vissza a cimoldalra
2018-07-20
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (60965)
Momus társalgó (6347)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4053)
Társművészetek (1259)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Haladjunk tovább... (213)
Kedvenc előadók (2821)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2277)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11286)
A csapos közbeszól (95)

Operett, mint színpadi műfaj (3641)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2808)
Kimernya? (2729)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (744)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (942)
A díjakról általában (1029)
Gaetano Donizetti (948)
Élő közvetítések (7303)
Udvardy Tibor (190)
Erkel Színház (9443)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1442)
Franz Schmidt (3155)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (950)
Marton Éva (745)
Verdi-felvételek (539)
Balett-, és Táncművészet (5529)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

9211   david28 • előzmény9205 2018-04-23 13:39:40

rendezéssel kapcsolatban egyetértek, ugyanezek voltak a problémáim, én azonban szeretem ezt az operát, végig izzik az egész és nagyon kifejező a zene. Mivel nem verista opera, nem feltétlen kell benne keresni a realista karakter-kidolgozást, én azonban azt gondolom, hogy jó színészi játékkal és értő rendezéssel ezeket is meg lehet jeleníteni, a zene mélysége az egész opera katartikus, feszült sötétsége abszolút lehetővé teszik ezt. Az énekesekkel kapcsolatban eltér a vélemény.

Én pont Sümegit éreztem eleinte erre a szerepre kevésnek, a hangja nem drámai szoprán, mondjuk hogy spinto, de akkor is inkább erősen a lírai felé mozdulva és nála pl pont a mély regiszterrel volt bajom, pláne hallva (az akkor még szerintem szintén inkább spinto) Lukács Gyöngyi Ameliáját... a harmadik felvonása mondjuk, hogy meggyőzött. A karakterformálása is kevés volt nekem, ahogy Fekete Attiláé is, aki néha tényleg túlzottan bömböl, de azt gondolom, hogy ebben a rendezésben minden szereplő egy kicsit gúzsba volt kötve és nem tudtak kibontakozni se az egyéni, se közös jelenetekben, így maradtak a jól bevált, begyakorolt biztonsági bravúrok.

Szemere Zita nem nagy hang, de kiválóan hozta a karaktert, nekem adott pluszt az alakítása. Agache akkorát énekelt, hogy a ház leszakadt, szerintem is jó, hogy van egy ilyen drámai baritonunk, hozzátéve, hogy a lírai baritonok és a baritenorok között is van jó énekes, őket sem kell leértékelni. A drámai hangnak mások az erősségei mint a lírai hangoknak, ennyi.

Fodor Bernadett mély regisztere nagyon is jól szólt, ő egy drámai mezzo, nem alt és pont eléggé sötét a hangja így is, csak szerintem megszokhattad, hogy sok énekesnő ráerősít meg sötétít a mellhangoknál, ez azonban csak annak áll jól, akinek van egy Obraztsova, Barlay vagy Deniece Graves típusú már majdnem altos, erős mellhangja, a többieknél "gurgulázásnak" hathat, így nagyon is jó volt, hogy Fodor Bernadett a természetes hangján énekelt, épp elég robosztus és sötét az úgy is.

9205   IVA • előzmény9201 2018-04-23 06:57:33

Az álarcosbál (felújítás premierje) – 2018. április 21.

