Mai koncert!
17:00 : Budapest
Zeneakadémia, Solti György Kamaraterem
"Budapesti Tavaszi Fesztivál"
Liszttől Bartókig • 4.1
"A tonalitás felbomlása"
Műsor:
WAGNER: Siegfried-idill (A. Pringsheim átirata zongoraötösre)
Pusker Júlia, Tóth Kristóf (hegedű), Tornyai Péter (brácsa), Zétényi Tamás (cselló), Demény Balázs (zongora)
LISZT: Gyászgondola (cselló-zongora változat)
Zétényi Tamás(cselló), Demény Balázs (zongora)
LISZT: Gyászgondola (zongora változat)
Demény Balázs (zongora)
LISZT: R. W. - Venezia (átirat zongoraötösre)
Pusker Júlia, Tóth Kristóf (hegedű), Tornyai Péter (brácsa), Zétényi Tamás (cselló), Demény Balázs (zongora)
LISZT: Richard Wagner sírjánál
Pusker Júlia, Tóth Kristóf (hegedű), Tornyai Péter (brácsa), Zétényi Tamás (cselló), Demény Balázs (zongora)
SCHÖNBERG: 2. vonósnégyes, Op.10
Brassói-Jőrös Andrea (szoprán)
Classicus Quartett: Rácz József, Baksai Réka (hegedű), Tornyai Péter (brácsa), Zétényi Tamás (cselló)
BARTÓK: 2. hegedű-zongora szonáta, BB 85
Pusker Júlia (hegedű)
Liszt: Szent Erzsébet legendája
A Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitókoncertje
2018. március 30. péntek 19:00 — 22:20
Egy szünettel
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Vezényel: Hamar Zsolt
Szereplők:
Szent Erzsébet - Kele Brigitta
Zsófia őrgrófné - Kutasi Judit
Hermann őrgróf / II. Frigyes - Albert Pesendorfer
Lajos őrgróf - Johannes Kammler
Egy magyar mágnás / Udvarmester - Haja Zsolt
A gyermek Erzsébet - Csorba Kinga
A gyermek Lajos - Kristofics Kornél
Közreműködők:
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Gyermekkara (karigazgató: Sapszon Borbála és Sapszon Ferenc)
„Liszt 1861 őszétől mind több időt töltött Rómában, ahol figyelme az egyházi zene felé fordult. A következő évben, 1862-ben fejezte be első oratóriumát, a Szent Erzsébet legendáját. Lisztet már weimari évei alatt erősen foglalkoztatta a magyar királylány és bajor hercegasszony életének története, a weimari nagyherceg társaságában ellátogatott Erzsébet egykori lakhelyére, Wartburg várába is.
A Nemzeti Filharmonikusokat zeneigazgatójuk, Hamar Zsolt vezényli. Az oratórium címszerepében a Kolozsvári Operából induló, német (Düsseldorf) és francia (Párizs, Avignon, Strasbourg) színpadokon rendszeresen fellépő Kele Brigittát hallhatjuk, aki a múlt évadban közreműködője volt a New York-i Metropolitan Bohémélet-előadásainak.
Albert Pesendorfer személyében napjaink egyik legkeresettebb Wagner-énekesét hallhatjuk, a világ rangos dalszínházaiban rendszeresen formálja meg Marke király, Hans Sachs, Hagen vagy Gurnemanz figuráját. Lajos szerepében Johannes Kammler lép fel. A fiatal német bariton 2017-ben második díjat nyert a Neue Stimmen elnevezésű nemzetközi versenyen, mely egy sor fellépési lehetőséget hozott számára. A 2018-as Salzburgi Fesztivál egyik izgalmasnak ígérkező operaprodukciójára, Gottfried von Einem A per című darabjának koncertszerű előadására hívták meg.”
Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál
Épp most megy a televízióban - felvételről
2018. március 28. szerda 21:15 - 23:55
MüpArt Classic
Liszt: Krisztus - oratórium
"Liszt Ferenc monumentális alkotása Krisztus életét és tanításait jeleníti meg hatalmas zenei tablókban. A programzenei mű változatos, bensőséges, lírai képekben jeleníti meg a Megváltó születését majd filozofikus mélységű tételek szólnak tanításairól, csodáiról, ünnepélyes kórustétel az egyház alapításáról, fájdalmas drámai jelenetek idézik fel a szenvedést, végül a "Feltámadás" profetikus zenével zárja az oratóriumot.
A mű bemutatója 1873-ban volt a weimari Herder-templomban a szerző vezényletével, majd ugyanebben az évben a Pesti Vigadó előadásán Richter János volt a karmester.
A Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében a Liszt által irányított zenekar jogutóda, a Weimari Stadtskapelle magyar szólistákkal és énekkarral közösen adja elő a művet a Liszt specialista, Martin Haselböck vezényletével."
Közreműködők:
ének
Szabóki Tünde, Vörös Szilvia, Horváth István, Kovács István, Sebestyén Miklós
orgona
Zita Nauratyill
a Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán)
a Magyar Rádió Gyermekkórusa (karigazgató: Matos László)
(2016. április 17. )
Mai koncertre hívom fel a figyelmet:
Az idős Liszt és az opera
Találkozások Liszt Ferenccel...
Hangverseny a Zeneakadémia és a Liszt Ferenc Társaság rendezésében
2018. március 28-án szerdán 18 órakor a Régi Zeneakadémia Kamaratermében (Budapest, VI. ker. Vörösmarty u. 35., I. em.)
Műsor:
Bevezetőt és összekötő szöveget mond Szabó Ferenc János
Wagner–Liszt: Bevonulás Wartburg várába (zongorára, négy kézre)
Wagner: Tannhäuser – Dal az esthajnalcsillaghoz
Wagner–Liszt: Elza menyasszonyi bevonulása a münsteri katedrálisba a Lohengrin c. operából (zongorára, négy kézre)
Wagner–Liszt: Izolda szerelmi halála a Trisztán és Izolda c. operából
Saint-Saëns: Sámson és Delila – Csókária
Glinka–Liszt: Cserkeszinduló a Ruszlán és Ludmilla c. operából (zongorára, négy kézre)
Csajkovszkij: Anyegin – Lenszkij áriája
Verdi–Liszt: Reminiszcencia a Simon Boccanegra c. operából
Előadók:
Fürjes Anna, Edős Róbert, Szűcs Attila (ének)
Winni Wan-Chun Tsou, Shuai Li, Takuya Niinomi, Nina Ustinova, Váradi László, Ferenczy István(zongora) a Zeneakadémia növendékei,
valamint Alter Katalin, Szabó Ferenc János (zongora)
Felkészítő tanárok: Meláth Andrea, Falvai Katalin, Dráfi Kálmán, Gulyás István, Réti Balázs, Borbély László
Jegyek: 1.800 Ft
„Liszt magyar szemmel” - A Magyar Liszt Ferenc Társaság információs kiadványa
2017. december – Nr.30.
Tartalom:
Liszt Ferenc magyar rapszódiái és a népzene (Tari Lujza)
Liszt emlékhangverseny Szekszárdon (Pintérné Fetzer Mónika)
A Liszt Ferenc Társaság Pécsi Tagozatának hangversenyei (Bánky József)
Egy kérdés megoldása? Újjáéledő hagyományok Liszt oratóriumaiban (Herczog János)
A Liszt Ferenc Társaság archívumából
Prof. Jakov Isakovich Milstein: „Az orosz Liszt-kutatás kevéssé ismert lapjai”
Ma éjjel az M5 csatorna sugározza:
2018. március 21. szerda 21:15 - 23:10
MüpArt Classic
„Határtalan Liszt”
A MüPa 2014. október 22-i koncertfelvétele
Műsoron:
- Bartók: Szonáta, BB 88 - I. tétel
- Liszt: 12 transzcendens etűd
Liszt Ferenc születésnapjára emlékezve ünnepi főhajtásként szólaltatta meg Bogányi Gergely a XIX. század zongoravirtuózának a hangszer határait feszegető sorozatát, a Transzcendens etűdöket. A Liszt életművel elmélyülten foglalkozó művész nem csak a darabok magas technikai igényét tartja rendkívüli feladatnak, hanem a tételek többségében különböző programot megjelenítő karaktereinek hiteles tolmácsolását is, mely a zongorairodalom legnagyobb mérföldkövének számít.
Műsorvezető: Bősze Ádám
Szerkesztő: Várbiró Judit
Rendezte: Gémes Katalin és Goszleth Antónia
Időtartam: 115 perc
LASKAI ANNA - FIGARO
Fidelio.hu 2018.03.18. 10:17
A Figaro ezúttal visszaemlékezéséből válogat, amelyben a Zeneakadémia neves zongoratanára mesteréről, Liszt Ferencről ír. E szórakoztató emlékirat betekintést nyújt Liszt tanítványaihoz intézett tréfás megjegyzéseibe, de az is kiderül, hogy az idős mester kártyapartikra is meghívta növendékeit.
Thomán – aki minden bizonnyal Liszt legkedvesebb tanítványai közé tartozott – így emlékezett vissza mesterével való megismerkedésére:
„A Zeneakadémián Erkel Ferenc tanítványa voltam, a második év növendéke, tehát egyáltalán nem gondolhattam rá, hogy Liszt óráit látogassam, mert ahhoz végzett növendéknek, de legalább utolsó évesnek kellett volna lennem. (...) Egy napon azt hallom, hogy a mester, akit eladdig szemtől szembe sohasem láttam, Budapestre érkezett. Tüstént feltettem magamban, hogy bárhol is, de meg fogom lesni. A következő napon Erkel Ferencnél ültem a zongora előtt, és Beethoven Waldstein-szonátáját játszottam [op. 53, C-dúr], amikor váratlanul nyílik az ajtó, s belép rajta az ősz Liszt Ferenc. A bátorságom természetesen egyszerre elillant, fölugrottam a zongorától és távozni akartam. Liszt azonban intett, hogy csak folytassam, később mellém telepedett a zongorához, s úgy kellett végigjátszanom a darabot. Hogyan ment a játék, arról nem tudtam magamnak számot adni, mert annyira izgatott voltam, hogy ujjaim szinte öntudatlanul táncoltak a billentyűkön. A mester nem tarthatott egészen tehetség nélkül valónak, mert ott mindjárt meghívott, hogy látogassam az óráit, amelyek az intézet nagytermében voltak rendszerint délután 4–6 óráig…”
Elveszettnek hitt Liszt-kéziratokat mutattak be
MTI 2018.03.11. 11:11
Elveszettnek hitt Liszt-kéziratok kerültek elő egy hagyatékból. A különleges kottákat, amelyeket a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem állami támogatással vásárolt meg, Budapesten mutatták be ünnepélyes keretek között.
Vigh Andrea, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora az eseményen kiemelte, hogy ezek a kották óriási értéket képviselnek, hiszen a Zeneakadémia alapítójának, Liszt Ferencnek a kézírását őrzik. „Liszt Ferenc magyar lelkületének újabb lenyomatai ezek” – hangsúlyozta. Hozzátette: külön öröm, hogy néhány nappal az 1848-as forradalom és szabadságharc 170. évfordulója előtt mutathatják be a kéziratokat, amelyek sok szállal kötődnek azokhoz az emlékezetes napokhoz.
Krucsainé Herter Anikó, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kulturális kapcsolatokért és fejlesztésekért felelős helyettes államtitkára nagy örömnek nevezte, hogy ezek az elveszettnek hitt, a nagy szellemek találkozásáról tanúskodó páratlan kincsek megkerültek, és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával közgyűjteménybe kerülhettek.
A kézzel írt kottákat egy hagyatékban találták meg, és a szakértői eredetvizsgálat után az örökös a Zeneakadémia részeként működő Liszt Ferenc Emlékmúzeumnak és Kutatóközpontnak ajánlotta fel megvételre.
A kéziratok érdekessége, hogy a művek magyar tematikájúak vagy erősen kötődnek Magyarországhoz, illetve az 1848-as forradalomhoz és szabadságharchoz.
A dokumentumok között olyan különlegességek vannak, mint az a kotta, amelybe a világutazó Liszt maga írta bele Petőfi A Magyarok Istene című versének szövegét magyarul.
Egy másik kéziraton a Mosonyi Gyászmenete című zongoramű található, amely Liszt legfontosabb magyar barátját, Mosonyi Mihályt helyezi a középpontba, és korai megfogalmazása annak a darabnak, amely a zeneszerző utolsó előtti életévében Mosonyi néven került be a Magyar Történelmi Arcképsorozatba.
A Petőfi szellemének című zongoradarab Petőfi néven kapta meg végleges formáját ugyanebben a sorozatban.
A Magyar Királydal eredetileg a Magyar Királyi Operaház 1884-es megnyitására készült alkotás,
A gyermek himnusza ébredéskor című kórusmű pedig az Engeszer Mátyás által vezetett Magyar Liszt Egylet számára íródott, és Budapesten volt az ősbemutatója.
Egyedül az Elfelejtett Románc (Vergesse Romanze) című mű témája nem kapcsolódik szorosan Magyarországhoz.
Liszt Ferenc szóban forgó művei annak idején a Táborszky és Parsch kiadónál jelentek meg. Eredeti kézirataikat eddig elveszettnek hitték, vagy más változataik voltak ismertek. Mint kiderült, a kéziratok a kiadónál maradtak, majd mikor Nádor Kálmán 1895-ben megvásárolta a Váci utcai Táborszky-féle zenemű-kereskedést, a kéziratok az új kiadó tulajdonába kerültek.
A történelmi jelentőségű, egyedülálló nemzeti értékeket a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont őrzi majd, a kéziratokról hamarosan az intézmény honlapján is tájékozódhat a közönség.
Ma este, 18:00:
Régi Zeneakadémia
(Budapest,VII. ker. Vörösmarty u. 35. )
"A Magyarok Istene"
LISZT: A magyarok Istene – zongoraváltozat
Ránki Fülöp (zongora)
HOLLÓS MÁTÉ: Tündérálom (Petőfi Sándor versére)
Kertesi Ingrid (szoprán), Meláth Andrea (mezzoszoprán), Virág Emese (zongora)
HUBAY: Végvári dalok – „Hallga, mi ez…”
Meláth Andrea (mezzoszoprán), Kiss Gy. László (tárogató), Virág Emese (zongora)
MIHALOVICH: Szeretném itt hagyni (Petőfi Sándor versére)
ERKEL: Késő ősznek hideg szele (Petőfi Sándor versére)
ERKEL: A magyarok Istene
LISZT: A magyarok Istene
Vörös Szilvia (mezzoszoprán), Virág Emese (zongora)
LISZT: A holt költő szerelme (Jókai Mór versére)
Mécs Károly (próza), Virág Emese (zongora)
LISZT: Magyar Történelmi Arcképek - Petőfi Sándor
LISZT: Magyar Történelmi Arcképek – Mosonyi Mihály
LISZT: Költői és vallásos harmóniák – 7. Funérailles
Ránki Fülöp (zongora)
Ökrös Oszkárra, cimbalomművészre, a 100 Tagú Cigányzenekar szólistájára emlékezett ma de. a Dankó Rádió Túl az Óperencián műsorának szerkesztő-műsorvezetője, Nagy Ibolya.
A január 15-én, hatvan éves korában elhunyt művésznek ma lesz a temetése. Ezen a napon óránként megemlékezik Róla a Dankó Rádió műsorfolyama.
Ökrös Oszkár művészetét idézve szólalt meg az adás végén
Liszt Ferenc I. magyar rapszódiája. (Budapesti Fesztiválzenekar, a cimbalomszólista: Ökrös Oszkár – vezényel: Fischer Iván (Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2017. március 30.)
Ezt az adást délután hat és hét óra között újra meghallgathatjuk az ismétlésben.
