vissza a cimoldalra
2018-09-24
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4057)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61041)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Társművészetek (1268)
Momus társalgó (6348)
Milyen zenét hallgatsz most? (24997)
Kedvenc előadók (2821)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11288)
A csapos közbeszól (95)

Élő közvetítések (7405)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2891)
A nap képe (2095)
film és zene (189)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1068)
Kimernya? (2752)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4338)
Ilosfalvy Róbert (812)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1480)
Franz Schmidt (3183)
Palcsó Sándor (227)
Balett-, és Táncművészet (5550)
Momus-játék (5515)
Opernglas, avagy operai távcső... (20137)
Operett, mint színpadi műfaj (3700)
Pantheon (2260)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

9202   Beatrice • előzmény9199 2018-04-22 23:17:20

Fél füllel hallottam, hogy a ruhatáros hölgy azt mondja valakinek, hogy a szerszám valami nyeremény volt.

9199   takatsa • előzmény9198 2018-04-22 13:52:25

Kedves ppp,

sokmindenben igazad van (mint mindig), de kérlek, ne legyél ennyire mérges, ez az előadás azért mégis jobban emlékeztetett az opraelőadásokra, mint a mostani rendezések általában. És pl. a harmadik felvonás díszlete igazán szép volt.:)

Nagyon várom a beszámolód második részét, mert a lényeg azért mégiscsak az, amit a fül hall és nem az, amit a szem lát. Én sem értettem a nyitóképet, de azért megkérdezném, kinek a festménye ez, én az előadás alatt Cavaraggio-ra tippeltem, de biztosan nem az. Számomra volt egy másik talány is: a harmadik emeleti ruhatárban egy óriási ágvágó árválkodott a fogasra akasztva. Kiváncsian vártam, hogy kié lehet ez a szürrealista eszköz, és legnagyobb meglepetésemre egy apró, szemüveges néni tipegett érte az előadást követően. Számomra ez volt a legnagyobb meglepetés.

9198   parampampoli 2018-04-22 13:20:54

ÁLARCOSBÁL PREMIER (1. rész)

Van Gálvölgyinek egy remek jelenete: öreg, reszketős bácsi áll a hentes pult előtt, párizsit akar venni. Az eladó kérdezi: milyet parancsol? Mert van ilyen meg olyan ízű. Hát PÁRIZSI ÍZŰ PÁRIZSIT –feleli. És hiába kínálnak neki akármit, ő párizsi ízű párizsit szeretne. Valahogy így van ezzel az operaközönség is: opera szerű operát szeretne látni. „Előadás ízű előadást.”

Megjósolom, hogy épp ezen okból ennek az Álarcosbálnak jelentős közönségsikere lesz, ahogy a tegnapi premieren is, de az egykori nagy premierekhez képest hatalmas, többszöri függöny előtti meghajlásos sikert  nem aratott. A siker elsődleges oka éppen az, hogy az előadás egészen úgy néz ki, mint egy operaelőadás: gyönyörű jelmezek és díszletek lepik meg az ilyen stílusú előadásoktól már elszokott nézőt. Ilyen értelemben ez a produkció, és abban benne ill. külön a rendezés nem olyan inzultus Verdi operája, zenéje és szelleme iránt, mint volt Galgóczy Trubadúrja vagy Anger Traviatája – sokkal ravaszabbul, kevésbé nyilvánvalóan, de nem kevésbé felháborítóan rejti el merényleteit a szerző iránt egyrészt, önnön tehetségtelenségét és alkalmatlanságát másrészt.

Amikor felmegy a függöny, Krisztus levételét ábrázoló hatalmas festmény tűnik fel, végig megtartva előfüggöny szerepét. Kérdés ebből következően: MIÉRT? Mi köze van Krisztus képének az Álarcosbál merőben politikai történetéhez, amely a III. Gusztáv svéd király elleni merénylet történetét dolgozza fel, egy, a valóságban nem létező, szerelmi szállal megspékelve. Reméltem, hogy a szimbólum értelme az előadás végére kiderül.

