Hosszú - nem hosszú bejegyzések? A Bruckner-téma (ezideig már három!) elemzését szinte habzsolja az ember!
A személyes élményekkel dúsított cikk és a hasonlóan magvas hozzászólások a szerző iránti nagy elkötelezettséget bizonyítják, és a "ki-a-fene-ez-a Bruckner, még egy operát sem írt..." -szemléletű olvasónak beindítják a fantáziáját: "...lemaradtam valamiről?"
Élmény volt mindezt olvasni!
Kis megjegyzést fűznék hozzá gezakadocsa technikai vonatkozású kérdéséhez: "ki nem emlékszik arra, hogy az LP-k sokszor „nyávogtak”, főleg, ha lemezmosót használt az ember" -megállapítás műszaki szempontból picit biceg: a lemezjátszó nyávog és nem a lemez! A lemezmosó kedvezőtlen hatása is arra mutat, hogy a készülék motorja már nem áll hivatása csúcsán. Meg kell védenem a múlt (már-már elfeledett) zseniális hangrögzítési módszereit.
Kíváncsi lennék, hogy a (régen kihalt) videomagnók HiFi-hangrögzítő lehetőségét használta-e valaha valaki hangfelvételre? Hiszen a széles videoszalag a forgó fejdobbal kiváló, közel veszteség- és torzításmentes rögzítést tett lehetővé!
A CD-szabvány: 44,1 kHz, 16 bit, illetve a DVD-szabvány: 48 kHz, 16 bit - nem alkalmas vájtfülűeket kielégítő hangminőségre.
A Blu-ray: 48 kHz, 24 bit már füllel ordítóan hallható jelentős ugrás a korábbiakhoz képest.
Az analóg hangzás híveit azonban tesztelném szívesen, vajon meg tudják-e különböztetni a 96 kHz, 32 bit -es digitális felvételtől az analógot.
Már terjedőben a 192 kHz-es mintavételi frekvencia is...
És nincs másolási veszteség, és nincs nyávogás. :-)
Az ilyen bejegyzésekért szeretem én kinyitni a Momust...;-)
Kicsit én is hosszabb leszek.
Sok évvel ezelőtt (90-es évek eleje-közepe lehetett) elindultam kocsival a Balatonra és jó szokás szerint bekapcsoltam a Bartók Rádiót, ahonnan egy fantasztikus zene szólt. Egyből levettem, hogy én ezt a darabot nem ismerem, de Bruckner-gyanús (addigra volt ugyan néhány fekete lemezem tőle, de hűvös távolságtartással viseltettünk egymás iránt, bár voltak kivételek, majd később arra is visszatérek). Viszont ez a muzsika elképesztően megragadott. Még arra is emlékszem, hogy - mivel tudtam, hogy Székesfehérvár után megszűnik a Bartók Rádió vétele és csak valahol Balatonfüred környékén fogom tudni legközelebb befogni - Székesfehérvár mellett félreálltam és egy parkolóban hallgattam végig a cseppet sem rövid felvételt, mert nem tudtam abbahagyni...
Az f-moll mise volt és Cebilidache vezényelte a münchenieket. Azóta mind a mű, mind a karmester elsőrangú kedvenc lett.
De ott voltam még régebben Eugen Jochum utolsó budapesti koncertjén, ahol a Bambergieket vezényelte. És akkor hallottam először Brucknert élőben, a VII. szimfóniát (azért nem rossz ezzel a művel így megismerkedni, de erre csak utólag jöttem rá). A koncert megvilágította, hogy Brucknert hogyan szabad megközelíteni és interpretálni. (Egyébként ott volt ezen a koncerten az említett Heiner Kolléga is, akivel csak jó másfél-két évtizeddel később ismerkedtünk össze és erre egy sör mellett az előadás hangsúlyos, ám nem zenei incidense felidézésével jöttünk rá - lásd még: a fekete macska.)
Szóval Jochum kapcsán szerettem meg Brucknert, de sokáig nem jutottam ennél tovább, mert más élő tapasztalatok a Brucknert amúgy is gyéren csepegtető hazai kínálatban nem erősítették ezt meg és az akkor idehaza kapható lemezek sem feltétlenül a legjobb oldaláról mutatták meg ezt a későromantikus mestert.
Egyértelműen Jochum kedvéért mentem el egyébként erre a koncertre. (Első nyugati utamra azzal a szent elhatározással utaztam, hogy feltétlenül hozok egy komplett Trisztán és Izoldát, amihez még jó rózsavölgyis kapcsolattal sem tudtam itthon hozzájutni. Amikor - rutinos ismerősök javaslata alapján - a bécsi Opera aluljáró nagy lemezboltjában megkerestem a "Trisztán-polcot", azon 18 teljes felvétel között választhattam. Órákat töltöttem ott a bőség zavarában, végül is kínos döntésképtelenségemet áthidalva az egyetlen objektív szempont alapján választottam, megvettem a legolcsóbat, 299 schillingért az 1953-as bayreuth-i előadást Jochummal, Varnayval, Vinay-vel - és milyen jól döntöttem, ma is ott vannak a képzeletbeli dobogómon.)
Ezután következett az a bizonyos második Bruckner-élmény a székesfehérvári parkolóban, a közvetítés végén derült ki a mű és az előadók.
Azért kellett mindezt olyan hosszú lére eresztve elmondani, hogy vannak olyan szituációk a zenebarát életében, amelyek segítenek megnyitni (vagy rossz esetben elzárni) olyan interpretációs csatornákat bizonyos művek és komponisták irányában. Nekem Cebilidache terjengőssége határozottan bejön Brucknernél, akkor is ha jóval takarékosabb Jochum is nagy kedvenc. Nem ütik egymást, jöttem erre rá alig pár évvel ezelőtt.
S ha már említetted Herbert Blomstedtet, még egy emlék: 1995-ben a Kongresszusi Központban vendégszerepelt a San Francisco-i Filharmonikusokkal, s kijött egy idős bácsi, akinek a vezénylésében nem volt két egymással rímelő mozdulat, mondhatni aritmikusan hadonászott. Igen ám: a zenekar szólt, mint az álom, emlékeim szerint a Zaratustra és egy Brahms-szimfónia volt műsoron. Azon a koncerten meg azt tanultam meg, hogy nem szabad foglalkozni azzal hogy mit látunk egy dirigens tevékenységéből, egyedüli mérce az, hogy mit hallunk...
Bocsánat, egy rövid javítás: az előző hozzászólás utolsó előtti bekezdésében természetesen nem a Tátrai v4-t fedeztük föl a Concerto Bp. zkr. soraiban, hanem Konrád Györgyöt.
Daunerni Bruckner-cikkéhöz szeretnék hozzászólni, miután jobb híján privát tettem neki néhány észrevételt, s ő azt válaszolta, hogy itt tegyem akár kibővítve közzé.
„Hálából” –mint rövidesen kiderül- azt fogom részletezni, hogy több dologban nem értek egyet vele. Nagyon egyetértek viszont azzal, amit a kritikák természetéről, lehetőségeiről, szubjektivitásáról, a kedvencekről és arról ír, hogy nem mindegy, hogy éppen mikor, hol, mit és mennyit hallgat az ember.
