vissza a cimoldalra
2020-02-27
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11466)
A csapos közbeszól (95)

A nap képe (2190)
Élő közvetítések (8412)
Erkel Színház (10548)
Társművészetek (1604)
Kimernya? (3484)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4559)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (3703)
Pantheon (2544)
Kórusművek (113)
Kórusok, kórusművek, karéneklés (116)
Az énekkar mint közösség (31)
Franz Schmidt (3543)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4695)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1876)
Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (131)
Jacques Offenbach (480)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

3031   IVA • előzmény3026 2019-12-22 04:32:07

„Néző és színház között a jegyárban megtestesülő szerződés nem tartalmaz olyan előírást, hogy optimális illúziót kapjon.” – Ez igaz. De az, hogy te ennyi hozzászólásban, ennyiszer említed Nyetrebko „kövérségét”, mondhatni, nem tudsz túllenni rajta, mégis azt igazolja, hogy az énekesnő is és te is jobban jártatok volna, ha Tosca jelmezei egyszerű, ám hagyományos szabászati, optikai trükkökkel, ügyesen becsapják a nézőt. Mert szemmel nézzük a primadonnát, nem mérleggel és nem centiméterrel.

3026   Edmond Dantes • előzmény3020 2019-12-21 14:03:28

Bizonyos szerepekben, mondjon bárki bármit, nagyon is számít az énekes(nő) kora és alkata. Tosca szerepe kétségtelenül "megengedőbb" ilyen szempontból mint mondjuk Violettáé, Mimié és sorolhatnánk, hiszen érett, befutott művész már, díva ő = Tosca, a szerepe szerint. Igen, joga van ahhoz, hogy minél előnyösebben nézzen ki ... de nem kötelessége és ezek szerint nem óhajtott élni eme jogával. Mint írtam, ő már megteheti. A közönség pedig egy Tosca-előadásra fizetett be: néző és színház között a jegyárban megtestesülő szerződés nem tartalmaz olyan előírást, hogy optimális illúziót kapjon. Különben is: kinek mi jelenti az optimális illúziót? Biztos sokan voltak, akiknek pl. Anja Silja fedetlen keblei jelentették anno az optimális illúziót a Saloméban ... mások megbotránkoztak rajta. Ahogyan nekem is megfelelt Netrebko ruhája, ha -megengedem- elragadtatva én sem voltam tőle.

3020   IVA • előzmény3018 2019-12-21 02:44:09

Engem nem érdekel Nyetrebko kora és alkata. De egy színpadi hősnek joga van ahhoz, hogy minél előnyösebben nézzen ki, a rendezőnek és jelmeztervezőjének, világosítójának pedig kötelessége ezt szolgálni, mert a nézőnek is joga van az optimális illúzióhoz: azért (is) fizet.

3018   Edmond Dantes • előzmény3017 2019-12-20 10:36:13

Nagyjából-egészében egyetértek véleményeddel. Netrebko már elérte azt a művészi ÉS celeb-színvonalat valamint életkort és testtömeget, ami nem csupán Toscáját fogadtatja el, hanem minden más rezdülését. Aki váltása ellen emel szót, az vagy elfelejti mindezt vagy azt szeretné, hogy előbb-utóbb nevetség tárgyává váljék mint egyes kartársai, akik élemedett, kövér teltkarcsú kislányként/fiúcskaként tündökölnek naiva-szubrettként, amorózóként. (Többedszer írom: nem vagyok sem elvakult Netrebko- sem semmilyen "rajongó".) Én megengedőbb vagyok jelmezét illetően, éppen a fentiek miatt: a közönség elfogadja, tudomásul veszi, hogy évek számát és kilói számát tekintve is korosodik. Eszében sincs kötelet fonni színpadi öltözékéből, éppenséggel még élvezheti is, hogy ezekben a gúnyákban is imádják és nem akar se fiatalabbnak se karcsúbbnak látszani. "Ilyen vagyok, fogadjátok el", gondolhatja. Ha nem így lenne, talán lett volna szava és puvoárja egy jelmeztervező ellenében. És igen: énekeljen ha akar, Carment és Turandotot is, legalább lesz min sápitozni a bezzegelőknek,mindig-mindenen-fanyalgóknak, sápitozóknak, akik beskatulyáznak valakit valamibe és a skatulya biztonságából kiabálnak fűt-fát mindenre, mindenkire, ami más mint ami-aki valaki volt korábban. A rendezéssel (többedszer írom ezt is) sem volt semmi baj, nincs tökéletes rendezés, ha pedig lenne, akkor abba kötnének bele számosan, mert a tökéletesbe is bele lehet kötni, belekötnek. Meli a 3. felv.-ban felnőtt Netrebkóhoz, addig meg kevés volt, ez volt és maradt a véleményem és a tárgyilagosak véleménye, akik nem azt nézték, hogy hol, mikor máskor, másban "bezzeg" jobb/rosszabb volt. Salsi nekem is tetszett mint írtam, meghallgatnám valamelyik zsíros-intrikus Verdi-szerepben .. mások meg róla szedték le a keresztvizet. Ilyen a világ s benne mi.

