Az aranykor! - A Berliner Philharmoniker Furtwängler díszkiadása
- dni -, 2019-09-22
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=7234
 

A Berliner Philharmoniker Furtwängler díszkiadása Nem mindig találtam rokonszenvesnek azokat a rendszerint nálam sokkal idősebb zenebarátokat és hanglemezgyűjtőket, akik némi leereszkedő jóindulattal és barátsággal befogadtak még zöldfülű koromban. Tőlük nem ritkán hallottam azt, hogy valójában csak és egyedül Furtwängler felvételeit érdemes meghallgatni, mert mindenki más, aki később akármilyen poszton, a világ bármely zenekaránál felvételt készíthetett, hozzá képest csak közepes tehetségű parvenü, esetleg teljesen hasznavehetetlen kókler.

Az első reflexeim csak zsigeriek lehettek, hiszen alig ismertem a kínálatot, de nagyhatású koncertekkel már viszonylag fiatalon találkoztam. A Furtwängler-hívők pontosan ezeket az élményeimet tették volna mintegy érvénytelenné. Hiába hallottam mondjuk „azokat” a Bach-zongoraversenyeket Kocsis, Ránki, Schiff előadásában a Zeneakadémián? Nem lett volna szabad tetszenie 1979-80 telén a Verdi Requiemnek Gardellivel – és így tovább?

Félreértés ne essék, természetesen nem Furtwängler volt gyanús, hanem az egyházának önjelölt papjai, és az ő rajongásuk…

Ráadásul hamar rá kellett jönnöm, hogy hiába a tiszteletre méltó tapasztalat és az éltes kor, élő hangversenyeket ők se nagyon hallhattak a mesterrel, rajongásuk forrása többnyire azok a kicsit beszűkült hangú, kopottas és monó lemezek voltak, amik kalandos úton ugyan, de hozzánk is eljutottak.

A történet érdekes, dióhéjban annyi, hogy a Németországot megszálló szovjet hadsereg hadizsákmányként hazavitte a berlini rádió minden felszerelését. Ezzel a kor technológiai csúcsait jelképező műszaki eszközökön kívül sok magnószalaghoz is hozzájutottak. Szerencsére ezek jelentőségét felismerték, és nem vettek rájuk csasztuskákat, sőt, egy idő után némelyiket a Melogyija hanglemezgyártó ki is adta.

A nagyon érdekes sztoriról kicsit bővebb leírást itt találtam, ajánlom figyelmükbe: http://www.egalizer.hu/zene/karmesterek/furtw3.htm

A Melogyija LP-ket mifelénk ötven forintért adták (csak emlékeztetőül, ebben az időben a Hungaroton kiadványai hatvanba kerültek, a néha kapható import „nyugati” lemezekért pedig 90 forintot kellett fizetni.

Elkezdtem én is sorra hallgatni őket.

Először talán az akkor úgyis kedvenc Richard Strauss Don Juan-t, a korábban Carlos Kleiberrel megismert Bűvös vadászt és leginkább a Coriolan-nyitányt…

És, hát igen!

Talán éppen a Coriolan nyitány árult el legtöbbet. Némileg felületes indítás – egyenként, szinte találomra lépnek be a vonósok – ugyanakkor valami brutális feszültség jellemezi azt az előadást. Korlátlan energiákat mozgat, akármilyen kételkedők nem állnak meg előtte.

Furtwänglerről és az ő saját berlini zenekaráról talán még többet árultak el a fennmaradt filmek. A nyolcvanas évek végén Youtube ugyan még nem volt, de a VHS kazettákat kézről-kézre adtuk. Azt tudtuk meg belőlük, hogy Furtwängler tényleg nem az utazó sztár karmesterek prototípusa volt. Nem kellett törekednie az egzakt, jól olvasható koreográfiára. Vezényelt ugyan néha más zenekarokat, de a Berlini Filharmonikusokkal az együtt töltött évtizedek (1922-1954!) alatt kölcsönösen megtanulhatták egymást.

Számomra pontosan ez volt a legfontosabb Furtwängler-tanulság. A zenei jelentőség, nagyság és hatásosság az nem, vagy nem úgy függ össze a tökéletességgel, ahogy azt versenygyőztes virtuózok gondolják.

Azt hiszem, ma már én is inkább megértem a fanatikusokat. Aki konkrétan ezt az intenzitást igényli és a „hőfoknak” nagyobb jelentőséget tulajdonít bármi másnál, az jó helyen keres, ráadásul már nem kell beérnie a Melogyija bakelittel és a haveroktól kapott magnó- és VHS kazettákkal.

És még valami – ha mindez kevés lenne…

A németek visszakapták a berlini rádió oroszoknál parkoló archívumát, így a Berlini Filharmonikusok közreadhatták az 1939 és 45 között valamennyi rádión közvetített koncertjük hangfelvételét.

Digitalizálva, feljavítva, SACD technikával. Huszonkettő CD! Szinte nyomasztóan nagy hangtár, amihez – szinte mellékesen – jár egy 180 oldalas keménykötésű könyv, rengeteg adattal és fotóval.

Valójában még bele se hallgattam. Kerülgetem, szagolgatom, elbátortalanodtam.

Jó-e egy legendának, ha már nem a barátoktól kapjuk kölcsön a féltett hanglemezt? Jó-e, ha egy gyűjtő egyszerre kapja meg az összes hiányzó darabot?

De az igazi gondom persze nem ez.

Úgy tűnik, hogy ez a sorozat tényleg tartalmazza az összes 1939 és 45 között készült felvételt. Ha csak egyetlen egy koncert műsorát látom, akkor tudomásul veszem, hogy a legjobb németek vannak repertoáron. A legszínvonalasabb előadásban hallhatok Bachot, Beethovent, Richard Strausst és Wagnert. Nem tűnik fel semmilyen torz egyoldalúság.

De így, hogy előttem van mind, ha saját szemeimmel látom, hallom és tapasztalom, hogy hat éven keresztül egyetlen Sibelius félidő és egy Ravel Daphnis képviseli a külföldet, és a helyi szerzők közül is nyomasztóan hiányoznak a gyalázatos politikával páriákká tett nagyságok, az katasztrófa.

Nincs Schönberg? Személy szerint furcsállom, de még megértem. De hogy ebben az „aranykornak” tekintett időszakban nem adhattak elő például egyetlen Mendelssohnt, vagy Mahlert sem, az maga a rettenet. Erre semmilyen mentség nincs!

Hogy a mai utódok csak törpék Furtwänglerhez képest? Meglehet (noch dazu, éppen Kirill Petrenkóval kapcsolatban nekem is vannak kétségeim), de a jelenlegi Berlini Filharmonikusokat éppen azért tartom jelen korunk legjobbjának, mert lenyűgözően széles a látókörük, mert az archaikustól a kortársig, a némettől a bármeddig terjed a repertoárjuk és éppen ezért izgalmasak és színesek a koncertjeik.

Minden tiszteletem Furtwängleré, nyugodjék békében, de nem az volt az aranykor!

A Berliner Philharmoniker Furtwängler díszkiadása


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.