Kezdem azzal, hogy magam (aki csak közönséges zeneszerető és hallgató vagyok) igen régen szeretem Brucknert. Az viszont nagyon meglepett, amit nem is értek egészen, hogy hogy fér össze a Buddha-módra való vezénylés azzal, hogy Celibidache a ”követ” nézve föltárja Brucknert, míg Karajan csak magára figyel. (A cikket én úgy tudtam csak értelmezni, hogy Buddha számára magán kívül megszűnt minden, hiszen közömbösek a külső körülmények, stb.) Na mármost egy karmesternek a zkr. és a minden előadóművész szerint alapvető szerepet játszó közönség is külső körülmény, amit befolyásolnia kell, s lehetőleg úgy, hogy az előadandó mű szerzőjének céljait szolgálja, a szerző szándékainak megfeleljen.
Ha valaki csak magára figyel, ez lehetetlen. (Leszámítva az ősi viccet, miszerint a Bécsi Filh. egyik tagja hgv-re igyekezve ismerőssel találkozik, aki megkérdezi tőle, hogy aznap este a vendég karmester mit fog vezényelni, mire a zkri tag azt válaszolja, hogy azt nem tudom, de mi mindenesetre Beethoven műsoron lévő műveit fogjuk játszani.)
Elvi alapon sem tartom elfogadhatónak azt, hogy ha valaki úgymond karikírozza az előadott darabot, az segíti az előzőekben írt művészi célokat. (A sokat emlegetett művészi alázatról nem is beszélve.) Még kevésbé jöhet ez szóba olyan szerzőnél, mint Bruckner, aki kétségtelenül zömében terjedelmes zeneműveket írt. Az csak hab a tortán, hogy ő nem buddhista, hanem mélyen hívő és gyakorló katolikus volt.
Magam a youtube és a Berlini Filh. honlapja segítségével több Celibidache-fölvételbe belehallgattam, direkt kíváncsiságból, híresekbe, Brucknerbe és más általam ismert művekbe is, de komoly csalódást okozott. Nem kaptam meg bennük a nagy fokozásokat és az érzelmi tartalmat sem. Berlinbe 1954 után 1992-ben tért vissza, s az egyetlen műsorszáma a filh. élén Bruckner VII. szimfóniája volt, ami talán a legnépszerűbb. A zkr. honlapján (Digital Concert Hall) visszahallgatható, bár nekem már lejárt a vírusos helyzetben kapott 30 napos ingyenes lehetőségem, így csak rövid részletet tudok ismét föleleveníteni, de az pont a 3. tételből van, ami inkább altató nála, mint scherzo, összességében pedig az átlagosan kb. 65 perces darab itt 95 perc, ha ebben biztosan benne is van a rövid bevezető rész és a végén párperces ováció. (Érdekes különben, hogy nem a Filh. nagytermében, hanem a Schauspielhausban volt a hgv. Utóbbi nézőtere csaknem annyival kisebb, mint pl. az országos átlagnál jóval nagyobb Szegedi Nemzeti Színház teljes befogadóképessége.) Hozzáteszem, hogy nekem is van olyan kedvenc fölvételem, ahol a szokásosnál lassabbak a tempók, de ez nem fullad unalomba, monotóniába vagy érdektelenségbe. (Pl. Karl Böhm utolsó fölvétele Beethoven IX. szimfóniájáról a bécsiekkel, de Klemperer, Furtwängler vagy éppen Fricsay F. több előadása is fölhozható lenne.)
Karajan pedig szerintem nemcsak magára figyel. Az előzőekben írtak alapján ezt sikerrel meg sem tehette, de nyilvánvaló az is, hogy a jó produkció alapja a próba, az előadók hozzáállása, fölkészültsége, összeszokottsága, s az alkalom esetleges plusz ösztönző hatása – szerencsés esetben ezek együttese. Ebből pedig egy videó fölvételen vajmi kevés látszik a karmester arcát nézve, márpedig én is jobban szeretem Karajan fölvételeit hallgatni, mint az ő videóit nézni, pedig nagyon sok remek snitt van bennük a szólistákról és a zkr. egyes részeiről is, a hangminőség ált. kiváló és zeneileg is igen jók rendszerint, csak legtöbbet őt mutatják, s az ő vezénylési stílusa éppen nem látványos, sőt sokszor irritáló ez a képi világ és beállítás. (Ha zenét nézek, a hgv-re képzelem magam, ahol ugye ált. a karmestert hátulról látja az ember.) Mindazonáltal nekem megvan dvd-n Karajannal a IX. szimf. 1985-ös hgv.fölvétele (Berlini Filh.), ahol egyébként a 2. tételt a Daunerni által hivatkozott bécsi előadásánál is pár másodperccel gyorsabban játszották. (A dvd-n rajta van még a VIII.szimf. utolsó, bécsi, közönség nélkül fölvett előadása is, amit a DG CD-n is kiadott /Bécsi Filh./)
Még érdekesebb viszont, hogy Furtwängler 1944. októberi berlini élő fölvételén ez a tétel alig több 9 percnél, pedig ő nem a gyorsaságáról ismert. (Ide nem értve néhány általában darab végi fölgyorsulását, de az is csak egyes előadásokon.) Ez a F. féle fölv. egyébként megjelent a Praga nevű (nem cseh), különleges élő hgv-k kiadására specializálódott cég kiváló minőségű CD-jén, ahol mellette rajta van még a VII. szimf. 2. tétele, mégpedig az, amit Daunerni említ, mint a háború végén N.o-ban játszottat. (1942. áprilisi hgv. fölvétele, s csak a 2. tétel maradt meg belőle.)
Hogy kinek milyen lemezgyűjteménye van, az szerintem elsősorban a gyűjtés idejétől és az illető körülményeitől függ. Magam a 70-es évek elején kezdtem gyűjteni (addig semmilyen lemezjátszónk sem volt, hifit megközelítő pedig csak 80 körül lett). Akkoriban az átl. LP 60-70 Ft-ba került (a Supraphon nyugati licensz kiadásai 90, esetleg 120 Ft-ba, ellenben 1 kg kenyér 3,60, majd 5,40 volt), a szovjet Melódia csak 50, novemberenként pedig csak 40, de emlékszem egy szegedi akcióra, amikor bizonyos új Melódia lemezeket 15,-Ft-ért lehetett kapni. A Melódiának pedig sok zeneileg kiváló fölvétele volt, részint a háború végén Németországból „hazavitt” fölvételek, részint pedig a befutott szovjet szólisták nyugati fölvételeinek másolatai. (A préselés minőségéről és a lemezek kiállításáról ne beszéljünk.) A keletnémet Eterna is kiadott sok eredetileg nyugati fölvételt, többek között a Daunerni által helyesen említett nagyszerű drezdai Staatskapellével és a lipcsei Gewandh. zkr-ral, de ott is föltűnő volt a különbség az eredeti és a licenszkiadás minősége között, s az a szovjetnél drágább is volt. Ehhöz képest az eredeti nyugati lemezek darabja 250,-Ft volt, viszont egy időben a Philips (olykor Fontana címkével) csak 150. Magam így vettem néhány 150-es lemezt Eugen (egyik testvére is karmester volt) Jochummal, emlékszem, Mozart késői szimfóniáit vez. a Concertgebouw élén – remekül. Én azóta nemcsak ismerem, de becsülöm is őt.
