Én rendszeresen gyötröm magamat általam nem kedvelt zeneművek hallgatásával. Többé-kevésbé siker koronázza erőfeszítéseimet, bár hogy egy nem-operai példát vegyek elő: Hugo Wolf legtöbb dala számomra élvezhetetlen és nagy valószínűséggel az is marad.
Csak röviden: Esetünkben azért tátonganak komoly foghíjak az Erkel nézőterén, mert a média és az általános elbutulás/elbutítás következtében nem váltanak jegyet olyanok, akiknek anyagi (és társadalmi) helyzete ezt a kiadást simán megengedhetné. Ugyanez hatványozottan érvényes az eredetileg házi muzsikálásra szánt műfajokra (kamarazene, dal). Nagyon boldog idők voltak azok, amikor a "magas" és a "könnyű" műfaj között akkora különbség, illetve közöttük átjárás volt, mint Johann Strauß és kebelbarátja, Brahms között. Ugyanez vonatkozik a Varázsfuvolára, amelynek librettóját ugyebár Hildesheimer ízekre szedte. Említhetném még azt, amikor tényleg szegény inasok és szolgálólányok töltötték meg az operaházak karzatát.
Én nagyon tudatosan használom a popszemét gyűjtőfogalmát. Eleve képzetlen/hiányos képzettségű emberek eredetileg alacsony iskolai végzettségűek számára készült kompozíciói, amelyek a 2. vh. utáni amerikanizálódás és reklámozás következtében terjedtek el - dacreakcióként a vasfüggönyön innen is! Majd az utolsó 40-50 évben a klasszikus zenét olyan nyomás érte, amelynek következtében visszaszorult a rétegmédiába, mára pedig begyepesedett vén hülyéknek - és még minek! - nevezi közönségét a túlnyomó többség, amely korábban minimum viszolygással vegyes tisztelettel nézett fel a komolyzenére.
Ne gyötörd magad! Ha nem kedveled, ne kínozd magad! Ennyit csak megérdemelsz ?!
Ez ám a szerencse! :-)
Visszavághatnék, mit hallgass inkább, vagy mit nem érdemelnél meg, de ma galambszelídségű lelki állapotban leledzem.
Sajnálom, nekem lelki erőre van szükségem a Cosi végigüléséhez. Négy-ötévente összegyűlik annyi, jelenleg minimum három év hiányzik az újbóli nekiveselkedéshez. Talán közrejátszik a berzenkedésnél, hogy ez az utolsó mű a szűken vett klasszikus operarepertoárból, amellyel - bevallom, nagyon felületesen megismerkedtem. Talán a hossza* és a cselekmény szegényes volta riasztott eleve el tőle. Persze, ha feltennénk a kérdést, melyik fórumozó mely operákat nem állhatja ki, igen érdekes eredményeket kapnánk.
*Tántoríthatatlan wagneriánusként ez kissé ellentmondásnak tűnik ugyan, de vállalom.
Ebben igaza van. Csak irigyelni tudom ezért a hajdani előadásért. Hiába rajongok ezért az operáért, sajnos nekem színházban még nem volt szerencsém maradéktalan élményt nyújtó előadáshoz.
Akkor én valamit félreértettem. Elnézést, ezennel le is mondok a csak magyar nyelvű operajátszás elleni érvek felsorakoztatásáról. Lehet, hogy önző szempont, de örülök, hogy a konjuktúra nekem kedvez. Jószerivel bárhol mehetek operába. Nekem megnyugtató, hogy Violetta és Alfredo mindenütt "Parigi, oh cara/o"-t énekel, nem pl. "Paris, o Geliebte, werden wir verlassen", de elismerem, hogy egyéb szempontok is lehetnek.
Teljesen egyetértek Veled abban, hogy például Káel Csaba Don Pasquale-rendezését hiba lenne megmutatni bárkinek is.
