vissza a cimoldalra
2019-08-20
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11424)
A csapos közbeszól (95)

A nap képe (2139)
Opernglas, avagy operai távcső... (20294)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4538)
Pantheon (2377)
Operett, mint színpadi műfaj (4042)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3390)
Kedvenc előadók (2838)
Wagner (2620)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1740)
Franz Schmidt (3408)
Társművészetek (1342)
Lehár Ferenc (677)
Milyen zenét hallgatsz most? (25035)
Kedvenc magyar operaelőadók (1139)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (821)
Kortárs zene (66)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

242   Ardelao • előzmény240 2017-12-01 00:20:18

Bartók János:

BARTÓK BÉLA ÚTJA (folytatás)

Az 1910-től az 1920-ig terjedő időszak Bartók zeneszerzői útjának egyik legnevezetesebb és talán bizonyos szempontokból a legnehezebb szakasza. Amennyire könnyű ma felismerni és helyesen vagy helytelenül méltatni az igazi magyar népzene hatását az új műzene fejlődésére, annyira, de annál még inkább nehezebb feladat volt az úttörőé, aki abban az időben még a zenetörténeti példákat sem nagyon ismerhette. Hiszen a népzenék tudományos megismerése és megismertetése, melynek Bartók is egyik részese — csak a legutolsó években kezdte a zene-történeti kutatás módszereit átalakítani. Bartókot egyébként sohasem vezették intellektuális úton szerzett élmények. Tehát ha lett volna, már akkor egy olyan zenetörténész, aki kimondta volna az európai zenei stílusok végső elfáradását és egyben megállapította volna azt is, hogy mindegyik nagy stílus alapja egykor valamilyen népi zene volt. Bartók még ebben az esetben is az önmaga által felismert valóságból indult volna el. A világháborús évek előtt már sokféle népzenét ismert, megismerte Debussy-t és Sztravinszkij-t és megírta már az első népdal- feldolgozásait. Tovább kellett menni és az útnak talán ez volt a legmeredekebb része. Bartóknak az emberi lehetőségek határáig meg kellett tagadnia minden reminiszcenciát, egyedül kellett lennie teljesen, mert nem egyes népdalok átírásáról és a kihasznált nyugat-európai zenei eszközök felfrissítéséről volt szó. Az ilyen értelemben vett felfrissítés munkáját elvégezték a romantikus kor szerzői. Bartók a népzenét eredeti mivoltában és értelmében hallotta meg és ez a népzene egy egészen más világot jelent, mint a Purcell-től Brahms-ig terjedő tér és idő zenéje.

Különféle népdalok átírása jellemzi Bartók zeneszerzői munkáját leginkább ezekben az években; 1912-ben keletkezik a «Négy régi magyar népdal» férfikarra, 1914—17-ben a «15 magyar parasztdal» zongorára, a «Magyarországi román népi táncok» zongorára, 1917-ben a «Tót népdalok» vegyes-karra zongorával stb. Az 1914—16-ban Balázs Béla szövegére komponált «Fából faragott királyfi» táncjátékban eredeti hangszeres dallamvonalakban ismerjük meg a magyar népi zene szellemét. Ezekkel a művekkel Bartók véglegesen elhatárolta magát a közvetlen előző koroktól, olyan korlátlan lehetőségeket nyitott meg önmaga előtt, amelyeket csak a legnagyobb, Bartókot mindig jellemző alkotó fegyelmezettséggel lehet eredményesen kihasználni.

Ez időszak külső eseményei közül «A fából faragott királyfi» és az 1911-ben írt «A kékszakállú herceg vára» bemutató budapesti előadása (1917, illetve 1918) a legnevezetesebb. Nevezetes ez a két bemutató azért is, mert a Tango Egisto által vezényelt előadásokat Bartók kifogástalannak tartotta. Népzenei gyűjtőútjait szűkebb területen, 1918-ig folytatta.

