A boldogtalan fáraólány története – Az Aida a MET-ből
- zéta -, 2018-10-07
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=7168
 

Netrebko & Rachvelishvili 2018. október 6.
MÜPA-mozi
VERDI: Aida

Aida - Anna Nyetrebko
Amneris - Anita Rachvelishvili
Radames - Alekszandrsz Antonenko
Amonasro - Quinn Kelsey
Ramphis - Dmitrij Beloszelszkij
Egyiptom királya - Ryan Speedo Green
Hírnök - Arseny Jakovlev
Priestess - Gabriella Reyes

a Metropolitan Opera Ének- és Zenekara
vez. Nicola Luisotti

Úgy tűnik, az oroszok végleg bevették a Metropolitan finnyás bástyáit is, az Aida nyolctagú szereplőgárdájából négyen is Moszkvában sajátították el az éneklés alapjait, de idesorolhatnám ötödiknek a grúz mezzoszopránt is, hiszen Ő is az egykori Szovjetunióban látta meg a napvilágot, akár a többiek. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha a világ vezető operaházában tényleg minőség alapján állna össze a „világválogatott”. Azután, ahogy nézem/hallgatom az előadást, hát, erősen feslik a szövet, épp a minőség mentén.

Maga a produkció igazán veterán korban van, hiszen még javában állt a Szovjetunió, amikor Sonja Frisell 1988-ban színpadra álmodta New York patinás házában Verdi örökbecsűjét. Most már, 30 esztendővel később, jóval túl a kétszázadik előadáson még mindig tud meglepetést okozni.

Úgy tűnik az angol rendezőnőt ebben a szövevényes történetben leginkább az elátkozott fáraólány reménytelen szerelme kötötte le, legalábbis erre a szálra fűzte fel az előadást. Olyannyira, hogy a néző el is gondolkodik, hogy ennyire esélytelenül miért fut ilyen kitartóan Radames semmivel nem kecsegtető szekere után? Mi hajtja, miért alázkodik meg, s miben bízik egyáltalán?

Amikor Frisell rendezése eredetileg napvilágot látott, Fiorenza Cossotto volt Amneris, Mitchell Aidája, Domingo Radamese és Milnes Amonasrója társaságában. (Szomorú, de jól illusztrálom a különbséget a két előadás között pusztán a szereposztás felsorolásával, de korábbi Metes Aidák között találnánk még olyanabbat is.)

Cossotto annak kapcsán jutott eszembe, mert megpróbáltam ezt az előadást elképzelni az Ő alakításában és határozottan sikerült. A grúz Anita Rachvelishvilinek kevésbé. Nem is annyira a hangi megfogalmazás, az még többé-kevésbé sikeres volt. A fiatal mezzo ígéretes matéria birtokosa, de a hangi és a színpadi kifejezőképesség meglehetősen alacsony szinten áll. Általában kedves bocitekintettel mosolyog bele a világba, ha van annak a pillanatnyi szituációban mondanivalója, ha nincs. (Mondjuk, leginkább nincs.) Amneris végtelen kétségbeesése és tragédiája így csak a felszínen tud mozogni, az énekesnő hiába énekli el korrekt módon a szólam egyik legigényesebb szerepét, a dráma csak nem izzik fel.

Beloszelszkij & Netrebko Aida szólamában a világelső Anna Netrebkót láthattuk/hallhattuk. Másfél évtizede az operai kánon része, azóta mindennapos vendég a MET-ben is. Sokáig a könnyedebb szólamokban szerepelt, még öt-hat évvel ezelőtt az orosz szólamokon túl a Szerelmi bájital, a Manon, a Don Pasquale, a Boleyn Anna főszerepeiben aratott zajos sikert. Ennek vége, mert 2014-ben egy markáns kormánymozdulattal sávot váltott az operai autópályán, azóta a drámai szoprán szerepkörben tarol. Ezidáig óvakodtam közelebbről foglalkozni vele, most viszont nem lehet kikerülni.

Technikai értelemben tökéletesen uralja a szerepet, ez önmagában egy biztos tényező. Számomra ugyanakkor zavaró az a mellezés, ami segítségével a mélyebb hangokat eléri, bár el kell ismerni, az átmeneteket törésmentesen oldja meg minden esetben. Az ’O patria mia’ rettegett felső C-re vezető dallamívét (látszólag) játszi könnyedséggel énekli, mi több, a csúcsponton koronát tart és kulturáltan jön le róla. Igen ám, de az a hang minden, csak nem drámai. Az bizony ugyanaz a hangszín, amivel mondjuk A puritánok hasonló magasságait teljesítette.

Ha mindez pusztán ízlés kérdése lenne, el is intézném, hogy na, bumm, hát másképpen gondolkodunk erről. Ennél viszont sokkal zavaróbb, hogy Netrebko Aidaként számomra túlságosan szimpla, mint jelenség és mint figura. Hiányzik belőle a sugárzás, a szeretet és bántóan hiányzik belőle a lélek. Nem érzem igazán még a szerelmet sem, de ebben a partner is ludas lehet. Az előadás legvégére kristályosodott ki: Netrebko Aidája túlontúl közömbös ahhoz, hogy komolyan vegyük tragédiáját. Csak az énekesnőt látom, aki fogcsikorgatva legyőz minden akadályt, átjut minden csúcson.

Persze lélektelen előadás és lélektelen előadás között lehet különbség. Ehhez elég, ha csak Alekszandrsz Antonenko Radamesét megnézzük. Már az sokat elmond korunkról, hogy Antonenko a világ vezető operaházaiban szerepelhet. Ez az ember maga a két lábon járó ellentmondás. Impozáns hanganyag, csapnivaló muzikalitás. Daliás alkat, leszúrt lábú tenor. Markáns arc, kifejezéstelen tekintet. És még sorolhatnám. Radames összetett problémáit meg sem kísérli hangjegyekbe önteni. Végigharsogja a szólamot, finomságokra nemigen ügyelve. Eleinte vártam, hogy majd később, a darab egynémely pontján esetleg megindul valamilyen úton, de feladtam. Utána már csak az éles, egyenes magasságai zavartak.

Ugyanebbe a sorba illik Quinn Kelsey Amonasrója is. Már az első megszólalásnál trükközik, nehogy túlénekelje magát. Az az énekes, aki minden egyes megszólalásnál ügyel arra, hogy még sokáig tudjon énekelni. A pálya első harmadában külön bája van ennek a hozzáállásnak. De Antonenkóval ellentétben Kelsey legalább hitelesen el tudja játszani, amit szeretne kifejezni. Valami prózai változatban biztosan tökéletes lehetne.

Azt gondolom, nem volt valami sikeres a mély hangokkal a MET ügyeletes szereposztója. Dmitrij Beloszelszkij (Ramfis) és Ryan Speedo Green (Király) szólamuk igényeinél jóval puhább és szerényebb hanggal voltak jelen. Azt hiszem, a hangfajuk inkább basszbariton, abból is a könnyedebb változat. Ilyen körülmények között felborul a mű eredeti, a zeneszerző által gondosan felrakott szerkezete.

Ludas lehet mindebben a máskor oly nagyszerű Nicola Luisotti a karmesteri pultnál. Azt hiszem, Luisottit beszippantotta ez a monstrum operagyár, mert hiába volt a jó tempó és az igényes zenekari építkezés, ha ebből az előadás egészére csak apró nüanszok hatottak. Egy idő után már csak Gianni Quaranta monumentális színpada gyönyörködtetett.

Az Aida a MET-ből


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.