Nem kedvenc operám Az álarcosbál – ez rövid és pontos vallomásom. Nem örültem az előfüggönynek, aztán nem örültem a szcenírozott előjátéknak.
Előzetes értesülésekből számítottam Giuseppe Palella rendkívül igényes és különleges jelmezeire. Tiziano Santi díszletében a háttérfalak egyszerűsége, színárnyalatai tetszettek. Igen távol ültem a színpadtól, ahol a jelmezek mívessége, számos apró részlete nem érvényesül, de a teljes látvány festőisége annál inkább. Képgalériát szívesen nézegetnék az előadásról – gondoltam magamban –, működésében és értelmezési feladatként azonban rémálomnak bizonyult az egész előadás.
Ahogy lejjebb írtam, mindazzal, amit Parampampoli fórumtárs részletesen leírt Fabio Ceresa rendezéséről, tökéletesen egyetértek. Nem látom értelmét, hogy ismételjem más szavakkal, legfeljebb néhány gondolatom kifejtésének nem állhatok ellen.
Nem kedvenc Verdi-operám Az álarcosbál, mint írtam, és ahogy ment előre az előadás, már-már azon kaptam magam, hogy nem is szeretem. Persze azért láttam és hallgattam már szokszor. Megnéztem a felújításokat, új betanulásokat és beállásokat, vendégművészek fellépését, és valamikor, időnként csak azért, hogy Sudlik Máriát lássam-halljam egyik legjobb szerepében. Neki könnyebben elnéztem, hogy a darab hősnője (számomra főszereplője, hiszen ő a drámai szoprán) mennyire buta nő.
Ezen a premieren azért nem szerettem a darabot, mert mentek egymás után az áriák, együttesek, amelyek Verdit, a nagy mestert – ám nem a biztos ízlésű művész-zsenit – igazolják, de sehogyan sem akar létrejönni a dráma. A zenei dráma sem, de ami a színpadon folyik, az állandó hiperaktivitás, az ötletkavalkád, számomra nem is színház. Még csak nem is rossz színház. Hogyan higgyem el, hogy a színpadon egyes személyek nem vesznek észre dolgokat, amikor és a karzat távolából látom azokat?
Legborzalmasabbnak persze (hogyan fejezzem ki magam, hogy ne is pazaroljam a magam szavait?) az „akasztófadombos cuccot” találtam. Biztosan nem csak egyféle megoldás létezik ennek a jelenetsornak a megrendezésére, amelynek jellemzője egy félelmetes helyszín éjfél tájában, ahol egy különben is feldúlt lelkiállapotú nő vívódik a veszélyekkel és az önmagától való félelemmel. Aztán a szerelmespár. Hol marad ezeknek a jeleneteknek az intimitása és feszültsége, ha ezúttal nem egyedül vannak?
Olyan fazonú ágyak sokaságát látjuk a színpadon, amilyen a királyé volt az elején (már ott sem tetszett). Szabadban levő hajléktalan-telepre tippeltem, amelyben ágyakat adnak ki pároknak. Még szerencse, hogy az ópiumbarlang-jelleg már nem jutott el látóidegeimig és felfogó képességemig. Csupán az, hogy Amelia milyen otthonosan veti le cipőjét és telepszik be az egyik ágyba. Milyen zavartalanul, gátlástalanul énekli el kettősét Richard gróffal Gustavo királlyal. És ezek után még arra számít, hogy ártatlannak, tisztának fogják hinni…
Ezt a rendezői ötletet csak egyféleképpen tudnám értelmezni. Ulrica tisztességes pszichiáterként az javasolta Ameliának, hogy a király iránti szerelmét vigye a lepedő síkjára. Van precedens arra, hogy a plátói szerelem a testivé válásban, kivált nem kellően kulturált körülmények közt, csalódást hoz és elhal.
Az operatörténet tárgya, hogy Az álarcosbál meséjéből mi történt meg valójában, és mi az, amit Scribe, majd a librettisták adtak hozzá, hogy a romantikus opera fő tárgya mégiscsak a szerelem legyen. Annyi bizonyos, hogy a címadó álarcosbál a történetben arra szolgál, hogy a királygyilkosság, illetve a három főhős tragédiája egy oldott, látványos, mozgalmas képben történjék, dramaturgiai ellenpontozással. Valójában ebben a jelenetben kezdtem volna átadni magam a darabnak, bejutni végre a(z itt már zseni) Verdi bűvkörébe, amikor a színpadon megtörtént a bálterem-leválasztás, vagy minek nevezzem, a politikai és szerelemféltési gyilkosság zavaros kamarajelenetté silányítása.

