A diktátor lelkiismerete és a hiányzó láncszem – Egy izgalmas Lucio Silla Brüsszelben
- zéta -, 2017-11-20
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=7106
 

Egy izgalmas Lucio Silla Brüsszelben 2017. november 9.
Brüsszel, La Monnaie

Lucio Silla - Jeremy Ovenden
Giunia - Lenneke Ruiten
Cecilio - Anna Bonitatibus
Lucio Cinna - Simona Šaturová
Celia - Ilse Eerens
Aufidio – Carlo Allemano

Orchestre symphonique & chœurs de la Monnaie
vez. Antonello Manacorda

Az egyszeri operarajongónak, ha akad egyetlen szabad estéje Brüsszelben, elmegy a híres operaházba, a La Monnaie-be. Amennyiben ismert operát adnak, annak örül, ha ismeretlent, akkor meg azért, mert esélyt kaphat arra, hogy egy hiányzó láncszemet megtalálhat. Most ez utóbbi történt, bár annyira váratlan és atipikus módon, hogy akár csodaszámba is mehetne. Az én szabad estémen a Lucio Silla volt műsoron. A produkció friss, ropogós, vadonatúj, alig két hete mutatták be Tobias Kratzer nagyszerű rendezésében.

Mozart ifjúkori operáiról régóta tudom, hogy az érett művekkel szinte azonos szintű alkotások, csak a librettók standard csacskasága és a dramaturgia feltűnő hiánya folytán kerültek a népszerűségi listán jóval hátrébb. Ifjúkori operát mondtam, de tulajdonképpen a ’gyerekkori’ jelző indokoltabb lenne, hiszen Mozart még nem volt 17 esztendős sem a Lucio Silla idején. De miként lehetne gyereknek tekinteni egy komponistát, aki éppen a nyolcadik operáját alkotja, s dirigálja annak bemutatóját? A pechesen elsült premier egyébként rendesen megbukott a Milánóban, ezzel megakasztva szerzőnk addigi itáliai diadalútját. (Történelmietlen a felvetés, de ha sikert arat, könnyen lehet, hogy végleg ott marasztalják és a zenetörténet nagy hangoskönyve más irányt vesz.) Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus legelső opera seriája ezután kiadós csipkerózsika-álomba merült, s csak bő másfél évszázaddal később követte a következő felújítás Prágában, majd újabb bő három évtizeddel Kölnben, pont azidőtájt, hogy egy hazánkfia, Kertész István elkezdte ottani áldásos tevékenységét. Idehaza tudtommal még sosem került terítékre, pedig egyes jeleneteit Mozart előremutató merészséggel alkotta meg. (pl. a kriptakép hátborzongató bevezető zenéjét csak a Don Giovanniban tudta felülmúlni.)

Nem úgy indult az este, hogy a rendező neve mellé azt a ’nagyszerű’ jelzőt írom, ahogy fentebb olvashatták. Amikor a nyitány alatti filmbejátszások alatt feltűnt J. F. Kennedy (majd mások mellett egy-egy villanásra még Jean-Bédel Bokassa, Vlagyimir Putyin, Kim Dzsongun és a legvégén Charlie Chaplin is A diktátor c. filmből), a várható aktualizálás miatt kissé borúsan tekintettem az előttem álló három és fél óra elé. Ez ki is tartott majdnem az első szünetig, amikor már határozottan érezhető volt, hogy pontosan felépített rendezői alkotómunkával ülünk szemben. Pedig akkor még sejtelmem sem volt Kratzer ötletéről, mely az utolsó 10 percben zseniális csavarral a darab kezdetéig visszamenőlegesen helyre tett mindent, ami addig nem volt teljesen világos. S még azt is, ami az eredeti műben dramaturgiai sutaság maradt. Ilyen rendezésekért érdemes színházba menni!

Maga a sztori amúgy rettentően mai. Dióhéjban kb. annyi, hogy egy uralkodó, Lucio Silla a riválisát, Cecilio-t koholt vádak alapján száműzi és szemet vet annak jegyesére, Giunniára is. A lány viszont minden nyomás ellenére kitart és a száműzött szerelmes is megpróbál visszajutni hazájába, márcsak kedvese miatt is. Az előadás legnagyobb része a győzködés különböző, egyre durvább szakaszait tárja fel. Van még egy lány, Silla húga, aki viszont annak másik ellenfelébe, Cinnába szerelmes. Fontos szerep jut Silla egyik tanácsadójának, Aufidionak, akinek közreműködése a történetben finoman szólva sem pozitív. A darab legvégén viszont egy váratlan fordulattal (ezt hívom én dramaturgiai sutaságnak) Silla nemcsak szabadon engedi az addigra elfogott és halálra ítélt Ceciliót, hanem még a szerelmét is hozzáadja.

