vissza a cimoldalra
2018-10-22
részletes keresés    Café Momus on Facebook rss
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (61171)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4071)
Társművészetek (1278)
Kedvenc előadók (2824)
Milyen zenét hallgatsz most? (24998)
Haladjunk tovább... (214)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2283)
Momus társalgó (6348)
Kedvenc művek (143)
Kedvenc felvételek (148)

Olvasói levelek (11291)
A csapos közbeszól (95)

Zenetörténet (242)
Kiss B. Atilla (187)
Operett, mint színpadi műfaj (3728)
Kolonits Klára (1077)
A magyar zenei élet elfeledett vagy kevéssé ismert művészei (1123)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (1507)
Franz Schmidt (3200)
Operett a magyar rádióban (1949-1990) (2935)
Lisztről emelkedetten (923)
Mi újság a ZAK-on és a hazai koncerttermekben? (289)
A hangszerek csodálatos világa (183)
Élő közvetítések (7461)
Giacomo Meyerbeer (653)
Jonas Kaufmann (2276)
Opernglas, avagy operai távcső... (20149)
Házy Erzsébet művészete és pályája (4357)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43

apróhirdetés feladása:

873   Búbánat • előzmény872 2017-10-28 15:10:03

Emlékezések Liszt Ferencről

Gróf Apponyi Albert:

Mint  olyan  ember,  aki  a  zenevilággal  csak  a  fül  és  a szív  útján  áll  kapcsolatban,  de  így  azután  szorosan,  aki  tehát  a  zene országában csak hűséges alattvalói  szerepet játszhat,  alig van jogom  egy  zenei  folyóirat  hasábjain  más  címen nyilatkozni,  mint azoknál  az  összeköttetéseknél  fogva,  melyek  engem  személyileg is közel hoztak ez ország fejedelmei közül  némelyikkel,  még  pedig a legnagyobbak közé  tartozókkal.  A  velük  való  gyakori  érintkezés  révén  sikerült  ellesnem  a zene  sok  misztériumát  és  olyan  benyomásokat  nyernem,  amelyek áldott órákban a  legbensőbb  szentély  légkörébe  vittek.  E személyes befolyások közt a legtisztább az a  baráti  viszony  volt — a  distancia  teljes  fenntartásával  használom  ezt  a kifejezést, — amely éveken át Liszt  Ferenccel  kötött  össze.  Liszt  Ferenc  útján közelítettem  meg  Beethovent,  kinek  titáni géniusza két felejthetetlen alkalommal Liszt  Ferenc  közvetítésével  szólt  hozzám,  egy  misztikus,  eddig  csak  homályosan sejtett  végtelenség  kapuit  nyitván  meg  lelkemnek;  Liszt  Ferenc  által  jutottam közvetlen  érintkezésbe  Wagner  Richarddal,  nemcsak  személyesen,  de a  megértés terén  is.  Ebben a megértésben  bizonyára   nagyot  haladtam  azokban  az  években, melyek  leteltek,  mióta  mind  a  két  mester sírban  van.  Az  idők  távlatában mind gigászibb  nagyságban  bontakoznak  ki  előttem azok a művek, amelyek némelyikét — a Parsifal-t! — úgyszólván keletkezni  láttam,  másokat  — a  Ring-et  —  első megjelenésüknél  üdvözölhettem;  de  ennek a  későbbi,  folyton  haladó megértésnek gyökerei  is  visszanyúlnak  azokba  az  első  benyomásokba,  amelyeket  számomra főleg  Liszt  Ferenc  közvetített.  Egy-egy  elejtett  szó  a  mesterek  szájából  kötetekkel  ért  fel,  világító  sugárként  esett  reá  éppen a  döntő  mozzanatra.  Ezek  a dolgok  pedig  nem  kevesebbet  jelentettek  nekem,  mint  lelki  életemnek  egy  részét; ha  valakiről  azt  mondják,  hogy szereti  a zenét,  ezzel  nem jeleznek  olyant,  ami csak  távolról  is  megjelölné azt a  viszonyt,  amelyben  én  állok  hozzá.  Egész  gondolkozásom  nyert  tőle  típust,  öntudatlan metafizikai  vegyüléket,  az  öntudatosnak kiegészítéséül,  melyet  akarattal  iparkodtam mindig belevinni  és  amelynek fontosságáról  a haladó korral  és bővülő tapasztalással  mindjobban  győződöm  meg.  Ezzel  a háttérrel  illeszkedik  be  Liszt  Ferenc visszaemlékezéseimbe,  mint most  is  élő és  tovább  működő  tényezője  egy  fejlődésnek, mely még nem szünetel.
De  tegyük  félre  a  személyi  vonatkozásokat  és  nézzük  meg,  visszaemlékezéseim világában  tárgyilagos  szempontból  Liszt  Ferenc  jelentőségét.
A  téma  túlgazdag,  hogysem  annak  kimerítésére  egy  cikk  keretében  gondolni  lehessen.  Hiszen  már  eddig  is  egész  irodalma  van  és  még  ezentúl  is  sokan fognak  egyes  vonásokat  hozzáadni  a  teljes  képhez,  amely  folyton  készül  és átidomul.  Két  ilyen  vonással  akarok itt  hozzájárulni  ehhez  a  képhez,  azokkal, amelyek engem leginkább lebilincseltek.

