Ez az! Tudat alatt érzékeltem, hogy valami rendhagyó dolog történik. Ettől függetlenül én a 2. emelet 5. sorában alig hallottam Isabel cincogását.

Egyébként - influenzások ide vagy oda - szerintem a közönség kifejezetten csöndes volt.

ezt is megértem.:)

Ráfáztam én is - és már tegnap este is bántam...

A hegedűt a 2. meleten alig lehetett hallani, legalábbis a belépése után, majd a hölgy felerősített, de így sem haladta meg a 40 évvel ezelőtti japán hegedülő automaták színvonalát. Amikor először hallottam a Fesztiválzenekarral Brahms Hegedűversenyével kísérletezni, lélektelen darálás volt, majd a Concerto Budapesttel nagyon szép élményt nyújtott Beethoven művével. Novemberben, ugyancsak a CB-vel Dvořák őszintén szólva nem remek Hegedűversenyét adta elő, itt talán érdeméül tudhatom be, hogy nem untam. Tegnap feltűnő volt a szólista és a zenekar közötti minőségi különbség. Én még nem hallottam úgy Mahler V. szimfóniáját, hogy ne kívántam volna a rétestészta szerűen nyúló 3. tétel végét, hogy bekövetkezzen utána a CSODA, illetve hogy ne ragadjon le a szemem a véget érni nem akaró finálé alatt. Nos, tegnap számomra megtört az átok. Sajnos a bérletesek egy része, a nyilvánvalóan influenzásokat nem számítva, úgy határozott, hogy az első 3 est után ez a Mo.-on ismeretlen német zenekar és francia karmester nem érdemlik meg a figyelmet. RÁFÁZTAK, BÁNHATJÁK. Avagy késő bánat...

Ez esetben tökéletesen egyetértünk! :-)

4224

Ma volt a csodabérlet (Gardiner-Currentzis-Rattle) utolsó előadása: a kölni Gürzenich zenekar, Francois-Xavier Roth vezényletével. A menü két fogásból állt. Az első fogás a leves volt - a feketeleves: Mendelssohn: e moll hegedűverseny, Isabelle Fausttal. Hát nem tudom, honnan szalajtották ezt a nőt, de talán nem ide kellett volna. Szörnyű volt, kritikán aluli. Egy kifejezetten kellemetlen, alig hallható hegedűhang (mint később kiderült, az alig hallhatóság volt előadásának fő erénye) társult valami elképesztő modorossággal, időnként úgy hadonászott a vonójával, mint Tücsök Tóni a régi mesekönyvemben. Minden dinamika nélkül, a szürkénél is szürkébben játszott, csuszkált a hangokon. És a végén nem átallott még ráadást is adni...  Szörnyű volt.

Szóval volt törlesztenivalója karmesternek-zenekarnak, amit meg is tettek, mert a koncert második részében egy csodálatos Mahler V. szimfóniát hallottunk. Megvallom, én még nem hallottam erről a karmesterről-zenekarról, de remélem nem utoljára találkoztam velük, emlékezetesen szépen muzsikáltak. Csak keressenek egy normális szólistát a következő előadásukra...

Összességében fantasztikus volt ez a bérlet, s csak reménykedni tudok, hogy a következő évadban lesz valamiféle folytatása.

off Ez itt nem a reklám helye, de a Kispipa (újra) nyitva van. Seress Rezsőt nem tudom garantálni azaz garantálni tudom, hogy nem hallgatható ott meg. Messzebbre kellene érte menni, de egyelőre inkább kivárok. Vezetéssel egyébként pár éve jártam abban a Dob utcai házban, ahol Seress Rezső lakott és ahonnan a mélybe vetette magát 51 éve.

Köszönöm. Milyen kár, hogy zárva.... - Biztosan bármelyik bárban eljátssza a zongorista... :-)

Tisztelt "Tiramisu"! Sajnos az Ön, egyébként helyes, válasza pontosítára szorul a következők szerint:

Az eredeti sláger meghallgatható VOLT a Kispipában, nem messze a Zeneakadémiától . A Kispipa, hasonlóan több ilyen atmoszférájú, ikonikus vendéglőhöz, évek óta zárva.

Kár.  - Az eredeti sláger meghallgatható a Kispipában, nem messze a Zeneakadémiától ...

Köszönöm, bizonyára így volt, ha mondja..sajnos már nem tudom visszaidézni :-)

A zongora pontosan idézett a Szomorú vasárnapból! Valamint a fafúvosok és a rezesek is!  Elkerülte a figyelmét... -:)   

A zongora pontosan idézett a Szomorú vasárnapból! Valamint a fafúvosok és a rezesek is!  Elkerülte a figyelmét... -:)   

Ritmus és tánc: ezt az munkacímet adtam a Rádiózenekar hétfői koncertjének. A műsor előzetes olvasásakor és hallatán utólag is helytállónak gondolom ötletemet.