RÉGI ZENEAKADÉMIA, KAMARATEREM
1064 Budapest, VI. ker. Vörösmarty u. 35.
Ma 18:00 órakor
Ránki Fülöp (zongora)
Bevezető: Kaczmarczyk Adrienne, az Új Összkiadás főszerkesztője
"Találkozások Liszt Ferenccel"
Liszt zongoraművek változatai
LISZT: Költői és vallásos harmóniái
Ma este
Zeneakadémia Nagyterem
2018.01.31. 19.30
MVM Koncertek – A Zongora
Rossini–Liszt: Tell Vilmos – nyitány
Donizetti–Liszt: Lammermoori Lucia reminiszcenciák
Mozart–Liszt: Don Juan reminiszcenciák
Liszt: Tizenkét Schubert-dal – 4. Erlkönig
Liszt: Schwanengesang (Schubert-dalok) – 7. Ständchen
Beethoven–Liszt: Adelaïde
Liszt: Nagy kromatikus galopp
Január 29. és február 7-e között ismét láthatjuk a TV-ben a Szinetár Miklós rendezésében készült XVI részes Liszt Ferenc című filmsorozatot (1982). Az M3 csatorna esténként két-két részt sugároz, másnap délelőtt megismétli azokat. Január 29. hétfő 20:55 - 21:30 I. rész: Az üstökös évében született Apró gyermek még történetünk hőse, amikor édesapja észreveszi fia feltűnő zenei tehetségét. Előbb maga tanítja, majd Bécsbe költözik a család, ahol nagyszerű mesterek oktatják a zseniális fiúcskát, aki nyilvános koncertjein máris elragadtatja közönségét. Január 29. hétfő 21:30 - 22:00 II. rész: Korának betege Az apa Párizsba, az európai művészet fellegvárába viszi fiát. A főúri szalonokban leírhatatlan lelkesedést kelt Liszt zongorajátéka, akinek eddigre már fél Európa feltétel nélkül hódolója. A fiatal Liszt korán megcsömörlik a fárasztó életmódtól. Depressziójának az 1830-as júliusi forradalom vet véget. Január 30. kedd 21:00 - 21:30 III. rész: Hogyan alakul a művész Liszt művészetét, de egyéni sorsát is döntő hatások érik. A kor kimagasló zenei, irodalmi és filozófiai áramlataival ismerkedik meg, miközben ugyanolyan ünnepelt hőse az előkelő szalonoknak, mint gyermekkorában. Megjelenik életében Marie D' Agoult. Január 30. kedd 21:30 - 22:05 IV. rész: A nálunk hatalmasabb Isten. Marie elhagyja családját. Az arisztokrácia kitaszítottjaként is boldogan vállalja az anyaságot: megszületik első kislányunk. A boldog szerelem éveiben a virtuóz, a pedagógus és az alkotó tálentum harmonikusan egyesül Liszt Ferencben. Január 31. szerda 20:55 - 21:30 V. rész: Gályarabok Liszt Ferenc életét ismét fárasztó turnék sorozata jellemzi. Megszületik második kislányuk, Cosima, majd később egyetlen fiuk, Daniel. Az egymástól teljesen eltérő alkatú pár azonban nem férhet békében meg egymással. 1839-ben Marie visszatér Párizsba, Liszt pedig több hónapig tartó hangversenykörútra indul. Január 31. szerda 21:30 - 22:00 VI. rész: „Van-e hangod a beteg hazának?” Magyarország minden eddigit felülmúló diadalút Liszt számára. Megismerkedik a reformkor nagy egyéniségeivel, magyar zenét hallgat és Erkel Ferenccel együtt erősen foglalkoztatja a nemzeti zene és zeneképzés megteremtése. Február 1. csütörtök 20:55 - 21:25 VII. rész: A világcsargó Liszt Európa csaknem minden országában, majd minden jelentős városban ünnepelt virtuóz. Míg visszatér időről időre családjához, de a végleges szakítás elkerülhetetlen. Megismerkedik Carolyne Wittgensteinnel. Február 1. csütörtök 21:25 - 22:00 VIII. rész: Otthon – haza A nagyherceg meghívását elfogadva Weimarban telepedik le Carolyne-nál. Weimari otthonuk csakhamar a zenei és kultúrális élet központja lesz. Liszt elsősorban Wagner operáinak lelkes és értő tolmácsolója, propagátora. Február 2. péntek 21:05 - 21:35 IX. rész: A jövő zenéje A weimari években Liszt zeneszerzői munkája is teljesen kibontakozik. Ezzel a munkásságával szaporodnak az ellenségei: ugyanakkor tehetséges fiatal művészek éppen Liszt kedvéért érkeznek Weimarba. Február 2. péntek 21:35 - 22:10 X. rész: A zeneszerző magányossága Ifjú tanítványa, Hans von Bülow feleségül veszi Cosimát. Az örömök mellett sokasodnak a bajok is. Carolyne válását az egyház visszautasítja. Meghal nagy reményekre jogosító fia. Nyilvános tiltakozás jelenik meg a Liszt-Wagner-i új zenei irányzat ellen. A weimari színház is mellőzni kezdi. Február 5. hétfő 21:05 - 21:35 XI. rész: Remények és lemondások Liszt elhagyja Weimart, a Rómában élő Carolyne-hoz megy. Házasságukkal kapcsolatos utolsó reményeik is szertefoszlanak. Lisztet új csapás sújtja: meghal Blandine lánya. Az egységes Olaszországért folyó harc évei ezek, Liszt magas egyházi körök vendégszeretetét élvezi. Február 5. hétfő 21:35 - 22:10 XII. rész: Isten muzsikusa A hatvanas években Liszt Ferenc kolostorok lakója. Most az egyházi zene megújításának gondolata foglalkoztatja. A világi élet vonzása azonban erősebb, elhagyja Rómát. Február 6. kedd 21:10 - 21:40 XIII. rész: Álmok – és ahogy megvalósulnak A hetvenes években Liszt nagy harcot vív a magyar Zeneakadémia megteremtéséért. Barátja - és akkor már veje - Wagner sikerei csúcsán megteremti Bayreutban a német zene központját. Február 6. kedd 21:40 - 22:15 XIV. rész: A jövő határtalan távlatában Az idős Liszt új szellemi alkotásai süket fülekre találnak barátai és tanítványai körében. Európa szerte fényes sikerei csakis régebbi műveinek szólnak. Pedagógiai munkáját változatlanul folytatja, de emberi és művészi magánya egyre áthatolhatatlanabb falat von köréje. Február 7. kedd 21:10 - 21:40 XV. rész: Csárdás macebra Az idős és beteg Liszt vélt és valós sérelmek között vergődik. Wagner halála nem múló sebet üt rajta. Pesti tanítványaitól végleges búcsút véve még egyszer felkeresi idős barátnőjét, Carolyne-t Rómában. Február 7. kedd 21:40 - 22:15 XVI. rész: Az utolsó turné Liszt életének utolsó turnéja valóságos diadalmenet. Betegsége elhatalmasodik rajta, de Cosima erőteljes unszolására Beyreuthba megy, hogy társasági kötelezettségeknek tegyen eleget. A halál is ott éri.
A Magyar Televízió 1982-ben készült parádés szereposztású, 16 epizódból álló sorozata részletesen mutatja be minden idők egyik legnagyobb tehetségű zeneszerzőjének kivételes életét, az őt övező intrikák, ármányok, rajongói szeretetének és szerelme beteljesülésének szövevényét. Magyar-német-olasz-francia-angol tévéfilmsorozat, 26 perc/epizód, 1982 rendező: Szinetár Miklós szereplők: Hegedűs D. Géza (ifj. Liszt Ferenc) |
Bartók Rádió ma esti műsorán szerepel:
19.35 – 20.29: Balázs János zongoraestje - hangfelvétel
"Isteni színjáték"
1. Liszt:
a) Dante szonáta
b) E-dúr legenda - Paulai Szent Ferenc a hullámokon
c) I. Mefisztó-keringő
2. Dubrovay László: Parafrázis a Faust, az elkárhozott c. táncjáték egy témájára
3. Schumann - Liszt: Ajánlás
(Festetics Palota - Tükörterem, 2017. december 8.)
Bartók Rádió ma délutáni műsora
15:06 – 16:58 Egy zenemű - több előadás
Liszt: Esz-dúr zongoraverseny
Szabó Ferenc Jánossal beszélget a Katona Márta
Ma de. 11:00
RÉGI ZENEAKADÉMIA, KAMARATEREM
1064 Budapest, VI. ker. Vörösmarty u. 35.
Szokolay Ádám Zsolt (zongora)
LISZT: Ave Maria
LISZT: Csárdás Obstinée
DEBUSSY: Elfelejtett képek
BARTÓK: Szonáta, BB 88
LISZT: Zarándokévek III. – 2. A Villa d’Este ciprusai, I. sirató; 4. A Villa d’Este szökőkútjai; 5. Sunt lacrymae rerum
LISZT: Csárdás macabre
Hamar Zsolt ünnepi zenékről és zenei ünnepekről
Szerző: Pallós Tamás
Új Ember Hetilap - 2017.12.17.
A 2018-as Budapesti Tavaszi Fesztivál nemrég meghirdetett programjában feltűnt a Szent Erzsébet legendája, amelyet Ön vezényel. Milyen gondolatokkal készül Liszt nagyszabású, nehéz, „élőben” viszonylag ritkán hallható oratóriumára?
– Ez az évad egyik kiemelkedően fontos és meghatározó feladata, azért is, mert a rangos Tavaszi Fesztivál keretében hangzik el. Nagyképűen azt gondolom, hogy gyakorló karmesterként egész jól állok Liszttel, majdnem a teljes életművét alkalmam volt több ízben is vezényelni. Két ékkő, valódi gyémánt, ami szerintem e roppant „építmény” csúcsára való: a Krisztus-oratórium és a Szent Erzsébet legendája. Az előbbit legalább öt alkalommal vezényeltem különböző koncertelőadásokon, a Szent Erzsébetet viszont most fogom először. Tehát számomra is új kihívás, amelynek nagyon örülök.
A Rákóczi-induló (Országos Széchényi Könyvtár)
/Részlet/
LISZT FERENC ELSŐ FELDOLGOZÁSAI
Amikor Liszt 1839 decemberében – több mint másfél évtizedes távollét után – ismét Magyarországra érkezett, rendkívüli fogadtatásban részesült. Az ünnepségek fénypontja a már említett, 1840. január 4-i hangverseny volt, amelynek végén hat magyar arisztokrata Festetics Leó gróf vezetésével drágakövekkel kirakott díszkardot vitt a színpadra (a pengébe vésett felirat szerint) „A’ nagy művésznek, Liszt Ferencznek, művészi érdeme’ és buzgó hazafisága’ méltatásául.” A francia lapok utóbb sokat gúnyolódtak Liszt e „harcias” kitüntetésén: Alcide Joseph Lorentz híres karikatúrája például egyenesen a lovagló zongorista jobb (tehát harcra alkalmatlan) oldalán ábrázolja a fegyvert. Maga a zeneszerző azonban mindig is szép emlékként idézte fel a kard átadását, és egy későbbi, 1847-ben a Haslinger kiadónál megjelent Rákóczi-feldolgozását a kardot átadó hat arisztokratának ajánlotta.
A Rákóczi-induló a nevezetes pesti hangversenyen megszólalt változatát Liszt ugyancsak Haslingernél tervezte megjelentetni már 1840 januárjában, a bécsi cenzúra azonban közbelépett. Alighanem ennek is köszönhető a Liszt-féle előadást „modellező” változatok gyors megjelenése: Erkel (az előző oldalon bemutatott) Emlékül Liszt Ferenczre feldolgozása, illetve Georges Micheuz Rákoczy Marsch változata („ahogyan azt maga Liszt úr a koncertjein játszotta”) egyaránt a betiltott Liszt-eredeti „pótlására” vállalkozott. A mai érdeklődő számára azonban már az annak idején kiadatlanul maradt forma is hozzáférhető, ugyanis az minden valószínűség szerint az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában őrzött Rakozy Marsch feliratú szerzői kéziratban fennmaradt változattal azonos. Liszt alighanem éppen a bécsi publikáció reményében vetette papírra ezt a formát, mint arról a kézirat közepén ugyancsak megkezdett, de végül is félbe hagyott „könnyű változat” lejegyzése is tanúskodik – utóbbi bizonyára éppúgy az amatőr zongoristákat megcélzó, egyszerű változat alapja lett volna, mint Erkel feldolgozásának „könnyű módszerben” átalakított formája.
LISZT FERENC KÉSŐBBI FELDOLGOZÁSAI
Négy évvel a Haslinger-féle kiadás után, 1851-ben Liszt újabb változatban adta közre a Rákóczi-indulót a lipcsei Kistner kiadónál: ez a Marche de Rakoczy igazi „népszerű kiadás”, amely a zongorázó nagyközönség igényeit és technikai lehetőségeit igyekezett szem előtt tartani.
Alig két évvel később Liszt a berlini Schlesinger kiadónál adott ki újabb feldolgozást a Rákóczi-indulóból, amely a Magyar rapszódiák sorozat 15. darabjaként vált népszerűvé. Az eddigi, kivétel nélkül zongorára szánt feldolgozások nyomán Liszt a ’60-as évek közepén zenekarra is átdolgozta az indulót. E minden szempontból teljesen új változat bemutatóját maga a zeneszerző vezényelte Pesten 1865. augusztus 17-én, szűk két héttel később tartott szólóhangversenye után pedig éppen az új feldolgozás zongoraátirata kapcsán írta a Zenészeti Lapok, hogy „ami ez induló eljátszását követé, az nem volt többé taps, az egy nemzet egekig ható megdicsőítése volt, melylyel nagy fiát a legelső kiválasztottak dicső trónusára emelte.”
A nagy siker ellenére a zeneszerző csak évekkel később, 1871-ben jelentette meg a zenekari változatot a lipcsei Schuberth kiadónál, akkor azonban mindjárt számos változatban: a partitúra, illetve a teljes zenekari szólamanyag, a két- és négykezes, sőt kétzongorás változat, valamint az egyszerűsített zongorakivonat egy időben került piacra. A kétzongorás átirat itt bemutatott példányát maga a zeneszerző látta el Festetics Leó gróf feleségének, Kubinyi Krisztinának szóló ajánlással.
A Liszt készítette zenekari feldolgozás kimondva-kimondatlanul is Berlioz híres Rákóczi-indulójával kívánt versenyre kelni (ennek keletkezését a következő oldalon mutatjuk be). Liszt a maga változatának viszonylag hosszan halogatott publikálásával éppen az általa oly sokra tartott francia mesterrel való nyílt rivalizálást igyekezett tapintatosan elkerülni – mint egy 1871-ben írott levelében fogalmazott: „Amíg Berlioz – aki a maga »Rákoczy«-ját a »Faust elkárhozásá«-ban nekem ajánlotta – életben volt, (...) nem akartam előrukkolni az én zenekari változatommal.”
Gárdonyi Géza: Liszt Ferenc
Az operának bejáratánál ott ül két szép szobor. (Halálos vétek, hogy nem márványból faragták.) Ha az a két szobor meg tudna mozdulni, bizonyos, hogy hátat fordítana egymásnak.
Liszt Ferenc az egyik.
Erkel a másik.
Sokszor együtt kellett lenniök, de nem szerették egymást. Erkel különösen azért haragudott Lisztre, mert a Rákóczi-indulónak azt a gyönyörű ellenmozgású menetét, amelyik a Liszt átiratában látható, Liszt tőle vette át. Az Angol-királynő fogadóban mutatta Erkel Lisztnek azt a Rákóczi-földolgozást ceruzás kéziratban és hát egyszercsak megjelenik nyomtatásban Liszt hatalmas átirata, de ebben ugyanaz a fölfogás, amelyet ő mutatott a mesternek. Erkel panaszolta ezt nekem a nyolcvanas évek vége felé.
S beszélte többek között azt is:
Mikor Lisztet kinevezték az országos zeneakadémia vezetőjének, egy délelőtt valami dolgom volt nála.
Amint beszélgetünk, megcsendül az előszoba csengője s belép az inas, vendéget jelent:
– Őfensége Mária Valéria főhercegnő.
Liszt elképedve néz az ajtóra. Fölugrik. Már nincs ideje, hogy az előszobába fusson a vendég elé, mert ime, az belép. Csak egy udvari hölgy kíséri.
A főhercegnő vidámságtól sugárzó arccal lép a mesterhez és így csicsereg:
– Kedves mester, hallottam, hogy Budapesten van, és annyira megörültem ennek a hírnek, hogy azonnal bejöttem Gödöllőről, csakhogy az ön művészetében gyönyörködhessek. Megteszi-e nekem, hogy játszik valamit?
Liszt, aki egy szót sem tudott magyarul, leírhatatlan zavarral bámult a főhercegnőre, és zavarában nem tudott egyebet tenni, mint azt, hogy a hasán összefonta az ujjait, és a két hüvelykujjával malmozott.
A kísérő hölgy szólalt meg aztán franciául, hogy a főhercegnő mit akar, s így ült a mester a zongorához.
– De, – azt mondja Erkel, – soha még Lisztnek ilyen melege nem volt az életben.
Gárdonyi Géza: Aranymorzsák – részlet
„Magyar előadóművészek Liszt-felvételeiből”
- A forrásnál (Antal István – zongora)
- Petrarca-szonett - I. változat (Réti József, zongorán kísér Zempléni Kornél)
- f-moll hangversenyetűd (Tusa Erzsébet – zongora)
- A dalaim mérgezettek (Simándy József, zongorán kísér Zempléni Kornél)
- Jókedv és bánat – III. változat (László Margit, zongorán kísér Freymann Magda)
- Csodálatos dolog lehet (Melis György, zongorán kísér Zempléni Kornél)
- Funérailles (Kiss Gyula – zongora)
Elhangzott a Magyar Rádió egyik adásában, 1972-ben.
1971. október 23. Petőfi Rádió, 19.35 – Kapcsoljuk a Zeneakadémia Nagytermét
A Magyar Állami Hangversenyzenekar koncertje
Vezényel: Forrai Miklós
1. Liszt Ferenc: A felszabadított Prométheusz – kantáta
Km. Kovács Eszter, Ercse Margit, Simándy József, Miller Lajos, Fülöp Attilla, Antalffy Albert – énekszólók,
a Budapesti Kórus
Narrátor: Sinkovits Imre
2. Szokolay Sándor: Két ballada - op. 16. (1957)
- Elsorvadt erdő –bolgár népköltés (fordította: Képes Géza)
- Mrile - bantu ballada (fordította: Füst Milán)
Km. Kerecsényi László– zongora; Margittay Sándor – zongora,
a Budapesti Kórus
3. Honegger: Karácsonyi kantáta
Km. Miller Lajos – ének
Margittay Sándor – orgona,
a Budapesti Kórus
Kelemen Judit: Liszt Ferenc szimfonikus költeményeinek irodalmi vonatkozásai
/Zempléni Múzsa/
"2006. július 31-én, Liszt Ferenc halálának 120. évfordulóján a világhírű zongoraművész, zeneszerző és karmester emléke előtt tiszteleg a magyar zenei élet. Az ünneplő muzsikusok népes táborához csatlakozva készült jelen tanulmányunk, amely – kissé talán rendhagyó módon – nem zenei, hanem irodalmi aspektusból mutatja be Liszt szimfonikus költeményeit."
Bartók Rádióban rövidesen kezdődik:
9.30 – 10.00 Kritikus füllel
Liszt: Operaátiratok
(Farkas Gábor - zongora)
A kiadványról Mácsai János, Molnár Szabolcs és Ujházy László beszélget.
Szerkesztő: Katona Márta
A Bartók Rádió délutáni adása
13.48-15.06 Liszt: Faust szimfónia
Kelen Péter (ének),
Magyar Honvédség Énekkara (karig. Zámbó István) és a
Magyar Állami Hangversenyzenekar
Vezényel: Lukács Ervin
(Budapest Kongresszusi Központ, 1998. szeptember 25.)
