A Zene Világnapjára: ZENE!! - Koncertszerű Rigoletto Debrecenben
- ppp -, 2020-10-07
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=7312
 

Koncertszerű Rigoletto Debrecenben Debrecen, Kölcsey Központ
2020. október 1.

Verdi: Rigoletto — koncertszerű előadás

Rigoletto – Alexandru Agache
Gilda – Sipos Marianna
A mantuai herceg – Balczó Péter
Sparafucile – Rácz István
Maddalena – Bódi Marianna
Monterone gróf – Wagner Lajos
Marullo, udvaronc – Donkó Imre
Borsa, udvaronc – Böjte Sándor
Ceprano gróf – Náray Máté
Ceprano grófné/Apród – Náray-Geréd Emőke
Giovanna, Gilda komornája – Janovicz Zsófia
Porkoláb – Donkó Imre

Kodály Filharmonikusok Debrecen, Kodály Kórus Debrecen, Csokonai Színház Énekkara

vez. Kollár Imre

Nem akartam Debrecenbe menni eredetileg. Van úgy, hogy az embernek nincs hangulata semmihez: vírushelyzet, magánéleti és szakmai kedélyproblémák, és az az általános érzés, sajnos személyes tapasztalatokra épülő, hogy élőben már sok jóra nem számíthat az ember. Végül mégis elszántam magam: nem bántam meg!

Ez a mostani írásom nem is az, nem is olyan, mint szokott. Nem kritika, nem elemzés — ha valaki a szokásos bírálatokat, az elemző szigort várná, csalódni fog. Itt és most nem ennek van helye és ideje. Ez az a pillanat, amikor minden közreműködőnek, aki a jelenlegi ellentmondásos helyzetben ilyen színvonalú élményt adó élő előadásban közreműködik, köszönetet kell mondani.

A budapesti operaélet lényegében halott, vagy majdnem. Az évadot alighogy megkezdték, egyből be is fejezték. Ha a Salome-premier színvonalára gondolok, azt mondhatnám: nem is baj. De igen: BAJ! NAGY BAJ! A színház a legegyszerűbb megoldást választotta. Ahelyett, hogy erőfeszítéseket tett volna, megfelelő szervezéssel, biztonsági intézkedésekkel úgy, ahogy Európa több más színházában is megteszik, bedobta a törülközőt. A Maszkabál című, nagy arányban képtelen színvonalú sorozat, az eddig látott zongorás gálák nem jelentenek megoldást semmire.

A debreceni Kodály Filharmónia más utat választott. Jöttek a járvány hírei, már azt gondolhatta mindenki, hogy ebből a Rigolettóból nem lesz végül semmi, de a koncert törléséről nem érkezett hír. Nyilván erős volt az elhatározás, hogy ők ezt meg AKARJÁK csinálni, ha törik, ha szakad. Enélkül pedig nem megy — akarni kell!

Ehhez persze fontos volt a jó darabválasztás: egy népszerű mű, amely vonzza a publikumot. A debreceni koncert bebizonyította, hogy közönség igenis van, ha van mire! Nem XX. századi művek, ismeretlen, senkit nem érdeklő operák, gyengébbnél gyengébb előadásban; nem rockosított Poppea, nem Puskás Öcsi az operaszínpadon, nem rockoperából operává átírt István, a király. Ebben a helyzetben a Rigoletto ideális választásnak bizonyult. A székek távolságtartás szabályai szerinti elrendezésével, a maszk fegyelmezett használatával telt ház várta az előadást.

Koncertszerű Rigoletto Debrecenben Ha a színpad és zenekari árok fokozott víruskockázatokat rejt, a konzertant megvalósítás ideális menekülő út. Operaházunk eddig csak a kevésbé ismert művek esetében szánta el magát rá, most kézenfekvő megoldás lehetne a repertoár legnépszerűbb műveinek előadására is. Verdi, Puccini, Donizetti művei, de Wagneré nem kevésbé, abszolút közönségvonzóak lehetnének az Erkel Színházban; nem szükséges hozzá együttműködni a Müpával. A szétdarabolt, anyaszínházától évek óta megfosztott budapesti operajátszásnak már rég az Erkel Színházra kéne koncentrálni, nem az operajátszásra lényegében alkalmatlan Eiffel üzemcsarnokra. Ahelyett, hogy bezárják a „boltot”, olyan megoldást lehetne, kellene választani, mint a debreceniek tették.

Ez a pillanat tehát, ismétlem, a köszöneté. Mindenkinek, akik hozzájárultak ahhoz, hogy Giuseppe Verdi remekműve nagyon jó előadásban nagy sikert arasson a debreceni Kölcsey Központban. Első helyen a szervező gárdának: köszönjük! Második helyen a közönségnek, amely jelenlétével bizonyította érdeklődését, a művészet és tolmácsolóik iránti szeretetét.

Végül, de nem utolsósorban, köszönet az előadás minden közreműködőjének. Nekiállhatnék most írni ezt-azt egyikükről vagy másikukról: mi nem sikerült jól, mi hiányzott, mit szerettem volna másképp. Nem teszem, ma csak szépet és jót akarok írni. Első helyen Kollár Imréről, a debreceni zenekar vezetőjéről, aki a tavalyi Falstaff után ismét biztos kézzel, hatalmas lelkesedéssel vezényelt.

