A tenor nem bariton, de Domingo az Domingo
- operatikus -, 2019-09-03
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=7230
 

Domingo Szegeden Placido Domingo avatta föl Szegeden az új focistadiont. A városban egyszerűen úgy hívják, a püspök stadionja, merthogy a nagy futballbarát, Kiss-Rigó László vezényelte az építkezést. Ő tartotta a megnyitó beszédet is augusztus 28-án. A zenekart nem ő vezényelte, hanem Eugene Kohn, Domingo régi barátja, aki számtalan ilyen hangversenyt dirigált már.

Hogy Domingónak 78 évesen kell-e még rendszeresen bariton szerepeket énekelni, az legalább akkora dilemma, mint hogy kell-e Szegednek 13 milliárdért egy 8000-es stadion, és hogy ez mennyire tartozik a püspökség profiljába. A második problémát félretéve szögezzük le, hogy erre az estére az aréna csaknem megtelt, mintegy 6000 ember jött el, ennyien voltak kíváncsiak a koncertre. Hogy közülük hányan fizették ki a 7-40 ezer forintos belépő árát, és mekkora volt a vattázás, arról nincs információm.

Domingo időskori pályáját sokan kritizálják, mondván, hogy ő nem bariton, nem szabadna bariton szerepeket énekelnie. A közönség jó részének más a véleménye, tódulnak előadásira és koncertjeire. Ennek egy részét persze régi, tenornimbuszának számlájára lehet írni, de azért nem az összeset. Domingo ma sem fogatlan oroszlán, noha egészen máshogy harap, mint régen. Szegeden sem gyógyprogramot állított össze. Az első részben néhány zenekari részlet mellett elénekelte az Andrea Chenier-ből Gerard monológját, a Traviata híres Germont-áriáját, valamint a Simon Boccanegra és a Traviata nagy szoprán-bariton duettjeit.

Partnere a Grammy-díjas Puerto Rico-i Ana Maria Martinez jó hang, bár mereven, leszorított nyelvvel képzi a hangokat, éneklése színtelen. Sztárpartnerét nemhogy nem homályosítja el, de még érdekes fénytörést se ad neki. Egy kicsivel gyöngébb partner az ideálisnál. A 78 éves Domingónál csodálatosképp szinte semmi nem hallatszik az öreg hangok hibáiból. Fényesen szól, szép hosszú frázisokat képes egy levegőre énekelni, hangja egyáltalán nem lebeg. Csak néhány frázis végének elhanyagolása utal rá, hogy már nem akar mindenre 100 százalékosan koncentrálni.

Muzikalitása ma is csodálatra méltó, drámai ereje semmit nem kopott. Hogy pontosan érti és közvetíti a drámai szituációt és a szöveg értelmét, azon nem csodálkozunk, azon már inkább, hogy mindezt fénykorának intenzitásával, izzásával mutatja meg. Ma is páratlan, ahogy egy dallamívet felépít, kifeszít, tartalommal, árnyaltokkal tölt meg. Megunhatatlan, fölvillanyozó, színpadra való!

Ám ennél is érdekesebb, hogy baritonszólamokban még föltűnőbb, hogy Domingo mennyire tenorista. Ez nem hangszínt, inkább hangképzést, lelkületet, a világhoz való hozzáállást jelent. Egy-egy szép dallamfordulatnak önálló értelmet próbál adni, a szólamot nem a nagy egységében, hanem apró ragyogásaiban tárja elénk.

A tenor mindig személyiségének ragyogásával, önmaga fölmutatásával hat az operaszínpadon. A bariton ezzel szemben az ellentmondások, a kétségek, a szorongások hangneme. Legjobb példa a Traviata nagy duettjéből Germont „infarktus-zenéje” (copyright by Géza Oberfrank), a „Pura si come un angelo” kezdetű arioso. Ha nem ismerném a drámai szituációt és a szöveg jelentését, biztos volnék benne, hogy Domingo itt a szerelmeséről énekel. Pedig a lányáról.

Ez a lelkület, de ugyanezt mutatja a hang, mint fizikai jelenség. Domingo világ életében sötét színezetű, drámai tenor volt (note bene karrierjének elején baritonnak tanult). Nincs gondja a mélyebb fekvésekkel, jól bírja, a voce nem veszti színét. Ám a Germont ária magasabb részeinél, vagy a második rész kvázi tenorfekvésű spanyol dalaiban a hang nyomban a ’szép’-ből a ’csodás’ tartományba kerül, a hallgatót pedig nem kielégíti, hanem elvarázsolja.

Miként egy régebbi pesti koncertjén, ezúttal is bevállalta a Bánk áriát. Ezúttal is a bariton változatot. Olaszul kezdte, de a „Hazám, hazám” – nál sajnos átváltott egy a magyarhoz hasonló nyelvre. Persze nyomban tapsot kapott, de a megoldás olcsó. Miért nem énekelt egy gyönyörű olasz Bánk áriát magabiztosan? Mi szükség volt erre a bohóckodásra? (Egyébként volt még egy olcsó megoldás a koncerten. A nagy Boccanegra-Amelia duett leginkább szívszorító pillanata, amikor a végén az apa piano magas F-en azt énekli: „Figlia.” Egyedül, magányosan, jóvátehetetlen boldogsággal-boldogtalansággal. Nos, ezen az estén a szoprán ugyanitt azt mondta: „Padre”. Domingo ne értené, hogy Verdinek ez miért nem jutott eszébe?)

Mielőtt elfelejteném, a kamaszodó szegedi Balázs-Piri Soma csak most serkenő bajszára és fogszabályzójára cáfoló érettséggel és virtuóz technikával játszotta Grieg a-moll zongoraversenyének első tételét, tenorbaritonunk pompásan kísérte a zenekarral. Aztán bejött még Domingo kisfia. Placido Juniornak kellemes bariton hangja van, szépen dalolászik. Amikor azonban megszólal mellette édesapja, világosan halljuk, mi a különbség, szórakoztatás és bűvölet között.

Élvezetes, de még inkább tanulságos este volt. Ki-ki eldöntheti, hogy örül neki, vagy bosszankodik, hogy hősünk fénykorában nem jutott el a Dóm térre, és nem kiabálta bele a szegedi éjszakába, hogy „Esultate!” vagy „Celeste Aida”. És hogy egy 13 milliárdos aréna megér-e egy bronzkori Domingót.

Domingo Szegeden


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.