vissza a cimoldalra
2018-10-23
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61183)
Kedvenc felvételek (149)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4071)
Társművészetek (1278)
Kedvenc előadók (2824)
Milyen zenét hallgatsz most? (24998)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Momus társalgó (6348)
Kedvenc művek (143)

Olvasói levelek (11291)
A csapos közbeszól (95)

Kiss B. Atilla (191)
Operett, mint színpadi műfaj (3734)
Lisztről emelkedetten (931)
Kimernya? (2773)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2936)
Kolonits Klára (1078)
Élő közvetítések (7462)
Zenetörténet (243)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1124)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1507)
Franz Schmidt (3200)
Mi újság a ZAK-on és a hazai koncerttermekben? (289)
A hangszerek csodálatos világa (183)
Giacomo Meyerbeer (653)
Jonas Kaufmann (2276)
Opernglas, avagy operai távcső... (20149)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

134   Ardelao • előzmény133 2017-12-12 23:46:29

„Húszezer frank”

Írta: SURÁNYI MIKLÓS*

 

 1.

Henriette (Harriet) Smithson nemrég még egyike volt a legünnepeltebb színésznőknek. Most együtt nyomorgott az urával, Hector Berlioz zeneszerzővel, egy kicsinyke, Montmartre-i utcai kétszobás lakásban, amelyben alig fért el az ütött-kopott vén zongora, amelyen most Berlioz a Benvenuto Cellinit komponálja. Néha felmásztak hozzá Liszt, Chopin, Hiller, Habeneck és ilyenkor tele volt a kis hajlék a legmagasabb zene géniuszával. De kenyér nem volt a hajlékban.

Az utóbbi időben csapás-csapás után érte őket. Berlioz pártfogója: Bertin zeneműkiadó megvont tőle minden segítséget. A Benvenuto Cellinit nem tudja befejezni. E helyett ontja a cikkeket a lapoknak és azok árával törlesztgeti azt a húszezer frank adósságot, amelyet Henriette-el hozományképpen kapott. Ez különösen az asszonyt keserítette el. Henriette szíve megtelt embergyűlölettel. Sokszor eszébe jutott Paganini, aki nem jött el a koncertjére s a koncert e miatt csak mérsékelt hasznot hozott.

Paganini szívtelen, zsugori, aki eladta lelkét az ördögnek — mondta szívből jövő gyűlölettel.
— Jól teszi, hogy fogához veri a garast. Ha megvénül, kiállhat az utcasarokra muzsikálni. A világ hálátlan.
— De most milliói vannak és tőlünk mégis sajnált egyetlen fellépést. Úgy hallom, gégerákja van. Az Isten keze! ...

— Ne bántsd szegényt. Szörnyű az élete.
— A feleségét koplaltatja.

Rágalom. Lám, a fiát, a kis Achillinot imádja.
— De az anyját mégis elkergette.
— Az asszony már régen meghalt.
— Ha meghalt, akkor az a vén varázsló küldte el a másvilágra.
— Ostobaság!
— Tőle minden kitelik. Én mindent elhiszek róla. Azt is, hogy a feleségét megölte.
— Ugyan!
— Azért ült öt évig börtönben.
— Badarság.
— Igen, ott tanulta meg őrdöngős mesterségét. Éjjel-nappal gyakorolt.
— Öt év alatt a hegedűhúrok elkopnak és szétfoszlanak.
— De nem az ő húrjai.
— Miért éppen az övéi?
— Nem hallottad, miből csinálja ő a húrjait?

Berlioz felugrott és összecsapta a kezét.
— Ó, te egy-ügyű liba. Hát te is elhiszed azt a dajkamesét?

Henriette arra a sötét legendára célzott, hogy Paganini a feleségét felboncolta s a szegény asszony beleiből sodorta magának a hegedű húrjait. A babonás angol asszony most annyira gyűlölte a boszorkánymestert, hogy ezt a képtelenséget is őszintén elhitte.

— Akár igaz, akár nem igaz, Paganini az egyetlen ember, aki segíthetett volna rajtunk — ismételgette keserűen.
Berlioz is elborult.

— Paganini, Paganini!

Az asszony szeme tele lett könnyel.
— Tudod-e, hogy mennyi a pénze Paganininek?
— Paganininek milliói vannak.
— Milliói?