A világháború végével beállott gazdasági és politikai változás Bartókot ismét hangversenyzésre kényszerítette. Különösen érdekesek ezekből az évekből a londoni és párizsi hangversenyek. Ezeken mutatja be az 1921-ből és 1922-ből való hegedű-zongora szonátáit. Nevét és jelentőségét már jól ismerik ekkor a nyugati országokban, művei mindenfelé megszerezhetők, mivel azokat 1918 óta a bécsi Universal Edition adja ki. Angol, német, francia és amerikai folyóiratok sorra közölnek cikkeket Bartókról, 1921-ben a „Musikblätter des Anbruch“ Bartók-számot ad ki. 1926-ban Kölnben bemutatják a Lengyel Menyhért szövegére készült «Csodálatos Mandarin» című táncjátékát, melyet 1919-ben komponált. Ezt a művét 1929-ben Prágában is bemutatták, a budapesti bemutató még eddig nem történt meg. Bartókot hazájában, Magyar- országon általában kevésbé értékelték abban az időben (és sok vonatkozásban még ma is) működését, aminek okát sok tényezőben kereshetjük. Az a jelenség, hogy a művelt osztályok nem ismerték a magyar népzenét és így az abból fakadó műzenét sem érthették meg, továbbá, hogy Bartókot jó egynéhány sajtóközlemény és félhivatalos vélemény tót és román népdalgyűjtése miatt „hazaárulónak“ tekintette; csak tünetei egy nagyobb egységű jelenségcsoportnak. Egyébként is Bartók kezdetben is, ekkor is és ma is megszemélyesítője, helyesebben megmutatója mindannak, amit most egyszerűen Magyarország elintézetlen társadalmi és kulturális kérdéseinek nevezhetünk.

A népi zenék hatása az 1920-as évek idején újabb formában jelentkezik a Bartók-művekben. Kevesebb a népdalátirat és több az olyan mű, melyben Bartók eredeti dallamvonalakkal mutatja meg az új zene hangzás törvényeit. Ilyen művek elsősorban a «Zongoraszonáta» és a «Zongoraverseny» továbbá a «Szabadban» című zongoradarab-sorozat. E művekben egyesült Bartók kétféle eddigi zenéje a legteljesebben. Mi volt ez a kétféle Bartók-zene, helyesebben Bartók zeneszerzői tevékenységének kétféle útja?

1906-tól kezdve állandóan írt Bartók népdalok felhasználásával műveket, de amellett voltak olyan művek is mint például a vonósnégyesek, azután a «Vázlatok» zongorára (1908—1910), a «Négy zenekari darab» (1912), «öt dal énekhangra zongorakísérettel» (Ady Endre verseire, 1916) stb.

A népdalmentes művekben is igen sokszor találkozunk olyan elemekkel, amelyeket Bartók a népzenéből ismert meg, de ezek a művek valószínűleg, ha nem is úgy, ahogyan vannak, a népi zene megismerése nélkül is megszülettek volna. Ez a csakis ilyen értelemben kétfélének mondott Bartók-zene az 1920-as évek folyamán eggyé-olvadt és ezt az egységet az sem zavarja többé, ha Bartók ismét ad ki 1929-ben népdalátiratokat («Húsz magyar népdal» énekhangra zongorakísérettel). 

Az igazi magyar zenét nagyrészt Bartók fellépései nyomán ismeri meg a külföldi világ. Bartók első amerikai útja alkalmával (az 1927— 1928-as hangversenyszezonban), két hónap alatt 29 városban adott hangversenyt. A következő évben, Oroszországban és Spanyolországban jár hangversenykörúton. 1929-ben ez-idő szerint utoljára játszott Budapesten szólózongora-est keretében egész estet betöltő műsort.

A legújabb időkben ismét többet foglalkozik a népzenével, összehasonlítja a magyar népzenét az összes közeli és távoli szomszédnépek népzenéjével és ennek sorában áttanulmányozza alaposan a szerb, horvát, lengyel, bolgár stb. népzenéket. Sőt 1936-ban a török kormány felkérésére Törökországban népzenegyűjtő úton vesz részt. 1934-től kezdve Bartók a Zeneművészeti Főiskola helyett a Magyar Tudományos Akadémián folytatja a munkáját, ahol az Akadémia megbízásából a magyar népdalok egyetemes kiadását készíti elő. A Magyar Tudományos Akadémia 1936-ban tagjai közé választja. Bartók Lisztről beszél a székfoglalóján, és sok egyéb között, Liszt legértékesebb műveire, és Liszt, kezdeményező szerepére hívja fel a figyelmet.

