A Norma diadalmenete Debrecenben
Heiner Lajos, 2018-02-26
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=7128
 

A Norma diadalmenete Debrecenben

A Norma Debrecenben 2018. február 2.
Csokonai Színház, Debrecen

Norma - Kolonits Klára
Pollione - Calin Bratescu
Adalgisa - Balga Gabriella
Oroveso - Wagner Lajos
Clotilde - Rendes Ágnes
Flavio - Biri Gergely

a Kodály Filharmonikusok Debrecen és a Csokonai Színház Énekkara
vez. Szabó Sípos Máté

Debrecen nekirugaszkodott – és bemutatta Bellini Normáját.

Ezt vidéki operaházak közül utoljára Szeged tette meg, bő fél évszázada, Vaszy Viktor vezényletével, 1965. május 8-án.

-zéta- hosszú és rendkívül alapos beszámolójában – „Dimenziók tobzódása” – ezt már megemlítette, ám mivel Papp János kitűnő munkája, „Négy és fél évtized szegedi operaelőadásai az adatok és számok tükrében” (Bába és Társai Kiadó, Szeged, 2000)

talán nem általánosan ismert, érdemes lehet az előadás néhány többi adatát is felidézni.

A rendező az a Versényi Ida volt aki 1953-1972 között 36 (!) operaelőadást jegyzett Szegeden.

A címszerepet zömében Karikó Teréz, két alkalommal Alpár Mária énekelte,riválisai Harmath Éva és Szabadits Judit voltak, prokonzulként Vadas Kiss Lászlót és Vargha Róbertet lehetett hallani, míg Orovesoként Sinkó Györgyöt és a pályakezdő Gregor Józsefet.

De akkor nézzük a debreceni előadást.

Mindenekelőtt egy nem zenei észrevétel. A Ház állapota lehangoló (-zéta- informált, hamarosan elkezdődik a felújítás). De a lepukkantságot az ember rögtön elfeledi – mert itt mindenki mosolyog. A hölgy a kasszában, a jegyszedők. A két fiatal srác a ruhatárban.

Képtelen vagyok lényegit hozzátenni –zéta- írásához.

Láttam korábban Bellini-operákat, ott ültem a Puritánok premierjén Bécsben 1994. május 2-án, az egyetlen alkalom, amikor a Magyar Hírlap címoldalára kerültem pár nappal később. Akkoriban nekik írogattam beszámolót, az a lap persze teljesen más volt, mint ma. Ugyanis a dirigens Domingót kifütyülték, pontosabban kibúzták. A következő év januári előadásait lemondta – azért legalább egyet megnézett, én is ott ültem a nézőtéren.

A szereposztás amúgy a következő volt: Gruberova – Giordani – Hvorostovsky – Scandiuzzi. Nem rossz, ugye?

És láttam, szintén a STOP-ban, a La Sonnambulát (Bonfadelli, Flórez, Silins). Persze tavaly Pécsett a Puritánokat.

A Normat azonban korábban sosem láttam, legalábbis szcenírozva. De egy koncertszerű előadást igen. 1994 november 13-án, az Austria Centerben. Alberto Zedda dirigált (és megint „off”, többen már gondolom a bicskájukat nyitogatják. Amikor Gregor Jóska a Flamand Operában énekelt, én a Leuveni Egyetemen dolgoztam. Persze több évtizedes szegedi ismeretségünk okán, találkozgattunk. Jóska megkérdezte, melyik a kedvenc söröm, az Orval, válaszoltam. Legközelebb ő, b@szd meg, ez olyan keserű, mint az epe, de lehet, hogy igazad van, amerikai baritonista kollégám is ezt issza. Megnéztem vele egy Cenerentolat, Zedda dirigált, akkora emberke volt, mint a palotapincsi guggolva, de nagyszerű karmester. Előadás után Jóska összeismertetett bennünket, kedves úr volt, Magyarországon méltatlanul kevesen ismerik.)

Aber zurück zur Wiener Norma-Vorstellung. Zampieri énekelte a címszerepet, mellette Peter Dvorsky, Grace Bumbry. És Orovesoként egy idősebb úr, az osztrák főváros nagy kedvence. Ezzel az előadással búcsúzott Bécstől.

Cesare Siepi.

Összehordtam tücsköt-bogarat, sőt, sáskát és skorpiót, de legalább szokjuk őket, egy magyar politikus szerint ezek kerülhetnek a fazekunkba.

Tehát akkor tényleg a debreceni Normáról.

Teljes egészében egyetértek –zéta- írásával, ezért az eddigi offok és pótcselekvések, mert csak ismételni tudtam volna.

Nadine Duffaut rendezése döbbentett rá arra, mennyit fejlődik/változik a három főhős. Főleg persze Norma, elgondolkodtam, van-e az operairodalomban még szoprán, aki ennyit tud változni? Talán Gilda, aki ártatlan lányból (csapodár) szerelméért önmagát feláldozó nő válik? Esetleg Pillangókisasszony?