A nyitó szám, Vajda Gergely: Szomorú vasárnap-variációk ősbemutatója a halhatatlan és városi legendák szerint sokak önkéntes halálát kiváltó Seress Rezső-sláger alapján inkább dallamosságot, lágy harmóniákat ígért, de aki ilyesmit várt a fiatal zeneszerző-karmester új szerzeményétől, alaposan tévedett. A koncert szórólapja illetve Vajda Gergely szerint: "Seress Rezső híres-hírhedt slágere...darabomban nem hangzik el a maga teljességében, így a közönség folyamatosan keresésre van kényszerítve..." Sajnos a keresés nálam sem a mű hallgatása közben, sem utána, szünetbéli beszélgetések nyomán nem vezetett eredményre. Kőkemény, méretes előadói apparátust megmozgató, pregnánsan ritmikus, 21. századi alkotást kaptunk, amiben még a zenekari zongora irányából sem érkezett egy foszlánnyi jelzés sem, ami a címadó dalra utalt volna. A meglepő kezdést meglepő folytatás követte. A - szűkebb hallgatói kört megszólító Kagelt nem számítva- legismertebb argentin zeneszerző, Astor Piazzola harmonikára, pontosabban saját hangszerére, bandoneonra írt háromtételes, "Aconcagua" alcímet viselő versenyműve, kell-e mondani, a tangó ritmusán alapuló szerzemény. Nem emlékszem rá, hallottam-e valaha koncerten zenekar-kíséretes harmonika bandoneonversenyt; a pár éve a tévés Virtuózokban fölfedezett Demeniv Mihály szólójával mindenesetre kellemes, könnyen befogadható muzsikát élvezhettünk. A szóló ráadásszámot az ifjú művész nem konferálta föl, így annak kiléte ismeretlen maradt. Szünet után jóval ismertebb opusz, Sztravinszkij Petruskája következett, bár az orosz mester másik két remekét, a Sacre-t és a Tűzmadarat jobban ismerem és talán a közönség jelentős része is így van ezzel. Orosz népzenei forrás, elementáris őserő, feszes ritmusok, ritmusváltások, csillogó hangszerelés, sok-sok ismerős dallam teszi a Petruskát az első világháború előtti nagy Sztravinszkij-balett-"trilógia" méltó darabjává. Szívesen megnézném egyszer a Petruskát a maga teljességében, színpadi előadásban, ahogy annak idején a két másik balettet volt szerencsém látni a legendás operaházi Béjart-esten. A záró szám kortárs amerikai szerző, John Adams Nixon Kínában című operájának balettbetétje volt, "Az elnök táncol". A "táncoló elnök" a műsorlap szerint nem a címszereplő, hanem a kínai elnök, Mao és hitvese, akik egy festményről megelevenedve, foxtrott-ritmusban visszatáncolnak a múltba. A sok helyen, egyebek közt a MET-ben is bemutatott opera e száma -bár egészen más értelemben mint a Piazzola-verseny- ugyancsak élvezetes, ritmusos-hangulatos zene.

Vajda Gergely, aki jelenleg "állandó első vendégkarmester" címmel felruházva dolgozik az együttessel, gondosan fölkészült és gondosan, igényesen fölkészítő irányítója volt muzsikusainak. Kiválóan teljesített az ütős szekció, külön említeném a Vajda-mű timpanistáját, akire nem csupán művészi, de komoly fizikai terhelést is róhatott szólama eljátszása. A zongora és megszólaltatója is sokat és jól dolgozott, miként a fúvóskar, amiből a Petruska fuvola- és trombitaszólójának előadóit kiemelten dicsérném. A vonósok,vélhetően számos szólampróba eredményeként, úgyszintén kitettek magukért.

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának hangversenye a Zeneakadémián, 2019. február 11.

Nagyon köszönöm!

Blériot javítva...;-)

A portál privát levelezésében és e-mailben is jelezték, hogy a „Blériot nevű fantaszta” nem a XIX., hanem a XX. század elején „akadt”. Bizony, sajnálatosan elírtam a század sorszámát, amely akár tévedésnek is tűnhet, holott éppen azt akartam elkerülni, amikor a Monarchia és a repülés kezdete adatainak is utánanéztem írás közben. A marhaság ennek ellenére is összejön, ha akar.
Köszönet a figyelmes és üzenni sem rest olvasóknak!

Köszönöm, kedves Búbánat. Amikor belevágtam, úgy gondoltam, ezt az élményt néhány tőmondattal ki tudom végezni. Ez lett belőle, nem szoktam ettől elégedett lenni.

Kedves IVA!

Örültem  A mosoly országa-produkcióról írt beszámolódnak, de annak is, hogy az előadásról szólva nálam részletesebben szóltál olyan momentumokról, amelyek az előadás alatt a figyelmemet elkerülték vagy kevéssé kötötték le, így nem is bonyolódtam azokba, mikor saját értékelésemet megfogalmaztam az alkotói csapatnak a darab színpadra állításáról. 

A mosoly országa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2019. február 1. (A Müpa és a Shanghai Opera House előadása)

Olvastam ugyan Búbánat fórumozótársunknak a Lehár Ferenc-topicba (661) és az Operett, mint színpadi műfaj-topicba (3828) is beírt kritikáját – sőt, nem titkolom, elsősorban az ösztönzött rá, hogy jelentkezzem a magaméval –, de mivel az előadásokról a játszóhely topicjában szoktam beszámolni, itt hivatkozom az enyémtől lényegében eltérő véleményre.

