vissza a cimoldalra
2020-09-21
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11553)
A csapos közbeszól (95)

Régizene (4338)
Élő közvetítések (8512)
Társművészetek (2069)
Plácido Domingo (930)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4103)
Operett, mint színpadi műfaj (4551)
A MET felvételei (1212)
Erkel Színház (10716)
Karmesterekről, karmesterségről-"úgy általában" (648)
Polgár László (269)
Sass Sylvia (480)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4743)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4929)
Simándy József - az örök tenor (669)
Franz Schmidt (3688)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2057)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

4898   Búbánat • előzmény4897 2020-08-20 19:30:44

50 éve az Operaháznál – Medveczky Ádámot köszöntötték

Papageno, 2019. szeptember 26.

„A nagy beugrást Házy Erzsébet betanítása jelentette számára, aki félóra múlva már azt követelte a művészeti igazgatóságtól, hogy mindig  ’ez a Medve-gyerek’ korrepetálja.”

4897   Búbánat • előzmény4894 2020-08-20 17:03:43

Medveczky Ádám karmester visszaemlékezése Házy Erzsébetre

Részlet Klemen Terézia Az évszázad Manonja – Házy Erzsébet című képes könyvkiadványból (2018)

KT: 2017. október hatodikára beszéltünk meg találkozót Medveczky Ádámmal Budapesten. Stílusosan az Operaház egyik próbatermében ültünk le beszélgetni, hogy a kortárs személyével láttathassam Házy Erzsébet művészetét. A beszélgetést monologikusan vetettem papírra, egyes szám első személyben mesél a karmester, csak itt-ott vetek közbe kérdést:

MÁ:  Első találkozásom a művésznővel édesanyám Érsek Mária révén történt, aki az Operaház aranykorának egyik legjobb korrepetitora volt. Ez a társaság nagyon összetartó és összeszokott volt, nagy emberi kötődésekkel. Így történt, hogy szilveszterkor Franz Schubert – Berté Henrik Három a kislány című darabja után az egész társaság hozzánk, a Damjanich utcai lakásunkba jött ünnepelni, szórakozni. Házy Erzsi át sem öltözött, Médi szerepruhájában maradt az előadás után is, így jött el, így vigadtunk. Ez 1957-ben történt, én 16 éves voltam ekkor. Csak néztem és csodálkoztam, hogy ez a szép, gyönyörű hangú énekesnő nálunk, a mi előszobánkban van. Nagyon kedves és közvetlen volt mindenkihez, amolyan társaság középpontja, s a gyerekeket különösen szerette, velük még inkább kedves tudott lenni. Nekem egész életemben csak jó tapasztalataim voltak vele, minden találkozás kellemes volt, nem igazak azok a híresztelések, hogy olyan, ilyen, meg amolyan volt. Ha megmondott valamit, azt nem véletlenül tette, mindig igaza volt, s ugye az emberek nem nagyon szeretik hallani az igazságot. Azóta pályám során, találkoztam nehéz emberekkel, ő nem volt az. Sajátos volt a szövegmondása, éneklése, nagyon különleges, szinte erotikus hangszíne volt, máséval össze nem téveszthető, azonnal felismerhető. Olyan énekesnő volt, aki a hangjával játszott, mozgásával énekelt. Édesanyám révén nagyon sokszor találkoztam vele, mert anyámhoz, s a próbákra is sokszor bejártam, ismertem a művészeket.

