vissza a cimoldalra
2019-11-21
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11450)
A csapos közbeszól (95)

Társművészetek (1457)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4610)
Palcsó Sándor (270)
A Magyar Zenekarok helyzetéről (84)
Kimernya? (3297)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (3509)
Élő közvetítések (8247)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2358)
Meg kell újítani az ének-zene oktatást! (137)
Erkel Színház (10374)
Pantheon (2446)
Kiss B. Atilla (202)
Operett, mint színpadi műfaj (4148)
High Fidelity - beállt a jégkorszak? (546)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1805)
Franz Schmidt (3456)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

130   Haandel • előzmény124 2014-02-08 17:42:32
Köszönöm a beszámolót, illetve a kritikát!
*****

Búbánat: „Dvorak remekművét a Magyar Állami Operaház – számomra ez érthetetlen - soha nem játszotta!
*****

Utánanéztem:
Rusalka – List of productions
+
Operabase
(Title: Rusalka | Start date: 1 Jan 2013)
124   Búbánat 2014-02-02 00:28:42
Egy vízisellő mai viszontagságai

Még úgyis nagy élmény volt számomra csütörtök este Bécsben Dvorak Rusalkája (a január 26-i bemutatót követő előadást láttam), hogy a Staatsoper új produkciójának rendezője – a legutóbbi bécsi Ring-ciklust is jegyző német Sven-Eric Bechtolf erősen megosztó személyiség a színházak és az opera világában - a horror- és a vámpír-témakör irányába viszi el a tündér-operát – elejétől a végkifejletig…

De kezdem az elején. Dvorak remekművét a Magyar Állami Operaház – számomra ez érthetetlen - soha nem játszotta! Igaz, egy-egy előadás erejéig a Rusalka eljutott az Andrássy (a volt Népköztársaság) úti Dalszínházba: Pozsonyból (1956) és a Prágából (1976), az ottani Nemzeti Színházak operatársulatainak jóvoltából. És tudok még egy 2008-as kassai vendégjátékról is Miskolcon, de az opera magyarországi bemutatójára a Debreceni Csokonai Színház vállalkozott 2009 februárjában. Az egyik előadásán ott voltam magam is, ám különösebben nem ragadott meg az a szentimentálisra vett, különösen az ifjúságot megcélzó, Novák Eszter rendezte és Kocsár Balázs vezényelte magyar produkció. Addigi legnagyobb - „élő” - Rusalka- élményem Pozsonyhoz fűződik, ahol 1989. február 8-án a Slovenské Narodné Divadlo (Szlovák Nemzeti Színház) operaelőadásában gyönyörködhettem.

És most itt van a legfrissebb Rusalka-operaélményem: ott lehettem a Wiener Staatsoper-ben, ahol a földszinti nézőtér mögött a „patkóban”, az ún. Stehplatz-on foglalhattam helyet, és mindössze 4 Euróért az ottani első sorból, középről remekül láttam és hallottam mindent! (De nem részletezem azt a macerát, amíg a hosszas sorban állás, a cerberus felügyelő által engedélyezett mozgástérben való várakozás után végre átvehettem a bilétát – aki már járt a bécsi Operában, tudja, miről van szó, én sem először jutottam hozzá így az áhított operajegyhez.)

Nem vitás, hogy a Rusalka Dvorak egyik legnépszerűbb műve – számomra legalábbis, de hazánkfia számára ritkán jut osztályrészül, hogy eme megállapításról személyes benyomásokat szerezhessen, mégpedig kiváló nemzetközi produkció által. Az említett debreceni, magyar nyelvű előadás előtt húsz évvel már volt részem egy emlékezetes pozsonyi, eredeti nyelven énekelt Rusalkához, ami nagyon megragadott. De az régen volt, és vágytam már egy újabbra, és így került a látószögembe a bécsii operaház új kiállítású Rusalka produkciója, melyben cseh nyelven énekelnek a nemzetközi operavilág jeles énekművészei, mindenekelőtt a főszerepet alakító kiváló bolgár szoprán Krassimira Stoyanova. De nem kisebb nevek a Herceget éneklő tenorista Michael Schade és az Idegen Hercegnő szerepében a német mezzoszoprán Monika Bohinec sem. Jezsibabát az ugyancsak német mezzoszoprán, Janina Baechle alakította és szintén neves operaénekes a Vizimanót megszemélyesítő osztrák basszista Günther Groissböck. A nevezettek remek énekléséről és színpadi alakításáról hírük után most volt alkalmam először személyesen is meggyőződni. Sőt, a zenekar élén a világhíres, kiváló cseh karmester áll: Jirí Belohlávek, akinek hírneve ugyancsak messze szálló… Tehát az alkotók személye és a közreműködő művészek mindegyike garanciát jelentett arra nézve, hogy a nagy várakozással tekintett, életem harmadik Rusalkája igazán szép zenei és erőteljes színházi élményekben részesítsen.

