vissza a cimoldalra
2018-05-24
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60798)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3983)
Társművészetek (1254)
Momus társalgó (6334)
Milyen zenét hallgatsz most? (24996)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2277)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11275)
A csapos közbeszól (95)

Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2521)
Operett, mint színpadi műfaj (3604)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (711)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1406)
Franz Schmidt (3126)
Udvardy Tibor (185)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4273)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2730)
Momus-játék (5486)
Miller Lajos (60)
Fiatal művészeink hazai és nemzetközi sikerei (324)
Erkel Színház (9286)
Pantheon (2217)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (840)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6606)
Kimernya? (2703)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

251   Ardelao • előzmény250 2017-12-12 10:16:00

 

Bartókné Ziegler Márta (Csíky Boldizsár írása)

Minthogy az előző bejegyzésbe beillesztett kép eltűnt, megpróbálom ismét betenni:

Képtalálat a következőre: „Ziegler Márta”

Ziegler Márta, a 3 éves ifj. Bartók Béla és Bartók Béla

250   Ardelao 2017-12-09 18:22:51

"ZIEGLER MÁRTA:*

TIZENHÁROM ESZTENDŐ

BARTÓK „ÉLETÉNEK NEVEZETES ESEMÉNYEIT, irányító szenvedélyeit” alkotásaiban bárki megismerheti. De Bartókról, az emberről és mindennapjairól kevesen tudnak. A sok jóhiszemű tévedést, félremagyarázást, amelyek életrajzíróinál minduntalan felbukkannak, meg lehet érteni, hiszen Bartók jóformán soha nem engedett magához közel senkit, nem ridegségből vagy a sokszor szemére hányt embergyűlöletből, hanem a reá annyira jellemző szemérmes tartózkodásból, s így őt megismerni nagyon keveseknek adatott meg.

Nem életrajzot írok, csak annak a 13 évnek az emlékeit idézem fel, amelyet vele töltöttem.

*

Bartók Bélának egyik jellemző tulajdonsága volt, hogy mindig oktatott, átadott saját tapasztalataiból és fejlettebbé, tanultabbá akarta nevelni a körébe tartozókat. A pesti múzeumokat és képtárakat ő ismertette meg nővéremmel és velem, még növendék korunkban. Megtanított a csillagok nevére, az általa gyűjtött bogarak, lepkék preparálására, ő ismertette meg nővéremmel és velem Ady Endre költészetét s kedves francia íróit: Flaubert-t, Maupassant-t, Daudet-t, s egyik legkedvesebb könyvét, Jacobsen Niels Lyhnéjét.

Tanítási célzatú (de számára egyúttal pihentető játék) volt az is, hogy egy-egy kevéssé elfoglalt estéjén számomra ismeretlen műveket zongorázott, s el kellett találnom a szerző nevét.

Amikor a Béla fiunk születését jelentő táviratot megkapta, kérdésemre, hogy mi volt első gondolata, azt válaszolta (könnybe lábadt szemmel): „Arra gondoltam, hogy majd írni tanítom.”

Egyik jellemző leveléből «A fából faragott,»    .. előkészületei közben:

„Elolvastam már Don Quijote 1., 2. fejezetét. Jó olvasni. És arra gondolok, hogy nyáron majd spanyolra tanítlak. Igazán! Párhuzamosan az olaszt is folytatjuk — és éppen az lesz az érdekes: két ilyen rokon nyelv összeboronálása és szétválasztása.”

Egyet azonban nem szeretett: a Zeneakadémián való tanítást. Ez nyűg, robot volt számára, s az ezzel eltöltött időről ő, aki „időkoldus”- nak nevezte magát, úgy érezte, hogy fontosabb dolgoktól (tudományos munkásság, komponálás stb.) vonja el. A lehető legrövidebb időre, heti 3 napra zsúfolta össze óráit. Felváltva aludt édesanyáméknál és Kodályéknál, s amint tehette, sietett haza Rákos-hegyre.

