vissza a cimoldalra
2020-06-06
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11498)
A csapos közbeszól (95)

Kimernya? (3643)
A MET felvételei (466)
Momus-játék (5853)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (3900)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4814)
Operett, mint színpadi műfaj (4322)
Balett-, és Táncművészet (6025)
Pantheon (2650)
Történelem (494)
Franz Schmidt (3611)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1953)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (1015)
Kolonits Klára (1176)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4595)
Bartók Rádió (774)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62175)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

5879   Amalgám • előzmény5875 2019-09-19 17:24:57

Kedves IVA,

nem szándékozok újabb hozzászólást írni a 1st Steps témájához, csupán a Bolero előadásával kapcsolatos felvetéseidre reflektálva jelezném, hogy az általad kiemelt "temperamentum és szenvedélyesség" követelményének táncszínpadi megvalósítására nem tudom, mi lehetne az igazán megfelelő példa, ami jobb, mint a Walking Mad. Ha ismertebb "nagy" koreográfiákat nézünk, akár Maurice Béjart, akár Markó Iván munkája legyen az, szerintem azt fogjuk találni, hogy egyáltalán nem közelítették meg jobban a szempontrendszered, mint ez a darab. Amúgy persze ennek a két feltételnek sem kell mindvégig megfelelni, hiszen a Bolero jelentős része alatt egész jól lehet szúnyókálni.  

5875   IVA 2019-09-19 04:41:08

1st Steps – 2019. szeptember 18. – Erkel Színház

Eddigi életem legkellemetlenebb táncélményén estem át – ezzel a gondolattal értem a 1st Steps című balett-est végére. Nem nagy szó ez, mert számos évtizedem szinte számtalan balett-élménye élvezetes volt, kellemes és maradandó emléket hagyott bennem, olyannyira döntő többségben, hogy a kellemetleneket különösebb helyigény nélkül felsorolhatom.
1976-ban mutatták be az Erkel Színházban a Jean Effel rajzai ihlette A világ teremtése című balettet, amely nem nyerte el tetszésemet, kicsit sértőnek is találtam, ezért összesen 6 alkalommal néztem meg csupán, mindannyiszor egy-egy új szereplő beállásáért.
Az 1982 júniusában ősbemutatott A próba című táncjátékot – rendkívüli sikere és népszerűsége ellenére – sem szerettem, három alkalomnál többször nem is láttam.
Az utóbbi évtizedben nem sikerült megszeretnem a Karenina Anna, az Anyegin, a Manon és A kalóz című baletteket. Csajkovszkij három remekműve, A hattyúk tava, a Csipkerózsika és A diótörő mindig is rajongott kedvenceim voltak, de Solymosi Tamás operaházi korszaka alatt mindüknek durva giccs-változatával voltunk kénytelenek találkozni.
Az Erkel Színház újranyitásakor, 2013-ban Öt tánc címmel mutattak be modern balett-estet, amelynek meghatározó emléke a sötétség maradt, 2015-ben pedig késedelmesen ismertem meg a Karamazov testvéreket, amely balett zenei válogatása és mozgásvilága csak viszolygást váltott ki belőlem, soha többé nem kívántam látni, idén is kihagyom.