Amikor a Gustavót alakító Fekete Attila énekelni kezdett, az volt az érzetem, hogy mikroporttal dolgozik. Ez persze nyilván érzéki csalódás, és dicsérheti az Erkel Színház kiváló akusztikáját is. Lehet, hogy örülni kellene annak, hogy végre vagy egy ilyen kétségtelenül nagy tenorhangunk, de sajnos minél nagyobb, annál kevésbé sikerül megbarátkoznom vele. Hajlamosabb vagyok a barátkozásra Alexandru Agache baritonjával, de túlságosan azzal sem boldogulok. A „svédsándoros” hangadástól sosem ájultam el (talán csak Faragó András éneklésében szerettem), Agache szép színű hangjának képzésében számomra van valami nyerseség.
A Sümegi Eszteré viszont egyik kedvenc hangom, számomra csaknem tökéletesen énekelte Amelia szólamát. A pianókat a nagy szerelmi duettben és a fináléban – ennek az előadásnak az egészében – könnyen elengedem. Ha valamit mégis hiányolok, az a vokális alakítás nagy formátuma. (Az OSZMI hiányos adattárában meglepődve láttam, hogy Sümegi már 1992-ben énekelte Amelia szerepét Győrött.)
Noha szerettem Komlóssy Erzsébet és az ebben a szerepben excelláló Szirmay Márta Ulricáját is, úgy tűnik, az az elvárásom, amelyet Tiszay Magda utolérhetetlen lemezfelvétele támaszt, sosem teljesülhet. Fodor Bernadett hangján is működik a szólam, de nem kellő fénnyel, a mély regiszterben még kevesebbel, és kisebb erővel is. Szemere Zita éneklésével és színpadi létével is nehezen barátkozom, Oscar-alakítása nem jelent ebben mérföldkövet.
Az est érzéki örömét az összeesküvők, Samuel és Tom, illetve Horn és Ribbing alakítói, Cser Krisztián és Cserhalmi Ferenc éneklése nyújtotta.
Nem vagyok elkeseredve, amiért a másik szereposztás elődására nem törtem magam jegyért, és most már hiába is törném. Valószínűnek tartom, hogy Az álarcosbál 2019. júniusi előadása sem az az alkalom lesz, amikor egyúttal az újjászületett Operaházban szeretnék gyönyörködni.

9201   IVA • előzmény9198 2018-04-22 21:54:07

„Egy városszéli opiumbarlanggal kevert kupleráj” – Mivel én az erkély utolsó előtti sorából nem láttam tisztán minden történést, a helyszínt városszéli hajléktalantelepen működtetett kuplerájnak véltem.
Ezt az apró eltérést leszámítva minden gondolatod minden szavával tökéletesen egyetértek, kedves Parampampoli. (Sajnos!) Nem is tudom, mi a tehetségtelenség alattomosabb megnyilvánulása: ha lila gőzös „korszerű értelmezésbe” rejtik, vagy ha a közönség (a mélyen lenézett közönség) kedvére képzelt, igényes látványba csomagolják.

9198   parampampoli 2018-04-22 13:20:54

ÁLARCOSBÁL PREMIER (1. rész)

Van Gálvölgyinek egy remek jelenete: öreg, reszketős bácsi áll a hentes pult előtt, párizsit akar venni. Az eladó kérdezi: milyet parancsol? Mert van ilyen meg olyan ízű. Hát PÁRIZSI ÍZŰ PÁRIZSIT –feleli. És hiába kínálnak neki akármit, ő párizsi ízű párizsit szeretne. Valahogy így van ezzel az operaközönség is: opera szerű operát szeretne látni. „Előadás ízű előadást.”

Megjósolom, hogy épp ezen okból ennek az Álarcosbálnak jelentős közönségsikere lesz, ahogy a tegnapi premieren is, de az egykori nagy premierekhez képest hatalmas, többszöri függöny előtti meghajlásos sikert  nem aratott. A siker elsődleges oka éppen az, hogy az előadás egészen úgy néz ki, mint egy operaelőadás: gyönyörű jelmezek és díszletek lepik meg az ilyen stílusú előadásoktól már elszokott nézőt. Ilyen értelemben ez a produkció, és abban benne ill. külön a rendezés nem olyan inzultus Verdi operája, zenéje és szelleme iránt, mint volt Galgóczy Trubadúrja vagy Anger Traviatája – sokkal ravaszabbul, kevésbé nyilvánvalóan, de nem kevésbé felháborítóan rejti el merényleteit a szerző iránt egyrészt, önnön tehetségtelenségét és alkalmatlanságát másrészt.