Azt tudni kell, hogy ha valaki bekerül az Operába, nem lesz belőle azonnal karmester, végig kell járni a lépcsőfokokat, az úgynevezett szamárlétrát. Először csak inas, majd így tovább, mint régen a céhekben. Amikor valaki új munkahelyre megy, illik bemutatkozni. 1969-ben, amikor az Operába kerültem, odamentem Erzsihez is és nagyon illendően bemutatkoztam. – De hisz mi már ismerjük egymást, sőt tegeződtünk is… most akkor miért magázol? – kérdezte. Nagyon kedves, barátságos volt, hogy félni kellett volna tőle, ezt csak a rosszakarói, irigyei találták ki, mert azok a szépsége és a tehetsége miatt voltak bőven. Első közös munkánk 1970-ben volt. Strauss Rózsalovagja próbái mentek, Erzsi Octavian szerepét kapta meg, a próbára én voltam kiírva, mint korrepetitor. Mikor bejött a próbára, nem figyelte, hogy ki a korrepetitor, megkérdezte: Megtanulta, ismeri egyáltalán a darabot, biztosan tudni fogja játszani? Vele szemben nem lehetett ugrani, csak szelíden lehetett vele beszélni, mondtam, hogy igen, természetesen. Minden rendben ment a próbán, maximálisan elégedett volt, megkérdezte, hogy tanultad meg ennyire a darabot? Közben már felismert, annyira elégedett volt, hogy lement a titkárságra és azt mondta, hogy: „ezentúl ehhez a Medve gyerekhez osszatok be mindenre.”

KT: Beírhatom, hogy Medve gyerek?

MÁ: „Igen, nyugodtan le lehet írni, én voltam azon túl a Medve gyerek, aztán mindenkinek csak Medve maradtam, olyannyira, hogy egy alkalommal a titkárságon úgy írták ki a próbarendet, hogy Sas (Sass Sylvia) és Róka (Róka István) próbára megy a Medvéhez.”

KT: Ezen igazán jót derültünk, szinte visszhangzott a hangszigetelt próbaterem.

MÁ: „Erzsit én mindig pozitív oldaláról láttam és ítéltem meg, semmiféle súrlódás nem volt köztünk. Magánemberként, kollégaként is gyakran találkoztunk, egy irányban laktunk, s ha kellett, még az autóján is gyakran hazafuvarozott.”

KT: Ön szerint melyek voltak az említésre méltó szerepei?

MÁ: „Egy-két nagyon híres alakításáról szeretnék beszélni, például Puccini Bohémélete Oláh Gusztáv híres varázslatos díszletével, ami védett lett, nem merik bántani. Ez a díszlet nyílt színi tapsot kapott. Mivel Erzsi a színpadon a játékban is nagyon tudta használni gyönyörű testét, használta tekintetét, szépségét, ő a mindenkivel kacérkodó Musette szerepére gondolt először, aki minden férfival játszik és sejteti azokat a gyönyörű idomokat, amit a ruhája fodrai rejtenek. De a zseniális Nádasdy Kálmán mondta, hogy nem Böbe, neked nem a Musette való, hanem Mimi. Te a költészet vagy, ahogy a szövegben is éneklik. Igaza volt Nádasdynak, tökéletes Mimi lett Erzsiből, ő azt a nagyon naiv, szűzies kislányt is meg tudta eleveníteni.

Előtte, még a kezdetekkor apródszerepeket énekelt: apród volt a Rigolettóban, majd Verdi Álarcosbáljában már Oscart játszotta. Ez már sokkal jobban állt neki, mint az előző nadrágszerep. Egyébként a nadrágszerepek is mind nagyon jól álltak neki. El tudta hitetni, hogy egy kamaszt játszik. Mindig el tudta hitetni a nézővel, hallgatóval, hogy ő az, amit éppen játszik, hisz átlényegült, átalakult, s ugyanakkor mégis ő volt. Ezt nem lehet elmondani, ezt látni kell.

Leghíresebb, legnagyobb alakítása Manon volt, amit Ilosfalvyval és Melissel játszották. Sűrű volt a levegő, valóban felejthetetlen élmény volt azoknak, akik ezt átélhették.

Mindegyikben kiváló volt, a Nyugat lányában, az új 70-es felújításnál a Pillangókisasszonyban. Szinte mindegyik Puccini szerepben kiváló volt. Nagyon jó lett volna Puccini Köpeny című egyfelvonásos operájában, ez a szerep azért nem jött össze, mert Giorgetta hangja nagyon sötét, drámai, Erzsinek meg olyan dolce színezetű hangja volt. Azt a fajta játékosságot, amit ő tudott a színpadon, nehéz volt megközelíteni. A kortárs operákban tudta még megmutatni tehetségét: Ránki, Petrovics, Mihály András darabjainál. Őrá épített a kortárs opera, a zeneszerzők neki írtak operákat, s ő sikerre vitte azokat.

