vissza a cimoldalra
2018-02-19
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Kedvenc előadók (2820)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60479)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3930)
Társművészetek (1232)
Milyen zenét hallgatsz most? (24995)
Haladjunk tovább... (207)
Momus társalgó (6308)
Kedvenc művek (143)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11226)
A csapos közbeszól (95)

Operett, mint színpadi műfaj (3508)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (616)
Lehár Ferenc (616)
Edita Gruberova (3050)
Élő közvetítések (6913)
Momus-játék (5424)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1201)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2604)
Opernglas, avagy operai távcső... (19942)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1318)
Franz Schmidt (3060)
Erkel Színház (8867)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4179)
Balett-, és Táncművészet (5473)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (633)
Simándy József - az örök tenor (515)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

132   Ardelao • előzmény131 2017-12-11 20:14:43

BERLIOZ (folytatás)

Közben megvívja harcát szenvedélyeivel is. Előbb egy kis angol Shakespeare színésznőbe szeret bele, aztán a megrágalmazottat maga is megtapossa: belébolondul egy zongora hölgyikébe, aki a boldog vőlegényként 1830. december 29-én Rómába utazót csúful elhagyja.

Napoleoni pályafutásában ezek az állomások az ő Ladija, Arcoleje. . . .

Attól kezdve, hogy 1832-ben visszatér Párizsba, élete folytonos izgalom, alkotás, szenvedély, csalódás, szenvedés, újságírás, koncert-rendezés, utazás, siker és sikertelenség, kétkedés és gyászos lobogás, amelynek üstökös-csóvája lassan-lassan lecsökken s mint kísérteties lidérc-láng remeg a végül is elaggott fej unalomból és magányosságból tövis koszorúja fölött. Egész Európa volt harcteres egy kis párizsi lakás a Szent-Ilonája.

Ennek a robogó életnek világító fellobbanásai: művei, szerelmei, koncertjei.

Művei: a Francs Juges-nyitány (1827), a Fantasztikus szimfónia (1830), az Új életre eszmélés (1831), Harold Itáliában (1834) szimfóniák. Benvenuto Cellini opera (1835), Gyászmise (1837), Romeo és Julia szimfónia (1839), a Gyász és diadal szimfónia (1840), Faust elkárhozása drámai legenda (1846), Te Deum (1849), Krisztus gyermekkora bibliai Legenda (1850-1854), a két dalműből álló Trójaiak nagyopera (1856-1863), Bѐatrice és Benedict, vígopera (1862), hogy csak a fontosabbakat említsem.

 – Művei tagadásai, erélyes tagadásai a múltnak, igenlései erőteljes, de néha megbicsakló igenlései annak a zenei jövőnek, amely még ma sem következett el. Az abszolút zene felhők magasságában hangicsálásának el kell tűnnie az ábrázoló, festő, valamint jelenítő zene uralmának diadalmas eljöttekor, mint ahogy az enharmónia is szép halott lesz a mellére hágó szabad zene lába alatt. S ez a jövő el fog következni, mint ahogy az irodalomban is elkövetkezett az abszolút költészet Petrarcái, Ronsardjai, Malherbejei, Kazinczyai, Bajzái után Carducci, Baudelaire, Verlaine, Vörösmaty és Petőfi „program” költészete, az ábrázoló, festő, valamit jelentő – valamit? – a nemzeti lelket jelentő költészet; és elkövetkezett a még Petőfit is béklyózó időmérték „enharmoniája” után Aranynak szabadabb s Adynak feltétlen szabad zenéjű költészete. Mert a művészet, legyen az zene vagy irodalom, nem játék, hanem az Emberiség nyelve, öntudata, érzékelhető jelenségekben önmagára ismerése! Az öntudatra ébredésnek pedig nem lehetnek lábakba, akkordokba, szűkített és tágított hetedekbe és béklyókba, műfajokba, szerkezetbe ácsolt szabályai.

Szerelmei: Smithson kisasszony a kis, első látásra szerelmet ébresztő, majd sárba-tiprott, végül öregedőn (1833) meghódított angol színésznő, aki a híressé vált férfiú mellett elhízik, megrokkan, veszekedős és iszákos lesz, aki elől 1842-ben megszökik.

Camille Moke, a későbbi Pleyelné, mint intermezzo, csókjaival vágyat s hűtlenségével egy gyönyörű szimfóniát fakasztott föl Berlioz lelkében.

S végül Marie Martin (művészi nevén Recio), az okos spanyol leány, aki kiragadta szegény Smithson elerőtlenedett karjaiból, hogy a maga erős és fiatal s némiképp polipszerűen szorító karjaiba zárja.

