Kelet lánya a naprakészség jegyében – Puccini-bemutató az Erkel Színházban
- zéta -, 2018-12-07
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=7177
 

A Nyugat lánya az Erkel Színházban Erkel Színház
2018. december 1/4.
Puccini: A Nyugat lánya

Minnie – Bátori Éva / Rálik Szilvia
Dick Johnson (Ramerrez) – Gaston Rivero / Boncsér Gergely
Jack Rance – Szegedi Csaba / Florin Estefan
Nick – Balczó Péter
Ashby – Bakonyi Marcell
Sonora – Cseh Antal
Trin – Ujvári Gergely
Sid – Geiger Lajos
Bello – Erdős Attila
Harry – Kiss Tivadar
Joe – Kristofori Ferenc

Happy – Rezsnyák Róbert
Jim Larkens – Gábor Géza
Billy Jackrabbit – Kőrösi András
Wowkle – Heiter Melinda
Jake Wallace – Káldi Kiss András
José Castro – Kiss András

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kocsár Balázs

Először is nézzük meg: lehet-e, helyesebben, szabad-e A Nyugat lányát mai európai környezetbe téve előadni? Köztudott, hogy Giacomo Puccini az operát a New York-i Metropolitan felkérésére komponálta, s szándékoltan amerikai témát keresve bukkant David Belasco The Girl of the Golden West című drámájára. Az aranyláz idején játszódó darab jellegzetes történelmi korszakot és helyszínt, valamint egyedi helyzetet volt hivatott megjeleníteni, a jogrenden kívüliség állapotában az emberi értékek és érzelmek győzelmét. A szövegkönyv szinte földhözragadt módon kötődik az aranyásók napi tevékenységéhez, az ebből fakadó szituációkhoz. A cselekmény emiatt elég bajosan tehető át más környezetbe.

Vegyünk néhány példát a cselekményből és nézzük, hogyan oldotta ezt meg az adott helyzetet az Erkel Színház új bemutatójának rendezője, Vasily Barkhatov!

Az első felvonás eredetileg egy kocsmában játszódik, amit a rendező és a díszlettervező, Zinovy Margolin egy építkezési területen gondolt megvalósítani. A hátteret hatalmas, több szinten egymásra pakolt, a gerincvezetékekhez használt betongyűrűk alkotják, melyeken keresztül közlekednek az „aranyásók”. Nick, a pultos, szatyorból osztogatja az árut.

Minnie ezek után nem is lóháton érkezik, hanem biciklivel.

A darab szerint valamivel később felbukkan a postás, a pultos átveszi a leveleket és kiosztja az aranyásók között. Esetünkben Nick beüzemeli a WiFi-t, bemondja, hogy megjött a posta és ezt követően mindenki az okostelefonján „veszi át” az üzeneteket.

Ez a megoldás nem sokkal később meg is feneklik. Amikor Johnson és Minnie táncolni kezdene, az aranyásók a szolgáltatják hozzá a zenét. Esetünkben azért, mert elromlott a HiFi. (Vajon miért nem hívják segítségül az okostelefont, ha úgyis ott van?)

Megtudjuk azt is, hogy az aranyat, illetve a pénzt egy ládában őrzik. A XIX. században ez rendben is van, de rendezőnk a XXI-et erőlteti.

A második felvonásban Minnie vadnyugati, hegyi bungalója Barkhatovnál inkább amolyan modern egylégterű apartman a VI. kerületben. Minnie a lábatlankodó indián (?) szolgálót elküldené, de az szabódik, mondván, hogy nagyon esik a hó, „akkor aludj a szalmán”… Láthatóan az Operaház – érezve az anakronizmust – tompítani próbálta a helyzet élét, mert Nádasdy szövege szerint Minnie a csűrbe küldi a szolgálót. (Amúgy homály fedi, kinek a fordítását vetítik, csak igen sokszor emlékeztet a néhai főrendező munkájára.)

Sajnos, úgy tűnik, Puccini bebetonozta a darabot a XIX. század közepébe, az idő elteltével csak egyre erőltetettebb formában lehet azt beleszuszakolni a mába, a jelenbe. Pedig azt a rendező elég tapintatlanul tolja a képünkbe a színpadon virító – pillanatnyi pontos időt mutató – óra segítségével.