… amennyiben hamisítványoknak nevezzük a „zenés színpadi drámai előadások” szövegeit – szemben a „színpadon előadott zeneművek” eredeti szövegével, amelyek jelentését a színpad fölé kell feliratozni. (Köszönöm az idézett kifejezéseket tartalmazó, lényegre mutató mondatot!)
Nem először hívom fel a figyelmet egy itt, úgy látszik, meghonosodó ferdítésre: az a gondolat, hogy az opera mindig szóljon magyarul, ezen a fórumon sohasem íródott le. Az én hozzászólásaimban biztosan nem!
A kizárólagosság elleni berzenkedésre viszont van ok, hiszen a Magyar Állami Operaházban (csaknem, de lehet, hogy más teljesen) kizárólag eredeti nyelven játszanak, és sem az MTVA-hoz tartozó intézmények stúdióiban, sem a hanglemezgyártásban nem készülnek magyar nyelvű operafelvételek.
Köszönöm, kedves Csákovics.
Kedves Nagy Katalin! Hozzászólásomat, az Ön fogalmazását követve, nem hozzászólása ellen szántam, hanem mellé. Mint egy másik típusú találkozást a Cosìval.
Nem ugyanazokat az életeket éljük, ezért érdekes olvasni mások meghatározó találkozásait is. Más szituáció felfigyelni egy világklasszis felvételre, kapálás-kaszálás közben, a csap és a pap társaságában, és más az Operaházban ülni, szemben az általam említett énekesekkel és azokkal a színpadképekkel, amelyeknek itt csak a tervrajza látható:
http://mek.oszk.hu/04100/04135/html/Nagykepek/CosiKF98.jpg
http://mek.oszk.hu/04100/04135/html/Nagykepek/CosiKF99.jpg
http://mek.oszk.hu/04100/04135/html/Nagykepek/CosiKF100.jpg
http://mek.oszk.hu/04100/04135/html/Nagykepek/CosiKF101.jpg
A klasszikus zene mindig is rétegműfaj volt, Magyarországon különösen. De éneklésben igenis jók vagyunk, ezt mutatja Zéta legújabb interjúja is. És ebben bizony volt szerepe Kodály rögeszméjének is.
Igazad van, ezek rögeszmék. De hogy saját példát írjak, koromnál fogva én is magyar nyelven ismertem meg az operák nagy részét, és bár most is tudnék idézni elég sok -gyakran primitív - szövegrészletet belőlük, mégsem énekelgetem őket. Gyakran dúdolok komoly zenét, operát, de énekelni csak népdalokat szoktam. De manapság a látókörünk nem ér véget Hegyeshalomnál, és ha operát szeretnék mutatni az unokámnak, azt nem biztos, hogy az Erkel Színházban teszem. Például egy Don Pasqualét ott biztos nem, de moziban, külföldről annál inkább, és ott eleve nem magyarul fognak énekelni.
Az eredeti ok a sokévszázados tradíció, ami csak a XX. század első felében kezdett kihalni, az tudniillik, hogy mindig mindenkinek a nevét honi nyelvere fordították. Nem is nagyon merült fel más megoldás. És ez nem csak a színpadi, irodalmi alakokra volt érvényes, hanem szinte minden személynévre. Ha megnézzük a Pallas Nagy Lexikona-sorozatban a nagy zeneszerzők, írók neveit: Goethe Farkas János, Schiller Frigyes, Bellini Vince, Donizetti Kajetán, Verdi József és neje, Strepponi Józsa... Ma már megmosolyogtatóan hat. De azért többünkben él még Verne Gyula vagy May Károly neve gyerekkorunkból, akikről csalódottan tudhattuk meg, hogy nem magyar írók. Ma már őket sem "így hívják". Napjainkban már csak a királyi családok trónközeli tagjainak nevét szokás magyarítani.