Mi a baja ennek a rendezésnek tulajdonképpen? Az, hogy az ifjú olasz rendező, Fabio Ceresa, aki a hírek szerint valami rendezői versenyen első díjat nyert egy modern opera rendezésével, semmit nem tudott kezdeni Verdi remekművével. (Jelena Obrazcova mondta egy interjúban, hogy a rendezők azért duzzasztják fel a színházak műsorát modern darabokkal, mert senki se tudja, hogy kell rendezni, senki nem ismeri azokat, így a „tehetséges” rendező nyeregben érzi magát.) Az álarcosbált azonban ismerik, ismerjük páran, így elég egyértelmű, hogy a rendező a világon semmit nem értett meg sem a történetéből, sem a benne megfogalmazott férfibarátság, sem a szerelmi háromszög drámájából. Megkockáztatom: gyakran olyan, mintha a szöveget magát sem értené, ami azért furcsa, mert egy olasz rendezőtől annyit minimum elvárhatnánk, hogy értsen olaszul. Erre a legjobb példa az első felvonás, amelyben Oscar bejelenti a király érkezését („S’avanza il Ré!”), aki amúgy első perctől a színpadon van, és nem ő vonul be a rá várakozó udvaroncok közé, hanem azok az ő hálószobájába. (!) A nyitányban először, majd többször megjelenő álarcos fekete és fehér angyal, amely megelőlegezi Gustavo tragikus sorsát, érdekes motívum lenne, kár, hogy nem eredeti. Az 1984-es genfi Álarcosbálban ugyanez a megoldás már előkerült, igaz, ott sokkal jobban és érthetőbben, hatásosabban, bár kevésbé szájbarágósan kidolgozva. Egyébként Ceresa és szcenikai munkatársai nagyon jól ismerhetik a genfi produkciót, az első és harmadik felvonás színpadképe szinte egy az egyben azt másolja.

Gustavo szobájában egyébként érdekes dolgok történnek ezek után is: például Oscar lerántja a főbíró parókáját. Ez szintén nem új ötlet, más produkcióban is többször láttam már, az azonban teljesen új és nagyon „eredeti”, hogy Oscar és apródtársai ezek után a főbírót a király baldachinos ágyába is bedöntik. Ennek megítélésére előbb ajánlom elgondolkozni annak valószerűségén, hogy bárki bárkit is megforgat egy király ágyában, annak jelenlétében.

Az ilyen és hasonló „kiváló” ötletekkel percenként bombázza rendezőnk a művet és a közönséget, ezek számbavételére nincs se kedvem, se időm. Aki akarja, menjen, és nézze meg az előadást. Konklúzióm mindezekből az, hogy a rendezőnek csak saját képtelen (társalgásban idiótának nevezem őket) ötleteit rendezte meg, ahelyett, hogy a szereplők kapcsolatrendszerét dolgozta volna fel, előbb agyban, aztán a színpadon. (Ez évek, sőt évtizedek óta hiányossága a modern rendezéseknek, és le kell szögeznem, hogy bár általában nem vagyok Anger rendezéseinek nagy barátja, az ő Köpeny-rendezése volt hosszú évek óta szinte az egyetlen kivétel.) Erre azonban ifjú olasz titánunknak már nem maradt ideje, energiája, de gyanítom, szándéka se igen volt rá. Neki a fontos az volt, hogy minden áriát, duettet, tercettet vagy ennél nagyobb együttest szétmozgasson, lehetőleg azzal a szemponttal, hogy a közönség még véletlenül se figyeljen arra, ami az operában egyedül fontos: az énekesre. Tulajdonképpen nem kegyelmezett senkinek: ugyanúgy szétveri Gustavo Tengerészdalát, mint az utána következő Kacagókvintettet, azzal, hogy Ulrica tribünjét kétszer átvonszoltatja a színen, mint Amelia áriáját, akit alatta három kínai hölgyemény (a Turandot két szolgálólánya barátnéjával kimenőn van egy másik operaházból ??) vetkőztetni kezd. Még szerencse, hogy a kalap, a köpeny és a cipő után a folyamatnak vége szakadt, így a valóban pikáns részektől már megkíméltek mindannyiunkat.