Elöljáróban leszögezem, várakozásomban nem kellett csalódnom. Szeretem a változatosságot, szeretek új elképzeléseket megismerni és – ha késztetésem van rá - szeretek összehasonlítva mérlegelni. Az már ismeretes volt a szereposztásból, hogy ezúttal sem valósul meg az a Dvorak-koncepció, hogy Jezsibabát, az erdő boszorkányát és az Idegen Hercegnőt két külön hangfajnak megfelelő tolmácsolóra bízzák. Itt mindkét szerepet mezzoszopránra kapta.
Az előadás folyamán azonnal konstatáltam azt is, hogy a mesebeli hableánynak, aki 25 évvel ezelőtt a Pozsonyi Színházban egy rettenően rideg - plexiüvegből és hasított szilonfóliából alkotott - díszletmegoldásban élte át emberré válását és reménytelen szerelmét, itt Bécsben, ebben a „mai” rendezésben legalább annyira sivár díszletkörnyezetben kell beteljesítenie kijelölt sorsát. A két szélső szín megegyezik: annyi különbséggel, hogy az elsőben van még élet a tóban és a tó körül, míg a másodikban csak a színhely marad, de az élet megszűnő félben van… A színpadra emeletes, részekre osztott díszletegyüttes került, fent van az emberi világ, lent a vízi világ…A középső felvonás palota-jelenetet takar, „egyszintes” a színpadkép – az emberi világban játszódik a cselekmény.