Elég korán átváltottam a CD-re (ki nem emlékszik arra, hogy az LP-k sokszor „nyávogtak”, főleg, ha lemezmosót használt az ember), s az összes LP-t el is adtam. Eleinte digitális fölvételek beszerzésére törekedtem, de utóbb rájöttem arra, hogy ez egyáltalán nem helyes, s igen sok régi analóg, akár mono fölv. van, ami fölveszi a versenyt, ma már a hangminősége is egész jó, zeneileg pedig sokkal jobb. (Furtwängler az egyik legjobb példája ennek.) A CD-nél már a két világ közti árkülönbség jelentősen csökkent, csak a beszerzési lehetőségek voltak sokáig korlátozottak, viszont nyugaton hamar megjelentek olcsó sorozatok is, s alkalmi vételek is mindig adódtak. Sokszor rádióhallgatás alapján vadásztam fölvételeket, ami pedig olykor igen messze volt a hifitől, utóbb pedig sok olyan fölvételt szereztem meg CD-n, ami LP-n megvolt és tetszett. Érdekes viszont, hogy voltak olyanok, amik évekkel később már közel sem tetszettek annyira (ez már az LP időszakra is értendő) – ez is adalék a Daunerni által írtak alátámasztására.
Mindezek alapján nálam a szimfóniák egyikét sem Jochum vezényli, bár régóta ácsingóztam a Daunerni által ismertetett (eredetileg még EMI) albumra. Megjegyzendő, hogy J. fölvette a DG-nek is az összes B. szimf-t, a Berlini Filh. és a Bajor Rádió Zkr. közreműködésével, kiegészítve a Te Deummal és a 3 misével is – ez nagydíjas album lett már LP korában. Ezeken kívül is vannak még B-től fölvételei más zenekarokkal és más cégekkel is. A misék külön is megjelentek kedvezményes kiadásban, nekem az van meg, gyönyörű. A Te Deumot én Karajannal szereztem be. Ő kétszer is fölvette a DG-nél, de van több hgv-fölvétele is ebből. A két stúdió-fölv. nagydíjas lett, az elsőn (ADD) a Berlini, a másodikon (DDD) a Bécsi Filh. játszanak – nekem a 2. van meg és tetszik, de emlékszem Haitink amszterdami Philips-fölvételére is (analóg) 2 LP-n, ami a VII. szimfónia mellett volt, azok se voltak rosszak, bár az én egyik első nagy Bruckner-élményem Solti Gy. bécsi fölvétele volt (Decca, 1966, ma olcsó kiadásban CD-n is van, miután S. fölvette az összeset dig. Chicagoban). H-t is eminens B-vezénylőként tartják számon, de Karl Böhmöt is, aki a bécsiekkel részint a Deccánál, részint a DG-nél vett föl több szimf-t is (párat hallottam vele a rádióban, s a IV. szenzációs, temperamentumos fölvétele meg is van –Decca, 1974). Széll Gy. sem utolsó (ebben sem) – neki a III., VII. és VIII. elérhető, több zenekarral és több céggel is. (Köztük van Salzburgból a drezdai zkr. is.)
Karajan kezdettől sok Brucknert vezényelt (a háború előtt és Londonban is), s sok fölvétele is van. Érdekes, hogy a berliniekkel a DG-nél fölvett sorozata a cég 100 éves jubileumára kiadott azon katalógusában is benne van, ami a 100 legjobb fölvételt tartalmazza, továbbá a Scala alles über Klassik und Jazz c. folyóirat 1999. szept-okt-i számában, ahol annak a kétrészes tanulmánynak a második fele van, amiben a XX. század 10 legjobb (+ egy ráadás) karmesterének tevékenységét ismerteti és jellemzi a szerző, s a második részben mindenkitől 1-2-3 legjobb fölvételt is ajánl, s Karajannál itt is az egyik ez a Bruckner-sorozat. (Egy másiknak a drezdai zkr. a közreműködője, az a Mesterdalnokok; EMI. Velük ugyanott szerepel Carlos Kleibernél a Trisztán, DG.)
Ennek ellenére az ált. kritikai vélemény szerint, ami pedig már K. halála után született, a VII. és VIII. szimf. bécsi, közönség nélküli fölvétele (1988., DDD, Bécsi Filh.,a VII. K. legutolsó lemezfölvétele) a non plus ultra. J. Stanleynek a klasszikus zenéről írt reprezentatív albumában pl. a VIII. szimf. ezen fölvétele az egyetlen konkrétan ajánlott fölv. Brucknernél. Tényleg nagyon szépek egyébként. (Nekem megvolt a berlini sorozatból a VII., s ma is onnan van a VI., míg a IV. is megvan velük, de az EMI 1970-es fölvételén.)
Brucknerben (is) azonban mindenképpen Furtwängler az egyik, ha nem a fő etalon. (Daunerni vele kapcsolatos cikkénél már késztetést éreztem a hozzászólásra, bizonyos dolgokban ott sem értve egyet vele…) Érdekes módon hozzáférhető fölvétele viszont elég kevés van, de azok zöme élő fölv. Pl. 1944-ben, októberben az említett IX. mellett a bécsiekkel Bécsben a VIII-t adta elő, s az kapható volt (DG). A IV-nek is van egy szenzációs fölvétele a bécsiekkel és vele, egy 1951-es müncheni hgv-ről (Orfeo). A VII. is megvan teljes egészében, egy szintén 1951-es hgv-ről, Rómából, a berliniekkel, kevésbé jó hangminőséggel.
Haitinknak már a dig. korszakból van pl. a III-ról egy nagydíjas szép bécsi fölvétele (Philips). Nem maradhat ki a sorból Günter Wand, aki gyakorlatilag Bruckner-fölvételeivel futott be, meglehetősen öregen, s utána már Schubert- és Beethoven-sorozatai is –méltán- nagy sikert arattak. (RCA ill. deutsche harmonia mundi címkével jelent meg első sorozata a kölni rádió zkr-val, ezek ma olcsóbban is kaphatók, majd más zenekarokkal is, már dig. több szimf., élő fölvételek, RCA.)
Ma persze már majdnem mindenki előadja és föl is veszi Bruckner sok szimfóniáját.
Kevesen teszik ezt meg azonban az ún. „OO” és „O” szimfóniájával (az említett nagyágyúk sorozataiban sincs benne egyik sem) – nálam az elsőt a Brucknerben nagyon elismert Georg Tintner vez. (Skót Nemz. Zkr., DDD, Naxos), a másodikat Chailly (Decca, DDD, RSO Berlin), még egy-egy rövidebb darab is van mellettük.
