1980-as évek

1985 őszén Kórodi András – az Operaház akkori első karmestere – meghívására nyertünk felvételt Török Géza kollégámmal az Operaház korrepetítorai közé.

Kórodi karnagy úr ugyanis némileg értetlenkedve vette tudomásul, hogy a meghirdetett korrepetítori próbajátékokra senki nem jelentkezett a karmesterképzősök közül (ekkor már 3 év óta Lukács Ervin volt a tanszakvezető tanár).
Ennek oka pedig az volt, hogy tanulótársaink (a korábban bekerült Csányi Valéria és a későbben bekerült Doman Katalin kivételével) zongoratudásának szintje nem ütötte meg azt a mércét, ami az operaházi korrepetítorsághoz szükséges lett volna.
Engem személy szerint telefonon hívott fel Kórodi András (2 évig tanultam nála, úgy emlékezett, hogy elég jól zongorázom) és szabályosan rábeszélt, hogy jelentkezzek, mondván, majd - csak nekem – rendeznek egy külön meghallgatást Mihály András igazgató úrral.

Így is lett, megfeleltem, megkezdtem szolgálatomat a szent falak között, a legendás művésznagyságok körében.

Az 1980-as években – évtizedes hagyományokra alapozva – még elképzelhetetlen volt, hogy bárki, aki karmesteri ambíciókkal rendelkezett, megfelelő zongoratudás és korrepetitori ’előélet’ nélkül bekerülhessen a Magyar Állami Operaházba. Egyetlen kivételről tudok: Ligeti Andrásról, ő viszont koncertmesterként pótolta műfaji ismereteinek esetleges hiányosságait.
A társulat egységes volt és ennek megvoltak a sajátos működési szabályai, feltételei. Kiváló korrepetítorok – Patkó József, Pethő Zsolt, Szűcs Lóránt, Salgó Tamás, Váradi Emőke és mások végezték maximális alázattal, tudásuk legjavát nyújtva munkájukat. Nagyon sokat tanultam tőlük.

Másfél év elteltével már előadást is vezényelhettem, a János vitézt, Dénes István mellett. Ezt számos további vezénylés követett: Anna Bolena (Békés András rendezése) Erdélyi Miklós másodkarmestereként, Nabucco (Mikó András felújítása) Nagy Ferenc famulusaként és ami miatt ezt a hosszú bevezetőt írtam: Kovács János mellett a 2. szereposztás betanítója és karnagya lehettem az Albert Herring Fehér András rendezte produkciójában.

Bekerülésem első percétől kezdve Kovács János volt az, aki felkarolt és kivételes művésznagyság feleségével Sudlik Máriával együtt barátságukba fogadtak és jobbnál jobb tanácsokkal láttak el, segítették engem, a zöldfülűt. Fiatal ember létére János kivételesen már karmesteri státusszal bírt, de előtte neki is végig kellett járnia a jól bevált utat.
Kinevezett karmesterként is minden általa vezényelt darab betanításában részt vett továbbra is és számos próbát úgy dirigált, hogy közben remekül zongorázott – ez így van mind a mai napig.

A lényeg a lényeg: nem létezett más út, csak a ranglétra végigmászása.

Akkoriban még nem volt ennyi karmesterverseny, mint napjainkban. Ugyanakkor János számára az, hogy több nyáron át Bayreuthban korrepetítorkodhatott – többet ért egy első díjnál.
Nekem még megadatott jó néhány további darab vezénylése, több-kevesebb sikerrel. Elbizonytalanodásom miatt 1991-ben kiléptem az Operaházból és számos vargabetű után 1997-ben tértem vissza, de ez már egy másik történet.

Közelmúlt

A ranglétra végigmászásának főszabálya érthetetlen módon háttérbe szorult a 90-es évektől kezdve.
Kezdték ellepni a pályát olyan karmesterek, akik semmit, vagy alig tudtak zongorázni, nem tanultak az idősebb kollégáktól, mesterektől, nem járták végig a műfaj elsajátításának rögös útját.
Ugyancsak jöttek olyan rendezők is, akik például egyáltalán nem tudnak kottát olvasni.
Szélsőséges esetként említek egy olyan Erkel Színház-beli Hunyadi felújítást, amelynek rendezője, a lemezborító szövegkönyvét olvasva adta instrukcióit.

Az utóbbi években az Opera felelős irányítói, zeneigazgatói, első karmesterei és rendezői között – tehát a műfaj jövőjének szempontjából döntő fontosságú pozíciókban – a társulat leépítése előtti és utáni időszakban több olyat is találunk, akik alapfokon is alig tudnak zongorázni, a legbonyolultabb partitúrákat is megkérdőjelezhető belső hallással (vagy felvételek segítségével) sajátítják el.
Soha nem korrepetáltak, nem vezényeltek színpadi zenét. Soha nem voltak operai segédrendezők. Ezeket a fokozatokat elegánsan átlépték, kihagyták. Viszont nagyon ügyesek a vezénylés terén, jól ’adják el’ magukat és elhitetik magukkal és a közönséggel, hogy ez így van rendjén, teljesen felesleges az az idejétmúlt ’céhes’ rendszer, a ranglétra.

