vissza a cimoldalra
2020-06-05
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11497)
A csapos közbeszól (95)

Balett-, és Táncművészet (6025)
Pantheon (2650)
Operett, mint színpadi műfaj (4320)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (3899)
Történelem (494)
Franz Schmidt (3611)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1953)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (1015)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4812)
Kolonits Klára (1176)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4595)
Bartók Rádió (774)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62175)
A MET felvételei (462)
Momus-játék (5850)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7358)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

144   Búbánat • előzmény140 2017-12-15 11:25:26

A Rákóczi-induló (Országos Széchényi Könyvtár)

BEKÖSZÖNTŐ

Manapság természetesnek vesszük, hogy ünnepi alkalmainkkor két közös ének is felcsendül: Kölcsey Ferenc Hymnusa (1823) Erkel Ferenc megzenésítésében (1844), illetve Vörösmarty Mihály Szózata (1836) Egressy Béni zenéjével (1843). A két kompozíció megszületése előtti évtizedekben azonban a Rákóczi-induló számított a magyar nemzet legfontosabb zenei szimbólumának, amely a Hymnus és a Szózat kanonizációjával párhuzamosan is megőrizte népszerűségét és tekintélyét. Mosonyi Mihály zeneszerző például 1860-ban úgy fogalmazott: „A »Rákóczy-Induló« épen az a magyarnak, a mi Homér »Iliád«-ja a görögnek, a »Talmud« a zsidó nemzetnek, a »Biblia« a kereszténységnek, s a »Korán« a törököknek. Nemzeti szent ereklyénk ez nekünk, melyhez meseszerű történeti emlékek csatolnak.” Nem meglepő tehát, hogy az induló az 1867-es kiegyezést követően egyenrangú harmadikként került be a Rózsavölgyi Kiadó A nemzet három dala című nyomtatványába, s hogy a 20. század népzenegyűjtői is számos ünnepi alkalom rituális zárószámaként rögzítették a Rákóczi-indulót, amely a II. világháború idején a Budapest I. rádióadó szünetjelének forrásaként is szolgált, és hosszú évtizedeken keresztül a Kossuth rádió napi műsorfolyamának megszokott nyitószáma volt.

Honlapunk arra tesz kísérletet, hogy rövid áttekintést nyújtson az induló legfontosabb 19. századi hangszeres feldolgozásairól. A különböző nehézségű változatok kottájának hozzáférhetővé tételével pedig reményeink szerint azt is elősegíthetjük, hogy a Rákóczi-induló a gyakoribb előadások révén mennél többet visszanyerhessen régi fényéből.

AZ INDULÓ SZÜLETÉSE

A ma Rákóczi-indulóként ismert dallam az ún. Rákóczi-nótából származik. Utóbbi története legalább a 17. század közepéig nyúlik vissza: a Vietórisz-kéziratban, a Kájoni kódexben és Náray György Lyra Coelestis című gyűjteményében (1695) egyaránt felbukkannak a később „Hej, Rákóczi, Bercsényi” szöveggel ismertté vált „nóta” változatai. A dallam használatban maradt egészen a 19. század kezdetéig, amikor Mátray (eredetileg: Róthkrepf) Gábor a Pannónia vagy: Válogatott Magyar Nóták Gyűjteménye harmadik kötetében egy sajátos variánsát adta közre. Ez a forma szövegtelen, a maga cikornyás díszítéseivel kifejezetten hangszeres ihletésű, formai szempontból pedig egy lassú és egy gyors szakaszt állít egymás mellé – s éppen ezen jellegzetességei folytán válhatott a ma ismert Rákóczi-induló modelljévé.