Bruckner eredetileg orgonista volt, ehhöz képest nem sok orgonaművet írt, de azokból is van fölv., ha nem is sok. (Egy teljes egy CD-n a Novalisnál, Erwin Horttal.) Ismert még a vonósötöse is, amit pl. a kieg. Melos v4 is fölvett.
Zéta hívta föl a figyelmemet arra, hogy a momus-nál elérhető az, hogy hol mit lehet a vírusos időszakban ingyen nézni és hallgatni. Ebben a Berlini Filh. Digital Concert Hallja is benne van, amit már említettem. Míg a 30 napos ingyenesség nem járt le, nagy élvezettel hallgattam ott sok mindent, köztük a mai legöregebb nagy öreget, Herbert Blomstedtet is, aki 2011-2020. között négyszer is vezényelte Berlinben a filh-kat Brucknerrel (is), s mindannyiszor roppant érdekesen, szemléletesen, élénken és szimpatikusan beszélt a szünetben leforgatott 15-20 perces ott szokásos műsorrészben az egyes B-művekről (a IX. is köztük van), ami többek között a művek megértését is elősegíti – s amik szinkronban is voltak az ő igen szerény, eszköztelen, de érzékeny, nagy sikert arató vezényléseivel.
Nekünk minden igyekezetünk ellenére elég ritkán jutott lehetőségünk „ínyenc” hgv –re eljutni, de azok közül kettő is Brucknerhöz kapcsolódik: 1986-ban a Prágai Tavaszon a VII. szimfóniát hallottuk, az Orchestre de Paris és Barenboim előadásában, míg 1991-ben föl tudtunk menni a Berlini Filh. két bp-i hgv-re is, ahol a 2. napon az V. szimf. volt. (Itt is Barenboim vez.)
Utolsó élő Bruckner-élményemet pedig a momus-nak köszönhetem, mert amikor legutóbb kisorsoltak, akkor abból –tavaly tavasszal- egy olyan hgv-t választottam, amit a Müpában a Nemz. Filh. (Hamar Zs. vez.) adtak, s a második félidőben a IV. szimf. volt. (Feleségem a pár nappal előtte váratlanul előállott itthoni helyzet miatt nem tudott velem jönni, de elhívtam egyik bp-i unokatestvéremet, s ő is azt állapította meg, hogy azért Brucknerben is volt temperamentum.) Itt is azt szűrtem le, hogy miként egy sor remekműnél, ennél is igaz az, hogy ha már tisztességesen előadják a művet, érdemes meghallgatni, sőt, hiszen élőben az igazi.
Szabadjon még arra kitérnem, hogy kb. 20 éve eljutottam egy ausztriai párnapos rendezvényre, aminek a helyszíne 20-30 km-re délre volt Bruckner szülőföldjétől és kezdeti működési helyétől. Elragadtatással néztem a szálláshelyem erkélyéről a csodálatos osztrák tájat, ahol nagy távlatok, nagy hegyek de mezők is, s minden rész gondosan megművelve, minden tiszta, élő és egymással összhangban van, s akkor Bruckner jutott az eszembe, hogy talán innen meríthette ihletét monumentális műveihöz. (Vállalom, ha valakinek emiatt eszébe jut Örkény Macskajátékok c. darabjának az a része, ahol a kiérdemesült énekes kigúnyolja a két rivális nő zeneértelmezését Wagner kapcsán – anyagtalanság, stb., nagyon szellemes.)
Az pedig, hogy nincs meg több Bruckner-darab többféle fölvételen, részint annak a következménye, amit írtam, részint pedig annak, hogy őt tényleg nem lehet mellékesen hallgatni, időigényes is, s mi gyerekeink mellett sokáig még helyi hangversenyre se igen tudtunk eljutni, de az otthoni hallgatás is leginkább fejhallgatón és késő este vagy kora hajnalban volt lehetséges. Ma már a gyerekek többségében kiröpültek, s nem túl sokat vannak Szegeden, én pedig nemrég nyugdíjas lettem, de azért most is a fejhallgató a gyakoribb – legföljebb ilyen hozzászólásra futja könnyebben…
Befejezésül más: ebben a rovatban vettem észre Heiner Lajos (ő volt gyermekeim kiskorában „Apa szegedi zenebarátja”, amikor –elég sokáig- nem Szegeden laktunk) bejegyzését Konrád Györggyel kapcsolatban. Vele és az általa idézett Meixner Mihállyal (az ő felesége is szegedi volt) is egyetértek, viszont kiegészítem azzal, hogy én hallottam a Tátrai v4-t nem is egyszer élőben, sőt –ismét a momus-sorsolásnak köszönhetően- feleségemmel 2018 végefelé a Zeneakadémián örömmel fedeztük föl a Concerto Bp. zkr. soraiban, ahol egy igen jóhangulatú est második felében Csajkovszkij VI-ját adták elő egész varázslatosan, Keller András vezényletével. Sőt azon az ünnepi hgv-en is ott voltam, amit Szegeden az akkor még „csak” 90 éves Konrád György tiszteletére (és közreműködésével) rendezett Szeged Paganinije, Szecsődi Ferenc.
Elnézést a Bruckner-méretű hozzászólásért, de hogy kerek legyen a kritikával kapcsolatos eszmefuttatás: emlékszem a Tátrai v4 egyik debreceni hangversenyére, ahol észrevettem, hogy az egyik Bartók v4 (ugyebár ezek nem a fülbemászó jellegükről közismertek) előadása közben a helyi napilap zenekritikusa a 2. sorban, papírral és ceruzával a kezében elaludt. Tátrai Vilmos ezt látva játék közben a szemével oda is vágott talán éppen Konrád Györgynek (vagy Banda Edének). Másnap vagy harmadnap természetesen biztos részletes elemző kritika jelent meg az újságban…
A recept nagyon egyszerű:
legyél jó ember.
Kovács Jánosnak ez sikerül
másnak pedig nem...
Legszívesebben földig hajolnék Kovács János karnagy úr emberi nagysága előtt! Ha minden karmester így tudna emberileg a muzsikusaihoz hozzáállni, talán sokkal több csodaszép koncertet hallhatnánk!
Haaat ... ha a Don Carlosban a takarekossag es a nivos kiseres a lenyeg, akkor jo lehetett (kottahu tempokkal tenyleg nem lehetett gond), de pl.a minapi MET-streames Don Carlosban Tony Pappanoval nem ezt tapasztaltam. Ahogy a nota mondja: mindenki maskepp csinalja ;-) mindenesetre a maestro azota nemigen szelesitette romantikus operarepertoarjat..
PS Nyesztyerenko hangi fenykoraban, abban a bizonyos masik, Obrazcovas Don Carlosban is tuljatszotta a szerepet, eleg tiszta emlekem szerint sokat hadonaszott, futkosott..zeneileg elsorangu volt.
