Az elmulasztott nagy lehetőségek és a tévedések Ernanija – a Szegedi Nemzeti Színház vendégjátéka a PRIMAVERA ’18 sorozatban
IVA, 2018-05-23
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=7146
 

a Szegedi Nemzeti Színház vendégjátéka a PRIMAVERA ’18 sorozatban Giuseppe Verdi: Ernani
2018. május 16.
Erkel Színház

Ernani – László Boldizsár
Don Carlos – Kelemen Zoltán
Don Ruy Gomez de Silva – Cseh Antal
Elvira – Nadia Cerchez
Giovanna – Somogyvári Tímea Zita
Don Riccardo – Bónus Gábor
Jago – Major Attila

km. a Szegedi Szimfonikus Zenekar
a Szegedi Nemzeti Színház énekkara és tánckara

vez. Pál Tamás

rendező: Toronykőy Attila
díszlet- és jelmez: Juhász Katalin
koreográfia: Varga József

A világ drámairodalmának és filmtermésének jelentős részét köszönhetjük annak, hogy a szerzők bízhattak a közönség figyelmetlenségében, amely szereplőik gondatlanságához társul. Hiszen a legtöbb film, dráma, bohózat konfliktusa egy apróságon múlik: bezárták-e az ajtót vagy sem. Kivételes eseteket leszámítva (amikor haderővel, ágyúval vagy tankkal törhetnek be egy ajtót, kaput), aki valóban egyedül akar maradni egy lakosztályban, egyedül is marad, aki titkos kettesben, annak nem jelenik meg a harmadik, sem a negyedik. Molnár Ferencnek még egy nyitva felejtett ajtóra sem volt szüksége a bonyodalomhoz: elegendőnek bizonyult egy vékony fal a tengerparti kastély szalonja és szobája között, amelyen keresztül áthallatszanak azok a szavak, amelyeknek nem kellene.

Alighanem az Ernani hősei is megúszhatnának pár kellemetlenséget, ha de Silva spanyol grand aragóniai kastélyában megbízhatóbb lenne az őrszolgálat, és reteszeket használnának az ajtókon. Tekintve, hogy jövőre éppen 500 éve lesz mindannak, ami arrafelé történt, biztonsági cégek és felszerelések ajánlását mellőzöm. Hagyja csak nyitva a várkisasszony az ajtaját, hiszen rosszabb már alig történhet vele, mint hogy feleségül kell mennie idősödő nagybátyjához; jelenjenek csak meg hívatlanul a banditák, vagy a király a kíséretével. Ha viszont a színpadon kilenc nyíláskeret helyettesíti a díszletet, amelyek többségében fel- és eltűnésen kívül furcsa jelenségek is történnek, nem biztos, hogy a néző eligazodik a szerelmi négyszögtörténet lebonyolításában.

Toronykőy Attila az Ernani rendezésében korántsem vonultat fel olyan silány és megterhelő ötletparádét, mint A trubadúr egy évvel korábban látott előadásában, és nem is gyarapítja az értelmetlenül aktualizáló, ellenszenves rendezések már-már végtelen számát. Hogy kötelezően túllépjen a hagyományos szcenírozáson, a hátteret, a korrajzot, a cselekménybonyolítást, a csoportos szereplők elhelyezését, illusztratív utalást a transzcendenciára, egy-egy jelenet kivetítését, Varsányi Anna magyar nyelvű szövegének feliratait, valamint Victor Hugo szövegrészleteinek idézését is a fentebb említett nyíláskeretekkel oldja meg, illetve azokba helyezi, a szcenírozás meglepetéseiként. Az ötlet egy idő után fárasztóvá válik, és több ponton meg is feneklik. Elsősorban ott, ahol a cselekmény szerint egy-egy hős rejtett nyíláson jelenik meg: ezeknek a zene által is hangsúlyozott, meghökkentő hatását a folyamatos meglepetések szertelensége devalválja.

A darab komor hangvételéhet képest túl játékos ötletelgetések kisszerűségét jelzi az univerzális használatra befogott keretekbe illesztett festményrészletek erőltetett hatása. Míg Mikó András A lombardok rendezésében fél évszázaddal korábban az előadás stílusát határozta meg azzal, hogy a díszletül szolgáló vetített festményidézetek a jelenetek témájára és hangulatára rímelnek, az itt feltűnő képek legfeljebb annyit mondanak, hogy a darab is a középkorban játszódik, vagy hogy minden időkben kellemetlen lehetett egy nőnek a hozzá életkorban sem illő férfihez kényszerülni.

Nem szerencsés, hanem leértékelő az olykor ugyanazon keretek határolta mezőbe vetíteni a magyar szöveget elektronikus feliratozás helyett. A rendezőnek egy nyilatkozata szerint ezáltal „eltűnik az a nehézkes dolog, hogy mindig föl kell nézni a színpad fölé, hogy most elolvassuk, hogy miről szól a történet”. Szomorúan tanúsítom, hogy amikor több szereplő jeleneténél – mintegy segítő szándékkal – több keretben jelenik meg a felirat, a nézőtér szélső helyein ülő közönség elől a színpad azonos oldalára vetített szöveg jó részét a kortina takarja ki, az ellenkező oldalon pedig a reflektorok fénye olvasztja a felületbe. A feliratozott operaelőadások szerelmeseinek további örömére olykor Hugo szövegének részleteit is egy-egy ablakban idézik, a megkülönböztetés kedvéért soványabb és kurzivált betűkkel, amelyek már a földszint első sorából alig olvashatók el.