RAKOSHEGYI ELSŐ LAKÁSUNK (Jókai utca 3.) eléggé szűk volt, s nem biztosította számára azt a csendet, amire munkájához szüksége volt, így hamarosan átköltöztünk egy négyszobás házba, amelynek kertjében külön nyári lak is volt. Mellettünk, mögöttünk üres telkek s teljesen zavartalan csend. Mégis leginkább éjjel komponált; nappal a viaszhengerekre felvett népdalgyűjtései lejegyzésével, rendezésével, nyomtatásban megjelent román, szlovák stb. gyűjtések rendszerezésével, olvasással, nyelvtanulással foglalkozott. A népdalgyűjtés kedvéért megtanult románul, szlovákul, sőt később, afrikai útja előtt az arabbal is megpróbálkozott. A tétlenséget nem ismerte, illetve a tétlensége is valahogyan mindig „aktív” volt. A napi programhoz hozzátartozott, hogy „a gyereknek” rajzolt valamit. Másik játék volt a kártyavárépítés, de nem csak a szokásos házacskák, hanem komplikált kerítések, utak — bámulatosan biztos, nyugodt kézzel. A gyerek szabad fejlődésére igen nagy gondot fordított: iskolába csak a negyedik elemibe íratta be (az első három osztályból magánvizsgát tett).

Reggelenként tornászott Müller „Mein Systemje” szerint, és amikor csak lehetett, napfürdőzött. Bámulatosan bírta a napot, s napfürdőzés közben is mindig dolgozott, nyelvet tanult, hangszerelt stb. Naponta sétált, legtöbbször családjával, de néha magában is; olyankor mindig hozott valamit haza: egy különös kavicsot, kis vadvirágot stb. Egyik szenvedélye a bogár- és lepkegyűjtés volt Mindig vele volt a spirituszos-üveg a bogarak és a kloroformos-üveg a lepkék számára.

A reggeli torna és a séták mellett testmozgásnak egy labdajátékot játszott velem, s később a fiunkkal. A waidbergi Licht und Luft-szanatóriumból hozta ezt a játékot, ahol 1911 nyarán pár hetet töltött, ott játszották bőrrel bevont dobszerű ütőkkel, pingponglabdákkal.
A Waidbergben megkezdett és otthon folytatott, „természetes életmód” magával hozta a vegetáriánus étrendet is, amely mellett évekig kitartott. Külföldi útjai alatt azonban nem tartotta magát szigorúan ehhez az étrendhez, hanem lehetőleg mindig az ottani ország vagy város ételspecialitásait próbálta ki, ebben is az újat, az érdekeset keresve.

HANGOS SZAVA soha nem volt, ha valami bántotta, összeharapta ajkát és hallgatott. Egyébként nagyon hallgatag volt — azt mondta magáról, hogy beszélni semmilyen nyelven nem tud, magyarul sem. Nevetni ritkán nevetett, leginkább olyankor, amikor egy-egy külföldi levél hibás címzéssel jött, vagy valamelyik külföldi kiadójától sajtóhibákkal teli első korrektúráját kapta egy-egy magyar szövegű művének. Hogy a Tót legények táncát Tót lepények táncának szedték, ezt csak hallomásból tudom, de arra emlékszem, milyen derűt váltott ki nála, mikor a Lisztrevízió (Breitkopf und Härtel) egyik művének megjött az első korrektúrája, elején a Liszt Ferenchez írt Vörösmarty-ódával; „Zengj nekünk dalt, hangok nagy tanárja” stb., s ebben az összes t-t s-nek szedték.

És felejthetetlen volt a mosolya, ha valami derűset látott vagy hallott, s azt a családjával közölte.

Alkoholt soha nem ivott, a feketekávézást is csak az első háború után szokta meg. Valamikor az első háború alatt szokott rá a cigarettára is.
A betegséget nagy türelemmel, panasz nélkül viselte, még azt a nagyon fájdalmas középfülgyulladást is, amit az 1918-as nagy influenzajárványkor kapott. Pedig a dobhártya megnyitása után (Kodály hozott ki Rákos-hegyre autón egy szakorvost) minden, zongorán leütött hangot a felső quart-jával hallott egy ideig, s ez eléggé aggasztotta. Azt már inkább tréfásan panaszolta, hogy állandóan egy Hubay-kompozíciót hall.

Szakmai féltékenységet nem ismert. A kékszakállú próbái alatt pl. állandóan magával hurcolta Stravinszkij «Sacre du printemps»-jának négykezes zongorakivonatát, keresve az alkalmat, hogy gróf Bánffy intendánsnak előjátszhassuk, s az kedvet kapjon a balett előadására.

Megalkuvást nem ismert, erre világít rá egy 1909. június 21-i levele:

„Nem hagyott nyugton, míg írásban nem formuláztam azt, amit tegnap utoljára nem egészen helyesen fogalmaztam szóval. Vagyis: El tudok képzelni olyasvalakit, akiért minden áldozatot meg tudnék hozni, de olyat, senkit, akinek kicsinyes óhajait teljesítsem.