A színrevitel és a mű értelmezése vitákra ingerlő, Sven-Eric Bechtolf rendező szokatlan ötletekkel kísérletezik, de a kulcsmotívum nála is ugyanaz. A boszorkány, Jezsibaba, ugyan hajlandó emberré varázsolni a vízitündért , de ha itt, az emberek között csalódás éri és visszatérni kényszerül a tündérvilágba, már nem lehet olyan mint volt, s megvetés sorsa vár rá. És ezt az emberré lett, de néma és hideg lényt a Herceg az Idegen Hercegnő bájaiért bizony elhagyja, mire a Vizimanó magával viszi a csalódott „lányt” a vizek világába, mely azonban már nem fogadja vissza, megveti, s csak mint lidércfény bolyonghat az idők végezetéig… A három vízisellő olyan zombi-féle lények ötvözve a Drakula várának vérszívó lányaival, akik a bevezető jelenetükben a zenére csápolva táncolnak, mintha rokit táncolnának. A harmadik felvonásban a kukta - aki a vadőrrel együtt a humort képviseli, de az utolsó felvonásra a boszorkánytól rettegnek - , már minden porcikája a tőle való félelemtől remeg (Stephanie Houtzeel – szoprán), nem is ok nélkül: Jezsibaba késsel elvágja a nyakát és issza a kicsorduló vérét; a három sellőt is erre kényszeríti, akik egymás után fekszenek rá a még vergődő áldozatra, hogy vérét kiszívják. Persze utána mindegyikük szája, arca, ruházata vértől piroslik, tényleg úgy néznek ki és úgy viselkednek, mint vámpírok a mozifilmekben. A boszorkány erőszakos figurája végig jelen van ebben a rendezői koncepcióban, amit logikusan végig is visz: Jezsibaba a főzetébe a leöldösött hollók vérét csurgatja (az opera elején tele van a színpad elhullott madarakkal, melyeket egyenkint összeszed, majd kitépdesi tollukat…, később vagy egy tucat késsel „hadonászik” és mintha sejtetné: Rusalka és a Herceg is ilyen szomorú véget ér majd… A testére öltött hatalmas, palástszerű jelmeze fekete tollakból áll – az elhullott madarakéhoz hasonlítható. Ugyancsak ilyen „tollas” ruházatot visel a palota-jelenetben az Idegen Hercegnő, csak az övé nem fekete, hanem vörös színezetű – különben pompás viselet ez is. Amikor az opera elején megismerjük a Vízimanót, ő is egy élő-halott kinézető alak, hosszú, derékig érő fehér hajat viselő „szörnyeteg”- ő is el van látva kellék késekkel … A második felvonás e koncepcióban ugyan palotateremben játszódik, de a vizuális megoldás mindössze néhány színpadi elemből és hátsó emelvényből áll. Ez utóbbira lép fel a „vendégsereg” – az operában egyedül itt van szerepe a kórusnak. Narratívaként kommentálják a helyzetet: megvetésüket fejezik ki (a megjelenő Vízimanóval együtt) a közelgő esküvő elől menekülő, a némaságra kárhoztatott és fogadalmához hű Rusalkával érintkezni képtelen, végül az Idegen Hercegnő iránt elcsábuló és a közelgő esküvő elől menekülő Herceg iránt. Ezalatt látunk egy pantomim -táncjelenetet, ahol egy férfi és egy lány évődik (szexuális aktusokat is imitálva) egymással, és ebbe „besegít” nekik a szótlan, vágyakozó Rusalka, de aztán hiába látjuk már a nászágyat is, a Herceg megfutamodik, mikor megjelenik a csábos Idegen Hercegnő, majd együtt távoznak a színhelyről – mindenki megbotránkozására. Az opera fináléjában Rusalkát angyali, hófehér, ruhájában látjuk botorkálni a kiszáradt tó mederben, szívében szerelem viaskodik a bosszúval, a megbocsátás a megvetéssel. Megérkezik a bűnbánó Herceg is, talán bocsánatáért esdekelve…De a boszorkány jóslata beteljesedik rajtuk, ha nem is úgy ahogy megjövendölte. Ruszalka még mielőtt „halotti csókban” részesítené a még mindig utána vágyakozó – a kietlen, már elhagyatott tófenékre is elvetődő, őt kereső - Herceget, egy végtelen hosszúságú sállal többszörösen odakötözi a tó fenekéről kimagasló korhadt fatörzshöz. Ő ezt passzívan tűri, nem mozdul, megmerevedik. a egész szituáció úgy van megrendezve, mintha a megzavarodott, bolygó lidérccé változott Ruszalka közreműködését megnyerve - általa - „passzív eutanáziához” segítse. Amit megpecsétel az a csók, ami a már élettelennek látszó lekötözött férfi ajkát éri. Ezután Ruszalka lefekszik és odakuporodik a már halott Herceg lábai elé – hogy vele haljon.
Tehát a rendezés a vámpír-szerű megoldások mellett – a hatás kedvéért – a szexuális töltetű meg a horror-elemektől sem idegenkedik. Maga a színpadi világ (díszlet: Rolf Glittenberg, jelmez: Marianne Glittenberg) szinkronban van a rendezéssel, ami helyenként kiábrándítóan rút, és a közönségre erős hatást gyakorol. De mindez, következetes logikával van felépítve, és ezért jól követhető, nem unalmas, a közönség figyelme egy pillanatig sem lankad – a rémségek ellenére sem idegenkedik a hatás-vadász fogásoktól. Végtére is, magam hozzáállását is lemérve, úgy látszik elérte célját a rendező és csapata. A közönség lelkesen ünnepelte a produkciót.
A színpadi-képi világról tanúskodnak a fotók a Galériából
Az ének-zenei teljesítményekről még röviden.