Emlékezések Liszt Ferencről
Gróf Apponyi Albert:
Mint olyan ember, aki a zenevilággal csak a fül és a szív útján áll kapcsolatban, de így azután szorosan, aki tehát a zene országában csak hűséges alattvalói szerepet játszhat, alig van jogom egy zenei folyóirat hasábjain más címen nyilatkozni, mint azoknál az összeköttetéseknél fogva, melyek engem személyileg is közel hoztak ez ország fejedelmei közül némelyikkel, még pedig a legnagyobbak közé tartozókkal. A velük való gyakori érintkezés révén sikerült ellesnem a zene sok misztériumát és olyan benyomásokat nyernem, amelyek áldott órákban a legbensőbb szentély légkörébe vittek. E személyes befolyások közt a legtisztább az a baráti viszony volt — a distancia teljes fenntartásával használom ezt a kifejezést, — amely éveken át Liszt Ferenccel kötött össze. Liszt Ferenc útján közelítettem meg Beethovent, kinek titáni géniusza két felejthetetlen alkalommal Liszt Ferenc közvetítésével szólt hozzám, egy misztikus, eddig csak homályosan sejtett végtelenség kapuit nyitván meg lelkemnek; Liszt Ferenc által jutottam közvetlen érintkezésbe Wagner Richarddal, nemcsak személyesen, de a megértés terén is. Ebben a megértésben bizonyára nagyot haladtam azokban az években, melyek leteltek, mióta mind a két mester sírban van. Az idők távlatában mind gigászibb nagyságban bontakoznak ki előttem azok a művek, amelyek némelyikét — a Parsifal-t! — úgyszólván keletkezni láttam, másokat — a Ring-et — első megjelenésüknél üdvözölhettem; de ennek a későbbi, folyton haladó megértésnek gyökerei is visszanyúlnak azokba az első benyomásokba, amelyeket számomra főleg Liszt Ferenc közvetített. Egy-egy elejtett szó a mesterek szájából kötetekkel ért fel, világító sugárként esett reá éppen a döntő mozzanatra. Ezek a dolgok pedig nem kevesebbet jelentettek nekem, mint lelki életemnek egy részét; ha valakiről azt mondják, hogy szereti a zenét, ezzel nem jeleznek olyant, ami csak távolról is megjelölné azt a viszonyt, amelyben én állok hozzá. Egész gondolkozásom nyert tőle típust, öntudatlan metafizikai vegyüléket, az öntudatosnak kiegészítéséül, melyet akarattal iparkodtam mindig belevinni és amelynek fontosságáról a haladó korral és bővülő tapasztalással mindjobban győződöm meg. Ezzel a háttérrel illeszkedik be Liszt Ferenc visszaemlékezéseimbe, mint most is élő és tovább működő tényezője egy fejlődésnek, mely még nem szünetel.
De tegyük félre a személyi vonatkozásokat és nézzük meg, visszaemlékezéseim világában tárgyilagos szempontból Liszt Ferenc jelentőségét.
A téma túlgazdag, hogysem annak kimerítésére egy cikk keretében gondolni lehessen. Hiszen már eddig is egész irodalma van és még ezentúl is sokan fognak egyes vonásokat hozzáadni a teljes képhez, amely folyton készül és átidomul. Két ilyen vonással akarok itt hozzájárulni ehhez a képhez, azokkal, amelyek engem leginkább lebilincseltek.
Az első Liszt Ferencnek zenei univerzalitása; nem hiszem, hogy lenne a zenetörténelemben még egy második hozzá hasonló egyetemes zenei organizmus, ő mindent megértett, még pedig a lángész intuíciójával: rögtön. Emlékezetes eset volt, mikor Wagner egyszer a zongoránál eléje tette valamelyik műve partitúrájának hozzávetőlegesen a kótapapírra vetett első vázlatát és Liszt azt fennakadás nélkül eljátszotta, mintha egy rendesen elkészített zongorakivonatot látna maga előtt; az ő szeme, az ő zsenije első pillantásra kiérezte a részben csak jelzéseket tartalmazó, pongyolán odavetett partitúrából a lényegest, az összefüggéseket, a véglegeset. Mikor Beethovent játszott, a legteljesebb objektivitás volt, saját egyénisége eltűnt, elmerült annak a titánnak egyéniségében, akit mindenek fölé helyezett. Mondják, hogy ez sem volt mindig így, hogy különösen virtuóz pályájának fénykorában a csillogás vágya néha erőt vett rajta, ennek a zenének tolmácsolásában is, amely a legnagyobb objektivitást kívánja; különben is nehéz a jogosult szubjektivitásnak határát megvonni. De én akkor hallottam Beethovent Liszt Ferenctől, mikor ő már letett a virtuóz babérok kereséséről és hallottam Liszt Ferencet, mikor Wagner Richardnak játszott Beethovent, mikor ez a két nagy szellem Beethoven kultuszában ölelkezett és nem hiszem, hogy valaha tisztább Beethovent hallhatott valaki, mióta ő maga behunyta szemeit. De éppúgy otthon volt Chopin-ban, Schubert-ben és az olasz operaparafrázisokban. Ahol jót és szépet talált, az neki mind „congenial is” volt, éppen zsenijének hihetetlen egyetemessége folytán.
Ezt az egyetemességet legyen szabad egy humoros hatású kis epizóddal megvilágítanom, mely Liszt Ferenc virtuóz pályájának delelő idejében, a múlt század 40-es éveiben Párisban adta magát elő és amelyet a Mester még öreg napjaiban is szinte gyermeteg örömmel szokott elbeszélni, csakúgy, mint édes mindnyájan emlékezetünkben is élvezzük ártatlan diákcsinyjeinket. Egy előkelő szalonban valamely este együtt jelentek meg és fölváltva lelkesítették zongora- játékukkal a társaságot Liszt és Chopin. Hogy, hogy nem: Liszt a hangulatból azt vélte kiérezni, hogy ez este Chopin nagyobb sikert ért el és ez őt némileg bosszantotta. Ekkor egy ötlete támadt; mialatt Chopin játszott, Liszt suttyomban arra kérte a háziasszonyt, hogy oltássa el a gyertyákat: hadd élvezze a közönség Chopint a sötétség hangulatában. Megtörtént. Liszt pedig odasompolygott a zongorához és halkan kérte Chopin barátját, engedje neki át észrevétlenül helyét a zongoránál. Chopin belement a tréfába és Liszt minden félbeszakítás nélkül folytatta Chopin játékát, teljesen az ő stíljében és az ő technikájával. Mikor a világítás ismét kigyulladt, óriási meglepetéssel látta a közönség Lisztet a zongoránál, senki sem sejtette, hogy nem Chopint hallották mindvégig. Nagy taps zúgott fel, melynek csillapultával Liszt így szólt barátjához és művész-vetélytársához: — Hát most, kedves Frideric, ülj te oda a zongorához és játsszál úgy, hogy az emberek Lisztet véljék hallani... — Ezzel az ártatlan kis maliciával vett a Mester magának elégtételt azzal a másik nagy művésszel szemben, aki egyébként a legjobb barátja volt.
Itt az a kérdés merül fel, hogy ez az egyetemesség, amely megbecsülhetetlen erő mások megértése és az előadó művészet legmagasabb foka elérésének szempontjából, nem gyengíti-e a teremtő géniusz egyéniségét és energiáját? Mert ez a géniusz csakugyan intranzigens egyéniséget kíván, egész az intoleranciáig, mely jellemzi a legtöbb teremtő lángészt, midőn másokról ítél, sokszor igazságtalanul. Hát Liszt Ferencnél a kettő megfért egymással; ha ő nem is foglalja el mint zeneszerző azt az abszolút első helyet, amelyet tőle, mint előadó művésztől elvitatni nem lehet, mégis olyan művekkel gazdagította a zenei termelést, melyek némelyike a legmagasabb inspirációból fakad és élni fog örökké. Eszembe jut a Krisztus-oratórium némely részlete, legelsősorban a Nyolc Boldogságok megzenésítése, melyhez fogható zenei átéreztetését egy isteni szövegnek soha más műben nem hallottam. A hegyi beszéd, Máté evangélista szerint, egyáltalában, profán szemmel nézve is, a világirodalom leghatalmasabb lapja; kezdődik azzal a nyolc boldogsággal, amelyek mindegyike az akkori bölcsesség szemében egy-egy döbbenetes paradoxon. Liszt Ferenc ezeket a legegyszerűbb eszközökkel állítja elénk: egy baritonszóló és vegyeskar, orgona-kísérettel. A bariton oly keresetlen dallammal adja elő a tételeket, mint amelyek előtte magától értetődő igazságok; a kar eleinte tartózkodással, azután fokozatos megindulással ad visszhangot a neki paradoxálisoknak látszó igékre, míg végül, a legnagyobb paradoxonnál: ,,boldogok, akik üldözést szenvednek — az igazságért”, az ige hatalma áttöri a tartózkodást, a kételyt és tűnődést és diadalmas követésre ragadja magával az emberiséget. Hasonló erővel ragadják meg a hallgatót a Stabat Mater dolorosa azon strófái, melyekben a Szűzanya szívén át érezzük meg Krisztus kínszenvedésének drámai csúcspontjait. Vagy gondoljunk a Faust-szimfóniára, a Koronázási Mise Benedictusára és így tovább egy hosszú felsorolásban, melybe itt, ahol teljességre nem törekedhetem, tovább nem szükséges bocsátkoznom. Ez a zene pedig jellemzően magyar típust ad. Nem a rapszódiákra gondolok itt, sem egyéb olyan részletekre, amelyekben Liszt a konvencionális magyar ritmust honorálja, vagy népdal-motívumokat dolgoz fel; ilyen külsőségektől nem függ a magyar jelleg; ezeket pl. Brahms is alkalmazta a magyar táncokban, melyek azért mégis színtiszta német zenét jelentenek. Miért? Mert német egyéniségéből fakadtak. Így magyar zene az, amely magyar egyéniségből foly és ennek az egyéniségnek bélyegét hordja magán, akár gondolt a szerző arra, hogy magyar zenét akar írni, akár nem. Az a nemzeti forma, mely mint sallang lóg a szerzeményről, nem sokat jelentő külsőleg; ami dönt, az az egyén spontán érvényesülése. Lám, Beethoven sem gondolt arra, hogy német zenét írjon, Verdi arra, hogy olaszt; azt írták ki, ami a lelkűkben élt, a legjobbat, amit ott találtak és lett belőle német és olasz zene, nem holmi szeszélyből és valamelyes külsőség erejénél fogva, hanem mert a német és olasz őserőből fakadt. Ilyen értelemben igazi magyar típus a Liszt-zene és a németek hiába akarják őt élete külső körülményeinél fogva maguknak vindikálni.
*
Az első vonás tehát, amellyel a fentebbiekben a Liszt-képhez járulni próbáltam, az ő hatalmas, egyetemes és az egyéniséget mégsem leszállító zenei szervezete: mint ilyen, unikum a zenetörténetben. A második vonás inkább emberi, a szó legáltalánosabb értelmében, mint művészi és néhány szóval fejezhető ki. Egyszerűen azt mondom, hogy jobb, önzetlenebb, nobilisabb emberrel, mint Liszt Ferenc, nem találkoztam. Teljesen hiányzott belőle minden irigység és féltékenység más nagyokkal szemben; ő nemcsak a halottakat magasztalta, egy szellemes, de cinikus francia írónak, Chamfort-nak, a találó mondása szerint, hogy: a halottaknak bámulása legtisztességesebb formája az élők nem bámulásának; ő örömmel üdvözölt minden valódi nagyságot az élők közt, kereste őket, sietett őket felfedezni és dicsőségük szolgálatába állott. Schubert népszerűsítéséhez nagyon hozzájárult, Wagner Richardért, amikor ő még a politikának éppúgy, mint a kritikának üldözöttje volt, szívós hadjáratokat folytatott; de a kisebb kaliberűek közül is mindenkit felkarolt, akiben valódi tehetséget látott. Kétségtelenül sokan visszaéltek jóságával; érdemetleneket sokszor nem tudott magáról lerázni, de ki volt zárva, hogy érdemest elutasítson. Kedélyének mélységéből fakadt őszinte vallásossága, melyet a katholikus hit keretében iparkodott elhelyezni. Mint hívő, valóban alázatos volt, az olyan bölcsészeti olvasmányokat is kerülte, amelyektől hitének tisztaságát féltette. De hiszen vallásos tartalmú szerzeményei is olyan inspirációira vallanak, amely nem lehetett kizárólag művészi. Hogy egy sokat hányt-vetett, az emberi dicsőség csúcspontjain mozgó, tömjénezéstől körülvett, szenvedélyektől környezett művész-életbe diszharmóniák is vegyültek, ezen ki csodálkozhat? Inkább azt kell bámulni, hogy milyen tiszta, milyen önzetlen, milyen ideális, istenfélő és emberszerető maradt ez a lélek, amely annyi támadásnak volt kitéve.
Mindent együttvéve Liszt Ferencnek, a művésznek és az embernek sírjára odaillik mint felírás a Hamletról mondott halottasbeszéd: „íme itt egy férfi: nem egyhamar fogtok hozzá hasonlót találni.” A művészi nagyság és emberi jóság találkozása egy nagy egyéniségben, csakugyan isteni élmény; hálásak lehetünk a Mindenhatónak, hogy ezt köztünk, magyarok közt engedte születni.
Gróf Apponyi Albert.
Muzsika, Zeneművészeti, zenetudományi és zenekritikai folyóirat – 1. -2. szám (1929)
Muzsika, Zeneművészeti, zenetudományi és zenekritikai folyóirat – 1. -2. szám (1929)
„LISZT FERENC
tündöklő nevével indítjuk útjára folyóiratunkat. Világ horizontot átküllőzö szellemét választjuk vezérünknek s apostoli alakjára úgy nézünk fel, mint potrónusunkra. Ragyogó írói tolla árnyékában szerényen meghúzódva, ugyanazt a célt ugyanolyan hittel akarjuk szolgálni, mint ö tette.
Ez a cél: a magyar zeneművészet elöbbrevitele.
Zichy Géza gróf feljegyzéseiben (1876 december 10.) olvassuk: „Egy zenészeti szaklap alakítását is tervbe vettük. Liszt e tervet melegen pártolta.” A lap nem indult meg, de amint a feljegyzés megütötte szemünket, úgy éreztük — ne vétessék hivalkodásnak —, Liszt meleg pártolása a miénk is.
Liszt Ferenc sokrétű egyéniségében, ha zeneköltői munkásságától eltekintünk, elsősorban azt a messze kiható tevékenységet csodáljuk, melyet mint mélyreható gondolkodó, tündöklő szépíró, finomlelkű esztétikus és bátor műkritikus fejtett ki. Írásművészetének hat kötete nem vált tündöklő múlttá, hanem eleven élet ma is, mely a könyvespolcokról rádióhullámként száll szerteszét.
Liszt neve: zenetudományi, zeneművészeti és kritikai program is.
A mi programunk!
De ezenfelül még egy ok késztet arra, hogy mindenütt jelenlévő alakjára élesebben rávilágítsunk: a magyar Liszt-kultusz megteremtése. Liszt ma aktuálisabb, mint valaha. Szelleme gigászi méretekben nő. Sajnos, inkább külföldön, mint nálunk. Ezt az elmaradottságot nemcsak be kell hoznunk, hanem arra kell törekednünk, hogy nemzetiszínű zászlónk legyen a Liszt-világkultusz vezére.
Folyóiratunk útját ezenfelül azok a sorok szabják meg, melyekkel gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter úr tüntetett ki bennünket: „Egy jó zenei revü tájékoztathatja a magyar intelligenciát a külföld zenei mozgalmairól és amint a tudományok terén a mindenkori világ fejlődést nyomon követjük, azonképpen a zenei életben is megteremtheti nemzeti különállásunk épségben tartása mellett a mindenkori kontaktust a világ áramlatok és itthoni zenei életünk között”. Első számunk munkálkodásunk mezejét teljesen nem tükrözheti. Következő számainkban a zenei aktualitásokkal bővebben foglalkozunk, de úgy gondoltuk, hogy Liszt fenséges alakja mellett mindennek el kell törpülnie.
Az Ő nevével, Vele indultunk s hisszük, Általa — győzni fogunk.
A szerkesztőség.”
(Folytatni fogom a Muzsika folyóirat említett első két számának Lisztre vonatkozó cikkeiből válogatva.)
LISZT IGAZI ÖRÖKÖSEI — LISZT MAGYARSÁGÁNAK IGAZOLÓI
Liszt Ferenc magyarságáért harcolnunk kell még ma is. Mert eddig csak meddő szócsatákat vívtunk és éppen azokról az önmagukért beszélő tettekről feledkeztünk meg, melyek hivatottak a múlt század nagy zenészét végérvényesen a magyar kultúrához láncolni, melyek Liszt művészi törekvéseiben a magyar művészi törekvést igazolják. Mert valljuk be: hiába hivatkozunk Liszt magyar születésére. A német azt feleli: igaz, hogy magyar területen született, de családfáját nem ismerjük eléggé, anyanyelve pedig a német volt, akárcsak Lenaué, aki szintén Magyarországon született és mégsem nevezhető «magyar» költőnek. És hiába mondjuk, hogy Liszt magyarnak vallotta magát. Mert a külföld méltán válaszolhatja, hogy egy zenésznél nem az a fontos, amit szavakkal hirdet, hanem az, amit zenei hangokkal mond magáról. Viszont, ha Liszt magyar rapszódiáit emlegetjük, joggal felelhetik: Liszt írt ugyan magyaros jellegű műveket, de ezek mennyiségben és minőségben egyaránt eltörpülnek ama nagy alkotások mellett, melyekkel a zeneszerző, mint az «új német iskola» géniusza írta bele nevét a zenetörténelembe. . . .
Valóban, bármelyik zenetörténelem-könyvben lapozva Liszt Ferencet ott találjuk a Beethoventől, Berliozon keresztül Wagnerig vezető útvonalon, melyen azután Strauss Richard halad tovább. A Faust- és Dante-szimfónia, a h-moll szonáta, a Krisztus-oratórium szerzőjének elődei és utódai között egyetlen magyar név sem szerepel. A magyar rapszódiák komponistájának bizonyára voltak magyar elődei is, a híres verbunkos-zenészek. De ha mi hazafias felbuzdulásunkban a rapszódiák bokázó magyarjait olyan eszmei magaslatra állítjuk, mint mondjuk a h-moll szonáta fausti problémákkal birkózó hősét, — akkor a külföld csak mosolyog rajtunk, mint naiv ábrándozókon, akik úgy képzelik a zenei kultúra lakomáját, hogy azon «egy cigány, egy király, egy cigány egy király» módjára ül egymás mellett Bihari és Beethoven Lavotta és Berlioz!