A szereplők élén Alexandru Agache a címszerepben. Bár a néhány évvel ezelőtt énekelt pár előadásán kívül a pesti színház nem számít rá éppen a bariton fach legnagyobb szerepében, hosszú szünet után is bizonyította, hogy a szólam a torkában, a figura minden színe és árnyalata a lelkében van. Ez az alakítás valóban belülről szólt, jelenléte láthatólag inspirálóan hatott partnereire is.

Öröm volt megismernem Gilda szerepében Sipos Mariannát. Képtelenségnek tartom, hogy a budapesti Operaházban még soha nem lépett fel, miközben olyan Gildákat hallottunk sorozatban, akik hangilag fényévekre maradnak el tőle. Frissen csengő, szép színű szoprán hang, a szerep pesti alakítóitól eltérően jelentős volumennel. Üdítő volt látni végre egy Gildát, akit nem csak látok, de hallok is.

Kellemes meglepetést szerzett Balczó Péter. Sajnos az utóbbi időkben többször álltam tanácstalanul gyenge vagy gyengébb hangi produkciói előtt. Nem rejtettem soha véka alá, hogy Balczó nagyon kedvemre való énekes: mindig szerettem muzikalitását, rokonszenves színpadi személyiségét. Mindig úgy találtam, hogy az Operaház nem vezeti elég gondos kézzel a pályáján — persze lehet, hogy az csak az én tévképzetem, hogy kellene-e tennie ezt egyáltalán. Szerintem igen, és ilyen értelemben nem értem azt a szándékot, amelyet az idei évad eredeti műsortervéből szűrtem le, miszerint az eddigi lírai tenor fachból a karakterszerepek felé terelik. Ez a debreceni Mantuai herceg egyértelműen bizonyította, hogy ez helytelen és téves irány. A korábbinál stabilabb magas regiszter, az egészséges volumen nagyobb feladatokra, a régiek megtartására és újak birtokba vételére predesztinálja.

A pesti színpadokról szinte teljesen letörölt — szándékosan használok erős szót: igen, politikai okok és személyes ellenszenvek miatt eltávolított — Rácz István még mindig Sparafucile legjobb hazai alakítója. A kényszerű szilencium ellenére Rácz megőrizte hangját, technikai készültségét egyaránt. Képtelenség, teljesen abszurd, hogy a készülő Don Carlos-produkcióban ő legyen V. Károly, és azok énekeljék Fülöp királyt, akik ki vannak tűzve rá.

Bódi Mariann a korábbi években hallottakhoz képest hangilag halványabban, de nagyon erős jelenléttel adta Maddaléna fontos, de meglehetősen hálatlan szerepét. Monteronét Wagner Lajos, a színház Jolly Jokere énekelte — igazi bástyája ő évtizedek óta a debreceni operajátszásnak, akinek nevét gyerekkorom óta olvasom a színház plakátjain. Legyen Oroveso vagy Monterone, rá mindig lehet számítani.

Ahogy a kis szerepeket éneklő művészekre is, akik, azt hiszem, a közreműködő két kórus valamelyikének tagjai. (Kodály Kórus és a Csokonai Színház Férfikara) A szólófeladat súlya alatt nem megroppantak, ellenkezőleg: nagy lelkesedéssel és felelősségtudattal énekelték kisebb-nagyobb szerepüket. A férfikar együttesként is szép, kompakt és erőteljes hangon teljesítette feladatát. A Kodály Filharmonikusok láthatóan élvezettel szembesültek ezzel a próbatéttel is. (Hozzá kell tennem, hogy tavaly a Falstaffban, amely a zenekart illetően még a Rigolettónál is kényesebb feladat, ugyanez volt a benyomásom.)

Szokták azt mondani, hogy az élő zenét, akár csak elfogadható előadásban is, nem helyettesítheti semmilyen felvétel, még a legcsodálatosabb minőségű se. Ezzel mindig is egyetértettem, néhány évvel ezelőttig. Azóta az élőben látott előadások, itthon nagyon gyakran, de külföldön se ritkán, meglehetősen elvették kedvem az operalátogatástól. Ezért többnyire az énekes produkciók zuhanórepülése volt a felelős, mert egy zenekari koncerten a zenekarban ülő kiváló zenészeknek köszönhetően hatalmas csalódás nem nagyon éri az embert. Ez a Rigoletto azonban ismét megerősítette a régi tételt: legjobb zene az élő zene — természetesen méltó megvalósításban. Méltó volt a műhöz, az elődökhöz, de legfőképpen segített nem elveszteni a reményt, hogy még lehet jót hallani. Persze a hogyan, a minőség mindig elsőrendű szempont kell maradjon. Majd ha az Operaház szíveskedik ismét azzal foglalkozni, ami a hivatása és feladata lenne, játszani az alaprepertoár remekműveit, remélhetőleg követni fogja Debrecen követendő példáját.

Koncertszerű Rigoletto Debrecenben
fotó: © Kiss Ilona


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.