És ezekbe a képekbe, azon kívül, hogy szövegek és idézetek jelennek meg, jeleneteket is tudunk pluszba beletenni, tehát a darab előzményeit, hogy jobban értse a közönség, hogy mi történt régebben” – folytatta Toronykőy Attila. Úgy gondolom, Verdinek és szövegíróinak a dramaturgiai érzéke kiváló volt, pontosan tudták, miről kell informálni a befogadót egy darab megértéséhez és hatásához. Míg az Ernanit megelőző operája, A lombardok hősnőjének, Giseldának mindkét szülője a cselekmény szereplője, a 11 operával későbbi Rigoletto egy apa és leánya tragikus története. Az Ernani Donna Elvirája de Silva gyámságában él, elegendő sejtenünk ebből, hogy árva. A formalista rendezői megoldásba tehát mind a (túl)magyarázás, mind a hatáskeltés szándéka belebukik.

a Szegedi Nemzeti Színház vendégjátéka a PRIMAVERA ’18 sorozatban

A díszlet mellett a jelmezek terveit is jegyző Juhász Katalin teljesen hagyományos „generál-történelmi” kosztümöket kreált. Ezek dekorativitása dicséretesebb, mint a mű hangulatának és reménytelen sorsú hőseinek jellemzése.

A rendezés és a látványvilág összességében megütötte azt a színvonalat, amely nagyobb hibáktól mentes, magával ragadó zenei előadásban jótékonyan figyelmen kívül maradhatna. Fájdalmas, hogy a megszólaltatás nem járt messze ettől, de mégsem volt zavartalan.

Mindenekelőtt Pál Tamás vezényletével, a zenekar és a kórus dicséretes munkájával megszólalt Verdinek ez a szépséges, hol áradón, hogy fojtottan szenvedélyes műve. A IV. felvonásban felhangzó végzetes kürtszó elektronikus erősítéséről szívesen lemondtam volna, hiszen az éppen nem a szférák ismeretlen hangja, hanem a kérlelhetetlen emberi gyarlóságé.

A négy főszereplő közül hárman a mindenkori legjobb magyarországi operaéneklést képviselték. Kelemen Zoltán hangszínét és -erejét, vokális alakításának nemességét tekintve élményszerű Don Carlos. Mellette a de Silvát megszemélyesítő Cseh Antal szólamformálása és hatásos figurateremtése tetszett legjobban. László Boldizsár magvas és fényes tenorjához és immár profizmusához olyan jól illik Ernani szólama, mint a Manricóé. Intelligensen deklamáló, kidolgozott alakításából legfeljebb az Elvira iránti szerelem evidenciáját és hőfokát találtam a szükségesnél halványabbnak.

Valamivel többet mutatott ebből az evidenciából és szenvedélyből az Elvirát alakító Nadia Cerchez, ám énekesi minősége és szerepfelfogása (vagy a rendező beállítása) nem hagyta mindezt kellően érvényesülni. Zenei olvasatomban Elvira nemcsak tragikus, hanem tragikus alkatú nő is. Aki számkivetettet, törvényen kívülit (banditát, cigány dalnokot) szeret, általában az. Cerchez hangvételét alapjában véve könnyedebbnek találtam, amint A trubadúr Leonórájának egyes részleteiben is. Másodrendű kérdés lehetne ez, ha a Donna Elviráé nem lenne egyúttal igazi primadonnaszerep: nem csupán tragikus, hanem rendkívül vonzó hősnő is, akinek szerelméért egy király és két herceg verseng és küzd. Nadia Cerchez megnyerő színpadi jelenség, sőt, sugárzó szépségű is lehetne, ha korunk szegényszínházi divatja jegyében nem spórolnák le róla a színpadon szükséges sminket. A hagyományos maszk a kivetítésben talán zavarónk bizonyulna – de kinek kell a gála- és rock-koncertekből importált kivetítés az operaszínpadon? Az operában a szépséget és a vonzerőt a hang színe és az éneklés szépsége, szexepilje képviseli. Ám Cerchez éneklésének folyamatos kísérője az erősen tremolós hangadás, amely számomra nem azt a kérdést veti fel, hogy illik-e hozzá Elvira (és Leonóra) szólama, hanem azt, hogy alkalmas-e operák szólószerepeire. A YouTube-on hallgatott felvételek alapján úgy gondolom, sajnálhatjuk, hogy a szegedi operatársulat nem az Elvirát másik szereposztásban abszolváló Ádám Zsuzsanna felléptetésével tette olyan értékűvé a zenei élményt, amely – a szó szoros értelmében is – elnézőbbé tett volna a színrevitel iránt.

a Szegedi Nemzeti Színház vendégjátéka a PRIMAVERA ’18 sorozatban
fotó:© Rákossy Péter


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.