A modern háttér egy méretes luxusházikó üvegfalakkal, reluxával, mely időnként betekintést nyújthat a forgószínpad segítségével az épület legeldugottabb szegmensébe is. A szellemes díszlet és a jelmez tervezője Rainer Sellmaier volt. A jelmezek teljesen maiak, kivéve Az Eastwick-i boszorkányok Daryljára (tudják, akit Jack Nicholson alakított) maszkírozott Aufidiónak, amit elég sokáig nem értettem.

A reluxának van még egy funkciója is, jól lehet vetíteni rá. Mert diktátorunknak, mint a NagyTestvér-típusoknak általában, van egy gyengéje: kicsit paranoiásan bekamerázza az imádott nőt és azt nézegeti, hol élőben, hol felvételről. Kratzer rendezésének legfontosabb visszatérő eleme tehát ez a videózás, amit legtöbbször mi is látunk, hol élőben, hol felvételről. Mozart művének egyik alaphibája az lenne, hogy nemigen mozgatja a cselekményt semmi történés. Ez a videós tevékenység viszont állandóan állásfoglalásra készteti a nézőt és a főhősöket egyaránt. Mindjárt értelme lesz egy mégoly banális mondatnak is, ha tudjuk, hogy éppen milyen szituációban, vagy mely látványelemhez kötődve hangzott el.

Mivel olvasóink egyhamar aligha találkozhatnak szembe ezzel a rendezéssel, elárulhatom a legfőbb poént: Aufidio mindig olyankor bukkan elő, amikor Silla valamilyen határozottabb lépésre szánná el magát Giunnia „puhítása” céljából. Agresszívan lefogja a nőt, nem engedi szabadulni, olykor le is tépi a ruhát róla. Igen ám, de a lány kitart. A darab végén Silla mintegy unaloműzőként felteszi ezt a jelenetet és döbbenten veszi észre, hogy milyen durván bánik a lánnyal, megveri, s később meg is erőszakolja. Mi, nézők meg ugyanezzel a döbbenettel látjuk a nemsokkal korábban még élőben tapasztalt eseményeket úgy, hogy abban egyáltalán nem szerepel Aufidio. Mivel nem is létezik, valójában csak Silla meghasonlott, ördögi énje. És egyből érthetővé válik, miért bocsájt meg váratlanul? Előbújik a jobbik énje, vagy ki tudja?

Kik vagyunk? Kicsoda ön, ki vagyok én, kik a többiek, és kik azok, akik már nincsenek többé? Melyik a valóságos: a tükörkép, vagy az, aki a tükör előtt áll?” – kérdezte Erich Maria Remarque. Így szembesülünk mi is azzal, amire Silla egy józan pillanatában rádöbben: nem is tudja, ki ő valójában és mi lakozik benne. Tobias Kratzer izgalmas mélylélektani krimit rakott össze Mozart opera seriajából, de úgy, hogy egyetlen ponton nem hazudtolta meg az eredeti művet.

A La Monnaie igazán homogén énekesi gárdát rakott össze a ritka operabemutatóra. Énekes sztár nincs közöttük, de a pontos együttes játék és a rokon zeneiségen alapuló előadásmód ellensúlyozza a kiugró énekesi teljesítmények hiányát. Szinte minden énekes a korai operák specialistáinak számít, életrajzukban mindegyiküknél fontos szerepet kapnak a preklasszikus és barokk dalművek, s Mozart korai operái is. A mű a mai világban szokatlan énekesi felállást eredményezett, három szoprán, egy mezzo és két tenor jött össze Európa szinte minden tájáról.

A címszerepben az angol Jeremy Ovenden markáns és hatásos játékkal ellensúlyozza a sápadtabb hangszínét. Cecilio nadrágszerepében az olasz mezzo, Anna Bonitatibus vérforralóan szenvedélyes előadásmódon kelti életre a szerelméért életét feláldozni is kész ifjút. Az előadás kétségkívül legnagyobb sikerét a többiekénél felhangdúsabb matériájával és virtuóz előadásmódjával a holland Lenneke Ruiten aratta Giunnia jelmezében – megérdemelten. A szlovák szoprán, Simona Saturová Cinna kissé hálátlan nadrágszerepében cikázott hosszú oldalakon és oktávokon keresztül, míg a szerelmét, Celiát alakító egyetlen hazai énekesnő, Ilse Eerens az este leglíraibb pillanatait varázsolta elénk. Valamennyien a fiatalabb középgeneráció nemzedékét jelentik, egyedül a rutinos olasz Carlo Allemano, a démoni Aufidio alakítója tartozott az idősebb korosztályhoz.

Az előadást pompás stílusérzékkel és mértani precizitással, de kicsit talán érzelemmentesen fogta össze a szintén itáliai Antonello Manacorda.

A produkció a karlsruhei és st. galleni operaházakkal koprodukcióban jött létre, így Olvasóink akár össze is találkozhatnak Mozart korai remekével. Ne riadjanak vissza!

Egy izgalmas Lucio Silla Brüsszelben
fotó:© Bernd Uhlig


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.