vissza a cimoldalra
2018-02-23
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (3942)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60480)
Kedvenc előadók (2820)
Társművészetek (1232)
Milyen zenét hallgatsz most? (24995)
Haladjunk tovább... (207)
Momus társalgó (6308)
Kedvenc művek (143)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2276)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11226)
A csapos közbeszól (95)

A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (627)
Élő közvetítések (6920)
Jonas Kaufmann (2169)
Ilosfalvy Róbert (791)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2611)
Pantheon (2181)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1203)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4181)
Palcsó Sándor (203)
Operett, mint színpadi műfaj (3522)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (640)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6520)
Simándy József - az örök tenor (516)
Komlóssy Erzsébet (35)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1321)
Franz Schmidt (3062)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

222   Ardelao • előzmény221 2017-11-04 00:52:00

VÁZLAT BARTÓK BÉLA ARCKÉPÉHEZ

Tagadhatatlan igazság, hogy az igazán nagy művészek elemi hatása szoros népi közösségükből magyarázható. De ezt a fogalmat az utóbbi időben jobbról is, balról is olyan rablógazdasággal aknázták ki, hogy petyhüdt zsákként esik össze és holmi mángoló deszka alatt bizonyára papírvékonnyá laposodnék. Türelmetlen elméletek burjánzottak el, amelyeknek nem új lényegek feltárása a fontos, hanem a minél gyorsabban foganatosítható gyakorlati hatályuk. Kevésbé fontos itt, hogy mi is az a népi közösség s ezen túlmenően: milyen az a nép, melyek érzelmi és gondolatvilágának jellemző tényezői, mifélék összességükben a nép lelki arculatának kitevői!? Komoly értelemben vett tudományos munkát, az egyéni és tömeglélek elemzéséből, művészeti és társadalomtörténeti kutatásokból leszűrt, illetve csak leszűrendő eredményeket, mint mellékes előfeltételeket ugorja át ez a tudománytalan aktivizmus, amelyet már azzal is megtiszteltünk, ha pusztán áltudományosnak nevezzük. Hiszen előlegezi a feladat egyedül fontos részét, hallgatólag elintézettnek veszi mindazt, aminek elintézése neki voltaképpen csakis azért sürgős, hogy minél gyorsabban a tettek mezejére léphessen vele, illetve a tárgyra térjen.

A nép arca! . . . Hányan ismerik? Kinek van világos elképzelése róla?. . .

Érthető, ha a tömeglélek bizonyos vágyálmainak képviselői támadják ugyanannak a tömegléleknek más irányú kifejezőit. Érthető, de nem menthető, mert az e fajta türelmetlenség mindig korlátoltság és középszerűség mellett bizonyít. Zseniális meglátók épp azért zseniálisak, mert a totalitások íves átfogói. Humoros lehetne, ha nem lenne oly tragikus, hogy néhány magyar zeneíró például kétségbe vonta Bartók Béla magyar érzelmeit, magyar eszmevilágát és zenéjének magyar jellegét. Ki szavatol azért, hogy épp az illetőknek lenne kiváltságosan tiszta megismerésük a magyarság mivoltáról!? Lehet, hogy a keresztmetszet felületének egyik pontcsoportja valóban az övék. De még ez sem biztos. Lehet, hogy vágyálmaik nem is a tömeglélek mélyéből előtört igazi látomások, hanem hamis képzetek, az ideig-óráig türelmes tömeglélekre ráfogott koholmányok. Kifogásaikból legfeljebb az tűnik elő, hogy nekik más az elképzelésük, más az ízlésük és hogy a maguk legkevésbé sem általános érvényű fogalomkörében Bartók Béla nem talál, de nem is kér helyet. Ki merné állítani, hogy tulajdon magyarságuk Bartókénál gyökeresebb és ennél fogva jogosultabb!? S még ha módjukban, illetve tehetségükben állna és fel is sorolnák a magyar embertípus valamennyi megszólaló válfaját, ezzel közvetve legfeljebb mégis csak azt igazolnák, hogy Bartók Béla egy teljesen új — vagy egészen ősi és régóta némaságra ítélt — válfaj nyelvét oldotta meg. Bartók lelkében évszázadokig szunnyadt népi vonások ébredtek új életre, zenéjén keresztül szólalnak meg és hirdetik feltámadásukat. Zengő daluk valahogyan épp, azáltal válik hitelessé és meggyőzővé, mert hiányzik belőle mindennemű támadó él: önmagáért van, mint ahogy a nagy művészet épp azáltal válik természetszerű jelenséggé, hogy szabadon sarjadzik és szabadon bontogatja virágszirmait. Számoljunk le egyszer a «l’art pour l’art» -elmélet mellett és ellen szóló érvelésekkel; a sudár fatörzs ezerféle hasznos célra dolgozható fel, de nedvdús növekedése közben vajmi keveset törődik ezzel a későbbi kitermelhetőségével. A művészetek mesteri alkotásai épp, azáltal oly sokrétűen jelentősek, mert nemzedékek váltakozó érzelmi és szellemi szükségleteit tudják kielégíteni, de már nem is lehetnének olyan kiteljesedettek, ha az eleve eltökéltség és célirányosság józan módszereivel kerültek volna napvilágra. Szabadon születtek, a sors kegyes ajándékaként és nem állíthatók elő a közszükséglet előre kiagyalt iparművészeti receptjei szerint.

