vissza a cimoldalra
2019-10-23
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11440)
A csapos közbeszól (95)

modern eszement rendezesek (322)
Pantheon (2433)
Jonas Kaufmann (2444)
Operett, mint színpadi műfaj (4082)
Élő közvetítések (8206)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2683)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4417)
Lisztről emelkedetten (971)
Juan Diego Flórez (743)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3461)
Erkel Színház (10342)
Kedvenc magyar operaelőadók (1146)
Magyar Rádió operafelvételei és operaközvetítések – magyar előadóművészekkel (993)
Momus társalgó (6355)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1782)
Franz Schmidt (3438)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

4319   takatsa • előzmény4313 2019-04-16 20:01:04

Kedves Nickname, nem a vita kedvéért válaszolok, hanem azért, mert nagyon meghatott, hogy emlékszel a Bűvös vadászról írt véleményemre. 

Én - akárcsak Te - megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy azért lelkesedjek, ami valóban tetszik, ami valamilyen különleges élményt ad, ami meglep és lenyűgöz, mivel kimondva- kimondatlanul ezzel a céllal és ezzel a reménységgel megyek el minden előadásra. És örömmel mondhatom, az utóbbi években is több olyan előadásnak voltam tanúja, amely relevációval hatott, döbbenetes, felkavaró és egyszersmind felemelő élményt nyújtva. Köztük nem egy olyan darab volt, amit életemben előzőleg sohasem hallottam, mégis az első taktusoktól kezdve rabjává lettem. Ilyen volt pl. Shostakovich Kisvárrosi Lady Macbethje, vagy R. Strauss Árnyéknélküli Asszonya, vagy Thomas Ades Viharja. De régebbi élményeim közt is sok olyan opera van, ahol "meglátni és megszeretni" egy pillanat műve vot, pl. Verdi Othelója, vagy a Végzet hatalma, Simone Boccanegrája vagy Puccini Turandotja, Bohéméletje, Manonja, Csajkovszkíj Anyeginje vagy két Wagner mű: a Parsifal és a Trisztán és Izolda. Megvallom, jó pár operánál nem volt ez az érzésem (Pl. a Hugenottáknál, vagy A bűvös Vadásznál, vagy most, a Hovanscsinánál sem). Én elhiszem, hogy pl. a Bűvös vadász operatörténetileg egy fontos darab, és azt is elhiszem, hogy a német romantikus operaszerzők Weber köntöséből bújtak elő és azt is elhiszem, hogy Wagner akár Marschnertől is átvett zenei eszközöket. És ez így van rendjén, hiszen mindennek van előzménye, mindenkinek van előfutára, mindenki az elődök munkájára építkezik, erről szól nemcsak a zenetörténet, hanem az ember történelme, az emberi sors is. Az persze már egészen más kérdés, hogy a meglévő eszköztárral ki és mit tud alkotni, hiszen ugyanabból a festéktubusból, ugyanazzal az ecsetkezeléssel születhet remekmű, vagy fércmű is. Úgy gondolom, hogy egy remekmű születéséhez két dolog kell: az alkotó egyrészt rendelkezzen a technikai tudással, az alapokkal, az ősök által felhalmozott tudásanyaggal, másrészt pedig adja hozzá a saját zsenialitását. Bármelyik hiányzik e kettő dolog közül, nem születik remekmű. Marschnernél a zsenialitás hiánya, Musszorgszkijnál pedig az alapok, a technikai-mesterségbeli tudás fogyatékosságai miatt. Musszorgszkíj zsenialitását elismerem, és nagyon tetszenek a zongoradarabjai és a dalai. De a Hovanscsina más kategória.

De persze ez csak az én véleményem, magáról a zenéről, operáról, előadásokról. Ez egy szubjekítv vélemény, amit saját magam alkotok, csakis az élményeimre alapozva. És meg kell vallanom, ezt a véleményemet nem befolyásolja, hogy egyes kritikusok mit írnak, vagy karmesterek mit szeretnek. 