A Don Carlos csak annyira franciás, amennyire németes vagy spanyolos, az ő nevét egyedül az olasz nyelvben változtatták meg. A magyar fordítói tradíció szerint (a legutóbbi időkig) az olasz darabok esetében a neveket vagy lefordították magyarra (ha az olaszban is fordításban szerepeltek) vagy visszaállították annak az országnak a nyelvére, amelyikben a darab játszódik. A legkülönösebb, és véleményem szerint indokolatlan megoldás az, ami újabban divatozik: az olasz nevek meghagyása. Nem furcsa pl.: Párizsban egy csapat francia bohém, Musetta, Rodolfo, Marcello néven? Hacsak nem egy olasz kolónia tagjai?
ED kérdésére visszatérve, ha az opera címére gondol, úgy lett a Mozart Don Juan-ja Mozart Don Giovannijává nálunk, hogy, az új hullámnak megfelelően, 1982-től Ljubimov rendezésében már olaszul ment a darab, így a neve is visszaolaszosodott. És ezzel együtt lett a zenés színpadi drámából egy színpadon előadott zenemű. :)
Elgondolkodtató érdekességként jutott eszembe : kinek mi a véleménye pl.: Massenet Wertherjében az Osszián-dal francia szövegéről, ami ugye Goethe német Osszián-fordításából került át az operába, Goethe pedig a sosem létezett kelta költő nyomán alkotta meg? Szabad benne franciául gyönyörködni? Vagy aki ezt tenné, úgy járhat mint IVA, aki képes hamisítványokban örömét lelni? :D
Edmond Dantes helyesen mondja: valóban Simone az olasz név, az operában bizonyára a genovai környezet érzékeltetésére szolgál a Simon-változat.
A Ricordi-kiadvány: 
Az eredeti darab:
Antonio María de los Dolores García Gutiérrez: Simón Bocanegra, 1843.
Emléktábla a házon, ahol lakott:
Genovában, a Lìgure (vagy zeneise) nyelvjárás szerint a név:
Scimón Boccanéigra
Kis minta a nyelvből:
Çitæ da-o passòu gloiôzo, capitâ do "Zenéize", fòrte de antîghe tradiçioìn, a l'é ascì conosciûa cómme a Superba.
(Genova állandó jelzője a Superba: büszke; gőgös; pazar; fennkölt; fényes;
ebből meggyőzően azonosítható a helyszín.)
Ezeknek a kérdéseknek egy részére tudni vélem a választ: mert így van az eredeti változatban. A Don Giovanni Lorenzo Da Ponte választása volt. A Don Carlos a franciás változat, a bemutatóra Franciaországban került sor. (Az persze igaz, hogy Verdi elkészítette az olasz változatot, amit aztán módosított is, aminek "természetesen" Don Carlo lett a címe). A Simon Boccanegra a bemutató plakátján is ezzel az írásmóddal szerepel (a googlen látható, csak nem tudom belinkelni).
Talán a legnagyobb káosz a nevek olaszosítása terén Verdi Falstaffjában van. Mármint az eredetiben. Alice nevét bár meghagyták az eredeti írásmódban, de "Alícsé"-nek ejtik, mintha olasz lenne, nem pedig "Elisz"-nek. Meg viszont maradt Meg (igaz, egyszer Margarétának mondják!) Ford lányából, Annából Nannetta lett, szintén olaszosítva. Ford maradt angolosan Ford, hiszen vezetéknév, ahogy Mistress Quicklyből sem lett "Sürge asszony", csakhogy Bardolf-ból Bardolfo lett, Pistolból meg Pistola, holott tudtommal ezek sem keresztnevek, csak az olaszoknak valamért jobban esik ha magánhangzóra végződnek a szavak. Dr. Cajust egyszer említik, akkor "dottor Cajo"-nak mondja Nannetta, (így pontos j-vel írva a librettóban).
Na és mindezek után a címszereplőt hogyan nevezik? Végig megmaradt angolul, azaz Sir John Falstaff-nak (igaz, nem "Fólsztef"-nek, hanem Falsztaffnak ejtve. De legalább nem lett belőle "signor Giovanni Falstaffo". :)
Fel nem fogom, mitől, miért lett Don Giovanni a Don Juanból. Én még a Don Juant láttam 1974-ben. És ha az lett, miért maradt a Don Carlos Don Carlos és nem lett Don Carlo? Volt egyszer egy Simone Boccanegra és lett Simon Boccanegra. A doge igazi neve és az opera címe eredetileg Simone B. A köpeny és a Bohémélet egyes szereplőit egyszer csak "átkeresztelték". Hirtelen ezek jutnak eszembe. (Az álarcosbál pl. ebből a szempontból más eset=cenzúra.)