Nagyon muzikális volt, s mindenre felkészült. Ahogy egy akkordra berobbant, például Minnie, a Nyugat lányában a szép kocsmárosnő, csak őrá lehetett figyelni. Mindig mindent kiszámított, még a lépéseket is, hogy ritmusra lépjen. Zeneileg nagyon képzett volt, hiszen zongoraművész szeretett volna lenni, kottaolvasó ember volt. Ez abban az időben még nem volt megszokott dolog, régebben voltak olyan énekesek, akik nem tudtak kottából énekelni. Persze ez ma már elképzelhetetlen. A korrepetitorok tartottak tőle, mert ha nem úgy játszottak, akkor megmondta nekik. Azonnal észrevette az elütést, hibát. Annyira magabiztos zenei képzettségű volt, hogy egyik alkalommal, mikor gyakoroltunk, s betanulta a Pillangókisasszonyt, rászóltam, hogy nem úgy kell énekelni, mert itt negyed szünet van, ezt nem úgy írta a zeneszerző. Erre ő: ha most itt lenne Puccini, beolvasnék neki, megmondanám, hogy miért nem így írta, mert sokkal jobban hangzana. És bizony abban egy sor változtatásában is igaza volt.

Mindig megmondta a véleményét. Nem bántón, hanem szünetben odahívta az illetőt, s figyelmeztette, hogy mit nem csinált jól. Nem alázott meg soha senkit, Nagyon igényes volt, és ez sokak szemében rossznak számított. Én sosem akadtam fenn semmiféle viselkedésén, ő így volt komplett. Élt, halt a színpadért. Annyira vágyott színpadra, hogy nem bírta elviselni a fellépés előtti órákat, főleg ha premier volt, mert már annyira színpadon akart lenni. Azt kérdezte egyszer tőlem: tudod hol voltam a Manon Lescaut bemutatója előtt? Kiskunfélegyházán megnéztem az óriásbálnát, mert már nem bírtam magammal, hát inkább elautóztam oda.

Ő égett, egy különös lázban égett, s ezt a színpadért, a művészetért tette. Ha nem égette volna el magát, ha jobban ügyel és kíméli magát, főleg a hangját, Európa legnagyobb énekese lehetett volna.

Aki jó volt a szakmájában, azzal szeretett dolgozni, aki viszont fellengzős volt, vagy nem tudott megfelelően viselkedni, ott be is keményített.”

KT: Nagyon jól tudtak együtt dolgozni, talán nem véletlen, hogy a Pikk dáma dirigálására Önt kérte fel.

MÁ: „Csak nagyon kevesen tudták, hogy ez volt a negyedszázados operaházi jubileuma. Mimikával, szemmel is eljátszott mindent. Színésznő is volt. A Poulenc monodráma, Az emberi hang, nagyon szép rendezés volt. Vámos Laci rendezte, ő csak és kimondottan Erzsivel képzelte el ezt a művet, szerinte más alkalmatlan lett volna a szerepre. A mű egy asszony sorsát, vívódását, félelmeit mutatta be, s ez tipikusan Erzsi volt, hisz ő is pontosan ilyen problémákkal küszködött a valóságban. Ez tv felvételre készült. Itt látható, hogy nagyon nagy színésznő. Ahogyan a telefonnal játszik a közeli felvételeken, a szeme rebbenése. Én dirigáltam a művet, s nem adtam neki egy beintést, mert belefeledkeztem a játékba. Kinézett és azt mondta: ’Medve, segíts már!’, akkor kezdtem el dirigálni.

Azt is meg kell említeni, hogy nem szerette a fölösleges dolgokat. Adott a viselkedésre, de a mesterkéltséget,a  pózolást nem szerettem a hamis hízelgést, az álnokságot nem tűrte. Nagyon muzikális volt, és talán senki nem tudta, hogy mennyi rengeteg munka van a mögött, hány éven keresztül dolgozik valaki azért, hogy felmehessen a színpadra, s ott úgy teljesítsen, ahogy a színpadon kell. Erzsi nagyon kidolgozta a karaktereket, alapos volt. Persze erre születni is kell, de ő nagyon meg is dolgozott érte.