Úgy gondolom, hogy csak egy igazság létezik, viszont az igazságot egy nagy mozaikként képzelem el, amelynek csak kis darabkáival, apró részeivel  rendelkezünk. Nekem is van néhány igazság-darabkám és neked is, neked is igazad lehet, nekem is, aztán ezekből a kis rész-igazságokból áll össze az egész, amelyet a maga teljességében soha sem ismerhetünk, csak sejthetünk. :)

4313   nickname • előzmény4303 2019-04-12 22:14:41

Wagner rengeteget lopott Marschnertól.Te Weberen is fanyalogtál, pedig Wagner A bűvös vadászt sokra tartotta. Weber és Marschner nélkül Wagner is másként lett volna géniusz - tetszik vagy sem, de ez az igazság. Tessék nyitott fülell végig hallgatni a Hans Heilinget és majd rájössz miről beszélek. Marschner csak másodvonalbeli, de figyelemre méltó komponista.

Te olyat kérsz számon Muszorgszkij operáin, amiket nem kellene, mert eleve mást akart, másként mondani, bemutatni,  ő nem hagyományos történelmi operát akart írni. Pont az a lényeg, hogy a Hovanscsinában nincs főszereplő, mert csak így tudja jól ábrázolni, bemutatni azt, amiről szól. Az orosz opera a Borisz Godunov és a Hovancsina, az Igor herceg, Az aranykakas, A cári menyasszony, Szadko is és képzeld, van olyan zenetudós és eszéta, aki az Anyegint nem tartotta sokra. Ennyit erről. Korszakov is egy zseni volt és nagyszerű operákat írt.

4303   takatsa • előzmény4302 2019-04-09 13:29:47

Hát ezen a Marschneren én is megdöbbentem.:)

Igen, aránytévesztés a Hovanscsinát egy lapon említeni Wagner, vagy bármelyik más operaszerő műveivel. Szegény Musszorgszkijnak ez a sors jutott, amit persze megérdemelt, ahogy többé-kevésbé mindannyian megérdemeljük a sorsunkat. Az orosz opera pedig nem ez a torzó, hanem pl. az Anyegin, ami tényleg fantasztikus, és a valaha szerzett legjobb operák között van a helye. Musszorgszki lés Csajkovszkij között csak annyi  a különbség, hogy az utóbbi jobban gazdálkodott a talentumaival. 

4302   Edmond Dantes • előzmény4301 2019-04-09 12:59:06

Csodál(koz)ni szabad, köszönöm figyelmedet, ahogyan véleményt nyilvánítani is szabad. Nem tudom, magabiztos voltam-e, inkább nem, sőt: valamiben talán még ki is kértem nálamnál tudósabb fórumtársaim véleményét, ami azért errefelé nem túl sűrűn fordul elő...

Igen, szintén a szabad véleménynyilvánítás jegyében, de anélkül is ki tudom/merem jelenteni, hogy -magamat idézve- Wagner nélkül nincs opera, nincs Operaház, Muszorgszkij hiánya elviselhetőbb. E tekintetben talán nem szükséges beható tanulmányozás. Marschnerről is ki merem jelenteni, hogy hiánya elviselhetőbb Wagnerénál, noha egyetlen művét sem láttam és noha épp a minap valaki Marschnert egy vonalba emelte (!) Weberrel és Wagnerrel. Ízlések és pofonok ugyebár meg szabad a vélemény...A Hovanscsina föltételezett látogatottságát valóban csak megbecsülni lehet, de nem annyira nehéz, olvasva-tapasztalva az elmúlt évek néhány operaházi produkciójának gyakran nem várt gyér látogatottságát, pedig azon darabok némelyike nagyobb érdeklődésre számíthatott, a vezetőség részéről biztosan. Csak itt a fórumon is élénk eszmecserék zajlottak e témában alkalmanként. Hogy alkalmazkodjam hozzád, én is szó szerint idézlek: én ezt írtam, "Wagner nélkül nincs opera, nincs Operaház..." stb. Hogy egy operaháznak -pl. MÁO-nak- a te szavaddal élve: tisztességes vagy tisztességtelen-e a Wagner-repertoárja, az egy dolog. De: van Wagner-repertoárja. Pl. MÁO-nak. A mennyiség/előadásszám és a minőség más lapra tartozik. Ismét csak téged idézve: "Azt kell előadni, amihez van muníció."...és amire van az anyagi-szellemi befektetéssel legalább valamelyest arányos érdeklődés, teszem hozzá én. Vannak természetesen "kegyeleti darabok", jobb ötlet híján így nevezem azokat a műveket, amiket ezért-azért operaházak a gazdasági vezetők legnagyobb rémületére :-) olykor kitűznek, mint a Pelleas, Wozzeck és mások a példáktól inkább eltekintenék. Billy Elliot tekintetében egyetértek, magam is beírtam annak idején, hogy hibás piacfelmérés eredménye lehetett a műsorra tűzése vagy még inkább a hosszú széria a nagy Erkelben. A tényleges felelősség kimutatása persze elmaradt, helyette ócska, útszéli stílusú károgás, kultúrharc a darab vélt vagy valós hibái miatti kesergés jelent meg a sajtó bizonyos szegmensében, aminek élénk nemzetközi visszhangja is lett.