Az első és a harmadik felvonás „csak” ilyen értelemben fatális és darabidegen melléfogás, a második felvonás azonban több ennél: ha enyhén akarok fogalmazni illogikus idiotizmus, ha szigorúbban, botrány és aljas pofon Verdinek. Hogy a mű egészében sem érintette meg Ceresát, hogy nem értett meg belőle semmit, az az eddigiek alapján is kb. világos volt, de a 2. felvonás megoldása teljes egészében döbbenetes, felfoghatatlan, és a maga nemében undorító. Az Akasztófák dombja a város szélén, ahova Ulrica a varázserejű füvekért küldi Ameliát nem más, mint egy városszéli opiumbarlanggal kevert kupleráj. (Fű – fű, gondolhatta a rendező.) Itt találkozik Amelia és Gustavo, hogy az operairodalom legcsodálatosabb szerelmi kettősét, a tiszta és nemes szerelem talán leggyönyörűbb zenei megfogalmazását egy baldachinos ágyban, ópiumpipát szippantgatva énekeljék és játsszák el. Nem is akarnám ezt tovább magyarázni: oly abszurd és gusztustalan, minden ihletet és nemességet elpusztító, lemészároló kép, hogy tényleg azt kell mondanom, amit egy címlapos kritikában nem írnék le, de itt igen, hogy Fabio Ceresa ezek után azt érdemelné, hogy valaki úgy ülepen rúgja, hogy repüljön, mint a győzelmi zászló.

A szerelmi szál valódi kidolgozottságánál még nagyobb hiányosság a másik alapkonfliktus: Renato dupla csalódása, barátjában és feleségében egyaránt. Renato figurája egyébként teljesen hidegen hagyta a rendezőt, azon az egyetlen ötleten kívül, hogy ebben a rendezésben nem titkára, hanem udvari festője Gustavónak. Ezért az első áriát, a férfi barátság gyönyörű zenei megfogalmazását egy portrét festegetve kell énekelnie, a zenével és a szöveggel is teljes ellentétben. Nincs megkomponálva, a megfelelő hangsúllyal az Ulricához érkező Renato megjelenése se, és általában a rendező mindent elkövet, hogy a bariton főszerelő ki ne tudjon emelkedni a tömegből. A második felvonás záró együttesében, amelyben egyértelműen Renato a főszereplő, elzengve emberi tragédiáját, a rendező egy sámlira ülteti, miközben a kórus és a két összeesküvő különféle bohózati jeleneteket ad elő mögötte és körülötte. A szobajelenetben a három részes nagyária első harmadában („Alzati!”) a földre ülteti, Amelia pamlaga mögé, a középső részben („Eri tu..”) egy festmény mögé állítja, jó hátra, hogy a szólam lehetőleg ne érvényesüljön. Csak a harmadik részben („O dolcezze perdute”) jön előre, hogy végül a közönség azt kaphassa, amiért jött: Verdi dallamát pazar megszólaltatásban. Tulajdonképpen nagy szerencse, hogy Agache a szereppel való évtizedes kapcsolata okán álmából felébresztve is képes arra, hogy Renatót eljátssza és megszólaltassa, így bármennyire is megtett a rendező mindent, hogy ez ne sikerüljön neki: sikerült.

A teljesen kidolgozatlan jelenetek közé tartozik a sorshúzás jelenete. A szöveg szerint a három nevet egy urnába teszik, amelyik itt és most egy szűkszájú váza. Ebből senki csipesz nélkül ki nem tudna húzni semmit. Elmarad a zeneileg is, dramaturgiailag is oly tökéletesen megkomponált jelenet, a cédula kihúzása, átnyújtása, felolvasása, a zenébe írt hatalmas szünetekkel, melyek alatt a nézők lélegzetüket visszafojtva várják az eredményt. Teljes képtelenség az utolsó kép megoldása is. Gustavo nagyáriája alatt az apródok ki-bejárkálnak, majd alighogy feltárul a báli kép, pompás jelmezkollekcióval, nyílt színi tapsot aratva, ismét falak ereszkednek le, hogy Gustavót és Ameliát a király hálószobájába zárják, kettesben. Valaki, ha más nem, hát a karmester szólhatott volna a rendezőnek, hogy a zenében egyértelműen az van írva, hogy a találkozásnak a bál forgatagában kell megtörténni, ott kell egymásra találniuk, végig a báli zenével kísérve, és hogy éppen a fájdalmas báli zene fokozatos elhalkulása készíti elő a gyilkosság utáni haldoklási jelenetet.