Koncertjei: legtöbbjük Párizsban hangzott fel, de 1843-ban Németországon (Weimar, Lipcse, Drezda, Hamburg, Berlin) zúgott velük végig; 1845-ben újra német földön robog, egészen Bécsig s Prágán keresztül 1846-ban Pestre dobban. . . .1847-ben Oroszországon rohan át az üstökös, azután London fölé gyújt csóvát; 1852-ben Németország fölött suhan megint; 1868-ban Oroszországban lobban újra nagyot, aztán lidérclánggá törpül, amely Párizsban remegve csökken, csökken, míg egy utolsót rebbenve kihunyt 1869. március 8-án. 

LACZÓ GÉZA (1884-?), író, kritikus, hírlapíró, nyelvész és műfordító.  

131   Ardelao • előzmény130 2017-12-11 16:27:59

B E R L I O Z

1846 februárius havában Pest városának egyik hótól fehér kis utcáján egy lámpafej alatt megállt egy dús szőke-sörényű, sas-pillantású, nagy orrú, magas, karcsú idegen, zsebéből kottapapírt és íróvesszőt vont elő és sebtében írni kezdett. A „Két pisztoly” felől kutya-vonítást sírt a messzeség, a Duna iránt szánkó csilingelt: az idegen fölött hideg fénypontokkal sziporkázott a magyar alföld kerek égboltja s benne zúgva kavarogtak Faust jelenetei.

Ez az idegen, aki negyvenhárom éves korában, művészi kőrútján Pest városában komponálta meg Faust elkárhozása című drámai legendájának egy részét, a Pásztorok tánca refrénjét karra, messziről indult térben, időben és művészetben, míg ideért.

Az apja, Louis Joseph Berlioz „ inkább a szegények jótevője, mint keresete után élő orvos” volt Franciaországban, Grenoble tájékán La Côte-Saint-André városkájában. Ott született 1803. december 11-én, egy vasárnap, remegő idegzetű, vallásos és kicsinyes feleségétől Hector nevű fia.

A kis nebuló, a nagy útleírás kedvelő, egyszer egy pikulát talált ahol komor-csöndes, hol remegőn felzajduló apai házban valahol, s két nap alatt megtanulja rajta a híres gyerekdalt: „Malb’rough s’en va-t-en guerre . . . (Malborough elindul háborúba).

És elindul Hector is háborúba: az életbe, ahol szünetlen harcot kellett vívnia idegeivel, jellemén és testi erején túlnövő zsenijével, szenvedélyeivel, a közönséggel, a nyomorúsággal, zenész-társaival, a dicsőséggel, a pénzzel, aztán legvégül a magánossággal, az unalommal.

Az 1821. október végén Párizsba került diákot, Gluck, Vergilius és Napoleon bámulóját a boncoló asztal mellől elragadja a zene a Coservatoireba, a híres Lesueur tanítványai közé kedvencül, akinek zeneszerzői pályáján haláláig kísérője marad Gluck újító heve. Vergilius bája s a napoleoni erő – és bukás.

Lesueurtől egy új elv sejtelmét kapja, amelyet ő, vagy jobban mondva, a benne élő démon fejt ki egészen: a program-zenét.

Kezébe ragadja ezt a lobogót és . . . s’en va-t-en guerre.  

Elindul háborúba a szülei ellen, akik nem akarják, hogy zenésszé legyen: a Conservatoire kővé merevült előítéletei ellen, amelyek csak a múlt igájával nyakán, bocsátanák zeneszerzői útjára: zenész-társai ellen, akik még a tehetséget is letagadnák róla; a közönség ellen, amelyet leginkább művei botrányos szerelmi hátterei visznek koncertjei meghallgatására, . . . s győz minden vonalon: pénz kell a hangversenyek megszervezésére? Chateaubriandtól akar kölcsön kérni: apja kitagadja? Kórista lesz egy operettszínházban; nem akarják észrevenni?

Zajosan tapsol vagy káromkodik az Opera nézőterén: megbetegszik? Torokdaganatát zsebkésével nyitja fel; botrány kell? Szimfóniát ír szerelmi csalódásáról, s ami a zenében homályos esetleg, a magyarázó program szóval is elbeszéli. . . . Mi kell még? Újságíró lesz, gitárleckéket ad s végül 1830-ban a „Sardanapale” kantátával megnyeri a római díjat. 

(folyt.köv)   

130   Ardelao • előzmény129 2017-12-11 11:13:17

FAUST MAGYARORSZÁGON

Hogy Faust Magyarországon is megfordult: nemcsak Berlioztól tudjuk.
De Berlioz honnan tudta?