De visszakanyarodva Wagnerhez és a Hovanscsinához, velem ki lehet egyezni: épüljön fel valahol Oroszországban egy Muszorgszkij Festspielhaus, ahol Muszorgszkij összes teljesen befejezett (olyan nincs) és csonkán maradt operáját 140 éve csillapíthatatlan érdeklődés mellett játsszák majd mint a Wagnereket amott + csaknem világszerte és mi 140 év múlva valahol (Magyarországon) megbeszéljük, melyik mester játszottsága nélkülözhetetlenebb-elviselhetőbb, ha ez eddig nem derült volna ki és még addig sem derül ki egyértelműen :-)

4301   IVA • előzmény4278 2019-04-09 02:41:08

Eredetileg nem akartam hozzászólni a Hovánscsináról írt beszámolódhoz, amelyben csodálattal töltött el, hogy a művel esett (bevallottan) első találkozásod alkalmával milyen magabiztosan tudtad megítélni, ki, mennyire felelt meg a feladatának. Mindannyian más előélettel és aspektusból fogadjuk az élményt.
Most azt csodálom, hogy (bevallottan) egyszeri találkozás után ki tudod jelenteni, Muszorgszkij hiánya elviselhetőbb, mint a Wagneré, és meg tudod ítélni, mekkora művészi és anyagi bukás lenne a Hovanscsina az Operában.
Wagner nélkül is van operaház, hogy ne menjek messze: a MÁO-nak már az Ybl-palota bezárása előtt sem volt tisztességes Wagner-repertoárja, nem voltak hozzá sem rendezői, sem muzsikus-, sem énekesegyéniségei, stílusról már ne is beszéljünk. Évtizedeken át elvan a színház Lohengrin nélkül, egy nemzedék már azt sem tudja, mi az – és lám, élnek, élünk.
Azt kell előadni, amihez van muníció. Sok függ attól, hogy mit tart fontosnak egy vezetőség, jó érzék és szerencse is kell hozzá. A Billy Elliotot akkora trouvaille-nak szánták, mint a Macskákat: tódulni fog rá mindaz a közönség, akit csiklandoz a musical, a popzene, a jó színészek, a gyerekszínészek, a balett, a társadalmi igazságtalanság problémái, a homoszexuialitás és a drága helyárak… Nem számoltak pontosan.
A Hovanscsina balettbetétjét nem mint közönséghúzó érdekességet értékeltem, hanem mint olyant, amely szerencsés helyen átsegítheti azt a nézőt-hallgatót, akinek figyelmét a darab terjedelme lankadásra hajlamosítaná.

4278   Edmond Dantes • előzmény4275 2019-04-08 09:20:12

Érdekes, hogy Muszorgszkij kapcsán te is eljutottál Wagnerhez mint én (a beírásomban). Csak hát Wagner nélkül nincs opera, nincs Operaház, Muszorgszkij hiánya elviselhetőbb. Ha MÁO kitűzné a Hovanscsinát -mellesleg óriási anyagi és szellemi befektetés árán- és lemenne egy, ne adj'Isten két sorozat kongó házakkal, sok otthon maradó vagy szünetben távozó bérletessel, féláron vagy ingyen osztogatott napi jegyekkel, lenne ismét fölháborodás. Pedig nem MÁO közönségszervezése/PR-je tehetne az érdeklődés hiányáról. Lehet a közízlés nívójának hanyatlását és egyebeket kárhoztatni, de ez a helyzet. És az érdeklődést egy akármilyen szépen eltáncolt balettbetét sem fokozná. A MüPa-beli változat terjedelmével, indokolt húzásokkal kapcsolatban írottakkal mélyen egyetértek, magam is ilyesmiket éreztem-írtam.