Így közel 50 év távlatából e lehet mondani, hogy a magyar operajátszás egyik legnagyobb alakja volt. Egyedi, nagy művész, s ezt mindenkinek tudatosítania kell.”

4894   Búbánat • előzmény4368 2020-08-16 15:25:53

Filmvilág – 1976. 3. szám

Poulenc: Az emberi hang

„[…] A monodrámából — melyet a Comédie Frangaise-ban játszottak —, Poulenc 1959-ben írt egyfelvonásos zenés lírai tragédiát. A zene — híven a komponista esztétikai elveihez — az emberi hangra koncentrál, annak árnyalataival, színeivel — a gyengéd érzelmes lírától a hisztérikus kitörésig —, a moduláció, a hangsúlyok sokféleségével ábrázol, tár fel vágyat, reményt, vesztett illúziókat, búcsút.

A párizsi bemutatón Denise Duval énekelte a szerepet, a magyar televízióban Házy Erzsébet tolmácsolásában hallhattuk. Vámos László rendezte az előadást rendkívüli körültekintéssel, megragadó atmoszférát teremtve, a lélekrajz aprólékos pontosságával, ütemről ütemre megértve és átérezve a zene mondanivalóját, kifejezőerejét. Házy Erzsébet legjobb énekes-színésznői alakításaira emlékeztetve énekelte a szólamot, melyben nem a „lage” jelenti a nehézséget, hanem az énekbeszéd  villódzó változatossága, a kifejezés plaszticitása, sokfélesége. Házy megragadó alakítást nyújtott; finom lírával idézte fel a szép és visszahozhatatlan emlékeket, egy szeptemberi nap varázslatát, a marseille-i hotelben töltött felejthetetlen órákat, szuggesztíven az elvesztett reményt, s végül hatásos drámaisággal — a telefonzsinórral való játékban — a jóvátehetetlen, végső elhatározását...”

/Albert István/

4368   Búbánat • előzmény378 2018-11-11 17:15:53

Kapcs. 378. sorszám

  • Magyar Nemzet, 1976. január 21.

„A Televízió műsoráról”

Az emberi hang

Negyven perc könyörgés az életért — ez voltaképpen Poulenc - Cocteau mono-operájának alaphelyzete. Az asszony, akit szerelmese elhagyott, egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után telefonál: úgy kapaszkodik e beszélgetés utolsó lehetőségébe, mint fuldokló a mentőövbe. Számára a kapcsolat egyetlen forrása a telefon: ez közvetíti kedvességét, bátor hazugságait és bátortalan gyötrődéseit, ez idézi emlékeit és kudarcait, a telefon érteti meg vele helyzete kilátástalanságát, kapaszkodásának hiábavalóságát, s a beszélgetés végére a készülék zsinórja válik halálának eszközévé. Ami a negyven percen túl zajlik az operában, az a feszültség fokozására és valamelyes tagolásra szolgál: a szétkapcsolás, a téves hívás gyötrelme az idegtépő várakozást érzékelteti.


Cocteau monodrámája rendkívüli alkalom a színésznőnek, olyan különleges szituációt ad, amelyben végletes érzelmi és idegrendszeri reakciókat sűríthet. Poulenc 1959-ben készült megzenésítése feloldja ugyan a dráma feszítettségét, mélabúsabb színekkel lágyítja el a szöveg villódzásait és a hallgató együttérzését olykor már-már a viszolyogtató feszengéshez közelíti, mégsem fosztja meg főszereplőjét a nagy alakítás lehetőségétől. Valójában e lehetőség kiaknázásán áll vagy bukik az opera bemutatása: ha sikerül olyan szereplőt találni, aki képes rá, hogy zenei és színészi eszközeivel betöltse a színpadot, aki nem egyszerűen a szituációt, hanem az atmoszférát is érzékelteti, akkor a hallgató bizonyára elfeledkezik a zenei verzió erőtlenségéről.