És Liszt magyar utódai? Mérhetők-e vajon egy Strauss Richard mértékével azok «a magyar ábránd-» és «csárdajelenet»- komponisták, akik nálunk, mint a Liszt-tradíció hivatalos örökösei szerepelnek? Mérhetők-e egy Saint-Saëns, Debussy, Rimsky-Korsakov, Musszorgszki, Albeniz, Granados, Busoni mértékével, azaz azoknak a zenészeknek a mértékével, akik a legkülönfélébb országokban a maguk nemzeti kultúrája javára továbbfejlesztették Liszt korszak-alkotó művészi reformjait? Az úgynevezett magyar Liszt-kultusz ezzel szemben, … pihent Liszt babérain. Liszt harcolt a magyar zenéért és fegyvert adott kezünkbe. A magyar liszt-kultusz azonban Liszt fegyverét ünnepi zászlóvá változtatta. Csak azt fogadta el Liszttől, ami a nemzeti hiúságnak hízelgett. Kényelmesen végleges eredménynek hazudta Liszt kezdeményezését és legfeljebb azt a felületes magyarkodást ápolta, melyből maga Liszt, küzdelmes művészete során, egy mélyebb, komolyabb magyarság felé törekedett. Egyszóval letagadta azokat a nagy problémákat, melyek Liszt művészlelkét gyötörték és egyre újabb és vakmerőbb küzdelmekre tüzelték!
Valóban, veszett ügye lenne Liszt magyarságának, ha csak olyan örökösei lennének nálunk, mint hivatalos Liszt-kultuszunk képviselői. Mert ne feledjük, Liszt forradalmi újító, nyugtalan kísérletező, csupa-fantázia művész volt, aki nagyobb a problémák felvetésében, mint azok megoldásában. Valódi kezdeményező-zseni volt, akinek legértékesebb hagyatékai azok a problémák voltak, melyeket műalkotásaiban az utókorra hagyott. De éppen ezért annak a nemzetnek lesz legtöbb joga hozzá, amelyik ezeket a problémákat legteljesebben oldja meg. Liszt internacionális szelleme a világon mindenfelé termékeny magvakat szórt el. Ahol ezekből a magvakból a legdúsabb zenei vegetáció fejlődik: az a föld ad hazát a hazátlan Liszt Ferencnek. Amíg tehát Liszt küzdelme nem talál méltó folytatásra és diadalra hazánkban, addig hiába bizonyítgatjuk Liszt magyarságát. …
De vajon csakugyan nincsenek nálunk méltó folytatói, sőt diadalra vivői Liszt küzdelmének? Vannak bizony! Csak a hivatalos magyar Liszt-kultusz nem látta meg őket. Mert ők nem parádéztak, hanem küzdöttek, szembeszálltak a nemzeti önámításnak azokkal a hatalmaival, melyekkel egykor Lisztnek is szembe kellett szállnia. És ma már tisztán láthatjuk, hogy az ő küzdelmükben gazdagabban, teljesebben és gyökeresebben virul tovább Liszt öröksége, mint akár Strauss, akár Debussy, Muszorgszkij, Grieg vagy Busoni népének művészetében!
— Kik ezek az igazi örökösök? Nem nehéz felismernünk őket, ha legalább dióhéjban megmutatjuk, hogy tulajdonképpen mit is kezdeményezett, min munkálkodott, hol hagyta abba munkáját, milyen kérdések megoldását hagyta ránk örökségbe Liszt Ferenc.
A «hazátlan» Liszt a művészi «haza» fogalmát, … Párizsban ismerte meg. Itt zokogta el a nagyvilágnak Chopin zongorája csodálatosan eredeti melódiákban, harmóniákban, ritmusokban egy hajdan dicső s most letiport nép bánatát. Ezekből a hangokból érezte meg először Liszt, hogy mit jelenthet egy nép a zeneköltőnek. Ezt a ráeszmélést követte egy másik: Liszt felfedezte, hogy néki is van ilyen népe, hazája, mikor a pesti árvízkatasztrófa hírét vette, mely pusztulásról, nyomorúságról szólt, a szenvedő, elhagyott magyar népről. Ekkor írta Liszt híres levelét hazája legelhagyottabb pusztaságairól, melyeket be-akart járni, hogy ott megismerje népét és megfürdesse lelkét a néplélek kristály-tiszta patakjában. …
Mi teljesedett be Lisztnek ebből az első magyar álmából és mi maradt belőle az utókorra? — Tudjuk, Liszt nem juthatott el a magyar pusztaságokig, nem ismerhette meg a föld népét. Megállította őt a magyar városokban zengő hegedű és cimbalom, mely olyan mámorosan-andalítóan dalolt a délibábos magyar pusztákról, hogy a sírva-vigadó magyarnak eszébe sem jutott felkelni a boros asztaltól és megnézni, hogy valóban csak az van-e a magyar pusztaságokban, amiről a cigány muzsikál. Ez az ország romantikus ábrándok, illúziók zenéjével fogadta az ifjú Lisztet, akit szintén a magyarságról szőtt romantika vezérelt vissza hazájába.
De ez a fiatal Liszt a művelt Nyugatról jött — és oda is tért vissza, hogy meghódítsa a világot zongorajátékával, melyben a legnagyobb zenei tradíciók zeneirodalma támadt zengő életre. Mennél jobban elmerült Liszt a nagy nyugati műveltségben, annál jobban érezte, mint zsugorodnak össze annak óriás távlatában az ő táncoló-bokázó magyar hősei. Es látta, mint küzd ez a nyugati műveltség hatalmas tradíciók talpazatán nagy, új, emberiséget megváltó eszmékért. És látta, mint emelkedik ki ebből az eszmék forradalmában forrongó európai kultúrából egy szellemóriásnak, Wagnernek alakja, látta, mint öleli fel és viszi győzelemre a század küzdelmeit ez a szellemóriás a német zenekultúrának jegyében. Most érezte csak igazán a világjáró Liszt: mit jelent az, ha a művész egy nagy nemzeti kultúra gyermeke-örököse. Chopinben felfedezte a «hazát,» most Wagnerben felfedezte a nemzetet, azt a «nemzeti kultúrát,» mely leghatalmasabb építője az egyetemes emberi szellem templomának.
Lisztet nem várta a bayreuthi Festspielhaus. De várta egy frissen felszabaduló nép, a negyvennyolcbeli magyarság, mely, íme, éppen most készült «nemzetté» épülni. Nem teremthetne-e ebből a magyarságból ugyanolyan átfogó európai színvonalú zenekultúrát, mint a németeké? Nem teremthetne-e olyan magyar zenét, mely a maga nyelvén, maga lelkén keresztül ki tudná fejezni az emberi élet legmélyebb problémáit? Ez a nagy magyar nemzeti zenekultúra volt Liszt második nagy álma. Vajon mi valósult meg belőle és mi maradt belőle az utókorra?
Az ifjú Liszt nem jutott tovább a verbunkosok illúzió világánál, nem ismerhette meg magának a magyar föld népének dalát. De nem ismerte ezt a dalt már maga a «nemzet» sem, mely nálunk elszakadt a puszták népétől és elszakadása a szabadságharc tragikus kimenetele után egyre mélyebb lett. Eljuthatott-e ilyen körülmények között a férfi Liszt a «nemzeti kultúra» nagy beteljesüléséhez? Hiszen ilyen kultúrához csak a népen keresztül vezet út! A nemzet csak a népen keresztül találhatja meg saját hangját, saját zenei anyanyelvét!
Csodáljuk-e, hogy Liszt kulturális álma ezzel a sírva-vigadó, nótázó, cigányos magyarsággal nem érkezhetett el a beteljesülés révébe? Inkább Liszt bátorságát kell csodálnunk mellyel vállalkozott a nagy feladatra. Mondanunk sem kell, mennél magasabbra tűzte ki Liszt a nemzeti zenekultúra eszményét, annál elégtelenebb, szegényesebb eszköznek érezte a sírva-vigadás, a magyar úri muzsika, a verbunkos-csárdás cigányzenei szótárát. Ami hiányzott, azt idegenből kellett pótolnia. Ez még nem lett volna baj: csakhogy a délibábos magyarság gyenge volt magába foglalni, asszimilálni azt az óriás kultúrát, melyet Liszt Palestrinától Wagnerig magába ölelt! Így azután a Szent Erzsébet- legendából, az Esztergomi miséből, Koronázási miséből nem lehetett magyar Tannhäuser, magyar Lohengrin vagy Parsifal.
A romantikus magyar álom verbunkos magyarjairól kiderült, hogy nem alkalmasak «fausti» küzdelmekre. A róluk ábrándozó, hanyatló nemzet meg sem értette Liszt nagy reformtörekvéseit. A délibábos fiatalkori rapszódiákat elfogadta, de már visszautasította a merész, nagy reformműveket. Liszt egyre magányosabban érezte magát hazájában. Es ha csodáltuk bátorságát, mellyel a magyar nemzeti zene problémáját felvetette, csodálnunk kell erkölcsi erejét, mellyel most a problémát revízió alá vette. Mi volt az a mámor, melyet a magyarságtól kapott? Valóban a magyarságtól kapta-e vagy inkább attól a keleti néptől, a cigánytól, mely a magyar urak fülébe muzsikált? Hiszen a magyar nem is akar maga muzsikálni! Ami dalában hódító és hódító mámor, exotikum, illúzió, az elsősorban a cigány cifrázó-vibráló hegedűjét dicséri! Liszt csak az igazságot kereste, mikor a cigányokról írott híres könyvében letépte a mulatozó magyar urak homlokáról a babért, hogy azzal a fáraók népének bozontos fürtjeit ékesítse!
Az öregedő Lisztnek, a cigányzene már nem jelentette a sarkantyú-pengetős magyarság hazafias illúzióit. De jelentett egy újabb álmot: egy vad és pogány, barbár őserőtől duzzadó keleti világ üzent benne, tele primitív, újszerű, elhasználatlan és ezért a nyugati zenekultúrát hatalmasan felfrissítő energiákkal, úgy ahogy azt Liszt utolsó nagy «cigányos» — de merev, makacs, barbár, kalapáló ritmusaiban legkevésbé sem «úri cigányos» — kompozíciója, az alig ismert «Csárdás obstinée» revelálja. Ez az Ázsiát, «Kelet népét» idéző álom bizonyára nem volt sem «hazafias» sem «nemzeti.» És, a magyar társadalomnak eszébe sem jutott, hogy azért hátha mégis közünk lehet ehhez az Ázsiához —Kelethez nekünk is, akik Ázsiából jöttünk, akik szintén «Kelet népe» vagyunk. A magyar társadalom csak azt látta, hogy Liszt megtagadta a cigányokról írt könyvében a «magyarságot.» Pedig Liszt csak a sírva-vigadó magyar urakat szállította le a magas lóról. De ennyi elég volt, hogy a nemzet «Feszítsd meg»-et kiáltson a nagy zeneköltőre, akit még haló porában is odaajándékoztak a németeknek.
Az elkeseredett és elkeserítő támadások után senki sem csodálkozhatott volna, ha Liszt Ferenc végleg elfordul a magyarságtól. Liszt, azonban nem ezt cselekedte: elindult egy újabb felfedező útra, az utolsóra, megkeresni a nagy zenei magyarságot, nép és nemzet segítsége nélkül, egyedül a magányos egyéniség önmagából merítő hatalmával. Már Liszt legőszintébb híve és megértője, Mosonyi is felvetette a gondolatot: nem lenne-e okosabb félretenni a verbunkosok, csárdások, nóták szegényes zenei szótárát és helyette egyenesen «kitalálni» egy magyar zenei nyelvet. De a legnagyobb zseni is legfeljebb újjáteremthet egy nyelvet, melyet csak nagy emberi közösségek évszázados, évezredes munkája alkothat. Az öregedő Liszt mégis vállalkozott erre az emberfeletti kísérletre. Megírta utolsó magyar vonatkozású műveit, a páratlanul merész és forradalmi «Magyar portrékat» és a «Sunt lacrimae ferum»-ot. Utolsó magyar álmát álmodta meg bennük, mely mintha azt hirdetné: meg kell keresnünk, ha törik, ha szakad zenei magyarságunkat, akkor is, ha senki sem jön velünk, ha egyedül kell érte elindulnunk töretlen úton az ismeretlen sötétségbe.
Liszt Ferencnek ez az utolsó üzenete már el sem jutott a nemzethez. «A magyar portrék» muzsikája máig is kiadatlanul hever a weimári archívumban. Liszt művészetének nagy problémái felett hamar napirendre tért a magyar élet. Azután már csak egy volt a probléma: hogyan feledtessük el a «cigány-könyv» kínos afférját és hogyan sütkérezzünk Liszt egyre növekvő dicsőségében.
Már-már úgy látszott, hogy örökre leáldozott a magyar zene első hőskorának napja, mikor váratlan új magyar zenék hangja csendül fel. Két hang szólalt meg bennük. Az egyik «Kossuthról» énekelt «szimfóniát,» feltámasztva benne a régi büszke illúziók szellemhadát, de nem azért, hogy elringassa magát velük, hanem azért, hogy új harcot hirdessen, hogy felrázza a nemzetet. A másik egy «Nyári est»-ről dalolt, mely mély és szenvedélyes vágyak szárnyán indítja el a lelket azokba a bizonyos messzi magyar pusztaságokba és ez a vágy nem romantikus ábrándokért, hanem egy nagy és teljes élet gyönyörű beteljesedéséért kiáltott. És az a két ifjú zenész-zseni, aki ezt a hősi harci riadót, ezt a hatalmas vágymuzsikát felcsendítette, nem is állt meg a cigány-hegedűtől, cimbalomtól hangos magyar korcsmánál, melynek boros asztalainál egy népétől elszakadt társadalom zenei honvágya dalolt. Ők ketten megértették ennek a honvágynak mélyebb parancsát: elindultak, ahogy egykor Liszt tervezte, batyuval vállukon és megkeresték a «messze magyar pusztaságon» a magyar népet, a magyar nép dalát.
Mérhetetlen kincset fedeztek fel. Zenét, melynek az élet minden mozzanatára, legnagyobb problémáira volt szava; mert ez a muzsika nem egy társadalmi rétegnek boros asztal melletti sírva-vigadását tükrözte, hanem a népnek évszázadokat átfogó teljes életét. És a két ifjú lángész — ahogyan egykor Liszt álmodta — «megfürdette lelkét a néplélek kristálytiszta patakjában». És, beteljesíthette Liszt második nagy álmát is: megteremtette azt a zenei magyarságot, mely szervesen be tudja fogadni és magába tudja olvasztani a nagy nyugati műveltséget. Csodálatos kórusok csendültek fel, «Budavári Te Deum», melyekben Liszt kulturális álma gregorián énekről, Palestrináról, új nagy vallásos művészetről: magyar valóságra vált. Zongorakoncertek hangzottak fel, melyekben megtalálta új magyar értelmét mindaz, amit Liszt képzelete a Bachi polifóniából idézett. És Liszt «Faust»-i küzdelme, az ideálizmus harca a torzzal, a mefisztói tagadással, itt a magyar léleknek egyenesen az ázsiai őshazára utaló mítoszává változott: a jó és rossz, az ideális és groteszk, a tündér!, és démoni elemek küzdelme olyan ősi zenei víziókban elevenedett meg, melyekhez hasonlót csak az őshaza primitív képzőművészeti remekeiben találhatunk. A Liszt-féle «Csárdás obstinée»-nek «Kelet népéről» szőtt álma «Allegro barbaro»-ká teljesedett ki. És ahogy Liszt nem állt meg a magyar határnál, hanem román cigányoktól lesett el román rapszódiát, úgy ez az új magyar géniusz is rázendített román táncokra, a szomszéd népek dalaira, megmutatva, hogy a magyarság nemcsak a művelt Nyugat védbástyája, hanem a műveletlen Kelet világítótornya is tud lenni. És ez az új magyar géniusz elénekelte a Magyar Zsoltárt, mely mintegy szimbóluma a legnagyobb kultúrákat magába olvasztó és a merészen önmagából merítő magányos egyéni: ég tüzében újjáteremtő nagy magyar nemzeti zenekultúrának.
Ebben az új magyar zenében magyar igazolást nyert tehát Liszt minden álma. Új, mélyebb igazolást nyert még az ifjú Liszt, bokázó, délibábos magyarsága is. Mert ezeket a büszke illúziókat, ezeket a cifra táncos ábrándokat is csak, azóta értjük igazán, mióta az új magyar zenegéniusz elvezetett bennünket paraszti bölcsőjükhöz. Mióta megjelent a magyar operaszínpadon — az egész magyar életnek, a tragikus valóságnak óriás perspektívájában — maga az álmok álmodója, a fényről, dicsőségről regélő szegény parasztember: Háry János, — így az új magyar zenei géniusz, mely Liszt örökébe lépett; igazolta Liszt magyar elődeit is. Mert megmutatta a Biharik, Lavották verbunkjai mögött, a félbe-maradt régi magyar szárnypróbálgatások mögött a magyar nép óriás dalát.
Azt az ősi, eredeti nagy magyar zeneiséget, mely méltó a nagy nyugati népek zeneiségéhez, mely ezért méltán várta, hogy eljöjjön romantikus álmodója, Liszt Ferenc — és eljöjjön két klasszikus beteljesítője: Bartók Béla és Kodály Zoltán.
TÓTH ALADÁR
A ZENE, 1938.január 1. (XIX. Évfolyam, 6. szám)
„LISZTOMÁNIA A KASTÉLYBAN”
/Szekáry Zsuzsanna, Magyar Idők, 2017. október 25./
Idén új programok és kezdeményezések színesítették a XVI. Liszt-fesztivált, amely nemcsak Liszt műveihez kapcsolódó koncertekkel, hanem egy róla szóló időszaki kiállítással, külföldi vendégművészekkel, a Virtuózok komolyzenei tehetségkutató felfedezettjeivel és egy különösen szórakoztató előadással várta a zenerajongókat. A zongora-virtuóz zeneszerző rajongójaként biztos voltam benne, hogy október 20. és 22. között ellátogatok a gödöllői Grassalkovich-kastélyba.
Lisztománia – így jellemezte Heinrich Heine Liszt Ferenc berlini koncertjeit, ahol szinte szó szerint megőrültek érte az emberek, az új hangszerkezelési technikája és szuggesztív megjelenése miatt valóságos tömeghisztéria alakult ki a koncertjein. Nem egészen ezt, de lélekben valami hasonlót tapasztalhattunk a gödöllői zenefesztiválon is, ahol nagy zeneszerzőnk emlékét is megidézték.
A kastélyban közösen koncertezett Ivo Haag és Soós Adrienn, Kaneko Mijüdzsi Attila japán-magyar zongorista és a Gödöllői Szimfonikus Zenekar, Jandó Jenő zongoraestjén pedig Szilasi Dávid működött közre, de felléptek a Virtuózok komolyzenei tehetségkutatóból ismert ifjú művészek is.