Az 1930-óta írt műveiben Bartók elsőnek használja ki saját stílusát és újításait nagyobb formák alkotására (II. Zongoraverseny 1930—31, V. Vonósnégyes 1934, «Zene, vonós- és ütőhangszerekre és cselesztára» 1936 stb.). Ahány mű, annyiféle megoldás. Ez a formai és tartalmi sokféleség különösen kitűnik a «Mikrokozmosz» című 153 zongoradarabot tartalmazó sorozatból. Igaz, hogy Bartók itt a tanítás céljai miatt szándékosan a sokféleségre törekedett. Bartókot sokszor hasonlították már Bach-hoz. A hasonlóságnak van alapja, ha arra gondolunk, hogy Bach stílusában minden helyet foglalt, ami volt előtte hosszú időn keresztül, Bartóknál pedig együtt van mindaz, ami egy kultúrán belül sokfelé fog szerteágazni és fejlődéseket elindítani.

A ZENE, 1941. március 25./július 15. (XXII. Évfolyam, 12-14 szám)

240   Ardelao 2017-11-28 18:25:59

 BARTÓK JÁNOS:

BARTÓK BÉLA ÚTJA
(Vázlat) 

1941. március 25-én volt hatvan éve annak, hogy a magyar és egyben a legújabb zenetörténet egyik legnagyszerűbb egyénisége, Bartók Béla a torontál megyei Nagyszentmiklóson a napvilágot meglátta. Muzsikus- tehetségű apja a nagyszentmiklósi földműves iskola igazgatója volt, akit nyolcéves korában elvesztett. Az apa hivatásos foglalkozása és a fia jövője közölt első tekintetre nem találunk összefüggést. De ha arra gondolunk, hogy Bartók életének milyen jelentős részét töltötte nép- dalgyűjtő útjain földmívelők között, és hogy a szabad természetnek milyen jelentős szerepe van Bartók zenéjében, akkor mégis azt kell hinnünk, hogy a természeti jelenségek, valamint az azokkal való állandó foglalkozás és a zene közölt valamiféle igen nagy belső kapcsolat lehetséges.

Bartók első zongoraleckéit, nyilván ezzel együtt a zenei alapismereteket, anyjától kapta hatéves korában. Tízéves, mikor először szerepel nyilvánosság előtt (Nagyszöllősön) egyszerre zongoraművészi és zeneszerzői minőségben. Anyja az apa halála után, mint népiskolai tanítónő lett a család fenntartója, idejekorán igyekezett olyan városba kerülni, ahol fia számára a rendszeres zenetanulás lehetővé váll. Több vidéki város után 1893-ban így kerültek Pozsonyba. Bartókot itt tizenöt éves koráig Erkel László, Erkel Ferenc fia tanította zongorára és összhangzattanra. Pozsony, — éppúgy, mint a többi nyugati halárhoz közel eső polgárvárosunk - közvetítette hozzánk az európai, de elsősorban a német zenekultúrát. Zenekari hangversenyek és operaelőadások mellett a társas életet itt ekkor még jellemző gyakori kamarazenés összejövetelek jó alkalmak voltak a zeneirodalom megismerésére. Ez idő-tájt Liszt, Wagner és Brahms művei jelentették a zeneszerzés legújabb irányait, a legutolsó jelentős eredményeket. Bartókra leginkább Brahms művei hatottak, de ez a zene nem sokáig irányította alkotó fantáziáját. Mikor a gimnáziumi tanulmányainak befejezése után Budapestre jött és itt a Zeneakadémián Thomán István és Koessler János tanítványa lett, csakhamar tudta azt, hogy Brahms zenéje nem nyit utakat az újabb zeneszerzés területén. Zeneakadémiai növendékéveiben (1899—1903) különösebben Wagner és Liszt műveit tanulmányozza, de a kívánt új úthoz így sem jut el. Annál eredményesebb azonban zongoraművészi fejlődése. A Liszt-tanítvány Thomán István irányítása mellett a kifejezésbeli és technikai tudás sok új lehetőségével ismerkedik meg, alkalmazkodóképességét és virtuozitását a legmagasabb fokig kifejleszti. A nagyobb nyilvánosság is, mint elsőrendű pianistáról vesz tudomást ebben az időben.