A tévé zenés színháza „igazgatójának”, Bánki Lászlónak persze nemcsak Házy Erzsébet képességeiben kellett hinnie, hanem rá kellett lelnie az ideális irányítóra is, aki ezt a reménytelen élethalálharcot a cocteaui alapanyag sűrűségébe tudja visszaállítani. Vámos László bravúros — egyetlen beállításból fényképezett — rendezése valóban a produkció sikerének záloga: kamerája hol közeledve, hol távolodva; hol szűkítve a kört, hol tágabb perspektívával mintegy szenvtelen megfigyelőként tudatosítja a nézővel a dráma állomásait. Házy Erzsébet hibátlan alakítása érzésem szerint a Poulenc kínálta lehetőség fölé is nő: tiszta deklamációja, világosan tagolt éneklése és mindenekelőtt játékának — a magára erőltetett fölénytől a már-már hisztériáigfokozódó íve igazolja a tévé vállalkozását. Az MRT szimfonikus zenekara Medveczky Ádám vezetésével a zenei, Mátay Lívia század eleji polgári otthont ábrázoló díszlete, Wieber Marianne jelmeze és a vezető operatőr, Kocsis Sándor munkája a képi megvalósítás összhangját teremti meg.

/Feuer Mária/

378   Búbánat 2006-11-08 14:13:05
Sorozatcím: Zenés TV Színház

Egyedi cím: Az emberi hang - magyar operafilm, 45 perc, (1976)

Jean Cocteau egyszemélyes drámája Francis Poulenc zenéjével. Az egyszemélyes zenedráma egyetlen hosszú telefonbeszélgetés. Az asszony éjféltájban beszélget telefonon szerelmével aki, mindent jelent számára, pedig tudja, hogy kapcsolatuknak vége. A zaklatott asszony mesél kedvesének előző napjáról, alvatlanságáról, a beszedett nagyobb mennyiségű altatóról, közben elképzeli a férfit a vonal túlsó felén. Az asszony a telefonvonal megszünése miatt újra hívja a férfit, és rájön, hogy az hazudott neki, mert nem is otthonról hívja. Az asszony azonban nem hibáztatja a férfit, mentséget keres számára, úgy véli csak jószándékból füllentett. Az asszony végül elképzeli, mintha a férfi mellette lenne, aztán rádöbben, hogy szerelmét már csak a hangjával tudja átölelni, közben a telefonzsinórt a nyakára tekeri.

Szereplők:

Házy Erzsébet - Az asszony

Dramaturg: Bánki László

Iró, költő: Cocteau, Jean

Műfordító: Romhányi József

Zeneszerző: Poulenc, Francis

Rendező: Vámos László

Operatőr: KOCSIS SÁNDOR; Bodó János
Díszletterv.: Mátay Lívia
Jelmezterv.: Wieber Mariann
Fejes Cecília zenei rendező,
Hlatky Zsuzsa, rendező munkatársa,

Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara,
edveczky Ádám karmester

\"Poulenc: Az emberi hang címü egyszemélyes operája az emberi magány (egy telefonhoz kötött nőről szól) egyik rendkívül megrázó példája. Házy Erzsébet - akinek egyik nagy TV-szerepe volt - mesélte el,hogy egy fiatal magyar nő ennek hatására lett öngyilkos, és a művésznő megpróbálta a TV-nyilvánosság nagy közönségének elmagyarázni,hogy \"ne feledjék,ez csak egy szerep\".


MUZSIKA, 1976. február

TV Zenés színház bemutatója

Poulenc: Az emberi hang

(Fotó: Házy Erzsébet)

Kertész Iván: \"Az ilyen mono-operáknál a siker azon áll vagy bukik, vajon sikerül-e találni olyan énekes színésznőt, aki vállára tudja venni az egész darab terhét. Házy Erzsébet ilyen művésznek bizonyult. Rendkívüli szuggesztivitással éli végig a halálra kijelölt boldogtalan asszony utolsó óráját. Az énekszólam nem ariózus, hanem deklamáló jellegű, nagy zenei biztonságot igényel ugyan, de az egész szerep inkább színészi, mint énekesi feladat.
Házy Erzsébet kitűnő alakítása kettős módon is hat a nézőre: egyrészt természetesen együttérez az asszonnyal, másrészt viszont kicsit viszolyog is - mint mindig, amikor ilyen mértékű emberi kiszolgáltatottsággal találja szemben magát. Ennek a nagy szakítási jelenetnek az elején a főszereplő még igyekszik valamiféle tartást ráerőltetni magára, de azután hamar kiderül: ha ennek a szerelemnek vége, vége az életének is.

