Színes-szagos-álarcos az augusztusi teaházhoz...
- zéta -, 2018-04-27
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=7143
 

Színes-szagos-álarcos az augusztusi teházhoz... 2018. április 21./22.
Erkel Színház

Giuseppe Verdi: Az álarcosbál

Gustavo, svéd király - Fekete Attila / Mykhailo Malafii
Renato Anckarström - Alexandru Agache / Molnár Levente
Amelia, Renato felesége - Sümegi Eszter / Rálik Szilvia
Ulrica - Fodor Bernadett / Wiedemann Bernadett
Oscar - Szemere Zita / Covacinschi Yolanda
Horn - Cser Krisztián / Gábor Géza
Ribbing - Cserhalmi Ferenc /Kőrösi András
Christiano - Fülep Máté / Erdős Attila
Főbíró / Amelia szolgája - Egri Sándor

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Michelangelo Mazza

Színes-szagos Álarcosbállal rukkolt elő az Operaház, melyet gyakran ér vád a régi, klasszikus rendezések rapid tempójú felszámolásáért. Ezúttal apait-anyait beleadtak a produkcióba, ugyanakkor a premierpublikum sokáig visszafogottan reagált. Az előadást az ’Eri tu’-ig csak udvariassági tapsok szakították meg olykor rövid időre, mintha mindenki a végére tartogatta volna az energiáját. És tényleg, először úgy is tűnt, hogy a Tavaszi Fesztiválra rögzített bemutató látványos közönségsikerrel ér véget, ám amikor az ügyelő gyanútlanul behúzta első alkalommal (!) a függönyt, a taps váratlanul abbamaradt és a nagyérdemű lelkesen elpucolt haza, több alkalma nem is lett a derék függönyhúzogatónak.

Igyekszem kibontani a történést alább.

Fabio Ceresa ifjú titán itáliai rendező „az emberélet útjának felén” éppen túljutva kapta a lehetőséget, hogy a Magyar Állami Operaházban vendégrendezhesse meg Giuseppe Verdi örökbecsűjét, Az álarcosbált. A látottak alapján biztosra vehetjük, hogy a megrendelők a felkéréssel párhuzamosan két fontos információval látták el Ceresit:

  1. a közelmúlt baklövéseit kiigazítandó lehetőleg klasszikusnak tűnő rendezéssel álljon elő.
  2. tartsa szem előtt, hogy a dalszínház a közeljövőben Giacomo Puccini-emlékévet tervez.

Az első kérés világos, de elképzeltem, amint eltűnődött a másodikon. Az eredmény alapján kicsit olyan helyzet állt elő, mint a Teaház az augusztusi holdhoz című világhírű amerikai filmben, amikor az eltérő fogalmak és eltérő igények felettébb bizarr, hogy ne mondjam, szatirikus helyzetet teremtettek. Rendezőnk mindenesetre pazarul megoldotta a feladatot, csak azért kár, hogy mi fogjuk utána (rossz esetben) évekig nézegetni, nem Ő.

A rendezés kicsit átverés, mert egyáltalán nem klasszikus, de tényleg annak tűnik. Szép archaikus díszletet látunk (Tiziano Santi munkáját), bár a rendező csak igen rövid ideig enged hozzá, a nyitány alatt s a zárókép kezdetén. Csodálatosak a jelmezek (tervezőjük Giuseppe Palella), de valahogy mégiscsak az tűnik fel leginkább, hogy milyen nehézkesen mozognak benne művészeink, kortól, nemtől, az udvari ranglétrán elfoglalt helyüktől függetlenül. A rendező színészvezetése néhány látványos ügyetlenséget leszámítva még megfelelne a klasszikus elveknek, de valami azért mégis sántít: Puccini.