Vashegyi Gyorgy zenei terrenuma az un. "regi" zene. Mint elhangzik, 21 eves koraban is az volt -magam is lattam a riportban nem nevesitett Gluck-Orfeuszt a mai Ujszinhazban- es azota is az. Nem allitanam klasszikus "mindenevo" zenekar elere es a helyeben nem is palyaznek ilyen posztra. Nem lattam vele a Don Carlost, de ugy kepzelem, jo esetben felejtheto produkcio lehetett, ha eppenseggel nem merenylet Verdi ellen, kozremukodok ellen, kozonseg ellen es foleg Vashegyi Gyorgy = maga ellen ... ahogy Mozart operai sem az o vilaga, ha vezenyel is Mozartokat. Maradjon meg sajat komfortzonajaban: klasszikus oratoriumok mint az altala (mellesleg altalam is) nagyrabecsult Rilling professzor es vezenyeljen "regi" operakat max. a Gluck-Haydn "voros vonalig" vagy inkabb meg korabbiakat. Szabad vegyertekeit remelhetoleg hasznosan es most elhunyt elodjevel szemben elfogulatlanabbul, higgadtan lekotik MMA-elnoki teendoi, bar par honapja eros kiserlet tortent az ellenzekinek nem mondhato MMA kiuresitesere is. Regi "szep" (?) idok, amikor meg MMA szamitott kormanykozeli kifizetohelynek (a Szechenyi Muveszeti Akademia es NKA elleneben) ... aztan feltuntek a hataron tulrol atroppent ifjutorokok ertsd: ifju erdelyiek-partiumiak es a mar nem annyira ifju karpataljai geniusz ... szoval van mit orizni es vedeni Vashegyi maestronak a rabizott felsegteruleten.
Nagy-nagy örömmel olvastam -zéta- interjúját Konrád Györggyel. Sajnos, a Tátrai-kvartettet sosem hallottam élőben, és Tátrai kamarazenekarát is csak egyszer. De sosem felejtem el néhai atyai barátom, Meixner Mihály szavait: Hallottál valaha is egy rossz tempót, stílustalan megoldást Tátraiéktól?
Sajnos, Peskó hazai tevékenységének értékelésében máris elkezdődött a történelemhamisítás. Az egyik a pesti operai fő-zeneigazgatói pályázat, a másik a pécsi távozás... És még a nekrológok sem mind mentesek ettől...
Elszomoritott Pesko Zoltan tavozasa es megerintett -zeta- bucsuztato-bucsuzo irasa. Ahogyan az is elszomorito volt, ahogyan a cikkben emlitett utolso magyarorszagi allasabol tavozni kenyszerult, kenyszeritettek, kijatszottak vagy ahogy a cikk idezi ot magat: atvertek. Ki is? Kik is? Miert is? Kekszakallut idezve: "most mar mindegy"... Nyugodjek bekeben!
Bölcs és okos asszony a Művésznő, szívből gratulálok neki, és az interjúhoz is!
Milyén szép foto Kolonits Muvész norol, szíve - lelke ott van az arcán.
Milyén szép foto Kolonits Muvész norol, szíve - lelke ott van az arcán.
Keresztes Zoliról már rég hallottam hírt, sosem gondoltam volna, hogy épp egy László Boldizsár-interjú és egy világjárvány kapcsán fog megtörténni.
Dvorský igazgatosága idejében Kolonits Klára is énekelt Pozsonyban - Violettákat.
Így igaz. Sőt, Balassa György és Gál György Sándor Operák könyve szerint is, éspedig a XVIII. (!) szd. elején azaz -ha nem is napjainkban, amitől sokan ódzkodnának- nagyjából 80-100 évvel korábban más forrásokhoz képest. Szóval van itt (is) "kavar". Általam autentikusnak gondolt helyeken pl itt és itt viszont ez áll: L'azione è in un villaggio nel paese dei Baschi". Talán nem tudta mindenki, én sem. És ma már egész Olaszország (nem Baszkföld) "chiuso".
felice??
Till Géza szerint egy olasz falucskában történik A szerelmi bájital.
Pár apró megjegyzés Heiner Lajos mai érdekes Bájital-recenziójához: végülis játszódhatna akár az általa(d) vázolt helyszínen a darab. Wikipédia összevissza ír: a magyar változat szerint az opera Firenzében játszódik, az angol és olasz szerint Baszkföldön. Nem tudom, ki ez az Enzo Dara, de az a "nagy" Enzo Dara nem/sem "elpusztíthatatlan" ld. pl. itt Pantheon 2062 (én bátorkodtam beírni). Egyébként szerencsés -ha szerencsés- aki bejutott a Fenicébe vagy akárhová és egészséges marad(t): úgy tudom, t.k. teljes a színház-zárlat is azon a környéken.
Így igaz.
A rendezőNŐvel készített interjút Vajland Judit:
"...a német operaházakban eltöltött hosszú idő" figyelmet érdemlő hatása Kelet-Magyarországra:
„Tosca, miattad elfeledtem Istent”. Én még nem találkoztam olyan rendezéssel, ami megmutatta volna, hogy ez miért van így. Számomra egyértelmű, hogy ez egy merevedés a templomban, a mise alatt. Scarpia elszégyelli magát, bűnbocsánatért könyörög, legalábbis megpróbálja ezeket az erotikus fantáziákat kiűzni a fejéből.
...bevágja Tosca előtt az ajtót. Ráfordítja a kulcsot, sőt a mi díszletünkben a lamellákat is elfordítja. Nincs menekvés. Egy ilyen helyzetben, ha a férfi megpróbál rámászni a nőre, akkor az a minimum, hogy a nő ágyékon rúgja. ...szerintem a férfi örüljön, hogy ennyivel megússza.
...elveszem az intimitását, ha bezárom egy szűk térbe, berakok egy WC-t és egy cellatársat, és ebbe a helyzetbe érkezik meg hozzá Tosca.
Ha végig nézzük akár a Manon Lescaut-t, a Turadotot, jól látszik a nőkhöz való viszonyának az íve.
A „Hangsúlyeltolódás a szürkeségben – Tosca bemutató Debrecenben” című kritikához:
„Az is helyénvaló ötlet, hogy fináléban Tosca nem az Angyalvár fokáról veti magát a mélybe, hanem a rendőrfőnök asztaláról korábban elcsent pisztollyal vet véget életének.”
Tosca Mario haláláig hisz Scarpia ígéretében, a sikeres szökésben. A rendőrfőnököt azért öli meg, hogy ne kelljen fizetnie, hiszen nem prostituált, hanem szerelmes nő. Ha az extrém gyilkosság előtt még egy pisztolyt is elcsent, megfontolt bandita.