3017   IVA 2019-12-20 05:56:30

Tosca – Teatro alla Scala – 2019. december 7.

A december 18-ra virradó éjszakán néztem meg a milánói évadnyitó Toscát, nagy örömömre. Fejhallgatóval, ami azért sem volt választás tárgya, mert nincsenek hangszóróim. E bevezető után is fogok még reflektálni vagy utalni a korábban elolvasott véleményekre.
Mindenekelőtt a Cherubino fórumozótárséra, mert a felvétel megtekintése után úgy éreztem, nem fogok megfelelő szavakat találni Anna Nyetrebko Tosca-alakítására. De Cherubino talált, és mert a jelzőket nem a védi a szerzői jog, máris átveszem tőle: fenséges! Nem mint fenséges megjelenésű és tartású díva, hanem mint fenséges zenei és színészi formátumú, fenségesen emberi, hiteles Tosca. Annak ellenére, hogy egészen másmilyen, mint az a nem kevés énekesnő, akiket sokszor láttam a szerepben, és nem is ő vált a Tosca-ideálommá, jelmezeit pedig még egy paródiában sem fogadnám el. Ha én ilyen rangú világsztár lennék (vagy csupán egy bármilyen operaház szopránja, aki el tudja énekelni a Toscát), ilyen jelmezeket nemhogy a tervező és a rendező arcába csapnék, de még kötelet is csavarnék belőlük, Á, nem azért, hogy felakasszák magukat, csupán a vélemény megfogalmazásaként, és üzenetként, hogy a honoráriumukat vissza kellene ám fizetniük. (Jelzem, hogy a jelmezek szapulásában itt csak szerkesztési szünetet tartok.)
Mielőtt Nyetrebko játékát és átlényegülését dicsérném, hangsúlyozni szeretnék egy jelenséget, amit senki sem vetett fel. Nyilván többen vagyunk, akik az Erkelben és az Operában sokszor ültünk jó, akár a legjobb helyeken, és akadnak, akik ezt drága külföldi színházakban is megtehették. Én nagyon szerettem a földszinti első sort, főleg addig, míg nem volt olyan messze a színpadtól, mint manapság. Az még egy természetes távolság a mások életének kukkolásához. Az énekes személyes aurájába lépni sosem vágytam, márpedig a jelenkori tv-közvetítések, -felvételek kamerái ezt teszik! A jó színész megtanulta és érzi, hogyan kell játszani (milyen geszusokat és sminket kell és lehet alkalmazni) stúdiószínpadon, nagyszínpadon, játékfimben, tv-stúdióban stb., ebben segíti a rendező is. Az élő közvetítésekben nehéz a helyzet, mert egyszerre kell megfelelni a színház sok pénzt fizető közönségének és a kamerának is. Úgy gondolom, ha operaközvetítést nézünk, engedékenyebbnek kell lennünk: az énekes a közönségnek játszik, és mi, akik hol totálképet látunk a színpadról, hol a premier plánnál is erősebb közelit, nem mindig leszünk az optimális hatás részesei, legfeljebb a játék tanúi. Szerintem ebben a kényes kettős játékban Anna Nyetrebko, aki nem színészkedik teátrális eszközökkel, viszont szenvedélyes és a szerep szenvedélyét érző és közvetítő színész, példásan helyt állt. Sosem láttam még ilyen őszintén megjelenni egy arcon azt a megvetést és undort, amelyet Scarpia iránt érez. Nyetrebko és a szintén jeles és mértéket tartó színésznek tűnő Francesco Meli (Mario), valamint Luca Salsi (Scarpia) játékában nem egyszer érhetjük tetten a nézőtérnek szóló mimikai gesztusokat, amelyeket a kamera leleplez. A képernyő előtt muszáj ezt megbocsátanunk.
Feltételezzük, hogy a nagyszabású díszlet a nézőtéren, ahol a közönség egyetlen térbeli aspetkusból figyeli a darabot, jobban szolgálja az illúziót, mint a felvételről. A monitoron hiperaktívnak és magamutogatónak tűnik (az ömleny-káprázatokat különösen öncélúnak találtam), a számos és sokat tudó kamera aktivitásával „továbbturbózva” díszletrevünek.
A rendezés kétségtelen „érdeme”, hogy nem csinált a darabból kellemetlen, erőszakosan átértelmezett produkciót, melynek divatját nálunk – csak Puccininál maradva – A nyugat lánya Erkel színházi felújítása reprezentálja. Akadnak tetszetős elemei, amelyekre kitérek még az énekeseknél, ám, akárcsak a díszlet, gyakran zabolátlan, mintha a nagy tér csábítaná fölösleges dolgok szerepeltetésére is. Tosca, aki fedetlen fővel jelenik meg a templomban (olasz nő Rómában!), üres kézzel érkezett, és üresen játszadozik a fehér rózsák ide-oda rendezgetésével (mígnem magával is visz egy szálat az oltárról). Az I. felvonást még szépen dekorálják az áttetsző, fehér kelmékbe (Tosca blúza, pompás függönyök) szerelmesedett tervezők apácái, de ténykedésük a Farnese-villa személyzetében már inkább öncélú apácashow. Amit nem hittem volna, ha nem látom: tetszett Scarpia megölésének és Tosca ezt követő jelenetének számomra újszerű megrendezése. Az előbbi szembesít bennüket azzal, hogy hányszor beértük Tosca egyetlen, olykor szinte gyengéd tőrbökésével, amely egy pillanat alatt leterítette