Hat, vállaltan „részben szcenírozott” koncertszerű Wagner-előadás, két kényszeresen szcenírozott koncertszerű (Monteverdi és Wagner), valamint a szcenírozottnak vallott Candide (Bernstein) tapasztalataival nem szántam volna rá magam, hogy margitszigeti, Zichy-kastélyudvari, operettszínházi és Volksoper-beli élményeim után éppen a színházi előadásokra alkalmatlan Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben találkozzam újból A mosoly országával. Mégannyira sem, amikor olvastam a színlapon a rendező, Káel Csaba nevét, akinek a tehetségesnek nem mondható Bánk bán- és Sába királynője-rendezései után még adtam volna némi bizalmat, de a totálisan tehetségtelen, kortársvonalas Don Pasquale című rossz vicce óta már nem.
Történt azonban, hogy egy kedves családtagom tavaly megajándékozott a kultúra-utalványával, amelyet nem kívánt felhasználni, ám – jegyvásárlásaimat online intézve – magam is egyre késlekedtem a beváltásával, és éppen az idő eme sürgetésében szembesültem azzal, hogy A mosoly országa első előadására pontosan az a hely szabad még, amely után az intézményben tett első látogatásom óta kíváncsian ácsingózom. Rászántam hát magam, nemcsak a költekezésre, hanem a pénztár felkeresésére is, ahol egyúttal megkérdezhetem – december volt még akkor –, számíthatunk-e a honlapról netán csak ideiglenesen törölt Hovanscsina-koncertre. Nehezen, sőt nem is boldogultam azzal, hogy megértessem a légiutas-kísérő kisasszonnyal, miről hadoválok, amiben nem annyira az fáj, hogy ilyen helyen járatlan az ügyintéző a zene világában, inkább az, hogy a színpadról történt száműzetésének évtizedei alatt mennyire kikophat a közismeretből egy fontos mű címe, amely valamikor rendszeresen elhangzott a közszolgálati médiumokban, illetve előfordult középiskolai tankönyvekben is, legalább felsorolási szinten.
Hogy Lehár Ferenc nagyoperettjének – vagy tán annál is rangosabb műfajba sorolható művének – slágere viszont mit sem veszített népszerűségéből a zeneileg művelt közönség körében, arról mindjárt a nyitány elején meggyőződhettem: amikor felcsendült a Vágyom egy nő után dallama, a mögöttem ülő nő hangos dúdolással kezdte kísérni a zenekart. Itt tüstént végzek is az est legcsúnyább látványával, amely az én tekintetem lehetett, amit az önjelölt művésznőre vetettem. Így gondolom, bár tükörbe nem néztem éppen akkor, miután szomszédomat partnere sikerrel leintette.
Különben a vágyott hely remeknek bizonyult is, és bár akadtak az előadásban is élvezetes elemek, ezt az élményt őrzöm első helyen.
Visszatérve mérsékelt lelkesedésem, sőt szkepszisem idejére, találkoztam egy visszarettentő pillanattal, amikor a közszolgálati tévé előzetes riportot adott a produkcióról. A Liza szerepére készülő örmény énekesnőt mutatták be, aki elmondta, milyen problémát okozott a parókája, amit ő nem szeret, de a megformálandó bécsi lányként, aki ráadásul csupa fekete hajú kínai közé kerül, kénytelen ezzel hangsúlyozni a darab hősei közötti kontrasztot. Márpedig én úgy tudom, hogy Ausztria nem azonos Skandináviával, ahol egyébként ugyancsak nem szőke a teljes népesség, és alakították már Lizát, ezt a képzeletbeli arisztokrata lányt hitelesen és izgalmasan barna, vörös, sőt fekete hajjal is. Karine Babajanyan erre magára kapott egy világos, a szőke egyik árnyalatára sem emlékeztető színű parókát, amely ugyanakkor természethűen idézte, mennyire töredezett lehet egy festett haj. Sebaj, gondoltam, ez úgyis csak könnyed viccelődés, az alakításhoz nyilván olyan parókát és sminket kap az énekesnő, amellyel felidézheti számunkra annak felejthetetlen hatását, midőn a Margitszigeten Ágai Karola, majd a következő nyáron Németh Marika hamvasszőke loknizuhataggal, finom eleganciával helyet foglalt a bécsi palota szalonjában, hogy teát szervírozzon az egzotikus vendégnek. Leírhatnám a korabeli jelmezeket, a bútorzatot és a teáskészletet is [hadd szórkozzon-mérgelődjön Ókovács Szilveszter, aki nemrég nyilatkozott megvetéssel arról a(z akár fizető) nézőről, akinek állítólag a díszlet fontosabb, mint maga az opera], ám inkább elmondom, többek közt miért nem mellékes a látvány a színházban.
Lehár idejében és még régebben, meg később, az „én időmben” nem volt színes tévé, windows pláne nem, a színház nyitott egyfajta ablakot a világra, mindazoknak, akiknek a nagy utazás legfeljebb egy-egy kivételes esemény volt az életükben. A képzőművészetből, az irodalomból, a színpadi művekből szerezhettünk fogalmakat arról, milyen egy londoni, párizsi vagy amerikai arisztokrata vagy polgár otthona, vagy a szegény ember viskója a falu szélén. Az operákból alkothattunk elképzelést Egyiptomról, Szicíliáról, Spanyolországról, Japánról, Kínáról.
Kínánál kikötve. Környezetünk, egész életünk megváltozott mára. Olyan látvánnyal, amilyentől ámultunk nem is oly rég (egy pagodarészlet a Turandot vagy A mosoly országa színpadán), akár külkerületeinkben vagy vidéken is találkozhatunk némelyik kínai étterem vagy büfé portálja alakjában. Még szebbeket láthatunk tévénk képernyőjén a távol-keleti kosztümös kalandfilmsorozatban. Aki teheti, személyesen is elutazhat Kínába. A drámai művek (ilyen az opera és az operett is) hatásos és hiteles színreviteléhez mégis szükséges az illúziókeltés. Nyilván nem ugyanúgy, mint egy évszázaddal ezelőtt – de hát miért is fejlődött azóta a technika? Azért, hogy a másképp, az új valami blöff legyen, amely a tudatlanságot és a gagyit ontja?
A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, bármilyen arányú szcenírozást vállal is egy produkció, nem lehet olyan díszletet és szcenikát megvalósítani, amely elfedné (felülírná) a terem építészeti adottságait: architektúrát, anyagokat, színvilágot, orgonát stb. A mosoly országa „színpadán” még azzal az ötlettel sem éltek, hogy a pódiumot a különböző szintű erkélyek használatával növeljék, törekedve némi monumentalitásra, ami a darab partitúrájában, hangszerelésében is megszólal. A zene folyamatosan szembesít azzal, hogy a látvány milyen kisszerű, milyen alkalmi megoldásokkal elégszik meg: milyen szegény. A primadonna, mintha egy házibuliba esne be. A méltóságokat lépcsőfoknyi magaslat sem emeli meg. Csupán bejönnek, fordulnak, kimennek. Idővel az összekötő szövegek is lerövidülnek vagy el is maradnak; a második részben a zeneszámok olykor úgy következnek, mintha a darab jelmezes keresztmetszetét látnánk. Nem születnek meg a helyzetek, a személyes drámák. Amikor mégis, a szituációk nem mulatságosak, hanem nevetségesen suták.
Nem ússzuk meg a világot tágítani szándékozó vetítést sem. A közelről is alig élvezhető (és akár félre is érthető) árnyjáték nem keretez, csak utal valamilyen játékstílusra, de nem vezet sehova sem. Helyét egy európai kastély parkjának fényképe váltja fel, amelyre az andalító dallamokat aláhúzó pötty-káprázatot vetítenek, hogy a giccs rajongói se maradjanak kielégületlenek. Akinek pedig a látványosság csimborasszója a tűzijáték, azt is e vetítővászonról kaphatja meg, enyhén szólva nem HD minőségben. S hogy ezzel a technikai bravúrral végezzünk: a fináléban, ugyancsak a vásznon, felpörgő repülőgép-propeller teszi bizonyossá számunkra, hogy csalódott hőseink hazatávoztak. (Egy másik Lehár-opuszon csiszolt műveltséggel adjunk esélyt annak, hogy a Monarchia idején lehetett már így közlekedni Peking és Bécs között, miután a XX. század elején egy Blériot nevű fantaszta akadt, aki géppel repül a Nap tüze alatt… A folytatást inkább hagyjuk.)
Szendrényi Éva díszletének legmarkánsabb eleme a zenekari árkon átívelő két kerti hidacska, melyek egyike „Kínában” távol-keleties, piros korlátot kap. A másik rossz emléket őriz: a teázáshoz leülni sehogyan sem akaró szerelmespár azon dalolja el a híres kettőst, kézben tartva a csészéket. Legyünk hálásak, amiért nem iceteat isznak PET-palackból.

