Pál Tamás diadalmenete – Villáminterjú és koncertbeszámoló
Heiner Lajos, 2020-03-01
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=7261
 

Pál Tamás diadalmenete 2020. február 25.
Szegedi Nemzeti Színház

Haydn: f-moll szimfónia, No. 49 „La passione”
Mozart: C-dúr versenymű fuvolára, hárfára és zenekarra, K. 299
Beethoven: VII. szimfónia

Bálint János – fuvola
Razvaljajeva Anasztázia – hárfa
Szegedi Szimfonikus Zenekar
vez. Pál Tamás


A hangverseny előtt két nappal sikerült pár mondatot váltanunk a koncert műsoráról az est karmesterével, Pál Tamással.

   - Negyven éve követem operaelőadásaidat, koncertjeidet, kimondva is hosszú időszak. Számomra úgy tűnik, hogy operában elsősorban Verdi, Puccini és Mozart, hangverseny repertoárban a bécsi klasszikusok állnak legközelebb hozzád.

   - Igen, ez teljesen így van, noha a koncerteket illetően inkább úgy fogalmaznék, életem állandó kihívása a bécsi klasszika. Hogy miért? Úgy érzem, hogy a bécsi klasszika zenéje, és ezen belül elsősorban Beethoven, ez művészpróbáló feladat. Ezen azt értem, hogy a szimfóniák mindegyike nem közelíthető meg pusztán zenei szempontból.

   - A koncerted gerincét a három nagy bécsi klasszikus, Haydn, Mozart és Beethoven adja. Vezényelted már mindhárom elhangzó művet?

   - Nem, a fuvola-hárfaversenyhez nem volt még szerencsém. Örülök, hogy dirigálhatom, két remek szólistám van. A Haydn-szimfónia a Salieri Zenekar egy szép, sikeres száma volt, a Beethoven-szimfóniával birkózom már ötven éve, most érzem, hogy igazán a közelébe jutottam.

   - Eléggé furcsa tendenciát figyelek meg az utóbbi időben. A világ nagy koncerttermeiben alig játsszák Haydn, Mozart és Beethoven zenéjét, ugyanakkor például tavaly nyáron három Bruckner-szimfóniát ültem végig. Mi ennek az oka? Salzburgban még megértem, hisz ott minden zenekar a hangzását akarja megmutatni, de ez nem csak Salzburgra jellemző.

   - Több oka is van. Az egyik feltétlenül az, amit te mondtál, a másik, hogy a,bécsi klasszika idejében a koncertközönség és az interpretáló művészek ugyanabból a kultúrkörből kerültek ki. A közönség arra várt, amit kapott, tudta, hogy a zeneszerző mit akart mondani a darabjával, ez ma egyáltalán nincs így. Ezért jut ma a hallgató nagyobb élményhez ma, ha egy hangzásában pompásabb, érzelmileg könnyebben befogadható zenét kap. Persze a romantikában is vannak zseniális remekművek a szimfonikus repertoárban is.

xxxxx

A beszélgetés jó felvezetésnek indult. Már a szünet előtti két műsorszámban megmutatkoztak Pál Tamás ismert és becsült kvalitásai.

A műsorválasztás.

Ugyan hol hangzik el egy korai Haydn-szimfónia mostanság? Pedig ha nincsenek ezek a Sturm und Drang-művek, akkor talán nem születnek meg Mozart nagy szimfóniái, majd Beethoven, Schubert mesterművei.

Mondani sem kell, hogy Pál partitúra nélkül dirigált.

Pál kísérletező szelleme.

Újabb és újabb műveket vesz fel repertoárjába, a Mozart-versenyművet első alkalommal vezényelte.

Hihetetlen energiája.

Tiszta játékidejét tekintve bő másfél órás koncertet dirigált. Voltam persze a majd’ 93 éves Marriner hangversenyén, a kilencedik X-et súroló Blomstedt vagy Haitink előadásain – ám a nyolcvanharmadik évében járó Pál vitalitása is rendkívüli.

Pál fantasztikus stílusérzéke.

Soha, egyetlen alkalommal nem hallottam tőle zeneietlen, stílustalan megoldást. A Beethoven-szimfóniában is csak rendkívül finom agogikai flexibilitásokat engedett, pl. az I. téttel gyors részének indításakor.

A dirigens rendkívül biztos ütéstechnikája.

Pál sosem kalimpál vagy pózol, a kottát mutatja muzsikusainak. Ahogy egy valamikori hegedűse mondta, akkor is lehet követni, ha cigánygyerekek potyognának az égből. Amúgy ezen az estén pálcával dirigált – nem úgy, mint pár nappal a Cosi fan tutte előadásán, vagy évekkel korábban, amikor Brahms IV. szimfóniáját vezényelte.

A Haydn-szimfónia interpretációja maga volt a letisztult klasszicizmus. Lassú első tételével formabontó, talán ezért kapott az előadás a megérdemeltnél kisebb tapsot.

Pál életében először vezényelte a Mozart-versenyművet – én meg először hallottam élőben.

Nem úgy, mint Bálint Jánost – virtuozitása, fuvolahangjának szépsége most is lenyűgözött, mint mindig.
Viszont Razvaljajeva Anasztázia nevét is először hallottam. A hárfát, gondolom, szólószerepben legtöbbször a Lammermoori Luciában hallottuk. Akad néhány hárfaverseny is – Ginastera műve, melyet valaha a rádióban hallottam, meg Boieldieu darabja, melyhez nem volt szerencsém – nem érzem magam kompetensnek, hogy részletesen írjak a művésznő játékáról.