Amikor felmegy a függöny, Krisztus levételét ábrázoló hatalmas festmény tűnik fel, végig megtartva előfüggöny szerepét. Kérdés ebből következően: MIÉRT? Mi köze van Krisztus képének az Álarcosbál merőben politikai történetéhez, amely a III. Gusztáv svéd király elleni merénylet történetét dolgozza fel, egy, a valóságban nem létező, szerelmi szállal megspékelve. Reméltem, hogy a szimbólum értelme az előadás végére kiderül.

Mi a baja ennek a rendezésnek tulajdonképpen? Az, hogy az ifjú olasz rendező, Fabio Ceresa, aki a hírek szerint valami rendezői versenyen első díjat nyert egy modern opera rendezésével, semmit nem tudott kezdeni Verdi remekművével. (Jelena Obrazcova mondta egy interjúban, hogy a rendezők azért duzzasztják fel a színházak műsorát modern darabokkal, mert senki se tudja, hogy kell rendezni, senki nem ismeri azokat, így a „tehetséges” rendező nyeregben érzi magát.) Az álarcosbált azonban ismerik, ismerjük páran, így elég egyértelmű, hogy a rendező a világon semmit nem értett meg sem a történetéből, sem a benne megfogalmazott férfibarátság, sem a szerelmi háromszög drámájából. Megkockáztatom: gyakran olyan, mintha a szöveget magát sem értené, ami azért furcsa, mert egy olasz rendezőtől annyit minimum elvárhatnánk, hogy értsen olaszul. Erre a legjobb példa az első felvonás, amelyben Oscar bejelenti a király érkezését („S’avanza il Ré!”), aki amúgy első perctől a színpadon van, és nem ő vonul be a rá várakozó udvaroncok közé, hanem azok az ő hálószobájába. (!) A nyitányban először, majd többször megjelenő álarcos fekete és fehér angyal, amely megelőlegezi Gustavo tragikus sorsát, érdekes motívum lenne, kár, hogy nem eredeti. Az 1984-es genfi Álarcosbálban ugyanez a megoldás már előkerült, igaz, ott sokkal jobban és érthetőbben, hatásosabban, bár kevésbé szájbarágósan kidolgozva. Egyébként Ceresa és szcenikai munkatársai nagyon jól ismerhetik a genfi produkciót, az első és harmadik felvonás színpadképe szinte egy az egyben azt másolja.

Gustavo szobájában egyébként érdekes dolgok történnek ezek után is: például Oscar lerántja a főbíró parókáját. Ez szintén nem új ötlet, más produkcióban is többször láttam már, az azonban teljesen új és nagyon „eredeti”, hogy Oscar és apródtársai ezek után a főbírót a király baldachinos ágyába is bedöntik. Ennek megítélésére előbb ajánlom elgondolkozni annak valószerűségén, hogy bárki bárkit is megforgat egy király ágyában, annak jelenlétében.

Az ilyen és hasonló „kiváló” ötletekkel percenként bombázza rendezőnk a művet és a közönséget, ezek számbavételére nincs se kedvem, se időm. Aki akarja, menjen, és nézze meg az előadást. Konklúzióm mindezekből az, hogy a rendezőnek csak saját képtelen (társalgásban idiótának nevezem őket) ötleteit rendezte meg, ahelyett, hogy a szereplők kapcsolatrendszerét dolgozta volna fel, előbb agyban, aztán a színpadon. (Ez évek, sőt évtizedek óta hiányossága a modern rendezéseknek, és le kell szögeznem, hogy bár általában nem vagyok Anger rendezéseinek nagy barátja, az ő Köpeny-rendezése volt hosszú évek óta szinte az egyetlen kivétel.) Erre azonban ifjú olasz titánunknak már nem maradt ideje, energiája, de gyanítom, szándéka se igen volt rá. Neki a fontos az volt, hogy minden áriát, duettet, tercettet vagy ennél nagyobb együttest szétmozgasson, lehetőleg azzal a szemponttal, hogy a közönség még véletlenül se figyeljen arra, ami az operában egyedül fontos: az énekesre. Tulajdonképpen nem kegyelmezett senkinek: ugyanúgy szétveri Gustavo Tengerészdalát, mint az utána következő Kacagókvintettet, azzal, hogy Ulrica tribünjét kétszer átvonszoltatja a színen, mint Amelia áriáját, akit alatta három kínai hölgyemény (a Turandot két szolgálólánya barátnéjával kimenőn van egy másik operaházból ??) vetkőztetni kezd. Még szerencse, hogy a kalap, a köpeny és a cipő után a folyamatnak vége szakadt, így a valóban pikáns részektől már megkíméltek mindannyiunkat.