A produkció zavarba ejtően kínos eleme a tánc. E. D. fórumozótársunk nemrég (és talán nem is először) felvetette a „lefúrt lábú” énekesek fogalmát. Nos, itt megismerhettük a lefúrt lábbal keringőző énekeseket (így táncolt pl. a primadonna is), akik a twistet megszégyenítő padlóhoz ragaszkodással imitálták a valcert. Persze azért is, mert hely, az bizony nincs a mondvacsinált színpadon.
Az énekesek mozgásánál is nagyobb csalódást hozott a Vincze Balázs koreogafálta táncbetétek megoldatlansága és minősége. Pedig úgy gondoltam, a Pécsi Balett mindenkor képes abszolválni egy zenés alkotás táncbetéteit. Ez a feltételezésem kis részben az alkalmatlan játszóhely, ám legnagyobb részben a minden képzeletet felülmúlóan silány koreográfia miatt tévesnek bizonyult. A bécsi színben az Arany és ezüst keringő rövidített változata is a helyhiányt leplezi le: a táncosok időnként a valcertől és korától teljesen idegen helyben vonaglásba csaptak, jóval durvábba, mint amilyennel A hattyúk tava Matthew Bourne által írt és koreografált (különben lenyűgüző) változatában fűszerezik a báli kép keringőjét a mondén vendégek. Csajkovszkij zenéjére ugyan, ám egy riasztó, züllött miliőt érzékeltetve, a főhős tragikus kiábrándulásának környezetében. A mosoly országának első részében ilyesmiről szó sincs: a bécsi szín a felhőtlen életörömé és a bizsergető reményé. Ennek az előadásnak a gyenge táncai joggal vetekedhetnek az Operaház utóbbi évtizedének produkcióiban tapasztalható funkció- és stílustévesztő kísérletekkel.
A második rész nagy balettbetétjének megfaragása azért is sajnálatos, mert a Magyar Állami Operaház Zenekarának kiváló játéka, Xu Zhong vezényletével, ebben a részletben szinte naggyá nőtt: ekkor kezdett volna az addigiak ellenére is magába szippantani a pazar Lehár-muzsika, amelynek sohasem buja keleties koloritjában is szemérmetlenül bujkál a valcer. Tehát semmit sem kell halálosan komolyan vennünk – még a szemérmet sem. Hanem Pan Jianhua számos ponton kifogásolható jelmezvilága is itt téved egy nagyot: a táncosok beöltöztetésével talptól nyakig. Mekkorát csalódtak volna azok az urak, a francia nagyoperák és az operettek közönségéből, akik zene iránt rajongó és társasélet-kedvelő hölgyeiket elsősorban azért kísérték el színházba, hogy szemüket legeltethessék a balettbetétekben lengén öltöztetett balerinák bokáján és más idomain, különösen az egzotikus tárgyú művekben!
Igazságtalan lennék azonban, ha nem ismerném el a kínai személyeket megjelenítő szereplők kosztümjeinek gazdagságát és finom dekorativitását. Hogy valamennyi szereplőnek előnyösek, azt már nem állítom; az európai öltözékeket is sutának és stílustalannak találtam. Térdig érő ruhák és rövidre vágott női frizurák már létezhettek a Monarchia XX. századra eső éveiben, és valószínű, hogy az amerikai némafilmekben látott viseletek akkor is hatottak az európai nők öltözködésére. De ne felejtsük, hogy az arisztokrácia hölgyei mindig konzervatívak voltak (láthatjuk, hogy az európai királyi családok tagjai ma sem az utolsó divat szerint mutatkoznak nyilvánosság előtt). Ennek a jelmezbeli tévedésnek a vesztese az előadás eleganciája volt.

