Búcsúkoncert – Edita Gruberova a tokiói Suntory Hallban
Beatrice, 2018-11-08
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=7172
 

Edita Gruberova a tokiói Suntory Hallban 2018. október 28.
Suntory Hall, Tokió

Ifj. Johann Strauss: A denevér - nyitány
Ifj. Johann Strauss: Tavaszi hangok
Gioachino Rossini: Tell Vilmos – nyitány
Gioachino Rossini: A sevillai borbély – Rosina kavatinája
Giuseppe Verdi: A végzet hatalma – nyitány
Giuseppe Verdi: Traviata – Violetta áriája az I. felvonásból
Camille Saint-Saëns: A csalogány és a rózsa
Jacques Offenbach: Orfeusz az alvilágban – nyitány
Vincenzo Bellini: Beatrice di Tenda – zárójelenet
Camille Saint-Saëns: Sámson és Delila – Bacchanália
Ambroise Thomas: Hamlet – Ofélia őrülési jelenete

Ráadások:
Giacomo Puccini: Pillangókisasszony – Cso-cso-szán belépője
Léo Delibes: A cadizi lányok
Ifj. Johann Strauss: A denevér – kacagódal

Edita Gruberova – ének
Tokiói Szimfonikus Zenekar
vez. Peter Valentovič

Edita Gruberova az elmúlt harminc-egynéhány évben sokszor fellépett Japánban, koncerten és operaelőadásban is. A fenti, szupernehéz műsor énekszámait (egyetlen kivétellel) bármelyik koncertjén előadhatta volna, de ez az összeállítás a búcsúkoncertjének hirdetett rendezvényen szerepelt, melyet most, 2018. október 28-án, 71 évesen énekelt el Tokióban, a világhíres Suntory Hall nagytermében.

Az egyetlen kivétel pedig a Pillangókisasszony-belépő volt, ezt erre a turnéra tanulta meg, nyilván a japán közönség iránti tiszteletből, mely közönségnél ő évtizedek óta különleges státuszt élvez. Mindkét fél megadta a módját a búcsúnak. A művész a műsorválasztással, pályájának egyfajta keresztmetszetét adta. Debüt-szerepétől (Rosina) a klasszikus koloratúra-darabokon át a tragikus hősnőkig, valamint a nem akármilyen előadási minőséggel.

A közönség meg a hosszas ünnepléssel, álló ovációkkal, számtalan virágcsokor és egyéb ajándék átnyújtásával (ezt a koncertterem szabályai elvileg nem engedik, az alkalmazottak egy darabig próbáltak ennek érvényt szerezni, aztán belátták, hogy hiába), transzparenseket lengettek, az előadás után pedig a művészbejárónál Gruberova arcképével díszített, külön ez alkalomra készített legyezőkkel integettek, és konfettiesővel fogadták a kilépő művésznőt. Japánról lévén szó, a művésznő távozása után a konfettiket össze is söpörték.

Japán specialitás volt még az, hogy az utolsó meghajlások alkalmával az énekesnő kezet fogott a közönség sok-sok előretódult tagjával is.

A Suntory Hall híres a jó akusztikájáról. Ezt az akusztikát én a koncert első felében, amikor a 3. sorban kicsit oldalt ültem, némileg furának tartottam (valahogy a hangszercsoportok túlságosan elkülönültek akusztikailag), majd a szünetben egy rajongótársnővel (aki egy virágcsokrot akart a koncert végén a művésznőnek átadni) helyet cserélve a 4. sor közepére kerültem, ahol sokkal homogénebb volt a zenekari hangzás. Gruberovát viszont mindkét helyen jól hallottam.

A Tavaszi hangok keringőt több mint 20 évvel korábban énekelte utoljára közönség előtt, és erre a turnéra frissítette föl. Egészen elképesztően jók, sőt, tökéletesek voltak a finom trillák, a futamok, a staccatók. A magas regiszter jól szólt, de egyes közép- és mély hangok még kicsit jelzésszerűek voltak, ebben a hangtartományban fokozatosan melegedett be a hang.

Rosinát is kirázta a kisujjából. A szerepben való debütálása óta eltelt 50 év, de mi az neki. (Na jó, F-et most nem énekelt benne.)

Violetta nagyáriájában volt itt-ott egy kis óvatosság, néhány, csak jelzésszerű mély hang, de azért minden megvolt, az Esz is a végén. Egyesek megjegyzik, hogy a művésznő magas hangjai ebben a legmagasabb tartományban már kicsit keményebben szólnak, mint hajdanában, de nekem még mindig élmény Őt hallgatni.

A koncert második felére teljesen felszabadult, lerítt róla, hogy elképesztően élvezi az egészet. Azt csinált a hangjával, amit csak akart, és teljesen magába bolondította a közönség azon részét, amely esetleg még nem volt belebolondulva. (Jó pár "bolond" röppent át Európából a koncertre, és találkoztam kínai és tajvani rajongókkal is.)

Saint-Saëns-Vocalise úgy szólt, ahogy azt csak Ő tudja előadni azzal az éteri hangjával.

A karmester a már Pesten is ismert Peter Valentovič volt, aki mindenben segítette a dívát a Tokiói Szimfonikus Zenekar élén. Japán zenekart most hallottam először élőben. Elképesztően fegyelmezettek. Még sose hallottam úgy az Offenbach-kánkánt, mintha minden szólamot egyetlen hangszer játszott volna. Merész húzás volt ezt a darabot betenni a tragikusan szomorú Beatrice di Tenda fináléja elé, de működött a dolog, a közönség felfokozott lelkiállapotba került. Úgy éreztem, a megrendítő Beatrice-áriában a művésznő nemcsak a japán közönségtől, hanem – jelképesen – két kedves barátjától is búcsúzik, akik szervező munkájukkal sokat segítettek neki pályáján, és akiket ebben az évben veszített el (a szlovák Melanka Kušnírovától és a magyar Sánta Zoltántól).

Az Ofélia-jelenet is mély érzelmekkel volt tele. Úgy vélem, senki se tud annyira fájdalmat kifejezni, mint a művésznő. Valahogy olyan a hangja meg a lelki alkata is. És éppen azáltal, hogy annyira ki tudja fejezni a fájdalmat, segít nekünk túlélni. Meggyőződésem, hogy hangjának, művészetének gyógyhatása van. Szerintem ez a művészet egyik legmagasabb rendű funkciója.

Bőkezűen mérte a ráadásokat, az utolsó után mutatta, hogy nincs több a torkában...

Autogramosztás sajnos nem volt a koncert után, az istennő a konfettieső után barátságosan integetve és búcsúszavakat kiáltozva beszállt egy autóba, és eltűnt a rajongók szeme elől.

Edita Gruberova a tokiói Suntory Hallban


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.