vissza a cimoldalra
2018-10-19
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61157)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4071)
Társművészetek (1278)
Kedvenc előadók (2824)
Milyen zenét hallgatsz most? (24998)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Momus társalgó (6348)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11291)
A csapos közbeszól (95)

Házy Erzsébet művészete és pályája (4356)
Operett, mint színpadi műfaj (3717)
Kiss B. Atilla (178)
Zenetörténet (239)
Zenei események (993)
Opera, operett, dalciklus, librettók, szövegkönyvek, versek (592)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1118)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1505)
Franz Schmidt (3198)
Charles Gounod (220)
A hangszerek csodálatos világa (182)
Élő közvetítések (7454)
Gioacchino Rossini (1019)
Opernglas, avagy operai távcső... (20146)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2932)
Kelemen Zoltán, operaénekes (90)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

225   Ardelao • előzmény224 2017-11-05 13:17:39

Bartók Béla:

Kisebb írások a román népzenéről. Bukarest, 1937.
(Serien m
ărunte despre muzica populară românească Bucureçti 1937.)

Aligha található tudós, aki a román népi zene vizsgálatával olyan sokat és olyan lelkiismeretesen foglalkozott volna, mint épen Bartók Béla. Román vezető körök ezt mindig értékelték.

A bukaresti tudományos akadémia már 1913-ban kiadta Bartók egyik gyűjteményét ennek címe:«Chansons populaires roumaines du Comitat Bihar.» A román királyi udvar is több kitüntetésben részesítette. A Román Zeneszerzők  Egyesületének tagja. Műveiből 1924. október 20-án Bukarestben szerzői estét rendeznek, melyen Enescu Bartókkal eljátszotta az egyik hegedű-zongora szonátát. A hangversenyen Constantin Brăiloiu meghatóan meleg szavakkal üdvözölte Bartókot

Az utóbbi években több támadás érte román részről Bartókot.  Legérzékenyebben érintették Petran egyetemi tanár, régész és Sabin Drăgoi  zeneszerző, temesvári zeneiskolai igazgató írásai, akik kétségbe vonták a tudós alaposságát, jóhiszeműségét. Az írások azt látszottak bizonyítani, hogy Bartók lealacsonyítja a tudomány módszereit és működésével politikai fegyvert kovácsol a románság ellen.

Constantin Brăiloiu, a Román Zeneszerzők Egyesületének vezértitkára, a tudós lelkiismeretességével, a kartárs szeretetével, lovagias kötelességének tartotta, hogy Bartóknak minden írását, mely a román zenével foglalkozik, összegyűjtse és azokat román nyelvre lefordítva nyilvánosságra bocsássa. Így minden román, akit az igazság érdekel, meggyőződhetik Bartók szigorúan tudományos és alapos, minden politikától mentes gondolkozásmódjáról. Bartók ezen írásai már részben megjelentek a legelőkelőbb román zenei lapban a «Poezie $i Musica»-ban, az újabban megjelent előkelő kiadású füzethez Brăiloiu írt előszót és abban azt mondja, hogy miután először beszélteti a román népzenéről megjelent írásai útján, egy másik írásban a támadásokra személyesen fog válaszolni.

Előttünk fekvő füzetben Brăiloiu Bartók minden írásából közli azokat a részeket, melyekben a román népzenével foglalkozik. Részletekkel találkozunk Bartók,  következő írásaiból: „A hunyadi románok zenedialektusa.” (Ethnográfia, Budapest, 1914). Ugyanezen írás megjelent német nyelven is  „Der  Musikdialekt der Rumänen von Hunyad” címen (Zeitschrift für Musikwissenschaft, 1920 márciusában). „Rumänische Volksmuzik” (Schweitzerische Sängerzeitung 1933. Bern)., „Román népzene” (Zenei Lexikon,  Budapest, 1931. II. kötet 419— 420. oldal), részletek „Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje,” című műből. (Somló Béla kiadása Budapest). Ezen írás megjelent német nyelven is a következő címen: „Die Volksmusik der Magyaren und der benachbarten Völker” (Ungarische Jahrbücher, 1934. Budapest). „Volksmusik der Rumänen von Maramures” (München, Drei Masken Verlag, 1925),  „Roumanian folkmusik” (A dictionary of modern music and musicians, London. 1924), ugyan ez német nyelven is megjelent (Das neue  Musiklexikon, Berlin. 1926).