 

Elsősorban onnan, ahonnan a zsenik szokták tudni az ilyesmit. Ugyan ki kérdőjelezhetné meg a zsenik jogát ahhoz, hogy úgy tudják, amit tudnak, ahogy tudják?
Ez persze szónoki kérdés. Berliozt is - mint majd minden lángészt - az akadékos, kekeckedő, öntelt, felfuvalkodott hólyagok sokasága próbálta elgáncsolni, kioktatni, leiskolázni, megalázni. Még azt is jobban akarták tudni nála, hogy járhatott-e Faust Magyarországon. És a válaszuk persze nemleges volt.

Berlioz szerette a magyarokat. Azt mondta, életében csak akkor volt boldog, mikor magyarnak érezhette magát. Talán a Rákóczi-induló pesti ősbemutatóján történt ez. Talán utána. Lehet, hogy abban a pesti kiskocsmában, ahova véletlenül tévedt, és amelynek gázlángja fényénél - mint maga meséli el - a Faust legenda egyik részét írta, a parasztok körtáncának kórusát.

Igen, Berlioz nemcsak a zseni: a szeretet jogán is tudhatta, megfordult-e a számára kedves tartományban Faust, netán ő urasága a Sátán is.

Maga a mű egyébként világosan beszél. Első rész, első helyszín: plaines de Hongrie, a magyar Alföld, vagy síkság, vagy lapály, vagy puszta. És a tavaszi napfelkelte fényében meditáló magányos Faust.

Második kép, ugyanott: parasztok tánca.

Aztán - harmadik kép - csapatok közelednek. Rákóczi-induló, berliozi grandioso. ... A Duna fiai vonulnak fel, les fils du Danube.

Mellesleg, hogy Faust igenis elvetődött Magyarországra, azt 414 éve tudjuk. A Fausttal foglalkozó első - nyomtatásban megjelent - mű (História von D. Johannes Fausten, Johann Spies kiadása, Frankfurt, 1587) 26. fejezete közvetlenül a konstantinápolyi, Boccaccio tollára méltó kaland, valamint a kairói epizód után említi Faust budai látogatását.

(Adorján Mihály fordításában (Magyar Helikon, I960): „Annak utána ismét Keletnek, majd Nyugatnak fordult, a Magyarországi Buda és Sabác felé. Buda Magyarország királyi fővárosa vala, s most is az. Ez termékeny ország. Van olyan vize, hogy ha vasat tesznek bele, rézzé válik. Vannak itten arany,- ezüst- és mindenféle érc-bányák. A várost a magyarok Startnak nevezik, ami német nyelven kemencét jelent. Nagy erős vár és gyönyörű szép várkastély ékesíti.”)

De térjünk vissza Berliozhoz. Vajon Magyarország mely pontja lehetett az, ahol Faust az ég végtelen kupolájáról alászálló fényeket figyelte, a hajnali szélben, az ébredő madarak társaságában, növények és vizek susogása közepette? Hol vibrál, hol remeg így a levegő, mint Berlioz klarinétjein és vonósain?

Vagy vajon merre beszélnek úgy a vizek és fák és füvek, mint e fuvolára, angolkürtre és hegedűkre szublimált tájképen?


Van-e valóban fausti pontja az országnak? Van-e olyan helyszín, amelyről kijelenthető: igen, alighanem itt járt a Nagy Elkárhozó? Hordozza-e Faust itteni látogatásának időbeni lenyomatát bármi is?
 

Ezekre a kérdésekre várjuk a választ, e fausti helyszín meghatározása lenne a feladat - bármely irodalmi vagy képzőművészeti műfajban vagy bármely fényképezőgéppel.
Egy másik pályázati cél pedig: a Faust legenda goethei-berliozi-nervali-gandonniérei szövege első három jelenetének műfordítása.
 

A DUNÁNÁL, 2001. szeptember.  Próbaszám (Pályázat: Faust Magyarországon)

129   Ardelao • előzmény128 2017-12-11 10:36:03

Barabás Tibor írása, kicsit részletesebben!
 
Berlioz Pest-Budán

Most pedig elbeszélem Hector Berlioz pest-budai napjainak történetét.