Az első  Liszt Ferencnek zenei  univerzalitása;  nem  hiszem,  hogy  lenne  a zenetörténelemben  még  egy  második  hozzá hasonló egyetemes zenei organizmus, ő  mindent  megértett,  még  pedig  a  lángész   intuíciójával:   rögtön.   Emlékezetes eset  volt,  mikor  Wagner  egyszer  a  zongoránál eléje tette valamelyik műve partitúrájának  hozzávetőlegesen  a  kótapapírra  vetett első vázlatát  és  Liszt azt  fennakadás   nélkül   eljátszotta,  mintha   egy  rendesen  elkészített  zongorakivonatot látna maga előtt; az ő szeme, az ő  zsenije első  pillantásra kiérezte a részben csak jelzéseket tartalmazó,  pongyolán  odavetett  partitúrából  a  lényegest,  az  összefüggéseket,  a  véglegeset.  Mikor  Beethovent  játszott, a legteljesebb objektivitás volt, saját  egyénisége  eltűnt,  elmerült annak  a titánnak  egyéniségében,  akit  mindenek fölé helyezett.  Mondják,  hogy ez  sem volt mindig így, hogy különösen virtuóz pályájának fénykorában  a csillogás vágya  néha  erőt  vett  rajta,  ennek a  zenének tolmácsolásában is, amely a legnagyobb objektivitást kívánja; különben is nehéz a jogosult  szubjektivitásnak  határát  megvonni.  De  én  akkor  hallottam  Beethovent Liszt  Ferenctől, mikor ő már letett a virtuóz  babérok  kereséséről   és  hallottam Liszt Ferencet,  mikor  Wagner  Richardnak játszott  Beethovent,  mikor ez  a két nagy szellem  Beethoven  kultuszában  ölelkezett  és  nem  hiszem,  hogy  valaha  tisztább  Beethovent hallhatott valaki, mióta ő maga behunyta szemeit. De éppúgy otthon  volt  Chopin-ban,  Schubert-ben  és  az  olasz  operaparafrázisokban.   Ahol  jót és  szépet talált,  az neki  mind  „congenial is”  volt,   éppen   zsenijének   hihetetlen egyetemessége  folytán.
Ezt az egyetemességet legyen szabad   egy  humoros  hatású  kis  epizóddal megvilágítanom,  mely  Liszt  Ferenc  virtuóz  pályájának  delelő  idejében,  a  múlt század  40-es  éveiben  Párisban  adta  magát elő és amelyet a Mester  még öreg napjaiban  is  szinte  gyermeteg  örömmel  szokott elbeszélni,  csakúgy,  mint édes mindnyájan  emlékezetünkben  is  élvezzük  ártatlan  diákcsinyjeinket.  Egy  előkelő  szalonban   valamely   este   együtt   jelentek  meg  és  fölváltva  lelkesítették  zongora- játékukkal  a  társaságot  Liszt és  Chopin.  Hogy,  hogy  nem:  Liszt  a hangulatból azt  vélte  kiérezni,  hogy  ez  este  Chopin  nagyobb  sikert  ért  el  és ez  őt némileg bosszantotta.  Ekkor  egy  ötlete  támadt;  mialatt  Chopin  játszott,  Liszt  suttyomban  arra  kérte  a  háziasszonyt,  hogy  oltássa  el  a  gyertyákat:  hadd  élvezze  a közönség  Chopint  a  sötétség  hangulatában.  Megtörtént.   Liszt  pedig  odasompolygott  a  zongorához  és  halkan  kérte  Chopin  barátját,  engedje  neki  át észrevétlenül  helyét  a  zongoránál.  Chopin  belement  a  tréfába  és  Liszt  minden  félbeszakítás  nélkül  folytatta  Chopin  játékát,  teljesen az ő stíljében  és az  ő technikájával.  Mikor  a  világítás  ismét  kigyulladt,  óriási  meglepetéssel  látta a  közönség Lisztet  a  zongoránál,  senki  sem  sejtette,  hogy nem  Chopint hallották mindvégig. Nagy  taps  zúgott  fel,  melynek  csillapultával  Liszt  így  szólt  barátjához  és  művész-vetélytársához:  —  Hát  most,  kedves  Frideric,  ülj  te  oda  a  zongorához és játsszál  úgy,  hogy  az  emberek  Lisztet  véljék hallani... — Ezzel  az  ártatlan kis maliciával  vett  a  Mester  magának  elégtételt azzal a másik nagy művésszel szemben, aki egyébként a legjobb barátja volt.