Az első és a harmadik felvonás „csak” ilyen értelemben fatális és darabidegen melléfogás, a második felvonás azonban több ennél: ha enyhén akarok fogalmazni illogikus idiotizmus, ha szigorúbban, botrány és aljas pofon Verdinek. Hogy a mű egészében sem érintette meg Ceresát, hogy nem értett meg belőle semmit, az az eddigiek alapján is kb. világos volt, de a 2. felvonás megoldása teljes egészében döbbenetes, felfoghatatlan, és a maga nemében undorító. Az Akasztófák dombja a város szélén, ahova Ulrica a varázserejű füvekért küldi Ameliát nem más, mint egy városszéli opiumbarlanggal kevert kupleráj. (Fű – fű, gondolhatta a rendező.) Itt találkozik Amelia és Gustavo, hogy az operairodalom legcsodálatosabb szerelmi kettősét, a tiszta és nemes szerelem talán leggyönyörűbb zenei megfogalmazását egy baldachinos ágyban, ópiumpipát szippantgatva énekeljék és játsszák el. Nem is akarnám ezt tovább magyarázni: oly abszurd és gusztustalan, minden ihletet és nemességet elpusztító, lemészároló kép, hogy tényleg azt kell mondanom, amit egy címlapos kritikában nem írnék le, de itt igen, hogy Fabio Ceresa ezek után azt érdemelné, hogy valaki úgy ülepen rúgja, hogy repüljön, mint a győzelmi zászló.

A szerelmi szál valódi kidolgozottságánál még nagyobb hiányosság a másik alapkonfliktus: Renato dupla csalódása, barátjában és feleségében egyaránt. Renato figurája egyébként teljesen hidegen hagyta a rendezőt, azon az egyetlen ötleten kívül, hogy ebben a rendezésben nem titkára, hanem udvari festője Gustavónak. Ezért az első áriát, a férfi barátság gyönyörű zenei megfogalmazását egy portrét festegetve kell énekelnie, a zenével és a szöveggel is teljes ellentétben. Nincs megkomponálva, a megfelelő hangsúllyal az Ulricához érkező Renato megjelenése se, és általában a rendező mindent elkövet, hogy a bariton főszerelő ki ne tudjon emelkedni a tömegből. A második felvonás záró együttesében, amelyben egyértelműen Renato a főszereplő, elzengve emberi tragédiáját, a rendező egy sámlira ülteti, miközben a kórus és a két összeesküvő különféle bohózati jeleneteket ad elő mögötte és körülötte. A szobajelenetben a három részes nagyária első harmadában („Alzati!”) a földre ülteti, Amelia pamlaga mögé, a középső részben („Eri tu..”) egy festmény mögé állítja, jó hátra, hogy a szólam lehetőleg ne érvényesüljön. Csak a harmadik részben („O dolcezze perdute”) jön előre, hogy végül a közönség azt kaphassa, amiért jött: Verdi dallamát pazar megszólaltatásban. Tulajdonképpen nagy szerencse, hogy Agache a szereppel való évtizedes kapcsolata okán álmából felébresztve is képes arra, hogy Renatót eljátssza és megszólaltassa, így bármennyire is megtett a rendező mindent, hogy ez ne sikerüljön neki: sikerült.