Nagy zenekara költségei miatt Berlioz örökös anyagi gondokkal küzdött. Párizsban hiába próbált néhány Lajos-aranyra szert tenni, így határozta el, hogy Bécsbe és Prágába megy, zenei körutat tesz Ausztriában.
Egy bizonyos Berlioz-művet, különösen a
Rómeó és Júliát, nagy siker kísérte. A zene tisztelői aranyozott ezüst karmesteri pálcát ajándékoztak Berlioznak, az udvar is ajándékot küldött neki és egy Redout-termi hangversenye után a császár sajátságos bókját tolmácsolták: „Mondja meg Berlioznak, hogy jól szórakoztam.” De Berliozt már csak a „Faust elkárhozása” érdekelte, abba merült el, fél éjszakáin arról fantáziáit, teljes lázban írt. Úgy érezte, hogy most méltót alkotott, csak egy induló hiányzott még, hogy megkoronázza művét, egy induló, amely felkorbácsolja az indulatokat, szárnyakat ad a fáradt képzeletnek és kivívott szabadság reményével biztatja az elcsüggedt lelket.

Valaki (talán Dobozy, egy Grinzigben játszó magyar zenekar vezetője) megajándékozta Berliozt a Rákóczi-induló egy Bihari szerzette változatával és attól a perctől kezdve más se foglalkoztatta. Wesque von Putlingen tanácsos úr azzal biztatta Berliozt, hogy a császárnő is fogadja majd, de Berlioz ezzel már nem törődött, és lázasan írta a Rákóczi-indulót. Megrendítette a forradalmi hang, amely oly erős nemzeti érzéssel szólalt meg, a rohamra induló lovasság, a pergő dobok, a trombiták hangja.  ... Elhatározta, hogy Pest-Budára megy. Amikor másnap Wesque von Putlingen lelkendezve beállított Berlioz szállodai szobájába, hogy a császárnő fogadja majd, a francia mester nevetve elhárította a tisztességet.

— Kedves Putlingen, én egész éjszaka dolgoztam, holnap pedig Magyarországba megyek.
— Magyarországba?!
kiáltott kétségbeesetten a tanácsos, — akkor a fogadása amúgy is tárgytalan.

*

Heinrich Müller bécsi zeneműkiadó, levelet adott Berlioznak egy pesti hegedűművészhez, Treichlinger* úrhoz, a régi osztrák iskola egy kiváló mesteréhez, aki nagy segítségére lesz majd Berlioznak.
Komor, felhős és hideg februári napon ült fel Hector Berlioz a Pest-Budára induló postakocsira. A kocsiban négyen ültek: Berlioz mellett egy idős hölgy ült, egy magyar kapitány, aki a kocsi zárt fülkéjében helyezkedett el, vele szemben egy gérokkos magyar férfi, a bécsi titkosrendőrség megfigyelő embere. Amikor a magyar határhoz értek, esni kezdett. A sűrű eső kátyúkkal akadályozta az utazókat, a vihar pedig felkorbácsolta az út mellett kanyargó Dunát, és a folyam elárasztotta az amúgy is járhatatlan országutat.

 „Éjfélkor — írja Berlioz — szunyókálásomból felriasztott a fogat mozdulatlansága és a körülöttünk mennydörögve zuhogó víz moraja. A kocsis, aki találomra hajtott, egyenesen belevitt a folyó ágyába, s most már moccanni sem mert.”

A kapitány, a kis fülkéből háromszor is átszólt Berliozhoz, a válaszfal kis ablakán és nyugtatgatni próbálta. De a víz csak egyre emelkedett.

— Kapitány úr — szólt Berlioz.
— Uram?
— Nem gondolja, hogy vízbe fulladunk?
— De igen, uram, ezt gondolom. Szolgálhatok egy szivarral?

Berlioz legszívesebben a hidegvérű ember arcába vágott volna, de inkább elfogadta a szivart és szívni kezdte.

Az víz csak emelkedett.

A kocsis most a lovak közé csapott, de csak még jobban nekihajtott az árnak. „Most aztán már biztos voltam benne — írja Berlioz, — hogy mindennek vége és odaszóltam még egyszer a katonának:

— Kapitány úr, van még egy szivarja?
— Van, uram!

— Akkor hát adja ide gyorsan, mert most aztán végleg belefulladunk!

Ezek után a kapitány kimászott a bakra, kezébe vette a gyeplőt és az ostort és egy arra járó paraszt útmutatásával kivezette a postakocsit a mederből. Másnap, Berlioz Budára érkezett. A folyamon még nem volt híd, egy bárka vitte mesterünket Pestre, egy kocsi a szállodába, ahol megfürödhetett és két pohár tokajit lehajtva húsz órát aludt egyhuzamban. Sártengerről és vízbe-fúlásról álmodott. ...
Arra ébredt, hogy türelmetlenül kopognak ajtaján. Köpenyébe bújt, ajtót nyitott, két úr állt előtte, akik kezet nyújtottak neki és bemutatkoztak:

— Gróf Ráday, a magyar Nemzeti Színház főintendánsa vagyok — mondotta halkan.
— Erkel Ferenc, a színház karmestere. Szeretettel és tisztelettel üdvözöljük hazánkban Hector Berlioz urat, a Rómeó és Júlia költőjét. ... — mondotta gróf Ráday.