Till Géza a Cosiról, A varázsfuvola-cikkben: "Ez különbözteti meg (ti. A varázsfuvolát - ED) pl. a "Cosi" muzsikájától, és emeli még annál is magasabbra. Ott az egyes zeneszámok egy bizonyos fokú -persze mozarti színvonalon értendő, de mégiscsak érezhető- egysikúságot mutatnak." (Till Géza: Opera, 1967)
Dvorák a rókácskát is kihagyta, nem csak a ravaszt!
Az araba (mint lényegtelen?) kimaradt, bizonyára a korát megelőző politikai korrektség jegyében. :-)
A nápolyit nagyon köszönöm, sokat segítettél.
Nem vagyok elégedett korábbi bejegyzésemmel. Ez az összehasonlítás most a fordítás/műfordítás ellen látszik szólni. Nem ellenőriztem, de elképzelhetőnek tartom, hogy ebben az általam idézett magyar librettóban vannak olyan helyek, amelyek jobban tetszenének az eredetinél. A példám inkább arra a gondolatra akart reflektálni, hogy az opera mindig szóljon magyarul, mert csak azt lehet megjegyezni és dúdolni. Ez az a kizárólagosság, ami ellen berzenkedem.
Ha jágói indulattal csavargatják, semmiképpen nem...
Ezek az operaszerzők nagyon logikátlanok:
az tuti, hogy Mozart elszúrta a Così címét, alább láthattuk, ráadásul Don Juan lenne a logikailag helyes cím, mint most kiderült. Puccini meg a Signorina farfalla esetében csapta be a szakértő magyar nézőket. Verdi állandóan kutyulja a Carlo/Carlos használatát, Dvořák kihagyta a logikailag elkerülhetetlen ravaszt a rókácskájából, Janaček nem tájékozódott előzetesen a magyar opera-irodalomban, így tökéletlenségében receptnek írja a pert. A figyelmetlen Poulenc érvelést ír a párbeszédek vagy a 0 helyett. És sorolhatnám még egy darabig, de minek. A logika - lám - talán nem is annyira megbízható tudomány.
Kedves takatsa, nem túl ízléses beírása kapcsán érdemes elgondolkodnia azon a tényen, hogy a Don Giovanni név/cím a spanyol don Juan olasz fordítása. Vagyis, ha úgy vesszük, éppen hogy olaszul énekelnek "János urat", ami magyarul sosem történt meg. Sőt, érthető és logikus módon visszafordították spanyolra a korábbi változatokban. János bácsi pedig a csatába ment...
Énekelni a legfainabb dolgok egyike.Zuhany közben pl.Hang sem kell,nekem (sajnos),nincs :(( Ám gond nélkül nekiugrok a legnehezebbeknek is,hangfaji korlá. nélkül.Nagy kedvenc a Lady.
Csak ne hallja senki :)
"...vidáman idézgetnek egy-egy frázist, amelyek éppen a saját életükre rímelnek..."
Kedves Iva! Ez az érved - megvallom - szíven ütött. Valóban, erre nem is gondoltam, hogy valaki magyar nyelven dalra fakad különböző élethelyzetekben, kedvenc operaáriáit énekelve. Mivel mindenki magából indul ki, gondolom Te is, így elképzeltelek a fent vázolt szituációban. Mivel semmit sem tudok rólad, ezért a fantáziám bátran szárnyal, csak minimális alapfeltételezéshez kötődve. Tehát, biztos vagyok benne, hogy férfi vagy, hiszen egy hölgy biztosan nem írna publicisztikájában az élete során vészesen szaporodó kilóiról, és korodat tekintve pedig éltes (nem öreg, mert ezen esetleg megsértődnél).