A népvándorlás hullámaitól a Duna—Tisza közére sodort magyarság alig néhány évtizeddel honfoglalása után tért át a keresztény vallásra: nála csaknem egybeesett az éghajlati és földrajzi életviszonyainak felforgató változása kultúrájának, egész fogalomkörének nem kevésbé döntő fölcserélődésével.

Ennyi új élettényező még a legedzettebb ellenállást is kemény próbára teszi. Szokatlan tájék közepette testileg-lelkileg egyaránt új benyomások fogták ostromzár alá. Ilyen feldúló élmények sokadalma úgyszólván maga alá temette a múltak emlékeit s ezek még sokkalta mélyebben kerültek feledésbe, mint más népeknél, hiszen a magyar úgyszólván emlékeztető jelek nélkül járt-kelt még majdnem idegen földön, amelyen véletlenül sem találkozhatott régibb önmagával, ősi élmények emlékét felébresztő, visszahívó tárgyi hagyatékokkal. Már-már úgy rémlett, hogy ez az ősi élménykincs végkép lemerült az öntudatlanság titkos rétegeibe.

Mily látnoki biztosságra, mily ösztönös magabiztosságra volt szükség, hogy magyar művész visszatapogatózzék és vissza is találjon a forrásokhoz, amelyekről évszázadok óta közvéleményszerűen hitték, hogy nem buzognak többé és soha újból fel nem fakaszthatok!  Amíg vérsejtek statisztikájában bízó fajbiológusok és más satnya divatú szobatudósok csipeszre fogott halott idegrostokkal próbálják összetákolni az élő néplélek elvont arculatát, addig Bartók Béla előzetes nézetekkel mit sem törődve, az «Éjjel zenéjé»-nek csillagosan szabad ege alatt álmodta meg, álmodta vissza ezt a betemetett ősi arcot és vonásról-vonásra tárta fel ismét előttünk.

Figyelemreméltó ezért, hogy a religió értelmében vett dogmatikus elem mennyire hiányzik Bartók munkásságából: a «Kantáta» miként válik «profánná» abban. Profánná — oly értelemben, amilyenben az egyház valamikor profánnak minősített minden muzsikát, amely nem vallásos célokat szolgált és nem a túlvilági lét metafizikus fogalomkörében, hanem a földi élet tükrében szemlélődő lélek szükségleteit elégítette ki. S ilyen értelemben csakugyan földszagúan, pogányul profán Bartók Béla muzsikája. Ámde kantátába magasztosodik a távlatok által, amelyeket körülötte feltár. Mert a földi élet tükrében szemlélődő lélek gyakorlati tapasztalataiból szűri le minden jó és rossz, minden nemes és aljas, minden boldogítóan kívánatos és lezüllesztően csúf dolgok tudását.

Bartók csakis azokat az életértékeket fejezi ki, amelyeket fajtájának lelkében feltalált és önmagában is újraélt. Ő megajándékozta a világot a magyar falu látomásán keresztül minden falvak ősi képével. A természettel összeforrott, ösztönösen okos, de vallásos absztrakciókkal szemben épp oly türelmes, mint a közönyös paraszt, e falvak lakója.

JEMNITZ SÁNDOR

A ZENE, 1936. (5. szám)

221   Ardelao 2017-11-04 00:46:54

JEMNITZ SÁNDOR:

BARTÓK  BÉLA: «A KILENC CSODASZARVAS»
(CANTATA  PROFANA)

Profán kantáta; Bartók Béla első nagy énekkaros szerzeménye: feszült érdeklődéssel vártuk, hogy ez a mű, amelyről már három év óta tudunk és hallunk, végre nyomtatásban váljék hozzáférhetővé. Futólagos belepillantás csak elégtelen áttekintést nyújt ilyen igény-teljes újdonságnál, amely felől viszont értesüléssel kell lennünk, mert Bartók Béla egy-egy új, nagy műve általános érdekű jelenség: az emberi haladás és művészeti fejlődés barátainak közös  ügye.