Ahogy haladunk előre a rendezésben, egyre inkább kezd az az érzés elhatalmasodni, amit kedves operarajongó ismerősöm mondott valamely modern rendezésről: „a Trisztán és Izoldát hallottam és a Víg özvegyet láttam”.

Mert azután elszabadult rendezőnk fantáziája a naprakészség jegyében. Szerelmi kettősük során a fiatalok gondosan megágyaznak, mint jó polgárhoz illik, ez szerintem még a XXIII. században is röhejesen hatna az első szenvedélyes csók után. Már majdnem a pizsamánál tartanak, amikor az aranyásók felzaklatják őket, mire gyorsan összedobják az ágyat, mint amikor két, első szexre készülődő tinit megzavarnak a váratlanul hazaérkező szülők.

Puccini ráadásul aggodalmasan megkomponált minden mozdulatot (ezzel kétségkívül lehetetlen helyzetbe hozva a „modern” operarendezőket), még azt is halljuk, ahogy lépésről lépesre a saját hátán viszi fel Minnie a sebesült Johnsont a padlásra. Itt most nincs padlás (ez még önmagában nem lenne baj), de a helyzet bántó sutáskodással oldódik csak meg.

A második felvonás végére azt gondoltam, értem a rendező nem kicsit kényszeres üzenetét, pedig akkor még hátra volt a feketeleves: Barkhatov giccsesnek ítélvén a happyendet, meghalasztotta Ramerrezt, így annak áriája és a finálé, melyben a szerelmesek elhagyják a zord vadnyugatot, már csak Minnie képzeletében hangzik fel. Hogy az aranyásó fiúk végül is kinek bocsájtottak meg és miként győzte meg őket ennek során a két szerelmes őszinte vallomása, örök talány marad. Lehet hazafelé gondolkodni rajta.

Az elmaradt boldogságért kárpótlásként (gondolom én) az utolsó felvonás során azért akadnak vidám pillanatok, például amikor Nick és Rance (!) ápolja a meglőtt banditát. Azt mindig szerettem ebben a műfajban, hogy nem léteznek egyértelmű helyzetek, de ez, azt hiszem, sokunk fantáziáját meghaladta.

Ha az előadás egészét tekintjük, talán egyetlen jelenet felelt meg pontosan Puccini intencióinak, ennek megfelelően igazán ütősre is sikeredett: a kártyaparti Ramerrez életéért. Persze joggal kérdezhetnénk, hogy miért pont ez?

Az Operaház az idei első bemutatóját hullámzó zenei teljesítménnyel abszolválta. A majd tucatnyi kis szerep gazdái közül többeket számos helyzetben nem vagy csak alig hallunk. Ad absurdum előfordul, hogy látom, amint tátog az énekes/énekesnő, de a hang csak akkor jut el hozzám, amikor magasabb régiókba szökken. Ebből a környezetből kiemelkedik egy-egy markánsabb, erőteljesebb voce. Példaképpen hangsúllyal emelném ki Kiss András (José) jelenetét, s igen hatásosan jutottak el a publikumhoz Gábor Géza (Jim), Káldi Kiss András (Wallace) és Kőrösi András (Billy) megszólalásai is.

A középszereplők közül Cseh Antal a tőle megszokott színpadérzékenységgel jelenítette meg a finom lelkű Sonora szimpatikus személyiségét. Bakonyi Marcell (Ashby) markáns hangja kicsit tétova mozgással párosult, lehet, nem kizárólag a saját hibájából. Telitalálatnak éreztem Balczó Péter alakítását Nick szerepében. Azt hiszem, ez az Ő igazi szerepköre, ha nem feltétlenül ragaszkodik (s a szereposztók sem) az amoroso figurákhoz, sokkal sikeresebb lehetne.