4275   IVA • előzmény4266 2019-04-08 00:45:36

Azokkal játsza(t)ná az Operaház a Hovanscsinát, akikkel más darabokat is, hiszen minden opera szólamigényes. Végül is belevágtak a Ringbe is, bár sok-sok vendégénekessel, és, ha jól tudom, új Parsifalt is terveznek. Nem állítom, hogy parádésan és két szereposztásban, de a Hovanscsina kiosztható. És mire való az eredeti nyelvű éneklés terrorja, ha nem arra, hogy bele lehessen illeszteni az előadásba pl. orosz és bolgár vendékművészeket is.
Természetesen csak a Békés-féle rendezés rekonstruálásának látnám értelmét, feltétlenül id. Harangozó Gyula koreográfiájával. Arra nem vagyok kíváncsi, hogy Venekei Mariannánál miféle kvázi balettbetétet rendelnek meg, mint a Faust vagy a Sába királynője esetében, és arra végképp nem, hogy magát modernnek valló, akár külföldi, akár hazai rendező színpadképét gyerekek trágár falfirkáját alkalmazó ábra határozza meg (Otello).
Úgy emlékszem, Rimszkij-Korszakov feldolgozásában a Hovanscsina előadásait este 7 órakor kezdték, és nem tartott ½ 11-nél tovább. A vélhető ősváltozat kíméletes meghúzását nem az időtartam rövidítése végett tartom üdvösnek, hanem azért, mert bizonyos jelenetek és szereplők elhagyása megszabadítja a drámai folyamatot a fölösleges túlbonyolítás terhétől. (Például Szuszanna vázlatos, kidolgozatlan alakjától, amilyenből már kaptunk egyet Emma személyében, aki inkább csak Andrej jellemének, illetve Márfa és Andrej kapcsolatának ábrázolását segíti.) Magát a gyönyörű Muszorgszkij-muzsikát az ember elhallgatná reggelig, de fontos, hogy a dráma előbb-utóbb elvezessen a megoldáshoz, még ha a megoldatlanságot nevezzük is annak.
Úgy gondolom, Rimszkij-Korszakov nem azért hangszerelte Muszorgszkij darabjait színesre és gazdagra, hogy „Rimszkij-Korszakov-operákat” faragjon belőlük, hanem azért, hogy tudásával és saját művészetével hozzájáruljon e zseniális, de hosszadalmas és nehézkes dramaturgiájú művek (jó értelemben véve) szórakoztató befogadhatóságához. Nekem könnyű a dolgom vele, mert Muszorgszkij operáinak megismerésekor már rajongtam Rimszkij-Korszakovért. Lehet persze elutasítani is az ő hangszerelését, de – különös tekintettel arra, hogy Muszorgszkij nem tiltakozott Rimszkij-Korszakov segítsége ellen – nem hiszem, hogy az ő átdolgozása kevésbé autentikus lenne, mint a Sosztakovicsé vagy a Bojti Jánosé. Ráadásul Rimszkij-Korszakov átdolgozásai határozták meg a Muszorgszkij-operák népszerűségét világszerte.

4266   nickname • előzmény4265 2019-04-07 07:53:48

És mégis kikkel játszanná ma a darabot az Opera? Szerintem nincs elég megfelelő énekes. Sőt! A férfi főszerepek ha jobban belegondolunk magyar énekesre kioszthatatlanok. A mostanában a Házban sokat foglalkoztatott basszusok és baritonok közül egyiket se találom alkalmasnak, hogy a Hovanscsinában szerepljen, s ha mégis menne velük a darab nem lenne a kedvencem, de a tenor szólamokkal is gond lenne. Szuszanna vénlány az Abbado vezényelte bécsi előadás DVD felvételén is benne van - úgyhogy szerintem őt Korszakov húzta ki és eredetileg szerepel a partitúrában. Az az előadás - valamikor a nyolcvanas évek végén ment Bécsben is, ha jól emlékszem, én csak felvételről ismerem - szintén sokban különbözik attól, amit Budapesten lehetett látni és hallani gyakorlatilag a bécsi előadással egy időben. 

4265   IVA 2019-04-07 06:10:52

Hovanscsina (koncertszerű előadás) – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – 2019. április 5.

