vissza a cimoldalra
2018-12-17
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4126)
Haladjunk tovább... (217)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61410)
Társművészetek (1283)
Kedvenc előadók (2825)
Milyen zenét hallgatsz most? (25007)
Momus társalgó (6349)
Kedvenc felvételek (149)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Kedvenc művek (143)

Olvasói levelek (11296)
A csapos közbeszól (95)

Pantheon (2286)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3028)
Edita Gruberova (3066)
Élő közvetítések (7606)
Kodály Zoltán (381)
Diana Damrau (432)
Juan Diego Flórez (726)
Erkel Színház (9500)
Kedvenc magyar operaelőadók (1094)
Karita Mattila (63)
Opernglas, avagy operai távcső... (20168)
Operett, mint színpadi műfaj (3780)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1195)
Jonas Kaufmann (2318)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1549)
Franz Schmidt (3243)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

9200   bermuda • előzmény9198 2018-04-22 14:05:58

Brávo, kedves  Parampampoli!! Tegnap előadás után egy kedves ismerősőm felháborodva hívott fel s az általad leirtakkal teljesen megegyező kritikával illette a premiert,  Köszönöm, h. leírtad, egyik kedvenc operámról szomorúan olvastam írásod.

9198   parampampoli 2018-04-22 13:20:54

ÁLARCOSBÁL PREMIER (1. rész)

Van Gálvölgyinek egy remek jelenete: öreg, reszketős bácsi áll a hentes pult előtt, párizsit akar venni. Az eladó kérdezi: milyet parancsol? Mert van ilyen meg olyan ízű. Hát PÁRIZSI ÍZŰ PÁRIZSIT –feleli. És hiába kínálnak neki akármit, ő párizsi ízű párizsit szeretne. Valahogy így van ezzel az operaközönség is: opera szerű operát szeretne látni. „Előadás ízű előadást.”

Megjósolom, hogy épp ezen okból ennek az Álarcosbálnak jelentős közönségsikere lesz, ahogy a tegnapi premieren is, de az egykori nagy premierekhez képest hatalmas, többszöri függöny előtti meghajlásos sikert  nem aratott. A siker elsődleges oka éppen az, hogy az előadás egészen úgy néz ki, mint egy operaelőadás: gyönyörű jelmezek és díszletek lepik meg az ilyen stílusú előadásoktól már elszokott nézőt. Ilyen értelemben ez a produkció, és abban benne ill. külön a rendezés nem olyan inzultus Verdi operája, zenéje és szelleme iránt, mint volt Galgóczy Trubadúrja vagy Anger Traviatája – sokkal ravaszabbul, kevésbé nyilvánvalóan, de nem kevésbé felháborítóan rejti el merényleteit a szerző iránt egyrészt, önnön tehetségtelenségét és alkalmatlanságát másrészt.

Amikor felmegy a függöny, Krisztus levételét ábrázoló hatalmas festmény tűnik fel, végig megtartva előfüggöny szerepét. Kérdés ebből következően: MIÉRT? Mi köze van Krisztus képének az Álarcosbál merőben politikai történetéhez, amely a III. Gusztáv svéd király elleni merénylet történetét dolgozza fel, egy, a valóságban nem létező, szerelmi szállal megspékelve. Reméltem, hogy a szimbólum értelme az előadás végére kiderül.