Itt az a kérdés merül fel,  hogy ez  az  egyetemesség,  amely  megbecsülhetetlen  erő  mások megértése  és  az  előadó  művészet  legmagasabb  foka  elérésének szempontjából, nem gyengíti-e a  teremtő géniusz  egyéniségét és energiáját? Mert ez a géniusz  csakugyan  intranzigens  egyéniséget  kíván,  egész  az  intoleranciáig, mely jellemzi a legtöbb teremtő lángészt,  midőn  másokról  ítél,  sokszor  igazságtalanul.  Hát Liszt  Ferencnél  a  kettő  megfért  egymással;  ha ő nem is foglalja  el mint  zeneszerző  azt  az  abszolút  első  helyet,  amelyet  tőle,  mint  előadó  művésztől elvitatni  nem lehet,  mégis  olyan  művekkel  gazdagította a  zenei  termelést, melyek némelyike  a  legmagasabb  inspirációból  fakad  és  élni fog örökké.  Eszembe jut a Krisztus-oratórium  némely részlete,  legelsősorban  a  Nyolc Boldogságok  megzenésítése,  melyhez  fogható  zenei  átéreztetését egy  isteni  szövegnek  soha  más  műben nem  hallottam.  A  hegyi  beszéd,  Máté  evangélista  szerint,  egyáltalában,   profán szemmel nézve is,  a világirodalom  leghatalmasabb  lapja;  kezdődik  azzal  a  nyolc boldogsággal,  amelyek  mindegyike  az  akkori  bölcsesség  szemében  egy-egy  döbbenetes  paradoxon.  Liszt  Ferenc  ezeket  a legegyszerűbb eszközökkel állítja elénk: egy  baritonszóló  és  vegyeskar,  orgona-kísérettel.  A  bariton  oly  keresetlen  dallammal adja elő a  tételeket, mint amelyek előtte  magától  értetődő  igazságok;  a kar eleinte tartózkodással,  azután  fokozatos  megindulással  ad  visszhangot a  neki paradoxálisoknak  látszó  igékre,  míg  végül,  a  legnagyobb  paradoxonnál:  ,,boldogok,  akik  üldözést  szenvednek — az  igazságért”,  az  ige hatalma  áttöri  a  tartózkodást,  a  kételyt  és  tűnődést  és  diadalmas követésre ragadja magával  az emberiséget.  Hasonló  erővel  ragadják  meg  a  hallgatót  a  Stabat  Mater dolorosa  azon strófái,  melyekben  a  Szűzanya  szívén  át  érezzük meg  Krisztus kínszenvedésének drámai  csúcspontjait.  Vagy  gondoljunk  a  Faust-szimfóniáraKoronázási Mise Benedictusára és így  tovább  egy  hosszú  felsorolásban,  melybe  itt,  ahol  teljességre  nem  törekedhetem,  tovább  nem  szükséges bocsátkoznom.  Ez a zene pedig jellemzően  magyar típust ad.  Nem a rapszódiákra  gondolok  itt,  sem  egyéb olyan részletekre,  amelyekben  Liszt  a  konvencionális  magyar  ritmust  honorálja,  vagy népdal-motívumokat  dolgoz  fel;  ilyen  külsőségektől  nem  függ  a  magyar  jelleg; ezeket  pl.  Brahms  is  alkalmazta  a  magyar táncokban,  melyek  azért  mégis színtiszta  német  zenét  jelentenek.  Miért?  Mert  német  egyéniségéből  fakadtak.  Így magyar  zene az,  amely  magyar  egyéniségből foly és ennek az egyéniségnek bélyegét hordja magán,  akár gondolt  a szerző  arra,  hogy  magyar   zenét  akar  írni, akár  nem.  