Köszönöm Zétának Zempléni Mária operaénekesnővel készített sokrétű és nagy ívű interjúját, amit jó volt olvasnom abban a tudatban is, hogy sok minden visszaköszön nekem a Dankó Rádió Túl az Óperencián című operettműsorából: a Művésznővel a felelősszerkesztő-műsorvezető, Nagy Ibolya beszélgetett 2017. október 30. – november 5. között:
https://mediaklikk.hu/2017/10/30/tul-az-operencian-zempleni-maria-44-het/
A beszélgetés szerkesztett változatát naponta részletekben hallottuk a zenei műsorba ágyazva, és Zempléni Mária több operett-, opera- és dalfelvételének a bejátszása színesítette a portrét:
Lehár Ferenc: Giuditta (1982) - rádió
Huszka Jenő: Lili bárónő (1983) - rádió
Kálmán Imre: A bajadér (1988) - rádió
Pjotr Csajkovszkij – Josef Klein: A diadalmas asszony (1989) – rádió
Thern Károly: Gizul - Isidora és Endre kettőse (Zempléni Mária, B. Nagy János, km. MRT Szimfonikus Zenekara, vezényel: Kórodi András) - rádió
Vivaldi: L’Olimpiade (1978) - Hungaroton
Salieri: Falstaff (1985) - Hungaroton
Mozart: Figaro házassága - Cherubino áriája: „Asszonyok, lányok, kérdezlek én: vajh, mitől lobban lángra a szív?...” (Zempléni Mária, a Magyar Állami Operaház Zenekarát Kórodi András vezényli)
Rossini: Mózes - Ima (Km. Zempléni Mária, Takács Tamara, Kováts Kolos, Bándi János, a Magyar Állami Operaház Énekkara és Zenekara).
Rám nagy hatással volt egy Erkel Színházi előadás, amit talán 1987-ben, vagy 88-ban hallottam...
A Kelen Péter, Csurja Tamás páros énekelte a szabadság-kettőst, Kováts Kolos volt Fülöp és Lukács Ervin vezényelt...
Igen, a Don Carloshoz elengedhetetlen a szó legnemesebb értelmében vett miszticiizmus, azonkívül hatalmas elkötelezettség a MŰ iránt! És nem tudom, ki mondta, de igaza volt: kell hozzá 6, azaz hat egyformán ragyogó hang és alakítás. Ha ezek közül egy is hiányzik, kár hozzákezdeni.
Még egy szempont (érv?), miért kevesebb -ha kevesebb- nálunk az olasz bel canto a sokéves nemzetközi átlagnál: az olaszok mint már írtam (idéztem), pertu viszonyban vannak magával az opera műfajával, ehhez jön még az, hogy nekik bel cantót játszani a nemzeti (opera)kultúra ápolása is, egyfajta hazaffyasch kötelezettség. Továbbá egy olasz operaház, erre fogadni merek, megközelítőleg sem játszik és nem érzi kötelességének játszani az operairodalom egészét. Bp.-en a két (még mindig nem három) házban Monteverditől és Glucktól kezdve a kortársakig, köztük kortárs magyar szerzőkig (vö. nemzeti operakultúra ápolása) a komplett operairodalommal számolni és foglalkozni kell(ene) + balett, amit tudtommal Olaszországban szintén kevesebbet játszanak az operaházak mint Pesten. De mondok még borzasztóbbat :-) minap egy MüPa-koncert szünetében nézegettem a Beethoven-évvel kapcsolatos tablókat. Többek közt megtudhattuk, hogy az akkori olasz bel canto-kultusz egyik oka az is lehetett, -nekem, legalábbis ez jött le- hogy a reformkori közönség tüntetőleg elfordult a kortárs német (nyelvű) operáktól. A Fideliót is főleg 1-2 sztár-Leonóra kedvéért "tűrte meg". Magyarán: a korabeli nagy (túlzott??) magyar bel canto-láz politikai felhangoktól sem volt mentes, ami számomra nem meglepő. Az opera Magyarországon mindig is a politika egyik terepe volt.
Találó kifejezés dr. Heiner Lajos pozsonyi Don Carlos-beszámolójában a miszticizmus. Én "előkelőnek" és a szó jó értelmében "úrinak" érzem a Don Carlost és ahogy öregszem, egyre jobban szeretem. Nagyon várom a felújítást.
Hát a Norma? Németh Mária utolsó pesti Normái után évtizedekkel (1978) újították fel végre nálunk, szintén Gardellivel+két, nemzetközileg is neves címszereplővel, Sass Sylviával és Kincses Veronikával. Nem akármilyen előadás volt majdnem 40 év után!
PS Az Ernani nem 1981 után ment: 1980 januárjában újították fel. Én az első szereposztással láttam, ki merem jelenteni, európai színvonalú előadás volt, máig fejben tartom: Kincses Veronika, B. Nagy János, Miller Lajos és Kováts Kolos a négy főszerepben.
Valóban mindkettő ment , az Ernani 81- után. én akkor már nem jártam operába,,. a Lombardok a 70 es években... az kimaradt, de azért mert nem az a szereposztás volt aki miatt én ált operába mentem. Sorry...tévedtem.
Elso ranezesre: Lombardok es Ernani biztosan volt, mindketto emlekezetes Gardelli-produkcio volt, nagyszeru enekesekkel, magam is lattam mindkettot.
Jómagam belcanto -fan vagyok, Bellini és Donizetti az én világom... amikor aktiv operajáró voltam ..1960-1982 -ig cirka... nem igen láttam belcantó előadásokat-volt a Lucia..és 2 vigopera (azokat nem is kedveltem)...de nem volt Bellini, nem volt Bolena, nem volt Lucrezia Borgia.. és nem volt korai Verdi pl Lombardi, Ernani, L. Miller stb. Ez kinek a bűne?? Én is csak lemezről ismertem és szerettem meg.Mostanában, h végre van egy énekesnő aki ezekre a szerepekre alkalmas.. elő kellene venni , mert késő lesz.. s a közönség , ha nem látja sosem ismeri meg ezeket a gyönyörű dallamokat.
Rendben van, megadom magam. Beletörődöm a magyarázatba.
Mivel nálunk a direktor felel az arculatért, ekkora.
De mondok rá más példát. Tóth Aladár idején adták először együtt "ciklusban" az öt nagy Mozart-operát (Szöktetés, Cosi, Don Giovanni, Figaro, Varázsfuvola), előtte senkinek nem jutott eszébe, és akkor már 150 évvel voltunk a komponista halála után...
Jövőre talán lesz Ezred lánya. Aztán majd kiderül, mennyi köszönet lesz benne. Mert ahhoz egy igazi belcanto tenor kellene, akinek nemcak céje van, de tisztán is tud énekelni. Volt nékünk világnagy belcanto tenorunk (Réti József), de hol van ő már? Lehet, hogy ez a fő akadálya kis hazánkban a belcanto opera előadásoknak, hogy (a szoprán szólamon kívül) nincs, aki elénekelje.
Azt nem vitatom, hogy az olaszok jobban kedvelik az operát, mint a magyarok és azt sem, hogy a nemigen fognak évenként Wagner-fesztivált rendezni. DE a belcanto (vagy bel canto, az olasz helyesírás mindkét írásmódot elfogadja) itt sem volt mindig egyformán népszerű. A közízlés errefelé is változott. Verdi, majd Puccini és a verizmus egyértelműen háttérbe szorította. Toscanini például állandóan szerette volna Rossininek a vígoperákon kívüli arcát megmutatni, de a Scala 1946-os újranyitásán is csak egy részletet tudott előadatni a Mózes című operájából (https://ppiccini52.wordpress.com/2016/04/25/arturo-toscanini-concerto-di-riapertura-della-scala-ricostruita-dopo-la-guerra-11-maggio-1946/).
Maria Callas érdemei elévülhetetlenek, de a belcanto feltámadását azért mégsem egyedül idézte elő.
