Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Mindenkinek a maga Zenéje - Az LSO és Simon Rattle a Müpában

2019-01-18 15:07:39 - dni -

Mindenkinek a maga Zenéje 2019. január 14.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

BARTÓK: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, Sz. 106, BB 114
BRUCKNER: VI. (A-dúr) szimfónia, WAB 106

Londoni Szimfonikus Zenekar
vez.: Sir Simon Rattle

Telt ház, és a diákjegyeket kiadó pultnál is hosszú sorok. Patinás együttesnek és legendás karmesternek jár a kiemelt érdeklődés…

De van még valami: a műsor is jelentős. Nem tudom mi az oka, de éppen a „Zenét” elég ritkán lehet hallani itthon, s Brucknert is csak elvétve játszanak hazai együttesek.

A „Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára” fontos mindannyiunknak, de zeneszerzés-szakos nebulóként valamelyest kivételezett helyzetben voltunk. Sólyom György nem csak a hozzáférhető felvételeket ismertette meg velünk, de olyan dolgokra hívta fel a figyelmünket, amiket nem biztos, hogy magunktól észreveszünk. Valójában elméleti szinten szerettük meg Bartókot - partitúrából. Ott nem zavartak a rettenetesen szóló kórusok, a torzító fortisszimók, és általában a hatvanas-hetvenes évek szörnyű hanglemezgyári technikája.

Azért is volt akkora „durranás” Bernstein 1983 novemberi hangversenye az Erkel Színházban (igaz, én csak a főpróbára fértem be…). Kritikátlanul imádtuk. Lenyűgöző volt, hogy ez a zene nem csak jó, hanem még meg is szólal. Hogy milyen lehetett az az előadás valamiféle objektív mérték szerint? Ki tudja, van-e ilyen egyáltalán, de nem is fontos. Így utólag már biztos vagyok benne, hogy egy bizonyos technikai szint fölött a mű minden előadásának őszintén lehet örülni. Persze, általában csak egy emlékeztetőt hallunk, a „Zene” mindenkinek a saját agyában, belül szólal meg…
És ahogy már a koncert szünetében hallom is a kommentárokat - biztosan nem egyformán.

A Londoni Szimfonikusok és Simon Rattle is tudják olyan szinten és olyan minőségben prezentálni a partitúrába jegyzetteket, hogy az esetleges problémák ne rontsák le a belső élményt. Különös, hogy most pontosan olyan apróságok szegik a kedvem, amik egyébként az előadás erényei szoktak lenni. Rattle kívülről vezényel, beszédszerű az agogika, kifejezően hangsúlyoz – éppen ezért kicsit sokallom az ő jelenlétét. Bartók mérnöki pontossággal fogalmaz, és én beérném magával a zenével, a tisztaságával, egyszerűségével és áttekinthetőségével.

A Bruckner viszont – legalábbis nekem - nagyon másról szól. Eleve sokkal később szerettem meg, nem volt hozzá olyan kalauzom, mint Bartókhoz. Celibidache lett azzá, mikor végre a halála után megjelentek a felvételei. Igaz, Celibidache csak érthetővé tette számomra ezeket a szimfónia-szörnyeket, de később az ő szertelen lassúsága helyett egyre gyakrabban választottam például Eugen Jochum felvételeit.

Azt hiszem, csak nagyon kevés karmester képes Brucknert „értelmesen” előadni. Rattle sem csinál semmi feltűnőt, de az a beszédszerűség, amit a Bartókban sokalltam, most nagyon is működik. De ami igazán lenyűgöz, az a zenekar hangzása, pedig szó sincs hatalmas, posztromantikus apparátusról. Nincs olyan ütő-arzenál, mint amit Richard Straussnál megszoktunk, egyetlen timpanis tevékenykedik. Persze hárfa sincs, és a kürtösök is csak négyen vannak (szemben a Mahlernél szokásos kilenccel), három trombita, három harsona stb. Egy szolid szimfonikus zenekar. És akkorát szól, amilyet ritkán hallunk a Müpában.

Nem varázslat, csak éppen a vonósok rendkívül együtt és tömören szólnak, a rézfúvósok pedig annyira tiszták, hogy sokkal több felhang szólal meg a szokásosnál. A hangzás csillogó és telt, nekem pedig ez ma estére tökéletesen elégnek tűnt.

Utóirat:

Ezen a koncerten a feleségem nem lehetett ott, de eléggé foglalkoztatta (szerintem titokban szerelmes Rattle-be). A fórumokban kibontakozott vitákban ovasta a „bezzeg Currentzis” stb. hozzászólásokat, és természetesen én is elmeséltem, hogy mit tapasztaltam. És megint sikerült nagyon tömören összefoglalnia mindent. „Szóval az a baj, hogy Mahler jobb, mint Bruckner, a Bartókot meg jobban csinálta a Kocsis?”

Mindenkinek a maga Zenéje
fotó:© Posztós János - Müpa






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.