Az  a  nemzeti  forma,  mely  mint sallang  lóg a  szerzeményről,  nem sokat  jelentő  külsőleg;  ami  dönt,  az az  egyén   spontán   érvényesülése.    Lám, Beethoven sem gondolt arra, hogy német  zenét  írjon,  Verdi  arra,  hogy  olaszt; azt írták ki,  ami  a  lelkűkben  élt,  a  legjobbat, amit ott találtak és lett belőle német és  olasz  zene,  nem  holmi  szeszélyből  és  valamelyes  külsőség  erejénél  fogva,  hanem  mert  a  német  és  olasz  őserőből  fakadt.  Ilyen értelemben igazi  magyar típus a  Liszt-zene  és  a  németek hiába akarják  őt  élete  külső  körülményeinél  fogva maguknak vindikálni.
*
Az első  vonás  tehát,  amellyel  a  fentebbiekben  a  Liszt-képhez  járulni  próbáltam,  az  ő hatalmas,  egyetemes  és  az  egyéniséget mégsem leszállító  zenei szervezete:  mint  ilyen,   unikum  a  zenetörténetben.  A második vonás  inkább  emberi, a szó legáltalánosabb értelmében, mint művészi  és  néhány  szóval   fejezhető  ki. Egyszerűen azt  mondom, hogy  jobb,  önzetlenebb,  nobilisabb emberrel,  mint Liszt Ferenc,  nem  találkoztam.  Teljesen  hiányzott belőle minden  irigység és  féltékenység más  nagyokkal szemben; ő nemcsak  a  halottakat  magasztalta,  egy  szellemes, de cinikus francia írónak,  Chamfort-nak, a találó  mondása  szerint,  hogy:  a halottaknak bámulása legtisztességesebb formája  az  élők  nem  bámulásának;  ő  örömmel  üdvözölt  minden  valódi  nagyságot az élők közt, kereste őket,  sietett őket felfedezni  és  dicsőségük  szolgálatába  állott.  Schubert népszerűsítéséhez nagyon hozzájárult,  Wagner  Richardért,  amikor  ő  még a  politikának  éppúgy,  mint a kritikának  üldözöttje  volt,  szívós  hadjáratokat folytatott;  de  a  kisebb  kaliberűek  közül  is  mindenkit  felkarolt,  akiben  valódi  tehetséget  látott.  Kétségtelenül  sokan visszaéltek  jóságával;  érdemetleneket  sokszor nem  tudott  magáról  lerázni, de ki volt  zárva,  hogy  érdemest elutasítson.  Kedélyének mélységéből fakadt őszinte vallásossága,  melyet  a katholikus hit keretében  iparkodott   elhelyezni. Mint  hívő, valóban  alázatos  volt,  az  olyan  bölcsészeti  olvasmányokat  is  kerülte,  amelyektől hitének tisztaságát féltette. De hiszen vallásos  tartalmú  szerzeményei is  olyan inspirációira  vallanak,  amely  nem  lehetett kizárólag  művészi.  Hogy  egy sokat hányt-vetett,  az  emberi  dicsőség  csúcspontjain  mozgó,   tömjénezéstől  körülvett, szenvedélyektől  környezett  művész-életbe  diszharmóniák   is   vegyültek,   ezen  ki csodálkozhat?  Inkább  azt  kell  bámulni,  hogy milyen  tiszta,  milyen  önzetlen, milyen  ideális,  istenfélő  és  emberszerető  maradt ez  a lélek,  amely annyi  támadásnak volt kitéve.
Mindent  együttvéve  Liszt  Ferencnek,  a művésznek és az embernek sírjára odaillik  mint  felírás  a  Hamletról  mondott  halottasbeszéd:  „íme  itt  egy  férfi: nem  egyhamar  fogtok  hozzá  hasonlót találni.”  A  művészi  nagyság  és  emberi jóság  találkozása egy  nagy  egyéniségben, csakugyan isteni élmény; hálásak lehetünk  a  Mindenhatónak,  hogy  ezt  köztünk,  magyarok  közt  engedte  születni.