A Rákóczi-nóta fenti változata nyomán írt induló szerzője nem azonosítható teljes bizonyossággal, de a legvalószínűbb feltevés szerint Nikolaus Scholl, a 32. számú császári és királyi gyalogezred Esterházy-szolgálatban álló karmestere alakíthatta ki a dallam ma ismert formáját a neves prímás, Bihari János előadásától ihletve. Az erre vonatkozó adatok többsége az 1860-as évek elején kirobbant sajtópolémia során került felszínre, amelyet az éppen 1860 augusztusában megindult Zenészeti Lapok hasábjain követhetünk a legrészletesebben. Ábrányi Kornél, akit kora zeneéletének legtermékenyebb krónikásaként tartunk számon, a lap szerkesztőjeként maga is többször állást foglalt a szerzőség kérdésében.

Az Ábrányiék által folytatott vita valamelyest okafogyottnak tekinthető, hiszen az induló két legkorábbi, 1820-ban Bécsben megjelent zongoraváltozata egyaránt Schollt nevezi meg szerzőként. Ez a tudás azonban hamarosan feledésbe merült, s a ’40-es évek kiadványaiban – így Franz Jüllig Ungarische National Melodiengyűjteményében – már csupán mint Rákóczy-induló tűnik fel a mű a komponista nevének említése nélkül

ERKEL FERENC

Erkel, aki az 1830-as években Magyarország egyik legkiválóbb zongoraművészeként vált ismertté, különösen sokat tett a Rákóczi-dallamok népszerűsítéséért. Mint a Honművész folyóirat beszámol róla, 1838. november 30-án a pesti Magyar Színházban „Erkel úr, hangászkarmester, saját szerzeményéből phantásiát és változatokat játszott zongorán, orchestrum kísérettel, Rákóczynak erdélyies nótájára.” Néhány hónappal később, 1839. március 23-án a Rákóczi-induló szólalt meg a színházban, Legány Dezső feltevése szerint megint csak Erkel vezényletével és feldolgozásában; alig nyolc nappal ezután pedig Joseph Menter müncheni gordonkaművésszel közös hangversenyén Erkel a Phantasia klavirra az erdélyi Rákóczi-dal themajára című művét tűzte műsorra.

Míg a fenti kompozíciókat csak címről ismerjük, a Rákóczi-induló Erkel-féle feldolgozása 1840 januárjában nyomtatásban is megjelent Emlékül Liszt Ferenczre cím alatt. Liszt ugyanis (amint azt a következő oldalon bővebben is bemutatjuk) a pesti Nemzeti Színházban január 4-én tartott hangversenyén kirobbanó sikert aratott az induló előadásával, s Erkel ennek az élménynek a hatását próbálta megragadni a maga változatában, amely alig néhány héttel Liszt koncertje után már a boltokba is került. Mint a Honművész folyóirat recenzense fogalmazott, „az alkalmazó törekvése [az indulót] oly modorban, miként Liszt úr játszá, minél közelítőbbleg közölni ’s mint tapasztaltuk, Liszt úrnak egy-két sajátságait leróva, mellyeket Erkel úr hihetőleg készakarva nem utánzott, nagyobb részint sikerülve is közli.” Az Erkellel jó barátságban álló Wagner József által kiadott feldolgozás több kiadást is megért, és a kevésé képzett billentyűs játékosok kedvéért egyszerűsített változatban is megjelent Rákóczy indulója könnyű módszerben zongorára címmel. Ezt a formát utóbb Erkel Bátori Mária című operájának indulójával együtt is kiadták, ennek ellenére sem egyértelmű azonban, hogy a könnyített változatot maga a zeneszerző készítette-e, vagy a kiadó mást kért meg a többnyire rutinszerű átalakítások elvégzésére.