Noha csodálatos és világszínvonalú művészek előadásait hallhattam, mégis Horváth Attila alkotmányjogász Grassalkovichtól Széchenyiig a zene tükrében nevű szalonja hatott rám a legjobban. A humoros szalonbeszélgetés fő témája a magyar arisztokrácia és a zene kapcsolata volt, végigkövetve Liszt életpályáját is. Az eseményen a XIX. századi arisztokrácia és polgárság szalonjait szerették volna rekonstruálni, ahol a művészek voltak a fő „látványosságok”.
A Szilasi Alex zongoraművész közreműködésével zajló esten a közönség a régi szalonok hangulatát tapasztalhatta meg, ahol mindennaposnak számítottak a zenei játékok. Ezeken egy bizonyos zeneszerző darabját, egy másik kor stílusában, más előadó előadásmódjában játszották el. Ezt Szilasi Alex is felelevenítette, és a közönség kérésének is eleget tett, amikor egy Zorán-dalt játszott el barokk stílusban, mazurkadallamokkal megspékelve.
A szalonestet az tette kivételesen szórakoztatóvá, hogy Szilasi hatalmas szeretettel és átéléssel szemléltette Liszt és kortársainak zongorajátékát, s rengeteg új információt is megtudhattunk az egyik leghíresebb magyarról. Mert bizony magyar volt, hiába szeretné őt több nemzet is kisajátítani magának, Liszt mindig is büszkén vallotta magyarságát. Ráadásul az elsők között koncertezett szólózongorával, ami egyáltalán nem volt szokványos, mégis képes volt megtölteni a milánói Scalát. A zeneszerző azt a romantikus XIX. századi eszményt hirdette, hogy a művészek egyenlők a hatalmasságokkal, hiszen a pénz elvész, de a művészeti alkotások megmaradnak az örökkévalóságnak, ezért egyenrangú félként tárgyalt az uralkodókkal is.
Liszt Ferenc öröksége világszerte él, amit mi kötelesek vagyunk gondozni, hiszen magyarságtudatát büszkén vállalva, a magyar kultúrát ápolva maradandó nyomot hagyott a világban.
Bartók Rádióban ma este
19.35 – kb. 22.00 A Magyar Állami Énekkar hangversenye
Kapcsoljuk a Pécsi Bazilikát Ünnepi hangverseny a Kodály Év alkalmából
Km. a Pécsi Kodály Zoltán Gimnázium Énekkara,
a Pécsi Bazilika Mozart Kórusa (művészeti vezető: Szamosi Szabolcs),
a Szent Efrém Férfikar (művészeti vezető: Bubnó Tamás) és
Virágh András Gábor – orgona
1. Virágh András Gábor: Orgonaszvit (2002)
2. Liszt Ferenc: Angelus - imádság az őrangyalokhoz
3. Kodály Zoltán: Missa Brevis
A Missa brevis bámulatos közvetlenséggel reflektál a liturgikus zene évszázados tradícióira, miközben minden pillanata a Kodály-stílus esszenciáját hordozza. A darab Angliában és az Egyesült Államokban is nagy sikert aratott. Egy washingtoni koncert után írta a kritika: „Bizonyos részekben Kodály mint Liszt Ferenc hagyományainak folytatója tűnik fel. Olyan harmóniák hangzanak fel, amelyek a nagy romantikus stílust a legmerészebb disszonanciákkal egyesítik. Bár a mise rövid méretű, mégis számtalan bizonyítékát nyújtja a frissen hangzó melódiák adományának. „
(Forrás: RTV Újság)
ÁLLÍTSUNK EMLÉKMŰVET LISZT FERENCNEK!
Nemrég volt Liszt Ferenc születésnapja. Ismét elhangzottak a hódoló beszédek, s ismét körülövezték a babérkoszorúk a nagy művész és a nagy magyar emléktábláját.
A kegyeletes ünnepség szerény helyen, szerény keretek között és szerény emléktáblánál történt.
Önkénytelenül az a gondolatunk támadt, hogy ez a szerénység milyen szépen példázza a legalázatosabb lelkű művész szerénységét. De nem tudtuk a gondolat továbbfolyását megakadályozni. Gondolatunkban végigvillant Liszt élete, nem a virtuózé, hanem az emberbaráté, a szeretet apostoláé, a hazáért rajongóé. Azé a Liszté, aki előtt nem volt olyan nemes cél, amiért a legnagyobb áldozatokat ne hozta volna. Amerre megfordult, az emberek nemcsak gazdagabbak lettek ideálokban, hanem intézmények létesültek és kivirultak, szegények és szerencsétlenek sorsa fordult jobbra. Liszt nem gyűjtött vagyont. Amit a megélhetéshez szükséges anyagiakon felül keresett, jótékony és más nemes célra fordította. Jótékonysága mérvét mutatja, hogy pl. Berlinben, tíz-heti ott-tartózkodása alatt 21 hangverseny közül kilencet adott jótékony célra. Vakok intézetei, nőegyletek, kisdedóvók és egyéb iskolák, dalárdák, templomok — hogy csak egypárat említsünk — egyaránt részesültek az ő fejedelmi ajándékaiban. Nyugdíjegyesületet állít fel zenészek számára, minden hozzáforduló szegény zenészt támogat és talán minden nagyobb városban létesít valamilyen kegyes alapítványt.
Mi magyarok is bőségesen részesültünk Liszt adományaiban. A nemzet soha nem felejtheti el, amit az 1838,-i pesti árvízkatasztrófa károsultjaiért tett.
Mit is írt a «Honművész»: «Alig hallá meg Pestbudai szerencsétlen 1838-ik katasztrófát, Bécsben terem és első hangversenyének nem csekély jövedelmét szerencsétlen honfitársaik részökre áldozá; alig lépett egy év múlva hazája földjére, Pozsonyban már jótékonycélra fordítja művészetének jutalmait; alig érkezik végre Pestre, a haza szívébe, nemes irányú intézetek (a hangász-egyesület és magyar színház) javára ad hangversenyeket és mindenütt és mindenben kimutatja szép lelkét és hazafias érzelmeit.»
Ezekre gondolva kissé szégyeltük magunkat, érezve, hogy mással tartozunk a mi Liszt Ferencünknek. A szerénység már bántó lett.
Azután újra tudatunk felszínére tódultak Liszt életének momentumai. 1845 augusztus 12-ére gondoltunk. Ekkor hullott le a lepel Beethoven bonni emlékművéről. Liszt átszellemülten nézte Beethoven bronz arcát. Mire gondolhatott? Bizonyára nem arra, hogy a gyűjtés csak igen keveset eredményezett, s az emlékművet legnagyobbrészt az ő koncertjei jövedelméből állították. Inkább arra az ideálra, arra a gyönyörű világra, amelyet az isteni mester műveiben megalkotott, amelyhez elérkezni örök célja az emberiségnek, s amelyért annyi hálával tartozunk.
A kép eltűnt. . . Ráeszméltünk arra, hogy ott állunk az Andrássy-út és Vörösmarty-utca sarkán — Liszt emléktáblájánál. Hihetetlen! Ez a mi hódolatunk és hálánk annak a Liszt Ferencnek, akit annyira a magunkénak vallunk? Ezt létesítettük csak mi magyarok, a magyar szerencsétleneket felkaroló, a magyar zenekultúrát megalapozó Liszt Ferenc emlékezetére? Az emléktáblának ott kegyeletes helye van, de az nem mentesít minket Liszt méltó emlékművének felállítása alól, amely kifejezze az egész nemzet osztatlan szeretetét, hódolatát és háláját. Már rég állnia kellene, de sajnos az emlékművek felállításánál nem tartjuk be a sorrendet. A közéleti kiválóságok soronkívülisége még szoborformájukban is érvényben van.
Állítsuk fel mihamarább Liszt Ferenc emlékművét. Ne maradjon hazájában nélküle az, aki Beethoven emlékművéért annyi áldozatot hozott.
Liszt emlékművének megteremtése már régóta időszerű. Ma azonban a kérdésnek különös aktualitása is van. Liszt egész élete az eszmék, az igazság keresése. Ezt fejezi ki azzal a mondattal is, amit egy vendégkönyvbe írt egy alkalommal: jövök a kétségből s megyek az igazság felé. A nemzet is most elindult ezen az úton.
Ezért Liszt emlékműve nemcsak a nagy magyarnak, a zeneművészet nagy reformátorának és a szeretet nagy megtestesítőjének szólna, hanem általa szimbólumot kapna a magyar út, mely a kétségből az igazsághoz vezet.
Dr. Horusitzky Zoltán
A ZENE, 1938. november 15.(XX. Évfolyam, 3 szám)
Bartók Rádió mai adása:
13.47 -15.00:
Cziffra György Liszt zongoraversenyeit játssza
1. Esz-dúr zongoraverseny (Torinói Rádió és Televízió Zenekara, vezényel Fulvio Vernizzi – Torinói Rádió Auditóriuma, 1958. március 18.)
2. A-dúr zongoraverseny (Milánói Rádió és Televízió Zenekara, vezényel Bernhard Col – Milánói Rádió Auditóriuma, 1959. március 6.)
3. Magyar fantázia (Milánói Rádió és Televízió Zenekara, vezényel Bernhard Col – Milánói Rádió Auditóriuma, 1959. március 6.
4. Haláltánc (Velencei Fenice Színház Zenekara, vezényel Umberto Cattini - Velencei Fenice Színház, 1960. március 6.
....és nem lehet eleget olvasni...nekem kényelmes és kellemes volt tegnap az évforduló kapcsán már ismert és új részeket készen, gyűjtve itt megtalálni, egyúttal a választékos, szép magyar nyelvben is gyönyörködni.
Lisztről nem lehet eleget írni! A magam részéről folyamatosan a napirenden tartom a nagy magyar zeneművészünkre való emlékezést -idézni alakját, évfordulóktól függetlenül és úgyis mint a Liszt Ferenc Társaság és a Liszt Ferenc nevét viselő kórus tagja, aki szívén viseli és a maga módján ápolja a géniusz emlékét.
Köszönöm fórumtársaim szándékát és fáradozását, a sokszínű szemelvény-gyűjteményt, amelyet Liszt Ferenc születésnapi évfordulója alkalmából állítottak össze.
Haza kell hozni Liszt Ferenc hamvait
A nemzeti becsület nem tűrheti tovább, hogy egy idegen nemzet bitorolja földi maradványait. Sok mulasztást kell Liszt Ferenccel szemben helyrehozni.
— Saját tudósítónktól. —
8 Órai Ujság, 1925. március
Zeneművészeti főiskolánk közeli ötvenéves jubileuma megint felszínre vetette a magyar közvéleményben Liszt Ferenc nevét azzal kapcsolatban, hogy halhatatlan mesterünk hamvai ide s tova negyven esztendeje idegen földben nyugszanak. Erről a szomorú tényről mi magyarok már sokat beszéltünk, de csak beszéltünk, amire mindjárt idebiggyeszthetném az ismert mondást, hogy sok beszédnek sok az alja, vagy mint a német mondja: viel Wörte, wenig Sinn. Ehhez mi derekasan értünk. Sokat beszélni, keveset tenni. Liszt Ferencről is sokat beszéltünk már széles e hazában, de azon túl, hogy 1911 -ben, születésének századik évfordulóját egy három napig tartó koncert dáridóval megünnepeltük, semmit sem tettünk érte… Mindjárt elmondom, mi mindent nem tettünk érte.
Ebből ki fog világlani, milyen hálátlanok tudunk mi lenni nagyjaink iránt, még akkor is, ha Liszt Ferencről van szó, erről a tündöklő szellemű magyarról, aki megnyitotta kapuinkat a nyugati kultúra számára és európai kultúrmagasságokba emelt bennünket. Éppen elegendő, hogy e csekélyke szolgálataiért leboruljunk előtte és őt folyton példaadó emlékezetünkben tartsuk. De mi nagyon keveset emlékezünk Liszt Ferencre, mert ha többet emlékeznénk reá, ha nem volnánk, mondjuk csak ki nyíltan, háládatlanok, a messze bayreuthi temetőből már régen hazahoztuk volna azt a gyönyörű szarkofágot, mely az ő porait őrzi az idők végtelenségéig. De nem hoztuk haza. Negyven év óta még máig sem tettük ezt. Hazahoztuk Rákóczi Ferencet, hazahoztuk Zichy Mihályt, hazahoztuk Munkácsyt, hogy itthon, az édes anyaföldben várják meg a magyar föltámadást, de
nem hoztuk haza a magyar szellem nem kisebb héroszát, Liszt Ferencet, ezt a magyar világcsodát, aki külön Pantheont érdemelt volna tőlünk,
hogy évente zarándokoljunk annak köszöbéhez. Nem. Egykedvűen, tétlenül engedjük, hogy egy idegen nemzet lassanként és céltudatosan a magáénak sikkassza el őt, telekiabálja a világ fülét, hogy Liszt nem is volt magyar, hanem német, tehát német földön a helye. Igazi magyar vétek, igazi magyar könnyelműség, hogy ez ellen évtizedek óta semmit sem tettünk és ma sem teszünk. Pedig, íme, itt volna egy újabb nagy és jelentős alkalom erre, értem ezalatt, mint már mondám, Zeneakadémiánk felállításának ötvenesztendős évfordulója, azon nagyszerűvé, mi több világhírűvé fejlődött főiskolánké, melynek szerény alapjait Pesten, a Hal-téren, éppen Liszt Ferenc rakta le, anno 1875-ben. Nagyban készülünk Zeneakadémiánk jubileumára, de hivatalos helyről sehonnan sem érkezik még csak egy picinyke híre sem annak, hogy e nemzetnek Liszt Ferenc hamvait e magasztos jubileummal kapcsolatosan haza kellene hoznia.
Kell-e ennek horderejére, kulturális jelentőségére ezúttal külön rámutatnunk. Avagy ha nem hozzuk haza Liszt Ferenc hamvait ma sem, holnap sem, sohasem, miért nem hagytuk idegenben Rákóczink, Zichy Mihályunk, Munkácsink porait is? Ha e magyar szenteket megbecsültük halálukban, ha azt ami bennük földi megmaradt, kegyelettel átadtuk a dicsőséges és drága magyar földnek, miért teszünk kivételt Liszt Ferenccel, minden idők leg
nagyobb magyar zeneművészével, aki az emberiség számára épp oly halhatatlant alkotott a Krisztus-oratóriumával, mint Munkácsy a Krisztus-képével.
Jó lesz végre a Liszt-kérdés e részével komolyan foglalkozni. Liszt Ferenc hamvainak magyar földben a helye. A nemzeti becsület nem tűrheti tovább, hogy egy idegen nemzet bitorolja földi maradványait azon címen, hogy életének javarészét külföldön töltötte, nevezetesen német földön és hogy itt alkotásaival a német kultúrát szolgálta. Lelkiismeretlen, üres, tarthatatlan, erőszakos ráfogás ez, melynek, főleg a múltban nem merülve el mélyebben a dolgokba, szerettek nálunk is sokan hitelt adni, később aztán egyáltalán nem törődve Liszt Ferenccel.
A német agyafúrtság azt spekulálta ki, mint tette ezt Bruno Schrader Lisztről írott könyvében, hogy Liszt Ferenc alkotásai a német szellem produktumai […] Milyen dolog ilyet mondani és emellett egy egész kötetben szívósan kardoskodni! Kérdem ezzel szemben vajon Munkácsy és Zichy nem magyar tárgyú képei milyen nemzet produktumai? A Krisztus Pilátus előtt, a Milton, a Zálogházban vagy Zichytől a Rombolás géniuszának diadala, a Korunk hőse-ciklus, az Emberi tehetetlenség, a Don Juan-képek, a Démon-sorozat? Zichy és Munkácsy épp úgy festettek idegen tárgyú képeket, mint magyar tárgyúakat, Liszt Ferenc épp úgy írt idegen tárgyú zenekölteményeket, mint magyar tárgyúakat, emlékezzünk csak a Szent Erzsébet legendájára, de úgy Zichy, mint Munkácsy mint Liszt Ferenc, magyar művészek, alkotásaik a magyar géniusz sugallatai. Ezt ne feledjük mi se, ezt ne feledjék a németek se.
Liszt Ferencet nem lehet elsikkasztani egy idegen nemzet javára, mert ekkor ez az idegen nemzet a magyar géniuszt sikkasztaná el, ami pedig lehetetlen. Nemde!
Liszt Ferenc magyar művész volt és hazájának. Magyarországnak, meg kell becsülnie önmagát azzal, hogy hamvait haza hozza. Azok akik német zeneszerzőnek szeretik kikiáltani őt, azzal is érvelnek, hogy a német-osztrák határszéli Raidingban született, ma Doborjánban, hogy szülei sült németek voltak és így tovább. Mintha bizony 1811-ben az ország fővárosa Ofen-Pest nem lett volna német, sajnos, nagyon is az volt, alig akadt néhány pesti polgár ez időben, aki magyarul tudott volna, a köznépben a német, legfeljebb a latin járta, magvar szó csak a Tiszántúlról jött ember szájáról hangzott Pest város utcáin. Magyar iskoláknak az országban ezen időben még híre-hamva sem volt ami ez időben Magyarországon nevelődött, az németül vagy latinul nevelődött. Lisztnek is ez volt a sorsa. De Liszt Ferencet,amikor a világot megpillantotta és bölcsőjébe fektették, a magyar Géniusz csókolta homlokon és belőle később a magyar Géniusz sugallta az emberiség közkincsévé lett alkotásait.
Sok mulasztásunkat kell Liszt Ferenccel szemben helyrehoznunk.
Rá akarok ez alkalommal mutatni egy másik fontos mulasztásunkra, mely nagy vesztesége a magyar kultúrának.
Liszt tudvalevőleg nagy író is volt. Irodalmi művei a világ minden nyelvén közkézen forognak, azt bizonyítja ez, hogy Liszt irodalmi művei nem mindennapi dolgok, hanem egy nagy szellem megnyilatkozásai, aki irodalmi munkáival is irányítója volt kora egész zeneesztétikai gondolkozásának. A szó teljes értelmében nemcsak a legműveltebb muzsikusa volt korának, hanem a legszellemesebb is, filozófus épp úgy, mint esztétikus, aki írásaival szinte bűvös hatást gyakorol olvasójára, hogy ez nem egykönnyen szabadulhat hatása alól. Kötetekre menő levelezése, főleg két vastag kötetnyi levelezése Wagner Richárddal, felülmúlhatatlanul szép, vetekszik a világhírű Goethe—Schiller levelezéssel.
