vissza a cimoldalra
2019-11-13
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11446)
A csapos közbeszól (95)

Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4433)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4604)
Kimernya? (3276)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1797)
Franz Schmidt (3452)
Operett, mint színpadi műfaj (4146)
Zenetörténet (256)
Bartók Rádió (757)
Legyen a zene mindenkie! - avagy mit tehetnenk a mai magyar enekoktatasert (61)
Lisztről emelkedetten (977)
Társművészetek (1439)
Eiffel Műhelyház – Bánffy terem (109)
Balett-, és Táncművészet (5936)
musical (188)
Élő közvetítések (8232)
Pantheon (2442)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

4301   IVA • előzmény4278 2019-04-09 02:41:08

Eredetileg nem akartam hozzászólni a Hovánscsináról írt beszámolódhoz, amelyben csodálattal töltött el, hogy a művel esett (bevallottan) első találkozásod alkalmával milyen magabiztosan tudtad megítélni, ki, mennyire felelt meg a feladatának. Mindannyian más előélettel és aspektusból fogadjuk az élményt.
Most azt csodálom, hogy (bevallottan) egyszeri találkozás után ki tudod jelenteni, Muszorgszkij hiánya elviselhetőbb, mint a Wagneré, és meg tudod ítélni, mekkora művészi és anyagi bukás lenne a Hovanscsina az Operában.
Wagner nélkül is van operaház, hogy ne menjek messze: a MÁO-nak már az Ybl-palota bezárása előtt sem volt tisztességes Wagner-repertoárja, nem voltak hozzá sem rendezői, sem muzsikus-, sem énekesegyéniségei, stílusról már ne is beszéljünk. Évtizedeken át elvan a színház Lohengrin nélkül, egy nemzedék már azt sem tudja, mi az – és lám, élnek, élünk.
Azt kell előadni, amihez van muníció. Sok függ attól, hogy mit tart fontosnak egy vezetőség, jó érzék és szerencse is kell hozzá. A Billy Elliotot akkora trouvaille-nak szánták, mint a Macskákat: tódulni fog rá mindaz a közönség, akit csiklandoz a musical, a popzene, a jó színészek, a gyerekszínészek, a balett, a társadalmi igazságtalanság problémái, a homoszexuialitás és a drága helyárak… Nem számoltak pontosan.
A Hovanscsina balettbetétjét nem mint közönséghúzó érdekességet értékeltem, hanem mint olyant, amely szerencsés helyen átsegítheti azt a nézőt-hallgatót, akinek figyelmét a darab terjedelme lankadásra hajlamosítaná.

4278   Edmond Dantes • előzmény4275 2019-04-08 09:20:12

Érdekes, hogy Muszorgszkij kapcsán te is eljutottál Wagnerhez mint én (a beírásomban). Csak hát Wagner nélkül nincs opera, nincs Operaház, Muszorgszkij hiánya elviselhetőbb. Ha MÁO kitűzné a Hovanscsinát -mellesleg óriási anyagi és szellemi befektetés árán- és lemenne egy, ne adj'Isten két sorozat kongó házakkal, sok otthon maradó vagy szünetben távozó bérletessel, féláron vagy ingyen osztogatott napi jegyekkel, lenne ismét fölháborodás. Pedig nem MÁO közönségszervezése/PR-je tehetne az érdeklődés hiányáról. Lehet a közízlés nívójának hanyatlását és egyebeket kárhoztatni, de ez a helyzet. És az érdeklődést egy akármilyen szépen eltáncolt balettbetét sem fokozná. A MüPa-beli változat terjedelmével, indokolt húzásokkal kapcsolatban írottakkal mélyen egyetértek, magam is ilyesmiket éreztem-írtam.