Miért?

Mert az ilyen emberhez nem fűzhetne az a legmagasabb foka a szeretetnek, amely nagy áldozatok meghozására szükséges.”

A TERMÉSZETET rajongásig szerette. Az akadémiai szünetekben lehetőleg mindig utazott vagy utaztunk, szerény turista-felszereléssel, hátizsákkal, külföldön, III. osztályon, olcsó hotelekben megszállva. Leveleiben sokszor leírta a vidék szépségeit, amerre járt.

Idézek néhányból:
„Albac, 1910. december 31. (Fehérvölgy, Románia, megj. A.) Hogy tetszenék neked itten! Ezek a hóborította tisztások, köröskörül fekete fenyőerdő, közepén hó és jég közt végigszáguldó patak! Bizony ez majdnem annyit ér, mint egy kirándulás a Tátrába.”

Mindig a hegyek vonzották, a síkságról, főleg a megművelt területekről azt mondta, megváltoztatva a Baedeker : „Eine fruchtbare Gegend” meghatározását: „Eine furchtbare Gegend.” [Termékeny vidék, rettenetes vidék, — németül.]

1915. július, Hédelről: (Szlovákia, megj. A.)

„Nagyszerű vad irtások vannak a hegyoldalakon, fantasztikus százéves korhadt fatörzsekkel, villámsújtotta fákkal. Az erdők legnagyobb része olyan, amilyent mi szeretünk. Aztán sötét völgyekben zuhogó patakok, megint nagy, széles magas hegyhátak, ahonnan azt hiszem, a Magas-Tátrát lehet látni.”

És sokszor küldött leveleiben egy- egy érdekes, nálunk nem található virágot.

Ha komponált, nem beszélt róla, nem is szabadott kérdezni, s általában tudomást venni róla, hogy dolgozik-e valamin és min. Csak amikor teljesen kész volt valamelyik mű, játszotta el. Egy-egy zenekari művének hangszerelését (pl. a Mandarinét) azonban nagyon gyakran nem a dolgozószobájában végezte, hanem családi körben, a nagy ebédlőasztalnál.

Akadt aztán olyan kivételes eset is, hogy megírta, min dolgozik, sőt a terveiről is. 1917. augusztus végi levelében írta Kertmegpusztára (Békés megye, megj., A.):

„Egyelőre — pour dégourdir mes membres musicaux (Hogy fellazítsam zenei tagjaimat —franciául) — megharmonizáltam 7 magyar dalt a gyűjtésből, többek között Ökrös Róza híres Angoli Borbáláját is. Ajánlom, hallgasd meg tőle, mert ilyen magyarul és még hozzá az Alföld kellős közepén, és még hozzá 7/8 taktusban hallani valóságos szenzáció.

De már gondolkozom a Mandarinon is: pokoli egy muzsika lesz, ha sikerül. Az eleje — egészen rövid bevezetés függöny-nyílás előtt — rettenetes zsivaj, csörömpölés, csörtetés, tülkölés: egy világváros utcai forgatagából vezetem be a t. hallgatót az apache tanyára.”

A népdalgyűjtésről azt írta nekem 1917 áprilisában: „Hiába, ez a munka belémrágta magát teljesen, úgy megszoktam, mint a dohányos a dohányt. Avval fáradságot, bajt nem sajnáltam.”

Gyűjteni rendszerint a nagy ünnepeken, karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor járt, mert akkor otthon találta a parasztokat. Lehetőleg vasútvonaltól messze eső falvakat keresett fel, s a férfiaknál ügyelt arra, hogy lehetőleg ne legyenek katonaviseltek, s így városi befolyás ne érvényesüljön náluk. A falusi értelmiség részéről elég sok értetlenséggel találkozott. Az is megtörtént vele, hogy mint gyanús idegent csendőrök kísérték be a községházára, amin magában kitűnően mulatott, hagyta magát kísérni, s csak a hivatalban mutatta fel a kultuszminiszter ajánlólevelét, melyben munkája legmesszebbmenő támogatására hívta fel a miniszter a hatóságokat.

