh, lányka, óh lánykám… - Lehár, az operett fejedelme” Rózsavölgyi és Társa, 2006./ (Folytatom)

557 Búbánat 2017-08-30 08:47:54 [Válasz erre: 556 Búbánat 2017-08-30 08:41:09]
(Stockholm, Berwald-terem, 1981. június 12. - részletek)

556 Búbánat 2017-08-30 08:41:09
(közbevetőleg) A Bartók Rádió sugározza ma délután 14.31 – 15.00 A Svéd Rádió Szimfonikus Zenekarának Lehár-hangversenye Vezényel: Jan Stulen Km. Nicolai Gedda (tenor) 1. Lehár Ferenc-Ludwig Herzer-Fritz Löhner-Breda: Friderika - Óh lányka, óh lánykám (Gedda) 2. Lehár Ferenc-Paul Knepler-Jenbach Béla: Paganini - Paganini áriája (Gedda) 3. Lehár Ferenc: Arany és ezüst – keringő 4. Lehár Ferenc-Ludwig Herzer-Fritz Löhner-Breda: A mosoly országa a) Szu Csong belépője (Gedda) b) Barackvirág-dal - Szu-Csong dala I. felv. (Gedda) c) Vágyom egy nő után (Gedda)

555 macskás 2017-08-29 21:15:00
555

554 macskás 2017-08-29 21:14:46

553 Búbánat 2017-08-29 13:06:44 [Válasz erre: 552 Búbánat 2017-08-29 13:04:43]
Lehártól; Lehárnak; Lehárról; Lehárra – levelekből, nyilatkozatokból, visszaemlékezésekből (XXXV.) Lehár és Mahler kapcsolata Lehár benyújtotta művét (Kukuska) a bécsi Operánál. Immár 1897 ősze óta olyasvalaki volt az igazgatója, akit a zeneszerző még a prágai időkből ismert: Gustav Mahler. S Mahler sehogy sem, semmi módon nem tudott dönteni. Kétségbeesésében Lehár a következő sürgönyt küldte neki: „Alázatosan kérem nagyságod jelenlété operám előadásán, melyet magam vezénylek. Nagyságod kezében van művem sorsa, jövőjéről egyes egyedül nagyságod dönthet. Lehár Ferenc” /Bernard Grun: Gold und Silber, München és Bécs, 1970./ Mindhiába: Mahler nem válaszolt. Lehár 1899. november 1-től ismét Bécsben volt, ismét katonakarmester. […] Lehár még mindig nem temette el azt az álmát, hogy a bécsi opera is bemutatja a Kukuskát. Mint bécsi katonakarmester egyszer a közeli Badenbe kellett utaznia. „Közvetlenül a vonat indulása előtt beléptem egy fülkébe, ahol egy úr ült, újságjába mélyedve, Alighogy helyet foglaltam vele szemben, alighogy a vonat kigördült a pályaudvarról, útitársam rosszkedvűen félredobta az újságot. Lehet, hogy éppen a színházi rovatot olvasta… Erős, szemüveglencséken keresztül Gustav Mahler, az Operaház igazgatójának szemei szegeződtek rám! Hónapok óta vártam a döntését a Kukuska dolgában. Sorra-rendre csődöt mondott minden próbálkozásom, hogy színe elé kerüljek. Nem válaszolt távirati esedezésemre, hogy hallgassa meg az előadást Budapesten. S most egyszerre szemtől szemben ültem azzal az emberrel, aki kezében tartotta sorsomat! Micsoda lehetőség! Ilyen az emberéletben csak egyszer akad! Persze, egyfelől… Másfelől a legvadabb történetek keringtek Mahlerről. Sündisznóállásba vonult számtalan ellenfelével szemben, egzaltáltnak, fanatikusnak mondták. Nemrég egy katonazenekar masírozott el az Operaház előtt, s vidáman fújta a Nibelungok motívumaiból összeállított indulót. Azt mondják, Mahler a Wagner elleni istenkáromlás hallatán dührohamot kapott, s megesküdött, katonakarmester soha többé nem teszi a lábát az Operába. Én meg pont most egyenruhában voltam! A galléromon díszelgő arany lant nyilván elárulta, hogy muzsikus ül vele szemben. Pillantása szinte átfúrta lényemet, lenéző, ellenséges, kihívó volt - legalábbis én így éreztem. Azt fontolgattam, hogy bemutatkozzam-e, beszélgessek-e vele semleges dolgokról. Ismertem magamat. Mivel még forró vágytam arra, hogy lássam operám bécsi előadását, már a harmadik mondatommal erről beszéltem volna. Netán kérdezzem egyenesen a művem sorsa felől? S akkor mi lesz, ha közismert szarkasztikus válaszainak egyikét vágja hozzám? Akkoriban még nem voltam annyira ura önmagamnak, mint ma… Ingadoztam hát a megszólítása és a lemondás között, s Mahler, aki jó emberismerő volt, talán észlelte, micsoda küzdelem dúl a szerény katonakarmesterben. Kemény, elutasításra kész szemei, mintha kissé ellágyultak volna. Végre elhatároztam, hogy legalább bemutatkozom, s a többit rábízom muzsikus-csillagomra. Éppen hozzáfogtam volna, hogy ’engedje meg…’, amikor megcsikordultak a fékek. Baden! Fel kellett pattannom, elköszöntem, mint az alvajáró, s keserű szívvel elhagytam a fülkét – anélkül, hogy Mahlerrel szót váltottam volna. Elvesztegetett lehetőség, gondoltam magamban szemrehányóan, operámat ugyanis nem fogadták el. Mahler alighanem csak futólag nézte át partitúrámat – egyet a sok száz közül. Ma már örülök annak, hogy nem szólítottam meg. Mit is mondhatott volna nekem, az ismeretlen katonakarmesternek? Néhány közhelyet, amilyenek mindig kéznél vannak a kellemetlenkedő érdeklődők számára? Vagy legjobb esetben néhány zavart frázist, ha operámra terelem a szót? Mindkettő megfosztotta volna úti élményemet a maga bájától s szétrombolta volna azt a képet, melyet mindmáig megőriztem erről a zseniális, telivér muzsikusról.” /Forrás: F.L.: Mein interessantes Reiseabenteuer (Érdekes úti élményem). Kézirat, 1930. ; Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988.)/ Mahler véleménye Lehárról az idők folyamán nyilván megváltozott. Julius Sterntől tudjuk (Volkszeitung, Bécs, 1924.III. 9.), hogy egy alkalommal azt mondotta Josef Hassreiter balettmesternek: „fel szeretné kérni Lehár Ferenc operett-komponistát, hogy komponáljon balett-zenét az Opera számára, hisz a mai opera és a tánc nagyon is közeli rokonai egymásnak. S hogy úgy véli, Lehár vonzó lehetne az Operában is, főképp, ha finomabb muzsikát és sajátos ritmusokat nyújtana.” Hírlik, hogy Hassreiter kételkedett, vajon a bécsi Opera bemutatna-e egy Lehár-balettet, mégpedig azért, mert „Lehár bolond volna, ha egy operai balettre pazarolná az olyan ötleteket, amilyeneket az operettfinálék számára talál ki. Hányszor adhatnák egy évadban? Legfeljebb háromszor-négyszer. Nevetségesen csekély tantiemet kapna, míg az operettek, melyeket sok százas szériában adnak elő a világ minden elképzelhetetlen színpadán, milliókat hoznak neki. Vajon lemondana-e a dicsőség kedvéért a pénzről?” /Forrás: Otto Schneidereit: Lehár, Zeneműkiadó, 1988/ (Folytatom)





A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.