a rendőrfőnök bárót. Nyetrebko játékában, a veréssel-fojtogatással megismételt szúrással minden eddiginél hihetőbben láthattuk a sorfordítónak ígérkező drámai jelenetet. Tosca „ravatalozó” jelenetének forgatókönyve mintha minden időkben és a világ minden táján hasonló lenne, és mivel szinte mindig nagyon kidolgozottan és szenzitíven játszó énekesnőkhöz volt szerencsém, élveztem is ezt a jelenetet a gyertyatartókkal, a kereszttel – sosem gondolva arra, hogy bármennyire derék dolog is egy hívő katolikus nőtől ilyen talpraesetten rögtönözni e rítust, nem biztos, hogy élete első gyilkossága perceiben ilyen artisztikus tragika. David Livermore dicséretére mondom: e magánszertartás játékidejét teljesen ki tudja tölteni, hogy Tosca csupán megrendül, egyszerre a halál iszonyatától és tettének ismeretlen súlyától. Ebben is nagynak bizonyult Nyetrebko!
Amit -ppp- ír arról, hogy Meli játéka szerint Mario egyetlen percig sem hisz menekülése rafinált tervében, én Nyetrebko arcán is tapasztaltam, talán még erősebben is. Tosca és Mario viszontlátásának jelenete és kettősük itt korántsem olyan boldogságmámor, mint amilyennek megszoktuk. Mintha ők is az olyan végső egymásra találásban hinnének, mint az Aida vagy az André Chénier hősei. A finálé állítólag eredeti zenei változata (bocsánat, drága Puccini!) egyelőre nem győzött meg, talán azért, mert a túlspilázottnak tűnő megrendezése sem.
Tehát a jelmezek… Fölöslegesen emelik el a cselekményt annak mégiscsak konkrét korából (1800 nyara). A szereplők jelmezei valami hamis időtlenséget akarnak jelezni – mert ez a divat! Ha az előadás erős, a zene meg persze hogy az, a néző ösztönösen érzi-tudja, hogy az egész játék szimbolikus: a történet, a helyzetek és az érzelmek általánosak, egyetemesek. Ennek túlmagyarázása a jelmezekkel valósággal sértő a néző számára. Sejthető, hogy Tosca öltözetének fekete-fehér-vérpiros színei valamit kódolni igyekeznek, remélhetőleg nem az 1871-ben egységessé vált Németország trikolórját. Nyetrebko ma is szép, hódító megjelenésű nő! A Tosca szövegében elhangzó fekete szemeket prezentálja (és használja), ám kilókat nem említ a libretto. Ugyanakkor elképszető, ahogy a szoknya-blúz (kiváló dolgozói kitüntetés átvételéhez illő blúz!) viselet hangsúlyozza a keresztmetszetét! Annál jobban csak a második felvonásbeli kutyaütő jelmez, mely ruha a járulékos sleppjével olyan hatást kölcsönöz, mintha a díva terhesség előrehaladott stádiumában lenne. Ehhez még olyan vad árnyalatú türkiz a színe, amelyet ugyanúgy levet a színpad, mint az iménti, nagyon idétlen piros pelerinét! A dísztelen ruha türkize csipőtől lefelé vöröses árnyalatba olvad, kettévágva az énekesnő termetét és megerősítve a keresztmetszetét, amelyre a kutya sem lenne kíváncsi. Ha ez a két kellemetlen szín is kódokat hordoz, azok szimbolikája olyan mélyen primitív, hogy le sem merem írni. Azt viszont értékelem, hogy a Farnese-palotából az Angyalvárba rohanó Tosca legalább nem vált ruhát.
Ám ne gondoljuk, hogy a jelmeztervező csak Nyetrebkóval akart kitolni. A még mindig jóképű Meli olyan jelmezt kapott, amelyen semmi sem érzékelteti a rendkívüli hőst: sem a vagyonos festőt, sem a lezser művészt, inkább egy szépen megnyírt kishivatalnokot, akinek egyetlen gallérja a mosásban van; így gondosan begombolt mellényében kedvezőtlen arányt mutat a váll szélessége a törzshöz képest. Scarpia jelmeze sem vállalkozik a jellem hangsúlyozására.
Tosca vonzerejét elsősorban Nyetrebko hangjának, éneklésének és személyiségének szépsége hitelesíti. Sötét vagy sötétített szoprán, mindegy, engem most az boldogított, hogy nem olyan vaskosan sötét, mint A trubadúr legutóbbi Leonórájáé volt, és nem olyan vastagra sötétített, mint az oroszországi Manon Lescaut-é, amely azt sugallta, hogy Nyetrebko egyenesen Carmen szólamában fog kikötni, Toscát átugorva. Azt hiszem, évek óta tartó hangváltozását éppen szerencsés állapotban keresztezte a Tosca. Kár lenne, ha nem örökítené meg lemezfelvétel is pályájának ezt az állomását, szólam és énekes a XX. századi nagyokéhoz csatlakozó találkozását. Akár Riccardo Chailly vezényletével, noha az első felvonásban igen modorosnak találtam az énekesek állóképességét fitogtató, lassú tempót.
Meli Cavaradossijának dicséretét meghagyom azoknak, akiket nem zavar, ha egy hősi tenorszerep lírai pianóit csak vékony hártya választja el a falsetto-énekléstől. Salsi Scarpiájától viszont el voltam ragadtatva, mint mondtam már, játékától is.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
16:00 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