Nekem úgy tűnik, hogy a háború után a MÁO is követte ezt a belcanto iránti fokozatosan megélénkülő érdeklődést. Utána viszont teljesen kimaradt abból a reneszánszból, amely másutt, Nyugat-Európában, Amerikában végigsöpört és egy sor belcanto-operát tartósan visszahozott az alaprepertoárba. Ennek a miértje nem hagy nyugodni. Zéta válaszának igazát nem vonom kétségbe, de engedtessék meg, hogy nehezen fogadjam el: ekkora befolyása lenne egyetlen operaigazgató személyes érdeklődésének, még akkor is, ha az történetesen a MÁO élén áll?
Már mindenkinek mindent megírtam, de önnek is hagyok újdonságot :-) ...köztudott , hogy Olaszországban az opera műfaja eleve populárisabb mint nálunk: ahogy valaki egyszer írta, az olaszok pertu viszonyban vannak az operával, főleg persze a sajátjaikkal. Naná, hogy a bel canto ott, a bel canto hazájában ma is trendi. Amivel most rukkolok elő -rajongók ne olvassák!- az az, hogy talán ha Rossini és Donizetti kevesebb operát írt volna, azt a kevesebbet többet játszanák, több helyen. Ahogy mondják: kevesebb több lenne ... Bellini három (négy?) darabja is szerintem azért van a köz(??)tudatban, mert összesen alig van több. Ha tovább él és sok operát ír még, szerintem Az alvajáró is majdnem-elfeledett lenne. Mint tudjuk, egy új milánói színház (a minap rejtvény is volt), a T. Carcano megnyitására írta, alkalmi darabnak szánhatta, de mert 4 év múlva már meghalt -szerencsére közben megírta a Normát- kicsiny termése jobban megmaradt az emlékezetben, bár Az alvajáró sokáig -legalábbis Itálián kívül- bizony "alva járt", álomba szenderült és Callas kellett ahhoz, hogy felébredjen. A régi bon mot-t a témához igazítva: a legjelentősebb három Bellini-opera a következő kettő: N o r m a :-)
Kedves -zéta-, kissé vitatkoznom kell. Nem gyűjtö(tte)m ki az elmúlt 30-60-100 év bel canto darabjait, amiket MÁO-ban játszottak, de csak amennyire fejből emlékszem, már az is elég tekintélyes mennyiség lenne kilóra. A már bemutatott darabok előadásszáma pedig valószínűsíthetően a közönség érdeklődéséhez igazodhatott. Nem említed a múlt század első kétharmadának igazán jelentős igazgatóit: attól tartok, már ők sem tolták túl a bel cantókat, pedig akkoriban még igazán képzett bel canto énekeseink is voltak ... de a közönség érdeklődése már a 20. szd. első kétharmadában is inkább -időről-időre váltakozó sorrendben- Wagner, Puccini, Verdi, Mozart, olykor 1-2 újdonság felé fordult. Hozzájuk képest az olasz bel canto és a francia repertoár zöme háttérbe szorult; még egyszer: szerintem nem azért, mert a direktorok nem szerették őket, hanem mert a magyar közönség igénye volt akkora, amekkora.
Igazad van, játszani kellene, szoktatni (visszaszoktatni) hozzá a közönséget. És persze nemcsak játszani, hanem jól játszani. A MÜPA ebből a szempontból úttörő munkát végez és én reménykedem abban, hogy ezt a sorozatot a következő években is folytatja. Mert ez az Alvajáró - szemben néhány fanyalgó véleménnyel - jó volt, nagyszerű volt, köszönet érte.
Nekem nincs "bajom" a bel cantoval, csak nem a kedvenc operai fachom. Már írtam, bárcsak ez = hogy nekem nem kedvencem, szóval bárcsak ez lenne a legnagyobb gond, de a szélesebb közönségnek sem a kedvence nálunk ... részletek 7277 és 7303. Shakespeare-hasonlat többszörösen sántít. Egyrészt sokat, talán túl sokat is játsszák, mert t.k. az ő darabjain élik ki a rendezők néha (?) nem helyénvaló újító-átértelmező vágyaikat és ezért (is) a csapból is ő folyik, ellentétben a bel cantoval. Másrészt nem állítottam, hogy a bel canto operák életkorával ("túl régiek") lenne a gond. Mozart korosabb a bel canto-triónál -szerencsére- mégis rengeteget játsszák. Bár ez sem volt mindig így, tudtommal voltak időszakok, amikor valamivel hátrébb szorult, nem csak itthon, talán a nagy Wagner-, Verdi-, Piuccini-láz(ak) idején. Azaz koronként változnak az ízlések. A pofonok kevésbé :-) Ami pedig az itthoni játszottságot illeti, abban kissé vitáznom kell zétával, mert időről-időre igenis elővettek, elővesznek bel cantókat a felsorolt és fel nem sorolt igazgatók is. És elővettek volna többet is, ha a közönség csápolt volna. Kb. annyira volt igény, amennyit játszottak, legfeljebb nem mindig a legkeresettebbeket játszották.
Nem tudom, mi a bajod a bel cantoval? Ahogy Zéta írta, nálunk a direktorok sajnos nem nagyon ambicionálták már rég óta, magam se ezeken az operákon nevelkedtem. De ez olyan, mintha a színházak nem játszanának mondjuk Shakespeare-t, mondván, hogy túl régiek a művei. A bel canto operák nagyon szépek, csak elég nehéz elénekelni őket. A közönség pedig nevelhető, évente egyet-egyet elő kéne venni, jó rendezéssel és szereposztással, és persze nem a legnagyobb nézőterű színházban adni elő őket. De ettől még játszani kellene!
Minden direktor a saját ízlésére szabta a műsort és pont bel canto érdeklődésű igazgató nem akadt. Pech!
Lukács Miklós = Wagner, Mihály András = XX.század első fele, Petrovics= Puccini + kortárs, Vass (Fischer-Kovalik) = minden amit kifacsart rendezéssel el lehat adni, Szinetár =romantika, Ókovács= R. Strauss + minden ami nem bel canto...
A többi igazgató annyira rövid ideig regnált, hogy nem tudott kiderülni, hogy állnak a kérdéshez...
Nem értem a bel canto magyarországi mellőzöttségét. Az értetlenségem nem álnaivság: nem vagyok zenész, a zenei világról kizárólag a közönség oldaláról vannak ismereteim. Lánykoromban (drága nagyanyám mondta mindig így) nem jártam rendszeresen operába, a műfaj iránti rajongás később ért utol. Akkor már évek óta külföldön, egészen pontosan Észak-Olaszországban, Lombardia egyik megyeszékhelyén laktam az év túlnyomó részében. Számomra természetes a bel canto jelenléte, nincs olyan operát játszó hely, ahol a szezonból kimaradna. Az itteni színházak Verdi és Puccini darabjai mellett, nem kevésbé gyakran játsszák Rossini, Donizetti és Bellini műveit is. Csak Rossinit kiragadva: az obligát Sevillai borbély mellett a Hamupipőke, Az olasz nő Algírban, a Tankréd állandóan repertoáron van, de a kevésbé ismert operáit is vetésforgószerűen rendre bemutatják valahol, mind a nagy, mind a kis vidéki teátrumokban. A MÁO régi előadásairól olvasgatva meglepődéssel fedeztem fel, hogy az 50-es, 60-as években Pesten is volt Hamupipőke, A török Itáliában…stb. miért nem maradtak a műsorrendben később? Mi történt?