LISZT FERENC ELSŐ FELDOLGOZÁSAI

Amikor Liszt 1839 decemberében – több mint másfél évtizedes távollét után – ismét Magyarországra érkezett, rendkívüli fogadtatásban részesült. Az ünnepségek fénypontja a már említett, 1840. január 4-i hangverseny volt, amelynek végén hat magyar arisztokrata Festetics Leó gróf vezetésével drágakövekkel kirakott díszkardot vitt a színpadra (a pengébe vésett felirat szerint) „A’ nagy művésznek, Liszt Ferencznek, művészi érdeme’ és buzgó hazafisága’ méltatásául.” A francia lapok utóbb sokat gúnyolódtak Liszt e „harcias” kitüntetésén: Alcide Joseph Lorentz híres karikatúrája például egyenesen a lovagló zongorista jobb (tehát harcra alkalmatlan) oldalán ábrázolja a fegyvert. Maga a zeneszerző azonban mindig is szép emlékként idézte fel a kard átadását, és egy későbbi, 1847-ben a Haslinger kiadónál megjelent Rákóczi-feldolgozását a kardot átadó hat arisztokratának ajánlotta.

A Rákóczi-induló a nevezetes pesti hangversenyen megszólalt változatát Liszt ugyancsak Haslingernél tervezte megjelentetni már 1840 januárjában, a bécsi cenzúra azonban közbelépett. Alighanem ennek is köszönhető a Liszt-féle előadást „modellező” változatok gyors megjelenése: Erkel (az előző oldalon bemutatott) Emlékül Liszt Ferenczre feldolgozása, illetve Georges Micheuz Rákoczy Marsch változata („ahogyan azt maga Liszt úr a koncertjein játszotta”) egyaránt a betiltott Liszt-eredeti „pótlására” vállalkozott. A mai érdeklődő számára azonban már az annak idején kiadatlanul maradt forma is hozzáférhető, ugyanis az minden valószínűség szerint az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában őrzött Rakozy Marsch feliratú szerzői kéziratban fennmaradt változattal azonos. Liszt alighanem éppen a bécsi publikáció reményében vetette papírra ezt a formát, mint arról a kézirat közepén ugyancsak megkezdett, de végül is félbe hagyott „könnyű változat” lejegyzése is tanúskodik – utóbbi bizonyára éppúgy az amatőr zongoristákat megcélzó, egyszerű változat alapja lett volna, mint Erkel feldolgozásának „könnyű módszerben” átalakított formája.

LISZT FERENC KÉSŐBBI FELDOLGOZÁSAI

Négy évvel a Haslinger-féle kiadás után, 1851-ben Liszt újabb változatban adta közre a Rákóczi-indulót a lipcsei Kistner kiadónál: ez a Marche de Rakoczy igazi „népszerű kiadás”, amely a zongorázó nagyközönség igényeit és technikai lehetőségeit igyekezett szem előtt tartani.

Alig két évvel később Liszt a berlini Schlesinger kiadónál adott ki újabb feldolgozást a Rákóczi-indulóból, amely a Magyar rapszódiák sorozat 15. darabjaként vált népszerűvé. Az eddigi, kivétel nélkül zongorára szánt feldolgozások nyomán Liszt a ’60-as évek közepén zenekarra is átdolgozta az indulót. E minden szempontból teljesen új változat bemutatóját maga a zeneszerző vezényelte Pesten 1865. augusztus 17-én, szűk két héttel később tartott szólóhangversenye után pedig éppen az új feldolgozás zongoraátirata kapcsán írta a Zenészeti Lapok, hogy „ami ez induló eljátszását követé, az nem volt többé taps, az egy nemzet egekig ható megdicsőítése volt, melylyel nagy fiát a legelső kiválasztottak dicső trónusára emelte.”

A nagy siker ellenére a zeneszerző csak évekkel később, 1871-ben jelentette meg a zenekari változatot a lipcsei Schuberth kiadónál, akkor azonban mindjárt számos változatban: a partitúra, illetve a teljes zenekari szólamanyag, a két- és négykezes, sőt kétzongorás változat, valamint az egyszerűsített zongorakivonat egy időben került piacra. A kétzongorás átirat itt bemutatott példányát maga a zeneszerző látta el Festetics Leó gróf feleségének, Kubinyi Krisztinának szóló ajánlással.