Aki ezeket az írásokat elolvassa, az egy pillanatig nem fog kételkedni abban, hogy Bartók a román népzene vizsgálatánál soha más szempontot, mint a tudományos tárgyilagosságot, nem ismert. Mint ahogyan az komoly tudóshoz illik, nem hagyta tudományos vizsgálódásait politikai elgondolásoktól félrevezetni.  Mindez pedig bizonysága annak, hogy Bartók nemcsak, mint tudós, komoly, de mint ember is nagy.

A dolgozatot számtalan Bartóktól lejegyzett népi dallam hangjegye ékesíti.

Lakatos István.

A ZENE, 1939. július 1. (XX. Évfolyam, 15. szám)

224   Ardelao • előzmény223 2017-11-05 12:59:53

 

SZIKLAY ANDOR:
MAGYAR LÁBNYOMOK. …

Ott van-e még a hajfürt a falon?”
„Ott.”

(Mindig is rövidre fogta a szavát; legjobban hallgatni szeretett. De most elmosolyodott, ami nagy ritkaság volt nála a háború kitörése óta. Sétált az „amerikai magyar Debrecen” Buckeye Road-jának otthonos magyar cégtáblasorai közt, magyarosan ebédelt, a Csuhaj néni — ez volt a neve — vendéglőjében, és most a Wade Park Manor-ban, ahol megszállt s ahonnan látni lehetett a Kossuth-szobrot, magához vette mindig tömött aktatáskáját, hogy a Severance Hall-beli próbára gyalogoljunk hármasban: Bartók, Gombos, meg én.)

„Hajfürt a falon” — mi ez? Karinthy-humoreszkbeli halandzsa? Vagy „P.Howard” (Rejtő Jenő) valamelyik mókás kalandregényében alcím? Esetleg kémek titkos jeligéje? Mindjárt megmondom.
Visszatérve Amerikából 1931-ben, Pesten meglátogattam Thomán professzort, hogy átadjak egy kis ajándékot, amit egy New York-i volt tanítványa küldött. A dolgozószobába lépve, mindjárt feltűnt egy nagy aranyozott keret a falon, alatta ezüst babérkoszorú, benne pedig — egy szürkésfehér hajfürt.

Az öregúr élénken magyarázott: „Egy napon, óra után, megkérdezett a Mester, hogy nem utaznék-e véle” (így, „véle” — ízesen beszélte ezt a gyönyörű nyelvet, amelyen évtizedek óta először írok ismét nyomdának magyarul) „Bayreuthba, ... hát boldogan, de útiköltségről nem tett említést, nekem meg bizony nem futotta utazgatásra. Éppen az előző napon érkezett jó szüleimtől az összeg, amit most, vizsgáim végeztével, az Akadémián le kellett fizetnem az oklevélért. Hát bizony én nem fizettem le. Elutaztam rajta a Mesterrel. Így hát, kedves öcsém, mai napig sincs diplomám...”

„Kacsintott egyet a kisöreg, nemzetközi hírű tanára Bartóknak, Dohnányinak, Reinernek, Engel Ivánnak, Keéri-Szántónak, Székely Arnoldnak. ...” Az állomáson volt egy borbély, ott a Mester megstuccoltatta oroszlánsörényét. Jó néhány nagyobb hajfürt lehullt a földre az olló alól, ... egyet fölvettem, eldugtam, ... ott lóg, ni, ... ott van, kedves öcsém, Liszt Ferenc hajfürtje, azé az isteni művészé, azé a. ...” Hevületében kicsordult a könnye; elakadt a szava Thomán tanár úrnak.

(„Kedves Mama, Thomán tanár úr már megint jótevőm. Mondta, vegyem meg a Schubert Impromptukat s én megmondtam, hogy e hónapban igazán nem lehet, mert nincsen pénzem, erre megvette nekem — így mondta — emlékbe. ... Aztán az ő közbenjárására elmehettem a Sauer koncertjére s a már megvett jegyemet eladhattam. Most meg a Walkűröket adta ide, és az igazgató úrral beszélt az ösztöndíj ügyében. ...” Bartók-levél, 1900. január 21.)

Amikor Bartók Clevelandban járt (1940. december), még csak két hónapja hagyta oda végleg Magyarországot; októberben volt búcsúhangversenye Budapesten. Az első sorban adott széket Thománnak. Mindvégig gyakori látogató volt a Thomán-otthonban, jól ismerte a „hajfürtöt a falon”... Vajon mi lett azzal, azóta? A háború alatt meghalt Thomán és majdnem meghalt Budapest; él-e ott valaki ma, aki még emlékszik arra a talizmánra, vagy éppenséggel tudja, hogy az hova lett?
 