A műfaj iránti rajongásomon kívül semmivel sem kötődtem a Hovanscsinához 1972-ben, amikor az Operaház felújította, nem is siettem megnézni. Csak 1975-ben láttam először: miért ne nézzem meg egyszer, ha műsoron van. Az internet adta lehetőségeket nem számítva, 1988 januárjában láttam legutóbb – ennek is már 31 éve! Ám szerencsére az első és az utolsó alkalommal együtt összesen 27 estén voltam közönsége a Hovanscsinának, amely egyik legnagyobb operaszerelmem lett!
Ma már nyilvánvaló, hogy az Operaház azért is újította fel a művet annak idején, mert élvonalbeli alkotókat adhatott hozzá: Ferencsik Jánost és Kórodi Andrást a karmesteri pulpitusra, Faragó Andrást és Begányi Ferencet (Iván Hovanszkij), Bartha Alfonzot és Vadass-Kiss Lászlót (Andrej), Szőnyi Ferencet és Korondy Györgyöt (Golicin), Melis Györgyöt és Berczelly Istvánt (Saklovityij), Szalma Ferencet és Kováts Kolost (Doszifej), Komlóssy Erzsébetet és Jablonkay Évát (Márfa), Palcsó Sándort és Kishelyi Árpádot (Írnok), valamint több jeles epizodistát és a nagy és nagyszerű kórust a színpadra. Élményszerű előadás keretébe foglalta a produkciót Békés András rendezése, amelynek látványos tablóihoz igencsak hozzájárultak Márk Tivadar egyenként is pazar, stílusos jelmezei. Forray Gábor mutatós, inkább jelzésszerű díszleteitől eleinte idegenkedtem, csak az idősebb Hovanszkij házának bejáratát és enteriőrjét tudtam megszeretni, de ma már az egész produkcióval együtt arra is nosztalgiával gondolok. (Közben a Szegedi Nemzeti Színház Hovanscsináját is megnézhettem egy operettszínházi vendégszereplésen. Ott találkoztam Mészöly Katalin Márfájával, akinek az alakítása akkoriban vált az operaházi eladás erősségévé is.)
Izgalommal és kíváncsisággal készültem most az újbóli találozásra a Hovanscsinával, azért is, mert a mű a rendszerváltás óta nem szerepel az Opera műsorán (bizonyos, hogy az első Szinetár-éra óta egyik Muszorgszkij-opera sem). Ez sajnos egyfelől azt is jelzi, hogy a rendszerváltás óta – politikai és pártviszályok, személyi harcok, támogatottsági kudarcok és győzelmek és a kor egyéb változásainak viharában – a Magyar Állami Operaház a korábbinál kevesebb művészi erőt, kisebb művészeti igényeket mutató, kevésbé tekintélyes intézménnyé vált. Olyanná, ahol – ha nem kapcsolódik hozzá bizonyos mértékű hatalmi elvárás is – nem presztízskérdés életben tartani vagy feleleveníteni az orosz opera hagyományos kultuszát; a Wagner-hagyomány kín-keserves ápolása mellett erre már nem telik, sem a kapacitásból, sem az ambícióból.
Azért is szomorú ez, mert ha a Hovanscsina mégis megjelenik, számítani kell arra, hogy három évtizedes kihagyás után a közönségnek körülbelül fele hányada nem találkozhatott még a darab eleven hangzásával, világával, legfeljebb hordozón, esetleg külföldön. Nem egy művészetpolitikai ügyben szeretnék keseregni: saját élvezetemen túl azért is érdekel ez a jelenség, mert magam is első hovanscsinás vendégekkel voltam a hangversenyen.
Nem vitás, hogy a Hovanscsina zenéjének felvételről is, koncertszerű előadásban is erős hatása, „magas élvezeti értéke” van. Sőt, fájdalmas tapasztalataink sora bizonyítja, hogy jobb egy koncertszerű előadás, mint egy modernként tetszelgő, félreértelmező, affektált színpadra vitel. Pedig a darab kiált a játék után, és bár e hangverseny csak csekély mértékben engedett az éneseknek színpadi játékot, ez a kevés is felhívta a figyelmet arra, hogy a Hovanscsina jó színpadi érzékkel és emberábrázoló készséggel megáldott énekeseket igényel. Szerencsére az opera sok statikus jelenetet tartalmaz, elsősorban a nagy kóruséit, amelyet így nemigen kellett mozgatni, legfeljebb a ki- és bejöveteleiket a