Vámos László rendező aprólékos gonddal dolgozta ki a játék egyes mozzanatait, Házy Erzsébettel való együttműködése emlékezetes produkciót eredményezett.\"

246. Búbánat
2006-09-22 17:23:44

Operafejedelmek – Házy Erzsébet - Emlékműsor
Magyar Televízió (1992)

Vámos László - rendező:

„Ritka esett pályánkon, hogy megszállottként egy megszállottal dolgozhatunk egy ügy érdekében. Ilyen találkozás volt Házy Erzsébettel Poulenc Emberi hang egyfelvonásos mono operájának felvétele. A szokástól eltérően először próbáltunk. Először próbáltunk zongorával hat napon keresztül. Majd amikor kialakítottuk elképzelésünket, akkor mentünk el a rádióba, hogy felvegyük az úgynevezett playback felvételt zenekarral. És természetesen Házy Erzsébet kottából akkor ráénekelte a már kész elképzelést. Ezután újra elkezdtünk próbálni már ezzel a zenekaros playback anyaggal. És amikor újra próbáltunk körülbelül egy hetet, lehet hogy két hét is volt, akkor mentünk be a stúdióba. A Televízió négy napot biztosított a felvételre. Ez egy ilyen 45 perces anyagnál normális időpont, de itt egy nagyon nehéz szituációt teremtettünk magunknak amikor elhatároztuk, hogy egyetlen kamerával egy gépállásból vesszük fel, ami azt jelenti hogy nincs mód vágásra. Tehát egyfolytában a kamera mindenütt követi 45 percen keresztül Házy Erzsit. Ez a művésznőre is, és a kameramanra, aki a felvételt csinálta, szintén nagyon nagy feladatot ró. Az első napon próbáltuk és felvettük kétszer. Rendben volt, de mondtuk, hogy másnap, azaz vasárnap, nekimegyünk újra. Házy Erzsi vasárnap délelőtt Pillangókisasszonyt énekelt az Operában. Hullafáradtan érkezett be, és kisminkelték és megcsináltuk az első felvételt. Ez majdnem hibátlan volt, de azt mondtuk, hogy egymásra kacsintottunk és azt mondtuk, tudjuk ezt jobban is. És akkor Házy Erzsi órát kért, én pedig kértem a sminkmestert, hogy ne igazítson sminket. Ez nagyon nagy kérés a sminkmestertől is, amit nagyon szeretik úgy igen, látni a divatlapban áll, a művészekre tekintet nélkül, hogy éppen milyen szituációról van szó. És Házy Erzsébettől is, aki példás ügyszeretetről tett tanúságot akkor, amikor ilyen szétesett arccal, szinte a pórusai is látszottak, tehát nem a legelőnyösebb módon hagyta fényképezni, láttatni magát. Mint mondtam, egy óra szünetet kért, és egy óra után, azt hiszem megivott közben egy-két deci viszkit vagy konyakot, nem tudom, bejött a stúdióba, teljesen szétesett állapotban, tehát olyan állapotban, ahogy az a nő, aki öngyilkosságra készül és utolsó telefonbeszélgetését folytatja szerelmével, amilyennek lenni kell. És akkor elkezdődött a csoda: 45 perc ihletett, megszállott fantasztikus dolog született. „
Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Tomasz Máté (cselló)
Gulyás Márta (zongora)
Tomasz Máté (cselló) MA diplomakoncertje
J. S. Bach: g-moll szonáta viola da gambára és csembalóra, BWV 1029
Brahms: 2. (F-dúr) cselló-zongora szonáta, op. 99
Haydn: 2. (D-dúr) csellóverseny, Hob. VIIb:2
A mai nap
történt:
1892 • A Bajazzók bemutatója (Milánó)
született:
1874 • Gustav Holst, zeneszerző († 1934)
1955 • Andrej Gavrilov, zongorista
elhunyt:
1960 • Koréh Endre, énekes (sz. 1906)
1987 • Jaco Pastorius, jazz-muzsikus, zeneszerző (sz. 1951)