Végre térjünk az operettnek mégiscsak sava-borsát adó énekes színészekre! Kezdve azzal, hogy Karine Babajanyan bizony ama rémes parókában szerepelt az előadásban, kevésbé szeretetre méltóvá és kissé komolytalanná téve ezzel Lizát. Pedig az énekhang és annak használata kiváló! A magyar közönség kincsei közt tarthatja számon, hogy Lehár hősnőjének szólamát olyan nagy énekesnőkkel ismerhette meg a rádióból, lemezekről, mint Osváth Júlia, Orosz Júlia, Házy Erzsébet, és olyanok színpadi alakításaira emlékezhet, mint a már említett Ágai vagy Kukely Júlia. Karine Babajanyan könnyebb drámai szopránja érzéki örömet nyújt, éneklése hibátlan, még ha a második részben a nagy drámai kitörésekhez árnyalatnyival fáradtabbnak bizonyult is. Mimikája és beszédmodora nekem affektálónak tűnt; lehet, hogy ezen a rendezőnek kellett volna csiszolnia. Meglepően magvas hangú és fölényes biztosággal éneklő szopránt hallhattunk Mi szerepében: Yitian Luan talán nem rendelkezik a szubrett-szerepkörhöz szükséges sokféle adottsággal – ezekért remek kedélye kárpótolt –, viszont ugyanolyan szívesen élnék a lehetőséggel, ha valamelyik operai szerepében láthatnám, mint Babajanyan esetében.
Talán rajtam múlt, hogy a Szu Csong herceget alakító és szólamát kfogástalanul éneklő Vincent Schirrmacher hangja nem bűvölt el, kissé kongónak hallottam, és jó megjelenése ellenére sem hitelesítette számomra a figurát övező rajongást. Talán ha láttam volna, hogy a bécsi lánykák raja érdeklődik iránta – ám a helyettük ebbe az operettbe tévedt bárónő és lánya komikus kettőse ehhez érdektelennek bizonyult. Hatfaludy alakjában kellemes jelenség volt A bolygó hollandi Kormányosának szerepében korábban emlékezetes színészként is megismert Franz Gürtelschmied.
Amint osztrák nők közt is akad, aki nem szőke, eunuchok közt is léteztek, akik megőrizték mutálásuk hozamát. Szakértelem híján sem fejtegetem, hogy mennyire mese-elem A mosoly országában a Főeunuch figurája és mely esetben nem szükségszerű a hangszínnel utalni speciális „kiképzésére”, de abban biztos vagyok, hogy hosszabb színpadi szövegben kellemetlen volt Franz Tscherne ezáltal ripacskodónak ható alakítása.
Liza apját, Ferdinand Lichtenfels grófot Ernyey Béla játszotta, akit talán a Vígszínház Játék a kastélyban-előadásában láttam legutóbb színpadon, nem mostanában, hanem még Ruttkai Éva és Páger Antal partnereként. Noha Ernyey időről időre gondoskodott arról, hogy a magyar közönség ne felejtse el, újból színpadon látva, bevallom, meghatódtam a megjelenésétől és stílusos, visszafogott játékától. Úgy gondolom, 76 évesen ilyen frissen és daliásan festeni – egyfelől adottság, másfelől fegyelem kérdése, ugyanakkor – a tehetség része is.

Mondjuk ez a módszer más zeneszerzőknél is működik. Nekem Celibidache megvan, de megmondom őszintén még sose hallgattam végig egy szimfóniát se vele. :-) Nagyon hangulatfüggő karmester. És azért is csalóka mert vannak vele olyan részletek a youtube-on amik kifejezetten nagyon tetszetnek, Csak hát aztán kiderül, hogy a csodálatos részlet előtt végig kell ülni minimum 20 percet... :-)

Brucknerrel ismerkedve érdemes összehasonlítani a legnépszerűbb részleteket. A IX. scherzója van a youtube-on Celibidache, Karajan - és Jochum vezényletével is. Szerintem mindent elmond.
Egy ideig a rendkívül súlyos Celibidache és a nagyon hatásos Karajan között váltogattam, mindig az tűnt a jobbiknak, amelyik éppen szólt.
Aztán a nevető harmadik :-)

Szó, mi szó!  Szenvtelen arccal , rezdületlen lélekkel, vezényelnek, élvezik saját nagyságukat ! A zene nem miattuk van, hanem ők vannak a zene miatt!! 

Szerintem színesebb, elevenebb.
Karajan egy kicsit a korabeli Thielemann. Mosolytalan, kicsit erőszakos...