«Profán kantáta.» Erről a címről önkéntelenül is egy másikra, régebbire, az «Allegro barbaro»-ra kell visszagondolnunk. Külalakjára nézve szabályos klasszikus formájú mű volt az is: «háromrészű dalforma.» Csak éppen a tartalma és a hangulati jellege, dallamvonala és összhangzatfűzése volt megkapóan újszerű és merész. Biskrai; arab, ... A szabályos Allegrónak egészen rendkívüli — «barbár» — volt a hanglejtése.

Ez a «Profán kantáta» is szabályosan tölti ki a kantátaműfaj formaképletét. A kettős vegyes-karra, nagy zenekarra, egy-egy tenor- és baritonszólóra írt mű világosan tagozódik zenekari előjátékra, epikusan helyzetfestő énekkaros bevezetésre és a szöveg által adódó drámai magánénekes és összkaros részletekre, akárcsak a hasonlóan nagy együttesnek szánt számos ismert régibb kantata. Csak éppen a tartalom és a hangulati jelleg más ismét, — egészen más, egyáltalán nem egyházi, mint ennek az eredetileg egyházi műfajnak egyéb irodalma. Profán. . . .

Profán abban az értelemben, amelyben az egyház valamikor megkülönböztetésül profánnak minősítette a nép nem dogmatikus célokat szolgáló, hanem a maga sajátos lelki szükségleteit kielégítő «világi» muzsikáját. Érezzük, hogy ez a megjelölés tőszomszédságba kívánkozik a forradalmian harcos kedvű és kemény «barbár» mellé. S méltán, mert Bartók Béla ezzel a művével is ősi, betemetett, rab népi indulatokat szabadít föl béklyóik közül.

«A kilenc csodaszarvas» szövege régi román népballada. Gyönyörű megrázó népballada.  «Volt egy öreg apó», aki kilenc szép szál fiát nem polgári foglalkozásokra, hanem szabadságra, vadászatra nevelte. A fiúk vadászat közben egyszer csak a csoda-szarvas nyomára bukkantak és addig-addig űzik a nemes vadat, míg maguk is szarvasokká változnak.  Apjuk utánuk ered és visszahívja őket, de ők már nem térhetnek vissza, mert «szarvuk ajtón be nem férhet, karcsú testük gúnyában nem járhat, szájuk többé nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból. . . .»

A csodaszarvas itt a szabadságra született ember végzetét beteljesítő sors jelképe. Aki az igazi szabadság részesévé lett és testében-lelkében teljesen fölszabadult, az nem törik bele ismét, a polgári társadalom szürke jármába, és ezentúl csak, «tiszta forrásból» ihatik.

Alig tévedünk, ha e gondolatból Bartók Béla művészi önvallomását véljük fölcsillanni. Üzenet ez mindazoknak, akik a polgárosodás értelmében vett «lehiggadást» várják tőle. Aki egyszer keresztültörte magát az elavult nézetek és megcsontosodott előítéletek korlátain és az övéhez hasonló bátorsággal rontott ki a szabadság magányos mezejére, az nem térhet vissza többé jámboran az istállóba, mint a közönséges csikó, ha kitombolta a csakis-fiatalság csakis hevületét. Itt magasabb rendű megismerésekről, a szív és értelem fejlődésének eredményeiről van szó és ezek többé vissza nem srófolhatók.

Végtelenül komoly és mély művészi hitvallomás ez, amelyet csakis Wagnernek a «Nürnbergi  mesterdalnokok»-ban lefektetett személyi igazolásával tehetünk párhuzamban. Ellen-Tannhäuser nyilatkozata ez, aki a Vénusz-barlang minden hétköznapiságot fölemésztő, kiégető szerelmeiből nem somfordálhat vissza többé a Biterolfok langyos érzelmi világába,  de e kiváltságosságán nem bukik el, mint az ifjú Wagner romantikus hőse, hanem eltökélten  vállalja sorsát s bár a vadon magányában, de független és szabad marad.

Bartók Béla kantátája zenei vonatkozásában az utolsóelőtti nagy Bartók-újdonság, a II. zongoraverseny stiláris vívmányait építi ki tovább. A bécsi Universal Edition kiadásában egyelőre csak az énekhangos zongorakivonat jelent meg, úgyhogy a zenekari letét szépségei még megközelíthetetlenek számunkra, hiszen a mű eddig még csak Londonban került előadásra. Két különálló négy-négyszólamú kórusa nem képvisel külön föladatokat, hanem zeneileg szorosan kiegészíti egymást. Szokatlanul magas fekvésű tenorszólójában a  «legnagyobbik szarvas, jaj, a legkedvesebb fiú» szólal meg, a baritonszóló viszont az apa hangját értelmezi. Reméljük, hogy a tiszta D-dúrban kicsengő dallam-dús mű mihamarabb  nálunk is hallható lesz. De jól! Mert tessék-lássék előadásoknak nincs semmiféle művészi jelentőségük.

