vissza a cimoldalra
2018-08-21
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61026)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Társművészetek (1268)
Momus társalgó (6348)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4053)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11286)
A csapos közbeszól (95)

Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2841)
Operett, mint színpadi műfaj (3661)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (761)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1466)
Franz Schmidt (3168)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1000)
Élő közvetítések (7357)
High Fidelity - beállt a jégkorszak? (545)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4331)
Beethovenről - mélyebben (682)
Kolonits Klára (1075)
Jules Massenet ! Ki ismeri ? (303)
Wagner (2609)
Opernglas, avagy operai távcső... (20130)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6684)
Pantheon (2248)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

9225   Robesz • előzmény9220 2018-04-23 22:32:19

Szerencsére van aki le meri írni a rideg valóságot!! Köszönet érte!

9220   parampampoli 2018-04-23 20:11:29

ÁLARCOSBÁL PREMIER (2. rész)

A második szereposztás premierjén, mint az már lenni szokott, sikerült újabb, egyáltalán nem pozitív tapasztalatokra szert tennem a rendezés képtelenségeit illetően. Azt gondolom azonban, hogy erről tovább szót csépelni felesleges, mivel azzal már segíteni úgyse tudunk rajta, és valójában nem is érdemel több szót. Annál inkább érdemel a produkció zenei megvalósítása, mert míg az első szereposztás összességében stabilan jó színvonalat mutatott, a másodikkal néhány alakítást leszámítva, igen súlyos problémák mutatkoztak. Ha röviden kellene megfogalmaznom a véleményem, azt mondhatnám, hogy a két előadás közt szakadéknyi a különbség.

Mindkét előadás karmestere Michelangelo Mazza, aki nevének jelentésével ellentétben („buzogány”), a premieren nem emlékeztetett a középkori harci eszköz rettentő erejére. Az Álarcosbál nyitányának legelején, a háromszori pizzicatók alapján már általában kb. sejthető, hogy a dirigenstől mire számítson az ember egész este. A premieren nem csak ezek, de az utána következő első, a nyitókórust megelőlegező dallam is igen sápadtan, vérszegényen hangzott fel. Az utána következő, ellenpontozó részek is egymástól igen eltérő intenzitással szóltak, és ez a kettősség Mazza egész dirigálásán végigvonult. Jól megragadott részek váltakoztak hirtelen lelassuló, energiaszegény egységekkel. Nem találtam megfelelőnek az áriák kíséretét, különösen ott nem, ahol a zenekarnak majdnem egyenrangú szerepe van a szólista részeit összekötő dallamokban.  Legjobban érzékelhető volt ez Renato III. felvonásbeli áriájában, ahol a zenekarnak ugyanolyan intenzitással kell megszólaltatni a csalódás fájdalmát és indulatát, mint az énekszólamnak.

A második előadáson azonban Mazzát mintha kicserélték volna, de nem csak őt, hanem zenekarát is. Az első hangtól kezdve lendületesen, differenciált színekkel, izgalmasan muzsikáltak. Hasonló változást tapasztaltam a kórus teljesítményében is (karigazgató: Csiki Gábor): ők ugyan a premieren is jók voltak, de a saját szokásos, kiváló színvonalukat valójában a második estén mutatták meg. Ebből arra következtetek, hogy a premier előtt érdemes lett volna még többet próbálni, mert az mégsem járja, hogy egy premier funkcionáljon egy új produkció főpróbájaként. A magam részéről kíváncsian várom, hová és milyen irányba fejlődik karmesteri szempontból az előadás, fájlalva, hogy Mazza épp akkor került jó formába, mikor az elsővel összehasonlíthatatlan énekesi gárdát vezényelt.