4275   IVA • előzmény4266 2019-04-08 00:45:36

Azokkal játsza(t)ná az Operaház a Hovanscsinát, akikkel más darabokat is, hiszen minden opera szólamigényes. Végül is belevágtak a Ringbe is, bár sok-sok vendégénekessel, és, ha jól tudom, új Parsifalt is terveznek. Nem állítom, hogy parádésan és két szereposztásban, de a Hovanscsina kiosztható. És mire való az eredeti nyelvű éneklés terrorja, ha nem arra, hogy bele lehessen illeszteni az előadásba pl. orosz és bolgár vendékművészeket is.
Természetesen csak a Békés-féle rendezés rekonstruálásának látnám értelmét, feltétlenül id. Harangozó Gyula koreográfiájával. Arra nem vagyok kíváncsi, hogy Venekei Mariannánál miféle kvázi balettbetétet rendelnek meg, mint a Faust vagy a Sába királynője esetében, és arra végképp nem, hogy magát modernnek valló, akár külföldi, akár hazai rendező színpadképét gyerekek trágár falfirkáját alkalmazó ábra határozza meg (Otello).
Úgy emlékszem, Rimszkij-Korszakov feldolgozásában a Hovanscsina előadásait este 7 órakor kezdték, és nem tartott ½ 11-nél tovább. A vélhető ősváltozat kíméletes meghúzását nem az időtartam rövidítése végett tartom üdvösnek, hanem azért, mert bizonyos jelenetek és szereplők elhagyása megszabadítja a drámai folyamatot a fölösleges túlbonyolítás terhétől. (Például Szuszanna vázlatos, kidolgozatlan alakjától, amilyenből már kaptunk egyet Emma személyében, aki inkább csak Andrej jellemének, illetve Márfa és Andrej kapcsolatának ábrázolását segíti.) Magát a gyönyörű Muszorgszkij-muzsikát az ember elhallgatná reggelig, de fontos, hogy a dráma előbb-utóbb elvezessen a megoldáshoz, még ha a megoldatlanságot nevezzük is annak.
Úgy gondolom, Rimszkij-Korszakov nem azért hangszerelte Muszorgszkij darabjait színesre és gazdagra, hogy „Rimszkij-Korszakov-operákat” faragjon belőlük, hanem azért, hogy tudásával és saját művészetével hozzájáruljon e zseniális, de hosszadalmas és nehézkes dramaturgiájú művek (jó értelemben véve) szórakoztató befogadhatóságához. Nekem könnyű a dolgom vele, mert Muszorgszkij operáinak megismerésekor már rajongtam Rimszkij-Korszakovért. Lehet persze elutasítani is az ő hangszerelését, de – különös tekintettel arra, hogy Muszorgszkij nem tiltakozott Rimszkij-Korszakov segítsége ellen – nem hiszem, hogy az ő átdolgozása kevésbé autentikus lenne, mint a Sosztakovicsé vagy a Bojti Jánosé. Ráadásul Rimszkij-Korszakov átdolgozásai határozták meg a Muszorgszkij-operák népszerűségét világszerte.

4266   nickname • előzmény4265 2019-04-07 07:53:48

És mégis kikkel játszanná ma a darabot az Opera? Szerintem nincs elég megfelelő énekes. Sőt! A férfi főszerepek ha jobban belegondolunk magyar énekesre kioszthatatlanok. A mostanában a Házban sokat foglalkoztatott basszusok és baritonok közül egyiket se találom alkalmasnak, hogy a Hovanscsinában szerepljen, s ha mégis menne velük a darab nem lenne a kedvencem, de a tenor szólamokkal is gond lenne. Szuszanna vénlány az Abbado vezényelte bécsi előadás DVD felvételén is benne van - úgyhogy szerintem őt Korszakov húzta ki és eredetileg szerepel a partitúrában. Az az előadás - valamikor a nyolcvanas évek végén ment Bécsben is, ha jól emlékszem, én csak felvételről ismerem - szintén sokban különbözik attól, amit Budapesten lehetett látni és hallani gyakorlatilag a bécsi előadással egy időben. 

4265   IVA 2019-04-07 06:10:52

Hovanscsina (koncertszerű előadás) – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem – 2019. április 5.