Mi a baja ennek a rendezésnek tulajdonképpen? Az, hogy az ifjú olasz rendező, Fabio Ceresa, aki a hírek szerint valami rendezői versenyen első díjat nyert egy modern opera rendezésével, semmit nem tudott kezdeni Verdi remekművével. (Jelena Obrazcova mondta egy interjúban, hogy a rendezők azért duzzasztják fel a színházak műsorát modern darabokkal, mert senki se tudja, hogy kell rendezni, senki nem ismeri azokat, így a „tehetséges” rendező nyeregben érzi magát.) Az álarcosbált azonban ismerik, ismerjük páran, így elég egyértelmű, hogy a rendező a világon semmit nem értett meg sem a történetéből, sem a benne megfogalmazott férfibarátság, sem a szerelmi háromszög drámájából. Megkockáztatom: gyakran olyan, mintha a szöveget magát sem értené, ami azért furcsa, mert egy olasz rendezőtől annyit minimum elvárhatnánk, hogy értsen olaszul. Erre a legjobb példa az első felvonás, amelyben Oscar bejelenti a király érkezését („S’avanza il Ré!”), aki amúgy első perctől a színpadon van, és nem ő vonul be a rá várakozó udvaroncok közé, hanem azok az ő hálószobájába. (!) A nyitányban először, majd többször megjelenő álarcos fekete és fehér angyal, amely megelőlegezi Gustavo tragikus sorsát, érdekes motívum lenne, kár, hogy nem eredeti. Az 1984-es genfi Álarcosbálban ugyanez a megoldás már előkerült, igaz, ott sokkal jobban és érthetőbben, hatásosabban, bár kevésbé szájbarágósan kidolgozva. Egyébként Ceresa és szcenikai munkatársai nagyon jól ismerhetik a genfi produkciót, az első és harmadik felvonás színpadképe szinte egy az egyben azt másolja.

Gustavo szobájában egyébként érdekes dolgok történnek ezek után is: például Oscar lerántja a főbíró parókáját. Ez szintén nem új ötlet, más produkcióban is többször láttam már, az azonban teljesen új és nagyon „eredeti”, hogy Oscar és apródtársai ezek után a főbírót a király baldachinos ágyába is bedöntik. Ennek megítélésére előbb ajánlom elgondolkozni annak valószerűségén, hogy bárki bárkit is megforgat egy király ágyában, annak jelenlétében.

Az ilyen és hasonló „kiváló” ötletekkel percenként bombázza rendezőnk a művet és a közönséget, ezek számbavételére nincs se kedvem, se időm. Aki akarja, menjen, és nézze meg az előadást. Konklúzióm mindezekből az, hogy a rendezőnek csak saját képtelen (társalgásban idiótának nevezem őket) ötleteit rendezte meg, ahelyett, hogy a szereplők kapcsolatrendszerét dolgozta volna fel, előbb agyban, aztán a színpadon. (Ez évek, sőt évtizedek óta hiányossága a modern rendezéseknek, és le kell szögeznem, hogy bár általában nem vagyok Anger rendezéseinek nagy barátja, az ő Köpeny-rendezése volt hosszú évek óta szinte az egyetlen kivétel.) Erre azonban ifjú olasz titánunknak már nem maradt ideje, energiája, de gyanítom, szándéka se igen volt rá. Neki a fontos az volt, hogy minden áriát, duettet, tercettet vagy ennél nagyobb együttest szétmozgasson, lehetőleg azzal a szemponttal, hogy a közönség még véletlenül se figyeljen arra, ami az operában egyedül fontos: az énekesre. Tulajdonképpen nem kegyelmezett senkinek: ugyanúgy szétveri Gustavo Tengerészdalát, mint az utána következő Kacagókvintettet, azzal, hogy Ulrica tribünjét kétszer átvonszoltatja a színen, mint Amelia áriáját, akit alatta három kínai hölgyemény (a Turandot két szolgálólánya barátnéjával kimenőn van egy másik operaházból ??) vetkőztetni kezd. Még szerencse, hogy a kalap, a köpeny és a cipő után a folyamatnak vége szakadt, így a valóban pikáns részektől már megkíméltek mindannyiunkat.