Ez miben jobb mint a Karajanos? Azt hiszem ez is megvan letöltve - legalábbis részben - úgyhogy bele tudok hallgatni, de eddig még nem tettem.

A Müpa Magazin 2018/19 3. számából

HUMOR, JÁTÉK, KELETI KOLORIT ...és dallamgazdagság — azaz A mosoly országa, a bécsi arisztokrata lány és a kínai diplomata szerelmének romantikus meséje. Lehár Ferenc 1929-ben bemutatott operettje hamar a műfaj toplistájára került, és máig nem veszített népszerűségéből. Gyakran és sokféleképpen állítják színpadra, mindenki a maga elképzelése szerint fogalmazza meg a mű lényegét és választja ki azokat az eszközöket, amelyekkel azt megjeleníti.

 A Müpa Sanghajban és Budapesten is színre kerülő előadását KÁEL CSABA rendezi, a női főszerepet mindkét helyen KARINE BABAJANYAN énekli.

- Hangsúlyos eleme az előadás koncepciójának, hogy az európai szerepeket európaiak éneklik, a kínaiakat pedig ázsiaiak. Ez a zene vagy a látvány szempontjából lényeges? — kérdeztem Káel Csaba rendezőt, a Müpa vezérigazgatóját.

- Ez két kultúra találkozása — és ezt a néző akkor hiszi el jobban, ha látja is. Mert valóban két kultúrából érkeznek a Müpába az énekesek, de tudni kell, hogy a kínaiak is Európában tanultak. Felismerhető még az alaphangjuk, de Bécsben, Németországban vagy másutt európai hangképzésben részesültek. Ám ahogy Mi a Lehár által elképzelt kínai dallamot énekli, annak megvan a maga bája. Kínaias és nagyon jó hallgatni. És ott van a talán leghíresebb operettdallam, a Szu Csong által énekelt Vágyom egy nő után — egészen más a színezete, ha egy kínai énekli, ahogy a búcsúduettnél is fontos szerepe van annak, hogy ketten két kultúrából érkeztek.

- Ezen kívül milyen szempontok szerint kerültek az énekesek a produkcióba?

- Természetesen a legjobbakat kerestük. Nem volt elég, hogy valaki kínai, jól is kell beszélnie németül a darabban megszólaló terjedelmes prózai részek miatt. Ilyen énekesekből nem túl bő a merítés… Az egész szöveg felhangzik az előadásban, vagy rövidítve halljuk? Megpróbáltuk felpörgetni a történetmesélést, hogy az előadás minél tempósabb legyen, ezért húzni kellett.

- Igaz lehet erre a produkcióra, amit a Müpa Wagner-előadásai kapcsán emlegetnek, nevezetesen, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a vizuális elemek korlátozott megvalósíthatósága több odafigyelést, nagyobb koncentrációt enged a zenének?

- A zene akkor kifejező, ha szituációba kerül az énekes. Azaz ha nem „énekel”, hanem a helyzet adta színjátszáson keresztül, énekes hangon fejezi ki magát. Ilyenkor élvezi a közönség a darabot, hiszen nem arra figyel, hogy valaki énekel a színpadon, hanem hogy a szereplők érzelmei, az ő pszichológiai állapotuk jelenik meg, mégpedig a prózához képest többletet kínáló dimenzióban.

- Sok operát rendezett már. És operettet?

- Elsősorban operákkal foglalkozom, de két éve rendeztem a Müpában Offenbach Orfeusz az alvilágban című operettjét, szeptemberben pedig egy operettgálát a moszkvai Bolsojban. Érdekel a műfaj, amennyiben operai eszközökkel van megjelenítve. Vagyis kiváló, nagy zenekarral és olyan hangokkal, amilyeneket ezek az egyébként nagyon nehéz szerepek megkívánnak.

- Egyetért tehát azzal, hogy az ezüstkorszak nagy operettjei technikailag, követelmény szempontjából felérnek egy operával?

- Teljes mértékben. A mosoly országa az egyik legnehezebb zenés színpadi mű: Lisának például, szoprán-szemszögből nézve, nagyon figyelemreméltó énekelnivaló jut. Ebbe a koncepcióba simul a szerepet megformáló Karine Babajanyan felkérése is, hiszen az örmény származású, kiváló szoprán repertoárjában elvétve találni operettszerepet.

Azon kívül, hogy pályám elején énekeltem egyszer Glawarit A víg özvegyben, szinte kizárólag operákat éneklek — mondja Karine Baba­janyan.

- Igazi operett-debütálásom tehát A mosoly országában esedékes. Nagyon örülök ennek, mert sajnálom, hogy hajlamosak túl gyorsan beskatulyázni az előadókat: ez opera-, az meg operetténekes.

- Sokan lenézik az operettet, mivel túl egyszerűnek, túl könnyednek tartják. Mi erről a véleménye?

- Szó sincs ilyesmiről! Ez sokkal nehezebb feladat, mint ahogyan általában képzelik: nagyon sok tapasztalatot feltételez mind énektechnikailag, mind előadó-művészeti szempontból. Amikor először áttanulmányoztam Lisa szólamát, az volt a benyomásom, hogy Tosca húga köszön vissza a kottából…

- Ha nem ismerné A mosoly országa hátterét, gondolná, hogy a zene magyar kötődésű?

- Feltétlenül! Bizonyos részeiben teljesen tisztán megjelenik a magyar népzene.