Zeneileg egyetlen momentumot szeretnék kiemelni, amely mindkét estén elégedetlenségre adott okot, ez pedig az opera fináléja. Gustavo megbocsátó szavai után a concertatót a kotta szerint „ppp” és „sottovoce estramamente”(extrémen halkan) kell indítani. Enélkül az a hatalmas crescendo, amit Verdi elképzelt, és néhány felvételen néhány karmester olyan torokszorítóan interpretált, egyszerűen nem jön létre. Mazza az indításban nem fogja vissza eléggé az apparátust, és Amelia első magas Bé-jét sem képes, sajnos, egyik szoprán sem pianissimo intonálni, hogy utána a magas C lehessen a valódi dinamikai csúcspont. Így a finálé egyik este sem érte el azt a hatást, amelyet a kottában elrendeltek megvalósítása esetén el tudna érni.

Fekete Attila éneklését hallgatva mindig Gruberova jut eszembe, aki tenorpartnerének, mikor az első hangtól az utolsóig rekedtre ordította magát, csak annyit mondott: „Peter! Technika!” Riccardo szerepe egyébként nagyszerűen passzol Fekete hangjához, de sajnos bizonyos részekben, amelyek ezt a szólamot a legnehezebbek egyikévé teszi, technikailag nem áll a helyzet magaslatán. Nagy, sötét, baritonális hangon indít, hibátlan első áriával, majd onnan az Ulrica kép végig fokozatosan veszít erejéből és biztonságából is. Mélypontját a Tengerészballada általános intonációs zavaraiban és egy intonációs krachjában, majd a Kacagókvintett zárórészében érte el, ahol egyenesen hang nélkül maradt. A második felvonástól érdekes módon új erőre kapott, és onnan tulajdonképpen az előadás végéig jó teljesítményt nyújtott.

Hogy mit jelent egy operában az, hogy egy énekes, mint Fekete, a szerephez megfelelő volumenre képes, a második este vendégtenorját hallgatva derül ki. Mikhailo Malafii kellemes hangon, megbízható, kicsit szlávos technikával, de végig üzembiztosan énekelte az egyébként nem neki való szerepet. Harminc évvel ezelőtti orosz kollegáját, Alekszander Fegyint juttatta eszembe, aki kiváló Faustot és Mantuai herceget énekelt nálunk. Malafiit is szívesen hallanám ezekben a szerepekben, vagy Alfrédként a Traviatában -- Gustavo azonban más fach: ez Manrico és Alvaro rokona, amelyben hiába az énekesi kultúra, ha a darab szinte teljes egészében elég súlyos volumenproblémák mutatkoznak.

Nem mutatkoznak volumenproblémák Amelia két megszemélyesítőjének esetében. Sümegi Eszter kellemes meglepetés volt: sokkal jobb, mint vártam és sokkal jobb, mint ugyanebben a szerepben volt tizenhárom éve. Jobb, mint legutóbbi Aidáiban, és sokkal jobb, mint pár héttel ezelőtti bosszantóan alkalmatlan Liújában. Azon lehet vitatkozni, hogy valaki pont ilyen hangon képzeli-e a drámai Verdi-szoprán szerepek egyik legszebbikének szólamát. Én nem, mert Sümegi hangja messze nem egy minden regiszterben egyforma teltséggel, gömbölyűen és áradóan megszólaló olaszos színű matéria. Magas regisztere sokszor túlvibrált és elvékonyodik, de ezzel a hanganyaggal is színvonalasan, váltótársnőjével összehasonlítva kiemelkedő színvonalon énekli el a szólamot. A pianók hiánya továbbra is egyértelmű, viszont továbbra is profi módon él a piano tónusú, pianónak tűnő énekléssel, amelynek köszönhetően jogosan igen nagy sikert aratott a III. felvonás áriájával, valóban kiemelkedő énekes produkciót bemutatva.