Krassimira Stoyanova zseniálisan alakította és énekelte a címszerepet. Szólamát abszolút perfekten abszolválta, megformálásában megcsodálhattuk az eszményi érzelmesség kifejezését is, ami a ragyogó csúcshangjaival és mélyen drámai szenvedély ábrázolásával együtt hatalmas ovációkat váltott ki a publikumból.
Ugyancsak nagy nyeresége a produkciónak Janina Baechle Jezsibabája boszorkányánál keresve sem lehetett volna találni boszorkányosabbat. Szinte sütött belőle a természetfölöttiség. Fenomenálist alakított.. Színvonalban és a hang szépségében nem maradt el tőle az Idegen Hercegnő szerepében bemutatkozó és kiválóan éneklő Monika Bohinec, aki a szerző megálmodta személyiségben láthatóan lubickolt. A Herceg megformálója Michael Schade végig kiegyenlített teljesítményt nyújtott, hangminősége egyenes arányban áll a partitúra követelményeivel, jól győzte az igen kényes fekvésű, magasabb régiókat is. Ugyancsak az elvárt élményben részesített és imponáló hangi megoldásokkal nyűgözte le közönségét a Vízimanót alakító Günther Groissböck, akinek produkciójára a második felvonásbeli híres áriája tette fel a koronát. Meg kell még említenem a három vízitündért éneklő-játszó művésznőket is: Valentina Nafornita, Lena Belkina és Ilseyar Khayrullova hármasa biztos pontja volt az előadásnak, akárcsak a Kuktát megformáló Stephanie Houtzeel.
Az énekkar rövid jelenetében jól helytállt. (Egyedül az ő szerepük mondható konvencionálisnak a rendezés szempontjából.) A zenekar élén Jirí Belohlávek régi rutinos karmester, aki Dvorak gyönyörű zenéjének minden szépségét briliánsan csillogtatta meg: kiegyenlített tömör egységszínvonalat hozott ki muzsikusaiból, az árnyalatokra is igen ügyelt. Igen jó kézben tartott zenekara méltán egyenrangú partnere volt az énekeseknek.

A Stehplatz ezúttal is jól szolgálta az „ügyet” – még a főleg délkelet Ázsiából idelátogató turisták is hangos brávókkal köszönték meg a szereplő énekeseknek, karmesternek a kapott csodás operaélményt, „a zenedrámát”, melyben őket és mindenkit részesítettek, akik ezen a napon ott lehettek a bécsi operában, és akik művészete által – mégha a hangsúlyozottan morbid rendezői fantáziavilág részeként, mégis - szívet-lelket betöltve, erőteljesen ráirányult figyelmünk Dvorak mesterművére.
Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Erkel Színház

GERSHWIN: Porgy és Bess

19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Josef Špaček (hegedű)
MÁV Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Csaba Péter
DVOŘÁK: Karnevál-nyitány, op. 92
DVOŘÁK: a-moll hegedűverseny, op. 53
DVOŘÁK: 8. (G-dúr) szimfónia, op. 88

19:00 : Budapest
Régi Zeneakadémia, Kamaraterem

Váradi László (zongora)
BEETHOVEN: 13. (Esz-dúr) zongoraszonáta, op. 27/1
BEETHOVEN: 14. (cisz-moll) zongoraszonáta, op. 27/2 („Holdfény”)
MUSZORGSZKIJ: Egy kiállítás képei

19:30 : Budapest
Nádor Terem

Marczi Mariann (zongora), Lukács Péter (brácsa)
SCHUMANN: Adagio e Allegro
VIEUXTEMPS: B-dúr szonáta
SCHUMANN: Meseképek

19:45 : Budapest
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Elisabeth Leonskaja (zongora)
Budapesti Fesztiválzenekar
Vezényel: Fischer Iván
DVOŘÁK: d-moll legenda, op. 59/1
DVOŘÁK: II. szláv tánc, op. 46/2
DVOŘÁK: Nem mondom el - kórus vegyes karra, op. 29, No. 3
BEETHOVEN: IV. (G-dúr) zongoraverseny, op. 58 (11.21-én és 23-án)
BEETHOVEN: V. (Esz-dúr, „Császár”) zongoraverseny, op. 73 (11.22-én)
DVOŘÁK: VII. (d-moll) szimfónia, op. 70
A mai nap
született:
1942 • Hamari Júlia, énekes
elhunyt:
1695 • Henry Purcell, zeneszerző (sz. kb. 1659)
1938 • Leopold Godowsky, zongoraművész (sz. 1870)