Berlioz hellyel kínálta őket. Végre Ráday gróf megszólalt:
— Azért jöttünk Önhöz, tisztelt uram, hogy megkérjük, ne a budai német színházba menjen, hanem tiszteljen meg bennünket, a pesti magyar Nemzeti Színházat.
— És ezt mivel indokolják Önök?

Erkel Ferenc válaszolt a kérdésre:

— Pro primo: Szegények vagyunk. Sokkal kisebb lesz a honoráriuma, mint Budán, a német színházban.

Pro secundo: zenekarunk kicsiny és elég gyenge, a megerősítése valóságos harcba kerül majd.

Pro terzia: a német és a konzervatív lapok hallgatni fognak önről, mint a sír!

Berlioz: — Több indoka nincs, uram?

— Erkel: — Még csak egy. Cserében öné lesz a magyarok szíve. ...

Berlioz: — Ez kell nekem, ez nekem elegendő! — felelte és megölelte Erkelt.

*

Berlioz Erkel kíséretében bejárja Pestet. A boltok, még a divatüzletek árui fölött is egy szót lát: „honi.”

Mit jelent ez a szó? — fordul Erkelhez.

Ez annyit jelent, hogy nem osztrák áru, hanem hazai. Ez a szó felhívás: csak ezt vegyétek! Gondolja csak meg, Mester, a mi színházunkban bármely nyelven énekelhet valaki, de németül soha. ...

Horváth főszerkesztő úr — így írja a nevet naplójában Berlioz — még a kottamásolót is felkeresi, hogy Berlioz Rákóczi-partitúráját előadása előtt megítélhesse. Másnap felkeresi Berliozt a szállodai szobájában. Bemutatkozik, és előadja, hogy

— Láttam az Ön Rákóczi- indulójának partitúráját.
— No és?
— No és, ...félek!
— Ugyan!
— Ön a mi dallamunkat piano kezdi, mi viszont megszoktuk, hogy fortissimo játsszák.
— ... Ennyi az egész? Legyen nyugodt, olyan fortét kap majd, amilyet még életében nem hallott. ... Mindennek a vége a fontos.

*

Erkel Ferenc, Treichlinger segítségével a Filharmónia Társaság tagjai közül tizenkét kitűnő hegedűst szerzett a kis zenekar megerősítésére.

Berlioz így ír: „Valamennyien csodálatosan teljesítették készségesen vállalt feladatukat és műsorom előadása — azt hiszem — a valaha is Pesten hallott egyik legjobb hangverseny volt. Műsorszámaim közt volt az az induló, amely jelenleg Faust-legendám első részének fináléja.

... Alighogy meghirdették Pesten az új honi zenedarabot, a nemzeti képzelőerő erjedni kezdett. Egymástól tudakolták a magyarok, vajon hogyan dolgoztam fel ezt a híres és mondhatni megszentelt témát, amely annyi év óta megdobogtatja a magyar szíveket és megittasítja a szabadság és a dicsőség iránti lelkesedéssel.
... A hangverseny napján, amikor elérkezett az a pillanat, hogy ezt az ördöngös darabot eljátsszuk, bizonyos aggodalom szorította össze torkomat. ...”

A színház roskadásig telt. Berlioz Berzenczey kapitánnyal találkozva, már csak a maga jegyét tudta odaadni. A pest-budai rendőrség erősítést kért és kapott. Kettős járőrök masírozását visszhangozták az utcakövek.

A dallam első ütemeinek ritmusában trombitajel után felhangzott a téma, amelyet fuvolák és klarinétok piano játszanak, s a húros hangszerek pizzicatoja kísér. A közönség itt még nyugodt és hallgatag maradt. „De amikor egy hosszú crescendo folyamán visszatérnek a téma fúga formájú töredékei, s ezeket a nagydob távoli ágyúdörgésre emlékeztető tompa hangjai szakították meg, a terem leírhatatlan lármával forrongani kezdett. És abban a pillanatban a zenekar nekiszabadult az őrjöngő tusának és nekiengedte oly soká visszafojtott fortissimóját, kiáltozás, hallatlan dobogás rázkódtatta meg a termet. ... E forrongó lelkek egybeolvadó szenvedélye olyan kitörésekben robbant ki, hogy megrémültem és borzongani kezdtem.”