A Liszt készítette zenekari feldolgozás kimondva-kimondatlanul is Berlioz híres Rákóczi-indulójával kívánt versenyre kelni (ennek keletkezését a következő oldalon mutatjuk be). Liszt a maga változatának viszonylag hosszan halogatott publikálásával éppen az általa oly sokra tartott francia mesterrel való nyílt rivalizálást igyekezett tapintatosan elkerülni – mint egy 1871-ben írott levelében fogalmazott: „Amíg Berlioz – aki a maga »Rákoczy«-ját a »Faust elkárhozásá«-ban nekem ajánlotta – életben volt, (...) nem akartam előrukkolni az én zenekari változatommal.”

HECTOR BERLIOZ

Berlioz 1846 elején Pestre látogatott, hogy február 15-én és 20-án két zenekari hangversenyen ismertesse meg a magyar közönséget műveivel. Amint az hasonló vendégszereplésekkor szokásos volt, a zeneszerző egy népszerű nemzeti dallam feldolgozásával is megpróbált a helyi publikum kedvében járni – így született meg a Rákóczi-induló máig legismertebb változata.

Emlékirataiban Berlioz részletesen beszámol róla, milyen izgalmat keltett Pesten a készülő Rákóczi-feldolgozásnak már csak a híre is. Petrichevich Horváth Lázár, a Honderű folyóirat szerkesztője például még a zenekari szólamokat sokszorosító másolót is felkereste, hogy mennél előbb megismerhesse az új kompozíciót. Látogatása után pedig mindjárt Berliozhoz szaladt, s aggódva faggatta a zeneszerzőt, a téma halk bevezetése vajon nem fog-e csalódást jelenteni a közönség számára, amely a Rákóczi-induló erőtől duzzadó, diadalmas előadásaihoz szokott. Az előadás azonban Berlioz döntését igazolta, hiszen (mint memoárjaiban olvashatjuk) „e váratlan bevezetésre a közönség néma maradt, de mikor egy hosszú crescendóban fúgaszerűen megszólaltak a téma töredékei, a nagydob tompa, távoli ágyúdörgéshez hasonló ütéseitől megszakítva, a teremben leírhatatlan moraj kezdett forrongani, s abban a pillanatban, mikor a felszabadult zenekar, mint valami vad kézitusában, nekieresztette oly soká visszatartott fortissimóját, hallatlan ordítozás, lábdobogás rázta meg a termet. (…) Újra kellett kezdenünk, de a közönség másodízben is csak nagy nehezen és csak néhány másodperccel tovább uralkodott magán, mint első alkalommal. (…) Bölcsen tettem, hogy a Rákóczi-indulót a hangverseny végére állítottam, mert bármi következett volna utána, elveszett volna.”

A viharos fogadtatás fényében aligha meglepő, hogy Treichlinger József zeneműkiadó – aki a francia vendég érkezését megelőzően még egy korábbi osztrák kiadvány feldolgozását terjesztette a maga kiadásában – néhány hónapon belül megjelentette a Berlioz-féle feldolgozás zongoraváltozatát, majd Zapf Antal zongoratanárral egy újabb átiratot is készíttetett. De éppígy a jelentős sikernek köszönhető, hogy Berlioz Rákóczi-indulójának eredeti kézirata végül is Pesten maradt: a zeneszerző minden bizonnyal további előadások reményében adta azt a Nemzeti Színház zenekarát vezető Erkel Ferencnek. A kéziratos partitúra így végül is Erkel hagyatékából került az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményébe 1904-ben.

AZ 1860-AS ÉVEK

Berlioz feldolgozásának sikere nyomán a Rákóczi-induló népszerűsége tovább nőtt szerte az országban – az 1848–49-es szabadságharc leverése azonban egy csapásra véget vetett a nyilvános előadások sorozatának, hiszen a forradalmi dallam bármilyen formában való felidézése immár politikailag veszedelmessé vált. A szigorú tilalom csak az ’50-es évek végén, a Monarchia csapatainak Itáliában elszenvedett sorozatos vereségei nyomán vesztette erejét: az 1853-ban alapított Filharmóniai Társaság zenekara először 1859 novemberében tűzte műsorra az indulót (egyelőre tapintatosan mint Berlioz Pesti emlékét tüntetve fel azt a plakátokon).