„A clevelandi magyarok nagy estét adtak, cigányzenével. palotással!! Itt is magyar, ott is magyar, mindenütt magyar, de nem nagyon örvendezhettünk ennek, mert bizony a második nemzedék már csak üggyel-bajjal töri a nyelvet.” (Bartók-levél fiainak, 1940. december 24.)

Bizony igaz. Ezért kellett az angol nyelvhez fordulni a magyar kultúra átszármaztatása céljából: a „Young Magyar-American”-t Báchkai Béla adta ki havonta Kanadában, a „Second Generation”-t pedig én, hetenként, a Szabadság mellékleteként. Bartók tetszéssel nézegette ezek egyes példányait. Általában figyelte az amerikai magyar sajtót; egy levelében rá is szólt akkori legjobb barátjára: „Pali, úgy látszik, nem olvasod figyelmesen a Szabadságot!” (Kecskeméti Pálhoz, a Brandeis-egyetemről nemrég visszavonult, Princetonban élő filozófushoz, 1945. augusztus 11-én.)

 „Milyen volt Bartók?” kérdik gyakran. Még külsejét is, amely alapos válaszban csak mellékszerepet játszana, ellentmondó kifejezésekkel és bizarr jelzőkkel kénytelen az ember megközelíteni: a vézna óriás, alacsony titán, halk szavú forradalmár, beteg halhatatlan, ezüstszobor-fejjel, ... perzselő szemekkel, amelyek Molnár Antal szerint „az ő lelki rejtekének varázslatos ablakai, meg-megvillanva hírt adnak roppant mélységekről, félelmes titkokról, mágikus erőkről.”

Megkérdeztem: „Milyen hangszeren játszott először?”
„Dobon. Kétéves koromban. Mama mondta, hogy váltakozó ritmusokat doboltam órákig. Négyéves koromban magyar nótákat játszottam egy ujjal a zongorán. Kilencéves koromban szonatinákat, Mozart-utánzatokat komponáltam.”

Muzsikustársadalombeli közfelfogás szerint a mi életünk legnagyobb Beethoven-játékosa a néhány évvel ezelőtt elhunyt Wilhelm Backhaus volt. Nagy ajándék a Sorstól, hogy másfél évtizeden át, haláláig, családunk barátja volt. Gyakran voltunk együtt diplomáciai szolgálatom európai évei alatt. Egyszer a Library of Congress-beli felejthetetlen Bartók-Szigeti koncertről beszélgettünk, amelyet hanglemezről ismert; ez vezetett kérdésemhez:

„Milyen zongoristának tartotta Bartókot?” Kissé elfordult, hosszasan nézett ki az ablakon, ... egészen 1905-ig kellett ellátnia, amikor az első európai zongoraművész-versenyt, a Párisban nagy izgalmak közepette lefolyt Anton Rubinstein Competitiont tartották, ... a bírák közt volt a Liszt óta legnagyobbnak tartott virtuóz, Busoni. ...

„Grossartig ... fabelhaft ...” felelt Bachkaus. „Nagy-tudással, eredeti felfogással, ritka ösztönnel játszott, ... a technikája is nagyszerű volt, ...nekem mind között ő tetszett legjobban. ... Első díjat adtam volna neki. ...”

AMERIKAI MAGYAR VILÁG, 1974. október 13. (11. Évfolyam, 41. szám)

223   Ardelao • előzmény220 2017-11-05 12:47:24

 

BARTÓK BÉLA ÉS ZATHURECZKY EDE

«matinéja karácsony hétfőn d. e. 11 órakor a Magyar színházban.»

Műsor: Mozart: A-dúr, Brahms: G-dúr szonáta.

Bartók: Magyar Népdalok, Szonatina, II. Rapszódia és Bartók zongoraszerzeményei saját előadásában (Éjszaka zenéje, Kis suite). 

8 ÓRAI ÚJSÁG, 1938. december 23. (24. Évfolyam, 287. szám)

220   Ardelao 2017-11-01 15:17:26

ESEMÉNYEK A HANGVERSENY ÉLETBŐL.
FILHARMÓNIAI HANGVERSENY BARTÓK ÉS HINDEMITH BEMUTATÓK.  