Ami pedig ezt a gyilkossági jelenetet illeti: nos, az már maga a kabaré. Renato egyedül zavarja meg a szerelmesek találkozását, a történelmi hűségnek megfelelően pisztollyal, de nem süti el. Hosszú ideig Gustavo hasának szegezve tolja maga előtt, az hátrál fokozatosan, míg valaki a színfalak mögött el nem süt egy másik revolvert. Az egész oly komikus és groteszk, hogy nem csak én, hanem körülöttem jó néhányan is hangosan felröhögtek. És innen már hiába minden, mert ilyen előkészítés után nem hat a csodálatos finálé sem. Annál inkább sem, mert abszolúte nincs kidolgozva Renato lelkiismeretfurdalása, rádöbbenése tette teljes értelmetlenségére, miután elolvasta a Gustavo által átnyújtott papírt. Hiányzik, egyébként nem csak itt, hanem az egész darabból a király és Oscar apród bizalmas kapcsolatának megjelenítése, amely más rendezésekben oly emberi és megrendítő módon kulminál a búcsú pillanatában. Hogy itt, éppen ebben a csodálatos fináléban sem állt a helyzet magaslatán a karmester, már a dolog zenei részéhez tartozik. Arról pedig majd holnap írok, miután ma megnéztem a második szereposztást is.

Addig maradjunk annyiban: az Operaház ismét elpuskázott egy nagy lehetőséget, hogy egy csodálatos, igazi közönség kedvenc operát megfelelő előadásban mutasson meg. Sok ostoba ötlet, távol Verditől, de olyan távol, mint Ég a Földtől. Sok hűhó semmiért.

Hogy mit keres az előfüggönyön Krisztus levétele a keresztről, arra a legkevésbé sem kaptunk magyarázatot.

 

 

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Dame Emma Kirkby, Szemere Zita (szoprán), Bárány Péter (kontratenor), Kovács István (basszus)
A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Énekkara és Gyermekkórusa (karigazgató: Pad Zoltán és Walter Judit)
Vezényel: Howard Williams
PURCELL: A tündérkirálynő (részletek)
PURCELL: Dido és Aeneas (részletek)
BRITTEN: Zenekari kalauz fiataloknak – Variációk és fúga egy Purcell-témára, Op.34
BRITTEN: Szentivánéji álom, op. 64 (részletek)

19:45 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sylvia Schwartz (szoprán)
Cantemus Vegyeskar (karigazgató: Szabó Soma)
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván
ČIURLIONIS: Az erdőben
ARVO PÄRT: Como cierva sedienta
PETERIS VASKS: Epifania
ARVO PÄRT: Te Deum
19:00 : Miskolc
Művészetek Háza

Oláh Vilmos (hegedű)
Miskolci Szimfonikus Zenekar
vez.: Dobszay Péter
WAGNER: A bolygó hollandi – nyitány
WIENIAWSKI: II. (d-moll) hegedűverseny, Op. 22
SIBELIUS: II. (D-dúr) szimfónia, Op. 43

19:00 : Varsó
Lengyel Színház

V4 Operaturné
JANÁČEK: Jenůfa
A mai nap
született:
1922 • Cornell MacNeil, énekes
1922 • Ettore Bastianini, operaénekes († 1967)
1927 • Alfredo Kraus, énekes († 1999)
elhunyt:
1960 • Seiber Mátyás, zeneszerző (sz. 1905)
2014 • Christopher Hogwood, karmester (sz. 1941)