A zenei megvalósítást illetően is ugyanaz a véleményünk –zétával-. Én kicsit szigorúbban fogalmaznék Wagner Lajossal kapcsolatban – minden tiszteletem a művészé, aki szinte egész életét a debreceni operajátszásnak szentelte. Ám Oroveso basszus (csak lemezfelvételeket citálva: Pasero, Pinza, Moscona, Neri!, az egyik „legkormosabb” basszus, aztán Christoff, Rossi-Lemeni, Zaccaria, etc. etc.), Wagner pedig nem az, és talán már a voce sincs in floribus.

Balga Gabriella mint Adalgisa. A nevet ismertem, a hangot nem.

Valami gyönyörűséges. Sörivó vagyok – de amikor megszólalt, úgy éreztem, a legnemesebb olasz chianti árad szét a testemben. És ne feledjük: pár évtizede, csupán vokális adottságai miatt, karriert futhatott be az „éneklő tank”, vagy, egy másik példát hozva, a messze nem szilfid alkatú Gertrude Grob-Prandl. Balga fejedelmi megjelenésű, egzotikusan-pikánsan szép arccal. Jelenség a színpadon.

Calin Bratescu nevét korábban sosem hallottam. Igazi meglepetés: képes hajókürtszerűen végigfújni az előadást, aztán kiderül, gyönyörű pianói is vannak. A voce baritonális, de biztos magassággal (C az áriában), megjelenése pedig egy atlétáé.

Kolonits Kláráról képtelenség bármi újat leírni. Zsebkendőnyi területből varázsol futballpályát. Gruberova mellett korunk nagy Normája (és van abban valami sorsszerű, hogy május 18-án, amikor a Primavera Fesztivál keretében Pesten énekli a szerepet, a prágai Narodni Divadloban Gruberova lesz Bellini operájának főhősnője).

-zéta- említette, hogy a Norma XX. századi előadásait illetően alábbhagyott az előző évszázad lendülete. Ahogy a The Metropolitan Opera Guide to Recorded Opera (Thames and Hudson, 1993, p. 21) írja: „A Norma sosem volt egy igazán népszerű, tömegeket vonzó opera, sem a színházban, sem lemezen”. Diszkográfiája, mondjuk a Traviatéval vagy a Bohéméletével összevetve, szegényes (off: -zéta- helyesen említi az 1936-os felvételt Cignaval a címszerepben, mint az első teljeset. De kevésbé ismert, hogy 1930 körül a Fonotipia/Odeon a mű jelentős részét felvette ma már ismeretlen énekesekkel – ismeri valaki Wera Amerighi-Rutili nevét? Pedig 1929-ben a Scalaban Arangi-Lombardi után ő énekelte a Vesztaszűz címszerepét.)

Úgy hiszem, a Normat csak akkor szabad előadni, ha valóban elsőrangú Adalgisa, Pollione, no meg Norma áll rendelkezésre. A Metben a múlt század harmincas éveiben Cignaé volt a címszerep, aztán jött Milanov (a Mira, o Norma felvétele vele és Margaret Harshow-val a bel canto éneklés iskolapéldája).

Persze Callas volt a Norma, 1948-65 között énekelte a szerepet, két „kereskedelmi” felvétele mellett számos „kalóz” is létezik.

Jellemző, hogy a Callas-éra után egyetlen olyan lemezfelvétel nem született, ahol a címszereplő maradéktalanul megfelelt volna a szerep követelményeinek, sőt, volt, aki óriásit bukott benne (Suliotis).

De vissza Debrecenhez, még egy meglepetés: a dirigens Szabó Sípos Máté. Az ő nevét is csak ismertem, első alkalommal láttam-hallottam előadását. Nem csak arról van szó, hogy a földszint negyedik sorában ülve láthattam, mennyire kézben tartja az előadást. Ez, azt hiszem, az egész Házban hallható volt. Ezen este alapján Szabó Sípost a vezető magyar operakarmesterek közé sorolom.

Debrecen tehát nekirugaszkodott a Normának.

És megszületett egy legendás előadás.

Felhasznált irodalom:
Papp János: Négy és fél évtized szegedi operaelőadásai az adatok és számok tükrében (Bába és Társai kiadó, Szeged, 2000)
Alan Blyth (ed.): Opera on Record (Hutchinson & Co., 1979)
Karsten Steiger: Opern – Ein Verzeichnis aller Aufnahmen (Florian Noetzel Verlag, 2000)
Paul Gruber (ed.): The Metropolitan Opera Guide to Recorded Opera (Thames and Hudson, 1993)
És természetesen az Internet.

P. S.: E beszámoló javítgatása közben néztem egy 2007-es koncertet Baden-Badenből, ahol Netrebko énekelte a Casta divat – az ária gyors részével szenvedett…

A Norma Debrecenben
fotó: © Máthé András


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.