A darab kezdetén Renatóról kiderül, hogy valójában nem is titkára (mint eddig tudtuk), hanem udvari festője Gustavónak. Az ’Alla vita che t'arride’-ária tehát átminősül Képáriává (a la Tosca), közben szorgosan jár az ecset is. Ugyanerre a jelenetre rímel majd a harmadik felvonás első képe, Renato dolgozószobája, mely zsúfolásig tele Gustavo-portrékkal. Ebből nyomban kiderül, hogy Gustavo uralkodása vaskosan a személyi kultuszra épül. Mindenesetre Renato leleményes sokoldalúsággal aprítja miszlikbe korábbi alkotásait. (Ha már Tosca: Renato őrjöngését látva elképzelhetjük, micsoda dührohamot kapna az isteni Floria, amikor – a komponista által bűnös módon kifelejtett jelenetben – Cavarradossi műtermében rábukkan Attavanti márkinő portrésorozatára. De reménykedjünk, hátha egyszer Ceresi a Toscát is színre állíthatja majd, valahol jó messze. Talán erre utalt a rendező azzal, hogy Ulrica cigányasszony jósdáját rejtelmes barlang helyett elegáns, tágas, úri helyszínre tették, akár báró Scarpia is elfogadná Farnese-palotának.)

Azt gondolhatnánk, hogy rendezőnk ennyivel kipipálta a Puccini-évet, de nem. Az egzotikumra oly hajlamos zeneszerző megjelenik még többször is. Olykor Renato viselkedik Jack Rance seriffként (A Nyugat lányából), amint lelkesen poharazik az összeesküvő-társakkal, máskor feltűnően többszöröződnek egyes szereplők. Oscar apródból mindjárt három is van, s Ulrica mellett is van két „asszisztens jósnő” is, ők is hárman vannak, pont úgy, mint miniszter a Turandotban. A legnagyobb dobás e téren mégis az Akasztófa-domb megjelenítése. Ulrica jóslata egy elvarázsolt vidékre kalauzolja az enyhülésre vágyó szerelmes asszonyt: a kínai negyed ópiumtanyájára. Egyetlen pillanat alatt megértettem, az Ismeretlen Herceget micsoda erők köthették oda a jéghideg császárlányhoz. (De erre egy Álarcosbál-előadáson kell rájönnöm?)

Az elkötelezett operabarát általában gondosan őrizgeti magában a kivételes élményeit, pozitív és negatív oldalon egyaránt. Azt hiszem, az, ahogy az operairodalom egyik legmagányosabb áriáját (’Ma dall'arido stelo divulsa’) a hősnő kénytelen volt a zsúfolásig telt színpadon előadni, hosszú ideig listavezető lesz.

A rendező néhány látványosabb beállításon kívül alig-alig foglalkozott a főhősök jellemével, a szituációk okozta viszonyrendszer kibontásával. Márpedig ezekből Az álarcosbálban egész csokornyi van, de rendezőnk ezeket letudta a társadalmi viszony felvázolásával. Valahogy Renatóból is elveszett a barátság azzal, hogy festészet, mint hivatás oly Gustavo-centrikus lett. (Még csoda, hogy az ópiumbarlangban nem kapta elő a vásznat, pedig micsoda ritka pillanat!)

Az előadás mindkét szereposztása hullámzó lett, igazán kiemelkedő alakítást nem regisztrálhattam egyet sem. Gustavo szerepében Fekete Attila dicséretes önkontrollal indított, ami sajnos csak az első jelenet végéig tartott ki. Az Ulrica-képben már előjöttek azok a hangi problémák, amik a jó képességű énekes pályáját évtizedek óta meghatározzák. Fekete egyre többet disztonált és a forszírozott hangadás nem tett jót ebben a munkás szerepben. Dallamívek sikkadtak el, és a kiabálás mentén intonációs hibák bukkantak elő. A korrektség kedvéért rögzítem, hogy az előadás végére Fekete határozottan javult, a III. felvonásbeli nagyária (’Ma se m'è forza perderti’) egészen egységes színvonalúra sikeredett.

Színes-szagos-álarcos az augusztusi teházhoz... Az ukrán Mykhailo Malafii némi elfogódottsággal, de igen igényes hangadással mutatkozott be a szerepben. A hangszín helyenként Kelen Péterére emlékeztetett, Malafii magasságai szépen nyíltak. A hang ugyanakkor még helyenként kevés ehhez a szólamhoz, de az énekes dicséretesen bírta a szólamot, egyenletesen magas szinten. Jó lenne Őt egy fokkal könnyedebb szólamban megismerni (Faust, Nemorino, stb.). Játékban korrekt módon és lelkesen illeszkedett az együttesbe.