Az első és a harmadik felvonás „csak” ilyen értelemben fatális és darabidegen melléfogás, a második felvonás azonban több ennél: ha enyhén akarok fogalmazni illogikus idiotizmus, ha szigorúbban, botrány és aljas pofon Verdinek. Hogy a mű egészében sem érintette meg Ceresát, hogy nem értett meg belőle semmit, az az eddigiek alapján is kb. világos volt, de a 2. felvonás megoldása teljes egészében döbbenetes, felfoghatatlan, és a maga nemében undorító. Az Akasztófák dombja a város szélén, ahova Ulrica a varázserejű füvekért küldi Ameliát nem más, mint egy városszéli opiumbarlanggal kevert kupleráj. (Fű – fű, gondolhatta a rendező.) Itt találkozik Amelia és Gustavo, hogy az operairodalom legcsodálatosabb szerelmi kettősét, a tiszta és nemes szerelem talán leggyönyörűbb zenei megfogalmazását egy baldachinos ágyban, ópiumpipát szippantgatva énekeljék és játsszák el. Nem is akarnám ezt tovább magyarázni: oly abszurd és gusztustalan, minden ihletet és nemességet elpusztító, lemészároló kép, hogy tényleg azt kell mondanom, amit egy címlapos kritikában nem írnék le, de itt igen, hogy Fabio Ceresa ezek után azt érdemelné, hogy valaki úgy ülepen rúgja, hogy repüljön, mint a győzelmi zászló.

A szerelmi szál valódi kidolgozottságánál még nagyobb hiányosság a másik alapkonfliktus: Renato dupla csalódása, barátjában és feleségében egyaránt. Renato figurája egyébként teljesen hidegen hagyta a rendezőt, azon az egyetlen ötleten kívül, hogy ebben a rendezésben nem titkára, hanem udvari festője Gustavónak. Ezért az első áriát, a férfi barátság gyönyörű zenei megfogalmazását egy portrét festegetve kell énekelnie, a zenével és a szöveggel is teljes ellentétben. Nincs megkomponálva, a megfelelő hangsúllyal az Ulricához érkező Renato megjelenése se, és általában a rendező mindent elkövet, hogy a bariton főszerelő ki ne tudjon emelkedni a tömegből. A második felvonás záró együttesében, amelyben egyértelműen Renato a főszereplő, elzengve emberi tragédiáját, a rendező egy sámlira ülteti, miközben a kórus és a két összeesküvő különféle bohózati jeleneteket ad elő mögötte és körülötte. A szobajelenetben a három részes nagyária első harmadában („Alzati!”) a földre ülteti, Amelia pamlaga mögé, a középső részben („Eri tu..”) egy festmény mögé állítja, jó hátra, hogy a szólam lehetőleg ne érvényesüljön. Csak a harmadik részben („O dolcezze perdute”) jön előre, hogy végül a közönség azt kaphassa, amiért jött: Verdi dallamát pazar megszólaltatásban. Tulajdonképpen nagy szerencse, hogy Agache a szereppel való évtizedes kapcsolata okán álmából felébresztve is képes arra, hogy Renatót eljátssza és megszólaltassa, így bármennyire is megtett a rendező mindent, hogy ez ne sikerüljön neki: sikerült.

A teljesen kidolgozatlan jelenetek közé tartozik a sorshúzás jelenete. A szöveg szerint a három nevet egy urnába teszik, amelyik itt és most egy szűkszájú váza. Ebből senki csipesz nélkül ki nem tudna húzni semmit. Elmarad a zeneileg is, dramaturgiailag is oly tökéletesen megkomponált jelenet, a cédula kihúzása, átnyújtása, felolvasása, a zenébe írt hatalmas szünetekkel, melyek alatt a nézők lélegzetüket visszafojtva várják az eredményt. Teljes képtelenség az utolsó kép megoldása is. Gustavo nagyáriája alatt az apródok ki-bejárkálnak, majd alighogy feltárul a báli kép, pompás jelmezkollekcióval, nyílt színi tapsot aratva, ismét falak ereszkednek le, hogy Gustavót és Ameliát a király hálószobájába zárják, kettesben. Valaki, ha más nem, hát a karmester szólhatott volna a rendezőnek, hogy a zenében egyértelműen az van írva, hogy a találkozásnak a bál forgatagában kell megtörténni, ott kell egymásra találniuk, végig a báli zenével kísérve, és hogy éppen a fájdalmas báli zene fokozatos elhalkulása készíti elő a gyilkosság utáni haldoklási jelenetet.