Ernest Ansermet, a modern zene egyik legkiválóbb karmestere vezényelte minap a filharmonikus zenekart. Műsorán két bemutató is szerepelt, amelyek különösen jelentős zenei eseménnyé emelték a hangversenyt. Bartók Béla két zongorára és hét ütőhangszerre írt szonátája külföldi bemutatója és sikerei után most került nálunk először előadásra. Bartók személyes nyilatkozata szerint már néhány évvel előbb tervbe vette, hogy zongorára és ütőhangszerekre ír valamit. Időközben rájött arra, hogy az egyensúly nem lenne kielégítő egy zongora és a lényegében hangos ütőhangszerek között. Ezért két zongorát állított hét ütőhangszerrel szembe. Ezek az üstdob, a nagydob, a réztányér, a gong, a húrozott kisdob, a húrnélküli kisdob és a xylophon. A legfontosabb szerepet ezek közül a xylophonnak és az üstdobnak szánta, amelyek gyakran átveszik a vezetést és a témák hordozói lesznek. A többi hangszerek egyébként csak aláfestik a zongorák játékát, a hangsúlyozandó részeket

erősítik, vagy a zongorarészek ellenpontját játsszák. Megtudjuk még Bartók nyilatkozatából azt is, hogy az első rész lényegében megtartja a klasszikus szonátaforma kereteit, hogy a II. rész dalforma és a III. rész rondó és szonátaforma kombinációja. A modern művész tárgyilagossága nyilvánul meg ezekben a mondatokban, aki az alapos és értékes szakmunkára, a mű tiszta zenei szövetére veti a fősúlyt. Nincs ebben a nyilatkozatban egyetlen szubjektív megjegyzés, szinte úgy tűnik itt elénk Bartók alkotó egyénisége, mint akinek annyi gondja van az új zene építőanyagának összehordásával és megteremtésével, a zenei erők egyensúlyozásával, hogy szinte önzőnek tartaná azt az álláspontot, amely a zenében csak egyéni élmények kifejezését látja.

Új művének legfőbb problémája új hangszerszínek keresése és ezeknek új kombinációja. Az exotikus zenék közelebbi megismerése hozta felszínre az ütőhangszerek új felfogását. Az európaiak eddig ugyanis az ütőkben csak a lárma, a zörej, a dinamikus fokozások eszközét látták. Ősi népzenékből tanulják meg ezeknek a hangszereknek finomabb zenei kiaknázását. Bartók művében ez a törekvés nemcsak ritmikai-dinamikai szempontból jelent erősebb és gazdagabb árnyalatokat, hanem csodálatosan finom színekben is. Ezek az új hangszerszínek már a tavaly bemutatott «Zene húros-hangszerekre, ütőkre és celesztára» című művében is feltűnik, ahol a zongorát, a modern felfogáshoz híven, csak, mint egyszerű ütőhangszert, mint egyet a többi ütők között szerepelteti. A zongora az új stílusban tehát elveszti éneklőhangszerként való szerepeltetését, visszatér eredeti legsajátosabb lényegéhez, amely ezt a hangszert részint a zene motorikus, dinamikus elemeinek ritmikus jellegű pregnáns motívumoknak, akkordoknak, részint a pedáltechnikával lágyan elmosódó pasztelszíneknek érvényesítésére alkalmassá teszi. Hogy lehet ezeket a lényegbeli tulajdonságokat a fent említett 7 ütőhangszerhez hozzásimítani s ezt az egészen eredeti új hangszeres együttest az örök emberi lélek kifejező eszközévé tenni, ezek azok az eredmények, amelyek megelevenednek előttünk Bartók művében. Mert hiába ismerjük a legpontosabban a mű, zenei szerkezetét, hiába vagyunk tisztában a témák zseniális feldolgozásával vagy kombinációjával, az egyes tételek kristálytiszta körvonalozottságával, mit ér mindez, ha igazi élményt nem jelentenek számunkra. És éppen abban látjuk Bartók nagyságát, hogy ebben a tekintetben sohasem lesz adósunk, mert minden problémája, minden új utakat kereső nyugtalansága mögött az egész ember áll. Ahogy a két zongora a többi hangszerrel egy új síkon, ritmusok és színek új kombinációjának síkján összeolvadnak, egymással szembeállnak, a hangérzésnek és ezzel együtt a benső világnak olyan kifinomodásáról, átszellemesítéséről tesznek tanúságot, amely korunk zenéjében párját ritkítja. A szonáta második tétele különösen jellemző ebből a szempontból. Csodálatos hangvíziókat revellál előttünk, amelyek önkéntelenül eszünkbe juttatják azoknak a régi mestereknek tiszta áhítatát, akik a zenében egy magasabb-rendű világ megnyilatkozását látták, amelyhez a halandó ember csak alázattal közeledhet, hogy elleshessen valamit csodálatos titkaiból. Ilyen taktusoknál egyszerre elvesztik érvényüket a modern zene elvei, amelyek a neoklasszicizmus személytelenségére, észkonstrukcióira vonatkoznak. Ennek a neoklasszikus stílusnak lapos egyszerűsége, élesen tagolt formái egy mindent egyéni színezetűvé varázsoló nagy lélek kohójában sajátos intenzitást és ragyogást nyernek.

