vissza a cimoldalra
2019-07-20
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11352)
A csapos közbeszól (95)

Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1324)
Operett, mint színpadi műfaj (4001)
Opernglas, avagy operai távcső... (20269)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (6987)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3313)
Kedvenc magyar operaelőadók (1125)
Élő közvetítések (8021)
Pantheon (2371)
Kimernya? (3179)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1697)
Franz Schmidt (3375)
Haspók (1259)
Fischer Ádám (512)
Balett-, és Táncművészet (5842)
Bretz Gábor (129)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4517)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

4211   IVA • előzmény4210 2019-02-11 03:40:34

Köszönöm, kedves Búbánat. Amikor belevágtam, úgy gondoltam, ezt az élményt néhány tőmondattal ki tudom végezni. Ez lett belőle, nem szoktam ettől elégedett lenni.

4210   Búbánat • előzmény4209 2019-02-10 17:19:10

Kedves IVA!

Örültem  A mosoly országa-produkcióról írt beszámolódnak, de annak is, hogy az előadásról szólva nálam részletesebben szóltál olyan momentumokról, amelyek az előadás alatt a figyelmemet elkerülték vagy kevéssé kötötték le, így nem is bonyolódtam azokba, mikor saját értékelésemet megfogalmaztam az alkotói csapatnak a darab színpadra állításáról. 

4209   IVA 2019-02-10 05:22:20

A mosoly országa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2019. február 1. (A Müpa és a Shanghai Opera House előadása)

Olvastam ugyan Búbánat fórumozótársunknak a Lehár Ferenc-topicba (661) és az Operett, mint színpadi műfaj-topicba (3828) is beírt kritikáját – sőt, nem titkolom, elsősorban az ösztönzött rá, hogy jelentkezzem a magaméval –, de mivel az előadásokról a játszóhely topicjában szoktam beszámolni, itt hivatkozom az enyémtől lényegében eltérő véleményre.