Egy egészen szokványos élethelyzetben képzellek el, ahogy pocakos, éltes úrként, estebéd után a konyhaasztal előtt ejtőzöl, a nájlonyfüggönyön át beszűrődő bágyadtfényű alkonyon mélázva, elmerengve a táguló múlton és az egyre szűkülő jövőn. Majd ezen a kissé letargikus hangulaton felülemelkedve felállsz és ököllel a viaszosvászonra csapva, érces basszus hangon rázendítesz:
Don-Dzso-váááán-niiiii!
(ajjaj, ez egy kicsit zöld-fehér-pirosra sikerült, de fordítsunk gyorsan a zászlón és hallgassuk újra)
Já-nos-báááá--csiiiii!
Így már egészen más, ez már könnyen emészthető a magyar gyomornak (hogy nem teljesen szöveghű? Sebaj, a szótagszámra és a prozódiára is ügyelni kell).
Hát nem is tudom... Én inkább maradok a fütyörészésnél, az legalább nemzetek feletti, akárcsak a ZENE, amelyről végsősoron mindketten beszélünk. :)
Kedves IVA! Remélem, hogy most nem fog örökre kitörölni (virtuális) ismerősei jegyzékéből. A Cosí fan tutte-ra én kifejezetten az olasz szövege miatt lettem figyelmes. Lorenzo Da Ponte szövege még 200 év után is hat, azonnal, közvetlenül, még a nem anyanyelvi közönség számára is (jó, valamennyi olasztudás kell hozzá). Kezdő operarajongóként a nyitó tercettbe hallgattam bele, félfüllel, mikoris megragadott "É la fede delle femmine, come l'araba fenice, che vi sia ciascuno lo dice, dove sia, nessun lo sa". Azonnal csapot-papot abbahagytam és onnantól nem volt megállás. (Megjegyzem azóta olvastam, hogy Da Ponte ezt a szöveget nőnemre adaptálta. Az eredeti Metastasiotól van és általában a szerelmesekről szól). Most megtettem. Hát... maradjunk annyiban, hogy erre nem dobtam volna el kapát-kaszát.
Az a híres női hűség!
Akár a főnix, éppen olyan:
Itt is, ott is hallunk róla,
Ámde hol van? nincsen sehol
Kedves Lujza! Köszönöm a megerősítést, és gratulálok! (nem a becsípődéshez, persze!) Mint pár napja írtam, magam is és néhány ifjabb tesóm is a Kodály - módszeren szocializálódtunk (utálom ezt a szót, de így talán érthetőbb mindenki számára), pontosabban szólva nevelődtünk, és ez nem csak a zenei elkötelezettséghez adott alapokat, hanem sok máshoz is. És igen, az unokám még bölcsis volt, mikor a "körbenáll egy kislányka" dallamát dúdolva pörgött önmaga körül a szobában, mert a beszéd még nem volt tökéletes, miközben a lányom és én sírva-nevetve néztük és öleltük egymást. Meg kellene egyszer hallgatni egy Freud Tamást, vagy hozzá hasonló területen tevékenykedő kutatót, tudóst, akik elmondják, hogy a művészeti tárgyakra nevelés - ének, rajz, stb- - olyan agyi funkciókat mozgat és fejleszt, melyek hatása az egész életünkre kihat! Valamint azt ist elmondják, hogy a (bocsánat) nem általános képességű, hanem sajnos problémás gyermekek nevelésében milyen szerepe lehet a jókor és jól alkalmazott zenére nevelésnek. Az iskolai énekkar közösségre venelő hatását már meg sem merem említeni, mert már ez is sok egyeseknek. Az, hogy a mai pedagógusok elkötelezettsége milyen fokú, egyéni ügy. Az, hogy a 100 + x TV csatorna adásaiból micsoda kultúrálatlan szemétdömping árad és mit árt a mindenkori fiatalság nevelésében, külön kutatási terület, amiről ma még nem, vagy nem sokan mernek nyilatkozni!