Most az asszony kérdezősködött.

— Hektor! Mondd meg őszintén, csakugyan olyan nagy művész az a Paganini?

Berlioz tanácstalanul nézett felfelé a mennyezetre. Felhúzta a vállait és kiterjesztett két karjával az ég felé mutatott.
— Művész? Azt nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a világon senki sem tudott soha és nem is fog tudni úgy hegedülni, mint ő. Nem tudom, nem nagyobb dolog-e ez, mint zenét komponálni.
— Bizonyára nem
— szólt közbe vigasztalóan az asszony.

Berlioz keserűen nevetett.
— Hát jó. De azt csak nem tagadod, hogy másfél vagy kétmilliót összehegedülni nagyobb dolog, mint operát írni?

2. 

Berlioz egy idő óta megint szorgalmasan dolgozott a Benvenuto Cellinin. Akkor harmincöt esztendős volt és mindent ettől a vígoperától várt. Titokban arra gondolt, hogy ő is milliókat szerez magának és azt mind Henriette lábaihoz rakja, ö nem gyűlölte Paganinit, csak irigyelte. És meg akarta tanulni tőle, hogyan kell másfél milliót szerezni.

A sors másképpen akarta. A Benvenuto Cellini megbukott Párizsban. Rettenetes katasztrófa volt ez. Néhány esztendővel azelőtt még mindenki Berliozban látta Beethoven utódját. A fiatal zeneköltő maga is. Igaz, hogy körülbelül húsz esztendeje egyebet sem tett, mint dolgozott és koplalt. De közben megnyerte a római díjat és néhány művével világhírre tett szert. Ám úgy látszik, a múzsák is hamarosan elfordultak a koplaló embertől.

A Benvenuto Cellini bemutatója után testben és lélekben összetört és öngyilkosságra gondolt Ezt nem mondta senkinek, de Henriette le tudta olvasni borongós homlokáról, lázas szeméről és keserű arckifejezéséről. Az asszony néha odacsalta hozzá a barátait. Azok megrendültek a rom-ember láttára. Elhatározták, hogy valamit mégis csak tesznek az érdekében. Néhányan összeálltak és kibérelték a konzervatórium nagytermét, hogy abban hangversenyt rendezzenek Berlioz felsegélyezésére.

Berlioz félénken indítványozta:
— Talán fel kellene kérni Paganinit.

Az asszony sikoltva tiltakozott ez ellen. Liszt is ellenezte. Ez túlságos megalázkodás volna a fekete csontváz, az olasz varázsló, a lelketlen uzsorás pénze és népszerűsége előtt.
A párizsi lapok beharangozták, hogy Berlioz az estén maga vezényel. Senki sem hitt a koncertek sikerében. Berlioz keserű mosollyal vette tudomásul, hogy barátai könyöradományokat akarnak gyűjteni neki és az első koncertre nem is ment el. A teremben néhány tucat ember lézengett és ez a néhány tucat ember megállapította, hogy Berlioz határozottan hanyatlik. Pedig ugyanazokat a Berlioz-darabokat játszották, amelyekért valaha istenítették. A Haroldot, a Lear király megnyitóját és a művészéletből vett epizódokat. Mindenki bosszankodott és szidta Berliozt, hogy nem jelent meg a saját hangversenyén. Barátai súlyos szemrehányásokat tettek e miatt.

Berlioz már azt sem tudta, hogy mit cselekedjék. Kétségbeesett, ijedt, gyámoltalan és határozatlan volt. Furdalta a lelkiismerete és a második koncertre mégis elvonszolta magát. Megjelent a hangversenyen és elfoglalta a karnagy helyét. Szánalmas látvány volt. Sápadt, éhes és reszkető. Most csakugyan úgy festett, mint egy bús flamingó. Ahogy föllépett a dobogóra, néhány bágyadt üdvözlés és gyér taps köszöntötte. Berlioznak mindegy volt minden. Dirigált. A hangulat kissé felemelkedett. A híres Fantastique első ütemei alatt azonban csoda történt. Vannak még csodák. 

3.