Ami pedig ezt a gyilkossági jelenetet illeti: nos, az már maga a kabaré. Renato egyedül zavarja meg a szerelmesek találkozását, a történelmi hűségnek megfelelően pisztollyal, de nem süti el. Hosszú ideig Gustavo hasának szegezve tolja maga előtt, az hátrál fokozatosan, míg valaki a színfalak mögött el nem süt egy másik revolvert. Az egész oly komikus és groteszk, hogy nem csak én, hanem körülöttem jó néhányan is hangosan felröhögtek. És innen már hiába minden, mert ilyen előkészítés után nem hat a csodálatos finálé sem. Annál inkább sem, mert abszolúte nincs kidolgozva Renato lelkiismeretfurdalása, rádöbbenése tette teljes értelmetlenségére, miután elolvasta a Gustavo által átnyújtott papírt. Hiányzik, egyébként nem csak itt, hanem az egész darabból a király és Oscar apród bizalmas kapcsolatának megjelenítése, amely más rendezésekben oly emberi és megrendítő módon kulminál a búcsú pillanatában. Hogy itt, éppen ebben a csodálatos fináléban sem állt a helyzet magaslatán a karmester, már a dolog zenei részéhez tartozik. Arról pedig majd holnap írok, miután ma megnéztem a második szereposztást is.

Addig maradjunk annyiban: az Operaház ismét elpuskázott egy nagy lehetőséget, hogy egy csodálatos, igazi közönség kedvenc operát megfelelő előadásban mutasson meg. Sok ostoba ötlet, távol Verditől, de olyan távol, mint Ég a Földtől. Sok hűhó semmiért.

Hogy mit keres az előfüggönyön Krisztus levétele a keresztről, arra a legkevésbé sem kaptunk magyarázatot.

 

 

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)

18:00 : Budapest
Zeneakadémia, X. terem

Monostori Gábor és Botvay Károly tanítványai
Házimuzsika a Zeneakadémián

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Doktorandusz koncertek 3.
J.S. BACH: 1. (d-moll) francia szvit, BWV 812
Simon Dorottya (zongora)
LISZT: Der du von dem Himmel bist (1. változat)
LISZT: Vergiftet sind meine Lieder
LISZT: Ihr Glocken von Marling
MIHALOVICH: Bitte
MIHALOVICH: Im Herzen Trüb und traurig
VÉGH: Mädchenlied
KORBAY: Loch Ness
Staszny Zsófia (ének), Szabó Ferenc János (zongora)
R. STRAUSS: Esz-dúr hegedű-zongora szonáta, op.18. (fuvola-zongoraátirat)
Bán Máté (fuvola), Varga Máté (zongora)
RACHMANINOV: Moments Musicaux op. 16 – 3. Andante cantabile, 4. Presto, 5. Adagio sostenuto, 6. Maestoso
Varga Gergő Zoltán (zongora)

19:00 : Budapest
Erkel Színház

LEONCAVALLO: Bohémek
Koncertszerű előadás

19:30 : Budapest
BMC, Koncertterem

Rohmann Ditta (cselló)
UMZE Kamaraegyüttes
Vezényel: Hollókői Huba
"Az erő legyen veled! - A zene titkos ereje"
GABRIEL MALANCIOIU: The Hidden Harmony – magyarországi bemutató
SEREI ZSOLT: L'ombre sur les structures pliées – Hommage a Pierre Boulez
LOTTA WENNÄKOSKI: Nosztalgiaim – magyarországi bemutató
ESA-PEKKA-SALONEN: Mania for Cello and Ensemble – magyarországi bemutató
19:00 : Szekszárd
Babits Mihály Kulturális Központ

Operát az Operából! – Belföldi turné
PUCCINI: Tosca

19:00 : Szombathely
AGORA – Művelődési és Sportház

Moszkvai Patriarchátus Kórusa
A mai nap
történt:
1865 • Schubert "Befejezetlen" szimfóniájának bemutatója (Bécs)
született:
1749 • Domenico Cimarosa, zeneszerző († 1801)