Vajon miért volt elzárva a közönség? Más: mi értendő francia bel canto opera alatt? A hugenottákat annak számítottuk, amikor téma volt a fórumon, de azt a zenetudomány a grand opéra kategóriába sorolja. Van aztán opera lirique és opera comique, ami szintén nem bel canto. De akkor melyik francia opera bel canto? Ha pedig van (szerintem van) 1-1 jó szopránunk-mezzonk-tenorunk-baritonunk-basszusunk olasz -vagy ha van olyan, akkor francia- bel cantora, az már elég lehet .... csak közönség is legyen egy (két?) komplett szériára ...
A hazai közönség az általam átlátott elmúlt közel fél évszázad alatt majdnem szisztematikusan el volt zárva az igazi bel cantotól. És ez így van ma is.
A hatalmas operaházi repertoár ellenére csak nyomokban jelent meg a Verdi előtti olasz bel canto (ebből talán egyedül a Don Pasquale és a Sevillai ment huzamosan), a francia még nyomokban sem.
Amikor egy-egy szériában felbukkant pl. a Lucia, az is sokszor erősen csonkítva. A Müpa megnyitása ebből a szempontból is újat hozott, de ettől még nem nevelődött ki az a rajongói réteg, vagy ha igen, még igen sovány.
És akkor még nem beszéltünk a művészállomány alkalmasságáról, ma alig 3-4 olyan énekesünk van (lenne) erre a feladatra...
Marton Évának valószínűleg kevésbé gyűlt meg vele a baja, pedig -tudjuk- Turandoton kívül főleg a Wagner-Strauss repertoárban hasított nagyot.
Azt hiszem,hogy Mario del Monaco könyvében olvastam,hogy a nagy Renata Tebaldinak is meggyűlt a baja a Gioconda eléneklésével.
Evvel sajnos egyet kell értsek! Ugye, panaszkodunk, hog haldoklik az opera, mint műfaj, kevés a néző, stb. Éppen ezért kellene jobban figyelni a műsor összeállítására, hány előadásra van igény? Hány házat lehet megtölteni? Hogyan nevelődik ki a következő operalátogató generáció? Ha valaki véletlenül egy félresikerült előadásra esik be - l.Gioconda - az biztos, hogy egy darabig nem vesz mégegyszer jegyet!
A másik felvetés, igenis kellene egy kisebb befogadóképességű előadóterem - mindegy, minek hívjuk - ahol azon a darabok játszhatóak, melyekre kisebb az igény! A nagy prózai szinházak sem véletlenül tartanak kamaraszínházat, vagy kamaraszínpadot, ahol sikerrel mennek azok a darabok, melyekkel a színházat nem lehet megtölteni. De ez is műsorpolitika, reklám és közönségszervezés kérdése!
Eyvazov. Lehet, hogy pár év múlva annyira önjáró lesz már, hogy ő protezsálja majd aszonyt itt-ott. Az idő és a korkülönbség néki dolgozik ;-)
Gioconda. Tisztázzuk: egy dolog az én személyes véleményem, ami az, hogy van benne egy csokorra, mondjuk egy 45-ös lemezre max. egy CD-re való sláger vagy slágergyanús szám, a többi rosszul szerkesztett, rossz felépítésű cselekmény (ami még nem bűn) és elég unalmas nem túl színvonalas zene. Nagy sztárokkal naná, hogy "nagyot szólna". A telefon, sőt még a telefonkönyv is nagyot szól, ha a vonal másik végén nagy sztár van és nagy sztár olvassa énekli fel a tel. könyvet. Azt írtam és ez a lényeg MÁO szempontjából, hogy egy kéthetes Gioconda-szériára Pesten lehetetlen tízezer nézőt beszervezni a második évad hat előadására világsztárok nélkül, de az már ... nem folytatom ld. 7277 itt.
Alvajáró: attól, hogy kisebb egy színház, még nem az érdeklődés lesz nagyobb telt ház esetén, hanem a férőhelyek száma kisebb. 3. em. lezárásával már MüPában is könnyebb eldugni az üres helyeket mint Erkelben (ahol minden üres hely látszik), ahogy az egyik fórumtárs beírásából is kiderült, aki látta a lezárt 3. em.-et és egy másik fórumtárséból, aki nem látta, miként én sem. MÁO-ban pl. még könnyebb "telt házat" imitálni produkálni: a páholyok hátsó sorai és 3. em. oldala nem látható = 6-700 nézővel már elég tetszetős lehet a Ház "töltöttsége" ... de ettől még a bel canto operák többsége iránti itthoni igény ott sem lenne nagyobb. MüPa -mint írod- gavalléros kultúrmisszióját egy pillanatig sem vitattam, nem vitatom. Magam is két (2) db. teljes árú jegy megvásárlásával járultam hozzá az est jelentősnek mondott kulturális és biztosan jóval szerényebb anyagi sikeréhez. Innentől off (??). Messzire vezetne annak elemzése, hogy néhány ilyen -kevesekhez eljutó- gavalléros kultúrmisszió költségéből hány ... nem, nem kórházi lélegeztetőgépre, hanem olyan "lélegeztetőgépre" telne, amivel a tao-támogatások kivégzése miatt súlyos oxigén- értsd: forráshiányban szenvedő független színházi társulatokat lehetne és kellene megsegíteni. Még egyszer: megsegíteni és nem "eltartani". KiEltartani olyan színházat -nem is akármelyiket!- kell, amelyik sokmilliárdos anyagi és "eszmei" támogatás mellett is tetemes bevételhiányt produkál és nagytermében havonta számos alkalommal egyszerűen nincs előadás vagy "zártkörű" és "nem értékesíthető" produkciók jelennek meg a jegytérképén és -noha nem ifjúsági színház- iskolai "kötelező" előadások sokaságával tölti fel műsorrendjét és ezekre kirendelt szervezett diákokkal a nézőterét... de ez már tényleg másik topikba való másik történet.
Ne légy biztos abban, hogy Eyvazov abszolút önjáró lenne: az ő gyakori szerepeltetése együttjár Netrebko rendszeres fellépéseivel a Met-ben.
A Gioconda nemcsak elmegy, világsztárokkal nagyot is szólna. Egyébként se a belcanto operákkal van baj, hanem azzal, hogy ezeket nem hodály méretű színházakban kéne játszani. De ahogy az Erkel, úgy a Müpa is túl nagy ehhez. Ha lenne Operánk is, vagy más, kisebb nézőterű színház, rögtön nem lenne gond megtölteni, ha jó a produkció. Egyébként a Müpa nagyon is gavalléros, gyakorlatilag kulturmissziót teljesít ezekkel az előadásokkal.