Alexandru Agache alakításában érezhetően megjelent, hogy valahogy annyira mélyen nem tudta magáévá tenni a rendezői koncepciót. Hallatszott a több évtizedes rutin, s hogy immár sokadik Álarcosbál-rendezésében járhat. Renatója most sápadtan indul, ami akár koncepció is lehetne. A második felvonás nagy felismerése, a megcsalatás érzése előhozza Agachéből a dúvadat és onnantól az előadás első számú személyiségévé válik. Az ’Eri tu’ az előadás legizgalmasabb pontjává vált. A felhevült előadásmódot áthatja a nemes hangadás, így létrejön a jelenet ritkán megvalósuló katarzisa: a dráma átcsap lírába, ahogy az elvesztett barátságot siratja. Mert ott dől romba bármely rendezői koncepció, ha a lélek és zene mást fejez ki.

Molnár Levente sokkal mozgékonyabb figurát hoz, természetesebben közlekedik a színen, viszont a híres baritonáriát egyszerűen nem tudja elénekelni. Kínos machinációkkal izzadságosan átverekedjük magunkat a jeleneten, közönség és énekes egyaránt fellélegzik, amikor magunk mögött hagyhatjuk. Sajnos, Molnár hangképzése pontosan ellene dolgozik annak, amit kifejezni szeretne, a hang nemhogy nem egy tömbből faragott, hanem minden pontján esetlegesnek érezzük. A kényes hangokkal tarkított, magas fekvésű szólam nem segít a jelenleg hallhatóan technikai problémákkal küzdő énekesen.

Sümegi Eszter és Rálik Szilvia egyaránt régi szerepüket vehették elő, de a voce sajnos mindkettőjüknél már jelentősen túljutott az ideális állapoton. Sümegi Améliájában több a gyengédség, így az ún. Szobaária előadásának csúcspontja. Az elveszettség, reménytelenség hangját sokkal hitelesebben tudja megjeleníteni, mint a szerelmest. Persze az inadekvát szituáció, amibe a rendező sodorta, nem könnyíti helyzetét.

Rálik Szilvia hangját az elmúlt időszakban énekelt drámai hősnők oly mértékben megterhelték, hogy szinte végig forte tartományban kell maradnia a tiszta éneklés kedvéért. Pedig Améliában sokkal több gyengédség és líra van, mint heroizmus, de Rálik azt már jelzésszerűen sem tudja megmutatni. Azt gondolom, hogy manapság csak a német és a szláv repertoárban szabadna foglalkoztatni ezt a tehetséges énekesnőt.

Ulrica szerepében némi csalódást okozott Fodor Bernadett. A szólam drámai kisugárzása felpuhult, a mélységek nem igazán szóltak kellő átütő erővel. Korrekt, becsületes mestermunka lett. Wiedemann Bernadett viszont a második szereposztás legfeltűnőbb sikerét aratta. Jó beosztással egészen hátborzongató pillanatokat teremtett.

Oscar szerepében Szemere Zita is szép sikert könyvelhetett el. Játékban mutatós, hangban kellően virtuóz, de a hang volumene, főleg az alsó- és középlágéban kevésnek bizonyult. Ez pontosan jelzi, hogy egyelőre nem szabadna ennél súlyosabb szólamokkal terhelni. Covacinschi Yolanda sajnos minden ponton elmaradt a szólam igényeitől, olykor kínos pillanatokat teremtve a partnerek és a közönség számára.

Meglepően egységesen sikerült az összeesküvők szólamait kiosztani. Cser Krisztián és Cserhalmi Ferenc, valamint Gábor Géza és Kőrösi András egyaránt hatásosan oldották meg feladatukat.

Az Énekkar (mb. karigazgató: Csiki Gábor) enerváltnak tűnt mindkét este, de egyelőre nem gondolnék mélyebb tanulságokat leszűrni. Egy biztos, hogy a dekoratív, ám nehézkes jelmezek biztosan nem segítették az könnyed éneklésben az együttest.

A premier estéjén az est karmestere, Michelangelo Mazza megelégedett a közlekedési rendőr szerepével. A hatásos zenekari bevezetőkön túl a feladatát szimpla kíséretként fogta fel, mintha a zenekar nem lenne önálló hangulatteremtő erővel felruházva. A második estére ez sokat oldódott, de valahogy a korábbi évtizedekben az olasz dirigensek temperamentumáról más fogalmaink alakultak ki.

Színes-szagos-álarcos az augusztusi teházhoz...
fotó:© Berecz Valter és Nagy Attila


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.