Jelen

Nem tudom, külföldön hogy van, nálunk évtizedek óta kimarad egy fontos láncszem a ma operát vezénylő karmesterek felkészítéséből. Nem előfeltétel a magas szintű zongoratudás és az operai munkába korrepetitori szolgálattal történő bekapcsolódás.

A ma (hála Istennek) még élő nagy öregek:

Pál Tamás, Medveczky Ádám (ütőhangszeres létére tanult meg kiválóan zongorázni az opera műfaja iránt érzett szeretetéből), Dénes István, Kovács László (harsonásként kezdte), Török Géza sokat tudnának mesélni a magasra helyezett mércéről, a meghatározó követelményekről.

Nem tudom, hogy ők, János és mi mindannyian, akik még a régiektől örököltük az opera (és a balett...) szeretetét, tiszteletét – mennyiben vagyunk hibásak abban, hogy ez így alakult.

Nagyon sok, túlontúl is sok körülmény játszik közre napjainkban a művészet művelőinek sorsának alakulásában, egyáltalán a művészet létjogosultságának kérdése is felmerül komoly formában.
Sokak számára vonzó pálya, különösen az előadóművészet – elég csak a televíziós sztárkereső műsorok virágzására gondolni.
Az interneten hozzáférhető felvételek milliói, CD-k, DVD-k sokasága a csömör érzésével fenyegetnek. Ki az igazi tehetség? Ki a hiteles előadóművész? Ki jogosult eldönteni, megnyílvánulni alapvetően fontos kérdésekben?

Nos, ezzel Kovács János soha nem törődött – törődik. Rövid operaházi zeneigazgatói hónapjai alatt rádöbbent arra, hogy ez nem az ő szerepköre. Az ő igazi területe a partitúrák és szólamkották birodalma, a szövegelemzés, a mű keletkezési körülményeinek vizsgálata. Mindez pedig a számára legfontosabb: a zeneszerző alázatos tisztelete és mindenek előtti elsőbbsége jegyében.

János (és nem Janó) nem bratyizik, nem tud mindent jobban, nem mondja meg a ’tutit’. Nem állítja, hogy tisztában van az illető zeneszerző erényeivel, vagy hibáival.
A kotta azonban szent és sérthetetlen számára. Hosszas tanulmányozások, búvárkodások által (rendkívül időigényes elfoglaltság !) nyílik meg előtte a feladat és világosodik meg a partitúrában foglaltak képe.

Hogy például a 2. fagott miért játssza halkabban az illető hangot, a brácsások miért így és miért ne úgy frazeáljanak és sorolhatnám hozzáállásának időtálló jellemzőit. Nem véletlen, hogy Kocsis Zoltán is olyan elismerőleg nyilatkozott róla, számos alkalommal hívta vendégkarmesternek.

Olvastam Kesselyák Gergely 7 pontját. Tiszteletre méltó, körültekintő és gondos írásnak tartom, amelynek megírását a legjobb szándék vezette. Egész fesztiváligazgatói működését őszintén nagyra értékelem, de most mintha túllőtt volna a célon, alkotótársaival együtt.

Nem láttam a RockGiovanni-t, csak azt a húszperces, elég szerencsétlenül vágott valamit, amit Szűts Apor tett közzé. Biztosan úgy van, ahogy a csodálatra méltó küldetéstudatát fáradhatatlanul megélő fesztivál-igazgató mondja: rendkívül sok és nehéz munka fekszik a létrehozásában.

Nekem egyetlen bajom van a 20 perces vágolmány alapján ítélve az új művel kapcsolatban: minden újdonsága, mássága ellenére nem új, nem igazán újszerű.
Egy zavarba ejtő műfaji keveredés végterméke: se nem igazán rock, se nem igazán szimfonikus. Se nem igazán Mozart, se nem igazán Szűts Apor. Sok tehetséges ember ötletparádéja, kontroll nélkül. Egy nagy ömlesztés. Van egyáltalán az előadásban valami szépség, katarktikus pillanat?

Remek énekművészek olaszul énekelve és színészileg is kíválóan alakítják szerepüket, de miért? Mindent összevetve még nem sikerült megértenem, miért nem csak rockzenekar játszik, miért nem rock énekesek éneklik Szűts Apor saját zenéjét (akár Mozart-i áthallásokkal, ízléses arányban). Miért kellett ebbe Mozartot, a szimfonikus zenekart és operaénekeseket belekeverni?

Ez humoros lenne valóban? A Don Juan téma lehet humoros egyáltalán?

Befejezésül még 2 dolog:

1 - Ismert Jézus-i mondás: az új bor új tömlőkbe való és senki sem varr új foltot a régi ruhára, mert ez is, az is kiszakítja a régit

2 - A cipész mesterség nehéz és kényes dolog. Csak a megalapozott felkészültségű, alapos tudással rendelkező, az inas-segéd-mesterjelölt-mester utat bejárt, a mestervizsgát letett és továbbképzéseken újból és újból bizonytani tudó cipészek készítsenek cipőket. Ha nem ilyenek, akkor teljesen mindegy, hogy a kaptafánál maradnak-e vagy sem.

Üdvözlettel: Déri András

A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.