A zeneszerző Bartók fejlődését újabb hatások akkor befolyásolták, amikor megismerkedett R. Strauss műveivel. Ez a zene sok új eszközt és hangzáskombinációt mutatott meg Bartóknak, legalábbis hasonlókat (elvben) azokhoz, amiket Bartók ez időben ösztönösen vagy tudatosan keresett. A Strauss-művek csoportja azonban csak egyike volt a haló tényezőknek. A századforduló éveiben ismét megerősödött a már akkor legalább háromnegyed évszázados vágy a magyar zeneszerzőkben egy önálló magyar műzenei nyelv kialakításával kapcsolatban. Bartók is kezdi számba venni az akkor legeredetibbnek vélt magyar zene elemeit. Közben ismét Liszthez fordul és sok olyan elemet talál Liszt zenéjében — különösen a kevésbé népszerű és részben az utolsó művek között, amely jelentős a zene további fejlődése szempontjából („Haláltánc“, Faust-szimfónia, „Années de Pélérinage“ stb.).

Ebben az időben írja Bartók első nagyobb méretű műveit. 1903-ban komponált „Kossuth“ című szimfonikus művét 1904 februárjában Richter János mutatja be Manchesterben. Az 1904-ből való zongoraötöst a Prill-féle vonósnégyes mutatja be Bécsben. Az ugyanebben az évben keletkezett zongorára és zenekarra írt rapszódiát (op. 1.), amellyel 1905-ben, eredmény nélkül versenyzett Párizsban a Rubinstein-díjért, mindmáig — Bartók egyéb és azóta írt műveinek magyarországi előadásaihoz viszonyítva — gyakrabban játsszák. Bartók e műveinek csoportjába tartozik még az 1. zenekari szvit is (1905, op. 3).

A magyar népi zene és általában a népi zene megismerése hozott semmi más hatáshoz nem hasonlítható fordulatot Bartók zeneszerzői fejlődésében. Hogy pontosan mikor és milyen körülmények közölt találkozott Bartók a magyar népzenével és miként történt az, hogy Kodállyal egy időben, de Kodálytól függetlenül találta meg a magyar zenei anya-nyelvet; ezt meghatározni adatok hiánya miatt egyelőre nem tudjuk.  

Bartók a következőképpen nyilatkozik erről:

«Fölismertem, hogy a tévesen népdaloknak ismert magyar dallamok — amelyek a valóságban többé-kevésbé triviális népies műdalok — kevés érdekességet nyújtanak és így 1905-ben hozzáfogtam a mindaddig teljesen ismeretlen magyar parasztzene fölkutatásához.»

Ma már kezdjük sejteni, hogy ennek a fölismerésnek a jelentősége túlnő a zene határain is, nemcsak arról van itten szó, hogy megnyílt az út az önálló magyar műzenei stílus kialakulásához és a zene történetének egy új korszakához. A primitív zenéhez és kultúrákhoz való visszatérés folyamata akkor is és ma is jellemzője a kultúrtörténetnek és a társadalmi fejlődéssel párhuzamosan halad. Nem tudhatjuk, hogy Bartók és Kodály abban az időben tudatosan gondoltak-e erre, annyi biztos, hogy fölismerésükhöz zenei úton jutottak. A nyugat-európai zenei stílusok termőereje a múlt század vége felé teljesen kimerült, azokkal az eszközökkel semmi lényeges újat mondani nem lehetett és ezt Bartók és Kodály is jól tudták.