Voltak azonban lelkes segítőtársai is, akik megértették intencióit, s mindenben kezére jártak.
Első gyűjtéseit egy kis primitív fonográffal kezdte, mely a Bartók Archívumban látható. Ezt (úgyszintén a később használt Edison-fonográfot) hátizsákban vitte magával. Előbbinek sárgaréz tölcsérét kívül a hátizsákra erősítette (igen élvezte, mikor valaki a vonaton megkérdezte tőle: „Kérem, ez az a híres magyar tárogató?”). Poggyászként a lehető legkevesebbet vitte magával kis kézitáskában; váltó fehérneműt, toalettszereket, csizma-húzót és kis, fekete viaszosvászon kötésű kottafüzeteket a lejegyzések számára. Volt úgy, hogy plédszíjban egy-két doboz hengert vitt magával (viaszhengerekre vette fel a népdalokat), de ha volt reá lehetőség, előre elküldte postán a hengereket.

Ha hosszabb időre ment gyűjteni, és érdemesnek látszott, a gyűjtést kiterjesztette az eredeti gyűjtőhely környékére is: „Rémséges utakon jártam, és rettentő szekereken” — írta Köszvényes-Remetéről 1912. április 13-án, de vállalt minden vesződséget, fáradságot a cél érdekében. Nemcsak népdalokat gyűjtött, hanem paraszt - kancsókat, tányérokat, kézimunkákat is, biztos érzékkel különböztetve meg a valódit az álnépitől.

Népdalgyűjtéseiről való hazatérte után, következett, a hengerek lejegyzése, tám-lapokra másolása, rendszerbe foglalása, amiben a család is segíthetett neki, sok idejét takarítva így meg.

NEM VOLNA TELJES A KÉP, amit Bartók mindennapjairól vázoltam, ha nem írnék azokról, akik az édesanyján kívül (akihez való rajongó szeretetéről már sók szó esett az életrajzokban) nagyon közel állottak hozzá, s akikről az általam ismert életrajzokban jóformán sosem írtak.

Az egyik: Irma néni (Voit Irma), Bartók édesanyjának 8 évvel idősebb nővére, akit Bartók második anyjának tekintett. Ő vezette háztartásukat az-után, hogy Bartók édesapja meghalt, s végig együtt maradt húgával. Bartók édesanyja kislánykora óta annyira ragaszkodott Irma nénihez, hogy az gyakran „Stecknadel”-nak hívta, értvén ez alatt azt, hogy úgy jár folyton a nyomában, mintha gombostűvel volna az anyja szoknyájához tűzve. Ez a kölcsönös nagy ragaszkodás szinte eggyé olvasztotta a család szemében Mamát és Irma nénit — egymás nélkül el sem lehetett őket képzelni. Mama volt a kenyérkereső, Irma néni vezette a háztartást, s féltő gonddal igyekezett azon, hogy a lehetőségekhez képest jól ellássa a családot, főleg persze Bartókot, akinek elég gyenge volt a fizikuma. Irma néni főzött, javított, toldozott, stoppolt, soha egy percig nem volt tétlen. Mama minden örömét, bánatát, aggodalmát ővele osztotta meg. Mindenre kiterjedő gondosságára egy jellemző jelenet: a Teréz körúti háznak (ahol akkor laktak) IV. emeletén, a lépcső tetején áll, s onnan lesi, jön-e Béla (aki soha nem használta a liftet), hogy előre kitálalja a levesét, nehogy Bartóknak várnia kelljen az ebéddel, s elveszítsen néhány percet drága idejéből. Milyen boldogan zsörtölődött, ha Bartók mögéje lopakodott, és kioldotta a kötényét! „Aba Béla!”( Aber Béla – Ugyan Béla – németül) — mondta, s tekintetében benne volt az öröm: Béla jókedvű!

A másik: Bartók testvérhúga, Elza (Oláh Tóth Emilné). Rajongásig szerette bátyját, s szeretetét átruházta mindenkire, aki Bartókhoz tartozott. Békés megyébe, pusztára ment férjhez, férje gazdatiszt volt. Eleinte Vésztőn, illetve az ahhoz tartozó Sziladpusztán laktak, később Rudolf-majorban, majd Kertmegen, s végül Szöllőspusztán, ezek a puszták mind a Wenckheim-birtokhoz tartoztak. Vendégszerető házuk mindig nyitva állt a hozzátartozók előtt, akiknek pihenésre, nyugalomra volt szüksége. Bartók is sokszor volt náluk hosszabb-rövidebb ideig, s mint ismeretes, sok népdalt gyűjtött ott. A cselédeket, a sommásokat mind megénekeltette; az ott gyűjtött népdalokban szereplő Garzó Péter, Varga Julcsa, Kocsis Rózsa, Ökrös Róza stb. mind ott élő személyek voltak.