A teljesen kidolgozatlan jelenetek közé tartozik a sorshúzás jelenete. A szöveg szerint a három nevet egy urnába teszik, amelyik itt és most egy szűkszájú váza. Ebből senki csipesz nélkül ki nem tudna húzni semmit. Elmarad a zeneileg is, dramaturgiailag is oly tökéletesen megkomponált jelenet, a cédula kihúzása, átnyújtása, felolvasása, a zenébe írt hatalmas szünetekkel, melyek alatt a nézők lélegzetüket visszafojtva várják az eredményt. Teljes képtelenség az utolsó kép megoldása is. Gustavo nagyáriája alatt az apródok ki-bejárkálnak, majd alighogy feltárul a báli kép, pompás jelmezkollekcióval, nyílt színi tapsot aratva, ismét falak ereszkednek le, hogy Gustavót és Ameliát a király hálószobájába zárják, kettesben. Valaki, ha más nem, hát a karmester szólhatott volna a rendezőnek, hogy a zenében egyértelműen az van írva, hogy a találkozásnak a bál forgatagában kell megtörténni, ott kell egymásra találniuk, végig a báli zenével kísérve, és hogy éppen a fájdalmas báli zene fokozatos elhalkulása készíti elő a gyilkosság utáni haldoklási jelenetet.

Ami pedig ezt a gyilkossági jelenetet illeti: nos, az már maga a kabaré. Renato egyedül zavarja meg a szerelmesek találkozását, a történelmi hűségnek megfelelően pisztollyal, de nem süti el. Hosszú ideig Gustavo hasának szegezve tolja maga előtt, az hátrál fokozatosan, míg valaki a színfalak mögött el nem süt egy másik revolvert. Az egész oly komikus és groteszk, hogy nem csak én, hanem körülöttem jó néhányan is hangosan felröhögtek. És innen már hiába minden, mert ilyen előkészítés után nem hat a csodálatos finálé sem. Annál inkább sem, mert abszolúte nincs kidolgozva Renato lelkiismeretfurdalása, rádöbbenése tette teljes értelmetlenségére, miután elolvasta a Gustavo által átnyújtott papírt. Hiányzik, egyébként nem csak itt, hanem az egész darabból a király és Oscar apród bizalmas kapcsolatának megjelenítése, amely más rendezésekben oly emberi és megrendítő módon kulminál a búcsú pillanatában. Hogy itt, éppen ebben a csodálatos fináléban sem állt a helyzet magaslatán a karmester, már a dolog zenei részéhez tartozik. Arról pedig majd holnap írok, miután ma megnéztem a második szereposztást is.

Addig maradjunk annyiban: az Operaház ismét elpuskázott egy nagy lehetőséget, hogy egy csodálatos, igazi közönség kedvenc operát megfelelő előadásban mutasson meg. Sok ostoba ötlet, távol Verditől, de olyan távol, mint Ég a Földtől. Sok hűhó semmiért.

Hogy mit keres az előfüggönyön Krisztus levétele a keresztről, arra a legkevésbé sem kaptunk magyarázatot.

 

 

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Hold utcai református templom

Karosi Bálint (orgona)
"J.S. Bach összes orgonaműve"
Lipcsei korálok
Komm, Heiliger Geist (Fantázia), BWV 651
Komm, Heiliger Geist, BWV 652
An Wasserflüssen Babylon, BWV 653
Schmücke dich, o liebe Seele, BWV 654
Herr Jesu Christ, dich zu uns wend (Trió), BWV 655
O Lamm Gottes unschuldig, BWV 656
Nun danket alle Gott, BWV 657
Von Gott will ich nicht lassen, BWV 658
Nun komm der Heiden Heiland, BWV 659
Nun komm der Heiden Heiland (Trió), BWV 660
Nun komm der Heiden Heiland, BWV 661
Allein Gott in der Höh sei Ehr, BWV 662
Allein Gott in der Höh sei Ehr, BWV 663
Allein Gott in der Höh sei Ehr (Trió), BWV 664
Jesus Christus, unser Heiland, BWV 665
Jesus Christus, unser Heiland, BWV 666
Komm, Gott Schöpfer, heiliger Geist, BWV 667

20:00 : Budapest
Szent István Bazilika

"Orgonaestek"
20:00 : Balatonfüred
Gyógy tér

OperaFüred – Zenekari operagála
A mai nap
született:
1927 • Michael Gielen, karmester