PS. Aki Mozart közben unatkozik, vagy unatkozott, azt kapja, amit megérdemel!
Nem kérek egy "bocs ED"-et. Arról írtam, ami volt az én időmben. A Kodály-módszer nem az én becsípődésem, hanem azoké, ahol (még) alkalmazzák. Talán érdemes lenne megvizsgálni, hogy a legsikeresebb zeneoktatási módszer-e még mindig, vagy volt-e az valaha is? Észlelve a klasszikus zene iránti honi érdeklődést -tisztelet a kivételnek, amit te is írsz- kétlem...
Megüti :-) csak úgy gondolom, nem a popszemét áradásától ásítozik pl. fél-harmadházakkal az Erkel -miközben MÁO zárva van- és nem a popszemét áradásától csökken(t) a közönségigény bizonyos zenei műfajok iránt. A konkrét példákat sem muszáj -nem tilos!- egyenként elemezni. Velük csak érzékeltetni akartam, hogy minden kornak megvolt a maga "popszemete", magyarul: mindig lesajnáltak, lerántottak, "fúrtak" műveket, amik később tartósan sikeresnek, sőt halhatatlannak bizonyultak. És bizony a klasszikussá nemesedett zenék között is akad "popszemét", értsd: népszerű, sokak által ismert, de zeneileg (viszonylag?) kevéssé jelentős szerző 1-1 felszínen maradt és felszínes műve. Konkrét darabokat nem írnék, mert úgy járnék mint előzőben fölsoroltakkal. Cosi nekem sem a kedvenc Mozartom, de talán túlzás ásítozósnak minősíteni, bár tényleg kicsit kilóg az "öt nagyból". Mint afféle "belga", úgy mondanám: ahhoz képest, hogy "kései", érett alkotás, nem köti le a hallgatók többségét az első perctől az utolsóig annyira mint a többi. Van, akit igen: Spike Hughes pl. folyamatosan és szinte minden számáról áradozik Operakalauzában. Egy szép csokorra való slágerszám azért bőven összejön belőle és megfelelő -nem 1930-as- rendezéssel fel lehet és fel is kell dobni egy Cosit.
PS Varázsfuvolát sem biztos, hogy az örökkévalóságnak írta Mozart (és főleg nem Schikaneder, utóbbi inkább saját magának), aztán mégis és végleg a legfelső polcra került, pedig inkább Bécs-alsói alkalmi produkciónak szánhatták, sok-sok csinnbummal, csodagéppel, egyebekkel. Ha Amadeus élne, a térdét csapkodná és visítana a röhögéstől (mint teszi Forman filmjében gyakran): "nahát, hogy ez ennyire bejött és ilyen tartósan!" :-)
Kedves Lujza, ha a Te tapasztalatod a becsípődésről az állandóság, azt nagyon sajnálom. Szerencsére nekem egy nap, maximum egy hét alatt mindig sikerült túljutnom ilyen rohamokon, és amióta sajnos felszedtem néhány tíz kilót, el is felejthetném az ilyen fájdalmakat. Az operajátszással kapcsolatos rögeszméim viszont állandóak és következetesek.
Ha majd kedves unokáidtól azt hallod, hogy az operák egyszeri-kétszeri idegen nyelvű előadása után olaszul, franciául, németül, oroszul, csehül énekelgetik odahaza a slágereket, vidáman idézgetnek egy-egy frázist, amelyek éppen a saját életükre rímelnek – akkor jöhet a „bocs”.
A Te értelmezésed szerinti „kissé laposságtól” A varázsfuvola, a Bohémélet, de még a Tannhäuser sem mentes, hát még A diótörő. Mégsem becsüljük le, és a helyükön értelmezzük ezeket a témákat, persze a zene segítségével.