pódiumra, amelyek megoldása igen célszerűnek és ízlésesnek bizonyult. Az Írnok karakterisztikus szerepének abszolválása szinte elképzelhetetlen minimális játék nélkül, a szerepet kiválóan játszó-éneklő Norbert Ernst nem is lépte túl a koncerten még elviselhető határt. Ugyanígy értékeltem Megyesi Zoltán alakítását is, Kuzka (sztrelec) szerepében. Mások színészete megjelenésük hatásában, előadásmódjukban és éneklésükben nyilvánult meg, illetve bizonyos mértékben fellépő öltözetükben, amely a klasszikus szmokingos viselet és a fekete ing–öltöny-viselet közötti skálán utalt rangjukra és aktuális attitűdjükre. Ám éppen a fellépő ruhák bizonyos mértékű jelmez-jellege miatt legkevésbé sem értettem egyet a Márfát éneklő Jelena Maximova combfelsőig felsliccelt estélyi ruhájával. Noha Márfa egész lényét a(z immár boldogtalan) szerelem szenvedélye irányítja, darabbeli megjelenésekor már letett arról, hogy azt női erejével teljesítse be. Ugyanakkor mélyen vallásos, sőt szentes asszony, a XVII. században.
A férfiszerepek megszólaltatói sorra olyan nagy élményt nyújtottak, hogy nem is tudom, kit méltassak elsőnek vagy utoljára tetszésem hangsúlyozása jeléül (a Müpa internetes oldalának színlapján feltüntetett írásmódot követve). A Doszifejt megszólaltató Alexandr Markejev nem „kormos” basszus, de erős és szép színű (talán basszbariton), vokális alakítása hitelesítette a főpap személyét. A legjobban tetszők élén áll figyelmet parancsoló személyiségével és zengő baritonjával a Saklovityij szólamát abszolváló Rassul Zharmagembetov (hangszínével olykor a Palló Imréét idézte, akinek előadásában a bojár megrendítő áriáját természetesen csak felvételről ismerem). Andrej Hovanszkij és Golicin szerepére nem a sztárolt, hanem a nagyon „megbízható” tenorok közül szokás választani. Ezúttal mindkét szerepet olyan tenorista énekelte – Andrejt Misa Didik, Golicint Mihail Gubszkij –, akiknek éneklésére kevés a megbízható jelző, olyan bámulatos technikával győzték nehéz szólamaikat. A tárgyilagosság kedvéért jegyzem meg, hogy Andrej szólamához viszont lágyabb, behízelgőbb színeknek is hitelesíteniük kellene annak a férfinak a vonzerejét, akinek Márfa a betege lett. A történet főalakjának tekinthető Iván Hovanszkijt megformáló Jevgenyij Sztavinszkijon azonban nem lehet találni olyan vonást, amely ne hitelesítené tökéletesen a sokszínű és gazdag jellemet, aki emberi gyarlóságai mellett is karizmatikus hatással van népére (és a közönségre). Daliás megjelenésével óhatatlanul emlékeztet a figurát oly illúziókeltően alakító Begányi Ferencre; csak feltételezni tudjuk, hogy színpadi előadásban játékkészség is párosul dús, élvezetes baritonjához és méltóságteljes egyéniségéhez. A (valamilyen szinten mégiscsak) rendezés „színpadi” érzékét és ízlésességét dicséri, hogy Hovanszkij dramaturgiailag is roppant látványos meggyilkolása és nagy játéklehetőséget kínáló halála nem a pódiumon teljesült be – közvetlenül az után, hogy a darab legattraktívabb és a sztrelec vezérnek felszolgált csemegéjét, a perzsa rabnők csupán elmuzsikált táncát milyen erős, ám mértéktartó „színpadi” jelenléttel követte Szavinszkij.