Rálik Szilvia hangja sajnos mindenben alkalmatlan erre a szerepre. Hangja nélkülöz minden teltséget, gömbölyűséget, énektechnikája pedig, amely megfelelő Elektra vagy Brünnhilde éles kiáltásaira, még Abigél harci őrjöngésére is, ettől a szólamtól teljesen idegenek. Volumenproblémái, igaz, egyáltalán nincsenek, de ez az a hang és hangadás, amely jobb lenne, ha inkább kevésbé hallatszana. A konstans, minden fekvésben és dinamikában kellemetlen vibrato valóban próbára teszi a néző hallószerveit, de az előadás végére már az agyi hallóközpontot is. Amelia helyett sokkal jobb lenne, ha inkább Oszkárral próbálkozna, ez a világos és éles szín sokkal jobban érvényesülhetne az apród szólamában.

Különösen ebben a produkcióban el is kelne egy jó Oszkár, mert sajnos az apród ziccer szerepe az előadás gyenge pontja. Szemere Zitának korábban hallott Papagenája és Zerlinája alapján ideális szerepe lehetett volna, azonban a Melindákkal lefárasztott középregiszterben alig hallatszik, csak a magas fekvésben fénylik fel úgy, ahogy kellene. A második estén az előadásból sajnos Oszkár mint olyan kimaradt. A színpadon ugrabugrál ugyan egy sárga kabátos leányka, de sajnos hallatszani egyáltalán nem hallatszik. Ha pedig egy-egy hangra mégis, mint például a Kacagókvintett gyönyörű dallamának magas C-jén, olyan csúnya hangot hallatva, melyet profi énekestől tényleg ritkán hallani színházban. (Hírlik, hogy Covacinschi Yolanda már a májusi próbaéneklésen így énekelte Oszkárt, és mindenki azt várta, ária közepén leállítják, ahogy az egykor próbaénekléseken szokás volt. Nem tették, helyette megvették nekünk Oszkárnak…. Valamikor azt hittem, hogy a koloratúr fachban Gábor Artemisznél kisebb hangot soha az életben nem fogok hallani. Tévedtem: most hallottam.

Amennyire gyenge pontja az előadásoknak Oszkár, olyan erős Ulrica. Fodor Bernadette-et először hallottam színpadon, eddig csak két koncerten volt hozzá szerencsém. Kiegyenlített hangon, a magas regiszterben különösen nagy biztonsággal, a mély regiszterben a szokásos Ulrikákhoz képest kevésbé sötét színnel énekelt. Nagyon tehetséges és még fiatal énekesnő, akinek az évek bizonyára meghozzák majd azt a pluszt is, amely a másik Ulrikát, a Wiedemann Bernadettét olyan élményszerűvé teszi. Pontosan húsz évvel ezelőtt, a Saccani vezényelte előadás jósnője volt nagy kiugrása, amely óta mindenki számon tartja. Most, két évtized elteltével, meg tudta ismételni akkori sikerét. A hang, a közelmúltban olykor tapasztaltaktól eltérően, most mindenben engedelmeskedett, kitűnő formában, a regiszterek között törést nem mutatva énekelt. Ami azonban a hangi produkción kívül benne van ebben az alakításban, az valójában szavakkal alig leírható. A személyiség súlya, kisugárzása, az a delejes erő, amely a nézőt arra kényszeríti, hogy még mielőtt megszólalna, már rá kell figyelni, és utána is töretlenül. Teljes egészében uralta a második képet, óriási sikert aratva. Egymaga zsebre vágta és hazavitte a második premier sikerét, megérdemelten.

Mint az előadás rendezésének elemzésekor jeleztem, a rendezés legjobban félreértett figurája a titkárból udvari piktorrá degradált Renato. Az első szereposztásban Alexandru Agache, a szerep nemzetközi klasszisa kapta a feladatot, és mint már nem először történik, leckét ad mindenkinek a Verdi-stílusból, a legato-éneklésből. Ő valóban tudja és érti, amit énekel, ami önmagában nem lenne érték, itt azonban, a sok rémes olasz akcentussal éneklő kollega között ritkaságnak tűnik fel. A hang színe, a minden regiszterben homogén matéria, a technikai biztonság Agache esetében evidencia, feltűnő ezeken kívül, hogy milyen művészi alázattal valósítja meg a figurának és énekesnek egyaránt előnytelen rendezői elemeket is. Feltételezem, hogy mindent úgy, ahogy azt a rendező kérte.