A ZENE, 1934. (3. szám)

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
BMC, Könyvtár

Futó Balázs (zongora), Rácz József (hegedű)
Classicus Quartet:
Rácz József, Baksai Réka (hegedű), Tornyai Péter (brácsa), Zétényi Tamás (cselló)
BARTA GERGELY: Házioltár (zongorára)
FUTÓ BALÁZS: Deux esquisses perdues (hegedűre és zongorára)
BARTA GERGELY: Közjátékok (zongorára)
FUTÓ BALÁZS: Neutral grounds (zongorára)
FUTÓ BALÁZS: Pulse (vonósnégyesre) - ősbemutató

18:00 : Budapest
Festetics Palota

Koppándi Jenő (hegedű)
MÁV Szimfonikus Zenekar
"Nyolc évszak"
VIVALDI: Négy évszak
PIAZZOLLA: Négy évszak Buenos Airesben

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Chiao-Hua Chang (erhu – kínai hegedű)
Anima Musicae Kamarazenekar (művészeti vezető: G. Horváth László)
Palotás Gábor (timpani)
Vezényel: Dobszay Péter
"Live Animation - A Studio 5 szerzői estje"
Bella–Virágh–Solti–Varga–Kutrik
VARGA JUDIT: Black and White (ősbemutató)
SOLTI ÁRPÁD: Concertino vonósokra és szóló timpanira
KUTRIK BENCE: Emojik (ősbemutató)
VIRÁGH ANDRÁS GÁBOR: Genesys (ősbemutató)
BELLA MÁTÉ: Lethe (magyarországi ősbemutató)

19:00 : Budapest
Erkel Színház

MOZART: Cosi fan tutte

19:00 : Budapest
Klauzál Ház

Bazsinka Ivett (fagott)
Budafoki Dohnányi Zenekar
Vezényel: Guido Mancusi
MOZART: Linzi szimfónia C-dúr K. 425
MANCUSI: Fagottverseny
BEETHOVEN: III. (Eroica) szimfónia

19:00 : Budapest
Operettszínház

OFFENBACH: Kékszakáll

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Szakcsi Lakatos Béla, Presser Gábor, Balázs János (zongora)
"Az improvizáció"
Improvizációs zongoraest – kalandozások a hangok és műfajok birodalmában

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Baráti Kristóf (hegedű)
Pannon Filharmonikusok
Vezényel: Gilbert Varga
JOHN ADAMS: Short Ride in a Fast Machine
BARBER: Hegedűverseny, Op. 14
PROKOFJEV: Rómeó és Júlia - részletek az I. és a II. szvitből

19:30 : Budapest
Pesti Vigadó

Baráth Emőke, Bakos Kornélia, Jónás Krisztina, Ducza Nóra, Kéringer László, Jekl László, Tomáš Šelc (ének)
Kodály Kórus Debrecen (karigazgató: Szabó Sipos Máté)
Savaria Barokk Zenekar korhű hangszereken
Vezényel: Németh Pál
HÄNDEL: SUSANNA oratórium HWV 66
18:00 : Siófok
Kálmán Imre Kulturális Központ, Siófoki református templom

Gesztesi-Tóth László (orgona), Mukk József (ének)
BACH: c-moll prelúdium és fúga BWV546
STRADELLA: Pieta Signore
BUXTEHUDE: Magnificat primi toni
HÄNDEL: F-dúr orgonaverseny Op.4. No.4.
HÄNDEL: Comfort ye Accompagnato és ária Messiás című operából
BIZET: Agnus Dei
MENDELSSOHN: A-dúr szonáta Op.65. No.3.

19:00 : Felsőőr
Messe Oberwart

"Kárpát-Haza OperaTúra"
LEHÁR: A víg özvegy

19:00 : Miskolc
Művészetek Háza

Roman Janál (ének)
Kassai Filharmonikus Zenekar
vezényel: Zbynek Müller
ALEXANDER MOYZES: Gömöri táncok ‒ szvit, Op.51
MUSZORGSZKIJ: A halál dalai és táncai
BOROGYIN: II. szimfónia
A mai nap
született:
1685 • Georg Friedrich Händel, zeneszerző († 1759)
1927 • Régine Crespin, énekes († 2007)
1929 • Vujicsics Tihamér, zeneszerző, népzenekutató († 1975)
elhunyt:
1704 • Georg Muffat, zeneszerző (sz. 1653)
1931 • Nellie Melba, énekes (sz. 1861)
1934 • Edward Elgar, zeneszerző (sz. 1857)