Hat, vállaltan „részben szcenírozott” koncertszerű Wagner-előadás, két kényszeresen szcenírozott koncertszerű (Monteverdi és Wagner), valamint a szcenírozottnak vallott Candide (Bernstein) tapasztalataival nem szántam volna rá magam, hogy margitszigeti, Zichy-kastélyudvari, operettszínházi és Volksoper-beli élményeim után éppen a színházi előadásokra alkalmatlan Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben találkozzam újból A mosoly országával. Mégannyira sem, amikor olvastam a színlapon a rendező, Káel Csaba nevét, akinek a tehetségesnek nem mondható Bánk bán- és Sába királynője-rendezései után még adtam volna némi bizalmat, de a totálisan tehetségtelen, kortársvonalas Don Pasquale című rossz vicce óta már nem.
Történt azonban, hogy egy kedves családtagom tavaly megajándékozott a kultúra-utalványával, amelyet nem kívánt felhasználni, ám – jegyvásárlásaimat online intézve – magam is egyre késlekedtem a beváltásával, és éppen az idő eme sürgetésében szembesültem azzal, hogy A mosoly országa első előadására pontosan az a hely szabad még, amely után az intézményben tett első látogatásom óta kíváncsian ácsingózom. Rászántam hát magam, nemcsak a költekezésre, hanem a pénztár felkeresésére is, ahol egyúttal megkérdezhetem – december volt még akkor –, számíthatunk-e a honlapról netán csak ideiglenesen törölt Hovanscsina-koncertre. Nehezen, sőt nem is boldogultam azzal, hogy megértessem a légiutas-kísérő kisasszonnyal, miről hadoválok, amiben nem annyira az fáj, hogy ilyen helyen járatlan az ügyintéző a zene világában, inkább az, hogy a színpadról történt száműzetésének évtizedei alatt mennyire kikophat a közismeretből egy fontos mű címe, amely valamikor rendszeresen elhangzott a közszolgálati médiumokban, illetve előfordult középiskolai tankönyvekben is, legalább felsorolási szinten.
Hogy Lehár Ferenc nagyoperettjének – vagy tán annál is rangosabb műfajba sorolható művének – slágere viszont mit sem veszített népszerűségéből a zeneileg művelt közönség körében, arról mindjárt a nyitány elején meggyőződhettem: amikor felcsendült a Vágyom egy nő után dallama, a mögöttem ülő nő hangos dúdolással kezdte kísérni a zenekart. Itt tüstént végzek is az est legcsúnyább látványával, amely az én tekintetem lehetett, amit az önjelölt művésznőre vetettem. Így gondolom, bár tükörbe nem néztem éppen akkor, miután szomszédomat partnere sikerrel leintette.
Különben a vágyott hely remeknek bizonyult is, és bár akadtak az előadásban is élvezetes elemek, ezt az élményt őrzöm első helyen.
Visszatérve mérsékelt lelkesedésem, sőt szkepszisem idejére, találkoztam egy visszarettentő pillanattal, amikor a közszolgálati tévé előzetes riportot adott a produkcióról. A Liza szerepére készülő örmény énekesnőt mutatták be, aki elmondta, milyen problémát okozott a parókája, amit ő nem szeret, de a megformálandó bécsi lányként, aki ráadásul csupa fekete hajú kínai közé kerül, kénytelen ezzel hangsúlyozni a darab hősei közötti kontrasztot. Márpedig én úgy tudom, hogy Ausztria nem azonos Skandináviával, ahol egyébként ugyancsak nem szőke a teljes népesség, és alakították már Lizát, ezt a képzeletbeli arisztokrata lányt hitelesen és izgalmasan barna, vörös, sőt fekete hajjal is. Karine Babajanyan erre magára kapott egy világos, a szőke egyik árnyalatára sem emlékeztető színű parókát, amely ugyanakkor természethűen idézte, mennyire töredezett lehet egy festett haj. Sebaj, gondoltam, ez úgyis csak könnyed viccelődés, az alakításhoz nyilván olyan parókát és sminket kap az énekesnő, amellyel felidézheti számunkra annak felejthetetlen hatását, midőn a Margitszigeten Ágai Karola, majd a következő nyáron Németh Marika hamvasszőke loknizuhataggal, finom eleganciával helyet foglalt a bécsi palota szalonjában, hogy teát szervírozzon az egzotikus vendégnek. Leírhatnám a korabeli jelmezeket, a bútorzatot és a teáskészletet is [hadd szórkozzon-mérgelődjön Ókovács Szilveszter, aki nemrég nyilatkozott megvetéssel arról a(z akár fizető) nézőről, akinek állítólag a díszlet fontosabb, mint maga az opera], ám inkább elmondom, többek közt miért nem mellékes a látvány a színházban.
Lehár idejében és még régebben, meg később, az „én időmben” nem volt színes tévé, windows pláne nem, a színház nyitott egyfajta ablakot a világra, mindazoknak, akiknek a nagy utazás legfeljebb egy-egy kivételes esemény volt az életükben. A képzőművészetből, az irodalomból, a színpadi művekből szerezhettünk fogalmakat arról, milyen egy londoni, párizsi vagy amerikai arisztokrata vagy polgár otthona, vagy a szegény ember viskója a falu szélén. Az operákból alkothattunk elképzelést Egyiptomról, Szicíliáról, Spanyolországról, Japánról, Kínáról.
Kínánál kikötve. Környezetünk, egész életünk megváltozott mára. Olyan látvánnyal, amilyentől ámultunk nem is oly rég (egy pagodarészlet a Turandot vagy A mosoly országa színpadán), akár külkerületeinkben vagy vidéken is találkozhatunk némelyik kínai étterem vagy büfé portálja alakjában. Még szebbeket láthatunk tévénk képernyőjén a távol-keleti kosztümös kalandfilmsorozatban. Aki teheti, személyesen is elutazhat Kínába. A drámai művek (ilyen az opera és az operett is) hatásos és hiteles színreviteléhez mégis szükséges az illúziókeltés. Nyilván nem ugyanúgy, mint egy évszázaddal ezelőtt – de hát miért is fejlődött azóta a technika? Azért, hogy a másképp, az új valami blöff legyen, amely a tudatlanságot és a gagyit ontja?
A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, bármilyen arányú szcenírozást vállal is egy produkció, nem lehet olyan díszletet és szcenikát megvalósítani, amely elfedné (felülírná) a terem építészeti adottságait: architektúrát, anyagokat, színvilágot, orgonát stb. A mosoly országa „színpadán” még azzal az ötlettel sem éltek, hogy a pódiumot a különböző szintű erkélyek használatával növeljék, törekedve némi monumentalitásra, ami a darab partitúrájában, hangszerelésében is megszólal. A zene folyamatosan szembesít azzal, hogy a látvány milyen kisszerű, milyen alkalmi megoldásokkal elégszik meg: milyen szegény. A primadonna, mintha egy házibuliba esne be. A méltóságokat lépcsőfoknyi magaslat sem emeli meg. Csupán bejönnek, fordulnak, kimennek. Idővel az összekötő szövegek is lerövidülnek vagy el is maradnak; a második részben a zeneszámok olykor úgy következnek, mintha a darab jelmezes keresztmetszetét látnánk. Nem születnek meg a helyzetek, a személyes drámák. Amikor mégis, a szituációk nem mulatságosak, hanem nevetségesen suták.
Nem ússzuk meg a világot tágítani szándékozó vetítést sem. A közelről is alig élvezhető (és akár félre is érthető) árnyjáték nem keretez, csak utal valamilyen játékstílusra, de nem vezet sehova sem. Helyét egy európai kastély parkjának fényképe váltja fel, amelyre az andalító dallamokat aláhúzó pötty-káprázatot vetítenek, hogy a giccs rajongói se maradjanak kielégületlenek. Akinek pedig a látványosság csimborasszója a tűzijáték, azt is e vetítővászonról kaphatja meg, enyhén szólva nem HD minőségben. S hogy ezzel a technikai bravúrral végezzünk: a fináléban, ugyancsak a vásznon, felpörgő repülőgép-propeller teszi bizonyossá számunkra, hogy csalódott hőseink hazatávoztak. (Egy másik Lehár-opuszon csiszolt műveltséggel adjunk esélyt annak, hogy a Monarchia idején lehetett már így közlekedni Peking és Bécs között, miután a XX. század elején egy Blériot nevű fantaszta akadt, aki géppel repül a Nap tüze alatt… A folytatást inkább hagyjuk.)
Szendrényi Éva díszletének legmarkánsabb eleme a zenekari árkon átívelő két kerti hidacska, melyek egyike „Kínában” távol-keleties, piros korlátot kap. A másik rossz emléket őriz: a teázáshoz leülni sehogyan sem akaró szerelmespár azon dalolja el a híres kettőst, kézben tartva a csészéket. Legyünk hálásak, amiért nem iceteat isznak PET-palackból.