Nekem tetszett.

Szünet után Beethoven Hetedik szimfóniája.

Fiatal koromban nagyon sokat hallgattam a Beethoven-szimfóniákat. Eljátszottam – és részben meg is valósítottam – a gondolattal, melyik szimfóniát mely karmesterrel látnám legszívesebben a gyűjteményemben. Ez mindaddig könnyen ment, amíg szabadon választhattam – de amikor arra ösztökéltem magam, hogy egy adott dirigens csak egyszer szerepelhessen álomlistámon, már gondba kerültem. Hiszen az Eroicát csak és csakis Weingartnerrel (mégha van is egy rövid húzás a Scherzoban), és a Kilencediket is ővele, természetesen a későbbi, 1935-ös felvételre gondolok (off: az ott éneklő Rosette Anday, azaz Anday Piroska Weingartner távoli rokona volt, levelét, melyben ezt említi, ma is őrzöm).

Viszont a Hetediket Toscaninivel. Két”kereskedelmi” lemezt készített, egyet a New York-i Filharmonikusokkal 1936-ban, a másikat „saját” zenekarával, az NBC Szimfonikusokkal, 1951-ben.

Akadnak a Maestroval „élő” előadások is, a rendkívül rossz hangminőség dacára érdekes egy 1933-as koncertfelvétel, melyről csak a két szélső tétel maradt fenn. A témáról hosszan lehetne értekezni (legjobb emlékezetem szerint a New York-i Library of Music féltve őrzött, a ’20-as évek Scalas Beethoven próbái között nem található részlet a Hetedikből).

A Toscaninivel kapcsolatos tévhitek egyik leggyakoribba, hogy „mindent mindig ugyanúgy vezényelt”.

Nos, egy kis számjáték: Toscanini korábbi stúdiófelvételének játékideje 34’ 23”. A későbbié 32’ 41”. (És Furtwängler, élete egyik utolsó hangversenyén, 1954. augusztus 30-án Salzburgban 38’ 46” alatt dirigálta el a művet.)

Ám „számháború” helyett sokkal fontosabb a zenei hangzás, megfogalmazás. Furtwängler- vagy Bruno Walter – széles pemzlivel festett. Toscanini acélkéssel rajzolt.

Pál felfogását a Toscaniniéhez érzem közelibbnek. Érdekes koincidencia, hogy hazaérvén a koncert után az egyik komolyzenei TV-csatorna Abbado irányításával sugározta a darabot.

Abbado persze rendkívüli muzsikus volt – de Beethoven-tolmácsolásaiban mindig ott lappangott egy csipetnyi Rossini, itt különösen az I. tételben észrevehetően.

Pál az Abbadoénál valamivel lassabb tempót vett, de nála a zenekar, elnézést, így kell leírnom, sokkal tökösebben szólt.

Pál a II. tételben követte az Allegretto jelzést (ismert, hogy Toscanini egy kollégája ezt a tételt lassú tempóban játszatta, Toscanini megkérdezte, „kedves barátom, miért csinálod ezt?”, mire kollégája, „ez marcia funebre”. „Nem, ez nem az, így Toscanini, és megmutatta az ő tempóját).

A III. tétel neuralgikus interpretációs része a trió. Itt Pál is lassítja a tempót, noha messze nem annyira, mint néhány kollégája.

Toscanini viszont majdhogynem megtartja a tétel alaptempóját. Utalnék Lendvai Ernő nagyszerű könyvére (Toscanini és Beethoven – a VII. szimfónia rekonstrukciója, Zeneműkiadó Vállalat, 1967). Néhai atyai barátommal talán ez volt az egyetlen, ahol nem értettünk egyet. Meixner Mihály azzal érvelt, hogy "ez egy koráltéma”. Csakhogy tudjuk, hogy egyrészt Beethoven metronómjának skálabeosztása hibás volt, másrészt a trió himnikus értelmezése Beethoven kortársának, Stadler abbénak a kijelentésén alapszik, szerinte a komponistát egy osztrák zarándokének inspirálta volna – de ezt a kijelentést mindmáig nem sikerült megerősíteni.

S a zárótétel, az Allegro con brio. Pál valami féktelen tombolást varázsolt, de ez az őrjöngés sosem volt kontrollálatlan, jómagam, akár az egész este folyamán, egyetlen gikszert nem találtam a Szegedi Szimfonikusok játékában.

A tétel zárórészében Pál láthatóan-hallhatóan különös gondot fordított a mélyvonósokra, az ő szólamuk sok előadáson elsikkad.

Beethoven ebben a tételben ír elő első alkalommal fortefortissimot – és a Maestrot végig teljes odaadással követő Szimfonikusok ezt hozták!

Egy kis off. Örültem a zsúfolásig megtelt Nagyszínháznak, különösen annak, hogy a kakasülő telis-tele volt fiatalokkal. S nem lehet nem megemlíteni a Szimfonikusok hírlevelét, a nívós Hangolót, immáron minőségi papírra nyomtatva.

De vissza Pál Tamáshoz. Nincs még egy dirigens, akinek annyi operaelőadását, koncertjét látogattam volna, mint az övét. Néhány hónap múlva immáron négy és fél évtizede lesz ennek, lassan két emberöltőnyi idő.

De úgy gondolom, hiszem, tudom, hogy Pál Tamás ezzel a Beethoven Hetedikkel élete hangversenyét dirigálta.

Pál Tamás diadalmenete


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.