Gróf Apponyi  Albert.
 

Muzsika, Zeneművészeti, zenetudományi és zenekritikai folyóirat – 1. -2. szám (1929)

872   Búbánat 2017-10-27 12:02:53

Muzsika, Zeneművészeti, zenetudományi és zenekritikai folyóirat – 1. -2. szám (1929)

„LISZT FERENC

tündöklő  nevével  indítjuk  útjára  folyóiratunkatVilág horizontot átküllőzö szellemét  választjuk  vezérünknek  s  apostoli  alakjára  úgy  nézünk fel,   mint  potrónusunkra.  Ragyogó  írói  tolla  árnyékában  szerényen  meghúzódva,  ugyanazt  a  célt ugyanolyan hittel akarjuk szolgálni, mint  ö  tette.
Ez a  cél:  a  magyar zeneművészet  elöbbrevitele.
Zichy Géza  gróf  feljegyzéseiben  (1876  december  10.)   olvassuk:   „Egy zenészeti  szaklap  alakítását  is  tervbe vettük.  Liszt  e  tervet  melegen  pártolta.” A  lap  nem  indult  meg,  de  amint  a  feljegyzés  megütötte  szemünket,  úgy  éreztük  — ne  vétessék  hivalkodásnak  —, Liszt meleg pártolása a miénk is.
Liszt  Ferenc  sokrétű  egyéniségében,  ha  zeneköltői  munkásságától  eltekintünk,  elsősorban azt a messze kiható tevékenységet csodáljuk, melyet mint mélyreható  gondolkodó,  tündöklő  szépíró,  finomlelkű  esztétikus  és  bátor  műkritikus fejtett  ki.  Írásművészetének  hat  kötete  nem vált tündöklő múlttá,  hanem  eleven élet  ma  is,  mely  a  könyvespolcokról  rádióhullámként száll szerteszét.
Liszt  neve:  zenetudományi,  zeneművészeti  és  kritikai  program  is.
A  mi programunk!

De  ezenfelül  még  egy  ok  késztet  arra,  hogy  mindenütt  jelenlévő  alakjára élesebben rávilágítsunk:  a  magyar  Liszt-kultusz  megteremtése.  Liszt ma aktuálisabb,  mint  valaha.  Szelleme  gigászi  méretekben  nő.  Sajnos,  inkább  külföldön, mint  nálunk.  Ezt  az  elmaradottságot  nemcsak  be  kell  hoznunk,  hanem  arra  kell törekednünk,  hogy  nemzetiszínű zászlónk legyen a Liszt-világkultusz vezére.
Folyóiratunk  útját ezenfelül  azok a sorok szabják meg, melyekkel gróf Klebelsberg  Kunó  kultuszminiszter úr  tüntetett  ki  bennünket:  „Egy  jó  zenei  revü tájékoztathatja  a  magyar  intelligenciát  a  külföld zenei mozgalmairól és amint a tudományok  terén  a  mindenkori  világ fejlődést  nyomon  követjük,  azonképpen  a zenei  életben  is  megteremtheti  nemzeti  különállásunk  épségben tartása  mellett  a mindenkori  kontaktust  a  világ áramlatok  és  itthoni  zenei  életünk  között”.  Első számunk munkálkodásunk mezejét  teljesen nem tükrözheti.  Következő számainkban  a  zenei  aktualitásokkal  bővebben  foglalkozunk, de úgy gondoltuk, hogy Liszt fenséges  alakja  mellett  mindennek  el  kell törpülnie.
Az  Ő nevével,  Vele indultunk  s  hisszük,  Általa  — győzni fogunk.