A produkció zavarba ejtően kínos eleme a tánc. E. D. fórumozótársunk nemrég (és talán nem is először) felvetette a „lefúrt lábú” énekesek fogalmát. Nos, itt megismerhettük a lefúrt lábbal keringőző énekeseket (így táncolt pl. a primadonna is), akik a twistet megszégyenítő padlóhoz ragaszkodással imitálták a valcert. Persze azért is, mert hely, az bizony nincs a mondvacsinált színpadon.
Az énekesek mozgásánál is nagyobb csalódást hozott a Vincze Balázs koreogafálta táncbetétek megoldatlansága és minősége. Pedig úgy gondoltam, a Pécsi Balett mindenkor képes abszolválni egy zenés alkotás táncbetéteit. Ez a feltételezésem kis részben az alkalmatlan játszóhely, ám legnagyobb részben a minden képzeletet felülmúlóan silány koreográfia miatt tévesnek bizonyult. A bécsi színben az Arany és ezüst keringő rövidített változata is a helyhiányt leplezi le: a táncosok időnként a valcertől és korától teljesen idegen helyben vonaglásba csaptak, jóval durvábba, mint amilyennel A hattyúk tava Matthew Bourne által írt és koreografált (különben lenyűgüző) változatában fűszerezik a báli kép keringőjét a mondén vendégek. Csajkovszkij zenéjére ugyan, ám egy riasztó, züllött miliőt érzékeltetve, a főhős tragikus kiábrándulásának környezetében. A mosoly országának első részében ilyesmiről szó sincs: a bécsi szín a felhőtlen életörömé és a bizsergető reményé. Ennek az előadásnak a gyenge táncai joggal vetekedhetnek az Operaház utóbbi évtizedének produkcióiban tapasztalható funkció- és stílustévesztő kísérletekkel.
A második rész nagy balettbetétjének megfaragása azért is sajnálatos, mert a Magyar Állami Operaház Zenekarának kiváló játéka, Xu Zhong vezényletével, ebben a részletben szinte naggyá nőtt: ekkor kezdett volna az addigiak ellenére is magába szippantani a pazar Lehár-muzsika, amelynek sohasem buja keleties koloritjában is szemérmetlenül bujkál a valcer. Tehát semmit sem kell halálosan komolyan vennünk – még a szemérmet sem. Hanem Pan Jianhua számos ponton kifogásolható jelmezvilága is itt téved egy nagyot: a táncosok beöltöztetésével talptól nyakig. Mekkorát csalódtak volna azok az urak, a francia nagyoperák és az operettek közönségéből, akik zene iránt rajongó és társasélet-kedvelő hölgyeiket elsősorban azért kísérték el színházba, hogy szemüket legeltethessék a balettbetétekben lengén öltöztetett balerinák bokáján és más idomain, különösen az egzotikus tárgyú művekben!
Igazságtalan lennék azonban, ha nem ismerném el a kínai személyeket megjelenítő szereplők kosztümjeinek gazdagságát és finom dekorativitását. Hogy valamennyi szereplőnek előnyösek, azt már nem állítom; az európai öltözékeket is sutának és stílustalannak találtam. Térdig érő ruhák és rövidre vágott női frizurák már létezhettek a Monarchia XX. századra eső éveiben, és valószínű, hogy az amerikai némafilmekben látott viseletek akkor is hatottak az európai nők öltözködésére. De ne felejtsük, hogy az arisztokrácia hölgyei mindig konzervatívak voltak (láthatjuk, hogy az európai királyi családok tagjai ma sem az utolsó divat szerint mutatkoznak nyilvánosság előtt). Ennek a jelmezbeli tévedésnek a vesztese az előadás eleganciája volt.