A perzsa táncnál mint az egész, felkavaró hatású koncert legkatartikusabb perceinél más okból is szeretnék időzni. Muszorgszkij operájának hangversenyszerű előadását ezúttal Bojti János szerkesztésében és hangszerelésében hallhattuk. A fentebb említett operaházi széria Rimszkij-Korszakov hangszereléséhez szoktatta közönségét, én abba a hangzásba szerettem bele – úgy, ahogy például a Borisz Godunov Rimszkij-Korszakov hangszerelte változatának ismeretében az Operaházban 1976-ban ősváltozatként felújított verziójába nem tudtam beleszeretni. Nos, féltem ettől, az „ősváltozattól” program szerint legkevésbé eltérő hangszerelésű Hovanscsina-verziótól is, de mind az átdolgozó, mind a zenekar és a produkciót vélhetően tökéletesen irányító Kovács János karmesternek köszönhetően, félelmemet nem követte csalódás: Muszorgszkij zenéje ezúttal is magával ragadott és élveztette magát. Azt viszont nem állítom, hogy nem mégis Rimszkij-Korszakov átdolgozása mellett tenném le a voksomat, ha választani lehetne, ebben pedig a perzs tánc előadásának kiemelkedő élménye erősített meg, amelyet Rimszkij-Korszakov még Muszorgszkij életében hangszerelt, illetve maga Muszorgszkij is jóváhagyott, Bojti pedig autorizáltként megtartott. Pedig elvileg nem lenne könnyű ilyen erősen hatnia egy perzsa táncnak, amelyet „csak” hallgatunk, különösen nem e hozzászólás írójának, aki itt biggyeszti hozzá a korábbi előadások emlékét felidéző bevezetőjéhez, hogy Békés András rendezésének balettbetétjét (id.) Harangozó Gyula koreografálta és tanította be, és méltatlannak tartaná az énekesek felsorolását nem kiegészíteni Sebestény Katalin, Metzger Márta, Nagy Katalin, Boross Erzsébet balerinák nevével és az akkori balettkar megemlítésével.
Erős, ám kissé keményen szóló szopránnak hallottam Anna Sapovalova hangját, de nyomban hozzáteszem, hogy sokkal jobban mások sem tetszettek Emma, a német lány hálátlan szerepében, aki jelenetéből adódóan érthetően „sipítozik”. Nem örültem az ebben a változatban megjelenő (vagy ide az eredeiből visszahozott) Szuszanna nevű vénlánynak, aki korábban nem hiányzott, mert Márfa Doszifejjel ábrázolt kontaktusa jobban gyarapította a darab bensőséges színeit. Szívesebben vettem volna, ha Bátori Éva inkább Emma szerepében hallható.
Korántsem csak Maximova ruhája nem illeszkedett a Márfa szerepével kapcsolatos illúzióimba. Bár az énekesnő mezzoszopránja kellemes, a férfiak kiváló gárdájával szemben sem színének szépségét, sem erejét, sem a sokrétű jellem megérzékítését, sem a személyiséget nem találtam elég átütőnek. Az utolsó felvonásban sem, de már a jóslattal is zavarba hozott. Nem hallottam még olyan változatot, amelyben a nagyívűen hullámzó fő dallamot nem az énekesnő vezeti, hanem legfeljebb kíséri, ezért nem tudom, hogy ez a zeneszerző eredeti elképzelése-e, vagy Maximova valamiért takarékoskodott a hangjával, ami egy ismeretlen változat egyik leghíresebb részletében nem tűnne helyes döntésnek.
Márpedig a hajlítások ama hullámzása, amely a nyitányban, Márfa „befejezni nem engedett” áriájában, szólama egyéb részeiben, a zenekar, a kórus, Ivan Hovanszkij, Saklovityij szólamában, sőt a perzsa táncban is minduntalan életre kel; amelyet nem annyira a tenger és más nagy vizek, inkább gabonamezők hullámzásának látványával társítok, mélyen és sokáig lüktet és dolgozik a hallgatóban. Olyan igéző szépség ez, részleteiben és az egész egységében, amely az újrahallgatás öröme mellett egy keserű gondolatra is juttat: ha egy dicső múltú operaház három évtizeden keresztül képes mellőzni e remekművet, az több mint hiba…

Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:00 : Budapest
Ciszterci Szent Imre templom

Darázs Renáta, Nagy Bernadett, Megyesi Zoltán, Cser Krisztián
Anima Musicae Kamarazenekar
Ars Nova Sacra kórus
vez.: Csányi Tamás
MICHAEL HAYDN: Requiem
a Forradalom és Szabadságharc áldozatainak emlékezetére
19:00 : Gödöllő
Gödöllői Királyi Kastély

Kolonits Klára Liszt dalesetje
A mai nap
történt:
1890 • Az Igor herceg bemutatója (Szentpétervár)
született:
1801 • Albert Lortzing, zeneszerző († 1851)
1891 • Palló Imre, énekes († 1978)
elhunyt:
2004 • Robert Merrill, énekes (sz. 1919)
2008 • Sándor Judit, énekes (sz. 1923)