Liszt Ferenc irodalmi munkái még ma sem jelentek meg magyar nyelven és ez a magyar kultúra oly szegénységét jelenti, amire nincs semmi mentség.
Kulturális viszonyainkat szomorúan jellemzi, hogy vezető zenei köreink vagy vezető irodalmi vállalataink nem ajándékozták még meg Magyarországot Liszt irodalmi műveivel, melyeknek a magyar remekírók sorában volna helye.
De ha nem tettük mindmáig Liszt Ferenc irodalmi műveit szellemi életünk közkincsévé, hogy azok egyes el nem hervadható szépségeit az iskolákban tanítsák, hogy eljövendő nemzedékek azokon nevelődjenek és abból tanuljanak magasztosan gondolkozni, mondom, ha elkövettük Liszttel szemben mind e hibákat, betetőzi ezeket egy még nagyobb mulasztásunk vele szemben, nevezetesen az, hogy még máig sem írtuk meg életrajzát, a 19-ik század egész európai történetében a legfényesebb életek egyikének históriáját, amely magyar dicsőség és amelynek olvasása kellene, hogy minden magyart a végsőkig lelkesítsen.
Ily vétkes mulasztásokkal szemben mit akarunk mi, szegény magyarok, az európai kultúrában? Kultúrnemzet vagyunk mi? Elvesztettük a cenki sírboltot, elvesztettük Mátyás királyunk szülőházát, elvesztettük a Senki szigetét, elvesztettük a kékegű Adriát, elvesztettük Pozsony büszke várát, elvesztettük az erdők koszorúzta Kárpátok gyönyörű bérceit, de nem veszthetjük el végtére is önmagunkat azzal, hogy megtagadjuk édes véreinket és ezek között éppen a legnagyobbat, Liszt Ferencet, aki nekünk dicsőséget, hírnevet, szellemi gazdagodást hozott, munkáival nemcsak meghódítván nemzetét, hanem annak hírét terjesztette önmaga által az egész világon.
Nem tartozunk neki ezért hálával?
Füredy Gusztáv.
APRÓSÁGOK LISZTRŐL
„Liszt művészi fejlődésére nagy hatással volt Chopin és Paganini. A húszéves Chopin 1830-ban jelent meg Párizsban s hangversenyén saját újszerű darabjait adta elő: zenei költeményeket csodálatosan finom billentéssel, eredeti játékmodorban. Chopin hatására Liszt zongorajátéka új, meleg színekkel gazdagodott, technikailag, hangzásbelileg kifinomult.
1831-ben, ugyancsak Párizsban hallotta Paganinit, az ördöngösnek mondott hegedűst, s mint mindenkit, öt is csodálattal tölti el a hegedű utánozhatatlan virtuózának produkciója. Azonnal hozzáfog, hogy a zongorán megvalósítsa mindazt a bámulatos bravúrt, amit Paganinitől látott a hegedűn.
*
Gyakran ejtette bámulatba hallgatóit rendkívüli emlékezőtehetségével, csodálatos lapról olvasó készségével és rögtönzéseivel. Technikai tudása határtalan volt. A tizenöt-éves Joachim Józsefet – a később oly híres magyar hegedűművészt – egyszer úgy kísérte zongorán, hogy miközben Mendelssohn hegedűversenyét játszotta, mutató és középső ujja között égő szivarját tartotta.
*
Egy ízben, Toulouse-ban nagysikerű hangversenyének teljes jövedelmét az ottani munkásság anyagi helyzetének javítására ajánlotta fel. Elutazása előtt felkereste egy munkásküldöttség, hogy köszönetet mondjon nagylelkűségéért. Ugyanakkor egyikük elmondta, hogy mennyire szerették volna hallani csodálatos zongorajátékát, de nekik nem telik efféle költséges szórakozásra.
«Nahát, az volna csak szép, hogy engem ne halhassanak, ha szeretnék!» - mondta Liszt. – «Tudásom legjavát nyújtom majd önöknek, s nem kell, hogy a zubbonyuk miatt restellkedjenek.»
Az ünnepelt nagy művész elhalasztotta elutazását, hogy munkáshangversenyt adjon Toulouse-ban. Ez 1841-ben történt, amikor az ilyesmi ugyancsak nem volt még divatban.”
Péterffy Ida
„Kis történetek nagy zeneszerzőkről”
Móra Ferenc Könyvkiadó, 1959.
A WEIMARI OROSZLÁN: LISZT ÉS TANÍTVÁNYAI
Szerző: Alan Walker
MUZSIKA, 2003 november
Fejérvári Boldizsár fordítása
Liszt volt nemzedékének legnagyszerűbb zongoratanára. A tanítás zenészlétének középpontjában állt serdülőkorától, az 1820-as évektől kezdve élete legutolsó hónapjáig, 1886 júliusáig. Azt mondják, több mint négyszáz növendék ment át a kezén, és sokuk kimagasló eredményeket ért el. Gyakorlatilag Liszt teremtette meg a "mesterkurzus" fogalmát, amely mind a mai napig él. Hitt abban, hogy a fiatal művészeket zeneileg ösztönzi egymás társasága, a versengés légköre pedig megemeli a művészi színvonalat. Tanítványainak első generációjához tartozott Tausig, Klindworth, Bronsart és Bülow. Ám a második nemzedékben is találunk nagy hatású művészeket, amilyen például Moriz Rosenthal, Alexander Siloti, Emil Sauer, Eugène d'Albert és Arthur Friedheim; közülük egyesek még az 1940-es években is éltek. Lemezfelvételeik lenyűgöző bepillantást engednek a zongorajáték aranykorába, amely már mindörökre letűnt.
Milyen tanár volt Liszt? A témáról sok-sok írott feljegyzés maradt fenn, melyek nem kis része maguktól a tanítványoktól származik. Lisztet nem érdekelte a pedagógusszerep. Nem volt "metódusa", sem "szisztémája", ritkán szolgált technikai tanácsokkal tanítványai számára. Távol állt tőle a zongorajáték technikai folyamatainak elemzése. A hangszerrel kapcsolatos fizikai problémák érdekelték a legkevésbé a billentyűk ragyogó mesterét. Mivel az õ számára ilyenek már nem léteztek, nem is foglalkozott velük. "A piszkos fehérneműt mossák ki odahaza" - mondogatta azoknak a növendékeinek, akik még technikai segítséget igényeltek volna. Ennek megfelelően viszont azok a tanítványai sem tettek rá mély hatást, akik hivalkodtak technikai tudásukkal. "Érdekel is engem, hogy milyen gyorsan tudja lejátszani az oktávjait!" - dörrent rá egyik növendékére, aki épp Chopin Asz-dúr polonézének híres oktávmenetét játszotta. "Amit hallani akarok, a lengyel lovasság lovainak patkódobogása, amint erőt gyűjtenek, hogy legyőzzék az ellenséget."1 Az interpretáció érdekelte, nem a mechanikus kivitelezés. Tanítványai persze azzal, hogy megfigyelhették, hogyan játszik Liszt - a kéztartását, egyes szakaszok sajátos ujjrendjeit, pedálhasználatát - a lehető legjobb modellt kapták, és messze többet tanultak, mintha száraz, akadémikus előadást hallgattak volna minderről.
A weimari órákat rendszerint heti három alkalommal, hétfőn, szerdán és pénteken, délután fél négy és hat óra között tartották. A növendékek a Hofgärtnerei zeneszalonjába gyűltek, és kottáik egyre nagyobb halmot alkottak a zongorán. A termet betöltötte a várakozás feszültsége, amint lesték, mikor lép be Liszt. Aztán elérkezett a pillanat, melyre mindannyian vártak. Hátul valaki ezt suttogja: "Der Meister kommt!" Mindnyájan fölállnak, és tiszteletteljes csendben nézik, ahogy Liszt belép és a zongorához megy. Miután mindenkit üdvözölt, a kottarakás felé fordul, lapozgatni kezd benne, míg olyasmit nem talál, amit hallani akar; ekkor magasba emeli a kottát és megkérdi: "Ki játssza ezt?" Erre előlép a boldogtalan növendék, és kezdetét veszi az óra.
A zeneszalonban két zongora áll, egy Bechstein hangversenyzongora és egy kicsi pianínó. 2 A tanítvány a Bechsteinhez lép, míg Liszt elhelyezkedik a pianínónál. Liszt általános bevezető szavait követően a növendék eljátssza a darabot, miközben Liszt és a többi tanítvány figyeli, majd a mester tesz néhány észrevételt, és esetleg maga is eljátssza a művet. Értékes pillanatok ezek, és a levegő vibrálni kezd, mikor Liszt, ha nincs megelégedve a hallottakkal, felállítja növendékét a zongoraszékről, és megkísérel új életet lehelni a lankadó zenébe. Az egész billentyűzet dörög és villámlik, a remegő tanítvány pedig egy pillanatra fogalmat alkothat a mű nagyszerű interpretációjáról, amely eddig be volt zárva a kotta hangjegyei mögé. Liszt ihlető erő volt. Több növendéke is elbeszélte, hogy időlegesen már puszta jelenléte is jobb zongoristává tette azokat, akik egy szobában tartózkodtak vele.
Mindez éles ellentétben állt Liszt némely kortársainak felfogásával, akik szinte megszállottan imádták a technikát. A kor számos pedagógusa - többek között Rudolf Breithaupt, Theodor Kullak és Ludwig Deppe - úgy vélte, a zongoristákat a katonákhoz hasonló módon, tömeges kiképzés révén lehet termelni. Szerintük megfelelő idő elteltével a "katonák" menetoszlopban lépnek majd ki a műhelyek és konzervatóriumok ajtaján, és meghódítják az egész világot. Kalkbrenner speciális kartámasza állítólag elősegítette, hogy a csuklók a játéknak megfelelő oldalirányú mozgásokhoz "idomuljanak". Kullak, aki mindennemű fölösleges mozgást helytelenített, ragaszkodott hozzá, hogy növendékei a kézfejükre helyezett pénzérmét egyensúlyozva játsszanak. (Egy tanítványa fanyar humorral megállapította, hogy ennek egyetlen eredménye az lett, hogy rengeteget gyakorolták a földre hullott érmék felszedegetését.) A mechanikus segédeszközök leghírhedtebb példánya azonban a Johann Logier-féle "Chiroplast" volt, pálcikák és gyűrűk bámulatos szerkezete, melybe az áldozatnak bele kellett illesztenie mind a tíz ujját, s ez, akár valami bilincs, megfosztotta a kezeket minden szabadságuktól. Ám Kullak aprópénzénél, Kalkbrenner karfájánál és Logier Chiroplastjánál egyaránt borzalmasabb volt a feltartóztathatatlanul terjedő divat, hogy a fesztávolság növelése végett felvágták az ujjak közti hártyát. 3 Az ilyesmi Liszt szemében sanyargatás volt, és mivel tudta, hogy leendő zongoristák százai tekintik példaképüknek, elutasította. Amikor egyik tanítványa, Johanna Wenzel (aki később a brüsszeli konzervatórium tanára lett, és hozzáment Liszt másik tanítványához, Juliusz Zarêbskihez) a tanácsát kérte a műtéttel kapcsolatban, Liszt így felelt:
Igen tisztelt Kisasszony:
Nyájas soraira válaszolva mélyen esdekelve kérem Önt, ne gondoljon többé a barbár ujjoperációra, és inkább játsszon élete végéig minden oktávot és akkordot hibásan, semmint hogy ilyen bolond merényletet kövessen el kezei ellen.
A legmélyebb köszönettel és tisztelettel üdvözli Önt
F. LISZT
Weimar, 1872. június 10. 4
[…]
LISZT EMLÉKÉRE
Liszt nagyobb terjedelmű tanulmányai közül kettő dagadt határozottan könyvvé. Az elsőt Chopin halála tette időszerűvé, a másodikat Liszt egyre sűrűbb találkozása a magyar dallamokkal, amelyeket cigány dallamoknak tartott. Mind a kettőt félreismerték, mert eszmemenetét bírálták, tételeivel vitatkoztak s nem próbálták meg úgy élvezni, mint prózai költeményt, amelynek hőse a rejtelmes művészegyéniség, illetőleg a rejtelmes művésznép.
Mindegyik tragikus sorsú, mindegyik csendesen hordozza tragikumát s csak a zene titkos beszédében önti ki keserveit. Ki fejthetné meg a titkot, ha nem a zenész, aki egyben író is. De megfejtése nem is lesz rideg elemzés, hanem hangulatokból és eszmékből összenőtt rapszódia. Nem az a fontos, igaza volt-e Lisztnek elméleteivel, hanem az, hogy prózakölteményei maguk lenyűgöznek-e, megindítanak-e, bevilágítanak-e a romantika legmélyére? Azt hisszük, ezekre a kérdésekre a felelet csak igenlő lehet. Szemelvényeink a hozzá vezető utakat éppen csak, hogy feltörik: sokat kell járni rajtuk, míg a titokhoz mindenki könnyen hozzáférhet.
A Frѐdéric Chopin már Weimarban készült (1850). Ha egy ilyen szabad gondolatmenetű, sokrétűen gazdag könyvben egyáltalában célszerű vezéreszméket keresni, akkor a finom és kisméretű remekek s a zongora védelmét, Chopin jellemének rejtett különlegességét és bonyolultságát, emelnénk ki – az örök Liszt motívumok mellett.
A közvetett s mélyen költői jellemzés két módjára mutassunk még rá: ahogy barátját a barátain keresztül jellemzi, s ahogy nemzetét egy nemzeti táncon keresztül fejezi ki.(Hankiss János)
*
ZENEKAR ÉS ZONGORA
Liszt Ferenc írása
A zenekar zaja sohasem vonzotta: Chopin megelégedett azzal, hogy gondolata hiánytalan kifejezést találjon a billentyűk elefántcsontján: elérte célját, ha a zongorán semmit sem vesztett energiájából, de nem törekedett együttes hatásra s a díszletfestő ecsetjére. Még nem becsülték fel értéke szerint finom karcoló-tűjének rajzát: napjainkban nagyon is hozzá vannak szokva az emberek, hogy csak azokat tekintsék nagynevű zeneszerzőknek, akik legalább fél-tucat operát, ugyanannyi oratóriumot és néhány szimfóniát hagytak maguk után: korunk minden muzsikustól azt kívánja, hogy mindent csináljon, - egy kissé többet is, mint mindent.
A zsenit – ami lényege szerint minőség – a művek mennyiségével és terjedelmével mérni általánosan elterjedt szokás ugyan, de azért nagyon kétes helyességű.
Senki se akarja kisebbíteni az epikus énekesek nehezebben elérhető dicsőségét és valóságos felsőbbségét; ők szélesebb alapra fektetik pompás alkotásaikat. Mégis azt óhajtanánk, hogy a zenére is alkalmazzák azt az értékelést, amit a szépművészetek többi ágában alkalmaznak az anyagi arányokra s, amely a festészetben az olyan húsz négyzet-hüvelyknyi vásznat, mint «Ezékiel látomása,» vagy «Ruijsdael Temetője,» a remekek közé helyezi, s nem egy nagyméretű kép fölé, még ha az Rubens vagy Tintoretto képe is.
Irodalomban: La Rochefoucauld kevésbé elsőrendű író-e azért, mert „Gondolatait” mindig olyan szűk keretek közé szorította?
Uhland és Petőfi kevésbé nemzeti költők-e, mert sohasem mentek túl a lírai költészet és ballada határain? Petrarca nem a Szonetteknek köszönheti-e diadalát, s azok közül, akik legtöbbször ismételték szonettjeinek lágy rímeit, vannak-e sokan, akik tudnak Afrikáról szóló költeményének csak a létezéséről is?!
(Fordította: Hankiss János)
Megjelent: H.J. «Liszt Ferenc az író» című könyvében
Budapest, Rózsavölgyi és Társa Kiadása,
1941.
Liszt Ferenc tanítványai körében
Liszt - ein paneuropäischer Komponist - Daniel Barenboim über Franz Liszt
Liszt Ferenc születésnapi koncert - Hegedűs Endre
2017. OKTÓBER 22. VASÁRNAP, 18:00
Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ, SOPRON
Hegedűs Endre Kossuth-díjas zongoraművész hangversenye
Műsoron Liszt Ferenc művei.
LISZT FERENCRŐL.
Egy tanítványának most megjelent emlékirataiból.
Mason Vilmos* nagyhírű amerikai zongoraművész hosszú pályája alkonyán most teszi közzé ifjúkori visszaemlékezéseit magában foglaló iratait. Ez emlékek közül bennünket különösen azok érdekelnek, melyek Liszt Ferenczről szólnak, akinek Mason az 1853 és 1854-iki években tanítványa volt. A szoros viszonynál fogva, mely a nagymester, és tanítványai között fennállott, több érdekes jellemvonást jegyzett föl Lisztről.
Mason 1853. április 14-én ért Weimarba, ahol akkor Liszt tartózkodott. A mester az Altenburgon, a nagyherceg egyik házában lakott. Az öreg nagyherceg, akinek pártfogása alatt Goethe világhírűvé tette Weimart, még élt s ez időben Liszt révén a zenei világban akarta Weimart azzá tenni, a mivé az irodalomban Goethe által lett.
Az altenburgi ház, ahol Liszt lakott, kétemeletes, egyszerű épület, melynek hátsó részében egy alacsonyabb szárnyban volt a mester dolgozószobája. Az épület egyik sarkában volt az a két nagy terem, melyekben Liszt a vendégeket fogadta, s a melyekbe a tanítványoknak mindig szabad bejáratuk volt.
Itt kereste föl Mason, mindjárt megérkezése napján, Lisztet, aki nagyon szívesen fogadta s miután zongorajátékát meghallgatta, tanítványai közé is fölvette.