Végre térjünk az operettnek mégiscsak sava-borsát adó énekes színészekre! Kezdve azzal, hogy Karine Babajanyan bizony ama rémes parókában szerepelt az előadásban, kevésbé szeretetre méltóvá és kissé komolytalanná téve ezzel Lizát. Pedig az énekhang és annak használata kiváló! A magyar közönség kincsei közt tarthatja számon, hogy Lehár hősnőjének szólamát olyan nagy énekesnőkkel ismerhette meg a rádióból, lemezekről, mint Osváth Júlia, Orosz Júlia, Házy Erzsébet, és olyanok színpadi alakításaira emlékezhet, mint a már említett Ágai vagy Kukely Júlia. Karine Babajanyan könnyebb drámai szopránja érzéki örömet nyújt, éneklése hibátlan, még ha a második részben a nagy drámai kitörésekhez árnyalatnyival fáradtabbnak bizonyult is. Mimikája és beszédmodora nekem affektálónak tűnt; lehet, hogy ezen a rendezőnek kellett volna csiszolnia. Meglepően magvas hangú és fölényes biztosággal éneklő szopránt hallhattunk Mi szerepében: Yitian Luan talán nem rendelkezik a szubrett-szerepkörhöz szükséges sokféle adottsággal – ezekért remek kedélye kárpótolt –, viszont ugyanolyan szívesen élnék a lehetőséggel, ha valamelyik operai szerepében láthatnám, mint Babajanyan esetében.
Talán rajtam múlt, hogy a Szu Csong herceget alakító és szólamát kfogástalanul éneklő Vincent Schirrmacher hangja nem bűvölt el, kissé kongónak hallottam, és jó megjelenése ellenére sem hitelesítette számomra a figurát övező rajongást. Talán ha láttam volna, hogy a bécsi lánykák raja érdeklődik iránta – ám a helyettük ebbe az operettbe tévedt bárónő és lánya komikus kettőse ehhez érdektelennek bizonyult. Hatfaludy alakjában kellemes jelenség volt A bolygó hollandi Kormányosának szerepében korábban emlékezetes színészként is megismert Franz Gürtelschmied.
Amint osztrák nők közt is akad, aki nem szőke, eunuchok közt is léteztek, akik megőrizték mutálásuk hozamát. Szakértelem híján sem fejtegetem, hogy mennyire mese-elem A mosoly országában a Főeunuch figurája és mely esetben nem szükségszerű a hangszínnel utalni speciális „kiképzésére”, de abban biztos vagyok, hogy hosszabb színpadi szövegben kellemetlen volt Franz Tscherne ezáltal ripacskodónak ható alakítása.
Liza apját, Ferdinand Lichtenfels grófot Ernyey Béla játszotta, akit talán a Vígszínház Játék a kastélyban-előadásában láttam legutóbb színpadon, nem mostanában, hanem még Ruttkai Éva és Páger Antal partnereként. Noha Ernyey időről időre gondoskodott arról, hogy a magyar közönség ne felejtse el, újból színpadon látva, bevallom, meghatódtam a megjelenésétől és stílusos, visszafogott játékától. Úgy gondolom, 76 évesen ilyen frissen és daliásan festeni – egyfelől adottság, másfelől fegyelem kérdése, ugyanakkor – a tehetség része is.

