Operavalóság a realitás és irrealitás ingó talaján – A Gianni Schicchi a Szegedi Nemzeti Színházban
- zéta -, 2019-11-04
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=7244
 

A Gianni Schicchi a Szegedi Nemzeti Színházban 2019. október 29.
Szeged, Nemzeti Színház

PUCCINI: Gianni Schicchi

Lauretta - Kovács Éva
Nella – Blaga Krisztina
La Ciesca - Dobrotka Szilvia
Zita anyó - Vajda Júlia
Rinuccio - Balczó Péter
Gianni Schicchi - Cseh Antal
Betto Di Signa - Andrejcsik István
Gherardo - Börcsök Bálint
Marco - Koczka Tamás
Simone - Altorjay Tamás
Jegyző - Taletovics Milán
Spinelloccio - Piskolti László
Pinellino - Tóth Péter
Guccio - Makkos Ambrus
Gherardino - Hrabovszky Bercel

A Szegedi Nemzeti Színház Ének- és Zenekara
vez. Kardos Gábor

A szünet után a Gianni Schicchi következett. Ha az első félidőben volt is kisebb hiányérzetünk egy-egy zenekari megszólalás hallatán, a másodikban ennek már nyoma sem volt. Kardos Gábor irányításával a Szegedi Nemzeti Színház Zenekara feszes és pontos játékkal festette elénk ezt az izgalmas, de cseppet sem egyszerű partitúrát.

Mint már korábban jeleztem, a Schicchi színre állítása semmiben nem hasonlított A köpenyéhez. A sztori köztudottan Dante Isteni színjátékából eredeztethető, s 1299-ben játszódik Firenzében. De játszódhat ugyanezzel az erővel Európa bármely városában, s 1299 óta szinte bármikor, akár napjainkban is. Időtlen történettel állunk hát szemben, s Göttinger Pál rendező is ebbe az időtlenségbe kapaszkodott bele. Ondraschek Péter díszlet- és Bújdosó Nóra jelmeztervező segítségével egy sosemvolt világba kalauzolt el bennünket. Mert az emberi jellem is évszázadokon át változatlan formában éli meg történelem viharait, melyet ez a finom fricskaként, könnyed kézzel papírra vetett, de mégis komoly emberi mélységekről árulkodó vígopera is pontosan igazol. A realitás és irrealitás ingó talaján játszódó történet adja ennek a változatlanság legfőbb szépségét (vagy csúfságát).

Illetve mégsem teljesen. A szereplők jelmezei és viselőik mind-mind ugyanazt a képzeletbeli világot képviselték (még Rinuccio és Lauretta is). Ebből a hamis világból kilógott egyetlen ember, két lábbal állva a földön: Gianni Schicchi, aki itt és most a mindenkori jelent képviselte. Már kinézete is elvágólagosan hirdette, Ő más, mint a többiek. Egy korunkbeli szaki jött be, az előírás szerinti harsánykék munkavédelmi ruhában (a környezetemben némelyek gázszerelőnek asszociálták), s nehogy félreérthessük, még a colstok is ott fityegett hivalkodóan a felső zsebben. (A leendő munkásarisztokrácia, ha jól sejtem.)

Ez a különösen összetett kép egyből világossá tette az erőviszonyokat, csupán idő kérdése volt, hogy ez a szaki két lábbal a földön mikor és hogyan teszi lóvá a világot – a többieket. A rendező dolga innentől kezdve egyszerű volt, e maga által fölrajzolt skicc mentén végigmenetelni a darabon, senkit ki nem engedve ebből a szűk keretből. Buoso Donati rokonai mind kaptak a szerepüknek megfelelő jellemet, bár Puccini és a szövegíró, Giovacchino Forzano, no meg a szellemes magyar fordító, Nádasdy Kálmán (17 évesen ez volt első operai ténykedése!) eléggé biztos alapokat rakott le.

Merthogy az olaszul elhangzó (s magyarul föliratozott) Köpennyel szemben a Schicchi magyar fordításban ment. Az előadás döntéshozói jó érzékéről tanúskodik e lépés, mert a vígopera sűrű poénjait a Nagyérdemű így rögvest tudta követni.

Ezt innentől csak egy módon lehetett volna elrontani, ha alkalmatlan címszereplőt találnak, de Göttinger biztosra ment, amikor régi, és az általa (is) celebrált Operabeavatókon edződött énekesére, Cseh Antalra bízta a feladatot. Az eredmény telitalálat! Cseh sokadik, tán közel huszadik főszerepét látom és eddig három alakítását éreztem minden szempontból elsöprőnek. 2006-ban a Figaro házassága, 2012-ben a Falstaff és most a Schicchi címszerepében. Sokat elárul ez a szerep-felsorolás. Hogy ezt a tehetséges művészt sűrű foglalkoztatottsága ellenére miért ilyen ritkán találja meg neki való főszerep, annak csak a rögmagyar operavalóság a megmondhatója.

Cseh mindenesetre hatalmas elánnal vetette bele magát a játékba, s hangban is a nagy elődök nyomán kellően sokszínűen adta a csavaros észjárású firenzei parasztot.

Rinuccio szerepében sosem hallott biztonsággal és szárnyaló magasságokkal vétette észre magát Balczó Péter. Balczót régóta nézem/hallgatom, már ebben a szerepben is korábban, de ilyen lehengerlőnek még sosem találtam. Kovács Éva Laurettája az áriában megfelelt a konvencióknak, de a záróképben némileg érthetetlenül küzdött a magasságokkal.

A haszonleső rokonok szerepeiben egytől egyig remek kabinetalakítással találkozhattunk. Persze itt is Vajda Júlia (Zita anyó) állt az élen nagyon markáns megszólalásaival, de Altorjay Tamás (Simone), Blaga Krisztina (Nella), Dobrotka Szilvia (Ciesca), Andrejcsik István (Betto), Börcsök Bálint (Gherardo) és Koczka Tamás (Marco) is hozzátette a maga tégláját az egységes színpadi és zenei megvalósításhoz. És ne felejtkezzünk el Maestro Spinelloccio alakítójáról, a remek Piskolti Lászlóról!

Az előadás alatt szerencsésen elállt az eső, a derűs tiszta őszi éjszakában visszafelé autózva már főleg a Schicchiről esett szó. Ez egy olyan mű, ahol minden jól sikerült előadás tud valamit hozzátenni a korábbi tapasztalatokhoz, mert sosincs és sosem lesz olyan, hogy már mindent értünk. A mai előadáson azzal lettünk gazdagabbak, hogy merni kell rendhagyónak lenni, mert ez segít felnőni a remekművekhez. Nézőnek, szereplőnek és a színpadi alkotónak egyaránt.

A Gianni Schicchi a Szegedi Nemzeti Színházban


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.