A műfaj iránti rajongásomon kívül semmivel sem kötődtem a Hovanscsinához 1972-ben, amikor az Operaház felújította, nem is siettem megnézni. Csak 1975-ben láttam először: miért ne nézzem meg egyszer, ha műsoron van. Az internet adta lehetőségeket nem számítva, 1988 januárjában láttam legutóbb – ennek is már 31 éve! Ám szerencsére az első és az utolsó alkalommal együtt összesen 27 estén voltam közönsége a Hovanscsinának, amely egyik legnagyobb operaszerelmem lett!
Ma már nyilvánvaló, hogy az Operaház azért is újította fel a művet annak idején, mert élvonalbeli alkotókat adhatott hozzá: Ferencsik Jánost és Kórodi Andrást a karmesteri pulpitusra, Faragó Andrást és Begányi Ferencet (Iván Hovanszkij), Bartha Alfonzot és Vadass-Kiss Lászlót (Andrej), Szőnyi Ferencet és Korondy Györgyöt (Golicin), Melis Györgyöt és Berczelly Istvánt (Saklovityij), Szalma Ferencet és Kováts Kolost (Doszifej), Komlóssy Erzsébetet és Jablonkay Évát (Márfa), Palcsó Sándort és Kishelyi Árpádot (Írnok), valamint több jeles epizodistát és a nagy és nagyszerű kórust a színpadra. Élményszerű előadás keretébe foglalta a produkciót Békés András rendezése, amelynek látványos tablóihoz igencsak hozzájárultak Márk Tivadar egyenként is pazar, stílusos jelmezei. Forray Gábor mutatós, inkább jelzésszerű díszleteitől eleinte idegenkedtem, csak az idősebb Hovanszkij házának bejáratát és enteriőrjét tudtam megszeretni, de ma már az egész produkcióval együtt arra is nosztalgiával gondolok. (Közben a Szegedi Nemzeti Színház Hovanscsináját is megnézhettem egy operettszínházi vendégszereplésen. Ott találkoztam Mészöly Katalin Márfájával, akinek az alakítása akkoriban vált az operaházi eladás erősségévé is.)
Izgalommal és kíváncsisággal készültem most az újbóli találozásra a Hovanscsinával, azért is, mert a mű a rendszerváltás óta nem szerepel az Opera műsorán (bizonyos, hogy az első Szinetár-éra óta egyik Muszorgszkij-opera sem). Ez sajnos egyfelől azt is jelzi, hogy a rendszerváltás óta – politikai és pártviszályok, személyi harcok, támogatottsági kudarcok és győzelmek és a kor egyéb változásainak viharában – a Magyar Állami Operaház a korábbinál kevesebb művészi erőt, kisebb művészeti igényeket mutató, kevésbé tekintélyes intézménnyé vált. Olyanná, ahol – ha nem kapcsolódik hozzá bizonyos mértékű hatalmi elvárás is – nem presztízskérdés életben tartani vagy feleleveníteni az orosz opera hagyományos kultuszát; a Wagner-hagyomány kín-keserves ápolása mellett erre már nem telik, sem a kapacitásból, sem az ambícióból.
Azért is szomorú ez, mert ha a Hovanscsina mégis megjelenik, számítani kell arra, hogy három évtizedes kihagyás után a közönségnek körülbelül fele hányada nem találkozhatott még a darab eleven hangzásával, világával, legfeljebb hordozón, esetleg külföldön. Nem egy művészetpolitikai ügyben szeretnék keseregni: saját élvezetemen túl azért is érdekel ez a jelenség, mert magam is első hovanscsinás vendégekkel voltam a hangversenyen.
Nem vitás, hogy a Hovanscsina zenéjének felvételről is, koncertszerű előadásban is erős hatása, „magas élvezeti értéke” van. Sőt, fájdalmas tapasztalataink sora bizonyítja, hogy jobb egy koncertszerű előadás, mint egy modernként tetszelgő, félreértelmező, affektált színpadra vitel. Pedig a darab kiált a játék után, és bár e hangverseny csak csekély mértékben engedett az éneseknek színpadi játékot, ez a kevés is felhívta a figyelmet arra, hogy a Hovanscsina jó színpadi érzékkel és emberábrázoló készséggel megáldott énekeseket igényel. Szerencsére az opera sok statikus jelenetet tartalmaz, elsősorban a nagy kóruséit, amelyet így nemigen kellett mozgatni, legfeljebb a ki- és bejöveteleiket a pódiumra, amelyek megoldása igen célszerűnek és ízlésesnek bizonyult. Az Írnok karakterisztikus szerepének abszolválása szinte elképzelhetetlen minimális játék nélkül, a szerepet kiválóan játszó-éneklő Norbert Ernst nem is lépte túl a koncerten még elviselhető határt. Ugyanígy értékeltem Megyesi Zoltán alakítását is, Kuzka (sztrelec) szerepében. Mások színészete megjelenésük hatásában, előadásmódjukban és éneklésükben nyilvánult meg, illetve bizonyos mértékben fellépő öltözetükben, amely a klasszikus szmokingos viselet és a fekete ing–öltöny-viselet közötti skálán utalt rangjukra és aktuális attitűdjükre. Ám éppen a fellépő ruhák bizonyos mértékű jelmez-jellege miatt legkevésbé sem értettem egyet a Márfát éneklő Jelena Maximova combfelsőig felsliccelt estélyi ruhájával. Noha Márfa egész lényét a(z immár boldogtalan) szerelem szenvedélye irányítja, darabbeli megjelenésekor már letett arról, hogy azt női erejével teljesítse be. Ugyanakkor mélyen vallásos, sőt szentes asszony, a XVII. században.