Műsorajánló
Mai ajánlat:
10:00 : Budapest
Hagyományok Háza

Középdöntő - III. Fehér Ilona Nemzetközi Hegedűverseny

18:00 : Budapest
Deák téri evangélikus templom

Mekis Péter (orgona)
"Orgonák éjszakája"
Orgonaest és orgonabemutató rekordkísérlettel.
Igehirdetés – Cselovszky Ferenc
PACHELBEL: F-dúr ária és variációk
BUXTEHUDE: g-moll prelúdium BuxWV 163
KOVÁCS SZILÁRD: Intrada
BÖHM: Freu dich sehr o meine Seele – partita
MEKIS PÉTER: Improvizáció

19:00 : Budapest
Belvárosi Szent Mihály Templom

"Organ & Choir"

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Alina Ibragimova, Vilde Frang, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin (hegedű), Kokas Katalin, Lars Anders Tomter (brácsa), Enrico Bronzi, Maximilian Hornung (gordonka), Knut Erik Sundquist (nagybőgő), Davidovics Igor (lant), Dinyés Soma (csembaló), Dejan Lazic (zongora), Vecsei H. Miklós, Tompos Kátya (narrátor), A Fesztiválakadémia művészei és növendékei (művészeti vezető: Kokas Katalin)
"Fesztivál Akadémia Budapest"
REBEL: Káosz
SCHUBERT: A-dúr („A pisztráng”) zongoraötös, D. 667
RIDOUT: Ferdinánd, a bika
VIVALDI: „A négy évszak” hegedűversenyek, op. 8/1–4

20:00 : Budapest
Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Vittorio Grigolo
Magyar Állami Operaház Zenekara
Vezényel: Héja Domonkos
"Operagála"
17:30 : Kapolcs
Művészetek völgye

Zemlényi Eszter (szoprán), Kéry Tamás (zongora)
PERGOLESI: L'Olimpiade: Aristea áriája - Tu me da me dividi
HÄNDEL: Giulio Cesare: Cleopatra áriája - Piangero la sorte mia
VERDI: Falstaff: Nanetta áriája - Sul fil d'un soffio etesio
DOHNÁNYI: Cascades 3'
DONIZETTI: Don Pasquale: Norina áriája - Quel guardo il cavaliere
VERDI: Un ballo in maschera: Oscar áriája - Volta la terrea illetve
MOZART: G-dúr variációk az “Unser dummer Pöbel meint” kezdetű dalra, Gluck “Mekkai zarándokok” c. operájából.
DONIZETTI: Linda di Chamounix: Linda áriája - O luce di quest'anima"

19:00 : Pécs
Pécsi Bazilika

Szamosi Szabolcs (orgona), Vizin Viktória, Horváth István (ének)
"Orgonák éjszakája"

19:00 : Martonvásár
Brunszvik-Beethoven Kulturális Központ

Fejérvári Zoltán (zongora)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
vezényel: Halász Péter
"Beethovennel a szabadban II."
Egmont-nyitány, op. 84
III. (c-moll) zongoraverseny, op. 37
VIII. (F-dúr) szimfónia, op. 93

19:30 : Vácrátót
MTA Nemzeti Botanikus Kert

Musica Sonora Kamarazenekar

20:00 : Balatonalmádi
Vörösberényi református templom

Szokos Augusztin és a Budapest Bach Consort
XVIII. századi hegedűszonáták

20:00 : Szeged
Szent Rókus templom

Somogyi-Tóth Dániel (orgona)
Csősz János (trombita)
Kodály Filharmónia Debrecen kamarazenekara
"Orgonák éjszakája"
HÄNDEL: F-dúr orgonaverseny, op. 4. No. 4.
BACH: d-moll toccata és fúga, BWV565
TELEMANN: Hősi indulók – részletek
HÄNDEL: Vízizene, Tűzijáték – szvit – részletek
HÄNDEL: F-dúr orgonaverseny, op. 4. No. 5.

21:00 : Szombathely
Sarlós Boldogasszony Székesegyház

Szamosi Szabolcs (orgona), Vizin Viktória, Horváth István (ének)
"Orgonák éjszakája"

22:00 : Pécs
Pécsi Bazilika

Kovács Szilárd (orgona), Kuti Ágnes (szoprán), Benke József (tenor)
"Orgonák Éjszakája"
KOVÁCS SZILÁRD: Intrada (2019)
GOUNOD: Parce Domine és Ave Maria
BACH: d-moll Toccata és fúga, BWV 565
BIZET: Agnus Dei
FRANCK: Ave Maria
KOVÁCS SZILÁRD: Változatok egy magyar népénekre (2005)
ARIEL RAMIREZ: Kyrie és Agnus Dei a Missa Criollából
FARKAS FERENC: Régi magyar táncok
A mai nap
született:
1927 • Michael Gielen, karmester († 2019)