A  szerkesztőség.”

 

(Folytatni fogom a Muzsika folyóirat említett első két számának Lisztre vonatkozó cikkeiből válogatva.)

Műsorajánló
Mai ajánlat:
19:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem

Doktorandusz koncertek 1.
HAYDN: 26. (fisz-moll) zongoratrió, Hob. XV:26
HAYDN: 24. (D-dúr) zongoratrió, Hob. XV:24
Miranda Liu (hegedű), Kiss Gergely (gordonka), Nagy Míra (zongora)
BEETHOVEN: 3. (Esz-dúr) hegedű-zongora szonáta, op. 12/3
LUTOSŁAWSKI: Subito
Miranda Liu (hegedű), Szalai Éva (zongora)
CHOPIN: Prelűdök, op. 28 (részletek)
CHOPIN: Variációk Mozart „Là ci darem la mano” kezdetű duettjére a Don Giovanni c. operából, op. 2
GERSHWIN: Három prelűd
Szalai Éva (zongora)

19:00 : Budapest
Szent István Bazilika

Virágh András (orgona)

19:30 : Budapest
Zeneakadémia, Nagyterem

Szabó Balázs, Pálúr János, Ruppert István, Fassang László (orgona)
A Zeneakadémia Alma Mater Kórusa (karigazgató: Somos Csaba)
A Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara
Vezényel: Madaras Gergely, Somos Csaba
Moderátor: Bősze Ádám
Orgonaavató koncert
ERKEL: Himnusz
LISZT: Prelúdium és fúga a B-A-C-H motívumra
KODÁLY: Laudes organi
R. STRAUSS-REGER: Feierlicher Einzug der Ritter des Johanniterordens
SZATHMÁRY ZSIGMOND: Orgonaverseny

19:30 : Budapest
Nádor Terem

Melódia női kar, Fülek (SK)
Bálint János (fuvola), Hadady László (oboa), Baráth Bálint (zongora), Tóth Rita Zsófia (orgona)
Academia Hungarica Kamarazenekar
Vezényel: Makainé Simon Katalin és Alpaslan Ertüngealp
KODÁLY: Magyar népdalok
SZIGETI ISTVÁN: Rapszódia (Hommage a Kodály) - ősbemutató
CSEMICZKY MIKLÓS: Zelené hory (Zöld erdők) női karra, szlovák népdalokra - ősbemutató
PINTÉR GYULA: Rózsaszín lángharangok
SZIGETI ISTVÁN: Libera me - ősbemutató
WEINER LEÓ: I. Divertimento
18:00 : Sopron
Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ

Villányi Dániel (zongora)
Ünnepi koncert Liszt Ferenc születésnapján

19:00 : Gödöllő
Gödöllői Királyi Kastély

Bogányi Gergely, Mocsári Károly, Serene (zongora)
Concerto Budapest zenekar
vezényel: Keller András
LISZT: Harmonies du soir
LISZT: Esz-dúr zongoraverseny
RACHMANINOV: II. zongoraverseny
A mai nap
történt:
1883 • Megnyílt a New York-i Metropolitan Opera House
született:
1811 • Liszt Ferenc, zeneszerző († 1886)
1832 • Leopold Damrosch, karmester († 1885)
elhunyt:
1764 • Jean Marie Leclair, zeneszerző (sz. 1697)
1859 • Ludwig Spohr, zeneszerző (sz. 1784)
1973 • Pablo Casals, csellista (sz. 1876)
1979 • Nadia Boulanger, zenepedagógus (sz. 1887)