A másik Renato, Molnár Levente teljes ellentéte Agachének. A hang merőben alkalmatlan a szólamra, minden fekvésben mozog, a magas regisztere korlátozott, már az első ária első F-jén zátonyra fut, hogy utána is minden hang „e” felett hátul, a torokban kössön ki.  Intonációja bizonytalan, folyamatosan, a felső- és a felső középfekvésben gyakran disztonál, a Verdi-stílust, a legatót még hírből sem ismeri. Technikai gondján a Domingótól ellesett trükkel próbál segíteni, állandóan az orrába fúj, de rajta sajnos ez sem segít. A III. felvonás szobajelenete az énekesi mélypont. Közismert, hogy ha az énekesnek az énekkel gondja van, vége van a játéknak is. Mivel ott Molnárnak a szólam áthághatatlan akadályt jelent, önmagához képest játékban ugyan visszafogottabb, de hiába: életemben a nagyáriát rosszabb előadásban nem hallottam.

És bár egy énekes produkciójában az éneklés erényei vagy problémái a meghatározók, Molnár esetében fő gond a színészi alakítás. Egyáltalán nem azt a figurát játssza, amelyet az első estén láttam. Egy Figaróba oltott Rigoletto-paródiát ad elő, kacsázó mozgással, buffó elemekkel, mindent eltúlozva. Mint csepp a tengerben észlelhető ez Renato első megjelenésekor. A rendező elég ostoba ötleteként festőállványát tolva, a távozó udvaroncok között furakodva érkezik a színre Agache, a férfikórus ellenérző gesztusaival kísérve. Molnár ehelyett egyenesen földre esik, mintha Rigoletto lenne az első felvonásban, az egyik udvaronc meg is csapkodja, mint egyes rendezésekben a bohóc púpját szokásos. Darab és figuraidegen színpadi akció. Meggyőződésem, hogy Molnár magát színpadi zseninek gondolja, aki mindent tud, és akinek mindent szabad. És tényleg: hagyják neki ezeket a színpadi képtelenségeket, ezt a műtől és komoly színháztól idegen ripacsériát. Pedig nem támogatni kellene, hanem tűzzel-vassal irtani. (Életemben először Molnárt egy visszafogott, takarékos mozgású, gesztusaiban és reakcióiban átgondolt Sharpless alakítás kapcsán méltattam, akkori eszköztára mindenben eltért a maitól. Valószínűsítem, hogy hangi problémáinak feltűnésével váltott irányt, és kompenzálva ment el egy tűrhetetlen és vállalhatatlan felé. Nekem úgy tűnik: visszafordíthatatlanul.)

A négy összeesküvő jól teljesíti feladatát, különösen az első szereposztás két basszusa, Cser Krisztián és Cserhalmi Ferenc csillogtatnak jelentős hangi erényeket, sötét színekkel ellensúlyozzák figurájuk rendezői értelmezésének olykor vígjátéki jellegét. Gábor Géza és Kőrösi András szolidabb produkciót nyújtanak hangban, viszont játékban közelebb állnak a Verdi által elképzelt két intrikushoz.

Mindkét szereposztásban megoldatlan, súlytalan Silvano szólama. A szerepet egykor ígéretes fiatal basszbaritonok énekelték, az opera video- és lemezfelvételeinek baritonjai ma Pesten nyugodtan Renatók lehetnének második szereposztásban. Füle Máté és Erdős Attila énekléséről ez a legjobb akarattal se mondható el: az egyik mindenkori gyenge hangján énekel, a másik próbálkozik ugyan azzal a színpadi tehetséggel, melyet az Operettszínház Kékszakálljában egyértelművé tett, de hangi értelemben teljesen eredménytelenül. Verdi még kis szerepben sem az ő világa.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1933 • Janet Baker, énekes