A hegedűs Reményi Ede, aki maga is emigrációba kényszerült a világosi fegyverletétel után, 1860 januárjában amnesztiával tért vissza Magyarországra, és első pesti hangversenyén természetesen a Rákóczi-indulót is műsorra tűzte. Saját feldolgozását, amely néhány hónappal később nyomtatásban is megjelent, Mosonyi Mihály éles szavakkal bírálta meg a Zenészeti Lapokban, hangsúlyozva, hogy az induló közismert dallamához a zeneszerzőnek a legnagyobb alázattal kellett volna közelítenie: „Oly páratlan zenedarabunk az, melynek sem dallamán, sem összhangzati kíséretén, avagy épen kül alakján, nem szükség valamit változtatni; mert az első mérettől [azaz ütemtől] kezdve az utolsóig, egyformán merész s méltóságos kifejezéssel bír, s a legszikrázóbb tüzet egyesíti a zenei nagyszerűség eszményképével. Olyan az mint a szentírás, melynek szövege csak addig szent s valódi, míg meg nincs hamisítva. (…) Reményi úr, fent nevezett átiratával élet-eret sértő nehéz sebet vágott eme nemzeti szentélyünk oltárfáján, mert a »Velencei farsang« módjára, ugronc-polcot csinált abból, hogy rajta művészi halál ugrásokat mutogathasson a bámuló közönségnek.”

A politikai légkör enyhülésével az 1860-as években sorra jelentek meg a Rákóczi-induló további feldolgozásai is. Sipos Antal, aki két éven át Liszt tanítványa volt Weimarban, a ’70-es évek közepén pedig egy „magán zeneakadémia” alapításával vált híressé, 1865-ben jelentette meg a maga változatát. Erkel feldolgozását pedig, amelyet 1840-ben még Emlékül Liszt Ferenczre címmel terjesztettek, immár önálló kompozícióként nyomta újra többször is a Rózsavölgyi kiadó.

140   Búbánat 2017-12-14 11:02:31

A Rákóczi-induló nyomában

Fidelio – Balla Eszter 2003.10.03. 00:00

Kétszáz éve született Hector Berlioz Amikor a romantikus zene különc, saját útját járó géniuszának, Hector Berlioznak (1803-1869) kétszázadik születésnapjára emlékezik a világ, a nagy koncerttermekben, operaszínpadokon felcsendülnek a szenvedélyes, fantáziadús, újszerűen hangszerelt grandiózus művek, mint a Fantasztikus szimfónia, a Krisztus gyermekkora, a Requiem vagy a Trójaiak, vagy éppen a Faust elkárhozása. Mi pedig egy olyan francia előtt is tisztelgünk, aki igazán ismerte a "forradalmár magyarokat", amikor az egyik legnépszerűbb magyar darabot, a Rákóczi-indulót komponálta.

A zene Byronjaként is emlegetett Berlioz nem csupán muzsikájával fejezte ki az irodalomhoz fűződő szoros kapcsolatát, de maga is tehetséges író volt, akinek emlékiratait a XIX. század első felének kultúrtörténeti dokumentumaiként tartják számon. A levelekből, esszékből, visszaemlékezésekből álló, élvezetes, színes könyv nem csupán saját életéről, műveiről szól, de zeneszerzőkről, mint például Gluck, Beethoven, Rossini, Mendelssohn, Weber, mond eredeti véleményt, és nem utolsósorban átfogó képet ad az európai társadalmi és zenei életről is.