Bartók invenciójának tiszta zeneisége már magával hozza a kamarastílus, a bensőbb jellegű eszközök előnyben részesítését. Minél kisebb a hangszer-együttes, annál finomabb és tisztább hanghatásokra képes. Viszont ez a kis együttes kifinomult zenei kultúrát követel a hallgatótól, a zene szellemibb felfogását az erősen érzéki hatású nagy zenekarokkal szemben. Bartók művének első budapesti előadása éppen ennek a kamarastílusnak nem megfelelő környezet miatt nem tudta érvényesíteni a mű szépségeit. Az opera nagy színtere, bármennyire is kitűnő az akusztikája, nem alkalmas ilyen intim hatásokban bővelkedő alkotás előadására. Kamarastílus kamaraterembe való, különösen mikor az új, szokatlan hangzás a legnagyobb összeszedettséget kívánja a hallgatótól. A második zongoránál ülő Bartók Béláné teljes átéltséggel, pompás ritmusérzékkel és színes billentéssel tükrözte vissza az egész zenei együttes gyújtópontját, Bartók Béla páratlan szuggesztivitású szerzői és előadói egyéniségét. Az ütőket kezelő Jegesi József és Vigdorovits Sándor tanúbizonyságát adták annak, hogy a köztudatban jelentéktelennek tartott ütőhangszerek milyen nagy zenei képességeket kívánnak az előadóktól.

A másik bemutató Hindemith «Mathis der Maler» című suite-je is már nagy sikert aratott a külföldi metropolisokban. A német modern zene elismert vezérének művészetét elejétől kezdve lehetetlen volt egy bizonyos szellemi magatartásra, vagy irányra beállítani. Valóban a jelen zenésze volt ő, aki a mindennel való játszás öröméből és felszínességéből kiindulva mindenkor aktuális stíluskérdések nyomán haladt. Éppen úgy kipróbálja erejét a «Neue Sachlichkeit» száraz értelemmel irányított, de nagyszerű technikai tudást bizonyító többszólamú szerkezeteiben, mint az élethez közvetlenül kapcsolódó, a gép, a sportok korának szellemét híven kifejező jazz komédiákban, mint az új hanghatásokat kereső, valódi értékeket felszínre hozó brácsaműveiben, dalaiban. Később ő is maga mögött hagyja minden magasabb eszményt felrobbantó, forradalmi korszakát s komoly témák felé fordul. A «Mathis der Maler» című operájának már a hőse is jelzi ezt az átfordulást. Hol van már ez az opera előbbi színpadi műveinek (Hin u. zurück, Neues vom Tage stb.) teljes eszmementes és irodalommentes beállításától. Hőse Mathias Grünewald (1470-1528., megj. A.) a reformáció harcokkal, lelki-szellemi ellentétekkel terhes korának nagy német festője, akit a szerző, mint a halhatatlan művészi alkotó erő megszemélyesítőjét állít a kultúrát romboló, folytonosan fellángoló emberi ellentétekkel szemben. S ez a magasabb eszme, a szellem fölénye az anyag fölött, a nemzeti múltba, való belemélyedés Hindemith zenéjét, is megnemesítette. A most bemutatott suite három részt ragad ki az operából. Az első a bevezető «Angyalkoncert,» ahol Hindemith, mint igazi germán művész, a polifóniában, a szólamok mesteri kontrapunktikus szövésében találja meg sajátos zenei kifejezését. Ezzel is bizonyítja, hogy észak a polifónia igazi hazája s nem véletlen, hogy kiépítésén különösen a germánok dolgoztak. Ez a problematikus szövevényes jellegű stílus Délen el sem volna képzelhető. Ahogy a témákat a különféle hangszercsoportokban az ellenpontozó művészet minden elképzelhető fogásával feldolgozza, egymással szembeállítja, variálja, méltán kelti fel a szakemberek csodálatát, de inkább az ész, mint a szív munkája. A II. rész «A sírbatétel» felírást viseli, megindító siratóének, csupa panasz és fájdalom, amely az opera utolsó jelenetét előzi meg. Nagy erőfeszítéssel kiküzdött emelkedés után annál nagyobb a végső akkordokban újra visszatérő csüggedt rezignáció. A művész nagy, tragikus magányossága él ebben a tételben, búcsú mindattól, ami számára az életet jelentette, amire törekedett, amit alkotott, ami után hiába vágyódott, s amit szeretett. Az utolsó tétel «Szt. Antal kísértése» címen abból a színpadi jelenetből került a suite-be, amely Grünewald híres isenheimi oltárképét eleveníti meg s Szt. Antal képében Mathist állítja a démonokkal szembe. Az élesen körvonalazott pathetikus jellegű főtémának folyton erőteljesebb kibontakozása ábrázolja ezt a küzdelmet, amely a befejező «Lauda Sion Salvatorem» hálaénekben a zenekar teljes összefogásával harcolja ki a Hit győzelmét. Nem hiába ihlette Hindemith alkotását az a német mester, aki a keresztre feszített Krisztust ábrázoló festményén csak magának a felszögezett, fájdalmában égre sikoltó kéznek megrázó ábrázolásával korszakalkotó volt a művészi kifejezés terén. A sok tévelygésen, keresésen keresztül Hindemith is eljutott ezzel a művével a helyes útra, ahol a zene nemcsak a kézzelfogható valósághoz tapad, hanem az ember legnemesebb törekvésének, az önmagunkon való túljutásnak, a fejemelkedésnek lesz legfőbb kifejezője. 