- Érdekesnek tartom, hogy párhuzamosan énekel Puccinit és Lehárt — a két zeneszerző többször is találkozott, sőt egy kis rivalizálás is volt kettejük között: ki ír szebb távol-keleti dallamokat? Puccini a Pillangókisasszonyban vagy Lehár A mosoly országában? Sok-sok Cso-cso-szán-interpretáció tapasztalatával a tarsolyában hogyan vélekedik erről?

- Mindkét darabban felfedezhető a két kultúra közötti konfliktus: Puccini esetében az amerikai és a japán, Lehárnál az osztrák és a kínai kultúra között. Ezek nyomasztják, ezek miatt szenved mindkét főszereplő. Egyébként a Pillangókisasszony jelenti számomra az operatörténet legtragikusabb és legmélyebb figuráját. Ugyanezt persze nem mondhatom el Lisáról: ő Lichtenfels gróf elké­nyeztetett lánya.

- Éppen most Minnie-t is énekel A Nyugat lányában. Ő erős női karakter, ahogyan Lisa is az. Vonzódik az ilyen személyiségekhez?

- Számomra Minnie a legerősebb, mivel végsőkig harcol a szerelméért. Ezzel szemben Lisa hamar feladja, emiatt az ő karaktere a darabban egyszerűen nem teljes.

- Ismeri azokat az énekeseket, énekesnőket, akikkel együtt dolgozik Budapesten?

- Nagy örömömre YITIAN LUANt ismerem, aki Mi szerepét énekli. Kíná­ban, Pekingben ismerkedtünk meg, amikor egy Álarcosbál-produkcióban együtt énekeltünk. FRANZ TSCHERNÉt és FRANZ GÜRTELSCHMIEdet is ismerem személyesen, de ez lesz az első színpa­di találkozásunk.

- Többször vendégszerepelt már Magyarországon. Milyen tapasztalatokat szerzett nálunk?

- Minden alkalommal elbűvöl a magyar zenekarok hangzása… ezt nem tudom pontosan leírni… gondolom, a temperamentum és professzio­nalitás találkozása ez. És a forrószívű közönség, a hatalmas tapsok!

/Tóth Anna/

Művészetek Palotája

Ma és holnap esti bemutató előadás

Lehár Ferenc: A mosoly országa

2019. február 1. és 2.  (péntek és szombat 19:00 — kb. 22:00)

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

MÜPA SAJÁT PRODUKCIÓ

"Kelet kultusza már a bécsi klasszika idején meghódította a zenét, majd az orientális egzotikum iránti érdeklődés folytatódott a romantikában és a 20. században. Nem véletlen, hogy Lehár Ferencet is elérte ez a szellemi divathullám, hiszen Dvořák egykori tanítványa titokban Puccinit, a Pillangókisasszony és a Turandot szerzőjét tartotta igazi mesterének.

A mosoly országa kései mű: 1929-ben mutatták be; a darab nem más, mint egy korábbi Lehár-mű, A sárga kabát (1923) új változata. A zeneszerző pályafutásának egyik meghatározó sikere ez az átdolgozás, évtizedekkel A víg özvegy (1905) és a Luxemburg grófja (1909) után. Ki ne ismerné az operett ellenállhatatlan slágerét, a Vágyom egy nő után című dalt, amelyet a legnagyobb operaénekesek is előszeretettel adtak és adnak elő, Mario Lanzától Plácido Domingóig? 

A történet természetesen szerelemről szól, s izgalmas mozzanata az európai nő és a kínai férfi, Lisa Lichtenfels grófkisasszony és a kínai nagykövet, Szu-Csong herceg kapcsolata, amely sajnos nem bizonyul életképesnek: a nagylelkű keleti arisztokrata végül maga segíti hozzá az általa reménytelenül imádott Lisát, hogy megszökjön tőle választottjával, Gustav von Pottenstein-Hatfaludyval. 

A Müpa előadásának különlegessége a nemzetközi művészgárda: Szu-Csong herceget Vincent Schirrmacher énekli, Lisa életre keltője pedig a Müpa közönsége által jól ismert örmény szoprán, Karine Babajanyan. Xu Zhong személyében a produkció karmestere is Kínából érkezett, míg a rendező a magyar Káel Csaba."

Nagyoperett három felvonásban, két részben.

Német nyelvű előadás, magyar felirattal.

A bemutató a Müpa és a Shanghai Opera House együttműködésében valósul meg.

Rendező: Müpa

Vezényel: Xu Zhong

A főbb szerepekben:

Szu Csong herceg - Vincent Schirrmacher

Lisa Lichtenfels - Karine Babajanyan

Gustav von Pottenstein-Hatfaludy - Franz Gürtelschmied

Mi, Szu-Csong húga - Yitian Luan

Csang bácsi - Xiao Rui

Főeunuch - Franz Tscherne

Ferdinand Lichtenfels gróf, Liza apja - Ernyey Béla

Hardegg bárónő - Náray Erika

Vali, a lánya - Aisha Kardffy

Fu Li - Nótás György

Közreműködők:

• Pécsi Balett
• Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara

Alkotók:

• német dalszövegek - Ludwig Herzer, Fritz Löhner
• magyar dalszövegek (felirat) - Harsányi Zsolt
• dramaturg, magyar szöveg (felirat) - Böhm György
• német szöveg - Somogyi Dóra Julianna (Victor Leon, Ludwig Herzer és Fritz Löhner librettója és Böhm György átdolgozása alapján)
• német dramaturg - Martin Harbauer
• díszlettervező - Szendrényi Éva
• jelmeztervező - Pan Jianhua
• koreográfus - Vincze Balázs
• játékmester - Gábor Sylvie
• rendező - Káel Csaba

Milyen igaz!