Tanítványaitól fizetést nem fogadott el s nem is kötelezte magát senkinek sem arra, hogy meghatározott időben rendes leckéket ad. Amennyire csak lehetett, kikerült minden lekötöttséget, hogy szabadon járhasson-kelhessen. Az volt a véleménye, hogy aki hozzá jön tanulni, tudjon már annyit, hogy a gyakorlást egészen önállólag végezhesse. A weimari élet akkor nagyon alkalmas volt a törekvő ifjú emberek fölbuzdítására. Nevezetes emberek: zenészek, költők, írók, jártak oda Liszt látogatására. Liszt szerette a szórakozást s megkívánta, hogy tanítványai mellette legyenek, akár ha szórakozni akart, akár ha vendégeket fogadott. Ez időben csak három tanítványa volt: a hannoveri Klindworth Károly, a müncheni Pruckner Dénes és az amerikai Mason, közéjük számították azonban Raff Joachimot is, a ki ez időben már nem volt ugyan növendéke, azonban mint régebbi tanítvány, folytonos összeköttetésben állott mesterével s gyakran a magántitkár szerepét is ő töltötte be nála. Ezek a fiatal művészek úgyszólván családi életet éltek együtt, mert — bár mindeniknek megvolt saját lakása a városban -— a mester két fogadószobájában volt az ő igazi otthonuk. Rendesen minden vasárnap az akkor híres weimari vonós négyes játszott Lisztnél vagy másfél órát, utána vagy Liszt, vagy valamelyik tanítvány zongorázott.
Érdekes Mason leírása arról, hogy miképp tanított Liszt. Soha sem adott leckét a szó szokott értelmében, előre meghatározott időben s pedagógiai módszerrel. Néha odaüzent tanítványaihoz, hogy jöjjenek fel hozzá s ilyenkor fölszólította egyiküket, hogy játsszék valamit.
«Az első alkalommal, hogy én rám került a sor — írja Mason, — Chopin egyik balladáját játszottam, majd utána Händel egy fúgáját. Mikor belemelegedtem a játékba, Liszt izgalomba jött. Hangos megjegyzéseket tett, buzdítva, hogy öntsek több lelkesedést játékomba. Olykor gyöngéden félretolt a székből, leült maga a zongorához és eljátszott egy vagy két tételt, rövidebb vagy hosszabb részletet szavai illusztrálásául. Fokonként azután, annyira belehevített a lelkesedésbe, hogy egész tehetségemet beleöntöttem a játékba. Nagyon szerette az erős hangsúlyozásokat a dallamkörök és önállóbb tételek kiemelésére, de túlságba soha sem vitte. Egy alkalommal, mikor engem félretolt, így szólt: «így kell ezt játszani. Játssza így!» Amit én egyformán, egyhangúan játszottam, abba ő annyi erőt vitt bele, hogy egyszerre világosság gyúlt az agyamban. Az első ilyen tapasztalatból megtanultam, hogy kell majdnem minden darabbal, a melyet játszottam, hatást, eszközölni. Sokat kiirtott játékomból, ami gépies, zeneietlen volt s ekkor fejlődött ki bennem a billentyűk kezelésének az a ruganyossága, mely egész életemen át tulajdonom maradt. Mintegy két vagy három óra hosszat játszottam ez első lecke alkalmával. Játszottam máskor többet is egyszerre, de oly izgatottan soha sem. Rendkívül elfáradtam utána s másnap is úgy éreztem magamat, mint a ki nagyon erős testi munkát végzett. Liszt megtudta ezt és sokat tréfált miatta velem. Azt beszélte nagy komolykodva, hogy az azután következő leckére felkötött karral mentem, azt állítva, hogy vadászaton sérült meg a kezem s nem tudok játszani.
Sok hírneves művész megfordult Liszt házánál, köztük gyakrabban Reményi Ede is, akiről az amerikai emlékíró ezeket írja:
«Liszt a Beethoven Kreutzer-szonátáját játszotta Reményivel, a magyar hegedűművésszel és leckét adott neki a felfogást és az előadást illetőleg. Reményi finom zenei tehetségű művész volt, s mint magyar, teljesen otthonos hazája zenéjének jellegzetességeiben. Öntudatlanul is hajlama volt minden zeneszerző művét magyaros sajátságokkal játszani. Ez a szokása adott alapot annak az adomának, hogy a Kreutzer-szonátát is magyar ritmusban játssza, a végére odabiggyeszti díszül a sajátságos magyar záradékot. Ez az adoma akkoriban végigjárta egész Németországot.»
Reményi mutatta be Liszt házánál Brahmst, az akkor még pályája kezdetén álló német művészt. Ezzel azonban Liszt nem sokáig maradt jó viszonyban. Történt ugyanis egyszer, hogy Liszt eljátszotta egyik, akkor éppen egész új szonátáját, melyet nagyon kedvelt maga is. A szonátának egy nagyon kifejező részéhez érve, melyet mindig rendkívüli ihletett szenvedéllyel játszott, körülnézett hallgatóin, hogy lássa arcukon az érdeklődést és hatást. Hátrapillantva Brahmsra, meglátja, hogy ez elszundikált székében. Liszt végig játszotta a darabot és aztán kiment a szobából. Ezóta nem szívelhette Brahmst.
Egy alkalommal, — beszéli Mason — Lisztet nagy fölháborodásban láttam egy dolog miatt, a mit rászedésnek tartott. Egy este azt mondta nekünk:
— Fiúk, holnap idejön egy fiatalember, aki azt mondja, hogy el tudja játszani Beethoven B-dúr szonátáját (Op. 106.) Jöjjenek el mind a hárman.
Ott voltunk a mondott időben. Az ifjú zongoraművész magyar embernek mondotta magát, — a nevét elfelejtettem. Leült és elkezdte játszani konvencionális lassú időmértékben a darab merész kezdő hangjait. Nem haladt az első lap feléig, a mikor Liszt félbeszakította, leült maga a zongorához és játszott a helyes tempóban, jóval gyorsabban, hogy megmutassa, miképp kell ezt a művet előadni.
— Abszurdum öntől, hogy így akar végig menni ezen a szonátán! — szólt Liszt, fölkelt és elhagyta a szobát.
A fiatal művész természetesen nagyon le volt hangolva. Végre, hogy kissé megvigasztalja magát, így szólt:
— No, ezt ő maga se tudta volna úgy végigjátszani, ahogy kezdte, azért hagyta abban egy fél lap eljátszása után.
Mikor a fiatalember eltávozott, elkísértem, részint mert megsajnáltam, részint pedig, mert meg akartam neki magyarázni, hogy bizony Liszt végig tudta volna játszani az egészet. Amint mentem vele, egyszerre csak így szólt hozzám:
— Elfogyott a pénzem, — adjon kölcsön három aranyat.
Egy-két nappal később elmondtam Lisztnek, hogy akart a B-dúr szonáta hőse pénzt kölcsönözni tőlem.
— Brrr! Micsoda! — kiáltott föl Liszt és fölugrott, járkált a szobában föl s alá, majd megragadott egy hosszú pipát, mely a falon lógott s hadonászva vele, mint valami bottal, szinte gyermekes haraggal kiáltozott:
— Három arany! Három arany!
A lényeges az, hogy Liszt ezt az embert művészeti csalónak tekintette. Azzal az ürüggyel furakodott be a házába, hogy játszani tudja azt a darabot, a mi abban az időben nagydolog volt, — ebbe belebukott s hozzá még kölcsönt is kért valaki olyantól, a kivel Liszt házánál találkozott. . . .
Liszt nagyon gondosan öltözködött s gondot fordított tanítványai külsejére is. Mason rövidlátó volt s ezért orrcsiptetőt viselt. A csíptetőt akkor nem igen viselték Németországban s kényeskedésnek tartották, akár a monoklit. A németek pápaszemet viseltek. Masont rövid idővel Weimarba jövetele után megszólította Liszt:
— Mason, nem szeretem, hogy ezt az üveget viseli. Elküldöm az optikusomat, hogy csináljon önnek pápaszemet.
A tanítvány azt hitte, a mester csak tréfál, de alig egy hét múlva megjelent nála az optikus s elmondta, hogy dr. Liszt úr megbízásából megvizsgálja a szemét, hogy két pár pápaszemet csináljon neki. Néhány nap múlva meg is kapta a két pápaszemet, az egyiket zöld, a másikat vörös tokban. Mason ugyan kellemetlennek találta, de Liszt jelenlétében mégis csak viselte.
Nem sokkal később Liszt Párisba ment s visszatérése után, mikor először látogatták meg a tanítványok, így szólt:
— Igaz, Mason, azt láttam, hogy Párisban az urak mind csíptetőt viselnek s egészen comme il faut-nak tartják. Hát ezután nem bánom, viselhet maga is csíptetőt.
Egy másik, hasonló eset volt az, midőn Mason és a másik két tanítvány egy alkalommal a
weimari városházán játszották Bach egyik hangversenyét, utána meghívást kaptak, hogy az előadást ismételjék meg a hercegi udvarnál. Egy órával előtte, hogy az udvari fogat Masonért jött, megjelent nála Liszt egyik szolgája egy csomaggal, hogy ezt a mester küldi. Két vagy három fehér nyakkendő volt benne, -— figyelmeztetésül arra, hogy ha az udvarnál játszik az ember, illően öltözve kell megjelennie...
VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1900. (47. Évfolyam, 39. szám)
*William Mason (1829-1908), amerikai zeneszerző, Liszt Ferenc tanítványa. (Megj., A.)
"Elődeim alázatos tanítványa vagyok.”
„Vezércsillagom, jeligém, hogy Magyarország egykor büszkén hivatkozhasson rám."
„... bár sajnos nem beszélem a magyar nyelvet, bölcsőmtől síromig, szívemben és gondolkozásomban magyar maradok, s a magyar zenekultúra fejlesztésén kívánok dolgozni."
„Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelv sajnálatos nem tudása ellenére a születésemtől a halálomig szívben és lélekben magyar maradjak."
„Nem lehet más igényem, csak hogy a művészet és a magyar hon jóakaratú, buzgó szolgája legyek."
„Vezércsillagom az legyen, hogy Magyarország egykor büszkén mutathasson rám."
„Érezni és gondolkodni azért, hogy cselekedjünk: ez minden harmonikus élet törvénye."
„Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhova juss, mindig hű rokon"
(Vörösmarty: Liszt Ferenchez 1840-ben)
/Forrás: Turul.info.hu/
LISZT FERENCZRŐL.
206 évvel ezelőtt, ezen a napon született a nagy zeneköltő!
Bizonyos emlékeim nekem is vannak, és miután nem mondhatom magamról, hogy a zenéhez valamivel jobban értek, mint ahogy a narancs szagát megérzem, hát ezekről fogok szólani.
Én Lisztet egy polgári háznál láttam és hallottam először. Akkor huszonöt évvel fiatalabb voltam én is, Siposs Antal* is. Csak néhányan voltunk, a derék kolompáros házi úr, művészi hajlamú neje, a szép házi kisasszony, Siposnak a tanítványa, egy lapszerkesztő, és én. Vártuk Lisztet, s az volt a kérdés, eljön-e, nem-e? Mindnyájunk szíve dobogott a kétségtől, a reménytől, mintha két holló kopácsolta volna, egyik fehér, a másik fekete. Nekem ezen kívül egy éji madaram is volt: egy bagoly, az emlékezet.
Emlékeztem az esztergomi misére, hogy írta azt le a «Magyar Sajtó»-ban Török János,* még három év után is szájamban maradt az íze. Én már akkor megszenvedtem a Liszt zenéjéért. Azzal a szép magyarsággal, t. i. amellyel Török az esztergomi ünnepélyt Bécsben — ott jelent meg a «Magyar Sajtó» — megírta, sehogy sem illett össze az a fekete-sárga szín, melybe az «esztergomi bazilika» felszentelésekor a virágot vivő kis leánykák egy része volt öltözve, ő tehát ezt megrótta, őt meg e megrovásért a bécsi policzáj főnök — a ki egy Jellasics-seregbeli tábornok volt — lapjával együtt kitiltással fenyegette. Mit csináljon az öreg? Engem kért meg, hogy vegyem a «czikket» magamra. Miért ne tettem volna, hiszen bolond jó fiú voltam és szívemnek természeti érzelme sehogy sem állott ellentétben hírlapírói helyzetemnek méltányosságával. Lemondván tehát azon magas elvről, hogy Rousseau-ként magamat «vallomások»-ra le nem alacsonyítom, bátran oda álltam a rendőr-tábornok elé és konfiteáltam. De bezzeg, mikor azzal fenyegetőzött, hogy zsúpon vitet ki Bécsből, a vér is meghűlt bennem s meg is teszi velem ezt a szégyent, ha a szellemes Kecskeméthy Aurél *nincsen, akiben megvolt az a voltaire-i nemes tulajdon, hogy «sárba rántott» barátját mosolyogva kisegítette.
Ilyen visszaemlékezések árnyékolták be elmémet, mikor egyszer az ajtó szárnya kinyílik és belép Liszt. Azt a pillanatot, azt az örömet leírni nem lehet. Mintha fejedelem érkezett — nem is, mintha a szentlélek szállott volna meg egyszerre bennünket, nem hogy különféle nyelven beszéljünk, de hogy mindnyájan tudjunk egy nyelven, az érzelem nyelvén beszélni. Hát még mikor a zongorához ült, s «Hunyady László»- ból a «Hattyúdal»-t eljátszotta. Sipos Tóni úgy állott ott, mint a bibliai sóbálvány, föltéve, hogy czukorból lett volna. Annyi évek után is, ez elbűvölő pillanatra soha csodálkozás nélkül emlékezni nem tudok. Előttem van Liszt átszellemült, fenséges arcza és a könnyezésig boldog tudok lenni, ha erre a pillanatra visszagondolok. Hallottam őt egyszer-másszor azután is, de soha ilyen nagynak, soha ilyen felségesnek nem tűnt fel előttem, — mintha Homér királyait ő benne megszólalni hallottam volna.
Játéka után villás-reggelihez ültünk. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy mindnyájan, francziául, folyékonyan beszélünk; hinni kezdettem a pünkösdi «tüzes nyelvekben,» —ki is írta másnap Vahot Imre* a «Divatlap» -ban — mert ő volt az a «lapszerkesztő,» aki velünk vala — hogy Lisztnek milyen franczia tósztokat csaptunk.
Igen világosan láttam akkor, milyen végletek vannak egy «nagy géniusz» kedélyében; milyen előzékenynek mutatta magát ez a Liszt az asztalnál, aki imént még, a zongoránál, oly hatalmas óriás volt. Szelleme és szeretetreméltósága erejével hódított meg, s mind ez oly természetes, úgy a szív melegéből folyó volt, mintha mindig ilyen társaságban élt volna.
Most, hogy nincs többé, még telibb van szívem e pillanat tüzével s összekeresem az első nyomokat, melyeket e zenei nagy lángész első feltűnte irodalmunkban hagyott.
A Munkácsy által szerkesztett «Rajzolatok» 1838. évi június 14-iki száma közöl először Liszt Ferenczről ismertető vázlatot.
Ezt reprodukálja a Mátray Gábor* által alapított «Honművész» 1839. évi április 7-én, vasárnapi napon megjelent száma, mely Liszt Ferencznek Kohlmann által metszett ifjúkori arczképét is hozza. Ez arczképpel egykorú és sokban hasonló, amelyet mai lapunkban
Heckenast Gusztáv úr (unokaöccse néhai derék kiadónknak) szívességéből közlünk. [Itt az újságcikkben egy kép látható: Liszt Ferenc 1838-ban, metszet után, megj. A.]
(Egy másik, a 40-es évekből származó fiatalkori arczképét Lisztnek, mely a művészt zongora mellett állva magyaros ruhában tünteti föl, Barabás rajzában azon példány után közöljük, melyet Liszt saját aláírásával ellátva Erkel Ferencznek adott emlékül, Szerk.)
A «Honművész» általhozott «életrajzi vázlat» -ban sok olyan részlet van benne, melyet nem hallottam felemlíttetni. Híres üstökös csillag tűnt fel a jeles bortermő évben (1811), mikor Liszt született, szülői e tüneményből a kis Ferencznek nagy jövőt jósoltak. Liszt nagyatyja szent-györgyi (Sopronmegye) iskolamester volt, s később Eszterházy herczeg uradalmi tisztje lett. Atyja, Liszt Adám, ki szintén a herczeg jószágigazgatóságánál vala alkalmazva, fiatal éveit fényes művészi pályát ígérő remények közt töltötte, melyek füstbe foszlottak. Fiában hitte, hogy az ő benne bimbónak maradt szunnyadó tehetség eszményi szépségben fog virággá kifejleni és a dicsőség templomához vezetni. Ferencz fiáról, a ki zsenge korában már a zene adeptusa [követője, megj. A.] volt, forma-szerű naplót vezetett az atyja egész haláláig és abba minden fiára vonatkozó észrevételt feljegyzett.
E «napló» -ban egyebek közt a következőket olvashatni: «Ferencz lelke, természeti ösztön következtében, a vallásos buzgóság felé hajlik; az ájtatosság érzelmével élénk művészi felfogást olvaszt egybe; jelleme egészen őszinte.»
Tovább: «Ferencz hatodik évében Ries-nek egyik C-moll szonátáját hallá tőlem zongorán játszani, könyökére támaszkodva hallgatá, s egész fül volt. Esti sétájából visszatérvén a kertből, az egész szonatát eldallá. Ismételtettük vele s nem tudá, mit énekelt. Lángelméjének ez volt első fellobbanása. Szakadatlanul rimánkodott, taníttatnánk őt zongorára. A tanulásban talált kedve nem vonja el gyermektársai játékától.»
Utóbb: «Legkedvesebb olvasmánya Ferencznek: Chateaubriand «René»-je. E könyvet gyakran könnyezve olvassa, és e szavakat: «un instinet secret me tourmente» (egy titkos ösztön kínoz engem), mint keblének visszhangját, minden könyvére felírja; haladása, minden ingadozás mellett, csodálatos; szülői iránti szeretete és engedelmessége mintaként szolgálhat minden gyermeknek.»
E napló szól hősünk első fellépéséről, Sopronban, 9 éves korában: «Hangverseny előtt hagymázos láz rohanta meg, de a vágy, tehetségét nagyszámú hallgatóság előtt kitüntetni, oly bátorságot lehelt belé, mely minden aggodalmat legyőzött. Zongorához ült, Ries: Esz-dúr versenyét játszá és egy önlelkéből merített fantáziát hevenyészett. Ügyessége minden jelen volt hallgatót bámulattal töltött el. Pozsonyba tett kirándulása alkalmával szerencsés volt Amadé gróf tetszését megnyerni, ki további kiképzésére, hat évig, évenkint 600 frt-ot rendelt számára.»
Atyja, hogy magát egész erővel és háborítatlanul nagyreményű fia kiképzésére szentelhesse, hivataláról lemondott.