A hallgatóság izegni mozogni kezdett. Az emberek minduntalan hátratekintgettek. Homályos volt az egész terem, mert takarékoskodtak a gyertyákkal. Hátul, a legvégén, a balsarokban már szinte csak a körvonalait lehetett látni néhány hallgatónak.

Az emberek mégis folytonosan odatekintgettek. A sarokban, egyedül sötéten és titokzatosan gubbasztott valaki. Valami túlvilági lény. Aki látta, annak Rembrandt jutott az eszébe. A rembrandti félhomály, amelyben egy halott feltámad. A halottaiból feltámasztott Lázár ült ott a sarokban, feketén, sápadtan, mély gödrökkel a szeme alatt, lefittyedt ajakkal, koponyájából kimeredő hatalmas orrát a mellére csüggesztve. Feketébe öltözött csontváz. A keze lelógott egész a földre. Olyan látvány volt, hogy mindenkiben meghűlt a vér. Pokoli fantom. És a fantom szeméből csorogtak a könnyek.
Egy halott, aki él és potyognak a könnyei.

— Ki ez?
— Paganini.

A hallgatóságon végigfutott a borzalom. Paganini itt van, hallgatja Berliozt és sír.
Mindenki észrevette Paganinit, csak Berlioz nem, aki reményvesztetten, mint egy haldokolva pihegő sas, úgy lengette karjait a karnagyi emelvényen. A Fantastique véget ért és utána dermedt csendben moccanni, sem mert senki. Mindenkit megbénított a pillanat borzalmas fensége. Csak Berlioz nem vett észre semmit ebből a halálos meghatottságból. Tovább dirigálta a Haroldot, amely mind halkabb és halkabb sóhajokba enyészett el a partitúra végén. Utána csönd egy pillanatig.

A következő pillanatban azonban egetverő taps és ujjongás tört ki. Az emberek felugráltak és kendőiket lobogtatták. Az asszonyok sírtak. A sötét árnyék pedig onnan a balsarokból egész túlvilági hosszúságában és vékonyságában felemelkedett és Berliozhoz rohant. Odarohant és térdre esett előtte. A túlvilágiak, úgy látszik, nem tudnak beszélni, csak könnyezni tudnak és térdre omlanak az előtt, akik őket elragadták.

Berlioz rémülten nézte az előtte térdelő embert. Azt hitte, álmodik. Lehetséges ez? Lehetséges, hogy Paganini térdel előtte és Paganini sír? Hát Paganini is ember? Ez volt az első érzése. Aztán ő is könnyekbe tört ki. Hát a Harold egy Paganinit is könnyekre tud fakasztani? Hiszen akkor nem veszett el semmi! Akkor én, én, Hector Berlioz, még mindig Hector Berlioz vagyok!

Ez volt az a pillanat, amikor újra meghódolt Berlioz előtt az egész világ, a kiadók, a közönség, a múzsák, a barátok, az irigyek, a tömegek és mindenki megbocsátotta neki, hogy húsz év óta koplal.

Másnap megjelent Berlioznál Paganini fia, a kis Achilles. Húszezer frankot hozott apjától baráti ajándékképen. Húszezer frank! Tegnap Berlioz még nem tudta, hogy miből vásárolja meg a tejet és kenyeret, vagyis azt a bús ebédet, amellyel tovább tengeti nyomorult életét. És most húszezer frank ura, olyan húszezer franké, amelyet Paganini hegedült össze magának Londonban.

Hát mi ez? Vannak még csodák?

Párizs, amikor megtudta, hogy Paganini húszezer frankot ajándékozott Berlioznak, egyszerre remekműnek találta a Benvenuto Cellini operát. Húszezer frank szép pénz. Kerek summa. Nagy művész az a Berlioz.

 

BUDAPESTI HÍRLAP, 1935. február 15. (55. Évfolyam, 35. szám)

*Surányi Miklós (1882-1935), újságíró, író.

(Megj., A.)

133   Búbánat 2017-12-12 23:09:49

Pesti Hírlap, 1890. május 10.

Berlioz „Rákóczy”- indulójának budapesti első előadásáról érdekes részleteket közöl a szerző, imént újból kiadott emlékirataiban.