"Bécsiek elsősorban nem Beethovent, Mahlert, vagy Bartókot játszanak, hanem Zenekart."

Azt viszont kiválóan! :-)

Kösz! Szerintem az ÚZÚ-ban lelkendezett valamelyik örök fanyalgó a bécsiek Mahler V-én.

Egyszer valahol azt olvastam, hogy a Bécsiek elsősorban nem Beethovent, Mahlert, vagy Bartókot játszanak, hanem Zenekart.

Azt hiszem, ez nagyon találó!

Mahler 5-ből én is megrendítőbbet hallottam a BFZ-vel és Fischer Ivánnal, nem beszélve Abbadoról a Berliniekkel.

Most is nagyon szépen szóltak.

A cikkben említett Rácz Ödönnek most jelent meg szólölemez CD-je a DGG-nél "My Double Bass" címen, a Liszt Ferenc Kamarazenekar kiséretével.

És ha jól látom - még írtam is róla:

A fennsík – A Bécsi Filharmonikusok Mahler hangversenye

Bocsáss meg - szerintem én ott voltam azon a Mahler 5-ön, és sajnos nem élveztem annyira, mint szerettem volna - habár nagyon szépen szóltak...

A MüPa ugyebár kötött egy megállapodást a Bécsi Filharmonikusokkal, hogy rendszeresen fellépnek falai között. Namármost az utóbbiak teljesítik is ezt a megállapodást, de nekem az az érzésem, ide afféle B-válogatottat küldenek, mert a lenézett k-euróőpaiaknak, első helyen a magyaroknak ez is megfelel. Emlékszem még az első ilyen koncertjükre, ahol azért kitettek magukért Mahler 5-tel. Akkor olyan kritikákat olvastam, hogy na igen, vannak ők ott fenn, és vagyunk mi itten, már nem a brekeke alsó fele alatt, de közel oda.

Szóval... Egyet kell értsek Fáy Miklóssal, ami a bécsiek koncertjét illeti! Van egy alapigazság, mégpedig az, hogy ha a művész nem élvezi azt, amit előad, akkor a közönség sem fogja. S a bécsiek koncertjén sajnos ez volt tapasztalható. Rutinból előadott koncert volt, amiről lehetne bővebben is beszélni, de a legnagyobb hiányérzetem emiatt volt. Hiába a szép kürthang, ha csak a hangok lejátszása történt minden érzelem nélkül, de az egész fúvóskar nagy csalódást okozott. A sok pontatlanság megbocsájtható lett volna, ha amúgy igazi élményt kaptunk volna. Így ez a koncert nagy csalódás volt. 

Szóval... Egyet kell értsek Fáy Miklóssal, ami a bécsiek koncertjét illeti! Van egy alapigazság, mégpedig az, hogy ha a művész nem élvezi azt, amit előad, akkor a közönség sem fogja. S a bécsiek koncertjén sajnos ez volt tapasztalható. Rutinból előadott koncert volt, amiről lehetne bővebben is beszélni, de a legnagyobb hiányérzetem emiatt volt. Hiába a szép kürthang, ha csak a hangok lejátszása történt minden érzelem nélkül, de az egész fúvóskar nagy csalódást okozott. A sok pontatlanság megbocsájtható lett volna, ha amúgy igazi élményt kaptunk volna. Így ez a koncert nagy csalódás volt. 

A Bartók Rádió ma esti műsorán szerepel

19:35 – kb. 22.00 – Élő koncertközvetítés a Müpából

Kapcsoljuk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet

A Magyar Rádió Énekkarának (karigazgató: Pad Zoltán) és Szimfonikus Zenekarának hangversenye
Km.: Nathan Giem (hegedű), Horti Lilla (szoprán), Wiedemann Bernadett (alt), Horváth István (tenor), Cser Krisztián (basszus)

Vezényel: Vásáry Tamás 

Műsor:

1. Johannes Brahms: D-dúr hegedűverseny (Giem),

2. Liszt Ferenc: Esztergomi mise (Horti, Wiedemann, Horváth, Cser)

(Ism. február 4., 12.36)

Nekem végül ez:
http://www.arkivmusic.com/classical/album.jsp?album_id=995024

Nekem tetszett a londoniak koncertjéről írt beszámoló.

Mahler szerintem jobb mint Bruckner, de attól még Bruckner zenéjét is lehet szeretni. :-) Hétvégén meghallgattam ezt-azt míg végül kiderült, hogy még évekkel ezelőtt letöltöttem valahonnan a Karajanos Bruckner összkiadást és most háttérnek fejhallgatón végighallgattam. Bár Karajant én nem kimondottan kedvelem, de azt hiszem Brucknerben ez az összkiadás lesz a befutó. :-)

Így is tökéletes, kösz! Mindhárom izgalmasnak ígérkezik.

Azt viszont nem tudod megmondani, hatott-e az én fórumhozzászólásom helyes irányban a megfejtést bekülők valamelyikére. 

Azért! ;o)

Nem puskázás, ha egy megfejtést beküldő a fórumok hsz-ait olvassa, netán még be is ír. Velem is megesik :-)

Szó sincs róla - és persze Vengerov sem az...

én rádiózni voltam kedden a Zeneakadémián (Michael Haydn és Joseph Haydn művek), de egy darab miatt nem tetszett az amúgy remek koncert. volt vki rajtam kívül?