Mintha ma (és ide) írná a Cosìról Till Géza, de kézikönyvének már 1973-as kiadásában is olvashatjuk:
»A mű értelmezése körül máig is dúló véleményeltérések Mozart muzsikájában gyökereznek. Az egyik tábor álláspontja szerint Mozart nem tett többet, sem kevesebbet, mint alkalmazkodott a történet könnyed, játékos hangulatához, helyesen értelmezte a benne rejlő iróniát, és ennek megfelelően vidám, kedvesen mosolygós muzsikát komponált. Az ellentétes vélemény szerint Mozart sohasem elégedett volna meg ilyen „felszínes” megoldással. Eszerint a muzsika komoly lélekrajz, a jellemábrázolás néhány magasrendű példájával, és – ami ezt az állásfoglalást némileg alátámasztja – végeredményben a nővérek nem tudnak a komédiáról, ami körülöttük folyik, tehát az ő érzelmeik valódiak, csak a férfiszereplők színlelnek. A zene mindkét tábor egyoldalú nézőpontján magasan felülemelkedik. Mozart tudott könnyed, szellemes, szeretetre méltó vagy gunyoros hangon is szólni, a valódi érzelem azonban sohasem, még a valódinak hitt érzelem rajza esetében sem hiányzik palettájáról.«
Biztos vagyok abban, kedves Héterő, hogy ha meghatározó Così fan tutte-élményeid az anyanyelveden érintenek meg, pozitívabban viszonyulsz a darabhoz.
A darabot a pesti Operaházban, Erdélyi Miklós vezényletével, Ágai Karola, Szőnyi Olga, László Margit, Bartha Alfonz, Melis György, Nádas Tibor előadásában, Lányi Viktor fordításában, Oláh Gusztáv rendezésében és díszletében, Márk Tivadar jelmezeivel ismertem meg. Cseppet sem tűnt unalmasnak.
Mindenkinek lehetnek becsípődései, IVÁ-nak a magyar nyelvű operajátszás (bocs, IVA), neked a Kodály módszer ekézése. Nem az a Kodály módszer, hogy álmos gyerekek, unatkozva szolmizálnak énekórán, hanem az, hogy voltak, és ahol hagyják, még ma is vannak általános iskolákban ének-zenei osztályok, ahol elkötelezett tanárok csodát tesznek átlagos képességű gyerekekkel, és igenis az éneklés, a zene szeretetére nevelik őket. Mivel a gyerekem egykor, és most az unokáim is ilyen osztályokba járnak, tudnék mesélni róla, hogy mi mindent tud adni egy ilyen iskola az elkötelezett és tehetséges tanáraival a következő generáció ízlésbeli és műveltségi neveléséhez.
Sejtettem. Maradjunk CSAK a hölgyeknél. Amit te hiszel, az a Così fan tutti.
Rövid leszek! JAJ!! - Szerencsére nem Mind így csinálják ! Sem a hölgyek, sem az urak!
Szánalmad nem jelent különösebb megrázkódtatást.
Emberileg ugyan becsülendő, hogy mennyei magaslatodból hajlandó vagy alászállni az ilyen gyarló beugatókhoz, mint például én, de szokásosan lakonikus és tartalmas "Egyetértek." - "Úgy van." - " !!! :-) " ...és hasonlóan kifejező erejű, tömörségében is megkapó szokásos meglátásaid után ezúttal egész, rendkívül bonyolult mondatokat szántál nézetem kommentálására, az kétségtelenül igazán megtisztelő. Természetesen egészen odavagyok a gyönyörtől, alig várom következő, hasonlóan pöffeteg megnyilatkozásodat.
Pedig bejegyzésemből észrevehetted volna, hogy nem egyedül én tartom ezt az operát kissé laposnak. A darabnak legtöbben még a címét is rosszul interperetálják. Te, mint vérprofi, aki rövid pár szóval egy-kettőre a hozzám hasonló kívülállókat, zeneileg képzetlen barbárokat a béka alsó fele alá küldöd, bizonyára segítesz: mi is ennek a darabnak a helyes címe:
"Così fan tutte" ?
Ha hallgattál volna bölcs maradtál volna ! A Cosiról leírt véleményed egyszer még nagyon fogod szégyellni! Remélem nem vagy zenész! Szánlak.