A könyv egyik fejezete Pestre kalauzolja el az olvasót. 1846-ban Berlioz koncertkörúton vett részt, hogy Európa nagyvárosaiban - köztük Bécsben, Pesten, Prágában - saját műveit vezényelje. A legenda szerint még Bécsben egy magyar patrióta azzal fordult hozzá, hogy ha a magyarok kedvében akar járni, akkor az ő melódiáikból komponáljon művet. (Mások úgy tudják, hogy Liszt ajánlotta neki a dallamot.) A kezébe nyomott folklórgyűjteményből Berlioz egy XVIII. századi indulót választott, amit fergeteges lendületű nagyzenekari művé hangszerelt. A műnek már a bemutató előtt olyan híre támadt, hogy egy Horváth nevű szemfüles újságíró a nyomdába szökött, hogy belenézhessen a partitúrába.

A közel nyolcperces Rákóczi-indulónak 1846. február 15-én volt az ősbemutatója. A feljegyzés szerint még a zeneszerző-karmesternek is torkában dobogott a szíve. Néma csend fogadta a szokatlan expozíciót: a trombita hangjait, majd a furulya, a klarinét és a vonósok pizzicato kíséretében zongorán előadott fő témát. De amikor a téma töredékei visszatértek az ágyúszót imitáló nagydobok támogatásával, a közönség "vulkánként" tört ki. A dobolás, éljenzés, tapsvihar nemcsak annak a franciának szólt, "aki tudta, hogyan kell forradalmi zenét írni", de leplezetlen németellenes tüntetés is volt.

Berlioz az aláírásával ellátott eredeti kottát a magyar nemzetnek ajándékozta. Pár napos pesti tartózkodása idején nemcsak nemzeti hős, de a társasági élet, bálok, szalonok kedvence is lett. Találkozott Erkel Ferenccel, akinek operáját, a Hunyadi Lászlót nagyra értékelte. De könyvében megemlékezik a reformer Deák Ferencről is.

Berlioz örökre szívébe zárta a "forró vérű, gavallér, nagylelkű magyar nemzetet". És úgy tudta, hogy a Rákóczi-indulót minden jeles ünnepen eljátszották. (Arról persze nem tudhatott, hogy a művet, mint a magyar filmhíradó szignálját az 1950-es, 60-as években a "kommunista világforradalom" zenei mottójaként használták. És az indulót sokkal inkább Rákosi Mátyással, Kádár Jánossal, mint Hector Berliozzal azonosították.)

A pesti sikerrel nem záródott le az induló históriája, sőt egészen váratlan fordulatot vett. Berlioz úgy gondolta, hogy ezt a nagyszerű dallamot kár lenne elvesztegetni. A zeneszerző, aki az irodalmi alapanyagokat meglehetősen lazán, szabadon kezelte, nem akárhol, hanem a Faust elkárhozása című drámai legendájában használta fel újra. Így történhetett meg, hogy a goethei ihletésű mű nem Faust doktor sötét dolgozószobájában, hanem a magyar pusztán kezdődik. A magányra ítéltetett Faust a magyar Alföldön napkeltekor a tavasz ébredését, a természet újjászületését dicséri. A közeli faluban vidám parasztok énekkel és tánccal ugyancsak a tavaszt köszöntik. Majd egy csatába igyekvő hadsereg masírozik végig az utcán, ismerős dallamra, a Rákóczi-indulóra. Mindez a színes forgatag Faustot hidegen hagyja. Hogy mit keres Faust Magyarországon? Senki sem tudja. Berlioz azzal indokolta a nyitójelenetet, hogy hőse nem borongós, kételkedő, a hatalommal küszködő intellektuális hős, hanem a természetes lét, a szabadban való élet megtestesítője. De többen arra gyanakodnak, hogy az egyébként éteri magasságokban járó Berlioz képtelen volt a Rákóczi-induló dallamának, ritmusának, hangszerelésének ellenállni.

Mint ahogy mi, magyarok sem tudunk.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1941 • Martha Argerich, zongorista
elhunyt:
1625 • Orlando Gibbons, zeneszerző (sz. 1583)
1826 • Carl Maria von Weber, zeneszerző (sz. 1786)