S végre meg kell emlékeznünk a karmesterről, aki a saját személyét háttérbe szorítva, a leghívebb tolmácsolója volt Bartók és Hindemith műveinek. Ernest Ansermet eszményi típusa a modern karmesternek. A modern zene mestereinek legnagyobb keservei közé tartozik az a karmester, aki műveiket saját felfogása szerint akarja tolmácsolni, s nem azt olvassa ki a partitúrából, ami ott van, hanem amit ő szeretne, hogy ott legyen. Ansermet emellett, hogy nagyszerű mesterségbeli tudással rendelkezik és teljesen biztos a zenei problémák meglátásában, fegyelmezett a mű világos, objektív, minden fölösleges, oda nem tartozó elemet kikapcsoló, hű ábrázolásában. Igazi francia karmester, akinek a tiszta vonalvezetés, a formák szépsége, a gazdag, kifinomult ritmika, a legfőbb eszményei, amelyeket éppen olyan plasztikusan tud elénk állítani Haydn szimfóniájában, mint Ravel balettzenéjében, mint Bartók és Hindemith műveiben. Nagyszerű vezénylése nagymértékben járult hozzá, hogy a filharmonikus hangversenyek konzervatívabb közönsége is kellőképp méltányolta az új zenei értékeket, hiszen itt szeme előtt láthatta, hogy világhírű külföldi karmesterek büszkén és boldogan szegődnek a magyar zenei lángelme, az egész világon ma az elsők között emlegetett Bartók Béla művészetének szolgálatába.  

 

PRAHÁCS MARGIT.

A ZENE, 1938. november 15. (XX. Évfolyam, 3. szám)
 

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Hold utcai református templom

Christoph Bossert (orgona)
J. S. Bach összes orgonaműve / 9. – Neumeister korálok

19:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Ránki Fülöp (zongora)
"Liszt születésnap - esti koncert"
LISZT: Nagy koncertszóló
LISZT: 5. (e-moll) magyar rapszódia
LISZT: h-moll szonáta

19:30 : Budapest
Klebelsberg Kultúrkúria

Rumy Balázs (klarinét), Fülei Balázs (zongora)
BRAHMS: f-moll szonáta klarinétra és zongorára, Op. 120/1
BRAHMS: Esz-dúr szonáta klarinétra és zongorára, Op. 120/2

20:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)
19:00 : Cegléd
Kossuth Művelődési Központ, Kamaraterem

Melody Quintett
Andrásik Attiláné (hegedű), Drávucz Renáta (zongora), Kreszits Margit (klarinét), Pócz Ildikó (fuvola), Sindel-Kocsis Zsuzsanna (cselló)
A mai nap
történt:
1845 • A Tannhäuser bemutatója (Drezda)
született:
1913 • Forrai Miklós, karmester, karnagy, zenetanár († 1998)
1916 • Emil Gilelsz, zongorista († 1985)
elhunyt:
1987 • Jacqueline Du Pré, csellista (sz. 1945)