Ferencznek bizonyos komolyság ömlött el egész valóján, mely öt idő előtt gyermekből, ifjúvá emelte. Atyja szakadatlan tanulmányra igyekezett őt szoktatni, ebéd után naponként tizenkét fugát kellett Bach szerzeményeiből eljátszania s azokat más hangba áttennie. Londonban nagyszerű benyomást tett rá sz. Pál templomában a nyolczezer gyermek által énekelt kardal; IV. György udvarában s a Drurylane színházban kitűnő sikerrel s osztatlan tetszés zaja közt játszott.
Beethoven, hogy jelenlétével (a bécsi első hangversenyen) «a fiatal czédrus» iránti figyelmét kitüntesse, az előadáson megjelent s Ferenczet — kezét szorongatva — «művész» -nek szólította; Talma* Párisban a közönség előtt megölelte» stb. … Így tart ez a «Napló» míg az apa a boulognei fürdőben meg nem hal.
A Brockhaus Conversations-Lexicona a 30-as évek vége felé azt írta felőle: «e művészben (Lisztben) nincs meg a géniusz ép tiszta lángja, hanem csak a bomlott világ tükrözik benne bomlottabban.»
Azóta Lisztről egy egész kis irodalom keletkezett, de mindenki elfeledte, amit a Conversations-Lexicon írt, és a késő világ nem arra — hanem Liszt Ferencz óriási szellemére fog emlékezni.
SZÉKELY JÓZSEF (1825-1895), író, költő, ügyvéd.
VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1886. (32. szám)
*Megjegyzések (A.):
Kecskeméthy Aurél (1827-1877), ügyvéd, újságíró
Siposs Antal (1839-1923), zongoraművész, zeneszerző
Vahot Imre (1820-1879), ügyvéd, színműíró, lapszerkesztő
Török János (1809-1874), levéltáros, szakíró
Mátray Gábor (1797-1875), zeneszerző, zenetörténész
Talma, François-Joseph (1763-1826), francia színész
JÓTÉKONYSÁGI ESTET RENDEZNEK AZ ERKEL SZÍNHÁZBAN
MTI/PRAE.HU
Liszt, Schubert és Mozart művei szólalnak meg vasárnap a budapesti Erkel Színházban a Zongoraáriák című esten, amelynek bevétele az Őrzők Alapítványt, a Semmelweis Egyetem II. számú (Tűzoltó utcai) Gyermekklinika hivatalos alapítványát támogatja.
A hangversenyen Bogányi Gergely zongoraművész és Váradi Zita szoprán lép színpadra. Az esten szólal meg az Erkel Színház 296 centiméteres Bogányi-zongorája, amelyet pénteken szállítottak a helyszínre. A koncert műsorán szerepel egyebek mellett Liszt Funérailles és Schubert Die junge Nonne című műve, valamint Susanna áriája Mozart Figaro házasságából.
A jótékonysági estet hatodik alkalommal rendezik meg a nagy magyar támogató, Liszt Ferenc nyomán és az ő születésnapjára időzítve, aki ingyen tanított a tehetséget előtérbe helyezve - hangsúlyozta Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója a hangverseny pénteki sajtótájékoztatóján Budapesten.
A főigazgató elmondta: vasárnap Bogányi Gergely Lisztet és operaátiratokat játszik az első hosszú Bogányi-modellen, a vokális közreműködő Váradi Zita szoprán lesz. Véleménye szerint az operaház többet tud tenni annál, mint hogy szigorúan véve operákat és baletteket szolgáltasson, más kötelességei is vannak amellett, hogy e két műfajt újra beépítse az emberek tudatába. A társadalmat egészében kell szolgálnia, például azzal, hogy kitelepülnek az utcára, vagy éppen támogatják a daganatos gyermekek gyógyulását segítő kezdeményezést - tette hozzá.
Bogányi Gergely az új hangszerről, amelyet első alkalommal a vasárnapi esten láthat és hallhat a közönség, elmondta: a nagytestvére az eddig bemutatott új magyar zongorának, hasonló koncepció alapján készült, de 30 centiméterrel hosszabb az előző modellnél. Kategórián felüli hangszernek nevezte, amilyen még nincs a világon. Az estre sikerült a legnehezebb Liszt-átiratokat kiválasztania, így például a Don Juan-parafrázist, amely szintén olyan mű, amilyet Liszt egy ilyen hangszerre képzelhetett el - vélekedett.
A zongora a koncertet követően is az Erkel Színházban marad. A kormány 2015 áprilisában hozott határozatot arról, hogy tíz Bogányi-zongorát vásárol a magyar állam részére. Ezek egyikét a II. János Pál pápa téri épületben haszonkölcsön-szerződés keretében helyeztek el.
Váradi Zita az esten elhangzó dalok közül megemlítette Susanna áriáját Mozart Figaro házasságából és Zerlina áriáját a Don Giovanniból, valamint kedvenc Liszt és Schubert dalait.
Dukász Hanga, az Őrzők Alapítvány alelnöke kiemelte: a Tűzoltó utcai Gyermekklinika Magyarország vezető gyermekonkológiai centruma, itt gyógyul minden második daganatos és leukémiás gyermek az országban. Az alapítvány célja eszközök vásárlásával, egészségügyi berendezésekre, gépekre való gyűjtéssel hozzájárulni a gyerekek gyógyításához, a körülmények javításához, a gyermekbarát környezet kialakításához. Az est bevételét a klinika épületében található hat darab baba-mama szoba felújítására szánják, hogy a gyermekek hétvégén az édesanyjukkal lehessenek.
A hangverseny fővédnöke Hercegh Anita, a köztársasági elnök felesége.
EMLÉKEZÉS LISZT FERENCZRE.
„Ma kilenczven esztendeje, hogy Liszt Ferencz született (1901-ben írt megemlékezéskor, megj. A.), gyönyörűségére embertársainak, büszkeségére hazájának, és örök dicsőségére a XIX. század zenetörténelmének. És ides tova tizenhat éve lesz annak is, hogy örökre lezárultak a sasszemek és kihűlt a csodás kéz, mely Tündérországba varázsolta a hallgatóit, két emberöltőn át mesélt nekik elragadóan, felejthetetlenül.
A jövő bölcselkedő zenetörténésze erősen meg lesz akadva, ha a divatos filozófiai elméletek alapján akarja elemezni és bírálni Liszt Ferencz fejlődését és művészi egyéniségét. Nehéz megtalálni a «milieu»-t, melyben e csodás növény, virágzásra fakadt, és a művészi képességek rohamos, kápráztató fejlődése rendjében hasztalan keressük az evolucziós törvényszerűséget.
Egy tünemény ő, mely, mint üstökös jelent meg az égen, de — és itt a nagy különbség Liszt és a tulajdonképpeni csodagyermek virtuózok között —nem tűnt el, mint az üstökös, hanem Napként ragyogott a művészet egén, melegített, életet árasztott, és genialitásának maradandó emléket állított, úgy szerzeményei- és irodalmi műveiben, mint nagy- számú és nevű tanítványai seregében.
A kis Ferencz, ki először atyjától, majd Pozsonyban tanulja a zongorázás művészetét, 11 éves korában Bécsbe jut, Czerny kezei alá kerül és 1822. deczember 1-én már az egész bécsi közönséget magával ragadja.
Alig egy fél év múlva már akkora hírnévnek örvend, hogy a már nagyot halló és zárkózott természetű Beethoven, aki Czerny tanítási módszerének különben sem volt valami nagy barátja, reászánja magát a csodagyermek meghallgatására. Ekkor játszódik le a megható jelenet, hogy az öreg titán elérzékenyülve keblére öleli a vézna fiúcskát és homlokon csókolja őt. Liszt nem felejtette el e csókot, hálásan megfizetett érte. A Beethoven-szoborhoz hiányzó nagymennyiségű pénzt nem a híres Németország, hanem az önzetlen Liszt dicsőséges hangverseny- sorozata tette le a bonni szoborbizottság asztalára. Neheztelt is érte sok német művész, talán azért, hogy Liszt nagylelkűbb merészelt lenni, mint ők — lehettek volna.
Zongoratanárok keresésében nem volt éppen szerencséje. Atyja eredetileg nem Bécsbe, hanem Weimarba, Hummelhoz akarta vinni, a dolog azonban nem sikerült, mert Hummel nem volt hajlandó egy Lajos-aranynál kisebb pénzért órát adni. Rideg elutasításra talált a párisi zeneakadémia igazgatójánál, Cherubininél is, ki szóba sem állott Liszték-kel, csak azt üzente az atyának, hogy idegen nemzet fia nem léphet be az intézetbe. Az üzenetnek, mely egyébiránt a fennálló szabályoknak megfelelő volt, némi komikumot kölcsönöz az a tény, hogy maga Cherubini is olasz volt. Szóval, Liszt Ferencznek 1824-től, vagyis tizenhárom éves korától csak egy zongoratanára volt, de ez az egy, mint a következés mutatta, jól megfelelt hivatásának és ez — a saját talentuma volt.
Elmélettel 15 éves koráig foglalkozott, utoljára a híres Reichától tanult ellenpontozást Párisban, 1826-ban.
Cherubini viselkedését érthetővé teszi az a körülmény, hogy 1824-ben bár még fénykorát élte, de már a komoly irányú, nemesebb ideálok után törő zenészeknek régóta szemet szúrt a túlzásba hajtott virtuózkodás. Különben is csodagyermek sohasem volt és nem is lesz rokonszenves, a komoly zene-pedagógus előtt. És joggal, mert minden csodagyermekben egy jeles zenész pusztul el idő előtt. Hogy Lisztnél nem ez lett a dolog vége, az számtalan társadalmi, lelki és fizikai momentum véletlen találkozásának szerencsés eredménye; ő az a kivétel, a mely megerősíti az általános szabályt. Különben az idő előtti virtuózkodás és a túlerőltetés ő reá is megtette a szokott hatást, ennek tulajdoníthatta, hogy 1827-től 1834-ig meglehetősen visszavonult a nyilvánosságtól és inkább művészetének és a miszticzizmus felé hajló vallásos eszméinek élt.
1834-ben kezdődik d’Agoult grófnéval való viszonya, mely azonban 1840-ben már annyira veszít vonzó erejéből, hogy a teljesen kiforrott és érett művész egy nagyszabású hangverseny-kőrútra határozza el magát, mely kétségkívül a legfényesebb mindazok között, melyeket a múlt század történelme felmutat (Paganiniét sem véve ki) s a mely csak Weimarban való megtelepedésével ér véget. A nagyszámú diadalok tengerébe csak egy csepp üröm vegyült, a lipcsei «Gewandhaus-Konzert» 1841-ben. Hogy miért pisszegték le a jó lipcseiek Lisztet, azt nehéz teljes bizonyossággal megállapítani, mindenesetre nem a zongorajátékáért. Talán azért, mert a filiszterség a világ teremtése óta ellensége mindennek, a mi rendkívüli és genialis. Schumann sem dicsérte őt feltétlenül, bár az obligat elismerést nem is tagadta meg. Megmagyarázza ezt Schumannak különcz természete, zárkózott mimóza-kedélye és már fejlődő beteges pesszimizmusa, mely később Wagnerrel szemben is igen furcsa viselkedésre bírta őt.
Hasonló bánásmódban még csak egyszer volt része Lisztnek, Weimarban 1858. deczem- berében, mikor a Lisztre irigy és a drámakultusz hanyatlását félő udvari klikk Dingelstedtnek drámai intendánssá történt kinevezése után nyílt tüntetésben tört ki ellene. Ez bírta arra, hogy a karmesteri pálczát letegye, melyet ezután csak kivételes alkalmakkor vett kezébe, különösen, ha valami jótékony czél forgott szóban.
Általában az emberbaráti szeretet és az altruizmus Liszt életének egyik legjellemzőbb vonása. Nemes szívéről sokat beszélhetünk mi magyarok is, kiknek módunkban volt látni, hogy mindig első volt a jótékonyság terén, mikor elemi csapás által sújtottak, ínségesek stb. segélyezése forgott szóban. Önzetlenségével összhangban áll művészi egyéniségének erősen reczeptiv oldala. Nem zárkózott el egyetlen rokonlélek befolyásától sem. Fényes bizonyítékai ennek a Paganini-etűdök, a «Symphonie phantastique» pompás zongoraátirata, a Schubert, Schumann, Franz stb. dalok önálló értékű zongora letétei, gyönyörű opera-parafrázisai, melyek némelyikében sokkal többet aknáz ki a kölcsönzött zenei gondolatból, mint azt a szerző tette. Csak kettőt említünk itt, a Faust-keringőt és a Rigoletto-parafrázist. Arról, hogy mint tudta barátait szeretni, legszebb bizonyságot tesz Chopinről írott életrajza (megjelent francziául 1850-ben, magyarul gróf Wass Ottilia fordításában 1873-ban) és Wagnerhez intézett levelei.
Nem kevésbé gyöngéd és szeretetteljes volt tanítványaival, különösen a nőkkel szemben is. De mint tanár nem tűrt ellentmondást. Általánosan ismert a «Viora» geniális szerzőjének, az elhunyt Szabadosnak az esete, kivel egyetlen — teljesen szakszerű — megjegyzésért szakította meg a bizalmas viszonyt. Tanítványai közül legjobban Menter Zsófiát és Remmert Mártát magasztalta, de volt néhány igen kedvelt magyar tanítványa is, különösen Ravasz Ilona és Aggházy Károly.
Liszt is, mint minden nagy művész, nem szerette, ha a társaságban zongorázásra biztatták.
E tekintetben azonban igen szeszélyes volt. Sokszor meg se neheztelt olyasmiért, amin máskor módfelett bosszankodott, így e sorok írójának egy rokona egy ünnepélyes soiréen elég vigyázatlan volt minden bevezetés nélkül arra kérni a «mester»-t, hogy zongorázzék már egy kicsit. A körülállók ijedt arcczal várták Liszt válaszát, a ki azonban kedélyesen így felelt: «Natürlich, der alte Pudel soll wieder aufwarten» s a zongorához ült és több mint fél óra hosszat játszott Schubert-dalokat, szabad fantázia-töredékekkel összefűzve.
Arról a bámulatos termékenységről, melynek párjára a zenetörténelemben alig akadunk, érdekes bizonyságot tesznek azon számadatok, melyeket Göllerich sorol fel, Lisztről szóló életrajzának a végén. Összes műveinek száma 1233, közöttük 130 magyaros. Összesen 1122 jelent meg nyomtatásban, ebből 649 saját szerzemény, 422 átirat, és 31 klasszikus szerzők műveinek kritikai kiadása. Irodalmi művei 6 vaskos kötetet, Wagnerral váltott levelei kettőt töltenek be. Tanítványainak neve hosszú sort képez, melyben az élő zongoraművészek és általában zenészek legkiválóbbjainak nevei találhatók.
Magyar születése daczára sohasem tanult meg magyarul. Egy időben, mikor a cigány zenéről írott műve megjelent, hazafiasságát erősen kétségbe vonták.
Pesti működése azonban minden ellenszenvet elnémított, és nevének említése ma már csak szeretetet, elismerést és büszkeséget ébreszt minden magyar zenész szívében.
(Omega)
ZENEVILÁG, 1901. október 22. (2. Évfolyam, 8. szám)
*
Az országos Magyar Királyi Zeneakadémia
Hétfőn október hó 21-én ünnepelte a legnagyobb zongoraművésznek, a leghíresebb magyar művésznek, Liszt Ferencz születésének 90-edik évfordulóját. A zeneakadémia mintegy kegyeletét rója le évenként egykori mestere és megalapítója iránt, a mikor megújítja az ő emlékét, élénkbe varázsolja a nagy zeneköltő alkotásait.
Csodálkozunk, hogy a főváros és az ország többi zeneintézetei nem rendeznek Liszt- «estélyt,» ami nagyban előmozdíthatná megromlott ízlésünknek javítását s az ő műveinek kellő megismertetésével azok igazi méltánylását.
Bartók Béla, az akadémia jeles tehetségű növendéke a H-moll szonátával nyitotta meg az estélyt. Bartók játéka meglepett. Technikája tökéletes, felfogása kiváló, előadása művészi fokon áll. Ez az ifjú igazán büszkesége a zeneakadémiának, főleg tanárának, Thomán Istvánnak. Utánna Koessler János vezetése alatt a 137. zsoltár következett, melyet Durigo Ilona énekelt zongora,- orgona,- hárfa,- hegedű- és női-kar kísérettel. Durigo hangja, tavaly óta nem javult. Terjedelmes alt hangjának alsó regisztere tömör, erőteljes, míg a felsőbb hangok színtelenek, erőnélküliek; aminek oka tisztán a hangképzés hiányos voltában rejlik. A mű össz előadása és kivitele minden tekintetben magas művészi fokon állott. Koessler keze-nyoma meglátszott minden egyes ütemen. Schubert C-dúr vonósötösének I. és II. tételét kiváló előadással és finom kidolgozással hallottuk. A Mignon-dalt Lázár Amália énekelte. A kisasszony hatalmas mezzoszopránnal van megáldva, hiányát éreztük azonban hangja iskolázott voltának. Sem a magánhangzók kiképzését, sem az egyes regiszterek kiegyenlítését nem éreztük ki énekéből. Pedig kár volna a kisasszony hangját így parlagon hevertetni. A Hubay tanár által vezetett, vonós-zenekarra írt «Angelus» előadása megfelelő volt. A hangversenyt Détsy Károly, Szendy tanítványa fejezte be a 12. rapszódia perfekt és művészi előadásával.
ZENEVILÁG, 1901, október 25. (2. Évfolyam, 9. szám)
2017.10.21, 16.00 órakor
RÉGI ZENEAKADÉMIA, KAMARATEREM
1064 Budapest, VI. ker. Vörösmarty u. 35.
Liszt Születésnap - Délutáni koncert:
Yohei Wakioka (zongora)
Műsor:
Liszt:10. Magyar rapszódia
Liszt: 104. Petrarca szonett
Liszt: Zarándokévek II. kötet („Itália”) - Mária eljegyzése
Liszt: Bölcsődal
Wagner - Liszt: Izolda szerelmi halála
Liszt: Spanyol rapszódia
A Bartók Rádió élőben kapcsolja a Pesti Vigadó Nagytermét (19.35) és közvetíiti a ma esti hangversenyt.
(Ism. november 1., 12.36.)