A férfiszerepek megszólaltatói sorra olyan nagy élményt nyújtottak, hogy nem is tudom, kit méltassak elsőnek vagy utoljára tetszésem hangsúlyozása jeléül (a Müpa internetes oldalának színlapján feltüntetett írásmódot követve). A Doszifejt megszólaltató Alexandr Markejev nem „kormos” basszus, de erős és szép színű (talán basszbariton), vokális alakítása hitelesítette a főpap személyét. A legjobban tetszők élén áll figyelmet parancsoló személyiségével és zengő baritonjával a Saklovityij szólamát abszolváló Rassul Zharmagembetov (hangszínével olykor a Palló Imréét idézte, akinek előadásában a bojár megrendítő áriáját természetesen csak felvételről ismerem). Andrej Hovanszkij és Golicin szerepére nem a sztárolt, hanem a nagyon „megbízható” tenorok közül szokás választani. Ezúttal mindkét szerepet olyan tenorista énekelte – Andrejt Misa Didik, Golicint Mihail Gubszkij –, akiknek éneklésére kevés a megbízható jelző, olyan bámulatos technikával győzték nehéz szólamaikat. A tárgyilagosság kedvéért jegyzem meg, hogy Andrej szólamához viszont lágyabb, behízelgőbb színeknek is hitelesíteniük kellene annak a férfinak a vonzerejét, akinek Márfa a betege lett. A történet főalakjának tekinthető Iván Hovanszkijt megformáló Jevgenyij Sztavinszkijon azonban nem lehet találni olyan vonást, amely ne hitelesítené tökéletesen a sokszínű és gazdag jellemet, aki emberi gyarlóságai mellett is karizmatikus hatással van népére (és a közönségre). Daliás megjelenésével óhatatlanul emlékeztet a figurát oly illúziókeltően alakító Begányi Ferencre; csak feltételezni tudjuk, hogy színpadi előadásban játékkészség is párosul dús, élvezetes baritonjához és méltóságteljes egyéniségéhez. A (valamilyen szinten mégiscsak) rendezés „színpadi” érzékét és ízlésességét dicséri, hogy Hovanszkij dramaturgiailag is roppant látványos meggyilkolása és nagy játéklehetőséget kínáló halála nem a pódiumon teljesült be – közvetlenül az után, hogy a darab legattraktívabb és a sztrelec vezérnek felszolgált csemegéjét, a perzsa rabnők csupán elmuzsikált táncát milyen erős, ám mértéktartó „színpadi” jelenléttel követte Szavinszkij.
A perzsa táncnál mint az egész, felkavaró hatású koncert legkatartikusabb perceinél más okból is szeretnék időzni. Muszorgszkij operájának hangversenyszerű előadását ezúttal Bojti János szerkesztésében és hangszerelésében hallhattuk. A fentebb említett operaházi széria Rimszkij-Korszakov hangszereléséhez szoktatta közönségét, én abba a hangzásba szerettem bele – úgy, ahogy például a Borisz Godunov Rimszkij-Korszakov hangszerelte változatának ismeretében az Operaházban 1976-ban ősváltozatként felújított verziójába nem tudtam beleszeretni. Nos, féltem ettől, az „ősváltozattól” program szerint legkevésbé eltérő hangszerelésű Hovanscsina-verziótól is, de mind az átdolgozó, mind a zenekar és a produkciót vélhetően tökéletesen irányító Kovács János karmesternek köszönhetően, félelmemet nem követte csalódás: Muszorgszkij zenéje ezúttal is magával ragadott és élveztette magát. Azt viszont nem állítom, hogy nem mégis Rimszkij-Korszakov átdolgozása mellett tenném le a voksomat, ha választani lehetne, ebben pedig a perzs tánc előadásának kiemelkedő élménye erősített meg, amelyet Rimszkij-Korszakov még Muszorgszkij életében hangszerelt, illetve maga Muszorgszkij is jóváhagyott, Bojti pedig autorizáltként megtartott. Pedig elvileg nem lenne könnyű ilyen erősen hatnia egy perzsa táncnak, amelyet „csak” hallgatunk, különösen nem e hozzászólás írójának, aki itt biggyeszti hozzá a korábbi előadások emlékét felidéző bevezetőjéhez, hogy Békés András rendezésének balettbetétjét (id.) Harangozó Gyula koreografálta és tanította be, és méltatlannak tartaná az énekesek felsorolását nem kiegészíteni Sebestény Katalin, Metzger Márta, Nagy Katalin, Boross Erzsébet balerinák nevével és az akkori balettkar megemlítésével.
Erős, ám kissé keményen szóló szopránnak hallottam Anna Sapovalova hangját, de nyomban hozzáteszem, hogy sokkal jobban mások sem tetszettek Emma, a német lány hálátlan szerepében, aki jelenetéből adódóan érthetően „sipítozik”. Nem örültem az ebben a változatban megjelenő (vagy ide az eredeiből visszahozott) Szuszanna nevű vénlánynak, aki korábban nem hiányzott, mert Márfa Doszifejjel ábrázolt kontaktusa jobban gyarapította a darab bensőséges színeit. Szívesebben vettem volna, ha Bátori Éva inkább Emma szerepében hallható.
Korántsem csak Maximova ruhája nem illeszkedett a Márfa szerepével kapcsolatos illúzióimba. Bár az énekesnő mezzoszopránja kellemes, a férfiak kiváló gárdájával szemben sem színének szépségét, sem erejét, sem a sokrétű jellem megérzékítését, sem a személyiséget nem találtam elég átütőnek. Az utolsó felvonásban sem, de már a jóslattal is zavarba hozott. Nem hallottam még olyan változatot, amelyben a nagyívűen hullámzó fő dallamot nem az énekesnő vezeti, hanem legfeljebb kíséri, ezért nem tudom, hogy ez a zeneszerző eredeti elképzelése-e, vagy Maximova valamiért takarékoskodott a hangjával, ami egy ismeretlen változat egyik leghíresebb részletében nem tűnne helyes döntésnek.
Márpedig a hajlítások ama hullámzása, amely a nyitányban, Márfa „befejezni nem engedett” áriájában, szólama egyéb részeiben, a zenekar, a kórus, Ivan Hovanszkij, Saklovityij szólamában, sőt a perzsa táncban is minduntalan életre kel; amelyet nem annyira a tenger és más nagy vizek, inkább gabonamezők hullámzásának látványával társítok, mélyen és sokáig lüktet és dolgozik a hallgatóban. Olyan igéző szépség ez, részleteiben és az egész egységében, amely az újrahallgatás öröme mellett egy keserű gondolatra is juttat: ha egy dicső múltú operaház három évtizeden keresztül képes mellőzni e remekművet, az több mint hiba…