Bartók az első népzenei gyűjtőútjain csak a magyar falvakat kereste fel, de gyűjtőmunkáját csakhamar kiterjesztette a nemzetiségi nyelv-területekre is.

A kelet-európai népzenék dallamban, ritmusban, kifejezésben igen távol állottak mindama zenéktől, melyeket akkor egy nyugat-európai műveltségű zenész ismert és megszokott. Az iskolában megtanult összhangzattan és formatan igen kevés segítséget nyújtott a kelet-európai népzenéket felhasználó zeneszerző számára. Mégis azt kell hinnünk, hogy az akkori új zeneművek, — ha nagyon távoli vonatkozásban is — segítségére lehettek a népi zenékből építő új zenéknek. Wagner, de még inkább Strauss és Liszt művei rést ütöttek a zenélés régebbi eszközbeli keretein. Ha Strauss és Liszt és az őket követő zeneszerzők műveinek egy-egy kisebb részlete sem válhatott a kereset új zene modelljévé, arra alkalmas volt, hogy megbontsa az esetleg évszázadok óla megszokott fordulatokat és átmenet legyen a régi és az egészen új között.

[Érdemes megjegyezni, hogy az itthoni zenészkörök egy bizonyos rétege, nevezetesen az, amelyik még ma is a Liszt rapszódiákban látja a magyar műzenei alkotás egyik csúcsát, szeret e korai művekre hivatkozni Bartók méltatásánál. Pedig kár ezt az első Bartók-zenét ilyen, egyébként értelmetlen zenepolitikai célra felhasználni. E kiforrott stílusú és a húszegynéhányéves Bartók Bélát igen nagyon megmutató költői tartalmú műveket. a XIX. századbeli magyar műzenei törekvések legszebb befejezésének tekinthetjük.]

Bartók népzenei munkájának kezdettől fogva két iránya van: zeneszerzési és néprajzi. Gyűjtőmunkája során nemcsak egyéni céljaira készített feljegyzéseket; elejétől fogva gondolt arra is, hogy a magyar népzenét a tudományos világ és azután mindenki megismerhesse. 1912-ben Kodállyal együtt javaslattal fordulnak a Kultuszminisztériumhoz egy egyetemes magyar népdalkiadvány érdekében. Számos kisebb, részletekkel foglalkozó cikk után 1921-ben elkészül egyik alapvető munkájával: «A magyar népdallal.»

1907-ben Bartókot kinevezték zongora-tanárnak a Zeneakadémiára és ez a körülmény újabb munkaterületet jelenteti számára, mert a tanításhoz megfelelő kiadványokról is kellett gondoskodni. Sorra dolgozza át Bach. Haydn, Mozart, Beethoven, stb. műveit a tanítás céljaira. Bartók kiadványainál az „átdolgozás“ nem jelent szövegváltozást, hanem ellenkezőleg; a legszigorúbb közlését az eredeti műnek, előadási utasításokkal és ujjrenddel, esetleg formai elemzésekkel ellátva.

A zeneszerző Bartóknál is legtöbbször a tanítás szempontjai érvényesülnek. Legelső önálló népdalfeldolgozásai között találjuk a «Gyermekeknek» és «Pro deti» című, összesen 85 darabot tartalmazó zongoradarab gyűjteményét. E sorozatot (1908 — 09) Bartók újabb zeneszerzői stílusa első összefoglaló eredményének tekinthetjük. Bizonyos mértékig összeegyeztető munka, amennyiben a nyugat-európai tonalitáshoz tartozó akkordok és hangzások sok helyen megjelennek ezekben a darabokban a magyar és szlovák dallamok alatt és felett. Bartók eredeti akkord-fűző invenciója, és hangszerelése mégis annyira újszerűvé tette ezeket a darabokat, hogy csak igen lassan lehetett általánosabban bevezetni a Czerny—Dussek—Pleyel, stb. zongoratanító-irodalomhoz szokott tanárok körébe.