Elmondja, mennyi nehézséggel jártak hangversenyének előkészületei, melyeket 1855. Pesten adott. A nemzeti színház zenekara nagyon kicsiny volt, a német színház zenészeinek pedig nem volt szabad ott játszaniuk. Végre a filharmóniai társulattól tizenkét kitűnő hegedűst kapott és be kell vallania, hogy az előadás egyike volt a legjobbaknak, a melyeket Pest valaha hallott. A műsor egyik száma volt a Rákóczy-induló átirata, mely most a „Faust-Iegenda“ első részének fináléját képezi. Ezt az átiratot Magyarországba való elutazása előtti éjjelen írta.

„Alig terjedt el Pesten, — így beszéli Berlioz tovább — e „honi“ zenedarab híre, forrni kezdett a hazafiak fantáziája. Mindenki azt kérdezte, vajon hogyan dolgoztam fel a híres témát, a melytől megdobban minden magyar szív és lelkesedést kelt benne. Sokan nyugtalankodtak és profnációtól tartottak. Ez az aggodalom jogosult volt, mert hiszen ismerünk átiratokat, változatokat, potpourrikat, a melyekben pompás dallamok silányul tönkre vannak téve. Horvát úr, egy napilap szerkesztője, meg tudta szerezni a kéziratot és azt alaposan megbírálta. Úgy látszik, nem volt vele megelégedve, mert így szólt hozzám: Ön piano vette a témát, holott mi hozzá vagyunk szokva, hogy fortissimo halljuk. — Igen ám, — felelém — a cigányoktól. Különben legyen nyugodt, majd jön olyan forte, a milyent még soha sem hallott. Ön nem jól olvasta. A hangverseny estéjén mégis nyugtalankodni kezdtem, mikor az ördöngös darabra került a sor. Az első ütemeket követő trombita-riadó után a fuvolák és klarinétok, a vonós hangszerek kísérete mellett halkan játszottak a témát. A közönség némán figyelt a váratlan felfogásra: de a midőn a hosszú crescendóban felhangzottak a téma töredékei, közbe pedig a nagy dob dörgött, utánozva a távoli csatazajt, mozgás keletkezett a teremben és a midőn a fékvesztett zenekar kiadta sokáig visszatartott teljes erejét, a falakat megreszkettette a riadó tetszészaj. E tüzes lelkek rajongása oly erővel tört ki, hogy rettegés fogott el, mert tudtam, hogy veszendőbe megy a darab befejezése, mivel a zenekar vihara nem bír megküzdeni ezzel a vulkanikus kitöréssel. Az indulót természetesen ismételni kellett és a közönség két másodpercig sem bírta magát visszatartani attól, hogy a „coda“ első ütemeibe dörgő tapssal bele ne zúduljon. Elképzelhető felindulásom és a mellékteremben éppen az izzadságot törültem homlokomról, a mikor hirtelen belép hozzám egy nyomorúságosan öltözött ember, akinek arcán különös kifejezés ült. Keblemre borult, megölelt, megcsókolt és könytelt szemekkel dadogta . „Ah, monsieur, moi hongrois . . . pauvre diable . . - pas parler francais .... un poco italiano . . . . Pardonnez, j’ ai compris votre canon .... oui, oui, grande bataille .... les allemands chiens.“ (Ah, uram, én magyar, szegény ördög vagyok .... nem beszélek franciául .... keveset olaszul .... Bocsásson meg, megértettem az ön ágyúját .... az, az, nagy csata .... a németek kutyák.)
És megdöngetve a mellét, folytatá: „Dans le coeur, moi .... je vous porte .... ah francais .... revolutions .... savoir faire la musique des revolutions.“ (Szívemben .... hordom önöket .... ah franciák .... forradalmak .... tudják csinálni a forradalom zenéjét.)

Nem kísérlem meg leírni ennek az embernek exaltációját, zokogását, fogcsikorgását: ez fönséges volt.

Természetes, hogy a Rákóczy-induló ezentúl programomnak állandó és legfőbb pontja volt.  

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
történt:
1890 • Az Igor herceg bemutatója (Szentpétervár)
született:
1801 • Albert Lortzing, zeneszerző († 1851)
1891 • Palló Imre, énekes († 1978)
elhunyt:
2004 • Robert Merrill, énekes (sz. 1919)
2008 • Sándor Judit, énekes (sz. 1923)