Be kell vallanom, hogy a 1st Steps című est szériáját eredetileg arra terveztem használni, hogy a szeptemberrel meghosszabbítsam a nyári szünetet. Az Operaház azonban túljárt az eszemen: bérlettulajdonosoknak bónuszként kedvezményes jegyet kínált az előadásokra, aminek hatására mindjárt két szereposztásra is kíváncsi lettem. Ám az elsőtől (múlónak bizonyult gyengélkedésem miatt) távol maradtam, amit igencsak fájlaltam – egészen az abszolvált előadásig: ezen élménybeszámolómat indító összegzésem miatt.
Nem hallgatom el, milyen ellenszenves számomra, ha Magyarországon nem fordítanak magyarra olyan idegen címeket, amelyek a fordítással nem veszítenek hatásukból, pontosságukból, szentségükből. Erik Satie darabjainak lefordításától természetesen eltekintenék, de az est és a másik három darab angol címének megtartása mellett csupán az az érv szólhat, hogy vannak, akik előkelőnek érzik magukat attól, hogy angol című előadásra váltanak jegyet és szánnak időt.
Valamennyi darab élvezhetőségét akadályozza a sötétség, a majdnem csak fekete, szürke látványvilág, az elégtelen vagy éppen kellemetlen világ(os)ítás, a földszinti közönség szemének igen trendi irritálása reflektorokkal. A sötétség nem kedvez a társulat még nem túl sokak által ismert művészei fel- és megismerésének, sem arcjátékuk érvényesülésének, még ha az nem annyira fontos is a modern balettben, mint a cselekményesben.
Elégtelen és kellemetlen a zenei hatás, amely lemond az élő hangzásról. Még a Trois Gnossiennes esetében is, amelyeket Lázár György adott elő a színpad jobb hátsó sarkában elhelyezett zongorán, mert hangjai sajnos olyan erősítéssel szóltak, amilyent csak a pop-koncertek és a multiplex mozik közönsége találhat megszokottnak. (Szerencsére az erősítés enyhült a 2019. áprilisi V. Nagy Iván Nemzetközi Balettgála óta, amikor az egyik Gnossienne-koreográfiát már megismertem, némi halláskárosodás árán.) A három pas de deux-t Aliya Tanykpayeva és Iurii Kekalo adta elő, mindketten a homály által túlságosan takargatott költői jelenségként és költői szépséggel.
A Walking Mad címmel bemutatott Bolero-változat több okból is alapvetően elhibázott. Ravel Bolerója a hangszerek, a hangszerelés parádéja, amely eleven zenéléssel érvényesül nem hétköznapi módon – olyan helyen különösen, ahol van színpad és zenekari árok. (Az utóbbi itt lefedve.) Gépi zeneszolgáltatással az élmény ma elérhető számítógépről vagy akár egy telefonról is. A Bolero a temperamentum és a szenvedélyesség parádéja is, ebből a deszkapalánkkal űzött játékban csak az előbbi valósul meg. Talán akad, akinek a szenvedély-élményt pótolja a játékosság, ám még ha ez megérintett volna is, minden oda, amikor, tán a mű fele táján, elakad a zene, mint amikor kimarad az áram vagy lekapcsolják a zenegépet. De hamar észrevesszük, hogy nem akadt el, csupán nagyon elhalkult – ám az interruptus ettől még interruptus marad, amely nemcsak akkor kínos, ha menekülni kell, hanem akkor is, ha valami elhalkult. Mert e zeneszámnak a legsajátabb hatáseleme a kérlelhetetlen folyamatosság, ettől lesz extatikus és felszabadító a befejezése.
Valójában a Bolerót egy táncesten csak záró darabként érdemes előadni, mert akárhányadszor halljuk, olyan erősen dolgozik bennünk tovább, hogy nem tud lecsengeni egy szünet alatt, sőt, mire hazaérünk sem. Ezúttal talán nem is baj, hogy extázis helyett provokációt kaptunk, mert a zenedarab után azonmód dolgoznak tovább a táncosok, feltehetően a műsorlapon jelzett Arvo Pärt zenéjére – amelyet nem ismerve, azt reméltem, hogy ez már a 3. műsoregység, az ugyancsak ismeretlen zenére (Steve Reich) készült Fallig Angels, és így mégsem nyújtja két szünet az estét.
Nos, ebben hiába reménykedtem a darab rövidsége és a díszletek általános mellőzése okán; valószínűleg a táncosnők átöltözése és szusszanhatása tette szükségesé a szünetet. Ezt a kellemetlen, csupán ütőhangszerekre koreografált darabot végképp elengedtem volna, Jiři Kylián koreográfiájához csaknem annyira nincs antennám, mint a Boris Eifmanéhoz (Karamazov testvérek). A rafinált alulvilágítás és a valamikori egyrészes úszódresszekre emlékeztető jelmez drabálissá, esetlenné tette a táncosnőket, a zsíros és festett saját hajak alatt mintha még az arcbőrök hibái is szerepet kaptak volna a civil látványhoz.
Az új műsordarab, az Episode 31 gyűjteménye lehetne mindannak, amiért nem mennék színházba. Máshová ülnék, ha tudom, hogy vetítés lesz, mert amennyire (máskor) érdemes közelről látni a balettet, annyira rossz és szédítő közelről nézni a mozit. Még ha általában rajongásom tárgyai is a balettművészek, a beszéd korántsem ékességük, sem magyarul, sem angolul, a filmes riport pedig eleve a civilségbe rántja azt, amit a színpadra kellene emelni. Ami ez után történt a színpadon, amit a táncosok műveltek néhány, feltehetően szándékoltan silány lakberendezési rekvizitummal, arra már nem is tudok visszaemlékezni. Lehet, hogy egy érdekes egyetemi előadásról maradtam le, amelyen, mint rossz diáknak, csak azon a kérdésen járt az eszem, hogy mikor megyünk már haza.
Sajnálom, mert ebben a produkcióban is biztosan nagyon sok fizikai és szellemi erőfeszítés volt. A közönség nem is fukarkodott a tapssal.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
történt:
1953 • A Pomádé király új ruhája bemutatója (Budapest)
született:
1903 • Aram Iljics Hacsaturjan, zeneszerző († 1978)
1926 • Klaus Tennstedt, karmester († 1998)
elhunyt:
1950 • gróf Bánffy Miklós író, grafikus, díszlet- és kosztümtervező, színpadi rendező, operaigazgató (sz. 1873)