Műsorajánló
Mai ajánlat:
17:00 : Budapest
Müpa, Üvegterem

Hotzi Mátyás (cselló), Jenei Erzsébet (hárfa)
"Hangulatkoncert"
J.S. BACH: Olasz koncert, BWV 971 - I. tétel
LISZT: Desz-dúr consolation
PHILIPPE MERSANT: Bamyan
RENIÉ: Legenda
KODÁLY: Szólószonáta gordonkára, op. 8 - I. tétel
LIGETI: Csellószonáta
DEBUSSY: Beau Soir (Szép este)

19:00 : Budapest
Erkel Színház

PUCCINI: A nyugat lánya

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Vajda Gergely
CSAJKOVSZKIJ: 4. (G-dúr) szvit, op. 61 („Mozartiana”)
USZTVOLSZKAJA: 1. szimfonikus költemény
MOZART: 41. (C-dúr) szimfónia, K. 551 („Jupiter”)

19:30 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sümegi Eszter, Gál Erika, Fekete Attila, Palerdi András
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán)
Vezényel: José Cura
VERDI: Requiem

19:30 : Budapest
Müpa, Fesztiválszínház

Erdődy Kamarazenekar
koncertmester: Szefcsik Zsolt
LAKS: Sinfonietta
RÓZSA: Concerto vonószenekarra, op. 17
GYÖNGYÖSI LEVENTE: III. divertimento - ősbemutató
ORBÁN GYÖRGY: Sopra canti diversi
KILAR: Orawa

19:30 : Budapest
Belvárosi Főplébániatemplom

Szokos Augusztin (csembaló), Paulik László (hegedű), Szabó Zsolt (viola da gamba)
Culliford-koncertek No.2 - "To the Apollo Society"
Michael Christian Festing, Richard Jones, John Stanley, John Playford és Pieter Hellendaal művei
A mai nap
született:
1873 • Egisto Tango, karmester († 1951)
1958 • Tony Lakatos, jazz-muzsikus
elhunyt:
1868 • Gioacchino Rossini, zeneszerző (sz. 1792)
1988 • Doráti Antal, karmester (sz. 1906)
1989 • Lakatos Gabriella, balett-táncos (sz. 1927)