"Orgona Expedíció'

19:00 : Budapest
Erkel Színház

ROSSINI: Olasz nő Algírban

19:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Orosz Zoltán (harmonika)

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Amadinda Ütőegyüttes: Bojtos Károly, Holló Aurél, Rácz Zoltán, Váczi Zoltán
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Karen Kamensek
"A gyermekkor álmai"
BRITTEN: Simple Symphony, op. 4
TAKEMITSU: From me flows what you call Time
WALTON: 1. (b-moll) szimfónia
19:00 : Győr
Richter Terem

Győri Filharmonikus Zenekar
Vezényel: Káli Gábor
BARTÓK: Magyar parasztdalok, BB 107
DVOŘÁK: A vízimanó - szimfonikus költemény, op. 107
SCHUMANN: I. (B-dúr) “Tavaszi” szimfónia, op. 38
A mai nap
született:
1921 • Szőllősy András, zeneszerző († 2007)
1935 • Mirella Freni (Fregni), énekes († 2020)
1937 • Begányi Ferenc, operaénekes († 2000)
1947 • Gidon Markovics Kremer, hegedűs
1970 • Patricia Petibon, énekes
elhunyt:
1887 • Alekszandr Porfirjevics Borogyin, zeneszerző (sz. 1833)
2013 • Van Cliburn, zongoraművész (sz. 1934)