Amilyen fokozódó mértékben vonta le Bartók a népzenei tanulság konzekvenciáit újabb műveiben, oly fokozódó mértékben növekedett a meg nem értés és támadás műveivel kapcsolatban. Bartók és vele együtt Kodály úgy vélték, hogy az új művek nem kifogástalan előadása az egyik oka a meg nem értésnek, ezért 1911-ben több fiatal muzsikussal együtt megalakították az «Új Magyar Zeneegyesületet.»  

Az új egyesület eredeti célja, egy zenekar szervezése volt, amely az új műveket legalább megközelítően jó előadásban mutatta volna be. Kodály és még inkább Bartók műveinek előadása már most nehézséget okozták a hazai zenekaroknak, pedig a korai Bartók- és Kodály-művek még a feleannyi új zenei és technikai feladatot nem nyújtják minden újszerűségük mellett, mint a későbbi kompozíciók. Ennek a jelenségnek egyik okát abban találhatjuk, hogy a század-eleji zenekaraink tagjai között igen sok osztrák, német és cseh származású muzsikus volt, akiknek már ezek a korai Bartók- és Kodály-művek is teljesen idegen világot jelentettek. De ugyanilyen idegen volt ez a zene a magyar származású átlag-zenészeink számára is. Eltekintve attól, hogy valamennyien a magyar, de általában semmiféle népi zenét nem ismertek, hangszereiken a technikai tudást a XIX. század második felében működő francia-német-olasz pedagógiai tanár-irodalom művein keresztül szerezték meg. A helyzet valamit javult azóta, a zenekarok tagjai részben kicserélődtek, hajlékonyabb felfogású hangszeresekkel, vannak sokan, akik megismerkedtek az újabb zenei stílusokkal, de Bartókot mindmáig elkísérték műveinek magyarországi, félig jó vagy „éppen hogy“ előadású bemutatói.

[Az «Új Magyar Zeneegyesület» nemcsak az új művek előadását, hanem általánosságban az értékes zeneművek megismertetését és terjesztését is feladatai közé vette. Bartók az egyik hangversenyen Beethoven egy kevésbé ismert zongoraművét játszotta. Ezeken a hangversenyeken leggyakrabban az akkor nemrég alakult Waldbauer-Kerpely vonósnégyes szerepelt. Bartók és Kodály legtöbb vonós hangszerekre írt kamaraművét Waldbauerék mutatták be; szerepük általában jelentős a legújabb magyar zenetörténetben.]

A tervezett zenekar felállítása azonban különböző okok miatt nem sikerült, az egyesület kamarazenés hangversenyeken mutatta be Bartók és Kodály új műveit. A vállalkozás egyéb tekintetben sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket és ennek következtében Bartók visszavonult a nyilvános zenei élettől, illetve az ilyenféle kezdeményezésektől. Tevékenységének súlypontját a zeneszerzésen kívül (1911-ben írta «A kékszakállú herceg vára» című operáját, 1910-ben a «Két kép» című zenekari munkát, 1912-ben a «Négy zenekari darab»-ot, stb.) ismét a népzenegyűjtésre helyezte, noha a gyűjtőkörutak mennyisége tekintetében nem feltételezhetünk nagyobb ingadozásokat ezekben az években. Ugyanis 1913-ban a Román Tudományos Akadémia kiadta bihar megyei román népdalgyűjtését, melynek anyagát Bartók a közvetlen előző években gyűjtötte. Ugyancsak 1913-ban Észak-Afrikába utazott Biskra környékére és ott az arab népzenét tanulmányozta. Közben folytatta a magyar népdalok összegyűjtését is. Magyar és román, valamint a szlovák és arab gyűjtőútjairól hazahozott anyagnak csak egy igen kis részét közölte beszámoló cikkeiben és az említett bukaresti kiadványban. Kéziratos feljegyzései és a fonográfhengerekre felvett dallamok lejegyzése még évtizedek múlva is adnak munkát Bartóknak.

(folyt.köv.)

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1937 • Bogár István, zeneszerző, karmester († 2006)
1974 • Maxim Vengerov, hegedűs
elhunyt:
1611 • Tomás Luis de Victoria, zeneszerző (sz. 1548)
2016 • Daniela Dessi, operaénekesnő (sz. 1957)