Elzánál mindenkinek híznia kellett, persze elsősorban Bartóknak. A magtárban levő mérlegen hetenként ellenőrizte, s feljegyzést készített a „gyarapodásról.” Bartók egyszer avval örvendeztette meg, hogy malac-lopója zsebébe orvul néhány konyhai súlyt tett — de a nagy öröm nem tartott sokáig, Bartók arca hamarosan elárulta a „csalást.”

Szöllőspuszta éjszakai hangjai elevenedtek meg öntudatlanul, de félreismerhetetlenül «Az éjszaka zenéjében.»

Ennyit akartam Bartók Béla mindennapjairól írni, talán sikerül azokból az adatokból, melyeket itt leírtam, valakinek egyszer kiegészíteni a műveiből róla megalkotott képet. "

*Ziegler Márta (1893—1967) és Bartók Béla 1909-ben kötött házasságot. Az akkor 16 éves lány a művész zongorista tanítványa volt. Ez az írás Ziegler Márta 1966 májusában írt és a Documenta Bartókiana IV. kötetében megjelent visszaemlékezésének némileg rövidített változata.

Forrás: NÉPSZABADSÁG, 1981. március 22. (XXXIX. Évfolyam, 69. szám)

Képtalálat a következőre: „Ziegler Márta”

Ziegler Márta - Bartók Béla első felesége - és a 3 éves ifj. Bartók Béla.

Hírek
• Baráth Emőke szerződése a Warnerrel
Műsorajánló
Mai ajánlat:
16:00 : Budapest
Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templom

"Orgonahangverseny"

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, XXIII. terem

"Házimuzsika a Zeneakadémián"
Kováts Péter tanítványai
DVOŘÁK: 12. (F-dúr) vonósnégyes, Op.96 („Amerikai”)
Szabó Sára, Haraszti Violetta (hegedű), Dauner Kinga (brácsa), Bettermann Rebeka (cselló)
GRIEG: g-moll vonósnégyes, Op.27
Milibák Edit, Somló Judit (hegedű), Veér-Lenthár Lilla (brácsa), Hadobás Gergely (cselló)
SOSZTAKOVICS: 8. (c-moll) vonósnégyes, Op.110
Gál-Tamási Anna, Szilágyi Júlia (hegedű), Hidas János (brácsa), Hagiwara Riku (cselló)

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Tóth Ágnes (fuvola)
Granik Anna (zongora), Nagy Dóra (oboa), Katrin Mátyás (klarinét), Südi Bálint (kürt), Losonci Luca (fagott)
A hallgató barátaiból alakult zenekar
Koncertmester: Kapor Andrej
"Tóth Ágnes fuvola diplomakoncertje"
C.P.E. BACH: d-moll fuvolaverseny, Wq 22
GYANYISZOV: Fuvola-zongora szonáta
MILHAUD: La cheminée du roi René (René király kandallója), Op.205
KARG-ELERT: B-dúr fuvola-zongora szonáta, Op.121

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

"Zeneszerzés MA diplomakoncert / zenekari művek"
HÉRINCS DÁNIEL: Fekete tükör
Kováts Miron (cselló)
Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Serei Zsolt
HÉJA BENEDEK: MŰ-EMLÉKEK, avagy a zeneköltő szerelme
Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Serei Zsolt
BAGAIS ÁDÁM: Alarum
Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Dénes-Worowski Marcell
ERDŐS BÉLA: Concerto for Electric Guitar and Orchestra
Tátrai Farkas (elektromos gitár)
Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Dénes-Worowski Marcell

19:00 : Budapest
Erkel Színház

EÖTVÖS: Vértelenül; BARTÓK: A kékszakállú herceg vára

19:30 : Budapest
Pesti Vigadó

Rohmann Ditta (gordonka)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
vez.: Vashegyi György
ERKEL: Hunyadi László – nyitány
DUBROVAY: Gordonkaverseny
CSÍKY BOLDIZSÁR: Erdélyi rapszódia
KODÁLY: Háry János – szvit
A mai nap
történt:
1918 • A kékszakállú herceg vára bemutatója (Budapest)
1948 • A Koldusopera bemutatója (Cambridge)
született:
1922 • Kórodi András, karmester († 1986)
1960 • Paul McCreesh, karmester