A Nyugat lánya az Erkel Színházban A három főszerepet a színház kettőzve tűzte ki. A címszerepben két, markánsan eltérő alakítást kapunk, talán a kettőből összegyúrva lehetne csak igazán képet kapni arról, hogyan is gondolta Minnie figuráját Puccini. Hozzá kell tenni (nem mentségként, inkább magyarázatképpen), hogy ez a szólam világviszonylatban keveseknek a sajátja, a legjelentősebb szopránok (talán egyedül Tebaldi kivételével) többnyire menekültek a szólamtól. Legjellemzőbb Birgit Nilsson hozzáállása, aki egy interjúban el is mondta, hogy inkább egy nap kétszer énekelné el a Turandotot, mintsem egyszer Minnie-t.

Bátori Éva régi (külföldön énekelt) szerepként kapta meg újra az egyszerű, de igen mély érzésű és tiszta lelkű lány figuráját. Sajnos a szólam (és a zenekar) időnként számára is áténekelhetetlennek tűnik, de a figura éthosza maradéktalanul megvan. Bátori Minnie-je a lány naivsága mellett az öntörvényűségét hangsúlyozza, e tulajdonság révén tud egyfajta szellemi vezetője lenni az aranyásók csapatának.

Semmi vokális akadályt nem jelent a szólam fortissimóinak megszólaltatása Rálik Szilvia részére, a szerep összetettsége viszont elsikkad előadásában. Rálik esetében technikai problémát főleg a finomabb részek jelentenek, amelyeken visszatérően intonációs gondok jelentkeznek. A lány személyisége az előadásában jóval egysíkúbb lett, az olasz szólam ebben a darabban is idegennek hat. Szenvedély helyett nyers erőt kapunk. Rálik a szerelmi extázis csúcspontján olyan hang kíséretében veti bele magát szerelme karjaiba, ahogyan Tosca leugrik az Angyalvár tetejéről.

Gaston Rivero beugrással, a próbafolyamat utolsó szakaszában került a produkcióba, ez részben menti vagy inkább magyarázza alakítását. Hogy a hanganyag jellegtelen, s hogy Rivero színpadi személyisége túlságosan szürke, ezeken túl mutató problémák. Előadására leginkább a korrekt kifejezés a megfelelő.

Az előadás nagy meglepetése (számomra) Boncsér Gergely Ramerreze lett. Boncsér meglepő könnyedséggel győzi a szólam nehézségeit, de még ennél is meglepőbb, hogy a finomságok is ritkán hallott kidolgozottsággal szólaltak meg. Színpadi megjelenése elsöprően hatásos. A tavalyi Hugenották-alakítás után ismét regisztrálni szükséges, hogy egy jelentős énekes-egyéniség van születőben, ami Boncsérra és a szereposztókra is egyaránt halmozott felelősséget ró.

Szegedi Csaba seriffje sajnos szinte minden tekintetben alatta marad a szükséges minimumnak. A hang szöges ellentétben van az énekes korpulens megjelenésével, az esetek zömében nem, vagy csak alig jut el a földszint 15. soráig. Játéka megfelelne a rendezői elvárásoknak, ha némafilmet néznénk.

Florin Estefan biztosan hozza a román énekiskola klasszikus jó hagyományait, az erőlködésmentes hangadást, a nemes formálást, a kiegyenlített hangszínt. A színpadi játék viszont esetében feltűnően szürke vagy jellegtelen. Nem tudom eldönteni, hogy ez az énekes vagy a rendezés problémája. Jó lenne többször hallani idehaza.

Hogy a szólisták egynémelyikét nem, vagy nem mindig hallottuk, csak részben az Ő hibájuk. A Kocsár Balázs irányította zenekar a gyakran előtűnő kidolgozott és nemes hangzás mellett azzal vétette észre magát, hogy számos jelenetben, visszatérően túlontúl hangos volt. Mintha az igazi pianissimókat kizárólag a felvonás végekre tartogatta volna a komponista. Korrekt módon, a szükséges árnyalások megjelenítésével hatásosan szólt a férfikar (karigazgató: Csiki Gábor).

A 45 év után felújított Nyugat lánya a felemás rendezés és szereposztás jóvoltából aligha lesz tartósan a budapesti operajátszás sarokköve, de az érdeklődők – szerencsésebb szereposztást kifogván – alapjaiban megfelelő zenei élményben részesülhetnek.

A Nyugat lánya az Erkel Színházban
Fotó:© Csibi Szilvia és Berecz Valter


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.