Berlioz megrendültén örökíti meg élete egyik legnagyobb pillanatát, amelyhez csak az volt hasonló, amikor a párizsi forradalom napjaiban egy ház erkélyéről tízezer embernek vezényelte a Marseillaise-t és a tettek embereinek hatalmas kórusa visszhangozta az utcák harcait. Úgy érezte, mintha a haja égnek állna, mert ettől az ütemtől elbúcsúzhatott a darab záró részétől. A zenekar vihara nem mérkőzhetett a forrongó lelkek viharával. A művet újra kellett kezdenie, de egy-két másodperces késéssel a vihar még nagyobb erővel tört ki, mint először. Horváth főszerkesztő úr tombolásában majdnem kiesett a páholyából, Berlioz a fejével feléje bólintott, mintha azt mondaná: „Nos, uram, meg van-e elégedve a fortéval?”

A zenekar harmadszor is csak nehezen tört át az indulatok súlyos függönyén. A siker hatalmas orkánja elől Berlioz az öltözőjébe menekült. Verejtékes arcát törölte, a székére rogyott, s ekkor egy igen szerényen öltözött öregember lépett be hozzá. Arcán a legnagyobb megindultság, megöleli a mestert és így szól hozzá:

— „Ó, uram, uram! Én, lenni magyar, szegény ördög, ... nem beszélni francia, ... un poco l’itaniano ... Bocsássa meg önkívületemet. Ó, én értettem az Ön ágyúit. ... Igen, igen, ... a nagy csata. ... A németek kutyák! Ököllel verte a mellét és így folytatta: Én önt a szívembe fogadtam. Ó, a francia ... forradalmár ... tud csinálni forradalmi muzsikát.”

Berlioz így fejezi be a jelenet felidézését:
„Le sem írhatom ez ember rettenetes felindultságát, könnyeit, fogának csikorgatását. Szinte vérfagyasztó volt az egész. ... Felséges volt.”

Ezek után Berlioz minden magyarországi hangversenyén felhangzott a Rákóczi-induló. Amikor elutazott, Erkel Ferenc elkérte tőle a partitúrát, hogy a nemzet eltegye emlékül. Boroszlóba küldték utána a másolatot. Berlioz figyelmeztette Erkelt, hogy az-óta a hangszerelésén többször változtatott, s hogy a codához mintegy harminc ütemet illesztett. A győri magyar ifjúsági egyesület a város címerével ékesített ezüstkoszorút küldött a mesternek, hálás levél kíséretében.

Berlioz nyomban válaszolt:Uraim! Megkaptam szép ajándékukat és a megtisztelő kísérő levelet. A rokonszenv e megnyilvánulása, abból az országból, amelynek oly drága emlékét őrzöm, nagyon megkapott, ... ha csak egy szikrányit találtak zenémben abból a lelkesedésből, amely a magyarok nemes lelkét tüzeli, igen boldognak kell magamat tartanom és ezt a sikeremet a legbecsesebbnek tekintem azok közül, amiket művész elérhet ... Odaadó hívük: Hector Berlioz.”

*

Ebben az írásban arra törekedtem, hogy felidézzem Berlioz pest-budai napjait. Az ábrázoló írót háttérbe szorította a krónikás. Az írás hitele fontosabbá vált számomra, mint a képzelet intuíciója, az igazság, az író személyiségénél. ...

 

NÉPSZAVA, 1981. március 15. (109. Évfolyam, 63. szám)

*Josef Treichlinger (1807-1877), bécsi származású hegedűs.(Megj., A.)

128   Ardelao 2017-12-11 00:51:53

214 éve született, ezen a napon a nagy francia zeneszerző HECTOR BERLIOZ

(1803.XII.11. – 1869.III.8)

 

BARABÁS TIBOR:

ERKEL ÉS BERLIOZ


Hector Berlioz emlékirataiból mindkettőjük portréja kirajzolódik. Nagy bécsi sikerei után Pest-Budára indult a francia mester. Faust legendájából még hiányzott egy induló. Bécsben egy barátja hívta fel figyelmét a Rákóczi-indulóra. Berliozt lángra gyújtotta a nemzeti forradalom megérzett szelleme. Egész éjszaka dolgozott, de a művet Pesten akarta befejezni. Ott akarta próbára tenni a Rákóczi induló hatását, ahol az megszületett. Mit törődött már azzal, hogy fogadja-e őt a császár, vagy sem. Postakocsival igyekezett Pest-Budára, de útközben a Duna kiáradt, és a folyam melletti úton kátyúba jutottak. Éjszaka volt, felhőszakadás tette kilátástalanná sorsukat. Berlioz mellett egy magyar tiszt ült a határban. Hozzáfordult:

— "Kapitány úr, nem gondolja, hogy vízbe fulladunk?"
— "De igen, uram, ezt gondolom én is."
—„Szolgálhatok egy szivarral”

No, Berlioznak egyszeriben megváltozott a véleménye a magyarok vérmérsékletéről. Végre egy paraszt kivezette őket veszélyes helyzetükből, és Berlioznak módot adott véleményének megváltoztatására. Pestre érve Ráday gróf és Erkel Ferenc rábírták Berliozt, hogy hangversenyének színhelye a Nemzeti Színház legyen, és ne a Német Színház. Ennek az volt a hátránya, hogy — Berlioz írása és a tények szerint: - „a Nemzeti Színház előadásain nem szerepelhet a Német Színház egyetlen művésze sem. Már pedig a Nemzeti Színház zenekara oly kicsiny, hogy szimfóniáimmal kis hegedűsbandája semmiképpen sem birkózhatik meg.”

Berlioz Erkellel járja a pesti utcákat és a felől érdeklődik; mit jelent a kirakatokban ez a szó: „honi?” Erkeltől tudta meg a jelentését, hogy az hazai, azaz magyar gyártmány. Bizonyára Erkel segítette Berliozt abban, hogy Treichlingert, a német zeneiskola kiváló hegedűsét és a Német Színház még vagy tíz jó muzsikusát átcsábítsa a Nemzeti Színház zenekarába.

Arra a hírre, hogy Berlioz átköltötte a Rákóczi-indulót, „a nemzeti képzelőerő erjedni kezdett.” Így írja le Berlioz a mű hatását.

„Amikor egy hosszú crescendo folyamán visszatérnek a téma (a Rákóczi-induló) fúgaformájú töredékei, s ezeket a nagydob távoli ágyúdörgésre emlékeztető tompa hangjai szakították meg, a terem leírhatatlan lármával forrongani kezdett. És abban a pillanatban, amikor a zenekar nekiszabadult az őrjöngő tusának, és nekiengedte oly soká visszafojtott fortossimóját, kiáltozás, hallatlan dobogás rázkódtatta meg a termet. E forrongó lelkek egybeolvadó szenvedélye olyan kitörésekben robbant ki, hogy megrémültem és borzongani kezdtem. Ügy éreztem, mintha hajam égnek állna, és e végzetes ütemtől kezdve búcsút kellett mondanom darabom záró-részének, mert a zenekar vihara képtelen volt arra, hogy sikerrel küzdjön meg a fékezhetetlen szilajságú vulkán kitörésével. Könnyen kitalálható, hogy újra kellett kezdenem.”

Az ismétlésnél néhány taktussal később tört ki a vihar, és Berlioz szerencsésnek mondja, „hogy a hangverseny végére tettem a Rákóczi-indulót, mert elsikkadt volna mindaz, amit utána játszanak.” „Szinte vérfagyasztó volt az egész. ... Felséges volt!”

Csak kevesen tudják, hogy Berlioz meghallgatta Erkel Ferenc Hunyadi Lászlóját, és meleg elismeréssel adózott a magyar zeneköltőnek. Felfedezte a mű nemzeti karakterét, és elismerése ide kívánkozik.
„Erkel úr nagy tehetségű, kiváló és érdemes férfiú, pesti tartózkodásom alatt az ő avatott vezényletével hallottam egyik operáját, melynek Hunyadi a címe, s amelynek tárgyát a magyarok hősi történelméből merítette. Ebben a műben eredetiség és mindenekfelett ama érzelem mélysége miatt, amely sugallta, egész sereg kitűnő dolog van. Egyébként tisztán komponált munka, s igen értelmes és igen finom a hangszerelése. Ezzel távolról sem akarom azt mondani, hogy ebben a hangszerelésben nincs erő, Schodel asszony, aki Branchu asszony iskolájából való, igazi énekes-tragika (nyoma veszett iskola ez, s nem vártam, hogy Magyarországon találjam majd meg új hajtását), igen szépen énekelte és játszotta a főszerepet. Ki kell emelnem még a magyar társulatból egy Feredy nevű igen érdemes tenoristát. Mindenekfelett csodálatosan, különösségében elbájoló hangsúllyal adja elő a nemzeti dalokat és románcokat, amelyek oly drágák a magyaroknak, de amelyek, ha így éneklik őket, bizonyára minden népnek tetszenének. A koncertmester nagy tehetségű hegedűs, neve Kohne, sokáig tartózkodott Párizsban, s ha nem csalódom, Konzervatóriumunk osztályait végezte. Ami a pesti Nemzeti Színház kórusát illeti, bizony ez mind számra, mind a hangok természetére, de a hiányos gyakorlás miatt is, igen gyengécske. A magyar nyelv egyáltalán nem alkalmatlan a megzenésítésre, sőt érzésem szerint kevésbé kemény, mint a német. Íme, ez aztán igazi nyelv.”

Ez a kis jegyzet csak kezdete annak a törekvésemnek, hogy operáink, színpadi műveink korabeli hazai és világbéli elismerésére visszatérjek.

FILM SZÍNHÁZ MUZSIKA, 1982. szeptember 4. (26. Évfolyam, 36. szám)

Műsorajánló
Mai ajánlat:
11:00 : Budapest
MűPa, Fesztiválszínház

Coincidance Tánctársulat
Simplicissimus Kamaraegyüttes (művészeti vezető: Németh Zsombor)
Vezényel: Dinya Dávid
"Szentivánéji balett"
PURCELL: A tündérkirálynő

16:00 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

"OrgonaExpedíció Extra"
A Müpa+ hűségprogram exkluzív rendezvénye

17:00 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

"OrgonaExpedíció"

17:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)

19:00 : Budapest
Óbudai Társaskör

Novák Zita, Szilvásy Viktória, Tury Enikő, Bugony Beatrix (hegedű)
Kóra Éva, Sörös Jenő (brácsa), Bartos Csaba, Dóczy Péter (gordonka), Boldoghy Kummert Péter (bőgő), Dallos Erika (zongora)
Benyus János, Benyus Péter (kürt)
Maros Ádám (vibrafon)
"Farsangi kavalkád - vidám színek a kamarazenében"
Az est házigazdája: Tóth Endre zenetörténész
ERKEL: Hunyadi László - Palotás
VIVALDI: d-moll versenymű két hegedűre – adagio, allegretto
HAYDN: Esz-dúr versenymű két kürtre – adagio, allegretto
ROSSINI: Duó csellóra és bőgőre
BACH: h-moll szvitt – Polonaise, Badineri
GLENWORTH: Blues for Gilbert
NOVOTNY: A minute of news
PIAZZOLLA: Liebertango

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Giovanni Guzzo (hegedű), Várjon Dénes (zongora)
Budapesti Vonósok Kamarazenekar
koncertmester: Pilz János, művészeti vezető: Botvay Károly
SCHUBERT: c-moll vonósnégyes-tétel, D. 703 (kamarazenekari átirat)
MENDELSSOHN: d-moll kettősverseny hegedűre és zongorára
SCHUBERT: C-dúr vonósötös, D. 956 (kamarazenekari átirat)

19:30 : Budapest
Nádor Terem

Nagy Ervin (zongora)
az Anima Musicae Kamarazenekar művészei
CLARA SCHUMANN: Három Románc hegedűre és zongorára Op. 22.
BRAHMS: d-moll hegedű zongora szonáta Op.108
ROBERT SCHUMANN: Esz-dúr zongoraötös

19:30 : Budapest
MOM Kulturális Központ, Kupolaterem

Balázs János (zongora), Darko Brlek (klarinét), Gwendolyn Masin (hegedű)
A Cziffra Fesztivál Kamarazenekara
Koncertmester: Kállai Ernő
műsorvezető: Bősze Ádám
"Cziffra Fesztivál nyitókoncert"
MOZART: Divertimento, K. 136
WEBER: Klarinét-kvintett (Vonószenekari változat)
BLOCH: Nigun
RAVEL: Tzigane
CHOPIN: Andante spianato és nagy polonéz
19:00 : Eszék
Dvorana Gradski vrt

"Kárpát-Haza OperaTúra"
ERKEL: Hunyadi László

19:00 : Szombathely
Bartók Terem

Trio Brio:
Fuyu Iwaki (hegedű), Mohl Gergely (cselló), Claudia Micheletti (zongora)
DVOŘÁK: B-dúr zongoratrió Nr.1, op.21
JOAQUÍN TURINA: h-moll zongoratrió Nr.2, op.76
PIAZZOLLA: Négy évszak Buenos Airesben
A mai nap
született:
1743 • Luigi Boccherini, zeneszerző († 1805)
1926 • Kurtág György, zeneszerző
1971 • Gil Shaham, hegedűs
elhunyt:
1973 • Szigeti József, hegedűs (sz. 1892)
1975 • Luigi Dallapiccola, zeneszerző (sz. 1904)